Vers

Nekem adtad álmaid

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Emlékszel az első találkozásra,

a csak nekünk úszó dinnyehéjra,

ahogy ott ültünk

a vén folyópart kopár szikláján,

s arcunkat csókolta simogatva

az ezerarcú nyár.

 

Meséltél nekem a magas hegyekről,

szárnytalan repülésekről…

Kúszó szellő körém fonta

meséd minden szavát,

szemeid keresték a végtelent,

nem néztél rám…

csak a könnyeidben megbújt,

sós, meleg-kék

(érzem még most is az ízét)

cseppek rajzolták arcodra,

hogy fáj… fáj…

nagyon fájt a magány.

Hisz nem maradt semmid

csak álmaid,

(magaddal hoztad batyudban),

rajtuk tiportál éveken át.

De velem lábad alá simul a föld,

s már lábujjhegyen jársz.

 

Csíkokat mar körénk a fény,

árnyként takar be minket az éj,

s a fényévekre született csillagok,

mint örök kőlenyomatok

őrzik bezárva a múlt illatát,

a tegnapokban letörölt

sós könnyek fanyar ízét,

a hamis hangok soha-meséjét.

 

Az ostoba körforgásban

megállítjuk most az időt,

(finoman metszett gyémánttá zárul)

testedből nő ki karom,

arcomba olvad arcod.

Itt fekszel mellettem,

remegő léted gyengén ölel.

 

Az idő halkan serceg a falon,

karjába vesz, ringat az álom,

lüktet a csend a képzeletben,

lassan gyűrűzik a nesz körülöttem.

Fülembe suttogsz,

hangommal eggyé válva,

simogatjuk egymást,

magunkat,

egymás karjaival…

Vers

FŰZFÁK

Elolvasta:
1 048
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol a folyó kanyarodik

Hordaléka magasodik.

Ott állnak ?k egymás után,

Öreg f?zfák, folyó partján.

 

Régmúlt id?k aranyhaja,

Leér éppen a habokba.

Szell? fútta, szél cibálta,

Megd?lt törzsük szélirányba.

 

B?rük barna, kérgük repedt

Nem hajtanak mégsem fejet.

Láttak ?k már annyi mindent,

Dagadó és zajló vizet.

 

Bölcsességük vállon hordják

Mindent tudnak, de nem mondják.

Állnak ottan egymás után,

Öreg f?zfák, folyó partján

Vers

ismétlődő

Elolvasta:
193 502
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

kifaragott tekintet
bámul
mereven
tudom
csak elmúlt nyarak lesznek
megint öregszem és
csillaghullás éjszakák
nincsjeibõl
nem adhatok neked
remegõ meleget
harminckét év
sûrûjében várlak
hogy kivetkõztess
ebbõl az irtózatos
egyensúlytalanságból.

Vers

Ephata XI.

Elolvasta:
193 507
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Részlet Ephata – álom egy ablak üvegén című kötetemből

 

 

XI. (meghajlott jegenyék)

 

és eszembe jut még az autóút

a célba futó

a beteljesülés fölé óvón hajoló

a végkifejlet felé egymásba folyva rohanó

út menti fákkal

a szemhunyásra dördülő kilométerkövekkel

a nyárba száradni akasztott tájjal –

 

nem tudom már, utas voltam-e,

vagy én vezettem végig

a hőbe remegő táj pórusain,

fülledt lankáin –

de sorozásra várva

fényképre váltan álltak

meggörbült hátú vértanúként

a jegenyék

 

– menekülök

 

a forróságba

remegő, sikítani kész öledbe

nem tudom már, csak hagytam magam,

vagy én vezettem végig kezem

a hőbe remegő test pórusain,

fülledt lankáin –

minden izzadságcsepp kezem nyomán

kilométerkő

a cél felé

a beteljesedés felé

a végkifejlet felé –

 

az úton előttem

kitört ablakrácsok keresztjeiként

kapaszkodtak egymásba

a fák ágainak karcsú,

gyengülő árnyai

néma sikollyal döftek még a fénybe

a fák gyökerébe

a mindenség ölébe

s talán csak a motor

vagy tényleg

az ég is

 

– felsóhajtott

 

az idő, és megadva magát

nyakláncod gyöngyeire feküdt

(bolygók csillagok titeket kérdezlek)

melleden összekulcsolt kezeid

kitört ablakrácsok keresztjeiként

kapaszkodtak egymásba, s a hátad

görbült ívbe feszült –

vértanú.

s néma sikollyal döftem még fényedbe

a csend ígéretébe

a mindenség ölébe

 

eltűnnek a fák

a tavaszból az őszbe száguldok

a szélvédőn táncolnak

a napszakok

az évszakok

most még nyár van

és a horizonton izzadságcseppekként

remeg a délibáb

már nincs tovább

már nincs sokkal tovább

a nyár piheg még

és szörnyű ordítással

mindjárt

 

– megtörik

 

a fény homlokod barázdáin

az izzadságcseppek

tétovázva remegnek

lecsorduljanak-e

a kéj könnycseppjeiként

már nincs tovább

már nincs sokkal tovább

pihegsz még

és mindjárt

mindjárt

felzokog a nyár

 

az idő vonagló kígyóként

az országúton a szélvédő előtt

veti le régi bőrét

és sárgába vörösbe öltözik

mindjárt megtörik

teste karcsú végtelen vonala

mindjárt kettétörik

 

és csend lesz és éjszaka

és tél és erdő

ahonnan nem visz tovább az út

és köd és álom

(örökké álmodom)

és újra minden kezdődik elölről

és a kígyó majd új nyarak

kőnehéz forró lehelete alatt

vonaglik vágyakat egy másik utasnak

de addig éjszaka

 

– az éjszakát sóhajtja ránk az ég

 

 

még végighúzom ujjam gerinceden,

szemhéjadon,

a kis hajszálereken,

megrepedt, eltörött emlékeink bújtak be mögé

 

még végighúzom kezemet a fán,

hajszálnyi, megrepedt emlékeinken

(felvágott, lüktető erek,

kórház,

fémrács-nyikordulás

fájfájfáj)

 

még végighúzom kezemet a fán,

hajszálnyi, megrepedt emlékeinken

(vörös izzószálak vibráló neonként

táncolnak szemed vakító titkain)

még benézek a szobába

ugye sosem felejted el

és azt mondom igen

még az alkony előtt visszajövök

ugye sosem felejted el

csak köd ne legyen

csak éjjel ne legyen

itt várj meg

ugye hiszel

még rád nézek

ugye elhiszed

hogy nem csak álom voltál

az autópálya felé indulok

s még otthonomra nézek

 

(kórház neonfény fekszel

kint várok eltűnsz fekszem

nem vagy itt nem is voltál

álmodtalak fekszel

görcsbe dermedten fekszel

meggyötörten kiszakadtan

fekszel fekszem

nem vagy itt nem is voltál

álmodtalak fekszel

neonfények

kint és bent

vörös fények zöld fények

fekszem

rácsos ajtó

keréknyikordulás

fehér alakok

te világítasz

én világítok

éjjel van

a kórház ablakán eső kopog

egyedüllét illat

villámlás

köd és este

bejön az ablakon

szörnyű szárnysuhogással

fájfájfáj

neonfények

esőcseppek villámlás

üres arc az ablakon

fekete virágok fehér virágok

az esőcseppek nyomán tornyok merednek

a virágok táncába porrá lesz az idő

villámlás

utak keresztként egymásba fonódva

az ablakon

köd és este

bejön az ablakon

szörnyű szárnysuhogással

esőcseppek villámlás

üres arc az ablakon

 

enyém

 

tiéd)

 

te az ajtóban állsz

fehér pórusaid lúdbőrein

citerázik az alkony

talán szentjánosbogarak

talán tényleg te vagy

indulok

(fájfájfájfájfáj)

 

minden elhallgatott…

(útmenti kápolna)

elszáguldott mellettem

az utolsó jegenye

és észre sem vettem

ahogy a szem sarkában

ponttá zsugorodott

(fekete lyuk)

álmaim fókuszpontja

az elfelejtett

kis faház

talán szüleim laktak itt

talán te vársz rám az ajtóban

(álmaimban)

fehéren ragyogva

egy örök nyárban

ahol csend van

 

és

micsoda csend

 

 

 

 

————————————————-

 

Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén cím? kötetb?l:

 

Ephata II.

Ephata VIII.

Ephata IX.

Ephata X.

Ephata XI.

Vers

Szerencsém évadában

Elolvasta:
193 498
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mottó:

“Mit ember földi korlátok nyügében, / jósorsban Isten néven szólitott, / h?ség hitét, mit elveszteni szégyen, / barátságét, mely kételyt, bajt ledob, / a fényt, melyet a bölcs villant meg eszmeképpen, / mely költ?k legszebb képén átragyog: / ezt benne mind, szerencsém évadában / fölfedtem s magamnak megtaláltam.” – Goethe Steinnénak

 

I.

 

(Túlság)

 

Azt a b?nt, a ragyogó virágút,
erejét a lehanyatlott kéznek,
romlást, ami szentséggel igéz meg,
végtelen teret, tagadt határút,

 

szárnyat, ami megváltva aláhullt,
édent, hol a vágyak véget érnek,
üdvöt, ahol kihunyva az ének
minden cél a másért lesz elárult –

 

azt a b?nt, még nem tudom, mivégre,
azt a jót, a felmagasztalt bálványt,
az érthetetlent bolondul megértve,

 

bámulva romolhatatlan márványt:
józanságot mámorra cserélve
ezt az Istent álmodom az égre.

 

– – –

 

 

/közjáték/

 

(Négysoros)

 

Hogyan kell szeretni s nem szeretni,
boldogan szeretni s nem szeretni,
tiltva azt: szeretni s úgy szeretni,
tudva, az: szeretni: nem szeretni?

 

 

(Nem akarom…)

 

Nem akarom újra imádni, mi elhullt,
hazug kéjét átkos, szenved? gyönyörnek.
Gy?lölöm az álmot. Élvezem: gyötörnek.
Akar, ami meghalt. Feldúl, ami feldúlt.

 

Megvakít a fény, a végre felfedett út,
túlzó ragyogása áhított tükörnek.
Rettegem: a képek szilánkokra törnek,
azt idézve fel, mi kín volt, s ami elmúlt.

 

S mindhiába tudtam, éreztem a Szépet,
mindhiába sírok magam ostorozva:
széttöröm a tükröt, szétdúlom a képet,

 

nem bírhatva mást, csak szállni csillagokba;
emberré zuhanni így tanít a végzet,
veszítve megtalált édenem zokogva.

 

 

(Szeretek)

 

szeretek szeretek szeretek
s tiltott elérnem az egeket
szeretek szeretek szeretek
s nem mer ölelni e szeretet

 

szeretek szeretek szeretek –
érted kísértem az egeket
szeretek szeretek szeretek –
s miattad tagadom egyre meg

 

szeretek szeretek szeretek
megvallva megtalált hitemet
szeretek szeretek szeretek
elvesztve eljöv? léptedet

 

– – –

 

 

II.

 

(Nyár)

 

Volt: máig volt napok emléke marad.
Nincs tagadja most a megtaláltat,
elvesztett ígéretét a mának –
amíg van lesz újra: érted, általad

 

lesz kezdetté, ami vég felé halad.
Nem vagy, nem leszel, de voltod áthat,
hó alatti csírái a nyárnak
amíg létre várnak kih?lt Nap alatt.

 

Úgy foglak majd várni, mint a rablót:
titkon jössz egy nap, nevetve halkan,
tárva miért hagytam minden ajtót,

 

s miért nincs, mit rejteni akartam?
Leülsz mellém újra, keltve alvót,
dús nyarad kacagva száz szavadban.

 

 

III.

 

(Hiány)

 

Hiány ragyog teljesebb jelenben,
túlcsordult fény takarja a tájat.
Múltam vágyott elég-jére láthat,
s mégis kevés ama túl szememben.

 

Tel? homok hiába peregjen,
sivatag már mindhiába árad:
elnyeli a szó, mit hangja átad,
gyötr? kín a kép üres keretben.

 

Nem maradt más mégsem: adni újra.
Nem tudom, milyen t?z, milyen mélység
szenved égbe vagy pokolba fúlva,

 

s mit rejthet e feketéll? kékség –
végtelenjét tisztasággá dúlva
egyremegy már kárhozat s reménység.

 

 

IV.

 

(Nem elég)

 

Nem elég az érzés, sem a lángja,
nem elég, ha hamu lesz a távol,
kevés írni megtalált barátról,
hazug a szó versbe tört varázsa.

 

Rejtezik a szív magát kitárva,
vallva szennyr?l bár vagy tisztaságról –
ahogy tükör képe önmagáról
képtelen; csak színe és fonákja.

 

Halj meg minden vérz? pillanatban,
könnyezz úgy, hogy senki más ne lássa,
légy szilárd egy eltitkolt viharban,

 

érzéketlenül, de benn imádva,
égess porrá mindent jégbe fagyva,
s tagadó szemekkel szállj a Napba!

 

 

V.

 

(DTE-nek)

 

Nem kell már semmi több a szóból:
minden szép önmagát tagadja.
Lényednek nincs hívebb alakja,
mint az, mit adni tudsz valódból.

 

Mindaz, mit adni tudsz valódból,
bennem mint titkos élet érik
fényedben n?ve majd a létig:
így ismersz teljes önmagadra.

 

Ismersz majd teljes önmagadra
egy másik, nem sejtett világból,
tükrében arcod lesz az arca.

 

Tükrödben arca lesz az arcod,
innens? partja túlsó partod –
hogy honnan ismer, tán bevallja.

 

 

VI.

 

(TRK)

 

Elveszíteni már soha többé
nem lehet, mit így épít az élet:
szeretek. Nem hiszek, nem remélek.
Nem lehet, mi így lett teljes, törtté.

 

Nemesül, mi halandó, örökké:
ég, és marad ég?, mi elégett;
múló id?t állóvá emésztett
láng fordítja nincsét is örömmé.

 

Semmi más. Árnyékok, álmok, képek
mindaz, ami régen t?nt szilárdnak.
Amit megmutattak már az évek,

 

semmi több: csak visszfénye a lángnak.
Mi el?tt a lét semmivé szépül,
három-egy Nap fényén most felépül.

 

 

VII.

 

(Et incarnatus est)

 

Nem számít már, ha végtelenbe
vész el, mit annyi létbe vetni,
mint mérték híján bár, szeretni:
határ szabasson testtelenre.

 

Nincs színe, mélye, s törve rendbe
nem formálhatja senki, semmi;
mert sejtelem csak felnevelni,
s csak visszfény zárni árva testbe.

 

Lett. Törvény gátja nem keríti.
Nincs. Forma létre nem tagadja.
Nem tudtam én se versbe írni,

 

s nem tudom szabni árny-alakra.
Teljessé testesült hiánya
vagyok már életemre tárva.

 

 

VIII.

 

(Szonett)

 

Csak szó és dísz és talmi csillogás,
csak önmagát dicsér? értelem.
S nem adhat többet tündöklése sem,
a szilárd rendbe zárult lángolás,

 

az öntüzében ég? látomás,
mi túllépve a szürke életen
el úgy veszíti azt, mi végtelen,
mint önmagunknak esküdt vallomás.

 

Hiány belengte sok zsúfolt szonett
felett a mámor, tárva szárnyakat,
mit alkotott, a porban hagyva lent,

 

bolond utasán, rajtam úgy kacag:
értem élsz, s az árnyam kell akarni?
Mondhatatlant bírhatsz versbe vallni?

 

 

IX.

 

(Pecsét)

 

Annyi, mint megtanult tökéletesség,
mint gy?zelmes alázat, céltalan.
Törvénnyé törve, mi volt parttalan,
s parttalanná lett kínzó b?ntelenség.

 

Lemállik majd a felszín, mint a festék,
s talán a nincs a mély, mi rejtve van.
Hiába szólal: mégis néma tan,
szava cáfolhatatlan képtelenség.

 

Az érett több, mint Napja kölcsönfénye:
nincséb?l n?, mint hajnal éjszaka.
Volt áradat, hiányt rejtett a méhe;

 

lesz p?re szó, mi semmi: önmaga,
lesz néma húr, mi rezdül mozdulatlan –
s hallgatni addig, sejtve csak, tudatlan…

 

 

– – –

 

/Zárók?/

 

(Egyetlen metafora)

 

felépíteni és lerombolni
felépíteni, ahogy egyedül érdemes
az enyészetnek szántat
hiszen nincs menekvés
de az építés nem enyészik
ugyanezt és ugyanígy
felépíteni és nem ragaszkodni
hiszen nem lehet másképp
Isten nélküli, véges falak
de az építés örök
az egyetlen metafora
ahogy a hit maga a tett
és túl rajta nincs Isten
hiszen nem fenntartani kell a fenntarthatatlant:
felépíteni és lerombolni
lerombolni egyetlen elfogadással
az enyészetnek szántat
hiszen van menekvés
a szeretet nem enyészik
ugyanezt és ugyanígy
szeretni és nem ragaszkodni
hiszen nem lehet másképp
Isten nélküli, véges falak
de a szeretet örök
az egyetlen metafora
ahogy a tett maga a hit
és rajta túl imitációk sora
hiszen teljesség és tökéletesség
felépíteni és lerombolni

 

2005. jún.-okt.

Vers

Metamorf

Elolvasta:
193 502
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kérd?jelek transzformálhatósága
egészen más eset…

A kérd?jelek transzformálhatósága
egészen más eset,
mint amikor az a bizonyos
kanyargós /út/-vonal
önmagától egyenessé válik.
Hogy a kérd?jelteremt?
gondolatösszetételekb?l
hogyan lesz
egyetlen, világos, tiszta pillanat,
arra csak megfoghatatlansága ad
kézzelfogható magyarázatot.
Magamtól-t?led.
Hogy itt vagyok,
és apró gesztusokból építem
a kapcsolatszer? párhuzamosok
valahol-találkozó egyeneseit.
A veled és nélküled pontszer? pillanatai
érintik egymást.
A közelségállandó sz?kíthet? érték,
a tér adott pontjától közelebb lehetsz,
ha egymásra vetített síkjaink adják a teret.
A kérd?jelek önálló transzformálódása
estér?l estére és egyre inkább
a felkiáltójel születésére emlékeztet
a felfedezés meg nem határozott
örömével együtt.
Talán a számításból adódó
számítási hibák elkerülhet?k.
A bizalmatlansági mutatók
határértéken belül,
és egyre gyengül? jelekkel,
talán a hétr?l hétre változó vonal,
talán a lelkemre írt új piktogramok,
talán te vagy én,
de valami visszafordíthatatlanul
megváltozott.

Vers

A múzsák veled halnak

Elolvasta:
193 505
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megfagyott tintádba

mártod éjfekete tollad

fáradt arcodon itt maradt

múzsák szavait írod

karcos világodban

kisodródott álmok

homályos tükörképei

ábrándos múltként

szilánkokra hull szét

émelygő furcsa csend

sikolt újra valóságot

hideg kezekkel vacogod

soraidba zárt magányod

sarokba kuporodó léted

holtköltői reményed

fehér gyűrtvásznadon

már nem hagy nyomot

ökölbe szorított tenyereden

csak a kusza vonalak

mutatják költői sorsod

múzsákba csókolt lelked

elveszett betűit keresed

elindulsz a sikátorba

mi nem visz sehova

csak bolyongsz rajtuk

kanyargós rímekkel

s nem találsz már haza…

 

…..most lépteid kopogása

a vakon didergő holdvilágban

kongó vágyként átlép

egy farkasüvöltő éjjelen

a megfagyott sínekre….

 

 

Vers

Epizód

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Most nem lát színeket,
csak fehéret…
az ágy árnyéka vetít a falra.
A test mozdulatlan,
kékké válik a cseppekben a méreg
beleolvad az Élet.

 

Lángsugarú nyarak, egy vonatfütty,
pipacsokkal szegélyezett búzatáblák,
rég volt érzések zúdulnak lüktet? halántékába.
Féltve ?rzött apró titkok,
egy sál lágy suhogása Anya illatával,
a frissen sült pogácsa,
amint szétomlik a szájban,
egy tekintet a kezek kidudorodó erein,
ami simogatott és dajkált édes Gyermeket.
Suttogó butaságok,
amit elmondott a Kedvesnek,
s az elhallgatott fájdalom.
Kacagások
az udvar zöldjében megbújó hangfoszlányok. Papa.

 

Minden és semmi szélén egyedül
még mindig mozdulatlan.
Érzékei vágynak a színek után,
hol a zöld, sárga, a bíbor arany…
elszakad az ezüst szál,
hálóját szövi a Halál.

 

Haifa, 2007. július 20.

 

Fotógrafika: Gyéresi Andrea Éva

Vers

Ephata IX.

Elolvasta:
193 503
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Részlet Ephata – Álom egy ablak üvegén című kötetemből

 

 

XI. Évszakok

 

Ez a hajnal sosem ér véget.

A hó elolvadt.

Egy kis japán kertben kóborolunk:

én és a pirkadat.

Lágy fényeddel hegynyi üstököm simítod:

fehér vagy, mint a gésák –

az éjjelbe mostad minden bűnödet.

Árulásaid most árnyékokként

a fák ágaira akasztva lógnak.

Ők is árulók:

kecses tested védtelen lökték az égre,

de én megvédtelek a felhők gyalázatától.

 

Kis japán kert, tavaszi reggel,

s ez a reggel sosem érhet véget.

Sugár-karjaiddal átölelsz,

és csendre intesz:

a fák rügyezésének

dallamát hallgatjuk éteri csendben –

minden új bimbót egy távoli harang

kondulása köszönt.

Bambuszból szőtt ágyban

teát iszunk, halk,

harmatízű teát.

A fák feléd nyújtóznak,

és ránk sóhajtják

az élet szeretetét.

 

Már teljes díszben állnak sorfalat

virágzó nászágyunk körül,

és visszaverik még a leselkedő delet –

háttal állnak titkosan,

és én a reggelbe merülök,

beléd merülök iszonyú vétkeimmel –

benned fürdöm:

a reggeli ég kékjében.

 

Dél van. Hosszú utam nyara.

A kis japán kert izzadságunktól fénylik,

s a kis tó a kéj ritmusára lüktet:

minden hullám harangkondulás –

a tó hullámzik. Habjai lábunk nyalogatják,

vörösen izzunk az ég közepén,

s a fák a hőségben görcsbe görnyednek:

már nem bírjuk sokáig.

 

S áll még a japán kert:

Ide jutottunk. Itt maradunk.

Érezd az otthon szenvedélyét.

Csak sírni ne kezdj, ahogy

egy villámmal utolsót döfök beléd,

és felsikolt bíbort fröcskölve a vihar –

ne hagyd, hogy a kert párába fúljon,

ne ijedj meg a dörgéstől:

csak én sóhajtom rád a kis szülői házat,

a sötét rengeteget,

a magányos utat,

eltörött gyermekkorunk éles szilánkjait.

Csak sírni ne kezdj.

 

Délután van. Bágyadt délután.

Zuhog.

A kert fái ködbe burkolóznak,

s hagyom,

még hagyom,

hogy köd-karjaimból lágyan-sárgán

derengj egy elfelejtett tájra.

Ne félj.

Kis fényed örökre meghagyom.

Sikoly szakad fel belőled,

az égtájak, a miért-ek sikolya,

s a feltámadt szél borzolja

a kert fáiról lehullott avart.

 

Sötét van. Hideg.

Hegy-üstököm mögé bebújsz –

ne félj.

Itt nem láthat senki sem.

A fák csontvázkarjai kopognak válladon.

Csak hátra ne nézz:

a régi fák árnyai erdővé mérgesedtek –

a hold én vagyok,

és én vakítlak el minden csillagból.

Csend van. A harang meg sem mozdul.

Beléd oltottam, húsoddá tettem

minden régi fájdalmamat.

Nem látlak.

De érzem pihegésed.

S ha hittél valaha, még most is hiszel.

Las Vegasba megyünk, ha elhiszed,

hogy már csak űr vagyok,

s nem félsz lelkem pusztaságától –

akkor majd ott felmész

a fehér csigalépcsőn.

(a kápolnából zúgott a harang)

Nem tudom, hallasz-e még.

Üres vagyok.

Oly csendes, szelíd ez így.

Nem fontos,

lélegzel-e még.

Hajnalodik.

 

Minden megváltozott.

Metamorfózis.

Részed vagyok: apró spermium

végtelen tested száguldó kozmoszában,

s tán újra megteremtesz –

De nem látlak már,

hisz a fák helyén

tátong a sivatag.

Nem emlékszem rád,

pedig te voltál a fény –

most már csak hidrogén s hélium,

s itt fekszem, mint egy napsütötte darab kő –

 

 

————————————————-

 

Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén cím? kötetb?l:

 

Ephata II.

Ephata VIII.

Ephata IX.

Ephata X.

Ephata XI.

Vers

Döntetlen

Elolvasta:
194 618
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mára nyarat ígért a meteorológia. H?vös van, fúj a szél, szürkeség.
Az erd?t kettészelve fut az ezüst szalag, fogynak a kilométerek.
Orrunkba kúszik a talajt fehér pöttyös zöld sz?nyegként takaró
medvehagyma b?ze. Figyeljük az ismer?s tájat, és hallgatunk.
Mint keleszt?ben a tészta, úgy dagad a csend, oldalának feszül
most két ember. A gyenge birtokolna, az er?s szabadulna. Már rég
felcserél?dtek köztünk a hagyományos szerepek. Elérjük a völgyben
láncra f?zött tavak közül az els?t. Rácsodálkozunk feltör? emlékeinkre.
Elsuhan mellettünk a múlt. Robogunk némán tovább. A második gyöngyszem
is megcsillan el?ttünk. Partját smaragd erd?foltok, tarka üdül?telepek
felváltva simogatják. Megérkezünk. Néptelenek még a strandok,
hajók nélkül árválkodnak a mólók. Egy férfi és egy n?, akik
annyi éven át összetartoztak, lépdelnek most egymás mellett némán.
Közben a régi film pereg. Kacagó gyerekek. Vitorlák szikrázó fehérsége
a napfényben. Színes kajakok tovaúszó sora… aztán a felirat: VÉGE.
Mellettem ülsz a stégen. Kínos. Valahonnan mélyr?l gurgulázva
törnek el? rég megfagyott szavak. Szél fodrozza a vizet, hullámok
kerget?znek, míg gyomromig nem érnek. Néha egy-egy csobbanás.
Arcomon csapódik le a pára. Indulnék már, visszatartasz.
Nem is tudtam eddig, hogy tavaknál is létezik a dagály.
Fuldoklom. Nincs menekvés. Fennakadtam a hálón. Feladom?
Mához harminc napra… talán akkor… vagy addigra… elfogy a leveg?m.

 

2006. május 

Hit

Jön-e majd, aki kiemel a mélyből?

Elolvasta:
194 652
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bárkámat vitte, sodorta az áramlat a nyílt tengeren,
tört evezőimet szorongatva hason feküdtem,
könyékig a felgyülemlett vízben,
mert ilyen kis árbócost kaptam a parton, a kikötőben,
ilyen lélekvesztőt, foltozottat s ily űzöttet.
A tengeren, vajúdás előtti illat lebegett;
a szél durván verdeste a vitorlavásznat, arcomat verte,
gömbvillám szaggatta az árbócot s a dobhártyámat;
bitang tajték vágódott hajamba, mellemre,
fanyar bűn-habok, hazugság-ízű hullámtarajok,
szemembe, orromba hasított, ajkamat nyelvemet támadta,
behatolva szívem legsötétebb ürességéig;
hiába préseltem jeges kezeimet halántékomra, ütőeremre,
a hullámhegyek közt hasztalan kutattam az Istenembert,
már-már összezárult a vad tenger kriptaterme,
mikor hozzá kiáltottam: Uram, ments meg engem!

És ekkor megjelent Jézus a vízen.

Vers

A két Corinna

Elolvasta:
193 499
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

I.

Az éj pokrócán pontnyi foszfor-látomások

A régi puha párnára hajtod fejed újra –

a felhő fodrait glóriád derengése

színezi otthon-sárgára a látóhatáron.

Felnézek, és a szél égeti arcomat:

az ágak árnyékokat hajtanak.

 

II.

Emlékszem még.

“Arcodról peregnek a cseppek,

most sírhatnak még, kik már sírni elfeledtek,

most a domb tetején ülök, és az űrbe bámulok

– sápadt arcod az éjjeli tejszerű hullámzó füvön –

a pázsiton megcsillanó, ébredező harmatcseppek

– a meséjüket komor monotonitásba szövő csillagok –

arcod a tejködben ikonként ragyog.

A takarón táncoló, egymást kergető,

elővillanó, s megint kisimuló gyűrődések –

Mindjárt betakarlak.

Mindjárt betakarlak,

csak hajad simítom még homlokodra,

s megcsókolom titkos anyajegyed –

a fák ágain bolygók ringanak.”

Ma este hova érünk el ketten,

merre visz fényekkel szegélyezett

régi titkos utunk –

ma este hova jutunk el együtt?

Hisz nem érem át a végtelent,

s kezem nem érhet az út fénylő mintázatához

s ha érted nyúlok, arcod világa

citerázik csak lúdbőrző hátamon –

olyan magas az ég –

ma este hova érünk el, Corinna?

 

III.

Ugyanilyen volt, mikor sírni kezdtél:

a föld, a könny, a kék – mind ugyanilyen.

Semmi nem változott.

Ugyanilyen volt mindig is

a könny, a csend, a kép, a képe is,

bőröd, a régi ágy, a mindig és a soha –

ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém,

s az érthetetlen egyszer megkeresztel.

Talán hinni fogok neked, mikor lábamhoz újra leszáll

a ködszínű, hullámzó nyáresti rét,

s benne arcod, s hajad udvara,

a csöppnyi láng ajkadon,

mikor az ébredező harmatcseppek

a homlokunkig érő fekete hullámokba

fényükből szőnek mintát,

fektetnek lábunk elé utat,

amiben talán csak eltévedni lehet –

szemedbe nézek – elborít, s lágyan magába fogad

ez az örökké tartó képzelt éjszaka –

mindjárt betakarsz.

Ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém.

 

IV.

A fák ágain bolygók ringanak,

s néha szörnyű sóhajjal

a fekete pokróc súlya alatt

megnyikordul egy-egy:

Hazudsz. És csak hallgatom.

A szél hangján zúg minden szavad.

Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,

de te fázósan fejedre húzod a párnát –

a hold elé úsznak a felhők:

Sírni kezdesz –

az út gödreiben

az eső vési körökbe halálunk.

( “Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,

de csak saját arcom nézne vissza

vándort álmodó szemedből” )

Távol jársz.

Pupilládban

(pupillámban)

pontnyi foszfor-látomások.

 

V.

Elindulok. Nem tudom, még hová juthatunk.

Arcod sápadt.

Karom kinyújtom

(eressz

eressz

eressz)

Nem látod,

ahogy fázós tested magához karolja,

s az eget pokrócként ráborítja

szörnyű mélységem örökké, Corinna.

 

VI.

Az éj pokrócán széthullt áldozat,

s a föld, a könny, az álom – mind ugyanolyan.

Fekete dombok hasítják ketté az éjt:

arcod s arcom hátterében

a két part között

szörnyú súlyként függ a semmi.

Kinyújtod kezed, és az arcod

újra fehér –

fehér, fehér, fehér.

Csak csend, és érthetetlen befejezetlenség.

Meg Isten.

A hattyú-horizont még békésen ringatózik

egy pupilládra feszülő meg nem született könnycseppben.

Még mindig a végtelen, szárnyait vitorlaként az égre táró

árnyát a feketére feszítő

horizont, az űr, és a soha,

és vándorló, soha újra meg nem található,

valahol elveszített kávéházak,

és a reggelek,

a zacc illata,

és ahogy kávéd fölé hajolsz,

és fehér inges, vérbő, borozó nyarak,

amint a parkban andalognak.

Kinyújtott kézzel állsz,

arcod

fehér,

fehér,

és nem is tudod, hogy elfelejtettél,

és “most”, és “szeretlek”, és “csendek”,

és soha úgy már, mint akkor,

megismételhetetlen,

mert “most” és nincs írmag,

és külön utak,

és dombok a távolban egymásra hányva:

harmóniába görnyedő véletlenek,

és fehér, fehér,

( az aprócska láng

árnyán megpihenve elmereng)

és éjszakák, Isten, és kék, mint annyi más –

mindig ez lesz.

Kinyújtott kézzel állok.

Örök éjszaka.

Tejszerű, hullámzó éjszaka.

 

VII.

Neon-falakként vibrál, bezár a tér.

Lélegzetem elfojtja a végtelen –

mindjárt hajamhoz ér.

Ne láss most,

(a párna arcodon)

ne tudd, hogy mind ugyanolyan:

a kék, a könny, a csend, profilod, a régi párna,

hajad gyolcsa, bőröd elfelejtett tapintása,

az este, s benne, vagy az út gödrében táguló körökben,

vagy szemedben, és szememben szemedben

az égről tükröződve

 

(táguló pupilla)

az időben megdermedve függ, s mindjárt hajamhoz ér

glóriád az égen

 

VIII.

S már csak csend, és bágyadt pirkadat,

csak glóriád remeg még egy ágon.

Kéken álmodó istenek hevernek

a mozdulatlanságban.

(Szemedbe nézek, s utoljára nézel belém

saját mélységeid osonnak szemedbe –

minden csended

némán hullik porba, ahogy

sírni kezdesz)

A földre nézek, s már csak egy

örök körökké táguló

elmúló pillanat –

S már csak csend, és bágyadt pirkadat,

a földre nézek, s látom, ahogy a végtelenben,

távol, de csak karnyújtásnyira,

az út gödreiben,

szemedben

 

(szememben) újra feljön a nap.

 

IX.

Régi “Isten óvjon” száll a csendben,

s hajamba akad a hazatért vándor sóhajával.

Hívásod visszhangját öklömbe szorítom.

Az ég pokróca –

Takarj be.

A föld, a könny, a kék

a csend és az elmúló éjszaka

mind ugyanolyan.

Ne félj –

betakarlak.

Lement a hold.

Kiszáradt az út gödre is.

Hajnal van.

Indulok.

Lent az álom, arcod és a föld,

és a lángcseppek a füvön.

 

Kinyújtom kezem,

s arcodhoz érek.

Szemedbe nézek. Útnyi láng.

Hajad homlokodra simítom –

fénycseppek a füvön

csend

Az időn elmerengve

sok aprócska láng

örökké tartó álmot ring a fűben,

s fent a fáradt csend helyén a fény,

szemedbe bújt ikon, korongnyi minta:

pokrócba burkol s vörös pírban ég –

a két Corinna.

 

Vers

Glória és szarvak

Elolvasta:
194 621
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bárcsak észrevettem volna
kétezeröt nyarán
– féknyom a lét sz?k
szerpentin-kanyarán -,
hogy gumiból volt a
glóriád,
csak a foszfor miatt
láttam éjjel,
mikor tucatverses
rímfekéllyel
forgolódtam reggelig.
Az álmatlanság ápolt,
meg a kórházzöld
mennyezet.
A csalódás el?bb
halandóvá szennyezett,
aztán kin?ttek a szarvaid,
útszéli szent lettél
ennek vagy annak.
Soha az enyém.
A szarvaid ma mégis
m?anyagból vannak.

Vers

ILLÚZIÓ

Elolvasta:
194 630
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Bambán bámulok

A végtelen fele,

S?r?n szórom

A kagylóba bele

 

A nyárszagú szívárvány szavakat,

Mi a vonal végében megakad

És visszalendülve szelíden

Kocsonyává változtatja a szívem.

 

Gondolatot rabló

Léleksanyargató

Hamisan csillogó

Csábos kagylólakó

 

Halló, halló, halló, ez nem való!

Nem a való, csak egy illúzió.

Vers

Ima – Jan Lulu Stern

Elolvasta:
194 637
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– fordítás –

Uram, kérlek, fordítsd arcodat felém,hogy láthasd alázatos hívedet,gondokkal küszködve, sóhajok tengerén,tehetetlenül, akár egy kisgyerek.

 

Életem olyan lett – emlékeimből nézve -mint temetés napján gyász fátyla ha száll,fojtó köd szorított gyermekként, felnőttként,menekvést nem tűrő, sötét ködmadár.

 

Elmúlást vártam, vagy békés, agg életet,nem félve sírgödörtől, nem vágyva semmire,most is – akárcsak régen – pofonok helyét érzem,és szidalmak kísérik végig életem.

 

És – akárcsak régen – ma sem védelmez senki.Kis céltábla lettem, mit telibe talála világ összes sara – marni és kínozni,keserű sorsom kín-pokolba zár.

 

Menekvést kerestem kanyargós utakon,vagy tiszta ösvényen valami valót,elóttem ólommal zárultak lakatokmindig – ma is -, mint eddig annyiszor.

 

És, hogy ne láthasd alázatos hívedmegtörve, sírva, sóhajokkal tele,tehetetlenül, mint egy gyermeket:Uram, fordítsd el arcod másfele!

 

És hogy ne láthasd alázatos hívedtudva, elpazaroltál annyi évet,fordulj el, Atyám, ne nézz a szemembe,ne lásd, milyen egy összetört élet!

P. Tóth Irén

 

 

—————————

Rugăciune

Intoarce-ti , doamne , fata catre mineSa vezi din plin pe robul tau umil Sa-l vezi ingindurat , plin de suspineSi neajutorat ca un copil .Aducerile-aminte mi-arata a mea viataCa pe-un zabranic negru-n zi de-nmormintareCopil , tinar , adult ma vad mereu in ceataO ceata deasa , neagra si fara de scapare .Am asteptat sfirsitul sau batrinetea calmaNesimtitor in groapa sau fara de dorinteDar , ca-n trecut , si-acuma o palma sau sudalmaMa insotesc pe drumu-mi cel plin de suferinteSi ca-n trecut si-acuma sint fara aparareO tinta minuscula dar nimerita-n plinDe tot noroiul lumii , ce ustura si doareSi iti preface viata intr-un amar destin .Mi-am cautat scaparea pe cai intortocheateSau pe cararea dreapta a recei judecatiDar usile-au ramas in fata-mi ferecatePecetluite trainic , acum ca-n alte dati .Si sa nu-l vezi pe robul tau umilInfrint , indurerat , plin de suspineSi neajutorat ca un copilIntoarce-ti , doamne , fata de la mineSi sa nu-l vezi pe robul tau umilSi sa-ntelegi ca-i irosit o viataDe om batrin , de-adult si de copilIntoarce-te , parinte , si nu-l privi in fata .

 

Vers

Anyánk fehér rózsa

Elolvasta:
194 620
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Lehet, kicsit giccses, de Édesanyám örülni fog, amikor elmondom majd neki…

 

?szül? hajával, anyám fehér rózsa,

Olvadó nyarakon, árnyadó diófa.

Nyári záporokon százszín? szivárvány,

Tavaszi föld illatával ölel át.

 

Ezer szó is kevés, hogy hálát mondjak néked.

Hogy jóra neveltél, óvtad mindem léptem.

Hányszor hullott könnyed miattam és értem.

Ölel? karodba mindig belefértem.

 

Most is értem aggódsz most is engem féltesz.

Rég feln?ttem tudom, régen máshol élek

Gyermek leszek mégis, ahogy hazatérek.

Szeret? szíveden most is megbékélek.

 

?szül? hajával, anyám fehér rózsa,

Olvadó nyarakon árnyadó diófa,

Borús napjaimon ragyogó napsugár

Örök – mint az id? – az én édesanyám.

Vers

Férfihűség ballada

Elolvasta:
194 624
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Elmaradtam a világtól vagy két-háromszáz évvel, ezért írtam e balladát

 

Született a földön, mint bárki más, 

Kereszttel homlokán és csecst szopott.

Sorsa hozta, – planétákban az írás-,

Aludt anyja kebelén és hízott mosolyán,

De az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Ajándék élete ötödik nyarában járt,

Csodált fát, bokrot, zeg-zugot,

Kímélte az élőt, ha átlépett csigán,

Szenvedést látni, ő még nem tudott,

De az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Zord telek nem szeghették kedvét,

Harcos szeleken nevetett, edzette őt,

Bár átlátott csalóka fényt, hamis mesét,

Bölcs vagy balga, sírja egy, ha rontja nő,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Nevetve jött e nő, vele perc volt hosszú éj,

Égett oly tűz, melytől férfi elme vész,

Szerencse fia, hiába, ha vakítja szenvedély,

Kölyök a hiéna, de vér ázik tejfogán,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

Válthatnak szelek, nyarat válthatja tél,

De a nő, ha nem övé, legyen az ördögé!

S olajzott fegyvert, melyet rejtett a széf;

S feltámadt az est szele, át a koponyán,

És az öbölben, várt egy hajó horgonyán,

S ringatta a halált, lenn az Adrián.

 

                   Új láng gyúlt vörösre, szőkére, feketére,

Fogyott a lány, s lett hollók csemegéje,

S gyűlt a démon, csak gyűlt köréje;

Éjjelente táncba vitte, szirének énekére:

“- Menj, nincs helyed e lidérc tanyán,

Az öbölben hajó vár, lenn az Adrián!”

 

S a hajón, meglátta álmai asszonyát,

Elsőt, ki csak néki ígért hűséget örökre,

Nem kérte cserébe, csak igaz szavát,

Mit eddig ő várt, férfihűséget örökre.

És az öbölben, felvonta hajó a horgonyát,

S vitorlát bontott, lenn az Adrián.

 

És együtt járták a kikötők sorát,

Majd hagyták el könnyű kék vizét,

Együtt itták kocsmák törött borát,

Hol a zöldszemű, felütötte fejét.

És az öbölben, szerelem zátonyán,

Koccintott a halál, lenn az Adrián.

 

Ahogy váltanak szelek, nyarat váltja tél,

Férfihűség s igaz szavak, mind az ördögé.

Velem ne játsz! – szólt a nő, – nyitva a széf,

S feltámadt az est szele, át a koponyán

És az öbölben, holdfény ült dagadó vitorlán,

S kacagott a halál, lenn az Adrián.

 

 

            Márton  Zsolt

Vers

Péntek esti légyott

Elolvasta:
194 636
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Budapest
te olcsó kurva
ma újra
felszedett a
péntek este.
A kerítésen könyökölve
neccharisnyás lábad
leste.
Egy vezetéken vonagló
csóváról kába
délibábra gyújtott,
és a kartonkoronás
királylány
– míg a vegyszeres
hasis sercegett –
hirtelen megkívánta
a sörpalástos herceget.
Valami éjszakain
már a szoknyád alá
nyúlt,
kocsmakorpás haja
válladra konyult,
combodba csimpaszkodott
a pláza-sterilizált
korosztály.
Medd? m?körmökkel
kapart, terméketlen
orosz táj.
Torz csókjától
felfordult a gyomrod,
szájpadlásodra nyirkos
létlepedék költözött.
Sárga fényfogsora felizzott
a piros és a zöld között,
aztán leszálltatok.
Egy körgangos bérházban
a tet?ig lökdösött,
a folyosó fanyar
olajszagot kavart.
Fönt a cserépb?l rétet
hazudott, galambtollból
avart.
Er?szakos volt,
de spártaiként t?rted, ahogy
kisstíl? b?nbe csavart
csillagkiütéses teste.
A pirkadati katarzisban
utolsó ezresét kereste,
roncstelepen egy használható
szót. Édesemnek hívott.
A nyakában lógó keresztb?l
kokainpetéket szívott.
Majd reggelre bebábozódik
a lárva.
Kifizetett. Elfutott
a nap
kényszerzubbonyába
zárva,
és te szombatra
szabadultál,
felnyíltak a sorompók.
A kéményben változást
mocorgott egy korompók.
Én is mást akarok.
Kérlek adakozz
szebb szabadságot,
és ma menyasszony,
kacér nimfa,
koktélruhás úrin? leszel,
ha megszánsz valakivel,
és magányomon
alamizsna-szerelmet
veszel.

Vers

Ballada a barátságról

Elolvasta:
195 535
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hármunk több éves barátságát a szcientológiai egyház úgy törte szét, mint a ropit, a szeretet nevében, a pénzért, szeretetet hirdetve.

Ballada a barátságról

 

 

            Volt egy nyár ’96 züllött, gyönyörű nyara,

            mikor úgy festett álmokat három jókora

            gyerek – kinek közös volt minden pohár bora -,

            hogy barátságuk nem tépázta soha,

               se nő, se pénz, sem az idő foga.

               S ahogy nézték az elfolyó arany nyár

színe változását, ahogy lustán járt

az este s minden kattanás már

rozsdát mart a múltnak óralapján,

 

                              – akkor így szólt az egyik merengve:

 

-,,Ha engem ér majd a szerencse,

– melytől nem álltam soha messze –

most vállaitokkal mondom kezemben,

ígérem, akkor is ti lesztek eszemben.”

                              A másik jobbjáról válaszolt:

-,,Csakhogy minden változásra érik,

s szavaid súlyát majd az évek mérik!”

                              S a harmadik mondta rá a végszót:

-,,Én láttam már varjút karón,

s szakadt mellényt úri szabón.

Tíz év s minden szó lefolyik a Dunán,

tíz év, de még annyi sem kell talán.”

 

                              S így szállt fejükre az éjjel szeliden,

sötét uszályában kísérve őket és nemigen

értették míly erő fogja őket egybe.

S mikor az idézett szerencse lihegve

megérkezett, közös üzletet nyitni Pestre,

a holló már fenn ült a kereszten,

s bele kiálltott az éjbe rekedten.

 

 

Mint a bűbáj, szállt homlokukra Fortuna arany pora,

s oldott hajával nékik táncolt a vágyak asszonya,

s ahogy fejüket egybe fogta az éjszaka mámora,

borukat itták rá, hogy ne jöjjön vissza többé soha,

kámzsás koldusidő üres markú aszott kora.

 

 

 

Csorgott a méz, száz új ,,barátot” csalva a csupor köré

s kihasználva egyikük verseny s győzelmi ösztönét,

               – ahogy zöld legyek raknak lárvát friss sebekbe

s kikelve virulnak gennyes levekbe -,

mutatni kezdték néki az utat, könnyedén nevetve,

                              mondván: – egy igaz út visz, a többit feledje.

 

 

 

S mivel a gondolat nem volt napi kenyere,

– és dagadni látszott mind a két zsebe -,

néki is készült egy csalóka, rafinált eszme,

mely könnyű fátylat húz a szemre,

melytől hinni kezdi, ő a lét kegyeltje,

de mire ébred, már rögök kopognak felette.

                                                                                                        

És feledtetve a világot, ígéretet, napot, barátot,

a szcientológia alapos, gyors munkához látott.

Csak hitet kért és vagyont, melyért

röntgen szemet és tévedhetetlenséget igért.

Dogmákat és ideológiát vakon követve,

egyházának újjára tekerve, észre sem vette,

hogy szegényen sohasem keresték,

és régen csak annyi volt különbség,

hogy voltak, akik szerették.

 

 

 

 

 

                                Márton  Zsolt

 

 

    illusztráció Bartos Endre: Bálványimádók

Vers

Már hiányzol

Elolvasta:
195 531
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Érzem illatod!

Belém ivódtál mint,

Nyári zápor a földbe.

 

Már hiányzol!

Testem minden sejtje érted

Kiáltoz, és sikítva sír a vágy:

Hol vagy már!

 

Lassú lábakon jár az idő,

Hosszú őszünk, tavaszba szökött.

A tél most fél – jégvára szívem –

Itt lakik benn, de megremeg hite,

ha rámtalálsz.

 

Szemedben lakik az örök nyár,

S a tél tovaszáll hangod bársonyán…

Média

Ösvényei az őszülésnek

Elolvasta:
194 867
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

(meghallgatom)

kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

hittem
a léptek úttá tekeregnek
s ha kanyarokba d?l
a messzi távol
zúdítva rám az ismeretlent
még összeölelhetném
az útszéli fákat
társnak
tarisznyáltnak

s hol már a kövek is jeltelenné válnak
a gondolatok csendben
majd lehevernek
s megkérlek vándor
vidd hírül a tornyoknak
gúnyáim mily kopottak
s belefáradtam már a szóba
csak ülök zokogva
bokrok tövisein
tépett csipkék
izzó szavak
még parázslanak
de lám
palackban már a láng
mint alkony tüze
ha éj árkába fordul
borzongva

léptem mily konokul
taposta
itt hagyom néked
félig kijárva
ösvényeit az ?szülésnek

s tenyeremb?l mint  tétova látnok
görnyedsz fölém
s bet?zöd nyögve
költeményem
az utolsót
s faragsz még rajta
jajongva
hisz a sors is azt akarta
te légy a próféta
ki ismeri a falevél röptét
s az ?t követ?jét
mint két röpke sóhajt
?szt ringatva
az id?k málló  peremén

kezdetben nem voltak utak
sem szomjat oltó kutak
csak kóbor léptek
vájta vályúk
és harmat vigyázott rájuk
míg gyöngykönnyeket zokogva
a hajnal
ködgúnyáit rakta
kazalba

 

Média

Morzsolj nálam kukoricát

Elolvasta:
194 886
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

(meghallgatom)

 mit nekem
dölyfös könyvem
ha
ívén aszalt
könnyem
sápadt lenyomat
már
hivalkodó
gerinc
arany betűje
vakon nyomott
cikornya  

 mit nekem
ha foszlott a szó
alant
csak ámít
hiú maszlag
és csattan
megannyi métely
kárhozott reménnyel
olvasatlan

 mit nekem
gerinctelen világ
sara
fülszöveg
csalija
obszcén ofszet
síkját teríti
rám
s ha szamárfültől
jeltelen utam
érinti
kolofon ujjlenyomat
serceg a tudat

 s könyvjelzőm
hiába várja
rátapadva
lelkem
zsámolyára
érző kezek
csókját
megpihenni
kiárult gondolaton
babrálni

 vedd és vidd
hisz megéri

 hol hajdan
nyarat pihentettem
szorítok helyet
neked
lócám billenőjén
kedvesem

 morzsolj nálam
kukoricát

 míg kötéstáblám
veretes kapcsát
mélán
lekattintom 

 vigyázz
most felállok

Vers

Dylan Thomas álma

Elolvasta:
195 539
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ez D.T. egy novellájának a parafrázisa.

Sirályok sírtak a haltól hemzsegő víz fölött,

a parton szegény Dylan Thomas felnyögött.

ősi dalnoki köntösben, rézgombos mellényben

nagyapja a temető vaskapuját nézve

a kőangyalok és szegény fakeresztek felé bökött,

s egy görnyedt ember előosont a tiltott erdőből,

karjára lágyan simult egy vadnyúl,

mint leány karjára meleg ruhaujj.

Dylan Thomas célba vette a különös walesi dalokat,

melyek a nyárutó bágyadt szele alatt halódnak,

s melyeket mennyei kórusok zengnek

a llanstephani kikötőből távozó tengerészeknek,

miközben a bütykös lábú plébános kertjéből a kacsák

eltogyogtak a korhadó kapulépcsők alá.

Égig nyúló férfiak egyszerre hat tüzes lovat ültek meg,

egy bútorral teleszórt síkságon gyászfeketében,

míg suhogtatták ostoraikat fonva égi ágynem?b?l,

aztán kezeik lehulltak a hallgatag gyeplőről,

a paták csendbe burkolóztak, miket a teremtő

a fekete levegőre gombostűzött, mint ágyterítőt.

Elmúlt ez az éjszaka anélkül, Dylan Thomas,

hogy egyetlen madár is leesett volna.

Vers

Ki vagyok én…..

Elolvasta:
195 542
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

               1.  

Ülök a folyó habzó kövén,

ujjaim közt’ konok homok szitál.

Az aranyló szemek, mint sorsom pereg,

s köröttem szunnyadóőszi táj.

Tétován, riadtan meg-meg állva,

vállamra karvalyszárnyú alkony ül.

S mintha az ég csillagot dobálna,

a lomha vízre színezüst terül.  

 

És millió apró szikra pattan –  

amott a túlon rőt lángú fák – 

S akár piros alma ha avarba pottyan,

száraz ajkamon elrejt?z a nyár.

Hirtelen valami langy es? esik – 

talán csak szemem sáros göröngye hull – 

porlepte arcomon a múltat görgeti,

lecsorgó penge éle torkomhoz nyúl.                  

                   2.  

Ki vagyok én?

Tán’ eldobott szavak néma ?re,

másszak hegytetőre,

dadogó számba kavicsot tegyek?

Halkan suttogjam neved a szélbe,

vagy őrjöngve, üvöltsem mint a sziklagörgeteg?

Mert szeretlek,

ahogy csak ember szerethet embert.

Mint gyermek a csínt, s kit anyja megvert

mégis zokogni bús ölébe bújt.  

 

Tébolyult álom ez,

mint nemlátót vezetnek ösztöneim.

Kusza árnyakból rakott elefántcsont-

toronyban élünk, mi zúzza létünk,

s hol hófehér ajtókat marnak könnyeim.

És kezünkről ártatlan csókokkal

oldottuk láncaink – rozsdás sikoly –

mely vörös tőrét szívembe vájja.

Legyőztél, én elmegyek csendesen,

mint bukott Isten a folyó tükrén járva.

Vers

“Főúr fizetek-volt egy feketém”

Elolvasta:
195 560
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Múlnak a percek és telnek az órák

Mindenki végzi a kiszabott dolgát

Van aki tanít és van aki betör

Van akit bántanak, van aki gyötör

 

Múlnak a napok és telnek a hetek

Valahol a sarkon lesz a végzeted.
Lehet, hogy túl éled azt akit szeretsz,

Sírjára rossz pénzért virágot vehetsz.

 

Múlnak a hónapok, telnek az évszakok

A nyarakat feleded  a friss tavaszt szomjazod.

Télen a hó már nem okoz örömet

De látod az őszben viruló színeket

 

Múlnak az évek és telnek a tizedek

„Volt egy feketém – főúr fizetek!”

Vers

Reggeli gondolatok

Elolvasta:
195 529
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az óra riadtan reggelt
rikolt.
Hirtelen nem tudom a miért
és mikort,
aztán éberré pofoz a fél hét,
s a nap ferde színt?kkel kelti
komor szürke szem? férjét.

Háromszor hatvan Volt arcom
ráncrejtvényét fejti,
de a megoldást a válasz
kancsal káprázatba rejti.
A talány vadul áttapos rajtam,
és én, a földön fekv? áldozat,
tükröm, tükröm, újra kérdem:
melyik a legvalódibb változat?

A szenderg? metró tömegre eszmél.
Tikkadtan tárul a piszkoskék ajtó
-a fémfedte pilláit hályogra hajtó-;
és zsebemb?l zsibbasztó fáradtság
csordul.
A mozdulatlan mosoly
kényszer? lépéssé
vicsordul.

Az ásított könnyben sárrá
lesz az álomhamu.
Kopasz kapaszkodókon valósággá
égett.
Közös divatot kondul a kolomp,
s a lépcs?n nyaraló nyáj
dühös engedelmet béget.

Újszülött számon négykézláb
mászik a mondat.
Filléres fércjóslat a szombat.
Dadogó lábukban a bet?k
értelmet esnek.
Van, ki f?szer, van, ki méreg
a híg emberlevesnek.

Vannak, kik várnak,
az alagútban h?lnek,
míg könny? métereik mázsás
centikké nem gy?lnek.
A legtöbben vesznek,
és csak néhányan adnak.
Légy kevesebb. Ne törj új
téglákat romboló faladnak,
mert vadul vándorló vonalunk
a térkép galacsinná gyúrja.
Vajon lesz-e ész, mi a szemétb?l
szobák árnyaira szúrja?

 

Egyre kevésbé tudom,
minél messzebbre jutok.

Szeretnék sétálva élni,
de félelmet bicegve
létezni futok.

Vers

Tanyák népe

Elolvasta:
195 535
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Dolgos napok boldog békéje,

Gyermekkorom édes menedéke.

Hol szabad a lélek és kedves a szó –

Csendesek az esték, szívből jön a jó.

 

Öregedő, fáradó szemek kémlelnek félt?n,

Kutatják bánatom – szólnom nem kell –

Szememből olvassák minden gondolatom.

Itt nem gyötör a tegnap, nem érel a bánat,

Lágyabban borul víz fölé az öregedő nyárfa.

Vers

FELESÉGEMNEK

Elolvasta:
195 538
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A lírai versek címzettjei nem els?sorban a feleségek. A versel? férfiak (férjek) ihletése talán a kelleténél kevesebbszer ered a feleségekb?l. Pedig nagyon megérdemlik, hogy id?nként tisztelegjünk el?ttük.

Akkor jöttél el, amikor az égen
a csillagfény már halványulni kezdett,
és ködszitáló hajnalégés közben
fonódott össze a vég és a kezdet;
akkor jöttél el, amikor a színek
épp megfakultak festett képeken,
és elszakadtak szálai a hitnek,
a szív hideg volt, száraz, vértelen;
akkor jöttél el, amikor a szónak
a fáradt szájban elhalt szárnyalása,
varázsát vesztett ízzel jött a holnap,
s te lettél végre álmom tiszta mása.
Lettél az élet új feltámadása,
hoztál magaddal örömet és csendet,
utam halk lépt?, csendes útitársa
kezed nyújtottad, így lettél a kezdet.

Akartad, mondd, hogy így legyen az élet?
Formát veszített régi leányálmod,
akartad tán a széles mindenséget
s az órák görcsös forgását találod.
Kezdtük az élet kezdetén a járást,
s titkok mélyére jutunk végül el,
léptünk lassabb lesz és a szemünk párás,
arcunkon elmúlt emlékkép tüzel
és fogynak vágyak, elfogynak az álmok,
tengerré duzzad emlékrengeteg,
s ha véled együtt az út végén megállok,
majd megszorítom két dolgos kezed.

S köszönöm majd, hogy mellettem maradtál
kanyargó vízben, szemben is az árral,
fogyó utak közt, körben?tt falaknál
voltál a csónak, irányt?, madárdal,
követe voltál változó id?nek,
csillagjárásban, bolygó utakon;
s ha támaszfáink végül is kid?lnek
marad még bennünk józan bizalom.
Hitünk kalászát érlelik az évek,

termést hozó föld bennünk a remény,
utunk szélén a fák is összeérnek
és lombkezükön átrepül a fény.

 

S ha folytatása nyugvó életünknek
az utódszívben mégis megmaradna,
az új kétségek, vágyak és remények
a mi szívünket tükrözik majd vissza,
a mi álmunkat álmodják meg újra,
mint ezredéve minden nemzedék,
mely nem feledte – messzi korba jutva –
az apák vágyát és anyák örömét.

Média

Üzenet odaátról

Elolvasta:
195 862
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ezt a verset Endrének ajánlom.
(egy barátomnak kinek meghalt a felesége)
Olvastam levelét és mélyen megérintett vívódása,
annyira, hogy íme vers kerekedett belőle.
Talán segít átvészelni a nehéz napokat

(meghallgatom)

Hát nem tudod,
hogy folytatni kell ?
Én benned élek tovább !
Szemeden keresztül nézem,
Az élet minden szép csodáját.

 

 

Magadra nem hagytalak,
csak letelt időm itt e porvilágban,
testemből kilépve úszok fényárban,
de ittlétem emlékét rábíztam.

 

 

Neked még tenned,
élned kell tovább!
őrizd együttlétünkből
a szép csodát.
Én nem bánatot,
Örömöt hagytam Rád !
Találd meg ! és lépj tovább !

 

 

Nekem ennyi volt.
Most új világban élek,
gondolataid között még
árnyalakként visszatérek.
s, hogy szerettelek, azt jól tudod,
nem akarom látni
szomorú homlokod !

 

 

Nélkülem, kell most már,
a Szépet megtalálni,
Életed !ÉLNI ! kell tovább,
nem döbbenten állni.
S mit együtt kezdtünk,
hittel végig kell csinálni.

 

 

(meghallgatom)

 

Vers

Éva regénye

Elolvasta:
195 549
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Befejeződött Éva regénye.
Arca előtt merült alá a Nap
Áttetsző csipke ragyogású fénye.
Lombok közt bujkáló hárfa-hang,
Mint nyári hársfavirág-rajzás,
Vérszín felhők fölé űzött,
Ravatalra fektetett ős-párzás.
A nyárvégi menekülések mögött,
Szibériába szöktette életét.
Messze vágyott, félte az őszt,
Tavasz előtt mégis visszatért,
Szerelmet akart, karjai közt.
Jötte késő volt, hiszen érezte,
Kedvesét a tél, örökre elvitte…

Vers

FLRT

Elolvasta:
195 564
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Egy kis nyári hangulat

Tintakék testén nyíló
Bíborhasadással
vérzett el az éj.

 

És csobbant a víz,
és vágott a szél,
s a kezem melegével védtelek.

 

Amikor szétnyílt a szád
a szemhéjam alól néztelek.
S mint sirály a vízre,
úgy hullottam rád,
mert csillagot véltem
felfedezni benned.

 

Mint gyenge szell? a vizet,
borzolta kezem a b?rödet,
s a hullámok ritmusát,
remegte a tested.

 

S én hittem enyém lettél,
majdnem egészen,
s te mégis elküldtél
szinte keményen.

 

Aztán megvigasztaltál,
még meg is csókoltál,
az álmok világából
a földre rántottál.

 

Meghalt az éjszaka,
mire megértettem,
párcsókos kaland,
íme ez lehettem.

Vers

Jelek

Elolvasta:
195 542
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nézd ezt a szürke augusztust, borul

az ég száz felé, napnak nyoma sincs,

csak az idő rágcsálja rútul a csontjaim,

s bánat bújik belém hazugul, orvul.

Hiába lett léted létemben, nyomorba

ragadt ez a nyár, nem lehet nem látnom,

dermed a levegő, már senki sem táncol,

s fáradt félelem szül zavaros álmokat.

 

Talán egy isten leprás lett, s leesett az ujja,

de hogy hová, merre, azt senki sem tudja,

s hányan léptek rá, munkából menve haza,

 

vagy a vásárolt holmit autóba pakolászva,

s ki rúgta be undorodva egy kapualj sarkába,

ahol elrothadt feltűnés nélkül, csendben, lassan.

Vers

FEKETE-FEHÉR: IGEN? NEM? III.

Elolvasta:
195 568
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

Edmund türelmesen hallgatta Annát, igyekezett elképzelni a cingár kislányt, aki itt szaladgált. Méhek keringtek körülöttük, pedig az orgonabokrok régen elvirágzottak. Most már leveleiket növesztették, és közvetlen közelükben friss kesernyés illat szállt, amely a lombok alatti nyirkos föld szagával keveredett. Anna megállt, beszívta gyerekkora illatát, és megint olyan kicsinek érezte magát, mint amikor naponta ezen az úton járt. Ismét varázslatosaknak, titkosaknak t?ntek a fák, és mindegyiknek megvolt a maga tündére ââ?â?¬ ?k lehelték ezt az illatot is a fénnyel átitatott leveg?be. Szitaköt? cikázott feléjük, majd elt?nt, hogy visszatérve egyhelyben zirregjen fölöttük. Amikor hirtelen meglódult, Anna elhesegette, nehogy a homlokának csapódjon. A bogár a közeli bokorra szállt. A szárnyán erek bontották mozaikokra az átlátszó hártyát, és amint megrezegtette, hogy ismét felrepüljön, a sok kis szabálytalan téglalap ezüstös lilán, ezüstös zölden verte vissza a Nap fényét.

  ââ?â?¬ Van nálatok is szitaköt?? ââ?â?¬ tükröz?dött gyerekes kíváncsiság Anna arcán.

  ââ?â?¬ Van ââ?â?¬ nézett a távolodó szárnyak után Edmund ââ?â?¬ de sokkal nagyobb, és szép színes a teste.

  ââ?â?¬ Nem ijeszt?, hogy olyan nagy?

  ââ?â?¬ Hát ha ahhoz szoktál? Nekem az furcsa, hogy itt olyan kicsi.

  ââ?â?¬ Nem gondoltam, hogy még a bogarak is… mert máshol nincsenek olyan hatalmas állatok sem. Mit?l olyan nagyok nálatok?

  ââ?â?¬ Mit?l? ââ?â?¬ nézett rá Edmund. ââ?â?¬ Van egy magyar orvos barátom, szerinte a különböz? kontinensek különböz? éterrel rendelkeznek, és ezek különböz? formákat engednek meg.

  ââ?â?¬ És te mit gondolsz?

  ââ?â?¬ A világ sokrét?. Sokszor ugyanaz, és mégis más. A Nap is süt mindenütt, az egyik helyen banán érik, a másik helyen meg hó van.

  ââ?â?¬ Nyilván így kerek egész a földgolyónk ââ?â?¬ mérlegelte Anna ââ?â?¬ óriás-szitaköt?kkel, háromméteres elefántokkal, meg még magasabb zsiráfokkal. Az elefántokat nagyon szeretem… tulajdonkppen ?k a kedvenceim. Mi a nevük szuahéliül?

  ââ?â?¬ Ndovu. Várj csak, tudok egy éneket. Hogy is van? La-la-la-la-la… a ndovu-ról, meg a szimbá-ról szól, a szimba az az oroszlán. La-la-la-la… a mamám tanított rá kiskoromban ââ?â?¬ húzta fel a szemöldökét, mintha maga se hinné, olyan régen történt volna.

  ââ?â?¬ Ndovu… elég furcsán hangzik, de azért tetszik. ââ?â?¬ Hirtelen Edmundhoz fordult: ââ?â?¬ Hívjál engem „Ndovu"-nak. Te mit szólsz a „Szimbá"-hoz?

  ââ?â?¬ Hm, nem rosz.

  ââ?â?¬ Hívhatlak így?

  ââ?â?¬ Ha ez neked örömet okoz.

  ââ?â?¬ Igen, Szimba.

  Léptek hallatszottak, mint amikor szandál sarka koppan. A fordulónál Jutka t?nt fel. Az ismer?s arc is ugyanúgy a gyerekkor emlékeihez tarozott, mint az egész domb, a házak, a terebélyes vadgesztenye fák, a k?kerítés. Jutka a szomszédban lakott, iskolába is együtt jártak. Amikor Annáék elköltöztek, kapcsolatuk a múltba veszett, és végleg a gyerekkor emlékei közé tartozott volna, ha tavaly egy kirakatnézés közben nem kerülnek egymás mellé. Anna aznap kapott ösztöndíjat; a háromszázötven forintjával mérhetetlenül gazdagnak érezte magát: „Gyere, meghívlak egy kávéra" ââ?â?¬ karolt a volt barátn?be ââ?â?¬ „tejszínhabot is rendelhetünk hozzá" ââ?â?¬ nagylelk?sködött, és résnyire húnyt szemmel várta a hatást. Jutka arca nem ragyogott fel a ritka luxus említésére, és Anna valamivel halkabban kérdezte: „Mi történt veled, amióta nem találkoztunk? Én a Közgázra járok. És te? Mesélj!"

  Jutka mesélni kezdett magáról: nem vették fel az egyetemre, de nem dolgozik, a Váci utcai Muskátli presszóban szokott üldögélni. Anna csodálkozott magában, hogy lehet ott az egész napot agyonütni, de Jutka nem bonyolódott részletekbe, ? meg nem kérdez?sködött. Mindenesetre megkérte Anyát, szerezzen Jutkának állást, és egy hét múlva boldogan telefonált, hogy várják az eserny?készít? részlegnél. Hiába várták. Jutka sosem jelentkezett, Anna sem látta azóta.

  ââ?â?¬ Jutka! Nem igaz! ââ?â?¬ kiáltott fel Anna túláradó örömmel, és elébe szaladt. Edmund meglepetésében megállt, csak a szemével kísérte. ââ?â?¬ Itt minden pont olyan, mint régen! ââ?â?¬ nézett körül, mintha minden kavics az emlékezetébe vés?dött volna. ââ?â?¬ Gyere, bemutatom neked Edmundot.

  Jutka a férfire pillantott, felhúzta a szemöldökét, aztán gúnyosan Anna arcába nevetett:

  ââ?â?¬ Hát te egy ilyennel jársz?

  Annára mintha jégtömbök zúdultak volna. Az a szürke szempár, amelyb?l most leplezetlen megvetés sugárzott, elnyelte a hegyet minden szépségével, elfoglalta Anna egész látószögét. Mintha a Föld sarkai meglódultak volna, megszédült. 

  ââ?â?¬ Jutka! Ezt pont te…? Hát nem Auschwitzban égették el a nagyapádat?

 

                                                                     *                                        

  

  ââ?â?¬ A kollégám meséli, hogy el?tte ültetek a moziban.

  ââ?â?¬ Ühüm, az lehet. Tudod, csak egy kollégádra emlékszem, arra a hatalmas nagy darab szemüvegesre, a többit meg nem ismerném.

  ââ?â?¬ Pedig ?k emlékeznek rád.

  ââ?â?¬ Egyszer voltam az irodádban, tavaly. Na és meddig? Vagy tíz percig? Milyen hízelg?, hogy ?k nem felejtettek el ââ?â?¬ jelentette ki Anna epésen.

  Apa elgondolkodva csóválta a fejét. Látszott rajta, hogy a kolléga kellemetlen perceket szerzett neki. Két kezével az asztalra nehezedett, és Annához fordult:

  ââ?â?¬ Édes lányom, muszáj neked feketével járnod?

  ââ?â?¬ Muszáj?! Dehogy muszáj! Senkivel sem muszáj járnom, se fehérrel, se feketével. Én… én nem egy színnel járok, hanem egy egészen rendkívüli emberrel.

  ââ?â?¬ Rendkívülivel? ââ?â?¬ futott ráncokba Apa homloka a meglepetést?l.

  ââ?â?¬ Igen. Edmund sokkal intelligensebb, mint bárki, akit eddig ismertem. ââ?â?¬ Megállt egy pillanatra, gondolkozott, aztán nyugodtabb hangon folytatta. ââ?â?¬ Amikor láttam, hogy reagáltatok az els? alkalommal, tudod, amikor beszéltem róla, akkor elhatároztam, hogy többet nem fogom emlegetni. Lehet, hogy rosszul tettem, mert így meg semmit sem tudtok róla.

  Apa még mindig az asztalra támaszkodva mondta maga elé:

  ââ?â?¬ Lehet.

  ââ?â?¬ Hogy valami fogalmad legyen róla: Kenyában tanítóképz?t végzett, Indiában, pontosabban Delhiben állattan szakot, most meg orvosnak tanul. Azonkívül olyan kedves, és csinos. Mit mondjak még róla? Majdnem olyan jól beszél magyarul, mint te meg én, és az anyanyelvén, a luón kívül nagyon jól tud angolul, meg szuahéliül.  Mellesleg a szuahélit tanítja is a Bölcsész Karon, akármelyik diák felveheti szabadon választott tárgynak. ââ?â?¬ Anna a tenyerével megdörzsölte a homlokát, és lassan, csendesen hozzátette: ââ?â?¬ Egyszer?en nem értem miért b?n az, hogy valaki Afrikában születik. Err?l aztán igazán nem tehet.

  Apa komótosan arrébb húzta az egyik széket, cip?je orrával  eligazította alatta a felgy?r?dött sz?nyeget, és leült. Rákönyökölt az asztalra, fejét oldalra hajtva a tenyerével megtámasztotta, mint mindig, amikor mélyen elgondolkodott. Sohasem ítélt túl hamar, sohasem beszélt fölöslegesen. Arckifejezése elárulta, hogy Anna utolsó szavai szíven találták.

  ââ?â?¬ Hát lányom, te tudod… ââ?â?¬ mondta aztán megadóan.

  ââ?â?¬ Apa, én az embert szeretem benne! Fel?lem akár… akár hupikék is lehetne! ââ?â?¬ tört ki Annából szenvedélyesen.

  Apa türelmesen hallgatta, miközben az ujja begyével egy kenyérmorzsát próbált felszedni a terít?r?l.

  ââ?â?¬ Értem ââ?â?¬ mondta olyan arckifejezéssel, mint amikor a páciens  megtudja az orvostól, hogy a betegsége sokkal súlyosabb, mint gondolta.

  Anna érezte, hogy apja az iránta érzett szeretete, és a környezet véleménye között vívódik, és el?re tudta, ki javára fog dönteni. De nem lesz könny? dolga, és Anna ?szinte, mélyr?l jöv? szavaival akart segíteni neki.

  ââ?â?¬ Tudod mennyire bántott, amikor Bence elhagyott ââ?â?¬ folytatta most már bizalmasan ââ?â?¬ Egy évi házasság után… Úgy éreztem, mintha elárult volna! Nem értettem miért volt neki olyan fontos… miért számított neki annyit az életnek az a része… de neki mindenképpen az a másik n? kellett. Azt mondta, jobb, izgalmasabb vele…

  ââ?â?¬ Hát lányom, azt a házasságot sem helyeseltük ââ?â?¬ jegyezte meg Apa nem minden él nélkül.

  ââ?â?¬ Nagyon jól tudom.

  ââ?â?¬ Láttuk mi rajta, hogy nem komoly ember.

  ââ?â?¬ Nem kerülhette el a figyelememet, annyit mondtátok!

  ââ?â?¬ Látod, aztán mégsem segített ââ?â?¬ szögezte le Apa egy határozott biccentéssel.

  ââ?â?¬ Apa! Bence volt életemben az els? férfi. Tulajdonképpen csak vonzódtam hozzá… azt hittem, hogy ez a szerelem. Mit tudtam én! ââ?â?¬ rándított egyet idegesen a vállán. ââ?â?¬ Edmunddal minden egészen más. Igazán, annyira, de annyira más! ââ?â?¬ Anna itt hirtelen elhallgatott. Azon törte a fejét megmondja, ne mondja, de aztán csak kibökte: ââ?â?¬ Én nem tudtam, hogy a szerelem ilyen ?rülten mély érzés, és… és ennyi lelki fájdalommal jár! Apa, én most vagyok el?ször igazán szerelmes!

  Apa megdöbbenve nézett rá. Nem szólt semmit, csak félig nyitott öklét a másik kezébe helyezte, és mereven nézte. Egyikük sem mozdult. Végül Apa ismét csak ennyit mondott:

  ââ?â?¬ Hát édes lányom, te tudod ââ?â?¬ és zavarában krákogott egyet.

  Anna biztos volt, hogy az apja t?rni fog miatta, és sajnálta, hogy ilyen helyzetbe sodorta. Mindamellett valahol bántotta, és bosszantotta is, hogy Apa nem osztja ki a kollégáit egyszer s mindenkorra, de olyan alaposan, hogy többé ne merjenek a családi ügyeibe beleavatkozni.

  Apa ezután hallgatott, pedig a kollégái hol itt látták Annát Edmunddal, hol ott ââ?â?¬ tudta meg Anyától ââ?â?¬, és sohasem mulasztották el az alkalmat, hogy megfelel? megjegyzések, vagy hanglejtés kíséretében ne közöljék ezt vele.

  Anna pedig maradéktatalul boldog volt, olyan boldog, mint még soha. Most érezte el?ször igazán n?nek magát, és élvezte a szerelem teljességét, mert Edmund más volt, egészen más volt, mint… De Anna err?l képtelen volt Apával beszélni.

  Anna sebeket hordozott a lelkében, amelyekr?l maga sem tudta, hogy léteznek. Honnan tudta volna? Amikor Bence udvarolt neki, szívesen hozzásimult, szerette, ha simogatták, ölelgették egymást, ha Bence megcsókolta. Más nem történhetett a parkban, a padon ââ?â?¬ egyedül soha sem maradtak. Amikor az esküv? után Anna meglátta a férjét meztelenül, összeszorult a gyomra, és rövid úton a fürd?szobába menekült. Bence nem értette mi történt. Várt, szólítgatta, Anna meg a mosdó fölé hajolva nyögte:

  ââ?â?¬ A gyomrom! 

  ââ?â?¬ Hogy a fenébe rontottad el, annyit azért nem ettél.

  ââ?â?¬ Nem tudom ââ?â?¬ lódította Anna.

  Hideg vizet csurgatott az arcára, er?lködött, hogy ne gondoljon rá, de nem ment. Életszer? h?séggel elevenedtek fel benne a gyerekkori emlékek a „rossz bácsik"-ról, akik a bokrok között lapultak, és hirtelen el?lépve a nadrágjukból valami fertelmesen undorítót húztak el?. Hányszor de hányszor láttak ilyet az iskolából hazajövet! Apa, Anya dolgozott, a többi gyerek szülei is, nagymama beteg lábával a háztartást látta el, nem volt aki kísérgesse ?ket. „Kiáltsatok `rend?r'-t" ââ?â?¬ biztatták ?ket a feln?ttek, mert többet nem tehettek. Rend?rrel persze a széles környéken sehol sem lehetett találkozni. Anna már feln?ttként tudta meg, hogy hatéves korától rendszeresen exhibícionisták molesztálták, akik az ötvenes években amnesztiát kaptak; azok lepték el a zöldövezetet.

  A hideg víz nem segített, és nem kuksolhatott órákig a fürd?szobában sem. Els? „házastársi" együttlétük lelki riadalmat is, fizikai fájdalmat is keltett benne. Másodjára már nem fájt annyira, harmadjára még kevésbé, csak az undor maradt. „Majd megszokom" ââ?â?¬ bíztatta magát.   

  Bence életében volt néhány n?, igaz, azok is rendelkeztek már tapasztalattal. Baráti körben ââ?â?¬ ha maguk voltak, férfiak ââ?â?¬ még kérkedett is a sikereivel. Nem sokat törte hát a fejét azon, hogy Annának miért nem sikerült örömet szereznie.

  ââ?â?¬ Kis kezd? vagy még ââ?â?¬ jelentette ki megért?en. ââ?â?¬ Majd ha belejössz nem fogsz nekem békét hagyni ââ?â?¬ nevetett fel öntelten.

  Várta, hogy egy nap Anna is úgy lelelkesedjék, mint ? maga. Hiába várt. Anna magában sem akarta megfogalmazni, de iszonyodott Bence közeledését?l. Boldogság? Ilyen alapon? 

  ââ?â?¬ Mondd, muszáj ez az… az izé? Nem lehetne enélkül együtt élni? ââ?â?¬ próbált alkudozni, hogy könnyítsen a helyzetén.

  ââ?â?¬ Frigid vagy! ââ?â?¬ vágta Bence a fejéhez.

  Anna elhitte. Úgy tekintette magában ezt a tulajdonságot, mint egy stigmát, ami ellen semmit sem tehet. Azért szívesen beszélt volna róla bizalmasan egy id?sebb, tapasztalt n?vel, de kivel? Nagymama már nem élt, persze vele különben sem lehetett volna. Anna egyszer kérdezett t?le valamit, de ? csak legyintetett: „A házasélet? Ilyesmir?l nem beszél az ember." Anyától meg mit hallott? Mindig ugyanazt: „A házastársi kötelesség olyan, mint a nagymosás, túl kell rajta esni."

  A nagymosás…

  ââ?â?¬ Legalább oltsd el a villanyt ââ?â?¬ kérlelte Anna a férjét.

  ââ?â?¬ Nem, hadd lássalak, olyan szép vagy.

  Anna összeszorította a fogát. Arra gondolt, hogy régen tüzet kellett rakni, hatalmas üstökben vizet forralni, nagy fakanalakkal kavargatva f?zni ki az ágynem?t, a többit meg beszappanozva kézzel dörzsölgetni a végkimerülésig… túl kell rajta esni…  

  Anna jól emlékezett az esküv?je napjára: már indulófélben voltak, a kabátjukat is felvették, amikor Anya félrevonta a sarokba, és csak ennyit mondott zavarában:

  ââ?â?¬ Hívjatok orvost, ha nagyon vérzel.

  ââ?â?¬ Jó.

  Többet nem tudott kinyögni. Kés?bb is keservesen szégyellte magát, ha erre gondolt. Méltatlannak, megalázónak találta ezt a szül?i felvilágosítást, dehát Anya zárdába járt, apácák nevelték ââ?â?¬ mi mást várhatott volna t?le?

  És Edmunddal? A Hármashatár hegyen sétáltak egy kora délután. „Nézd! Sündisznó fában elbeszélve" ââ?â?¬ húzta le Anna a lucfeny? ágát, és óvatosan megérintette a tüskék hegyét. A t?levél pamacskák gömbölyded tokokból n?ttek ki, körömnyi b?rszer? lebenyke lógott szikkadtan az oldalukon. Anna elengedte az ágat, és nézte hogyan rugódzik. Amikor tovább lépett a száraz t?leveleken, mint pici görg?k százain, egy mélyedésbe csúszott. Egyensúlyát veszítve kalimpált a leveg?ben, a férfi meg elkapta. A múzeumok, és két mozi után most kerültek el?ször olyan közel egymáshoz, hogy a nyárban érezték egymás testének illatát. Anna zavarba jött, mint egy sz?z lány, és Edmund elengedte az els? mozdulatra, mihelyt észrevette, hogy ki akar bontakozni az öleléséb?l. Kimentek az útra. Pár lépés után Edmund kisimította Anna arcából a haját, és a szemébe nézett. Anna lesütötte a szemét, és amikor kinyitotta, ugyanaz a vágy csillogott benne, mint a férfiében. Önkéntelenül emelkedett ölelésre a karja. „Milyen puha az ajka!" ââ?â?¬ lep?dött meg. „És milyen kényelmesen elférek rajta" ââ?â?¬ gondolta kés?bb. Szótlanul, lassan sétáltak az autóig, és továbbra is hallgattak.

  Eltelt néhány nap. Edmund az egyetem el?tt várt Annára; a szélvéd? üvegen keresztül integetett neki, amikor kilépett a kapun. Anna egész testét ismeretlen életöröm töltötte be. Zavart, futó puszit lehelt a férfi arcára. Táskáját az ölében tartva úgy tett, mintha a forgalmat nézné, de látószöge peremén a férfi kötötte le minden figyelmét. Egy piros lámpánál várakozva Edmund bársonyos hangján átsütött a szeretet, amikor Annára mosolygott: „Ndovucska" ââ?â?¬, és megszorította a kezét. A háza el?tt lefékezett, kérd?en Annára nézett, az meg válaszul finoman végigsimított a férfi kormányon nyugvó kezén.

  Anna meglep?dött, amikor Edmund vállai barnán bontakoztak ki a fehér ing alól. Tudta, már hogyne tudhatta volna, mégis elcsodálkozott magában: „Ez tet?t?l talpig csokoládé!" ââ?â?¬ és csak a csokoládéra emlékeztette. Edmund hosszú ujjai, könny?, vékony keze úgy siklott végig a testén, hogy alig érintette. Anna érezte, hogy nyargalni kezd a vére, és arra készteti, hogy mélyeket lélegezzen. Átölelte Edmund vékony, izmos vállát, odanyomta arcát a nyaka hajlatába, és az érzéseire hagyta magát. Mintha hullámvasúton száguldana lefelé újabb, és újabb mélységekbe, magasságokba, alig kapaszkodna meg, máris száguldanának tovább ââ?â?¬ egészen az eszméletlenségig.   

  Amikor nagy sokára kinyitotta a szemét, Edmund hozzá hajolt, mosolygott, és húsos ajkaival puha puszit nyomott az orra hegyére. Anna meg ujjaival beleszántott a gyapjas hajába, amely rugalmasan állt ellen, és óvatosan, mint egy kisegér, rágcsálni kezdte a fülcimpáját.

  ââ?â?¬ Éhes vagy? ââ?â?¬ kérdezte a férfi csiklandósan a fülére tapasztva tenyerét, és az órájára nézett.

  ââ?â?¬ Nem volt id?m ebédelni ââ?â?¬ vallotta be Anna.

  ââ?â?¬ Hozok valamit ââ?â?¬ ugrott ki Edmund az ágyból.

  „Tényleg tet?t?l talpig csokoládé" ââ?â?¬ szögezte le magában Anna. Edmund magára kapta a ruháját. Nyikorogva csukódott be mögötte az ajtó. Anna továbbra is a hátán feküdt, széttárta a karjait, és úgy érezte, nincs semmi súlya a testének. Lustán ernyedt volt, behúnyt szemmel várt.

  Edmund barna zacskóban két adag étellel tért vissza.

  ââ?â?¬ Jé, honnan van? ââ?â?¬ könyökölt fel Anna.

  ââ?â?¬ A menzáról.

  ââ?â?¬ A ti menzátok sokkal jobb, mint a miénk ââ?â?¬ jegyezte meg pár falat után. ââ?â?¬ Nálunk csak mócsingot adnak.

  ââ?â?¬ Az egészségesebb.

  ââ?â?¬ Lehet, de nem jobb. Mért, te talán szereted?

  ââ?â?¬ Nem nagyon.

  ââ?â?¬ A marha kövérjét meg éppenséggel ki nem állhatom! ââ?â?¬ részletezte Anna, hogy beszélgetéssel leplezze zavarát.

  Edmund a tányérjára szegezte tekintetét, majd hirtelen felderült az arca:

  ââ?â?¬ Haha, Delhiben egyszer marhahússal üldöztem el a szabót a háztól.

  ââ?â?¬ Marhahússal?

  ââ?â?¬ Ühüm ââ?â?¬ nyelte le a falatot. ââ?â?¬ Állandóan a nyakamra járt, csináltassak öltönyt. Egyszer pont akkor jött, amikor f?ztem. Kérdezi, mit f?zök, mondom marhahúst. Elrohant, többet vissza se jött.

  ââ?â?¬ Áh persze, a szent tehenek miatt. És mondd, akkor mit adnak a gyerekeknek, ha nem isszák a tejet?

  ââ?â?¬ A tejet azt isszák.

  ââ?â?¬ Pedig az is a szent tehént?l van.

  ââ?â?¬ Attól, de megmagyarázzák: iszod az anyád tejét? Igen. Meggyilkolod az anyádat? Nem.

  ââ?â?¬ Ezt jól kifundálták ââ?â?¬ vidult fel Anna.

  ââ?â?¬ A tejr?l jut eszembe, kérsz egy kis bort?

  ââ?â?¬ Ha van.

  Anna nézte milyen összpontosított figyelemmel nyitja ki Edmund az üveget, milyen gondosan tesz minden kis dugó-törmeléket a hamutartóba. Kicsit megnyugodva, csendben kortyolgattak. Vacsora után Anna a blúza után nyúlt:

  ââ?â?¬ Felöltözöm.

  ââ?â?¬ Tényleg azt akarod? ââ?â?¬ hajolt Edmund a füléhez.

  Egyik kezével átölelte Anna plédbe burkolt testét, a másikkal, meg szeliden kihúzta ujjai közül a blúzt. Anna nem tiltakozott.

  Reggel fekönyökölt az ágyban:

 Ã¢â?â?¬ Kérdezhetek valamit? 

 Ã¢â?â?¬ Persze ââ?â?¬ fordult felé kíváncsian Edmund.

 Ã¢â?â?¬ Mondd… szerinted én… frigid vagyok?

 Ã¢â?â?¬ Te? Komolyan kérdezed? ââ?â?¬ nézett rá a férfi akkora szemekkel, hogy göndör szempillája majdnem a szemöldökét súrolta, és amikor Anna tekintetében aggódást fedezett fel, jóíz?en elnevette magát.

   „A nagymosás…" ââ?â?¬ jutott Anna eszébe. „Szegény Bence!"

Vers

Találkozás

Elolvasta:
196 602
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kanyargós úton jöttem hozzád

lépteim zaját gaz nyelte el

mely elborít mindent,

utakat, sírokat,

de léptem így is

megtalál.

 

Messziről látom fekete palotád

mely fogvatart régóta,

és mindig ezután,

árvácskák sírnak,

fejük lehajtva,

hiába napfényes

az őszi délután.

 

Csend honol köröttem,

hallgatok én is,

csak lelkem sír, legbelül,

én nem tudok sírni.

 

Valahol kapa koccanását hallom,

eljöttek mások is

legyőzni a halált;

friss koszorú fekszik a síron,

a vázákban már

ölnyi a virág.

 

Fejem lehajtva

küldöm hozzád imám,

egy villanásra lelkünk összeér –

cinkosan,

egymásra kacsintva suttogjuk:

majd egyszer…

együtt…

Odaát…

Vers

Nékem az ősz

Elolvasta:
196 608
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Távolodó hajót nézek, forró teát kortyolok, ?sz van. Tarka pompa, tompa csillogás, bágyadt zenék, ásítás.

Még hogy színes! Még hogy vidám! Hát persze, az, míg ifjú az ember, míg hosszú, tarka sálat kanyarít nyakába, s a barátokkal filozofálva járja a gesztenyés temet?t. Padtámlára ül, száraz avarba hanyatt veti magát, szerelmesen kulcsolja ujjait, kifútt ajkát ajkával nedvesíti. Miért is ne tenné: övé a remény, övé a világ! Úgy készül a télre, mintha csak a hóembert várná vendégségbe, no hiszen! – csak a hosszú kardigánt cseréli télikabátra, s lobogó hajára sapkát húz. Mi az neki! Rég volt már gyermek, és sose lesz öreg. Legalábbis ma nem.

Pedig jó az aggnak is. Jó neki az ?sz, mit már csak nyugodt der?vel néz, mint hatvan éves gyermekét: "bizony, fiam, ez az élet, te még fiatal vagy, küzdesz-hanyatlasz, enyém a tél". Az agg már nem fél.

És jó a gyermeknek, ki guggolva kapirgál, majd botját mementóul földbe szúrja, s bár tudja jól, hogy vissza sose tér, csak reméli, hogy a bot örök, örökebb minden k?nél. Tavasszal aztán arra jár, de addigra elfeledte, hogy ki ?, el az elmúlást, és el a földi jelek jelent?ségét. A bot csak bot. A föld csak föld. S a gyerek újra gondtalan, vidám, akinek az ?sz játék, játszótér a világ.

De mindez a szín, kedv, játék s miegymás csak a naivaké. Ámítás! Az ?sz nem er?, nem napsütés, nem kordnadrág és barna kardigán, nem színes táj, nem sz?l?-és boríz, nem hulló levél vagy letör? faág, nem kósza szél, mi emlékeket s nosztalgiát fúj az elszálló papiros helyébe. Nem! Az ?sz béklyó, sz?k donga a szíven, kisszéken kortyolgatott forró tea, s a távolodó hajó.

Hol felt?nik, hol elmerül. Az ?sz… az itt van. Legbelül.

Vers

Az őszhöz

Elolvasta:
196 617
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az ?szhöz

Álmainkat, vágyainkat,

melenget? f?párnánkat,

a szivárvány minden szinét,

ciripel? tücsökzenét,

a friss széna illatát,

hétpettyes kis katicát,

ezernyi színt és illatot,

homokban a lábnyomot,

elkergetted, el?zted rég,

már elnyelte a messzeség.

Hagysz helyette lucskot, sarat,

viharban halt kismadarat.

Most szeded a sátorfádat,

köd el?tted, köd utánad.

Elnyargalsz, mert magad helyett,

idecsaltad már a telet.

Vers

Koldus-képzelet

Elolvasta:
196 603
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szürkül? falak közt
légszomjat ölel körém
a tomboló csend:

   

 

Szürkül? falak közt

légszomjat ölel körém

a tomboló csend:

a vágy-képek

megfakult tónusán

indiántáncát járja

bennem a felborult rend

 

Megkapta nimbuszát

a létért folytatott

küzdelem:

Sorsom síkraszállt

– megannyiszor-

értem és ellenem

(tompít már

ez a gyötrelem)

 

Vágyaim felett

elzengte gy?ztes

himnuszát az értelem

(e kínkeserv

lelkemnek

fanyar daccal üzen)

 

Míg betakar karjával

e leveg?tlen

fojtó nyugalom

a tékozló percben

egy halk sóhajba pilled

a szunnyadó fájdalom

 

Majd hirtelen

egy távolból érkez?

képlékeny hang üzen: 

lelkemhez szól

gyengéden

majd átölel

érzelmesen…

 

S bár tudom: e pillanat

csalóka játék

(koldus-képzelet)

én mégis

színes álmokba

szövöm érte

a végtelent

 

 

2006. december 02.

Nincs kép
Vers

ARTHUR RIMBAUD: A részeg hajó

Elolvasta:
196 626
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ahogy leereszkedtem a folyókon
Mindig arra mentem, merre kapitányom vitt
Jártam száz vízen és ezer vízi úton
Minden nap egy új hely, új víz, új hit

Legénységem mindig is büszke volt rám
Vittem az angol gyapjút s a flamand kelmét
Szabadon szálltam a szelek büszke szárnyán
Soha semmi nyomomba sem ért

A tavalyi tél forgatagában
Mikor a tenger is szinte befagyott
Elértem a távoli Peninsulákat
S mint sehol máshol, annyi színt láttam ott

Vihar tombolt, engem mégis megáldott
Engem nem összezúzott, de repített
Táncoltak velem a kék hullámok
S nyugalomban teltek az éjjelek

Éreztem a tenger édes ízét
Mámorosan tudtam, otthonom ez
Mint bort, ittam smaragdszín? vizét
S tudtam, balszerencse sosem követ

Attól kezdve versek árjában úsztam
A hullámok voltak a verssorok
Apró fáklyákként mutatták az utat
Minden éjjel a csillagok

Néha vízi hullákba ütköztem
De sosem hittem, ez baljós el?jel
Szerencsétlenek halálán nevettem
Mondván: ?k már nem, de én még élek

Láttam, amit nem láthatott senki
Az égen a kósza villámokat
Mikt?l féltek gyáva matrózaim
Ám én tudtam: mind csak utat mutat

Láttam különös naplementéket
Fényár, lila, sárga és kék
Majd a felh?kön felt?ntek kardmetszések
Nem álmodtam, tudom, vérzett az ég

Zöld éjeken gyakran álmodoztam
S hallgattam szirének távoli dalát
Volt száz hely, hová el nem jutottam
S éreztem e hiány nagy bánatát

Egy álló hónapig szeltem a vizet
Magam sem tudván, hova is tartok
Ám úgy is csak a szabadság érdekelt
Mígnem felt?ntek ismeretlen partok

A távoli Florida földjére értem
Hol ezer színben pompázik a táj
Szivárvány, virágok, ?s dzsungel
Hogy titkát nem tudhatom, annyira fáj

Láttam halászokat kint a nyílt tengeren
Elúszott mellettem egy leviatán
Mindenhová eljutottam, hová lehetett
Nem létezett számomra távolság

Gleccserek, ezüst napfény, igazgyöngyök, kék ég
A világ csodái kísértek el utamon
rökké énekelt a végtelen mélység
S tudtam a szélr?l, hogy h?séges barátom

Ã?Å¡gy megmutattam volna másoknak, mit láttam
Hogy arany s énekl? halat rejtenek a habok
Bárcsak más is hallaná, azt kívántam
Mir?l szólnak a véget nem ér? dalok

Megjártam a sarkok hideg jégkatlanát
S h?sként tértem vissza a halál földjér?l
Megkerültem e bolygó mindkét pólusát
S már nem hiányzott semmi a szabad létb?l

Eljutottam végül egy szigethez
Mit szegélyeztek gyilkos sziklazátonyok
Nekem ez sem árthat, g?ggel hittem
S törött testem most már csak vánszorog

Szabad vagyok most is, bár ne lennék szabad
Félig vízbe fúltan, félig meg?rülten
Zokogok, s sajnálom önmagam
Roncsként sodródva az árral, összetörten

Visz az ár, nem tudom, fogalmam sincs, hová
Felettem vöröses színekben játszik az ég
Mintha fölém halotti leplét borítaná
Lassan kezd megsz?nni számomra a lét

Sötét árnyékok hada vetül a vízre
Mintha engem gyászolna a tenger
Halcsapatok járnak köröttem körbe-körbe
Mintha azt remélnék, a víz mindjárt elnyel

Mélységi szörnyeknek s távoli viharnak
Remegek, ha meghallom morajlását
Legy?z a kék némaság örök haragja
S úgy visszavágyom a vén Európát

Láttam csillagporos szigeteket
Tengerészek legmerészebb álmait
, madarak, mondjátok, mit tehetek
Hogy megfordítsam az id? szárnyait?

Senki nem felel, s én már túl sokat sírtam
A hajnal megtöri szívem, az éj is szomorúság
Megfelelni magamnak sosem bírtam
S most itt vagyok, süllyedek, elnyel a néma ár

Szálljatok csak, hullámok, de már nem nekem
Én nem kelek versenyre soha többé a széllel
Nem nézek szembe a borzasztó gályákkal sem
Csak a sötét, örök, mindent elnyel? tengerméllyel

Nincs kép
Vers

Megkésett levél a Jézuskának

Elolvasta:
196 602
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Toronyórát.
Lánccal.
Egy hintalovat.
Pár régi barátot.
Sok újat.
A naivitásomat.
Gyík-akrobatákat
a falra.
A madaraimat.
A bizalmamat.
Mindenben.
A gyerekkoromat.
Vissza.
Ã?Å¡gy, ahogy volt.
Papa illatát.
A tengert.
Anyuéknak.
Hogy lássák.
Teret. Tágat.
Télre napsugárbef?ttet.
Nyárra hólészörpöt.
Egy kis örömöt.
Kedvet az élethez.
Célt.
Értelmet.
Zenét.
Sokat.
Bachot s a gombafejeket.
Képeslapokat.
Mindenhonnan.
Tulipánokat.
Fodros eget.
Papírtantuszt.
Frissen vágott
f? szagát.
Csöppnyi csemegét.
Szellemit.
Biztos irányt?t.
Mélyrelátó szemet.
Könny? kezet.
Türelmet.
Együttérzést.
Fantáziát.
Gombszem? gesztenyét.
Gyertyalángot.
Tiszta hangot.
Talentumot.
Embereket.
Ne papírbábokat!
Egy hintaszéket.
Hogy néha
el tudjam viselni Ã?â?¦
Érted ?
Humort.
Minden esetre.
Iróniát. nt is.

S majd egyszer
egy kis helyet.
A dombtet?n.
A nagy fa alatt.
Társaság
nem kell, kösz.
Akkor már elleszek
magam.

Utoljára
ezt az egyet:
máskor is
írhassak Neked.

Nincs kép
Vers

Ginsberg ne üvölts!

Elolvasta:
196 608
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
szutra

kockáidról a pontok már rég lekoptak
de te még mindig megszállottan
morzsolgatod a csont sorsvet?det
az id? alpakka markába helyezted tökeidet
hadd szorongassa
s ha összekoccannak mint repedt harangok
orákulumi csendben
már azt hiszed hogy
az angyalok is maszturbálnak

zakatolsz
mint korom-ittas g?zmozdony végighúgyozva
ismeretlen utak talpfáit
és a legrepedtebb lesz vánkosod
fáradt olajjal ölelkezel és álomba dönt
a kifulladt kéj szaga
mit gy?rt éjszaka kiöklendezett
az évek mint elírt menetrendek
dübörögnek el a fejed felett
észre sem veszed
úgy menetelnek

bitangolsz
skótkockás nyakkend?ddel törlöd fel út mocskát
Ginsberg ne üvölts!
üvöltöd
felvered poshadt álmából
minden nyamvadt t?kanyar verebeit
a borg?zös csehók cégérei megremegnek
és te csak bámulod
a számozatlan útjelz? követ
limesed vonalát jelzi tán
körbepisilt teredet
eddig és ne tovább

és úgy teszel
mint a mezítlábas vándor
gyolcsot bontó napsütésben
hátadra emeled mérföldkövedet
és két ásítás között
összebogozod a hajszálrugókba gabalyodott id?
hullapóz világát
egy nyáltól csepeg? sárkánymese álommal

mint sánta kutya ha csavargó ikrájába felejti fogát és
páratlan lábon vonszolja el fájdalmát
a döglött macskák vermét?l

mint nyöszörg? szélkakas mely lezuhant rozsdás tornyából
agyoncsapva tyúkot tojást
és megmártózik sárgájában

mit számít ha a földalatti nem áll meg az
oktogonnál
és kéjgáz vigyor kísér:
-vigyázat az ajtók záródnak-
az ebnek is teljes árú vonaljegy dukál
hiába vetk?ztél ki magadból
és csörgeted b?zös menhelyek láncait
kiverten

hajnalra graffitis m?vészek festik át a tereket

streetart performansz
ugorj csak Yves Klein az ürességbe
ugorj
veled tartok
és klein blue-ba csomagoljuk
a másnapos reggel lerókázott macskaköveit

Nincs kép
Vers

?szel?

Elolvasta:
196 601
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bágyadt esti szél
fúj át a bomló fák között
halkan ring a lomb
zizegve, remegve csörög
s pár levél lehull
lassan, csendben földet érve
a nap vérfolyót
rajzol a sötétkék égre
a leveg? még
fád, lomha, fülledt és nehéz
ám hirdeti már
fakó zöld: a nyár véget ér
varjúhad köröz
a lekaszált tarló felett
s mint gyászlégió
egy elmúlt, szép nyarat temet

Nincs kép
Vers

Haláltánc-ballada

Elolvasta:
196 605
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Pénteken meghalt Faludy György

 

 

 

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!” … S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

– Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakában sírt az Orvos:

„Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?”

S az ajtó nyílt: keszeg magiszter

táncolta végig a szobát,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,

s nincs seb, mit heggel nem takar,

igyál testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar.”

– Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

… „Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugrálunk bakot.”

„Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a Halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

– Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Repedt tükrénél ült a Céda:

„Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény…”

S az ablakon röhögve lépett

be az utolsó vőlegény:

„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát a lárva

ágyékod hervadt bíborán!”

– Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Éjjel borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: „Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincset elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem.”

– Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Aranypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

„engedj csak még egy lanyha csókot,

még egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát” –

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint a rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

– Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

„Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot még, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig.”

„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”

s vállára tette jéghideg

kezét, míg felrobbant a lombik:

„Aludni mégy most, mint a többiek.”

– A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvét vasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

„Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –

légy pápa, vagy próféta, rózsás

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek,

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn – én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!”

– Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

„Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm, egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!”

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

– A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Nincs kép
Vers

NÉGY SZONETT

Elolvasta:
196 594
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

LEPKE-HALÁL
Sinka István emlékének

Parányi agy vezérelt: véget értél;
a párna rádcsapott, fejed letépte.
(Az éjszaklában, mintha kongna lépte
kitől hatalmat így csapkodni nyertél – )

ah, mit, hisz` csak a lámpa csalta lépre…?
– Szegény kis tébolyult! Amíg kerengtél
izzadt a hátgerincem. Egy kerek fél
órán keresztül küszködtél, míg végre

végéhez ért a céltalan mutatvány.
S meglátni véltem – mit a falra festett
a barna foltban – széplapított tested

a létezést, mely önmagát kutatván
csupan csak létezik, de nem teremthet.
Te váltsd, halál, tudatra ezt a terhet!

A VÉN BAZÁROSHOZ

Hazai lét, te vén irígy bazáros,
ne adj tovább hitelt! – Hisz` egyre görnyed
fáradt gerincünk. Ne csábítsd a hölgyet?,
s ne vonzza vágyaink a Messzi Város?,

hová kit űz a vágy, remélve törtet,
mert szenvedésünk tengerrel határos.
-Ne adj tovább hitelt! Kegyed? ma káros,
mert szörny a képzelet. Valódi szörnyet

mutass nekünk, ha már alátepertél,
ki öl, de nem sebünkön sertepertél,
jöjjön tank-osztag, s bombázók, atommal!

Szabadság? – Ugyan! Egy-két labirintus
közt sóhaj-átmenet, taps, talmi virtus:
új kátyu ránt be minden alkalommal.

HANGYABOLY-ÉN-EK

Emberi ész, miért nem szállsz te perbe
hogy tenmagad felfedezője légy?
Lecsaphatod, mert gyengébb szörny a légy,
de szállni tud, s te sárba vagy teperve.

Hogy ketté válni bátorságot végy,
nem kell, csupán küzdésed régi kedve,
de épp a cél, a kedv van elfeledve:
azt sem tudod állsz, ülsz, vagy merre mégy.

Létezem-é hát enmagam?? – ha kérded
az egyedüllét küzd benned, teérted,
a létező való: egy társ helyett.

Nézd hát a hangyát: akkor nő ki szárnya,
mikor a sav, mely űzi őszi nászra,
nem kérdi: ki az úr a boly felett?

CSILLAGVILÁG

Csillagvilág! Terád kell most figyelni:
érteni kell hol áll a Jupiter –
rossz jósoktól a jót nem unni el:
karmánk térképe egy óriás fegyelmi

intő: nyaraid ura Uriel,
– az aratásért neki kell felelni –
a tavasz ura Raphael: lehelni
a tél havát ? szokta: Gábriel;

az ősz urát Michael-nak nevezni
jó s bölcs dolog. Csillagnak súgni kell
hogy hulljatok az augusztusi égen?

mint egykoron, a Balatonnál régen…
…S az arany-Göncöl tisztán, s úgy visz el,
mint ezüst korcsolya ha fut a jégen.

Vers

Agyvelükk

Elolvasta:
196 596
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
szellemi rafting

Zendül egy merengő
Kék Duna keringő.
Csel van a charlestonba` –
egy donna hány tonna?
Hány donna egy tonna?
Kanyarban Don.

Felszáll egy tan-gólya,
kecses a tangója.
Etetném piláffal,
éneklünk Piaf-fal:
Hány donna egy tonna?
Don Johnson, Don.

Rock and Roll kerülget,
fölráz vagy leültet?
Erre jön Quijote.
Megnézzem, kihótt-e?
Hány donna egy tonna?
Quijote, Don.

Nincs kép
Vers

CHARLES BAUDELAIRE: Dög

Elolvasta:
196 628
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy els?éves, tanulmányait idén kezd? angol szakos egyetemista m?fordítási kisérlete…

Emlékszel-e, én drága szerelmem
arra a nyári reggelre?
Oszló dög feküdt a homokösvényen
kis híján elestünk benne

Ringyóként rúgott magasba lábával
méregfüst szállt bel?le szét
szétnyílt bele démoni szagával
mérgezte környezetét

A nap sütötte a b?zös tetemet
szép lassanként bomlasztva meg
hogy visszaadja a nagy Természetnek
amit az visszakövetel

Az ég szánalmas pillantással nézte
a lét e furcsa torzóját
közben téged úgy fojtogatott b?ze
kevésen múlt, s elájultál

A legyek buján dongták körül a húst
ezer nyüvet vonzott a b?z
manna, mi minden férget magához húz
boldogság, nagy ünnepi t?z

Táncot járt ott belül a férgek hada
kezd?dött a dögev?-bál
lüktetett a test, mozgott a dög maga
életre ébredt a halál

A tetemb?l földöntúli zene áradt
az elmúlás hangjai
a halál himnuszaként zengtek még párat
hullaev?k lantjai

Az egész olyan volt, mint holmi vázlat
hirtelen odavetve, félkész
amit ceruzával firkantva néhányat
próbaként rajzolt le a m?vész

Az ösvény szélén kóbor kutya várt
hogy mi elt?njünk végre
hogy a dögb?l hadd lakmározhasson már
s az lehessen napi étke

Egy napon bizony te is ez leszel majd
ó, én drága, szép angyalom
az id? téged is e létformára hajt:
rothadó hús és csonthalom

Igen, szép királyn?m, ez leszel te is
ha lement az utolsó kenet
gyom sarjad testedb?l, porladnak csontjaid
nem jut más e földön senkinek

Ám de mondd majd meg a síri férgeknek
kik lakmároznak testedben
hogy még ?k sem vetnek véget létednek
mert örökké tiéd szerelmem!

Nincs kép
Vers

Szíriuszi napok

Elolvasta:
196 605
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

*
hömpölyg? árkok
zokog a magányos éj
metszett ereken

*
látod kezemet?
ujjak közt szivárog el
bágyadtan lelkem

*
kutya nagy meleg
az utakra göngyölöm
arcom ráncait

*
vibrál az alkony
száraz ajkak sóhaja
lágyan szell? kél

*
tikkadt tarlókon
vánszorgó tornyok árnya
fuldoklik a nyár

*
károgó varjak
elszivárog a harmat
kérges földeken

*
hulló levelek
r?t padra telepednek
magányos az ?sz

Nincs kép
Vers

Alagút

Elolvasta:
196 601
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Virágok illata lebeg a nyári éjben,
szeretnék még szépet írni, de nem tudok…
– miért nem?

Túl sok a fekete folt…

A hegyek sötéten pihennek,
álmodnak ezüst csillagfényben…

Közhelyes szívemben érzés kering,
érzem minden sejtemben a kínt…

S a fák fölém magasodnak,
Őrzöm ízét az utolsó csóknak…

Hangok… halkan, csendesen…
zokog a lelkem, kedvesem.

Forog a Föld…

Égig érnek a lépcsők,
nem lesznek több vasárnapok sem hétfők…

Táncolok… árva lány hajamba
színes szalagokat fonok…

Szférák zenéje fejemben,
szétfoszlik létem a világtengerben…

Alagút…

Végére értem,
bocsássa meg az ég, gyengeségem…

Nincs kép
Vers

Július tizenharmadika emlékére

Elolvasta:
196 591
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szélforgó zúgására ébredt
Fények cikáztak keresztül
Feszült agyán, lazán tépte
Lénye gyökereit földest?l
Költöz? álmai irracionális
Hangtalan némasága tárja
Szíve kapuját lobogó lángra
Hárfa húrja vágta ujján sebet
A dallam még a leveg?ben
Remeg, pasztell vörös folt
Hagyott nyomot fehér ingén

[-]

nyolcadokra osztott foszlott
kalács, marcipán katonák
sorakozó, cukor trombitát
fúj szélfiú, meggy-szemek
pirosan lesik méhek döng?
táncát, málnásban megbúvó
poloskák nászát, hinta-palinta
kiskutya ugatása, futva jön a hír
még van remény, érik a dió
de még mindig öli egymást
a két holló, károgásuk múlik
nyári fényben napsütésben
Katóka kötényébe kisnyúl búvik
lenge szell?vel múlt el az élet
szépséges július tizenharmadikája¦

¦sírjára virágot vittem.

Nincs kép
Vers

Kuporgó harangszó

Elolvasta:
196 592
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

a hátsó kertkapun
megszorult a nyár
tikkadt nyöszörgéssel tátong
résnyit
a pusztuló portára
s míg léptem csikorogva fészkel
ösvények kavicsán

tornyok lábához
kuporog a harangszó
koldussal paroláz
kalapjában kong még
egy utolsót

aprópénz csacsogás
rég beváltott
élet
verg?dik
az alkony is
fennakadt a kupolán
kimúlni sasok vérén
tán délibáb
bágyadt galamb csupán
liheg
a timpanon hálóján

esdem
falak málló h?sét
havazzon a vakolat
mint cseresznyevirág
elillant tavaszban
keresztet ölelek
lezuhant
mestergerendát

s hallom
sakál vonyít
fakón
míg elhullnak a lomha
karavánok

s vézna testem
márvány súllyal feszíti
már alant ereszt?
kötelem

Nincs kép
Vers

Überpihe

Elolvasta:
197 911
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A nyár fehér pihéi szállnak,
és összeállnak ősz szakállnak.
Ha foszladóbb is, mint a vatta,
önnön-magát már meghaladta.

A sors akárhogy ossza el,
mi összeillik, összeáll.
Szóból így rímül vers, ime,
pihéből így Überpihe.

Vers

télidő

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Saját fotó

 

 

lehull minden szépség
nyomukban árnyak suhannak
mi egykor telten ragyogott
mozdulatlanságba dermed most

 

szobám falán fennakadt
sóhajokban telelnek a nyarak

jéggé szilárdult szavak
sebeimbe zárt tegnapok

 

megkondul a lélekharang

egy hópihe szállt ablakomra –

 

 

 

Vers

Téli hangulat

Elolvasta:
91
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

” A tea az álmodók bora.”

– Kosztolányi Dezső –

 

 

Aranyló csészében forró teám, benne tört kép az emlék.

Látom a tűzzel játszol, vigyázz most kezdere ég a láng,

ha fáj is sose bánd, van kinek rég játék az egész világ.

 

Nálam az égen felhők vonulnak éjjel, hideg, holdfényes,

kék álmok születnek. Emléket sodró szél szalad, itt-ott,

gyűjtöget, halomba’ már minden el nem küldött üzenet.

 

Nézem a szürke ködöt, opál fények között az idő szalad.

Burús lelkemben remény éled, lesz még tavasz nekem,

peregnek napok, az út kanyarog, kell hogy legyen hitem.

 

Addig pedig, csak egy kis részt szeretnék abból, azt a

meleget, amely magamfajta lélek-vándort még megillet.

(…)

 

Vers

Tompa, téli ködben

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Velük szököm, megszököm az ?zekkel,

szökkenéseim tükröket törnek.

Elfogysz bel?lem, minden lehelettel

téged vallak tompa, téli ködnek.

Éneket fagyok fújnak, furulyáznak,

reszket ringó regimentje a fáknak,

minden lépés távolabb visz t?led.

 

Millió puskadörrenés a szívem,

úgy hajt, mint hajtók hajtanak vadat.

Rohanok ez óriás ?zetésben,

valahol, végre megbújhassalak.

Hiába ?znek, nem bújhatok félve

szemeid nyugtató kökényesébe,

torpanásaim véresek, vadak.

 

Kell valami, valami ínszakadás,

peremén e rozsdaverte rétnek.

Minden napom csupa zaj, csupa futás,

nyargalásomban sehova érek.

Nem bántana akkor semmilyen emlék,

az lenne, hogy ün?szóra fülelnék,

s többé, többé nem menekülnélek.

Vers

Téli nyár

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Eljött a Tél, és te nem vagy velem. Lábad nyomát belepte már a hó, de…

Juhász Magda

Téli nyár

 

Eljött a Tél, és te nem vagy velem.
Lábad nyomát belepte már a hó,
de emléket idéz minden hópehely,
mely arcomra hullva simogató.
Eljött a Tél, bár mi Tavaszra vártunk,
a réten kergetni tarka lepkét,
és látod? Minden hiába, fagyban
?rizzük egymás vágyódó lelkét.
A hópelyhek tánca rólad mesél,
s míg arcomat csókolják lágyan,
lelkem újra a lelkedhez ér,
s szívünkben mégis, ragyogó Nyár van.

 

 

Vers

Biborszín

Elolvasta:
99
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bíborszínű pillangókon lépkedek.
Arcomon álom
Megkaptam minden vágyam, amit elérhetek.
Kifolyik a számon a méz
Fülemből szavak csorganak, illatuk autószagos fenyő
Hitehagyott hosszú csöcsű kóbor kutya lelkemet
Kajánul kacagva lóbálja a lenge nyári szellő.
Hová bújhatnék én a koldus, aki odaadta minden álmát a szertelen világnak!
Hiszen hitem mely oly erősen tartott,
Csak puszta csonton mart vágy volt
S, én a nyomorult azt hittem istennek szolgálok legbelül
Valakinek rajtam kívül
Hinni a Mindenhatóban oly balga és kevély tudás, hamis szó
Mint a sivatagi homoknak a víz létezése,
Oly messze az igaztól.
Istened megismerni messze vagy
s önzésed oly közel, hogy fel sem ismered
magadban, benned lévő istened.

Megkaptam minden vágyam
Zsebem mégis üres,
Torkomat fojtogatja a szó:
Elég már elég! Te istenes!
Megöl a beteljesülés, kiszív minden velőt
a teremtés régen volt ily teli
a teremtés rég volt ily felszínes.

Mégis, hová bújjon az ember
imába, haragba, öklöt harapva
szidja, ríjja a létezés minden kínját
a remény szakadékán átívelő hídján
vagy térdepelve áldja mindenható erejét
koszos szerdai kukákban keresi megbúvó kenyerét
s helyette meglátja üres tenyerét
és bámulja bambán az ég kerekét
s reméli nem éli meg a holnapot
mert ím, tomboló vágyai felemésztik a napot.

Vers

– ittHonom –

Elolvasta:
312
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Éppen annyit engedett Isten látnom a világból,
hogy ne akarjak más hazát magamnak – ne akarjak
elszegődni messze, itt maradjak meg ma jó magyarnak.
Legyek attól az, hogy jó embernek tudjam önmagam, s
mindazokat, akik éppen körbevesznek, mert így leszünk
egész e földet óvva, nem széledve szerte száz felé.

Éppen annyit engedett az Isten, hogy megcsodáljam
bolygónk kincseit, de beérjem egy meleg csöppnyi zuggal,
ha télidőben kint a szél süvít. A fák árnyéka nyáron egy
nagy oltár, forrásvíz az erdeinkben édes áldozat.
Bővelkedünk itt annyi jóban most is; ha
itt születtünk – itt neveljük fel az álmokat!

Vers

Rizlingtől a saszláig

Elolvasta:
435
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

BORGYÖNYÖR

Van belőle annyiféle,
ír a lelke, gyógy a mérge,
s olyan áldott kelyhes kegyszer,
hogy az ember inni egyszer,
holtából visszatérne.

RIZLING

Csopakon és Szent György-hegyen,
bort erjeszt és vígat terem,
bár francia földről hozták,
de hona már Magyarország,
termi a hegy, domb, a síkság,
sanyanyú, de kedvvel isszák,
rajnai, ha magasztalják,
olasz, hogyha áldva adják,
beleszerettek a kocsmák,
s az örömét olcsón osztják,
minden kortya tele ízzel,
összejött a szódavízzel,
barát búban, kedvben, bajban,
s minden csöppjében egy dal van.

SZÜRKEBARÁT

Badacsonyi szürkebarát
ringatta sok barát farát,
s mintha az Ég kincse lenne,
vigyáztak a szőlőszemre,
ígéretes mustba gyűrték
valamennyi tömör fürtjét,
ám nincs annyi termő tőke,
amennyi bor forrt belőle,
s hívő sincs, ki ellenállhat
ízének és illatának,
kórnak gyógyszer, bűnnek béke,
s úgy szokott a szentelt kézre,
hogy kortyolva szem sem rebben
mise közt a Pálos rendben.

TOKAJI ASZÚ

Vígan fúrna tőkét a szú,
ha nógatná pár csöpp aszú,
rugózós a venyigéje,
csak a szeszgőz tolná mélybe,
ám a fürtben szőlő vér ért,
a szú csak a rím kedvéért
próbált volna tőkét, hordót,
s gönci mértékkel óbort,
jó fa itta, hosszan érett,
ahány puttony, annyi évet,
s pincelabirintusokban,
penész szülte meg titokban,
itták pórok és királyok,
s minden csöppje istenáldott.

KÉKFRANKOS

Bírta idő, szívta kád
vörösödő aranyát,
mustja vérbő, frankja kék,
föld nevelte, óvta ég,
Sopront zsolddal vette be
Napóleon serege,
s békülőzni itt maradt
a legnagyobb tőkehad,
nincs nélküle bikavér,
Egerig is útra kél,
viszi, adja, mint barát,
zamatát és illatát,
s látni, ahogy fényt harap,
tömör fürtjéből a Nap.

MÓRI EZERJÓ

Attól kezdve, hogy kiforr,
jó kedvű a móri bor,
korán érő, bőtermő,
s ősi magyar minden tő,
van tüze és van heve,
ezerjó a szent neve,
fürtje kevés vesszőn nő,
markáns, savas ízt sejlő,
túlteng benn az alkohol,
torkot, s elmét ostromol,
minden titkot kifigyel,
zöldes szőlőszemivel,
s szív-alakú levelén,
szerelemre lel a fény.

BADACSONYI KÉKNYELŰ

Enyhén savas, fanyar bor
a vulkáni talajtól,
s könnyű táncot lejt a rím,
citromsárga színein,
úri szőlő volt pedig,
régből ekként ismerik,
kékes-barna fürtnyele
tőről szakasztott neve,
női szirma bájt virul,
más tőkével párosul,
nem volt rajtuk pendely, ing,
lett sok fürt és sok biling,
s borrá ért a szent hitű,
kikapós lett, s nagyhírű.

JUHFARK

A vén Somló tüzes kincse,
őrizi sok ódon pince,
furcsa nevét, az ebadta,
hengeres fürtjéről kapta,
szíve kohó, láng a lelke,
íze mandulás kesernye,
csak heve forr, nem tart lámpást,
izzítja a gyermekáldást,
nászéjszakás és furcsamód,
egyre több a fiú utód,
férfias és ereje nagy,
hat-nyolc éven át friss marad,
s otthona, mi borban táncol.
kimagasodik a tájból.

OTHELLO

Kékbogyójú, direkt termő,
az utolsók között első,
s babonázva futkos a fény
bársonyosan vörös színén,
átkos szőlő, bűne, hogy itt
gyökeréről szaporodik,
odasajdul ínyre, szájra,
eltökélt az aromája,
kissé fanyar, savany-édes,
bajra, jajra, dalra képes,
a teremtés lobbant vére,
minden tiltás ellenére,
tőről fakadt, mint az Éden,
Isten nagy kérdőjelében.

FURMINT

Októberi, késő érő,
aszúsodó, magyar szőlő,
héja vastag, lédús szemű,
nemes rothadás jellegű,
finom illat, kellemes íz,
édes élet és nemes szív,
képes mással dalba fogni,
testvére a szamorodni,
aszalódott egykor szalmán,
Somlón és Tokaj-hegyalján,
erejét a lelke adja,
az aszúbor öregapja,
hordó öröm, pohár gyönyör,
nem arany, csak úgy tündököl.

KADARKA

Skadar város anya földjén
termett régben edzett tőkén,
s ideszökött, itt lett magyar,
a hun főbíró is kadar,
talaját a Balkán adta,
Kiskőrös is onnan kapta,
s terjedt-futott kuszált fővel
szerteszét a gyökerével,
az erős ág tömi fénnyel,
s érik gyalogműveléssel,
bírja a lösz, bírja homok,
zamattal teltek a borok,
s mindegy milyen, testes, lazább,
ringatja a hordó farát.

MUSKOTÁLY

Íze kellem, illata báj,
édes öröm a muskotály,
vékony vessző, bő lé-cukor,
s fenségesen finom a bor,
sárga szőlő, víg a nedve,
belébújt a szőlő kedve,
s árulkodó zamat árnyal
minden szemben, tele vággyal,
s ha aszalva összeszárad,
fürtje kincs a mazsolának,
szüret után, kerek évvel,
kortyot kortyra tűzzé érlel,
pincelakó, nincsen papja,
s a poharat is itatja.

EGRI BIKAVÉR

Pincék őrizik a titkát,
több szőlőből házasítják,
előírásos adagban,
s nem dominál egy se nagyban,
más faj érlelte az ősét,
aztán változtak a tőkék,
fürt vörös tűz, négy-öt lángon,
ám legalább legyen három,
ma is tudott, miből mennyi,
héján hagyják erjedezni,
verseng fokban, verseng ízben,
közepes mély, rubin színben,
a poharát sose lökd fel,
s óva idd, mert szesszel öklel.

IRSAI OLIVÉR

Több tőke nőtt össze eggyel,
ígéretes szerelemmel,
a pozsonyi fehér szöszke,
s a kikapós Csabagyöngye,
s nevet jussolt szegről-végről
Irsai M.Olivérről,
szívós héjú, aranysárga,
rákapott a muskotályra,
bora lágy és zöldes-sárga,
s mert rövid az ifjúsága,
a hordó is érzi végül,
nem öreg, csak gyorsan vénül,
s fölszuszog a préselt mámor,
sárga, kicsi bogyójából.

ZALAGYÖNGYE

Hepehupás táj göröngye
fölött nő a zalagyöngye,
issza szent és issza lator,
könnyű, ledér öröm a bor,
bár a bűnét szánja, bánja,
föltüzel a maligánja,
olyan, mint a gyönyör a nedve
száz iccébe kerekedve,
s olyan hű, hogy majdnem csalfa,
a vágyódást karban tartja,
okos szőlő, szelídített,
mint a templomban a hívek,
mert a levéből olykor-olykor,
még plébános is kortyol.

TRAMINI

Friss, aromás fehér szőlő,
dél-tiroli múltat őrző,
lehet görög, vagy francia,
mind a jókedv atyafia,
kicsi bogyó, lédúsos héj,
húspiros hamv, vad szenvedély,
a bor édes aranysárga,
s bele szeremül a tájba,
klónozott az íze-méze,
a muskotály testvérkéje,
sűrű vesszős szőlő-rózsa,
tele vele Európa,
mámora lágy vágyat ontó,
s szeretője lett a Somló.

HÁRSLEVELŰ

A született hárslevelű
édes gyönyör, mézes nedű,
nemes lelkű, mégse hiú,
olyan, mint egy hercegfiú,
nem debrői, nem a furcsa
furfangtól lett lángra gyújtva,
itt nevelte a magyar ég
naggyá szerelemgyerekét,
elcsábította a furmint,
s az aszúba ő vitt új színt,
ahány borász, annyiféle
szívből nőtt a szenvedélybe,
zöldes-arany bor és illat,
s szerelemmel teli ízt ad.

LEÁNYKA

Erdélyből jött fehér csillag,
a bor lágy vágy, s nektárillat,
örülte gyermekáldást,
a pap áldott, kántor kántált,
nem fizettek sose pénzzel,
csak nekik szánt venyigével,
kevés fiút szült világra,
neve ígyen lett leányka,
mégis, ha szép legényt keres,
könnyed, üde, karakteres,
gyűlölte a nagyüzemet,
s imádja a lankát, hegyet,
Eger, Bükk-alj, Mór és Neszmély,
férfimámor, női szeszély.

PORTUGEISER

Szentelt neve, kékoportó,
később osztrák, elébb Portó,
a szerelem hozta onnan,
s legismertebb Villány–honban,
de másutt is dalt énekel,
zengi Szekszárd, fújja Eger,
a bor lágyan vörös arany,
szőlőjének kék hamva van,
és ha olyan kedvet érez,
betársul a bikavérhez,
táncot lejt a mámor körön,
enni zamat, inni öröm,
fürtbogyója lédús-édes,
s módjával csak jóra képes.

NOAH

A legvadabb bogyó-fajta,
gyerekkorom abajgatta,
savanyított testet, lelket,
falum szőlőhegyén termett,
mégis úr volt, s én, a szolga,
lepörgött a fürt a porba,
hajladozva szedegettem,
mustját ittam, szemét ettem,
mégis kedvelte a környék
nyolc forintért mért literjét,
elítélték, búsult önként,
be is tartatták a törvényt,
bűne nem volt, csak koholt vád,
s írmagját is kiirtották.

MERLOT

A kékszőlők egyike,
dobog minden fürt szíve,
furcsa nászról szól a szó,
Bordeaux, s feketerigó,
apja, anyja francia,
s száz táj fogadott fia,
fölkínálta méz-ölét,
bársony-sötétvörösét,
s terjesztve az örömöt,
hozzánk is beköltözött,
gyümölcsös, lágy illatú,
issza jókedv, issza bú,
s bogyóiból szült bor, a
földön túli aroma.

SASZLA

A legvénebb szőlőfajta,
ötezer éves a rajtja,
Egyiptom az őshazája,
Isten idedelegálta,
francia, német és svájci,
ma már könnyű rátalálni,
nem került zár gyökerére,
s szétfutott a föld felére,
erős héjú, húsos bogyó,
roppanós és ennivaló,
s érzi, ahogy falatozzák
napos oldalán a rozsdát,
de gyümölcsös derű lobban
a belőle érlelt borban.

Vers

Hazai borok

Elolvasta:
454
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

BORGYÖNYÖR

 

 

Van belőle annyiféle,

ír a lelke, gyógy a mérge,

s olyan áldott kelyhes kegyszer,

hogy az ember inni egyszer,

holtából visszatérne.

 

RIZLING

 

Csopakon és Szent György-hegyen,

bort erjeszt és vígat terem,

bár francia földről hozták,

de hona már Magyarország,

termi a hegy, domb, a síkság,

sanyanyú, de kedvvel isszák,

rajnai, ha magasztalják,

olasz, hogyha áldva adják,

beleszerettek a kocsmák,

s az örömét olcsón osztják,

minden kortya tele ízzel,

összejött a szódavízzel,

barát búban, kedvben, bajban,

s minden csöppjében egy dal van.

 

 

SZÜRKEBARÁT

 

 

Badacsonyi szürkebarát

ringatta sok barát farát,

s mintha az Ég kincse lenne,

vigyáztak a szőlőszemre,

ígéretes mustba gyűrték

valamennyi tömör fürtjét,

ám nincs annyi termő tőke,

amennyi bor forrt belőle,

s hívő sincs, ki ellenállhat

ízének és illatának,

kórnak gyógyszer, bűnnek béke,

s úgy szokott a szentelt kézre,

hogy kortyolva szem sem rebben

mise közt a Pálos rendben.

 

 

 

 

 

 

 

TOKAJI ASZÚ

 

Vígan fúrna tőkét a szú,

ha nógatná pár csöpp aszú,

rugózós a venyigéje,

csak a szeszgőz tolná mélybe,

ám a fürtben szőlő vér ért,

a szú csak a rím kedvéért

próbált volna tőkét, hordót,

s gönci mértékkel óbort,

jó fa itta, hosszan érett,

ahány puttony, annyi évet,

s pincelabirintusokban,

penész szülte meg titokban,

itták pórok és királyok,

s minden csöppje istenáldott.

 

 

KÉKFRANKOS

 

Bírta idő, szívta kád

vörösödő aranyát,

mustja vérbő, frankja kék,

föld nevelte, óvta ég,

Sopront zsolddal vette be

Napóleon serege,

s békülőzni itt maradt

a legnagyobb tőkehad,

nincs nélküle bikavér,

Egerig is útra kél,

viszi, adja, mint barát,

zamatát és illatát,

s látni, ahogy fényt harap,

tömör fürtjéből a Nap.

 

MÓRI EZERJÓ

 

Attól kezdve, hogy kiforr,

jó kedvű a móri bor,

korán érő, bőtermő,

s ősi magyar minden tő,  

van tüze és van heve,

ezerjó a szent neve,

fürtje kevés vesszőn nő,

markáns, savas ízt sejlő,

túlteng benn az alkohol,

torkot, s elmét ostromol,

minden titkot kifigyel,

zöldes szőlőszemivel,

s szív-alakú levelén,

szerelemre lel a fény.

 

BADACSONYI KÉKNYELŰ

 

Enyhén savas, fanyar bor

a vulkáni talajtól,

s könnyű táncot lejt a rím,

citromsárga színein,

úri szőlő volt pedig,

régből ekként ismerik,

kékes-barna fürtnyele

tőről szakasztott neve,

női szirma bájt virul,

más tőkével párosul,

nem volt rajtuk pendely, ing,

lett sok fürt és sok biling,

s borrá ért  a szent hitű,

kikapós lett, s nagyhírű.

 

 

JUHFARK

 

A vén Somló tüzes kincse,

őrizi sok ódon pince,

furcsa nevét, az ebadta,

hengeres fürtjéről kapta,

szíve kohó, láng a lelke,

íze mandulás kesernye,

csak heve forr, nem tart lámpást,

izzítja a gyermekáldást,

nászéjszakás és furcsamód,

egyre több a fiú utód,

férfias és ereje nagy,

hat-nyolc éven át friss marad,

s otthona, mi borban táncol.

kimagasodik a tájból.

 

OTHELLO

 

Kékbogyójú, direkt termő,

az utolsók között első,

s babonázva futkos a fény

bársonyosan vörös színén,

átkos szőlő, bűne, hogy itt

gyökeréről szaporodik,

odasajdul ínyre, szájra,

eltökélt az aromája,

kissé fanyar, savany-édes,

bajra, jajra, dalra képes,

a teremtés lobbant vére,

minden tiltás ellenére,

tőről fakadt, mint az Éden,

Isten nagy kérdőjelében.

FURMINT

 

Októberi, késő érő,

aszúsodó, magyar szőlő,

héja vastag, lédús szemű,

nemes rothadás jellegű,

finom illat, kellemes íz,

édes élet és nemes szív,

képes mással dalba fogni,

testvére a szamorodni,

aszalódott egykor szalmán,

Somlón és Tokaj-hegyalján,

erejét a lelke adja,

az  aszúbor öregapja,

hordó öröm, pohár gyönyör,

nem arany, csak úgy tündököl.

 

KADARKA

 

Skadar város anya földjén

termett régben edzett tőkén,

s ideszökött, itt lett magyar,

a hun főbíró is kadar,

talaját a Balkán adta,

Kiskőrös is onnan kapta,

s terjedt-futott kuszált fővel

szerteszét a gyökerével,

az erős ág tömi  fénnyel,

s érik gyalogműveléssel,

bírja a lösz, bírja homok,

zamattal teltek a borok,

s mindegy milyen, testes, lazább,

ringatja a hordó farát.

 

MUSKOTÁLY

 

Íze kellem, illata báj,

édes öröm a muskotály,

vékony vessző, bő lé-cukor,

s fenségesen finom a bor,

sárga szőlő, víg a nedve,

belébújt a szőlő kedve,

s árulkodó zamat árnyal

minden szemben, tele vággyal,

s ha aszalva összeszárad,

fürtje kincs a mazsolának,

szüret után, kerek évvel,

kortyot kortyra tűzzé érlel,

pincelakó, nincsen papja,

s a poharat is itatja.

 

EGRI BIKAVÉR

 

Pincék őrizik a titkát,

több szőlőből házasítják,

előírásos adagban,

s nem dominál egy se nagyban,

más faj érlelte az ősét,

aztán változtak a tőkék,

fürt vörös tűz, négy-öt lángon,

ám legalább legyen három,

ma is tudott, miből mennyi,

héján hagyják erjedezni,

verseng fokban, verseng ízben,

közepes mély, rubin színben,

a poharát sose lökd fel,

s óva idd, mert szesszel öklel.

 

IRSAI OLIVÉR

 

Több tőke nőtt össze eggyel,

ígéretes szerelemmel,

a pozsonyi fehér szöszke,

s a kikapós Csabagyöngye,

s nevet jussolt szegről-végről

Irsai M.Olivérről,

szívós héjú, aranysárga,

rákapott a muskotályra,

bora lágy és zöldes-sárga,

s mert rövid az ifjúsága,

a hordó is érzi végül,

nem öreg, csak gyorsan vénül,

s fölszuszog a préselt mámor,

sárga, kicsi bogyójából.

 

ZALAGYÖNGYE

 

Hepehupás táj göröngye

fölött nő a zalagyöngye,

issza szent és  issza lator,

könnyű, ledér öröm a bor,

bár a bűnét szánja, bánja,

föltüzel a maligánja,

olyan, mint a gyönyör a nedve

száz iccébe kerekedve,

s olyan hű, hogy majdnem csalfa,

a vágyódást karban tartja,

okos szőlő, szelídített,

mint a templomban a hívek,

mert a levéből olykor-olykor,

még plébános is kortyol.

 

TRAMINI

 

Friss, aromás fehér szőlő,

dél-tiroli múltat őrző,

lehet görög, vagy francia,

mind a jókedv atyafia,

kicsi bogyó, lédúsos héj,

húspiros hamv, vad szenvedély,

a bor édes aranysárga,

s bele szeremül a tájba,

klónozott az íze-méze,

a muskotály testvérkéje,

sűrű vesszős szőlő-rózsa,

tele vele Európa,

mámora lágy vágyat ontó,

s szeretője lett a Somló.

 

 

HÁRSLEVELŰ

 

 

A született hárslevelű

édes gyönyör, mézes nedű,

nemes lelkű, mégse hiú,

olyan, mint egy hercegfiú,

nem debrői, nem a furcsa

furfangtól lett lángra gyújtva,

itt nevelte a magyar ég

naggyá szerelemgyerekét,

elcsábította a furmint,

s az aszúba ő vitt új színt,

ahány borász, annyiféle

szívből nőtt a szenvedélybe,

zöldes-arany bor és illat,

s szerelemmel teli ízt ad.

 

Vers

ANYARINGATÓ

Elolvasta:
872
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Anyám már régtől messzi akar menni,

bepólyálgatják, mint a csecsemőket,

bár lábtól főig befödi a semmi,

az életösztön szusszanást erősebb.

 

Ravasz motorok állítják az ágyát,

de elnyűtt keze öreg, engedetlen,

rossz füle messzire űzi a lármát,

s én megmártóztatom szeretetemben.

 

Csak szeme rebben, szól hozzám magától,

két pislantásba szorul összes évem,

és megérzem a csöndje illatából,

hogy halni rossz, de megfájdulni szégyen.

 

Anyám, még most is surrannak a fecskék,

csak két évszakra telik már a négyből,

a világ házán recseg az ereszték,

de régi kék csorog alá az égből.     

Vers

Napisten kezében

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Dermeszt a hideg, csont-vézna fákon
holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
fagyba burkolt síron táncra kél.
Elmosódott lábnyomok a hóban,
a fájdalom könnyet eresztett.
Összesüpped sírok, márványkövek,
térdre hullott korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi a vésett neveket.
Hantok ölében megtörik a fény,
rögből rög lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten kegyét így teríti ránk.
Ennyi az ember, ennyi csak a lét.
Életük egy, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
most fagy honol, hol a szív pihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ég, téli fagy apaszt.
A lélek él csak, jussa öröklét,
a test jel az ősi föld alatt.
Hajts fejet hát, ha erre visz utad
Napisten melegére várva.
Meríts erőt tőlük az élethez,
hogy méltó lehess a halálra.

(Kép: Internet)

Vers

Nyárnász

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Elfáradt a meleg,

kábultan szendereg,

igyekvődik, habár

piheg, szuszog a nyár.

 

A zsákja emberi

örömmel van teli,

s békésen hömpölyög

két sugár rés között.

 

Örömnyi víz az ágy,

ott kelleti magát,

száz hullám lágy ölén.

száz ringó nád tövén.

 

Izzasztja a hiány,

s mint utcasarki lány,

azt élvezi szegény,

hogy kikezdi a fény.

Vers

Kastély freskó

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Sugárutak, fasor. A többholdas kertben

szökőkutak, szobrok adnak díszt a csendnek.

Zúgó vízesésnél a herceg megállva,

hosszan néz a kastély egyik ablakára.

Azaz, nézett egykor. Ma már Isten tudja,

mi lehetett annak az ablaknak titka.

Báli vigasságok. Frakkos szolga hord

ezüst tálcán italt. Étkektől roskadó

asztal. Hány történet! A herceg szava szent:

„Amit a császárnak, azt nekem is lehet!”

A zeneszobában dallam leng, csendoldó.

Merengve figyelsz – a múlt jelenvaló.

Itt élt a nagy művész, szőtte akkord-álmát,

láthatod a kottát, kezének vonását.

Kavarognak, szállnak szem mögötti képek,

elfutott időket visszahoz a lélek!

Hol a rejtekajtó? – kérdik egy teremben.

Míg gyanakvás fészkel fürkésző szemekben,

rágondolsz egy rég élt, igen szép asszonyra,

s nem jössz rá, hol nyílt ajtó a légyottra.

Márványpadlós szalon, hol hadikórház volt,

sebesült katona repülőket rajzolt

a falra. Tél járta, győzni a hideget

drága bútor, könyvek adták a meleget.

A felújított termek méltók, gyönyörűek!

Fali tükrök, csillár, s egyéb remekművek.

Kínából – akasztva képterem falára -,

tíz festménynek potom száz ökör volt ára!

Császárnő kérdésre fölényes-legyintve, 

azt mondta a herceg: „Ugyan, bagatelle!”

A játékszalonban sakk, dominó, kártya,

szép hercegné kedve telik passziánszba.

Vadászat. Nyugtalan lovak, vadra ajzva,

csupa ideg kopók, verődve csapatba.

Éles kürtszó harsan, indul véres vágta.

Fegyverek dörgése. Őszök színpompája.

Lovarda, testőrség, télikert és könyvtár,

díszudvar „patkója”, két oldalt őrségház.

Mennyi minden volt még sok tucat szobában!

Hatalmas a kastély, felújítva, tárva. 

Ősök festményarca tekint a jövőbe.

Tanúik e termek, hangjuk, tettük őre.

Tétlen nyugalomban, fényűző pompában,

látod, átélheted magyar múltba szállva.

Vers

L’èternel retour két tételben

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

                                                                      1.) Azóta üzen

 

                                                                      Jeleket küld életem fája,

                                                                      a magról eredt ezüstnyárfa.

                                                                      Alig látszott, ám rátaláltam

                                                                      bújócska közben a susnyásban.

                                                                      Kérleltem az Istent, segítsen,

                                                                      hogy baj nélkül áttelepítsem

                                                                      a kertbe, ahol nyaraimat töltöm.

 

                                                                      (Persze, gyakorlatilag

                                                                      rögtön elszáradt, mégis zöldbe

                                                                      borult, rá egy esztendőre.)

 

                                                                      Azóta

                                                                      üzen tavasztól őszig lombja

                                                                      zöldje, sárgája, bronza, rőtje,

                                                                      miként az is, hogyan hull földre

                                                                      a levél (a zörgő avar

                                                                      számomra csupán vételi zavar),

                                                                      és hív a kert a következő körre.

 

 

                                                                      2.) Egymásba forgás

 

                                                                      Nincs vége semminek. Kezdődik elölről.

                                                                      Kezdete sem volt, mert mindig benned lakott.

                                                                      Egymáséi vagytok: két kiszolgáltatott.

                                                                      Felrúg minden szabályt, ahogyan előtör

 

                                                                      – előjel nélkül – az alattomos roham,

                                                                      ahogy megnyilvánul minden jelenléte,

                                                                      hiánya. Vesztedre pályázik, s vesztébe

                                                                      fut, hogy kifáradjatok csaknem boldogan.

 

                                                                      (Az új menet előtt töredék béke van.)

 

 

Vers

Azóta üzen

Elolvasta:
79
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

                                                                            Jeleket küld életem fája,
                                                                            a magról eredt ezüstnyárfa.
                                                                            Alig látszott, ám rátaláltam
                                                                            bújócska közben a susnyásban.
                                                                            Kérleltem az Istent, segítsen,
                                                                            hogy baj nélkül áttelepítsem
                                                                            a kertbe, ahol nyaraimat
                                                                            töltöm.


                                                                                       Persze, gyakorlatilag
                                                                            rögtön elszáradt, mégis újra
                                                                            zöldbe borult esztendő múlva.
                                                                            Kockázatos volt a kísérlet,
                                                                            de sikerült. Ötvenöt évet
                                                                            élhettünk meg együtt.

 
                                                                                                             Azóta
                                                                            üzen tavasztól őszig lombja
                                                                            zöldje, sárgája, bronza, rőtje,
                                                                            miként az is, hogyan hull földre
                                                                            a levél (ha zörög az avar,
                                                                            csupán múló vételi zavar) —
                                                                            hív a kert a következő körre.
                                                                            L’èternel retour. Ki vágyna többre?

Vers

Öregkor

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }öregkor
 
            Koosán Ildikó
 
 
 
hajnalban
ilyenkor úgy
terem az új nap
mint réten a gomba
égi harmat  után
 
indulhat
begyűjtögetni
félig teli  vagy
félig üres kosárral
 
aszerint,
a múltnak élne inkább
vagy a jövőbe
törne utat
 
aki még
felszedegetheti ezt a
félédes – fél-fanyar
kései termést
magának
 
 
2016. június 14.

Vers

Hétköznapok II

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

X.

 

Pesti szikrakép:

a forgóajtó

oldalra fordított

mókuskerekében

az előttünk araszolók háttal, 

az utánunk 

tipegőknek hátunk.

Célunk eszelős,

ők hova, merre, fel sem sejlik.

Igyekezetünkben

magunk miatt vigyázunk

mások sarkára.

 

XI.

 

Majd írok, ha

Széphalmon leszünk,

Kazinczy sírjánál.

A Nyelvújító maga száznál több szóval

dúsította nyelvkincsünket,

többek közt e szavakkal:

keringő, füzet, lakoma,

féltékeny.

Nagyot fejlődött azóta a nyelvvilág.

Ha feltámadna,

elmutatnám említett

szavait jelnyelven –

mit szólna vajon a mester?

 

XII.

 

A konnektorba dugom,

mondjuk a nyarat,

ragyog a zöld,

mondhatnám fának, virágnak.

Az ittlét tudatom

gyökereit táplálja,

lankadatlan  és változó.

Vereségeim leírhatók,

apró győzelmeim

zászlóként lobognak

a lélekvár csúcsán.

 

XIII.

 

Ha kezembe venném

amire életemben vágytam,

öt ujjam elég lenne,

mégis marad a vergődés

szárnyrajza.

Elém siet a temető.

Apám, a „féllábú-falábú

jó suszter”  vállán

átvetett cipőpárokkal

sántikál át a helyhez kötött időn.

Első versem.

Anyám szeretete.

Holdig felsajduló magány.

A csend szívemen kiált:

ablakon benéznek atyafiak,

tekintetükben: el nem fogadás.

 

XIV.

 

A közeli erdő

nem őrzi kóborlásaim,

kiirtott fenyves liget, 

eltűnt ösvények,

új fák.

Váratlanul nem bukkan fel őz, róka.

A dűlőn eltüntetett dombok.

Templom, ministrálkodom.

Iskolába menet

beszólok

Lacinak, Palinak;

ki él még, hol, merre?

Tűnődve csapongnak

emlékpillangóim.

 

XV.

 

Julika virágot locsol,

muskátli, rezgő, petúnia,

sarkantyú, nőszirom, rózsa

meg a többi

nevét nemtudomka.

Kis kapával körbelazította a földet,

teknőt mélyített,

és nem locsolóval locsol,

a szépek érzékenységét tisztelve,

bögrével meri

teli vödörből a vizet,

önti a virágok tövéhez.

Szemem gyengéd

nyugalom fészke.

 

XVI.

 

A kert elején

homok halom,

terméskövek, vérvörös

muskátli pompázik 

macskánk felett.

Szegényke,

nemrég még térdemen,

mellemen

pihent édesen, karmolászva, 

dorombolva fejezte ki

szeretetét.

Emlékek igazgatnak:

Milka kutyusnak

élő egeret hoz a szobába,

karmai közül kiengedi.

Biztatja: Milka, fogd meg,

dobd fel, játssz vele!

Egér menekülne, Frici mancsa lecsap.

Kutyánk csak les,

nem játszik,

nem tudja:

itt nyugszik cica-barátja.

Élt tizennyolc évet.

Apja: Miss Lord.

Oklevél őrzi:

„Szolnok Szépe” volt.

 

XVII.

 

Vásárolni megyek.

A pékség boltjában

friss kenyér.

Más üzletekben 

bő választék, frissebb a hús.

Kedv borús,

hoppoz a gond:

az üzletek

egyike erre, másik arra,

s nem kicsik a távolságok.

Biciklim hű, emlékséges,

ősszel ötvenegy éves.

Új alkatrész-implantációra vár.

Egy helyt drót-fűzött a nyereg,

beleakadhat fenekem

takarója, jó nadrágom…

Felírva minden,

mi kell –

agyamnál, 

papír jobban memorizál –,

így, bármelyik boltban,

polctól polcig kóvályogva,

csak keresek.

Nekem ez elégnél több:

tudatom szabad legyen,

bénítsa 

kötelesség

s ne mellőzhető kényszerek!

 

XVIII.

 

Julika 

puszival ébreszt,

nem szól, kezével jelzi,

kedves mosollyal

tetézve:

jó lesz fel kelni… magától

nem fő kávé…

Ebből tudom, kedve szerint

a jelnyelvet gyakorolná.

 

XIX.

 

Nyársalunk 

alkonyat után,

az első csillagok előtt.

Téglakört raktam,

halomban fahasábok.

Felkarikázva 

hagyma, paradicsom,

kenyérszeletek tányéron.

Szalonna kér:

faragnék neki nyársbotot.

Csillaghullást 

néztünk utóbb,

csodától elbűvölten, 

„Szent Lőrinc könnyei” potyogtak.

 

XX.

 

Még egy cigi…

Csend-tömbökbe zárt

éjszaka.

Csillagközökbe

fúrt szemem

lát-e végre ismeretlen

dimenziókból feltűnő

élőlényt? Szól róluk

annyi élmény, tétova híradás…

Izgat: milyen 

az agytól-agyig kommunikáció?

„Van-e ott is élet, s ha van,

ily’ bús, mint a földi?”

Búsabb! Téridőn el- s áttűnve,

szükségletekért háborúzva,

csillagközi űrhajón-élet?!

 

XXI.

 

Vetem magam

régi újságokra.

Imént hoztam ki egy csomót –

mennyit rejt még a fáskamra!

Utószor lapozok köztük,

egy-egy cikken csodálkozva –

ezt meg nem is olvastam még, 

eltelt tíz-tizenöt év…!

Kéz- és gépiratok száza

megy kukába.

 

XXII.

 

Festménytémák

ezre fejben.

Halogatom, készülődök.

Egy akvarell-sorozat

kihúzna a fontolgatás

mocsarából.

Olaj, vászon? Régtől gátol:

képzett művészbarátok

művei, fektetve sorba,

műterem fal mellett várnak

a jó-pénzű vásárlóra.

Mesterek átka

lopódzgat tudatomba:

miután ők – még jó, ha nem éhen – haltak,

remekeik milliókért

cseréltek gazdát!

 

XXIII.

 

Horolok.

Kapát nem vágom a földbe,

csak mint arcot,

borotválom,

jó, hogy tükör nem kell hozzá.

Verejtékben úszik testem, 

szemem sós verejték marja,

égetnek a napsugarak,

bőröm pirul, enyhén barna.

Légzés ritmusra húzom kapám.

Ha sietek,

tüdőm jelez, 

ha nagyot hajlok – derekam.

Lazán fogni kapanyelet –

hólyagtól óvom tenyerem!

Izomláz fenyeget.

Időm eljárt? – Kaján mese!

Pihenésül gereblyézek, 

vasvillával

kirázom a port a gyomból,

s Nap-prédának szétterítve

szabadulok gazda-gondtól.

 

Vers

Bakancsszíj

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Filléres édesség volt, semmi kétség,

nagy, hosszú csíkját bakancsszíjnak nézték,

és itt van újra, kanyargós egészben,

mert gyerekraktáramból visszakértem,

s míg szűk darabját végigjárja nyelvem,

a nagyja pihen ujjamra tekerten,

ma már tudom, de mégiscsak bolondság,

hogy gép préseli, szeleteli hosszát,

mert akkor az volt benne a csudásság,

hogy messziről még igaz szíjnak látták,

nagy csalafinták vittek minket lépre,

ki gondolt akkor az édesgyökérre,

bár meséskönyvnyit termett meg a kiskert,

az ánizs nem volt felénk akkor ismert,

s most elém toppan,  mintha viszonozná,

hogy gyerekkezem ritkán jutott hozzá,

mint csűrték-gyúrták, senki nem szólt róla,

de fölébreszti álmából a strófa,

és látom azt a féltenyérnyi boltot,

hol bakancsszíjhoz kötözték a sorsot.

Vers

Nefelejcsben – húsz év múltán

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }retus egy Picasso képhez 1904

 

 

 

Hamulúggal fehérítek,

vasalhatok Éjt – napestig.

Hátam megett megállt az Úr,

megtámaszt, ha kedve tetszik.

 

Minap múltam harminchárom,

nem juthattam ötről hatra,

tüdőm zaját sebzi a gőz,

szédült szívem nyög alatta.

 

Mikor fekszem, szín’ vért köpök…

van egy fajansz, csíkos bögrém.

„Kékre sápadsz, majd… meglátod!” –

ezt szajkózta egy nagynéném.

Kékben más, mint rózsaszínben –

hideg fej csak halált terem,

bőrön át a sav-lúg pára

áttetszővé tesz hirtelen.

 

S bár méhemben salak-tavak

növesztenek új tályogot,

három pesót, ha fizetnek

egy vasárnap – boldog vagyok!

Többre minek áhítozzak?

Mennybe nem visz váltott bankó,

sorsom kelyhe méregpohár,

Krisztusi üveg-fiaskó.

Születtem, mert élni vágytam! –

csont-vállam az eget szúrja,

sejtett Időm hamar telik,

s nem futja gyöngykoszorúra.

 

Nincs férfi, ki vigasztal ma –

elestek megannyi fronton.

Vadkörte íz a szerelem

e sanyarú kő-porondon.

Minek szüljek kárhozatra?

Kit szülnék lassúbb halálra?

Lázas jövőnk belésajdul,

zuhog majd harcibb dalárda…

 

Tört cserépben törött virág –

hajlok végső keresztútra.

S bár fonnyadok, kivirulok,

ha a Halál kezét nyújtja.

 

Szent Mihály, jöjj hollós ménen –  

patkószeg hűlt száz csillagod!

Suhanjunk zord szféraszélben…

Oda, ahol gyógyulhatok!

 

 

 

 

 

Vers

Hosszú utazás

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }csak télikabát alá rejtett szerelmünk

 

mennek a vonatok forognak a kerekek
útközben köd elhagyjuk a fákat
bedőlt tanyákat a füzek még lehajolnak
mint görbe kútgémek s minden
marad zsákmánya a télnek
nyaralások lábnyomai egy-egy
strandpapucs pohár félig borral
az ősz kincseit fürtös hajunk színeit
dér-verte táj üvegkeretű tócsák
valamikori sár dárda-napsugarak
csak télikabát alá rejtett szerelmünk

a vér a kattogás dallamára ismétli
szerettünk a nyáron szerettünk ősszel
s kihúzzuk a tavaszig szerelem melegében
magunkkal viszünk belőle
egy télikabáttal a prémes zúzmara
gallér alatt

 

 

 

Vers

Szélben száradó csókok

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }az 51. árnyalat

 

 

Hallom, épp lejárt az idő mosógép,
s én tüstént leszbikus csókok
titkait teregetem ki,
szerte-széjjel a szélbe,
hogy mindenki tudja,
de senki se értse.
A titkok kapuját kitárva senki
kipirult múltját fel ne sértse,
kényes kérdések bimbója ne
szúrja át a ruhát, neked
nem kell mindenáron tudnod,
hogy mi zajlik odaát.

Nyelvem néma ajkaid nyelvét fejti meg,
„Jókislányságod” pórázon tartott handicap,
és tudod, aranyom,
monogramom láthatatlanul
is nyakad bőrébe harapom, de tényleg,
és csakis akkor, ha akarom,
egy másik dimenzióba
röpít téged a két karom,
hátamon a bőrt széttéped,
ujjaid, mint egy ragadozó karom,
cibálják idegeimen a gerincet,
lelkünket az ördög veszi meg.

 

 

Libabőrös, halomra hányt ölelések,
tévedésből kicserélt szenvedélyek,
feneked hófehér bőrét
vörösre veri ki a
kezemet mozgató biztosíték,
és a pillanat varázsát
az a gyertya szenteli meg,
melynek faggyúja fattyúként
serceg bőrödre, mivel
a benned lakó démon
folyton-folyvást
várja és vágyja a kínzást.

 

 

2012 nyarán

 

Vers

Varjak a búzamezőn

Elolvasta:
100
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Provence vihar előtt

Radnai István

 

 

az okker érik az útszegély zöld

poros az út haragos az ég

mintha viharos esőre várna a föld

a fény nem aludt ki még

 

lám, a festő agyából szállnak

madarak éhes seregélyek öreg varjak

bizseregnek az idegek az állat

kezd kitörni minden részeg hajlam

 

nem is részegség a délvidéki nap

mely agylágyító és az égető szél

melyre a mistral felel mely harap

s amelynek sötét lelkéről a kép beszél

 

talán meglopták a madarak

talán a nappalból kergetik az éjbe

ecset palettát ragad s mire észbe kap

hullámzó vonalak vergődnek a kéjre

 

milyen erőteljes minden ecsetvonás

csak a festő lelke gyenge

kit elhagyott az egyetlen megmaradt barát

ez a kór amit képe is látni enged

 

madarak madarak szálljatok fel

távozzatok az ég peremén túl messze

a halál és az agybomlás oly közel

s a remény az életösztön veszve

 

még nincs hiszen a kép eladó

és felkínálva eladó a lélek

madarak gonosz madarak riadó

süketen bár de minden szót értek

 

értem a károgást bár nincs még itt az aratás

a festő után halok peng mert feni a kaszát

madarak madarak tovább tovább mert feni a kaszát

 

 

 

Pontos végzet

Dudás Sándor

 

 

Előtte a táj.

Állványon vászon,

keze ügyében festék.

 

Magányok

tükröződnek.

 

Tekintettel befogott

részen fókuszál,

vakságba lát,

összefog szét-irányt,

kezében

toporzékolnak

a mozdulatok.

 

De még vár.

 

Megindul a szél,

sárga hullámzást

szöktetnek

erőteljes vonások.

Sötétkéken kavarog

a vészjósló ég.

A hullámzó életen három felé

ágazó út fekszik,

sehovába vezetők.

Zöldjük mintha nem volna,

harsányságuk leinti hű anyjuk,

a vágyait visszafogó barna föld.

 

Távolban felszállnak         

a varjak,

jósmadarak,

vészmadarak,

mintha dörrenésre,

mintha előre tudnának

valamit,

magabiztosan közelednek,          

betöltik a hallhatást:

kár, KÁR, KÁRRR –

kitárt szárnyaik

véje

ék alakú csapongás.          

 

Még néhány vonás

és Ember a vásznon,

úgy hogy nem ő maga

van rajta,

hanem

a művész pontos végzete:

az össz-harcban

megállított idő!

 

A mű pedig

elindul világgá,

jövőkbe viszi

az örökjelent.

 

 

 

Nyomtalan

Szikora Zsó – zsoszi

 

Álmot kergető utak mentén,
aranyló kalászai közt a létnek,
barázdák közé szorult fogak
vágyteli harapásai kísérnek,
de benned már nem hagynak nyomot.
 
Kéklő messzeség váj húsodba utolszor,
mielőtt eltűnne előled végleg,
feketén gomolygó varjúsereg
indul felderíteni a terepet.

 

 

 

 

Varjak a búzamezőn

Sylvester Anita

 

Búzamezőben száz varjú száll
kévék aranyán feketében.
Az élet dús földjein kaszál
vad vihart jósló messzi égen
a mindent learató halál.

Úton halad a messzi ködbe
a végtelent nyitó pillanat.
Éjen gomolygó légbe öltve
lágy szívekbe vésve itt maraszt
egy léleknyi időt örökre.

 

 

 

 

Utolsó kép

Bakos Erika

 

Lyukasra vájták a varjak az ég
sötét vásznát, résein átfolyik
a bolygók fénye, s a hideg tintakék
égen, meghízott hold bolyong.
Ráncos idő üszkös búzát hajlít,
okkerszín foltja szétterült,
rojtjába zöld-barna mintát csomóz
a nyár, majd szennyével elvegyül.
Fentről károgás riaszt,
e hang megtöri a csöndet, hol az
égre dobott fekete gombok egyre
közelebb jönnek, mint Hitchcock
madarai, húst tépnek láthatatlanul.
Őrület pillanata ez, az ember
utolsó ecsetvonása…

 

 

 

Örök szárny

Marthi Anna

 

örök szárnyakat kapunk

a szerelmesek jelenében

félelmek fájó dalainkban

révülő csendes értelemmel

testünk is fáradtan összenő

 együtt alszunk el Istennel

 

 

 

 

A semmi sarjai

Mészáros László

 

Fekete hajszálait hullajtja a nyár,

s ebben az ürességgel teli világban

míg a nélkülözhetetlen homály vibrál,

nem surran illat, csak elszáradt virág van

 

a koszorúba font teremtés ágain.

Ahogy csurranó égbolt emlőin a kalász,

s mint a kenyér, tudjuk, mennyire rág a kín,

ha bimbózó szívünkben zöldül ki a gyász,

 

csontkeretünkben fészkel, viharzik a csend:

a semmi kitaszított sarjai vagyunk.

Nem nehezedik arcunkra szín, míg a rend

olcsó fáklyáiból láng-álmokat rakunk

 

a körös-körül lengő végtelen ködén.

Hogy lenn a sárban tisztán lássunk és halljak,

Én, akinek egyre megy öltelen ölén:

a szárnyatlan terhek galambok vagy varjak.

 

 

 

 

 Feletted

Zajácz Edina

 

Múlt szeretők felettünk a varjak,
rajtuk fekete konfekcióruha.
Kárörvendő, bús fejüket nézem,
szemük kopogó,
fagyott jégszem.
Én  meztelen maradtam és halvány,
túlcsordult nyarunkon
egy irracionális hatvány.
Sejtjeim sorban meghajolnak érted,
s míg kalászok fénykévéjében fürdünk,
feletted minden ítéletet összetépek.

 

 

 

CIPRUSOKTÓL TÁVOL

D. Bencze Erzsébet

 

Párnám csücskén elárvul a vágy,

a rámtelepedő sötét varjúfelhő
szárnyával betemet, halált kaszál. –
Megfakult kévében hallgat a kalász.
Elveszett illúzióm világa messzi,
sötéten kavarognak lázálmom színei.
Az egykor aranysárga gabona megdől,
horizontra kúszik az auvers-i mezőn.

Mélyviolára vált az ég alja,
ezernyi folt, repedés rajta. –
A csillagok fényei homlokomra égnek,
háborgó lelkem talpig feketében.
Végtelen félelmek kísértenek,
rongyosra szaggatják az éjjelt.
Fénytelen ködlények közt járok,
fennakadva reszketek egy száraz ágon…

Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül! 
(Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…) 
Meghasadt szövevény-reményem
a fellegekbe gázol. Látom sorsomat:
felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak: 
Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia! 
Felszántanám könnyeimmel a rögös földet, 
de szabad-e zokogni egy szegény festőnek? 

Hova repül bolyongó lelkem, 
ha sebzett vágyam mégis teljesül?!
Izzó búzatáblák felett remeg az ecset, 
a forró szél csonka fülembe süvít, 
elhomályosult agyam a végtelenre nyit; 
a semmi maradéka lesz testem, 
hollók vájják ki a szemem. – 
Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol? 
Csak egy múló pillanat emlékeztet rám, 
ha képeimen feltámad a misztrál. – 

Jobb talán így, még épelméjű vagyok,
kezemben tartom megmaradt sorsom.
Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra…
Erős márványszívem úgyis meghasadna 
lángnyelvű ciprusaimtól távol. – 
Drága Theo, ugye odaátról továbbra 
is mesélsz terveidről, és beszámolsz, 
elkelt-el a Varjak a búzamezőn,
és megírod majd, hány frankot érne akkor 
egy csontvázamra feszített provence-i vászon?

 

 

 

 

Tépett színek

Bakkné Szentesi Csilla

 

Varjak metszenek 

győzelmi jelet a tájba,

ahogy veled elszállnak 

a ringó kalászok felett.

 

Én, az örökké árva

megyek szívembe 

a semmit zárva.

Üres palettámon 

hiába babrál ecset.

 

Ahol fészke volt e tájnak,

az együttből a sárga 

minden színt kiszorít.

Már nem festünk vágyat, kínt

haragos kék alatt.

 

Utamon búzavirág-szemek 

követnek, de a viharos szelet 

nem bírják a szárak. 

Már zöld fűszálak 

sem mutatnak reményt.

 

De amíg haldoklik 

a széltől szaggatott sárga,

fülemben tovább lüktet 

szíved dobbanása,

s nekem te maradsz 

a mennyből tépett kék.

 

 

 

 

Sugallat

Schifter Attila

 

Hiába  sárgáim  örvénylő  melege:

az  ismeretlen,  fagyos  kékség  felé

abszintzöld  utat  nyit  rajtuk  keresztül  a  Halál,

ahogy  magához  int  penészes  keze,

mely  reám  várakozott  időtlen,  henyén,

akár  az  Oise  partján  a  hűs  békanyál.

 

‘S  nem  riasztja  virágaim  napszirom – kereke

szárnyas  hírnökeinek  gyászhangú  seregét

–  bekötött  fülembe  nekrológot  kiabál

mind  és  szememet  kutatja  mohó  szeme  –

ismeri  megfellebbezhetetlen  erejét:

holnapra  lélektelen  vegyületekké  degradál.

 

Mert  kegyetlen,  kegyetlen  nagyon:

a  Hold  udvarát  festeti  velem  sötétlő  Napon,

szívseben  puskaporgyűrűt  vér  ölelésébe  fon

‘s,  hogy  elmondanom  nem  lesz  több  alkalom:

lázas  kétségeimet  mind  reátok  hagyom

 

kadmiumsárgákban  hullámzó,  olajos  vásznakon. 

 

 

 

 

Aranyra fekete

Dvorák Etela

 

 

ében haragos a kék ég
a nyár utolsó leheletén
ring alázattal minden
röghöz hajló
aranyba búvó búza kalász
szöknek a napok
varjak vergődő szárnyain
létünk beteljesült
hegedűm csendesen szól

 

 

 

 

 

Vers

Négy évszak

Elolvasta:
42
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A tavasz pillanatai

 

 

 

I. felvonás

 

I. pillanat

 

 

Kora tavaszi h?s fuvallat, s égen

Bíbora, naplemente éjnek.

Felkel? nap pironkodva, vagy még sem?

Didereg picit, mikor ébred.

 

Szürke még a korai határ, de

Tél ny?tte avar alatt éled, s

Hajt csírát ezernyi mag, élete

Költözik holtba, új, s új lélek.

 

Zamatos zöld-bársony, friss vetés

Szomját olt, els? es? csepereg.

H?vös még e hónap, nap kevés,

Korai fagyos még az új, reggelek.

 

Sivár, bús a táj, s horkant álmában egyet,

Fordul át' oldalra, s szundít még egyet.

 

 

II. pillanat

 

 

Els? napsugár szabadult mosolya,

Arcot pirít, s holnapra leveg?t.

Illatozó gyöngyvirág, hamvas ibolya,

Megbúvó ékszerek, igézve zümmög?t.

 

Serény méhecske nyújtogat szárnyát,

Gémberedett jószág, vágya nektár,

S els? pillére, míg várunk, tavasz álmát,

Születve tündér, porból lész gyémánt.

 

Sok-sok drágak? reppen? csodája,

Éke, s gyöngye, végtelen nagy határnak.

Majd pattanó rügyek, barkavirága,

Frissül? zöld lomb, üdéje homálynak.

 

Meleng? vacokban még lustítok picit,

Bár lassan illan takaróm, s fény vidít!

 

 

III. pillanat

 

 

Második napsugár, szirmot bont szépet,

S míg h?s a reggel, de korán felébred.

Álmodik gyönyört, et?döt, tájképet,

Ezer-szín ecsetje, vásznára rátéved.

 

Mily m?vész a tavasz, feledtet múltat,

Mib?l már nem maradt híre, se hamva.

Mint terített asztal, b?séggel tálalt,

Színek pompája, madárfütty, s vígdal.

 

Még egy végs? er?lködés, fagyos éj, s

Fátylat hint, a múló tél végként.

De felkel? nap, ördögként pokolra kér

S f?zi péppé, lucsokká levét!

 

Új nap, új hajnal, vágyálmom a kikelet,

Tavaszi csermelyt, s virágzó oltárt, kérem ezt!

 

 

IV. pillanat

 

 

Harmadik napsugár, véget int télnek,

Majd égi áldás, mi kövérít szárat,

S természet kórusa víg madárének.

Hajtás fakad, hajtás után, tündér-dal.

 

Kis bibék, meztelen testük, éhük,

Port kíván, délceg bika' rontójuk.

Mered kéjesen, s eltakar szirmuk,

Dolgot t?r tán méh, gyarapít kis testük.

 

Kis patak friss vize, távol hegyeknek

Olvadó hó, mi rohanó zöld-árt hoz

Medrét lép, s láp iszapvizét szél fodroz,

Hol mohón indáz, lápi rózsa-szépe.

 

S délen, mediterrán vidék, tavaszló ezer év

Fáradhatatlan ontja virágát, növényét.

 

 

V. pillanat

 

 

Negyedik napsugár, kacs fodrozódik,

Levél árnyékot ád, fürtvirág izzik.

Hegy leve lész majd az, babázik mára,

T?ke-rengeteg víg-?szre kosárba.

 

Pirosló bogyó, párjában szerelmes,

Seregély had, fáról-fára repdes.

S míg cseresnye gyümölcsként, íze fenség,

Részeg madárraj kurjongat, kocsmásként.

 

Míg alkonyi vörös ég hoz h?s szelet,

Aludni vágyok, s álmodni szerelmet.

Harsogó reggel, ébreszt friss „kukorék",

De madárdal fars, fülemnek jajveszék!

 

Ébredtem mára, s igéz? hajnalon,

Pillantok leányt, ki éjben volt vágyálmom!

 

 

VI. pillanat

 

 

Ötödik napsugár, szövi szerelmem,

Nem, mint régi-tél, mi rontott hevemet!

H?tötte vérem, s mélán búval fedett

Reám fagyot, s majd jeges mérget etet.

 

Ez más, mi vég Április, hajnalzeng?

S szívemben, csata készül, szeretetb?l.

Öldök-háború, haláltánc magányra,

S vértemnek felöltöm, H?s-költ?nk szája.

 

Ércel szerelmet, s élcel magányt ríme,

Símogat kedvest, dicsér ?t (mind') verse.

Mosolyom, ím most nem hazug, nem Ál' ság,

Ajkam is csak csókra éhez, vágy Rád!

 

S míg, ha álmodom friss tavaszt, Áprilist

Inkább, szerelem kérje nékem Vég,…Itt!

 

 

VII. pillanat

 

 

Hatodik napsugár, már múltunk a tél,

S hajadon még, a fiatal jöv?' nyár.

Tavaszon udvarol, s mi út, h?st regél,

Hoz gyönyört, s cirógat keze, teste tájt!

 

Kik m?vészek, lenge Szell?, s Napsugár

Míg színdarab-m?, ha' els? felvonás,

Vígot játszanak, felh?tlen szerelmet,

S nem sötét, létbe fúlt, zord tragédiát!

 

Immár feledésbe merült, hitvány táj,

Virult ki föld-virág, s nincs ködös homály.

Gazdagság és pompa, úri csillogás,

Lassan esküv?, s vég' els? felvonás!

 

Menyegz?, s templomi áldott-feszület,

Ím, itt a Május, önfeledt szeretet!

 

 

II. felvonás

 

VIII. pillanat

 

 

Hetedik napsugár, s már Hold is t?zben ég,

Világa mellett kék szirmok szerelme.

Hajnali pír gyönyört önt, madár ék',

Délceg rigó, s víg-pacsirta éneke!

 

Szökken szárba vetés, hullámzó zöld rét

Májusi es? Arany, s gyémántcsillogás,

Áztatva táplál tavasz virág földjét.

Gazdagság, kalász, s haszon-gyarapodás!

 

S míg szerelmem lobban, hölgyem szeretve,

Játszva testén, s édes csókját ízlelve,

Vágyom bátorítón, hangját énekre,

Mint búgó gerlepár, egymástól epedve.

 

Majd hantom, puha ágyam melege, s

Otthonom, kedvesem forró szerelme.

 

IX. pillanat

 

 

Nyolcadik napsugár a rekken? nap

Delel már, s h?s fuvallat Keletr?l,

Sötétül ég szikrát szór, mennydörög.

S míg tépve fát, korbácsol gyámoltalant.

 

Ostorcsapás büntet, s égi könnyeim,

Mi jajdul, s hull alá, keserv és kín.

Zord ez az id?, de tavasz ez is, ím!

Bolond! Nem tudja mi Ã??, tán Április?

 

Vagy második felvonás készül immár

Égi zenekar játszik nyitányt, s taps

Mi jéges? hangja, szaggat szív húrját

Tombol üstdob, míg bírja, majd csend hát!

 

Függöny felgördül, s új díszlet hajnala

Folytatódik, a jöv? diadala!

 

X. pillanat

 

 

Kilencedik, de már nem is számolom,

Barack virága hull, pelyhes szirmokon.

Míg lápon nád szökken, s gyékény, úgy látom,

Poszáta, s rigó ver tanyát, birtokon.

 

Mosolyod a felh?, kéjesen nyújtóz,

Fürdeti magát hétágra süt?ben.

Napsugár tüzében, s éji Hold, virtuóz

Fényében legel?, bárányb?rében.

 

Pajkos kutyaként szell? kerget felleget,

Majd kifárad, hullat kövér könnyeket.

Néha borzol határ sz?rét, terelget,

Sír, csak sír, s vigasztal így növényeket.

 

Már rég nem kopár a táj, színes tavasz

Leny?göz, vakít, s illata folytja torkomat.

 

 

XI. pillanat

 

 

Lankás déli hegyoldal, tíz Othelló

Áriáz, bordalt dalol, s fürtbe olt!

Újra vastaps, jéges?, dráma vígból

Imént der?, most harap a menybolt!

 

Buta juhász, kurjongatva hangosan

Pattintgatva fényl? ostorát, s riadt

Barmai rideg könnyeket hullatva,

Így gázolva nemes sz?lein, alant!

 

Sír a közönség, nem érti miért, e

Szenvedéssé torzult kedves mosoly?

Feledésbe múló tövek, gyász miértje,

S torkokon elfojtott, néma sikoly.

 

Születés a Tavasz, de lehet gyász is,

Tragédia,…dráma, egyetlen rész is!

 

 

XII. pillanat

 

 

Tíz meg egy, csüggedt hangú ék' szeres

Varjúdal, mi nem szoprán, de nem alt sem.

Rekedt, mint kevés temploménekes,

Nem úgy szól, mint h?s tenor, de hang délceg.

 

Kalászhad, hajnali madárdal-nyitány,

Búzavirág, s mez?dísze pír-pipacs,

Mily szorgalmas hangyavár, hol száz zsivány,

F?ben harmat csillan, s pöfeteg-labdacs.

 

Pezsg? akác lombja, dongja méh-zenéjét

Vezényre, ezer hangja zeneszámát,

Napvég sugára, s harmadik újhold kél,

Mez?n tücsök játssz, fülbemász' nótátját.

 

Míg keskeny Hold-sarló, égre kaput nyit,

Van még pár hét, mire majd, új nyár virít.

 

 

XIII. pillanat

 

 

Víg majális, korai, még friss hajnal

Álmos nap kél, kakas ércceli hangját

Utoljára, s míg nem sejt, mit sem tudja

Vígalom készül, s néki, óh, Szép halál!

 

Gyermeksereg harmatos ajkakkal,

Éneke messze száll, ébreszt hajnaltájt

Reggel fakopács, s dísze szalag, fának

Éke hazának, Májfa áll, sok virág.

 

Gyermekek körtánca, öröm ünnepe

Fák susogó lombja, madár éneke,

Vetés buja zöldje, kalászba gyöngye,

B?ség, s zavara, virul már a kikelet!

 

Tucatnyi ország ünnepel, köszönt fát, madarat,

Ã?°zve így végleg hideget, s kívánva új nyarat!

 

XIV. pillanat

 

 

Tavaszvég, nyárel?, s nap-éj egy égen.

Els? napsugár szabadult mosolya,

Második napsugár, szirmot bont szépet,

Harmadik napsugár, véget int télnek.

 

Negyedik napsugár, kacs fodrozódik,

Ötödik napsugár, szövi szerelmét,

Hatodik napsugár, már múlt a tél, míg

Hetedik napsugár, s Hold is t?zben ég.

 

Nyolcadik napsugár, a Nap rekken?,

Kilencedik, barack virága hull, majd,

Lankás déli hegyoldal, tíz Othelló, s

Tíz meg egy, csüggedt hangú varjúdal.

 

Tucat ország, tavasz, s még két napsugár,

Hajlik színész mind, így vég' el?adás!

 

20070321-0402

Louis De La Cruise

Vers

Hőkatlanban

Elolvasta:
278
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hőkatlanban

   Koosán Ildikó

 

E felfűtött katlan-délutánban

minden árnyék gazdátlan öleb,

töpörödik testetlen magányban,

kihalástól vajh’ ki  védi meg?

 

Esőre vágyom rendületlen,

zárt redőnynél fényre szomjazok,

gonosz a nyár, azt is észrevettem

tíz bimbóból mind a tíz halott.

 

Jósolják, de mégsem jön a váltás,

kenyérharc és ínség várható;

kérdés, ott fönn van-e megbocsájtás,

vagy az átok magunktól való.

 

 

 

    augusztus 12.

 

Vers

Palackposták Nakonxipánból

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

 

—Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai––

(Pethes Máriának és Kovács József Hontalannak)

 

az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok

nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot

de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem

*

a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek

békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-

túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
s a négy évszak
a négy sarok
-legszebb a nyár-

künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
s fekete szél kapkod
lehulló sétáim után

*

billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek

a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
s m o s t itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)

Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)

nincs remény

lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged

Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem

s a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem

*

vászon helyett
rácsok
a vakkereten

most
az a Nincs
ami Van

ecset nélkül
vajúdik a kéz
túlhordott képek
a lélek belehal

a test
tűri még
bíbelődik
benne
a salak
s hajózik
horizont-nélküli
termek
meszelt
égboltja alatt

*

sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak

aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek

út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem

próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-

didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke

*

ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között

és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében

hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok

festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)

mégis pizsamában ülök
az ében
csönd belsejében
s magányom
lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre
vadászom

*

ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket

csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeretvilágra

adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni

és tovább ring
az inga

meddig

*

körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek

megmentett
az álmaimba szorult
katapult

egyetlen túlélője
lettem magamnak

ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom

s állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek
Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart

Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)

voltam

pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír

csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra

Ekhnaton verset ír

*

árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben

most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések

bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok

a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik

láthatatlan kezek
emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze
ami megmaradt még

a nyitott ablakon át
érzem a rizspor szagát

pedig a hárs virágzik

*

álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj

bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek

(sebek)

folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket

a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat

háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
s mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem

(hiába)

Istenem
hány virradat férne
ekkora éjszakába

*
…pedig ott volt a tábla

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ

kiléptem
rámcsukódtam

s most itt vagyok
kulcs nélkül
Nakonxipánban
a hóban

nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)

Hercegnő lebeg
a mellvéd felett
s aki voltam
játszani hív a kisgyerek

most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon

neki mondogatom
nyár van
nyár van

ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább

Nakonxipánban
hull a hó

*

szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt

s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre

csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye

előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög

fönn az aranyat nézem
s árnyamat a mélyben

föl föl
tovább

(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)

s megint
SZIGET az ágy

*

vihar
villámvalóság

percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom

ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon

s kopp-kopp-kopp
egy árverésen
elkel a halálom

*

néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
s ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot

néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók

néhány óra még
hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes
énekét unom)

mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég

…csupán néhány óra még…

*

csukott szemmel
(gyakorlásként)
morzsákat tapogatok

egy kettő vagy három
lépésnek nevezem
a szoba tárgyait
(kettő a szék)

ez megszokható
de a mind gyakrabban
rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen

néha
nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak
kaleidoszkópok

de zsákutcába szorult a fény
s hiába tolatna már
falat emelt a retinám

és hirtelen
a Semmi
elkezd történni velem

*

csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)

készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre

s hallom
EZ
itt marad

igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja

kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat

*

apad a folyó
Tengert-érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken

de lassan elsüllyed ez a víz is

sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van

——(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
– így látom –
de nem értem benne
magam)

Vers

Együtt lélegezni

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Vágyaim a nyár dalára ringnak,

de minden szólam halott áldozat;

itt az ősz jár, rőt levelek hullnak,

még hallom sírni a hullámokat…

 

Ballagok a nyirkos avar-ágyon

e sárgult elmúlásban, s köszönöm

a tenger kékjét, mely már ködös álom,

de álmaimat még újraszövöm.

 

Az emlékek közt révedezem hosszan,

képzeletben új nyarat teremtek;

a sziklafalból forrás fakad, moccan

egy kő, s egy ággal együtt lélegeznek.

 

Vers

Körbekörbe

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó : Kok Annamária

Évszak keringő

 

fekete varjakból képkeret
lassan a tavasz űz el telet
minden mi eddig megfagyott
olvadva vált majd alakot

fekete varjakból képkeret
rügyekre mosolygó fellegek
tűzforrón hirtelen jő a nyár
tavasznak híre se hamva már

fekete varjakból képkeret
gyümölcsök zsibongva érjetek
nyarat siratva áll az ősz
hamvai felett elidőz

fekete varjakból képkeret
körbevesz újabb zord telet
eltelt egy év tán nem halott
majd újra kiolvad mi megfagyott

fekete varjakból képkeret
csőrükben vakító gyöngyszemek
hangjuk a szélben messze száll
születés nélkül nincs halál

Vers

nyár-temető

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

ma az vagyok ki csendben ül

egy én-alak itt legbelül

ma senkiért és senkinek 

nem zúgnak alattam sínek

ma nem lehet mert megveszek

szemem sarkában fellegek

karomban pihen a halott nyár

két karja lóg arca hideg már

üveges szemében én nézek

nincs ott más félelem más élet

Vers

A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

  A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

 

 

 

                   1.

 

 

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Aki fentről alátekint

Halkan mondja: Jézus Krisztus.

 

Átellenben összecsobban

A Nagy Ág sebes vizével

Habra hab dől hófehéren

Fülsiketítő zenével.

 

A fellegvár tornya körbe

Fürge ácsoktól tolakszik,

Asszony, gyermek mind követ hord

Mert a várúr megharagszik.

 

Itt a pórnak nincs nyugalma,

Tart a tűztől, tart az ártól,

De egyiktől se oly szörnyen,

Mint magától a tatártól.

 

Huszthy vajda szeme villog,

Lépteit úgy szaporázza.

Mi lesz, ha a tatár megjön,

Rémmesékkel magyarázza.

 

Batu kán a horda élén

 -Menekülni már hiába –

Könnyű győzelmet remélvén

Betört Transsyilvániába.

 

Kürt rivallik, mén nyihordul,

Sürgölődnek a cselédek,

Hadba vonul Huszthy vajda,

Mert a tatár már temérdek.

 

Vonulásra kész a hadnép,

Bár a gyermek nem akarja,

Huszthy vajda felesége

Csaba úrfit vígasztalja.

 

Kapu zárul, kész a torlasz,

Elsáncolják az erődöt,

Ember által nem hatolhat,

Az őrség is megkettőzött.

 

                    2.

Száldobosnál Huszthy vajda

Négy csatlósát odainti.

Testvérének mondja őket,

Bár egyik se vérszerinti.

 

Ilonát, a szemem fényét

Elviszitek az anyámhoz,

Őrzésére ott maradtok.

Hasonlítson konyhalányhoz,

 

Hívd cselédnek, vagy húgodnak,

Csak ne tudják kinek vére,

Leányságát, biztonságát

Ne bízzátok szerencsére!

 

Csókot lehel homlokára

Míg a had nyugatra fordult,

Nem láthatta, csak sejtette,

Édesanyja könnye csordult.

 

Most pediglen át Szatmárba,

Szatmárból meg át Szabolcsba,

Fegyverekkel és ruhákkal

Felmálházva, felpakolva.

 

A Tybiskus mocsarában

Gázolván akár a gólya

Találnak rá a seregre

És a vérvizű Sajóra.

 

Tüzes nyilak és rakéták

Repkednek a levegőbe.

Egyik ordít: Vissza! Hátra!

Másik mondja: Nem! Előre!

 

Templomosok, kun dzsidások

Esnek el a forgatagba

Lánggal égő nyíl záporzik

Nyomorú magyar lovakra.

 

Kaffognak a kőhajítók,

Váltogatva kén esővel,

Huszti vajda vezényelne

Hogyha bírná levegővel.

 

Kössétek a ló szemét be,

Át a tűzön és a hídon,

Nehogy ez a tüzes kénpor

Embert, lovat megvakítson!

 

Jön a tatár, mint az ördög,

Bőrsisakban, feketében,

Mindegyiknek szurokfáklya,

S buzogány van a kezében.

 

Rácok, szlávok, hegyi mócok

Menekülnek a mocsárba,

Aki nem a vízbe fullad,

Azt lenyomja egy-egy sárga.

 

Huszthy vajda menekülne

Hogy ne lássák, szinte lopva,

Se csatlósa se vitéze,

Mása sincsen, csak halottja.

 

Oldalából kiszakadva

Bökdösik a bordacsonkok,

Utat keres tapogatván,

Mint egy elkaszált vakondok.

 

                  3.

 

 

Lánggal ég még Nagyböszörmény

Ispotály lett Hímesudvar

Útonállóé a törvény

Baj fenyeget minden úttal.

 

Mind bakondás aki eljött

Mármarosból vagy Beregből,

Alig maradt lábon ember,

Hadraképes a seregből.

 

Jobbra-balra sírkeresztek,

Hogyha áll még, ég a várrom,

Ungon Bergen át kell jutni,

Hazamenni minden áron,

 

Tarpa, Uszka, Királyháza

S araszolván fokra fokról

Huszth vára már fölsejlik a

Nagy Szőlősi havasokból.

 

Veresmart egy óra járás

Annak, aki járni képes,

De most az út némasága

Fenyegetően beszédes.

 

Fenn a várfal mozdulatlan

Fedélszéke porig égve

Tudor íves ablakából

Átlátni a puszta égre

 

Huszthy ott áll megkövülten

Senki sem siet elébe

Máskor kinn az úton várta

Számadója és cselédje.

 

Kérdez erre, kérdez arra,

Rémült ajkak csak rebegnek,

Heges helyét mutogatják

Égett, vágott, szúrt sebeknek.

 

A tatárok ami kincs volt,

Egy halomba összehordták,

Csaba úrfit és az úrnőt

Láncra verve elrabolták.

 

Minden asszonyt és cselédet

Felkutattak mindeközbe,

Ordibálva verték őket,

Lovaikra felkötözve.

 

Huszthy ott áll, pallosára

Homlokával ráborulva,

Bárki várna jajszavára

Gégéje is elszorulna.

 

Suttogás és könnytelen könny

Bujdokol most minden ajkon,

Míg a várat elborítja

Részvétével künn az alkony.

 

                 4.

 

Ahol majdnem ezred éve

Éltek szorgos onogurok,

Batu kán az irgalmatlan

A kegyetlen lett az úr ott.

 

Föld színéig romboltatta

Ogúzok és gúzok házát,

Hogy a messzi Volga parton

Berendezze új szeráját.

 

A fogolyként érkezőnek

Fogalma sem volt mi vár rá,

Korbáccsal és botütéssel

Alakították tatárrá.

 

A leánynak együtt kellett

Hálni tatár ágyasokkal

De a fogoly fiú gyermek

Hétköznapja sem jobb sokkal.

 

Csaba úrfi új nevet kap:

Egyszerűen Artakínnak

Kell nevezze édesanyja,

Tűnjék a szó bármi kínnak.

 

Kardra, késre úgy nevelték

Penge éles volt a szerszám,

Volt is rajta felszakadt seb

Begyógyultan is ezerszám.

 

Anyja napról napra látta

Beállni védekezésbe,

S gyermekének vérét látva

Belehalt a szenvedésbe.

 

Úgy maradt hát gyámolatlan

Artakín, ki Huszthy vére,

Aki ért a magyar szóból,

Se barátja se testvére.

 

Csak egy öreg nagybajuszú

Csúnya tatár szolga, bár…mint,

Botjában a véset írja

Írástudó, s neve Bálint.

 

Odakünn az őrtüzeknél,

Azt mesélte minden este,

Van egy ország a Volgán túl

Napnyugatra messze, messze.

 

Artakint is rábeszélte

Nem telne egy kurta évbe

Ha az ifjú elkísérné,

Könnyűszerrel hazaérne.

 

Vándorútjuk „kurta éve”

Betorkollott két tavaszba,

Tatár Bálint mezítláb volt,

Artakin szép cifra vasba.

 

Cifra vasja elkopott már,

Marta eső és a rozsda

Amikor a rút öreggel

Felértek Máramarosra.

 

Pirkadatkor fenn a csúcson

Hunyorgott a két öreg szem

Meglátom e Huszth magassát,

Mire végleg megöregszem?

 

Ám a pára lassan oszlott

Bálint ment a sűrű ködbe,

S köd előtte, köd utána,

Nyoma veszett mindörökre.

 

                    5.

Huszt várától Bereznáig

Nem nagy az út, de az erdő,

Akár fenn a havasokban,

Embervesztő nagyra megnő.

 

Sok az árnya, sok a vadja,

Sok titka van, sok meséje,

Egyik hiszi, más tagadja,

Mi lakik a belsejébe.

 

Szép Ilonka már megérett,

De az erdőt ő is féli,

Szigorúan lenn az úton

Csalámbozik megígéri.

 

Megígéri Kond – a várnagy

Esküvéssel, hogy vigyázza,

Bajnak, búnak, szenvedésnek,

Épp elég Ilonka gyásza.

 

Esküvéssel, hogy vigyázza,

Ámde koslat nyakra-főre,

Lépten-nyomon utalást tesz…

Egy közelgő esküvőre.

 

Bereznától mély az erdő,

Félelmetes, és nem túlzok

Rikoltoznak és hörögnek,

Vadmacskák, medvék, hiúzok.

 

Ariadné fonalának

Itt leled meg földi mását,

Csak követned kell a széles

Nagy Ág hömpölygő folyását.

 

Artakin is így követte,

Kitartóan tartva délre,

Nehogy fenn a havasokban

Kelljen meghúzódni télre.

 

Isten útja, vagy véletlen

Hogy a percben jára ottan,

Mikor szörnyű jajkiáltást

Hall a mélyből szaggatottan.

 

Lánysikolyra medve bődül

Vászon posztó hasad széjjel,

Vészt jósol az erdő mélye

Sűrű, sötét, mint az éjjel.

 

Törne át a málnabokron

Ahonnan a hangot hallja,

Kardcsapással, ordítással

A vadat magára csalja.

 

Jön a medve át a bokron

Másfél embert is kitéve

Szája tátva szemfogában

Ing darabja van kitépve.

 

A fiú a balkezével,

Mint a gondos jó seborvos,

Rátapint egy bordaközre

Ami zsírt, és húst se hordoz.

 

Handzsárját egy gyors döféssel

Belelöki pont a szívbe,

Hogy a medve piros vére

Kispriccel hatalmas ívbe.

 

S megy sietve a leányhoz,

Szántva véres hordalékban,

Ki mint holt leánykökörcsin

Fekszik sápadt, elaléltan.

 

Tiszta vízzel fellocsolja,

Itatja bölcsős kezébül,

Ám Ilonka panaszolja,

Lába reszket, feje szédül.

 

Már a nap is lemenőben,

Mikor Huszt alá beérnek,

Az emberek itt is, ott is

Medvekalandról mesélnek.

                                                        6.

                                       Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               7.

 

Száldobosnál száll a gólya

Hírnöke a kikeletnek.

Kirándulni messze mennek

Kik nyugatnak, kik keletnek.

 

Míg Ilonka Artakinnal

Apró szamócát szemezget,

Kond várnagyot gond emészti,

Ezzel ő nem versenyezhet.

 

Lábnyomukra kémeket küld:

Mit pusmognak, mit beszélnek?

Ezüst pénzzel jutalmazza,

Ha besúgnak a cselédek.

 

S mit tesz Isten, néha van mit

Szószátyárnak elfecsegni,

Gyakran látni  Artakinnal

Ilonkát együtt csevegni.

 

Nem gyalázat megmutatni

Térdecskét, aprócska  mellet,

S a legendás szépségpöttyöt

Jobbra fenn, a válla mellett.

 

S Artakin a szúrt sebek közt

Szintén mutat egy hasonlót,

Ugyanúgy a válla mellett

Három barna színű borsót.

 

Hangja színe ismerős volt,

Mintha csak az apja volna,

Kételkedést, kutakodást

Már semmi sem indokolna.

 

Lonka kérdi: Mondd ki vagy te

Ily sudáran, ily jelekkel?

Harci virtus, vagy erőszak

Borított be sebhelyekkel?

 

Sanyarú sors szakított el

Réges régen az atyámtól,

Tatár lettem, s gyalog jöttem

Egyenesen Batu kántól.

 

Szó se rebben, jaj se jajdul,

Titok zárul nyílt titokra.

Vér szava és véres törvény

Hogyan keljenek birokra.

 

                 8.

Rácok, gácsok, bunyevácok

Tőrbe annyit sose csaltak,

Mint amennyi magyar ember,

Gáncsot vetni tud magyarnak.

 

Éjfélt kong a vár harangja,

Kond, a várnagy mégis ébren,

„Ez a nap, az utolsó nap,

Hogy a lány szívét kitépjem…

 

Ez a harcos ismeretlen,

Ám külsőre mégse szolga,

De ha tatár, halál fia.

Ezt a törvény parancsolja”.

 

Őrt állít az éjszakába

(nem azért mert jő az ellen),

Arany tallér lesz a bére

Artakinra kell figyeljen.

 

Bántódása úgysem eshet,

Tatárt ölni kötelesség,

„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,

Itt a juss előre, tessék!”

 

Odalentről kürt rivallik,

Huszthy vajda érkezőben,

Vérmes, vad vizslák csaholnak

A visszhangban elveszően.

 

Lajtorjás hosszúszekéren

Máramaros minden vadja,

Nincsen olyan jégverem se,

Mi a nagyját befogadja

 

Pirkadatra már felérnek,

Vérbe fürdik fenn a hajnal,

Csaba úrfi szemfedője

Küzd a csapzott szélviharral.

 

Fáklya lángja leskelődik

Itt is, ott is felzokognak

Huszthy vajda vak törvényét,

Nevezik meg bűnös oknak.

 

Szép Ilonka körbe táncol,

Lett légyen a gyásza mégoly,

Szemeiben már piroslik

Irgalmatlan, szörnyű téboly.

 

                   9.

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Rosszallása zúg az éjben,

Óh, Mária benedictus.

 

Bár a hajnal kukorékol,

S a szélkakas megcsikordul,

Mégsem akar megvirradni,

Sötét felhők járnak zordul.

 

Fenn a várban kaput nyitnak

Megszeppenve a cselédek,

Huszthy vajda pillantási

Tőrdöfésekkel felérnek.

 

Ott a gyermek kiterítve,

Mongol kopja rajta jelnek,

Vállán ott a Huszthy-billog,

Mégsem kaphatott kegyelmet.

 

„Atyaisten ott az égben

Nem volt elég vér e tájon,

Hogy e drága gyermekemnek

Vérét ontani muszájjon?

 

Lássuk akkor, hogy megy együtt,

Vér a vérrel folyjon egybe,

Ifjú vére az öreggel

A Nagy-ágba mint megyen le!”

 

Hosszú kése vadra fenve

Gyorsan fordul meg kezében

Pillantás alatt vörös lesz,

Ami fém volt, ami ében.

 

Huszthy vára már elomlott,

Térdre hulltak fenn a tornyok,

 Néha napján napnygatkor

Mégis vannak furcsa dolgok.

 

Valóság-e, vagy legenda?

Szájról szájra úgy öröklik,

Hogy a domb Ilonka napján

Éjféltájban felvöröslik.

 

 

 

 

 

 

 

Vers

A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

Elolvasta:
81
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

  A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

 

 

 

                   1.

 

 

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Aki fentről alátekint

Halkan mondja: Jézus Krisztus.

 

Átellenben összecsobban

A Nagy Ág sebes vizével

Habra hab dől hófehéren

Fülsiketítő zenével.

 

A fellegvár tornya körbe

Fürge ácsoktól tolakszik,

Asszony, gyermek mind követ hord

Mert a várúr megharagszik.

 

Itt a pórnak nincs nyugalma,

Tart a tűztől, tart az ártól,

De egyiktől se oly szörnyen,

Mint magától a tatártól.

 

Huszthy vajda szeme villog,

Lépteit úgy szaporázza.

Mi lesz, ha a tatár megjön,

Rémmesékkel magyarázza.

 

Batu kán a horda élén

 -Menekülni már hiába –

Könnyű győzelmet remélvén

Betört Transsyilvániába.

 

Kürt rivallik, mén nyihordul,

Sürgölődnek a cselédek,

Hadba vonul Huszthy vajda,

Mert a tatár már temérdek.

 

Vonulásra kész a hadnép,

Bár a gyermek nem akarja,

Huszthy vajda felesége

Csaba úrfit vígasztalja.

 

Kapu zárul, kész a torlasz,

Elsáncolják az erődöt,

Ember által nem hatolhat,

Az őrség is megkettőzött.

 

                    2.

Száldobosnál Huszthy vajda

Négy csatlósát odainti.

Testvérének mondja őket,

Bár egyik se vérszerinti.

 

Ilonát, a szemem fényét

Elviszitek az anyámhoz,

Őrzésére ott maradtok.

Hasonlítson konyhalányhoz,

 

Hívd cselédnek, vagy húgodnak,

Csak ne tudják kinek vére,

Leányságát, biztonságát

Ne bízzátok szerencsére!

 

Csókot lehel homlokára

Míg a had nyugatra fordult,

Nem láthatta, csak sejtette,

Édesanyja könnye csordult.

 

Most pediglen át Szatmárba,

Szatmárból meg át Szabolcsba,

Fegyverekkel és ruhákkal

Felmálházva, felpakolva.

 

A Tybiskus mocsarában

Gázolván akár a gólya

Találnak rá a seregre

És a vérvizű Sajóra.

 

Tüzes nyilak és rakéták

Repkednek a levegőbe.

Egyik ordít: Vissza! Hátra!

Másik mondja: Nem! Előre!

 

Templomosok, kun dzsidások

Esnek el a forgatagba

Lánggal égő nyíl záporzik

Nyomorú magyar lovakra.

 

Kaffognak a kőhajítók,

Váltogatva kén esővel,

Huszti vajda vezényelne

Hogyha bírná levegővel.

 

Kössétek a ló szemét be,

Át a tűzön és a hídon,

Nehogy ez a tüzes kénpor

Embert, barmot megvakítson!

 

Jön a tatár, mint az ördög,

Bőrsisakban, feketében,

Mindegyiknek szurokfáklya,

S buzogány van a kezében.

 

Rácok, szlávok, hegyi mócok

Menekülnek a mocsárba,

Aki nem a vízbe fullad,

Azt lenyomja egy-egy sárga.

 

Huszthy vajda menekülne

Hogy ne lássák, szinte lopva,

Se csatlósa se vitéze,

Mása sincsen, csak halottja.

 

Oldalából kiszakadva

Bökdösik a bordacsonkok,

Utat keres tapogatván,

Mint egy elkaszált vakondok.

 

                  3.

 

 

Lánggal ég még Nagyböszörmény

Ispotály lett Hímesudvar

Útonállóé a törvény

Baj fenyeget minden úttal.

 

Mind bakondás aki eljött

Mármarosból vagy Beregből,

Alig maradt lábon ember,

Ki megmaradt a seregből.

 

Jobbra-balra sírkeresztek,

Hogyha áll még, ég a várrom,

Ungon Bergen át kell jutni,

Hazamenni minden áron,

 

Tarpa, Uszka, Királyháza

S araszolván fokra fokról

Huszth vára már fölsejlik a

Nagy Szőlősi havasokból.

 

Veresmart egy óra járás

Annak, aki járni képes,

De most az út némasága

Fenyegetően beszédes.

 

Fenn a várfal mozdulatlan

Fedélszéke porig égve

Tudor íves ablakából

Átlátni a puszta égre

 

Huszthy ott áll megkövülten

Senki sem siet elébe

Máskor kinn az úton várta

Számadója és cselédje.

 

Kérdez erre, kérdez arra,

Rémült ajkak csak rebegnek,

Heges helyét mutogatják

Égett, vágott, szúrt sebeknek.

 

A tatárok ami kincs volt,

Egy halomba összehordták,

Csaba úrfit és az úrnőt

Láncra verve elrabolták.

 

Minden asszonyt és cselédet

Felkutattak mindeközbe,

Ordibálva verték őket,

Lovaikra felkötözve.

 

Huszthy ott áll, pallosára

Homlokával ráborulva,

Bárki várna jajszavára

Gégéje is elszorulna.

 

Suttogás és könnytelen könny

Bujdokol most minden ajkon,

Míg a várat elborítja

Részvétével künn az alkony.

 

                 4.

 

Ahol majdnem ezred éve

Éltek szorgos onogurok,

Batu kán az irgalmatlan

A kegyetlen lett az úr ott.

 

Föld színéig romboltatta

Ogúzok és gúzok házát,

Hogy a messzi Volga parton

Berendezze új szeráját.

 

A fogolyként érkezőnek

Fogalma sem volt mi vár rá,

Korbáccsal és botütéssel

Alakították tatárrá.

 

A leánynak együtt kellett

Hálni tatár ágyasokkal

De a fogoly fiú gyermek

Hétköznapja sem jobb sokkal.

 

Csaba úrfi új nevet kap:

Egyszerűen Artakínnak

Kell nevezze édesanyja,

Tűnjék a szó bármi kínnak.

 

Kardra, késre úgy nevelték

Penge éles volt a szerszám,

Volt is rajta felszakadt seb

Begyógyultan is ezerszám.

 

Anyja napról napra látta

Beállni védekezésbe,

S gyermekének vérét látva

Belehalt a szenvedésbe.

 

Úgy maradt hát gyámolatlan

Artakín, ki Huszthy vére,

Aki ért a magyar szóból,

Se barátja se testvére.

 

Csak egy öreg nagybajuszú

Csúnya tatár szolga, bármint,

Botjában a véset írja

Írástudó, s neve Bálint.

 

Odakünn az őrtüzeknél,

Azt mesélte minden este,

Van egy ország a Volgán túl

Napnyugatra messze, messze.

 

Artakint is rábeszélte

Nem telne egy kurta évbe

Ha az ifjú elkísérné,

Könnyűszerrel hazaérne.

 

Vándorútjuk „kurta éve”

Betorkollott két tavaszba,

Tatár Bálint mezítláb volt,

Artakin szép cifra vasba.

 

Cifra vasja elkopott már,

Marta eső és a rozsda

Amikor a rút öreggel

Felértek Máramarosra.

 

Pirkadatkor fenn a csúcson

Hunyorgott a két öreg szem

Meglátom e Huszth magassát,

Mire végleg megöregszem?

 

Ám a pára lassan oszlott

Bálint ment a sűrű ködbe,

S köd előtte, köd utána,

Nyoma veszett mindörökre.

 

                    5.

Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               6.

 

Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               7.

 

Száldobosnál száll a gólya

Hírnöke a kikeletnek.

Kirándulni messze mennek

Kik nyugatnak, kik keletnek.

 

Míg Ilonka Artakinnal

Apró szamócát szemezget,

Kond várnagyot gond emészti,

Ezzel ő nem versenyezhet.

 

Lábnyomukra kémeket küld:

Mit pusmognak, mit beszélnek?

Ezüst pénzzel jutalmazza,

Ha besúgnak a cselédek.

 

S mit tesz Isten, néha van mit

Szószátyárnak elfecsegni,

Gyakran látni  Artakinnal

Ilonkát együtt csevegni.

 

Nem gyalázat megmutatni

Térdecskét, aprócska  mellet,

S a legendás szépségpöttyöt

Jobbra fenn, a válla mellett.

 

S Artakin a szúrt sebek közt

Szintén mutat egy hasonlót,

Ugyanúgy a válla mellett

Három barna színű borsót.

 

Hangja színe ismerős volt,

Mintha csak az apja volna,

Kételkedést, kutakodást

Már semmi sem indokolna.

 

Lonka kérdi: Mondd ki vagy te

Ily sudáran, ily jelekkel?

Harci virtus, vagy erőszak

Borított be sebhelyekkel?

 

Sanyarú sors szakított el

Réges régen az atyámtól,

Tatár lettem, s gyalog jöttem

Egyenesen Batu kántól.

 

Szó se rebben, jaj se jajdul,

Titok zárul nyílt titokra.

Vér szava és véres törvény

Hogyan keljenek birokra.

 

                 8.

Rácok, gácsok, bunyevácok

Tőrbe annyit sose csaltak,

Mint amennyi magyar ember,

Gáncsot vetni tud magyarnak.

 

Éjfélt kong a vár harangja,

Kond, a várnagy mégis ébren,

„Ez a nap, az utolsó nap,

Hogy a lány szívét kitépjem…

 

Ez a harcos ismeretlen,

Ám külsőre mégse szolga,

De ha tatár, halál fia.

Ezt a törvény parancsolja”.

 

Őrt állít az éjszakába

(nem azért mert jő az ellen),

Arany tallér lesz a bére

Artakinra kell figyeljen.

 

Bántódása úgysem eshet,

Tatárt ölni kötelesség,

„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,

Itt a juss előre, tessék!”

 

Odalentről kürt rivallik,

Huszthy vajda érkezőben,

Vérmes, vad vizslák csaholnak

A visszhangban elveszően.

 

Lajtorjás hosszúszekéren

Máramaros minden vadja,

Nincsen olyan jégverem se,

Mi a nagyját befogadja

 

Pirkadatra már felérnek,

Vérbe fürdik fenn a hajnal,

Csaba úrfi szemfedője

Küzd a csapzott szélviharral.

 

Fáklya lángja leskelődik

Itt is, ott is felzokognak

Huszthy vajda vak törvényét,

Nevezik meg bűnös oknak.

 

Szép Ilonka körbe táncol,

Lett légyen a gyásza mégoly,

Szemeiben már piroslik

Irgalmatlan, szörnyű téboly.

 

                   9.

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Rosszallása zúg az éjben,

Óh, Mária benedictus.

 

Bár a hajnal kukorékol,

S a szélkakas megcsikordul,

Mégsem akar megvirradni,

Sötét felhők járnak zordul.

 

Fenn a várban kaput nyitnak

Megszeppenve a cselédek,

Huszthy vajda pillantási

Tőrdöfésekkel felérnek.

 

Ott a gyermek kiterítve,

Mongol kopja rajta jelnek,

Vállán ott a Huszthy-billog,

Mégsem kaphatott kegyelmet.

 

„Atyaisten ott az égben

Nem volt elég vér e tájon,

Hogy e drága gyermekemnek

Vérét ontani muszájjon?

 

Lássuk akkor, hogy megy együtt,

Vér a vérrel folyjon egybe,

Ifjú vére az öreggel

A Nagy-ágba mint megyen le!”

 

Hosszú kése vadra fenve

Gyorsan fordul meg kezében

Pillantás alatt vörös lesz,

Ami fém volt, ami ében.

 

Huszthy vára már elomlott,

Térdre hulltak fenn a tornyok,

 Néha napján napnygatkor

Mégis vannak furcsa dolgok.

 

Valóság-e, vagy legenda?

Szájról szájra úgy öröklik,

Hogy a domb Ilonka napján

Éjféltájban felvöröslik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vers

Alkony

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák,
őszült szerelmünk mára fáradttá vált.
Aranyló kertünk bokrai árván,
lombjukat vesztve maradtak
itt velünk, vénült fáinkon
halkabban cserreg a rekedt rigó,
ezüst nyarunk már csendben álmodó,
a horizont halvány, gyűrött fénykép,
az ég azúrja és a tenger fakó-kék,
s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha
egy-egy sárgult, sápadt emlék,
riadtan iszkol, tűnik hamar,
elrettenti a konduló lélekharang.
S ahogy búcsúzik bágyadtan,
lassan a nap, megint a némaság,-
halottaink vértelen mosolya az,
ami körbefon, és álmunkban
velünk marad.

 

Vers

Szalajka maszkban

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

ideje van a kövek szétszórásának

külön az erdőn túli éveké

s a hegyekhez simuló részeké

s bennem csak a csend marad

Erdély mohos csendje

s a Partium halk szeretete

mondd kinek üzenhetnék hadat

lelkem ha oly szakadt

foszlányaiból mi maradt

szőjek e még zászlót tenyérnyit

ráhímezni kusza életvonalát

minden sóhaját

vagy kopjafára égnyit

kapaszkodjon belé a szél itt

és feszüljön a kristály vitorla

pusztuljon ki szelét kifogta

emlék kürtő mélyén

ízzon a huta

csűrjeim mind kifosztva

halomban áll a hamuzsír

arcomra kenem

simuljon rá lelkem

halotti maszkként legyen ír

ha hála szegényen feledlek

mondd kinek üzenhetnék hadat

ha szalajka maszkom vak odúiból

gyöngyöket fakaszt

világtalan

szilaj emlékek szédülten rajzanak

nyissátok hát a kasokat

fogjatok be minden szót

a kifacsart földeken

csak ez maradt

és azok a szétszórt kövek

láttátok már a halmok felett

sorakozni neveit a múltnak

porladnak

a kérgesedő jeleken

csak kopjafájuk van

kétrét görnyedten

s alant a hantok fájdalma

némák a pihenő koponyák

ismeritek őket

a bölcs véneket

tudták nevét a tájnak

a végtelen határnak

és tanítottak járni

bejárni a vidéket

a hátakat a bérceket

és az erdőn túli részeket

belakták a székeket

szereket és szegeket

örökségünk szétesett

de megtanultam járni

fanyar léptekkel hangtalan

megtanultam járni

és követem az árnyakat

a szétmálló nyomokat

morzsalékán fakasztok rügyeket

ha kesergés kelyhébe

mártott az irónom

és értitek már ezt az érzést

a ráncok árnyékát

a felismerést

meddig lesz ideje a jajgatásnak

ha szökdelést sóvárog a láb

szűk karámba szorult a gulya

és cipeli hátán telek jeges havát

meddig táplál még szekered

ha dereka már csintalan

kátyúba szorult fáradt kerekek

megkövült küllőin az út sara

vonuló évek az ég alatt

keresik a régi fészket

a füstölgő lármafát

mint csóva seregek

reménytelen

és ha eljön ideje az összegyűjtésnek

ki hordja majd egybe a köveket

 2015.04.29.

Vers

Nyári haikuk

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Erdei tó

 

Napnak tükröt tart,

s felszíne borzong, ha

szél simogatja.

 

Hajnal

 

Lobban a Nap. Már

messzire űzi az éj

rideg homályát.

 

Nézelődés

 

Szellő kél, nap süt,

ág rezdül, hangya fut el.

Én csak szemlélem.

 

Szellő

 

Víz tükre fodroz.

Hajad szemedbe lebben.

Moccan a lomb is.

 

Ködköpeny

 

A köd varázsol,

suttog a fényben. Ős-öreg

regéket mesél.

 

Augusztus

 

Csillagot hullat

bűvös éj. Tücsökhang a

ritmusa. Majd, csend.

 

Borúra derű

 

Felhő alól nap

fénye árad melegen.

Isten mosolyog.

 

 

Jön a vihar

 

Levél libben, gally

rezdül, ág hajlik, lomb sír,

zúg, zokog az erdő.

 

 

Szendergés

 

Éj-anyám csillag

mintás bársony leple rám

borul. Álomszép!

 

 

Hőség

 

Perzselt fű zizeg.

Reszket remeg a lég is,

mert tombol a nap.

 

 

Zápor

 

Perzselő hőség.

Mint a feltörő sóhaj

ered a zápor.

 

 

Június

 

Estike illat

lebben a szélben. Jöjj hát!

Csókom idéz meg !

 

 

Szellőrózsa

 

Szellőrózsa leng,

szirma kereng a szélben.

Alá hóként hull.

 

 

Nyáréj

 

Csak csillag ragyog.

Csalogány dala hív a

hűs szabadba.

 

 

Derengés

 

Pirkad a távol,

majd hűvöset lebben a

szellő. Napfényt vár.

 

 

Pirkad

 

Fényt idézőn éj

múlik.  Ragyogást ígér

a pirók hangja.

 

 

Reggel van!

 

Felkel a nap, már

aranyujját nyújtja és

sugárral érint.

 

 

Hangulat

 

Madár dalol és

lomb susog, mégis a csend

az úr az erdőn!

 

 

Avarszag

 

Kesernyés avar

illata száll most az erdőre,

zivatar végén.

 

 

Széna

 

Fűillatot ont

a nyári lég. Meleg  szél

hozza szobámba.

 

 

Nő már!

 

Tölgyerdő lehel

pára vattát. Nap szívja.

Nő már a gomba!

 

 

Villámlik

 

Morran a hegy, már

készül az útja nyári

viharnak. Zuhog!

 

 

Estike

 

Cseppnyi virágom

Oldja az éji homályt:

Estike illat!

 

 

Augusztus

 

Forró a lég még,

A haldokló nyár hangja:

Tücsök pirregés.

 

 

Hajnal s reggel

 

Holdezüst folyik

Napbíbor lángja pirkad,

Menekül az éj.

 

 

Szép napot!

 

Isten tenyerén

Meleget fénylik a Nap.

Újul az élet.

 

Holdfolyó

 

Holdfolyó önt fényt

a rétre. Színezüstöt

az éj kékjére.

 

 

 

 

 

 

Vers

Természet és pillanat… (haikuk)

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kérdés

 

Megállsz-e egy kő

előtt, hogy megsimítsd és

csodáld alakját?

 

Tavasz

 

Tavasz lábnyomán

fehér, sárga virágok

nyílnak. Csodálatos!

 

 

Tavaszvárás

 

Jöjj! Hints virágot

kint és bent a szívekbe,

örömet végre!

 

Szellőrózsa

 

Szellőrózsa leng,

szirma kereng a szélben.

Alá hóként hull.

 

 

Júniusi éjjel

 

Nyár pörzse hűl az

esti záporral. Frissít.

s a vágy lángja kél.

 

Lestem

 

Bagoly bújik a

fatörzshöz. Titokmadár.

Csendnek ad hangot.

 

Szép napot!

 

Isten tenyerén

meleget fénylik a Nap.

Újul az élet.

 

Tóparton

 

Vízszagú éjen

kezed kezembe rejtem,

loccsan a homály.

 

 

Jön a vihar

 

Levél libben, gally

rezdül, ág hajlik, lomb sír,

zúg, zokog az erdő.

 

Születés

 

Hajnali párát

lehel a hegy. Majd fölé

mint felhő lebben.

 

Hőség

 

Perzselt fű zizeg.

Reszket remeg a lég is,

mert tombol a nap.

 

Érik…

 

Súlyosan hajlik

az ág. Egy hajtáson hoz

öt málnaszemet.

 

Vén fám

 

Diófa áll a

perzselő napban és ont

illatos árnyat.

 

 

Pillanat

 

Mint egy illatos

pille hull le a földre

a rózsaszirom.

 

Elcsendesedve

 

Hátam vén fának

vetem. Arcom nap süti.

Lelkem Istené.

 

Vén fa

 

Kéregbőrén év

évre metsz ráncot. Százéves

varázsos táltos.

 

Famatuzsálem

 

Ó, mit láthatott?

Róla szellőbárd zeng dalt,

lomblant kíséri.

 

 

Ébredés

 

Hajnal vacog a

dermedő csendben, ködöt

lehel az erdő.

 

 

Oszlik a köd

 

Nap faragja ki

a ködből a tájat. Hegy

emeli fejét.

 

 

Hajnal s reggel

 

Holdezüst folyik

Nap bíborlángja pirkad,

menekül az éj.

 

Szürke…

 

Szürke köddel óv

a föld. Titkot rejteget:

kedvesem jön-e?

 

A pillanat

 

Párába burkolt

erdő. Fenséges szarvas

lép elő. Csodás!

 

 

Ég csapja…

 

Ég csapja csepeg,

kint megkoppan az eresz

Frissül a föld már!

 

 

Hajnal

 

Lobban a Nap. Már

messzire űzi az éj

rideg homályát.

 

Augusztus

 

Forró a lég még,

a haldokló nyár hangja:

tücsök pirregés.

 

 

Októberben

 

Dermed a hajnal.

dérgyöngyöket dajkál a

remegő fűszál.

 

Ősz

 

Őszi harmat hull.

Súlya alatt szakad a

gyöngyös pókháló.

 

 

Búcsúztató

 

A nyarat az ősz

száz színnel siratja. A

tél gyásza fehér.

 

 

Álmomban…

 

Álmomban őszi

tájra varrtam hópaplant.

Szunnyad már hegy, völgy.

 

 

November

 

Köddel terhes lég,

ólomszürke ég. A szél

a télről regél.

 

 

Téli hangok

 

Nyúl fut el, madár

reppen. Fákról hó potyog,

és a tél az úr.

 

 

A cser télen

 

Száraz ágon szél

zörget barna levelet.

Rideg téli hang!

 

 

Tél

 

Szélhangon jajong

az erdő. Riadtan várja

tavasz melegét.

 

 

Patak télen

 

Nem alszik a jég

alatt. Száz formát csillant s

fecsegve folyik.

 

 

 

Téli hangulat

 

Kénsárga lámpák

vetnek a hóra pásztát

fényfirka készült!

 

 

 

Múló kincs

 

Zúzmarakristály

csillog, ragyog, szikrát vet.

olvadó gyémánt.

 

 

Fagypont alatt

 

Roppan a hó és

Pattan a fákon az ág.

A fagy parancsol.

 

Panasz

 

Nincs rügy, nincs levél!

Sóhajt, nyögi az erdő.

Varjú felel: kár!

 

 

Téli kincs

 

Ablak loccsantja

aranyát a hóesés

ezüstjeire.

 

 

 

Gyász

 

Hóban gyászolt nap.

Fagymarokban az erdő.

Jeget síró fák.

 

 

 

Decemberi ékszer

 

Zúzmara csillan,
dermed a fákon. Múló
ékkő-ragyogás.

 

 

 

A tél szava

 

Hótiszta hangon

szólal a tél most. Dermedt

madarak félik.

 

 

Fagy úr

 

Ha roppan a hó,

félve riad a világ,

dermed az élet.

 

 

Alszik

 

Hóba lepett a

fagyteli éj. Csillagok

őrzik az álmát.

 

 

Havazik

 

Hó hull suhogva.

Fenyőrigók ülnek már

a dermedt fákon.

 

 

Emlék

 

Ó, gyertyalángok!

Ó, szerelmek! Égtek még?

Éltetek boldog?

 

 

 

Napkelte télen

 

Éj jege marta

táj színesen tündököl

újra, ha nap kél.

 

 

 

 

 

Vers

Kabóca-haikuk az Adriáról

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

egy halk csobbanás

és kabócák ezrei

fecsegik a hírt

*

egy szem kabóca

még nem teremthet nyarat

kettő betölti

*

bolyongásaim

hiteles krónikása

kabócák kara

*

kabóca-zsivaj

ebben a kék idillben

alkotóelem

hullámcsobbanást

kabócák locsogása

sokszorozza meg

*

a kabócáktól

elnémulnak a halak

szájukat tátják

*

kabócák hada

kibiceli kitartón

nyaralásunkat

 

 

Vers

Nyáreleji haiku

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

I.

Hamvas búzában

Elcsukló nyári szell?

R?t lepkét kerget.

 

II.

Piros ribizli

Zöld bogyója átragyog.

Nagyra n? a nyár.

 

III.

Vágott f?-halom,

arcon verejték csordul.

Erdei pinty szól.

 

Vers

Téli haikuk

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Tél

 

Szélhangon jajong

az erdő. Riadtan várja

tavasz melegét.

 

 

Búcsúztató

 

A nyarat az ősz

száz színnel siratja. A

tél gyásza fehér.

 

 

 

A cser télen

 

Száraz ágon szél

zörget barna levelet.

Rideg téli hang!

 

 

Patak télen

 

Nem alszik a jég

alatt. Száz formát csillant s

fecsegve folyik.

 

 

Téli hangulat

 

Kénsárga lámpák

vetnek a hóra pásztát

fényfirka készül!

 

 

Elmúlás

 

A kor pora a

Perc. Idő szele játszik

Vele. Repíti!

 

Vers

három sorosak a nyárról

Elolvasta:
287
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nyáresti séta

Út menti hársfák

hűs illatát szippantom

minden lépéssel.

 

Néphagyomány

Szent Iván éjjel

tisztító-tüzet gyújt a

lelkiismeret.

 

Kánikulában

Zöld lombok mélyén

szomjas pintyek pihegnek.

Múló menedék.

 

Délutáni szieszta

Nyár-illat őrző

árnyas gyümölcsfák alatt

édes pihenés.

 

Ébredés

Szép szavakból szőtt

haiku-szőnyegen ért

a nyári reggel.

 

lágy szoknya libben

liget fái közt az est

szerelmet ízlel

 

Nyár parazsából

zsebembe rejtek, őszi

hűs reggeleknek.

 

Vers

Nyári snittek

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Haikuk

 

Hallgat a nádas.

Vihar szele némít el

békát és madarat.

 

* * *

 

Tócsák felszínén

míves mintákat rajzol

a nyári zápor.

 

* * *

 

Jégeső veri

a nádast. Fiókákat

gyászol a tópart.

 

* * *

 

Gyerünk a tóhoz!

Homokos partján édes

csókok teremnek.

 

* * *

 

Szabad a lelkem.

Nádas mellett poszáta

dalát hallgatom.

 

* * *

 

Éber álmomat

apró békák szerelmes

dala űzi el.

 

* * *

 

Túlcsordult holdfény

festett ezüst pacákat

szobám falára.

Vers

Lomok 2.

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }2013. 07. 25.

Lomok 2.

 

Régi zenegép 1.

 

Húremlékekkel

életalvadt szerkezet

agyonhallgattak?

 

*

 

Régi zenegép 2.

 

Melódiátlan

hajtókarod forgatják:

fémes kesergés.

 

*

 

Zenebarát

 

Furulyavarázs:

kettészakadt torkodból

 

esthang kornyikál.

———————–

Kedves Szilvia, ha az 5-7-5-ös formát választjuk, akkor mindegy, minek nevezzük a produktumot, végső soron a haikuhoz kellene hasonlítania. A haiku nagyon más kultúrából származik, ezért nyilván nem vethető a szemünkre, ha némileg elkanyarodunk a hagyományoktól, viszont a lényegére, a gondolat “lebegtetésére” törekednünk kell, hiszen, ha tovább nem visz, nem gondolkodtat, nem éreztet, akkor mi egyebe marad ennek a tizenhét szótagnak?!

Ilyen szemszögből nézve az első rövidkéd igen messze esik a haiku kívánalmaitól, az utolsó talán határeset, így inkább most visszaadom a csokrétát újragondolásra.

Megértésed köszönöm:

NHI

Vers

Tizenhét

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szavak közt a csend.

Hallgass most. Idők, terek:

Csendszavak között.

 

*

 

Színek. Bézs delej.

Már fáradt hajnal neszez

A küszöb előtt. 

 

 

Kontúrjaidon

Még összekucorodik

Ébredő időm 

 

*

 

Sóhaj időz el 

Mint egy elnémult fohász

Fénypihéiden

 

 

Negatívomba

Fészkeled fehér arcod –

Gyűrött takaró.

 

 

 

—————-

 

 

 

Fehéren ébredt

Az ösztön de nem áll jól 

Neki megváltás

*

 

Viaszból vagyok

De itt van a köd s a tél

Hol van a kanóc

 

*

 

Régi nyarakból

Testes, gyümölcsös óbor

Lett már a jelen

 

*

 

Haikuba hogy ír

Elmúlt évszázadokat

A közös emlék

 

*

 

Csak tizenhét jel.

Lét. Se több, se kevesebb – 

Semmi és minden. 

 

*

 

Hosszú az út. Ne

nyújtozz – tiéd. Változás:

utad maga a cél.

 

*

 

Gyermek gurítja

József Attila szobrán

Kacaj-labdáit

 

 

 

————

 

 

 

 Elfáradt sínpár

Már megunta hogy mindig

Találkára vár

 

 

Lakókocsiban

A kövér büfésasszony

Életet alszik

 

*

 

Éjjel titok lesz

Erdőben kimondatlan

Vonat-apróság

 

*

 

Szívem robbanna

De melletted alszanak

Ész-darabkáim

 

*

 

A legeslegszebb

(Isten, Isten, Isten – hét)

haikut írom én.

Vers

A paripa testamentuma

Elolvasta:
92
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szójáték, áthallással

 

Széllel szálló állat ellett,

Táltos tejét sztyeppén szoptam,

Vad mén nemzett szűz hó felett,

Így hát a pusztához szoktam.

 

Emberhorda póráz-pányván,

Harmadfű sem lehettem még,

Vont oda, hol pogány sámán,

Dobbal dobol, késsel herél.

 

Nevet adtak, tűrtem gyáván,

Majd kirúgtam, fejpúp kinőtt,

Csak egy ült meg Sátán hátán,

Sokszor ostor osztott intőt.

 

Ő nem volt más, mint a vezér,

Álomlátó tudományos,

Irigyelték is őt ezért,

Ki gazdám lett, neve Álmos.

 

Nem, sosem vert, hordtam fegyvert,

Derék tag ez, tegez vállán,

Kard övezi, vitéz ember,

Kengyel, zabla, fényes szerszám,

 

Amit rám rak, ámít, lám csak,

Vitéz harcost, fehérszemélyt,

Ellenségnek és barátnak,

Így is, úgy is kívánt jó éjt.

 

Ám eljött az ő ideje,

Etelközben a hű szemem,

Rajta tartom itt, idelenn,

S korcs utódnak ezt izenem:

                                                                        *

Légy ott, ahol sereg sürög,

Sosem jó a kanca-kence,

Hátadon jobb, ha nem tűröd,

Kinek kell a lóca léce,

Vagy emelvény, hogy rád üljön.

 

Jobb, ha megül sudár huszár,

Néhány hitvány ibrik abrak,

Ne hasson meg, s csak, ha muszáj,

Menj neki a sziklafalnak!

 

S ha ló-szíved nyarat nyerít,

Vágtass el a végtelenbe,

Gazdád ezért meg nem fenyít,

Hisz fajodnak vége lenne!

 

Gazdát kábít komisz kumisz,

Véres vértest sose hordozz,

Cukorbaksisért ne bumlizz,

Igazodj az első sorhoz!

 

Utad ősöd lépte lopta,

Legyél inkább Vurstli-virsli,

Te, ki táltos tejét szopta,

A vérzivatart is bírd ki!

 

Óvakodj az éles késtől,

Tudod, ott a fartő-tájon,

Óvd hazádat minden vésztől,

Zabolázód rúgd, hogy fájjon!

 

Ha kijelölt utad járod,

Nem törik el csüdöd, csánkod…

 

Vers

Soknapos eső

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Meguntam félni, ma még bátran állok a 
labdarózsák lefejezett légiója elõtt,
mint a frontra készül? katonák.
Szerelmes tudnék lenni lázadozó
hajadba, de én már mindenütt soknapos es?t sejtek,
kisírhatatlan októberi zivatarokat.
Legutolsó szemmel nézem az es?t:
eszembe jutsz, mintha az elkóborolt nyarak
futnának szembe velem,
bevallhatatlan, tejeskukorica íz? nevetések.
Eleven, cseresznye fülbevalós
májusi remények illenének hozzád,
nem ez a befalazott, bogárfekete éjszaka.

Vers

Pipafüst az ég alatt

Elolvasta:
434
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A tájat, hol mostanában járok,

ritkán sebzi emberi lábak nyoma.

Ziháló mellkas halmai itt a dombok –

hófödte paplan alatt a vasárnapi simogatások –

gyerekkorunk törékeny hajnalán

amint tüdőnk légpárnái emelik az égbe,

akár a félénken hullámzó erdőket –

A közelben vesék telepei mossák

a fáradt kavicságyra vetkőzött vizeket.

Patakjaink mormogása örökös

mementó, melyben lüktetve szövi

holnapi mintáit az ember előtti emlékezet –

Nézem a felkarcolt ég sebeit.

Tépett dunyhák rejtekéből bújnak elő

felhők, szoknyák, meredő bércek.

Tüzesen szép asszonyarcok –

kacérak és merészek.

Az ő testük ez a vidék –

szeplőkkel borított lankák.

Villámcsapások alatt szántóföld ázik.

A búzatenger fodraiban vásznat bont egy ember,

arcán pipacsok mosolyával fest az égre.

Napraforgót olt a pipafüst kékjébe.

 

Kép: Pinterest – radikal.ru

Média

Nyár a vízparton

Elolvasta:
303
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

– saját fotó –

 

(meghallgatom)

 

Óriás szitakötő a nyár,

a berekre ül

mozdulatlanul,

árnyéka lomhán elterül

itt a fák alatt.

Csipkeszegélyes víztükör,

mégis,

csak egyes-egyedül

szépíti benne magát 

egy kacér nő, a Nap.

Elül, s majd hullám

göndörül,

délibábjáték,

kápráztatóan fénylik a tó,

sekélyes szélén

békák alszanak.

Felírhatnánk a csöndre ma:

A koncert elmarad!

Engem ölében tart a part,

vízben hűsölni nincs erőm,

állva elszenderül a lég,

ami mozdulhatna még,

homlokom mögött

a gondolat

most nem szárnyal, piheg,

fölém borul a hőség,

s befed,

mint tüzes vaskalap…

 

 

Vers

Torpanat

Elolvasta:
142
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Annyi céltalan reggel után érkeztél,

a megálmodhatatlanon túlról,

jött veled a hideg nyár és a forró tél,

s minden más, mi belőled bennem kóborol.

 

Volt, hogy lüktetett és lerombolt,

vérembe osont, majd ellenem szónokolt

a csend…

A horizontra viharfellegek omlanak,

és Világok is össze,

törvénytelenül ragadtál bennem,

 mindörökre.

Vers

Nyár

Elolvasta:
578
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Talán még itt talál a nyár

s pár kósza dallamot kínál a perc

talán vele a Nap heve is visszatér

ha utoljára forr is fel a vér

és táncot jár a pillanat

a szívünk ritmusán

és csillagpor hull ránk talán

mint augusztus haván

a lábunk elé lezuhanó

csillagok nyomán

rezzenetlen némaságban

állunk tétován

megtorpan a csend velünk

megáll az idő

perzsel a száj

hamvad a szó

s – mint Ámor nyilán –

kékezüstben megcsillan

majd elpihen

a vágy.

Vers

NYÁRALTATÓ

Elolvasta:
703
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Vár rád az erdő,
toporog a suhogás,
csücsül a szellő,
a napfény is likat ás.

Likban piciny árnyék,
csendben kuksolva vár,
elpilled a meleg is,
szundikál a nyár.

 

Budatétény, 2012-2020.