Időtlen időkig
Nem hasonlítunk,
senkit senkihez.
Szeretjük a pultost,
aki mindent megvizez.
Lassan elkopik,
minden élvezet,
vitorlák vagyunk,
a szél vezet
át, a csendes
folyómedreken,
tomboló ár után, bennünk
nyugodt rend terem.
S mint üvegbúrákban
a lepergő homok,
mások által leszünk,
örökre nyughatatlanok.
Szelíd szavakon lovagol,
szemrebbenése ostor,
keze, táncol a testemen,
ajka húsomba kóstol.
Esténként megöl, eltemet,
hogy reggel újra kiásson,
feléleszt, s vágyva olvassa,
vérrel írt, szent vallomásom.
Bennem vágyak dőltek össze,
úgy épültek újabb templomok,
padlásaim a magány kisöpörte,
a világba szórt szét minden lim-lomot.
Rőt ujjaival simított az isten,
lelombozódtam, mint őszi fák,
ma már őszintén irigylem,
ki égig üvöltheti minden bánatát.
Kezemben tartok, egy maréknyi görcsöt,
elengedném, de értsd meg nem lehet,
kapaszkodom, s ha kell újratöltök,
míg el nem nyel a világ,
mint téli köd a fázós leheletet.
Fogyáscsíkjait a nap
percekre váltja.
Soványodik az idő.
Csonkított fatörzseket
takar a moha.
Most itt vagyok.
Az erdőben, Isten
poroszkáló vadlova.
Nyakamban hám,
számban zabla,
nyergemben nincs,
ki megmaradna.
Hogy is maradna,
ha nyergem sincsen,
s nincs már senki,
ki mellettem nyerítsen.
Lassan elhullok, mint fákról
hullanak apró, száraz gallyak,
melyek lábak alatt reccsenve
a puha földbe halnak.
Úgy leszek része
újra önmagamnak,
hogy azok, akik élnek,
ölve élni hagynak.
Tekintetem
testeden cikázik.
Mozdulataidat
még nem ismerem.
Az utcafrontról, lassan
eljutunk a házig,
mit eddig néztem,
magamba ölelem.
Jó volna most is
olvasni szemedben,
bőröd lágy selymét
érezni ujjamon,
hozzád bújni lenne
minden percben kedvem,
míg mosolyod szellőként
simítja homlokom.
Ölelésedben halni meg,
majd születni újra.
Öledben felsikítani,
ahogy kibújva felsír,
az újszülött.
Ölelésemben éledj,
szülessen vágy, nőjjön,
ahogy magról nőnek,
és érnek lassan
égig a fák.
Ölelésünkben minden,
igen úgy hiszem, minden
apró örömünk benne él.
Alagútnyi fény.
Rezdülsz, rezdülök,
halsz s én veled halok,
keresve egy más világot,
mint bimbózó virágok,
épp nyílni készülök.
Nem vagyok feszült semmilyen kereszten,
nincs tucatnyi hívem az utolsó vacsorán,
lassan eltűnik mindaz, mit szerettem,
későn fekszem és úgy kelek korán.
Mint baráti szó, úgy fogy a fog a számban,
hajam és bőröm egyaránt kopik,
megtűrt idegenként, rég enyém volt hazámban,
eljutok szép lassan az utcaotthonig.
A gyermekkoromban ritkán látott féreg,
mindenben ott él, mi még megterem,
a fák helyett, most arcokon nő kéreg,
nagy divat lett újra az “Őt? Nem ismerem.”
Bennem itt él, mindaz mit szerettem.
Későn fekszem. S ha kell felkelek korán.
Szeretteim terhe lett az én keresztem,
de együtt mosolygunk minden vacsorán.
billegek előre hátra
gyermeknek képzelem magam
fakardos világbátra
hintalovon boldogan
köröttem felnőtthangok zúgnak
én sikítva kacagok
a világot még nem látom rútnak
egyforma szépek a kicsik és nagyok
billegek előre hátra
mesékbe képzelem magam
szemem lehunyva hátha
az idő úgy kevésbé rohan
fejemben elmúlt hangok zúgnak
magamban velük kacagok
e világot most sem látom rútnak
minden ugyanaz csak én lettem nagyobb
Meghalok benned,
s te porrá törsz bennem.
Savként marjuk egymást,
egyazon mederben.
Vadhúsok nőnek.
Fájó, duzzadt,
semmivé váló rügyek.
Nem lesznek érintések.
Nem lesznek vágyak.
Csak sértések, vádak,
ténytelen ügyek.
Nem lesz már te,
s nem lesz az én,
és mi sem leszünk,
csak halott remény.
Szivárványt kergettem,
meg szószeretőket.
Napfényt húztam
eső alá tetőnek.
Kerültem minden
apró kelepcét,
csak néztem, nem fogtam
meg a tarka lepkét.
Lyukakat fúrtam
vizes homokba,
házat építettem
régi várromokra.
Szemem most száraz,
ábrándokat kerget.
Felnőttet játszik
a bent fuldokló gyermek.
