Fordítás

Mihai Eminescu: De ha…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó

 

                             Mihai Eminescu

                                     

                              De ha…

 

                                               Koosán Ildikó fordítása

 

De az ág, ha ablakhoz koppan

S a nyárfák megremegnek,

Lépteid gondolatomban

Csendesen közelednek.

 

De ha csillagfény hull a tóra

A víz mélyébe lobban,

Fájdalmam mintha elcsitulna

Vidul a lelkem nyomban.

 

De ha tűnik a ború végre

Előbújhat a holdvilág,

Mintha képzeletem idézne

Örökre emlékezem rád.

 

                       2018. április 1.

 

 Și dacă… 

Si dacă ramuri bat în geam

Şi se cutremur plopii,

E ca în minte să te am

Şi-ncet să te apropii.

 

Şi dacă stele bat în lac

Adâncu-i luminându-l,

E ca durerea mea s-o-mpac

Înseninându-mi gândul.

 

Şi dacă norii deşi se duc

De iese-n luciu luna,

E ca aminte să-mi aduc

De tine-ntotdeauna.

 

           *

Fordítás

Lucian Blaga: Mi és a föld

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Lucian Blaga

Mi és a föld

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Olyan rengeteg csillag hull ezen az éjen.

A földet tán az éj Démona tartja kezében

és mint a taplót csiholja

dühösen, hátha belobban.

Ezen az éjen, amikor

oly rengeteg a csillag, fiatal tested

elvarázsol, lángol a karomban

akár egy máglya lángja.

Őrület,

ahogy karjaim, mint a lángnyelvek nyújtóznak feléd

meztelen vállaid hűsét hogy megolvasszam,

beszívjam kiéhezetten, oldódjon bennem

az erőd, véred, büszkeséged, a tavaszod egészen.

Hajnalban, mikor a naptól tüzet fog az éj,

hamvai messze tűnnek, széthordozza

a szél- a pusztulás felé,

e hajnalon azt akarom, legyünk mi is

hamuvá,

mi és- a föld.

                                   2018. április 7.

 

Noi şi pământul

 

Atâtea stele cad în noaptea asta.

Demonul nopţii ţine parcă-n mâni pământul

şi suflă peste-o iască

năprasnic să-l aprindă.

În noaptea asta-n care cad

atâtea stele, tânărul său trup

de vrăjitoare-mi arde-n braţe

ca-n flăcările unui rug.

Nebun,

ca nişte limbi de foc eu braţele-mi întind,

ca să-ţi topesc zăpada umerilor goi,

şi ca să-ţi sorb, flămând să-ţi mistui

puterea, sângele, mândria, primăvara, totul.

În zori când ziua va aprinde noaptea,

Când scrumul nopţii o să piara dus

de-un vânt spre-apus,

în zori de zi aş vrea să fim şi noi

cenuşa,

noi şi – pământul.

Fordítás

Ömer Seyfettin: A hely, ahol születtem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy távolban bújó, apró faluban,
fehéren szikrázó büszke ormokon,
számos fűzfa áll magányos partokon,
könnyezve örök, néma bánatukban.

Itt cseperedtem, mint gondtalan gyerek,
egy hűvös, komor, hófehér kis házban, 
szomjazó füzek óvó árnyékában,
hol a kerti út az erdőbe vezet,

csalogány-trilla ébreszt emlékeket.
Szülőhelyem e hely; földi Paradicsom,
ahonnét hajdan üzenet érkezett;

suttogón szólított egy hang, hogy “szeress”, 
– ha kerül az öröm, jöjj, nevess a széllel! 
E hang ölel ma, s az ezüst-kék hegyek!

Fordította: Bartha Júlia nyersfordításából Gősi Vali

Ömer Seyfettin
Doğduğum Yer

Buralardan çok uzakta bir köydü!
Beyaz, billur bir derecik içinden,
Hıçkırırdı, sevinerek geçerken.
Kenarında vardı birçok söğüdü…

Ben işte bu söğütlerin susmayan
Gölgesinde büyümüştüm. Evimiz
Tenha idi; ne yabancı, ne bir iz…
Bahçemizdi yakındaki o orman.

Bir ses, “sevin! ” derdi gülen rüzgarda,
Sevinçlere yoktu orda nihayet.
Sanılırdı bu ses gümüş dallarda

Görünmeyen bülbüllerin öğüdü!
Doğduğum yer, doğduğum yer… O cennet
Buralardan çok uzakta bir köydü!

Fordítás

Mircea Dinescu: Ivászat Marx-szal

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 Mircea Dinescu

 

 

Ivászat Marx-szal

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Öreg Marxom, téged ezeken a vidékeken

hamar megborotválnak, és átnevelésre küldenek.

Még azt a tényt, hogy a keleti tehenek

– a vasúti sínek közelében legelészők-

vonatkupénak képzelik magukat, s nem adnak tejet,

még azt is a te nyakadba varrják.

Jó lenne, ha a város a kereskedők kezébe kerülne,

ne lehessen a piacon annyit szónokolni,

jöjjenek a  sörárusok, füstölthúsárusok, tejesemberek,

az erjesztett árpa és az alvasztott

túró dialektikájával.

 

Mostanában a parasztok mintha kaszálni járnának

szépia-zöldet a punkok hajáról,

mostanában azt hiszik, hogy halott vagy,

az új bölcselők megrészegülnek a gondolattól, hogy vitatkoznak veled.

Nincs orr, ami megérzi, pezseg az élesztő

amitől begerjed a társadalom,

és üzembe helyezné a lepárlót

ami majd a lázadó Con Bendit

derék polgármesterré alakítja át.

 

Lényegében épp én is, aki egy vagyok a köznapiak közülük

csupasz csigaként bújok ki nyelvtanból, logikából,

s elképzelem a gyomornak azt a fura nyavalyáját

ami miatt megrészegülsz egy darab kenyértől.

Vedd és kóstold.

A legjobb úton vagyunk hozzá:

Berlinben az órák már elkezdtek összevissza járni.

 

 

 

2018. április 10.

 

 

Mircea Dineswcu kortárs román költő 1950 novemberében született,

az 1989 –es változások egyik vezéralakja volt. Ez a verse 1996-ban

jelent meg. 

 

 

 

Mircea Dinescu

 

 

O beţie cu Marx

 

Bătrîne Marx tu pe aceste meleaguri

vei fi degrabă bărbierit şi trimis la reeducare.

Pînă şi faptul că vacile estice

care au plscut pe lângă linia feratl

se cred vagoane de locomotivă şi nu mai dau lapte,

ţi se pune tot ţie în cîrcă.

Bine-ar fi să cadă oraşul pe mâna negustorilor,

să nu mai pută piaţa atât a retorică,

să vină berarii, pastramagiii, lăptarii

cu dialectica orzului fermentat

şi a brînzei închegate.

 

Deocamdată ţăranul ar cam ieşi la cosit

sepia verde din părul punkiştilor,

deocamdată, bănuind că eşti mort,

noii filosofi se imbată cu ideea că polemizează cu tine.

N-au nas să simtă cum colcăie drojdia

ce umflă societatea

şi pune în funcţiune alambicul

prin care răzvrătitul Con Bendit

s-a condensat într-un primar cumsecade.

 

În fond chiar şi eu care sînt un ins banal

ies ca limaxul din sintaxa şi logica

şi visez acea boală ciudată de stomac

din pricina căreia te poţi îmbăta cu o bucată de pîine.

Ia şi gustă.

Sîntem pe drumul cel bun:

la Berlin ceasurile au inceput să meargă anapoda.]

 

 

Fordítás

Magyarázom a depresszióm anyámnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A lefordított vers a 2014-es vancouveri slam poetry bajnokságról való, s azóta – csak a Button Poetry You Tube csatornáján -, mintegy hat és fél millióan csekkolták. Megpróbálom elképzelni, hogy kezdő 🙂 magyar költőnő verse saját előadásában ekkora nézettséget ér el otthon, de gyéren jön be, biztos a vizualizációs technikámmal van a gond.
Sabrina Benaim:

Explaining My Depression to my Mother

 

Fordítás

Achim von Arnim: Az erdőben

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Achim von Arnim
  
Erdőben
 
 
Az erdőn, az erdőn enyém lesz a fény,
Mikor a nagyvilág sötét,
Vastagon terül a sok száraz levél,
Táncol ott lenn, lábam, ha lép,
Úgy érzem sodor egy pezsgő áradat,
Ereimben friss, új erő dagad,
Ennyire jól sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn kóborol a vad,  
A világban, ha a csönd az úr,
Lángoló szívemmel védem magamat,
Akaratom hordom pajzsomul,
Lépek, akárha szállnék a föld felett,
Teljes szívemből énekelgetek,
Ennyire vígan sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn kiáltozhatok,
De a világban hallgatok,
Szabadabb vagyok itt, mert otthon vagyok,
Nincs baj, ha néha bolondozok,
Állok, erős vár, egyes egyedül,
S nagy lehetek, az itt kiderül,
Ennyire nagy sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn, ha eljön az éj,
Mikor a nagyvilág ragyog,
Komolyan, halkan, amikor elér
S lassan az ölébe olvadok,  
Halállal, keggyel teli lehelet
Oldja fel napi bűneimet,
Meghalok és újjászületek!
           

 

Im Walde
 
 
Im Walde, im Walde, da wird mir so licht,
Wenn es in aller Welt dunkel,
Da liegen die trocknen Blätter so dicht,
Da wälz ich mich rauschend drunter,
Da mein ich zu Schwimmen in rauschender Flut,
Das tut mir in allen Adern so gut,
So gut ist’s mir nimmer geworden.
 
Im Walde, im Walde, da wechselt das Wild,
Wenn es in aller Welt stille,
Da trag ich ein flammendes Herz mir zum Schild,
Ein Schwert ist mein einsamer Wille,
Da steig ich, als stieß’ ich die Erde in Grund,
Da sing ich mich recht von Herzen gesund,
So wohl ist mir nimmer geworden.
 
Im Walde, im Walde, da schrei ich mich aus,
Weil ich vor aller Welt schweige,
Da bin ich so frei, da bin ich zu Haus,
Was schadt’s, wenn ich töricht mich zeige.
Ich stehe allein wie ein festes Schloß,
Ich stehe in mir, ich fühle mich groß,
So groß als noch keiner geworden.
 
Im Walde, im Walde, da kommt mir die Nacht,
Wenn es in aller Welt funkelt,
Da nahet sie mir so ernst und so sacht,
Daß ich in den Schoß ihr gesunken,
Da löschet sie aller Tage Schuld
Mit ihrem Atem voll Tod und voll Huld,
Da sterb ich und werde geboren!

 

Fordítás

Cincinat Pavelescu: Az ember dala

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

Hatalmas útról térek vissza!

Egy távoli országból jöttem,

Mely nincs rajta a térképeken…

Aludni kéne. Elfáradtam.

 

Sok éve űz a rohanás –

Mindig előre, csak előre,

Egy kérdés szólít, dübörögve:

Honnan, hová az utazás?

 

Már csónakom sem ugyanaz,

És érintetlen vitorlája

Olyan pecsétes lett mára,

Mint szállodai asztallap.

 

Vittem őt, vagy ő vitt engem

Hová szél fújt, hosszú éveken?

ő vezetett, vagy én vezettem,

Tévelyegve tengereken?

 

Egyetlen emlékem maradt…

Ott messze, bizalom országa –

Oly óriásnak tűnt határa,

és bejártam egy óra alatt!

 

Feldúl egy fájó gondolat,

Mint hasadt hárfa kiáltása:

Elveszni hagytam álmomat,

Elhagyva művészet varázsa!

Rohanva, szikláktól törötten,

Sorsom visszavezet a partra,

Halott virággal eltakarva

Mély sebeket szívemen.

És most, útban a sír felé,

Nézve a rézvörös alkonyt,

Fájlalom azt, ami vagyok,

Siratva azt, mi lehetnék… 

Cântecul omului (Román)

Ma-ntorc zdrobit. Ce drum enorm!

Viu dintr-o ţară depărtată,

Pe care harta n-o arată…

Sunt obosit, aş vrea să dorm.

 

Sunt ani, sunt ani de când alerg

Tot înainte, înainte,

Cu-aceeaşi întrebare-n minte:

De unde viu şi unde merg?

 

Şi barca-mi nu mai e la fel,

Iar pânzele-i imaculate

De la plecare, sunt pătate,

Ca şi o masă de hotel.

 

O mânam eu, sau mă ducea

În voia vântului, tot anul?

Eram sau nu, eu, căpitanul?

Sărmanei bărci ce rătăcea?

 

O amintire mi-a rămas…

Ţara nădejdii,-n depărtare,

Mi se părea atât de mare –

Şi-am ocolit-o într-un ceas!

 

Un gând mă tulbură, mâhnit,

Ca un ecou de harfă spartă:

E visul meu neîmplinit,

E idealul meu în artă!

 

În goana lui, izbit de stânci,

Mă-ntorc la mal, mânat de soartă,

Pe inimă c-o floare moartă,

S-ascunză ranele-i adânci.

 

Şi-acum, în drumul spre mormânt

Privind amurgul arămiu,

Când simt ce-aş fi putut să fiu,

Mă-nduioşez văzând ce sunt…

 

Fordítás

Antonio Vivaldi: Tél

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } 
Antonio Vivaldi
 
Tél
 
 
Átfázva dideregni sűrű hóesésben,
A metsző, csípős szélben ide- oda  
Topog a láb, vacog az ember foga,  
Keserves ilyenkor odakint a télben;
 
Kandalló mellett pihenni jobb volna
Mikor kint szakad, mint jeges utakon
Óvatosan, lassan, figyelve nagyon
Tipegni félelemtől bukdácsolva, 
 
Egy fordulatnál elcsúszni, menten
Hanyatt esni, biztos talaj nincs sehol,
S menekülni, ha a jég alul reccsen;
 
Érezni, Sirokkó, Bóra áthatol
A házon, bár az ajtó zár rendesen.
De téli öröm is vár itt valahol.
 
                                       Koosán Ildikó fordítása
                                    2017. december 30.              
 
 L’INVERNO
 
Agghiacciato tremar tra nevi algenti
Al Severo Spirar d’orrido Vento,
Correr battendo i piadi ogni momento,
E pel Soverchio gel batter i denti;
 
Passar al foco i dí quieti e contenti
Mentre la piogga fuor bagna ben cento.
 Camminar Sopra ‘l ghiaccio, e a passo lento
Per timor di cader girsene intenti;
 
Gir forte, Sdrucciolar, cader a terra,
Di nuovo ir Sopra ‘l ghiaccio e correr forte
Sin che ‘l ghiaccio si rompe, e Si disserra;
 
Sentir uscir dalle serrate porte
Scirocco, Borea e tutti i Venti in guerra.
Quest’é ‘l Verno, ma tal, che gioja apporte.
 
 
A „ Négy évszak” Tél. c  szonettje.
 

https://www.youtube.com/watch?v=dl0fbjA9ims

 

Fordítás

Klabund ×: Fehéregerek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Klabund
Fehéregerek
 
            Koosán Ildikó fordítása
 
Vett magának a nagyvásárban két fehéregeret,
S kaptak szállásul egy átlátszó üveget.
Nos, mint a kölykök, mancsukat nyalták,
És sűrűn pislogtak vörös
Szemükkel melankolikusan egy darabig,
S felugráltak, aztán – hirtelen  
Őrült futásba kezdtek, egyik jobbra körbe, balra a másik.
Vékonyka, éles hangon visítoztak úgy, hogy vásik
Az üveg, mikor koccannak rajta a hangok,
Épp így kívánta a két akarnok.
A következő pillanat
Jól sikeredet,
Magas hangfekvéseiktől
Az üvegfal szétrepedt.
 
                       2018. február 4.
 
Weisse Mäuse
 
Er kaufte auf dem Jahrmarkt sich zwei weiße Mäuse
Und tat sie in ein gläsernes Gehäuse.
Nun machen sie Männchen, lecken ihre Pfoten
Und sehen dich mit ihren roten
Äuglein ein wenig melancholisch an
Und springen plötzlich auf – und dann
Beginnt ein tolles Laufen: die eine rechts herum, die andre links.
Und ihre feinen Stimmen pfeifen spitz, und klingts
Als splittre sich vom Glase jeder Ton,
Als wolle es den beiden
Im nächsten Augenblicke schon
Gelingen,
Mit ihrem schrillen Singen
Die Glaswand zu durchschneiden.
 

¤Alfred  Georg Hermann Henschke /1890-1912/  híres német író  Klabund írói álnéven publikált, amit a Klaubtermann/  vizi kobold / és a Vagabund / csavargó/  nevek összevonásával  alakított ki.

 

                                                    A Weisse Mâuse  c. vers a Morgenrot! Klabund! c. kötetből való

Fordítás

George Bacovia: Hideg (Frig)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fodította: P. Tóth Irén

Tört kerítésnél állok,

És ázott levéllel fújdogál a szél –

Csúnyább vagyok, aszott,

Izzadt üveg a hidegről mesél.

 

Mint egy régi vers, olyan ez az ősz,

Az utcán, mely a völgy fölé hajol –

Nők szoknyája az úton előttük köröz,

Egyikkel többé nem leszünk egy pár, semmikor.

 

Papírt, virágot cibál az ősz,

Szomorúbb a messzi szakadék –

Rakjatok tüzet naponta többször;

Ó, biztos szomorúbb a távoli szakadék…

Hópihék szállnak, eltévedők…

 

P. Tóth Irén

 

 

 

 

 

George Bacovia: Frig (Román)

 

 

Sunt lângă un gard rupt,

Şi vântul bate cu frunze ude –

Sunt mai urât, sunt supt,

Frigul începe sticla s-o asude.

 

Pe strada aplecată la vale

E-o toamnă ca o poezie veche –

Vântul împinge fusta femeilor în cale,

Cu una din ele nu mai putem fi o pereche.

 

 

Toamna rupe afişe şi flori,

E mai trist departe-n prăpăstii –

Să faceţi foc pe zi de mai multe ori;

O, trebuie să fie trist departe-n prăpăstii…

Fulgi de zăpadă rătăcitori…

 

 

 

Fordítás

Joachim Ringelnatz: A postabélyeg

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Joachim Ringelnatz

A postabélyeg

            Koosán Ildikó fordítása

 

 

Egy férfipostabélyeg élte át

ragasztás előtt a csodát.

Egy hercegnő megnyalogatta őt

S ő megszerette azt a nőt.

 

Viszontcsókra mégsem tellett

Hiszen utaznia kellett

Bár szerette, így hiába

Ez az élettragédiája. 

 

 

 

Die Briefmarke

 

 

Ein männlicher Briefmark erlebte
was Schönes, bevor er klebte.
Er war von einer Prinzessin beleckt
Da war die Liebe in ihm erweckt.

Er wollte sie wiederküssen
Doch hat er verreisen müssen
So liebte er sie vergebens
Das ist die Tragik des Lebens. 

 

2018. február 21.

Fordítás

Panait Istrati: Imádat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

  Panait Istrati

Imádat.

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Mikor kiderül az ég, ezer csillagszem ragyog,

A végtelen tenger kisimul e fényben legott;

De mire megköszönné, felhőálarcba bújva

Éj fedi a tengert, s félelmes szélvihar dúlja…

 

A köszönet könnyeit mind, s a villámlásokat

Magába zárja; mint vergődnek ott, miként zokognak;

…Drágám! Életemmel hozzád én éppen így kötődöm,

S emiatt csupán tőled függ nyugalmam e földön… 

 

Mosolyogsz? Örömsugár cirógatja meg arcom…

Szomorkodsz? Ellenségre feni élét a kardom;

De mikor könnyek között látlak, lelkem elkomorul

S bennem egy lázadó démon vívódik akaratlanul…

 

                                                      2018.jauár 31

 

Închinare

de Panait Istrati

                                       

Când se-nsenină cerul, cu mii de stele-n faţă,

Nemărginirea mării în raze se rasfaţă;

Iar când işi pune slava un obrăzar de nori,

Pe mare cade noapte, iar vântul dă fiori …

 

Şi lacrimile slăvii, şi fulgerele-i toate

Ea le primeşte-n sânu-i ce plange şi se zbate,

… Iubito! Astfel viaţa-mi legată-i de a ta,

Din cea dintâi clipită de-nfioarare-a mea …

 

Zâmbeşti? Pe chipu-mi cade o rază fericită …

Urăşti? Îndrept spre duşmani o spadă ascuţită;

 Iar când te văd în lacrimi, mi-e sufletul cernit

Şi-n pieptul meu se zbate un demon răzvrătit …

 

aprilie 1907 

Fordítás

Alfred de Musset: Pepinek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }kép az internetről

 

Alred de Musset

Pepinek

                

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Pepi, a nap, ha éjre szenderül,

Anyád jó éjt kívánt neked;

Mécs előtt térdelsz félmeztelenül,

Imával hívod istened;

 

Ez órában a lélek léterőd,

Tanácstalan a gondolat;

E perc az, mikor oldod főkötőd

És vizsgálódsz az ágy alatt.

 

Családod, ha álomvilágban jár

Körötted minden elpihen;

Ó, Pepita, te drága szép leány

Mi jár eszedben, mondd, szívem?

 

Ki tudja? Talán egy komor regény

Hősnője vagy  gondolatba’;

Amit igaznak jósol a remény,

A valóság megtagadja;

 

Gondolsz vajúdó magas hegyekre

Mik egeret szülnek csupán;

Talán spanyol szerelmesekre,

Bonbonra, egy férfire tán;

 

Lehet, bizalmas, ártatlan szívre

Mint a tied, hogy élj vele;

Ruháidra, táncra, zenére;

Lehet hogy rám,- lehet hogy semmire.

 

2017. november 3.

 

 

 

 

 

 Alfred de Musset

À Pépa –

 

Pépa, quand la nuit est venue,
Que ta mère t’a dit adieu;
Que sous ta lampe, à demi nue,
Tu t’inclines pour prier Dieu;

 

A cette heure où l’âme inquiète
Se livre au conseil de la nuit;
Au moment d’ôter ta cornette
Et de regarder sous ton lit;

 

Quand le sommeil sur ta famille
Autour de toi s’est répandu;
O Pépita, charmante fille,
Mon amour, à quoi penses-tu?

 

Qui sait? Peut-être à l’héroïne
De quelque infortuné roman;
A tout ce que l’espoir devine
Et la réalité dément;

 

Peut-être à ces grandes montagnes
Qui n’accouchent que de souris;
A des amoureux en Espagne,
A des bonbons, à des maris;

 

Peut-être aux tendres confidences
D’un cœur naïf comme le tien;
A ta robe, aux airs que tu danses;
Peut-être à moi, – peut-être à rien.

 

 

 

 

Fordítás

Zaharia Stancu: A harcnak vége (Bătălia s-a sfârșit)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

A harcnak vége. Egy katona
mozdulatlan vár maszkja mögött,
valahol messze még jajgat a föld,
sikolyra készen, mint szülés előtt.

 

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
körötte csupasz rét, s a holtak,
lelkeik vigyázzban állva, a Menny
kapuja előtt várakoznak.

 

Megkínzott földben egy kis virág,
füle mögé biggyeszti kábultan,
mennyi szépség, mennyi tisztaság,
és aljasság, bűn van e régi világban!…

 

A harcnak vége. Mozdítja fejét,
füvet keres vérfoltos sárban,
eltévedt golyó süvít felé,
állát, homlokát viszi magával…

 

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
a mező mellette letarolva,
maszkja mögött már semmi sincs:
szeme se – látni, sem ajka.

Bătălia s-a sfârșit (Román)

 

 

Bătălia s-a sfârşit, soldatul

rămas pitulat într-o mască
Undeva departe pământul geme
Gata să urle, gata să nască.

 

Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul gol şi morţii
Sufletele lor stau drepţi şi aşteaptă
Să intre-n rai în faţa porţii.

 

Soldatul din mască vede o floare
Şi vesel şi-o pune după ureche
Ce mândră, ce pură e lumea
Ce rea, ce urâtă, ce veche

 

Bătălia s-a sfârşit, soldatul
Ridică fruntea să vadă iarba
Ţiuie-un glonţ rătăcit
Şi-i sfărâmă tâmpla şi barba.

 

Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul zdrobit de obuze
În mască soldatul nu mai are
Nici ochi să vadă, nici buze.

Fordítás

Emília Plugaru: Karácsonyi ajándék

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Emília Plugaru

 Karácsonyi ajándék

 

                        Koosán Ildikó fordítása

 

Szent este van. A karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat, Sok színes játék mosolyog elő az ágak közül; Egy ezüst csengettyű csendül meg néha-néha. Csin, csin, legyetek türelemmel, mindjárt jön a Télapó. A ház tele a tűlevelek illatával, kenyérillattal, töltött káposzta illatával, terítve az asztal és mindenki az öreget várja. 

— Apuka — kérdezi a kis Marci —, hol van? Miért késik? És ha nem jön?

— Ó, jönni fog, csak lassan, mert öreg. Talán most jár a szomszéd házban lakó kislánynál. A szülei elmentek… Vannak olyan gyerekek, akikhez nem feltétlen kell, hogy ellátogasson a Mikulás… Ne aggódj. Mit szeretnél kapni ez alkalommal?

— Egy autót, nagyon nagyot.

— Ez csodálatos — mosolygott az apa. — És mit csinálnál az autóval?

— Megmutatnám Palinak… De nem adnám oda neki játszani! Télapó sohasem hozott neki szép ajándékot. A múlt évben kapott egy kaucsuk labdát, de hát, azt ajándéknak? — mondta Marci, miközben apja nagyon elszomorodott.

— Egyeseknek — mondta ő — egy kis kaucsuk labda sokkal drágább ajándék, mint bármilyen nagy autó. Ajándékot kedvesem nem azért kapsz, hogy dicsekedj vele. Az ajándék egy emlék… De a játékokat meg kell osztani. Leginkább azokkal, akik nem jutnak ilyen játékokhoz…

— Apuka — kérdezősködött Marci — mikor te kicsi voltál, milyen ajándékot kértél karácsonyra?

— Hát… — felelt az apa — azonnal megmutatom.

Aztán kiment és visszatért egy dobozzal:

— Itt van, nézd meg! Ez az első ajándék, amit a műanyag fenyő alatt találtam, ami abban a házban volt nekünk, ahol a nagyanyámmal lakunk.

 — Egy kaucsuk labda? — kerekedett el Marci szeme.

— Igen, egy egyszerű kaucsuk labda. Valóban. Egyszerű, de csak az első látásra. Igazából ez egy mágikus labda. Valamikor majd elmesélem ezt a szomorú történetet. De most menj és játsszál…

Dániel, Marci papája felnézett a plafonig érő, ünnepien feldíszített karácsonyfára, és szemei megteltek könnyel.

Gyermekkorában nem jutott ehhez hasonlatos fenyőre. Karácsony előtt a nagymama talált valahol egy műanyag fenyőt. Azt betekergette fényes papírcsíkokkal, ráaggatott egy üvegjátékot, aztán papírlapból hópelyheket vágott ki, azokat az ablaküvegekre ragasztotta, és Dánielnek akkor úgy tűnt, nem létezik ennél semmi szebb ezen a világon. Ugyanis egyetlen játék a fenyő és a hópelyhek alakították a ház hangulatát ünnepivé.

Az apját sohasem ismerte. Még akkor tűnt el, mikor kicsi volt. Négy éves volt, mikor az anyja is elment.

Alig emlékszik arra a napra, de az megmaradt emlékeiben, hogy az anyja megkérdezte, milyen ajándékot hozzon neki onnan messziről.

— Egy kaucsuk labdát — válaszolt Dániel.

Kaucsuk labdácska aligha található az üzletekben. Magasra ugrik, és mi kell más egy négy éves fiúgyereknek?

Nem volt apja és elég korai volt még, hogy igazi futball labdáról álmodozzon.

— Mikor jössz meg? — kérdezte az anyját. Ő megcsókolta nehezen uralkodva a könnyein és aztán felelt:

— Karácsonyra. Feltétlen igyekszem visszajönni karácsonyra.

Eljött a karácsony és a plasztik fenyő alatt megtalálta a labdát.

— Ezt neked hozta a Télapó — mondta nagymama. — A mama küldte… És szomorú… Nem tudott jönni…  A gazda, ahol dolgozik, nem engedte… Ne haragudj…  Majd gyűjt sok pénzt, és feltétlen hazajön. A labdát őrizd meg. Abban van egy részecskéje a mamád lelkének. Mikor ránézel, tudnod kell, hogy a mamád bárhol legyen is, gondol rád. És szeret téged… Nagyon szeret…

 — Nagymama kérlek, taníts meg engem írni és olvasni!

— Vajon miért? — csodálkozott nagymama. — Az iskolakezdésig még van néhány éved. Sikerülni fog…

— Taníts meg nagymami! Levelet akarok írni a Télapónak!

Ragaszkodott hozzá, nem engedett, és őszig megtanult írni és olvasni. Levet írt és odaadta a nagyanyjának, hogy vigye a postára.

— Remélem nem titok, milyen ajándékot kértél karácsonyra? — kérdezte mosolyogva a nagymama.

— De bizony titok — válaszolt. — Nem szeretném neked megmondani. Ez egy meglepetés.

A következő karácsonykor egy furulyát talált a fácska alatt.

— Nincs szükségem a furulyára! — kiáltott akkor. — Azt kértem a Télapótól, hozza el nekem a mamát. A Télapó nem olvas el minden levelet! Vagy az anyám feledkezett meg rólam!

Egész este sírt, nehezen aludt el és nagyanyja csak a második napon tudta neki megmagyarázni:

— Ha tudnád kicsim, hány gyerek kéri a Mikulást, hogy hozza vissza szüleiket, akik szétszóródtak a világban… Sokan kénytelenek elhagyni mindent: otthont, családot, gyereket, szülőt, hogy egy darab kenyeret keressenek. Senki sem teszi ezt jól… Egy láthatatlan erő van a kezükben és mennek, mennek megtört szívvel, marcangoló fájdalommal a mellkasukban, de egy szép napon visszatérnek. Őket vagy a Télapó hozza vissza, vagy maguktól jönnek meg… Most a Mikulás szánkója sokkal kisebb annál, hogy beleférjen minden mama, akiket feltétlenül hazavárnak. Ne haragudj. Ez a furulya, amit kaptál, varázserővel bír. Tanuld meg megszólaltatni! A dalokon keresztül gondolataidat és vágyaidat meg fogja hallani a mamád.

Amikor furulyázott, őszintén hitte, hogy abban a messzi országban azt meghallja az anyja és siet majd haza.

Mikor a nagymamája először vitte el az iskolába, szomorúan figyelte a gyermekek boldog arcát, ahogy a szüleik mellett álltak. Ó, nagyon szerette a nagymamát, de sem ő, sem a furulya, sem a varázslabda nem szüntette az anyja utáni vágyat. Nem kérdezet többet a nagymamától. Látta, hogy mindig szomorú és levert. Szegény egyre turkált a táskájában, keresett valami gyógyszert, majd ivott, és korán lefeküdt.

— Nem aggódj — mondta. — Rögtön elmúlik… Játsz nekem egy dalt! Énekelj olyan nagyon szépen… Megnyugszik a szívem, ha téged hallgatlak.

Az árvaházba elhoztak pár fényképet, a furulyát és a labdát. Aztán jött két komoly ember, egy férfi és egy nő, akik azt mondták, szeretnének a szülei lenni. És örültek.

— Meg fogjuk találni a mamádat, ígérték. 

És nem hazudtak. Később, sok keresés után megtudták, hogy a mama egy télen, karácsony előtt kijött a házból, ahol lakott, abban az országban ahol élt, mondván, visszatér a fiához, és attól kezdve senki sem látta…

A szülei adoptálták, mindent megadták neki, amire szüksége volt. Jóakarattal és szeretettel vették körül. Minden alkalommal megfeleltek minden kérdésére. Csupán arra a kérdésre nem kapott választ, milyen láthatatlan erő hajtotta a világban anyja felé. Most már tudja a választ, de már nem lehet semmit se visszafordítani…

Ma a furulyája zeneiskolai koncerttermek felé irányítja lépteit. A sok hallgató között néha úgy tűnik, mintha az anyja és nagyanyja arcát is látná. Mindketten örülnek és gyönyörködnek benne. És a kaucsuk labda, amit valahányszor a kezébe vesz, úgy érzi, abban örökre maradt egy kis lélek-darabkája azoknak a lelkéből, akik neki életet adtak.

 …

— Hová mégy? — kérdezte Marci.

— Maradj csendben gyerekem — felelte az apja. — De bárhová is mennék, mindig visszatérek hozzád. Azonnal jövök.

És visszatért a Mikulás bácsival.

 — Ej — szólt az öreg — ki vár itt engem ilyen türelmetlenül?

 — Én! Én — kiáltotta Marci.

 — Na, lássuk — kotorászott az öreg a zsákjában — mi van itt egy ilyen szép és okos gyereknek… Nézd csak mit találtam…

 — Egy furulya? — csodálkozott Marci — de hát… én egy autót kértem!

 — Figyelj ide kisfiú, az apád holnap elmegy és vesz neked egy autót. Nagyon öreg vagyok, nincs több erőm arra, hogy cipeljem a tarisznyát — sóhajtott az öreg. — Segítségre van szükségem. De a furulya… a furulya az varázslatos. Ha majd megtanít énekelni, látni fogod, azok az énekek az embereket jobbá teszik majd…

A második napon Marci megkapta az óhajtott ajándékát, és azonnal átszaladt vele Palihoz játszani. Nem, nem akart dicsekedni. A játékot akarta megosztani vele. De nagy meglepetésére, Palinak is volt hasonló autója. És volt neki egy furulyája is.

 — Ezt a furulyát — suttogta Páli — el fogom vinni egy olyan mesébe, ahol nincs igazságtalanság, rossz emberek, vagy szörnyek, ott olyan szép, olyan jó… De ahhoz… meg kell tanulnunk énekelni…

 

2017. december 2.

 

 

Cadoul de Crăciun

 

de Emilia Plugaru

         E noaptea de Ajun. Bradul şi-a aprins luminiţele. Jucării strălucitoare, de toate culorile zâmbesc fericite aninate de crenguţe; un clopoţel de argint le şopteşte din când în când: Dzing, dzing, aveţi răbdare, acuşi vine moşul. În casă miroase a frunze de brad, a pâine, a sarmale, masa e pregătită şi toată lumea e în aşteptarea bătrânului.

        — Tăticule, întreabă micuţul Marcel. Unde e? De ce întârzie? Dacă nu vine?

        — O sa vină, îl linişteşte tata. Probabil acum e la fetiţa din apartamentul vecin. Părinţii ei sunt plecaţi… Există atâţia copii pe la care neapărat trebuie să treacă moşul… Nu te îngrijora. Ce ai vrea să-ţi aducă de data asta?

        — O maşină mare, mare!

        — Minunat, zâmbeşte tata. Şi ce vrei să faci cu maşina?

        — O să i-o arăt lui Păvălaş… Dar nu i-o dau să se joace! Moşul niciodată nu-i aduce cadouri frumoase. Anul trecut a primit o minge de cauciuc, dar parcă acesta e cadou? se bucură Marcel în timp ce tata se întristează.

        — Uneori, zice el, o minge mică de cauciuc e un cadou mai scump decât orişice maşină mare. Cadourile, dragul meu, nu le primeşti ca să te făleşti. Un cadou e o amintire… Iar cu jucăriile trebuie să te împarţi. Mai ales cu acei care nu prea au parte de jucării…

        — Tăticule, întreabă Marcel, când erai mic ce cadou îi cereai lui Moş Crăciun?

        — Păi… răspunde tata, acuşi îţi arăt. Apoi pleacă şi revine cu o cutie:

        — Iată, priveşte! E primul cadou pe care l-am găsit sub brăduţul de plastic ce îl aveam în casa în care locuiam împreună cu bunica.

        — O minge de cauciuc? face ochii cât cepele Marcel.

        — Da. O simplă minge de cauciuc. Însă… e simplă doar la prima vedere. De fapt e o minge fermecată… Cândva îţi voi povesti o poveste tristă… Acum du-te şi te joacă…

        Daniel, tatăl lui Marcel, îşi priveşte bradul împodobit de sărbătoare, înalt până în pod şi ochii i se umplu de lacrimi. În copilărie nu a avut parte de un asemenea brad. Înainte, de Crăciun bunica scotea de pe undeva brăduţul de plastic. Îl învălătucea cu fâşii strălucitoare, anina singura jucărie de sticlă, iar din foi de hârtie tăia mulţime de fulgi, apoi îi lipea pe sticlele ferestrelor şi lui Daniel i se părea că nimic mai frumos nu poate să existe pe lume. Anume unica jucărie de pe brăduţ şi fulgii făceau în casă atmosfera de sărbătoare.

        Nu şi-a cunoscut niciodată tatăl. Îl părăsise când era micuţ… Avea patru ani când a plecat mama. Nu-şi aminteşte prea bine ziua aceea, dar ţine minte că mama l-a întrebat ce cadou să-i aducă, de acolo, de departe.

        — O minge de cauciuc, a răspuns Daniel.

        Mingile de cauciuc nu prea se găseau prin magazine. Săreau foarte sus şi ce-i trebuia unui băiat de patru ani? Nu avea tată şi era devreme să viseze la o adevărată minge de fotbal.

        — Când te întorci? şi-a întrebat mama. Ea l-a sărutat, şi-a stăpânit cu greu lacrimile apoi i-a răspuns: De Crăciun. O să mă strădui numaidecât să revin de Crăciun…

        A venit Crăciunul şi sub brăduţul de plastic a găsit mingea.

        — Ţi-a adus-o moşul, i-a zis bunica. E de la mama… Şi e fermecată… Nu a putut sa vină… Stăpânul la care lucrează nu i-a permis… Nu te supăra. O să strângă mulţi bani şi numaidecât se va întoarce acasă. Mingea păstreaz-o. În ea e o părticică din sufletul mamei tale. Când o vei privi, vei şti că mama, oriunde-ar fi, se gândeşte la tine. Şi te iubeşte… Foarte mult te iubeşte…

        În vara anului următor s-a apropiat de bunica cu o carte în mână.

        — Bunico, învaţă-mă te rog să scriu şi să citesc!

        — Pentru ce? s-a mirat bunica. Până începi şcoala mai ai câţiva ani. O să reuşeşti…

        — Învaţă-mă, bunico! Vreau să-i scriu scrisoare lui Moş Crăciun!

        A insistat, nu s-a dat bătut şi până-n toamnă ştia să scrie şi să citească. A scris scrisoarea şi i-a dat-o bunicii să o ducă la poştă.

        — Sper să nu fie un secret, ce cadou i-ai cerut moşului, l-a întrebat bunica zâmbind.

        — E secret, i-a răspuns. Nu vreau să-ţi spun. E o surpriză.

        La următorul Crăciun a găsit sub brăduţ un fluieraş.

        — Nu am nevoie de fluieraş! a strigat atunci. I-am cerut moşului să mi-o aducă pe mama! Moş Crăciun nu citeşte toate scrisorile! Sau mama a uitat de mine!

        A plâns toată noaptea, cu greu a adormit şi abia a doua zi bunica a reuşit să-i explice:

        — Dacă ai şti, puiule, câţi copii îi cer moşului să le aducă înapoi părinţii împrăştiaţi prin lume… Mulţi sunt nevoiţi să lase tot: casă, masă, copii, părinţi, ca să-şi caute o bucată de pâine… Nimeni nu o face de prea mult bine… O forţă nevăzută îi mână şi ei pleacă, pleacă cu inima frântă, cu dor sfâşiitor în piept, dar într-o bună zi vor reveni. Îi va aduce Moş Crăciun ori se vor întoarce singuri… Acum însă sania moşului e prea mică încât să încapă toate mamele ce sunt aşteptate cu nerăbdare acasă… Nu te supăra. Acest fluieraş pe care ţi la dat e fermecat. Învaţă să cânţi! Prin cântece gândurile şi dorinţele tale vor fi auzite de mama…

        De câte ori cânta credea sincer că acolo, în ţara aceea îndepărtată, mama îl aude şi se grăbeşte să vină.

        Când l-a dus bunica pentru prima dată la şcoală, privea cu tristeţe la feţele fericite ale copiilor ce stăteau alături de părinţii lor. O iubea foarte mult pe bunica, dar nici ea, nici fluierul, nici mingea fermecată nu-i stingeau dorul de mama. N-o mai întreba nimic pe bătrână. O vedea mereu tristă şi abătută. Tot mai des scotocea sărmana prin gentuţă, scotea nişte medicamente, le bea apoi un timp stătea culcată.

        — Nu te îngrijora, îi zicea. Acuş o să treacă… Cântă-mi un cântec! Cânţi atât de frumos… Mi se linişteşte inima dacă te ascult…

        L-a orfelinat a luat doar câteva fotografii, mingea şi fluierul. Apoi au venit doi oameni cuminţi, un bărbat şi o femeie, care i-au spus că vor să-i fie părinţi. S-a bucurat.

        — O vom găsi pe mama ta, i-au promis…

        Nu l-au minţit. Mai târziu, mare fiind, a aflat că mama, într-o iarnă, înainte de Crăciun, a ieşit din casa în care locuia în ţara aceea străină spunând că se întoarce la băiatul ei şi de atunci nimeni nu a mai văzut-o…

        Părinţii adoptivi i-au dat tot ce a avut nevoie. Era înconjurat de dragoste şi de bunătate. Întotdeauna i-au răspuns la toate întrebările. Şi doar la întrebarea ce forţă nevăzută a mânat-o pe mama în lume nu au putut să-i răspundă. Acum ştie răspunsul, dar nu mai poate reface nimic…

        Astăzi fluierul său scoală sălile de concert în picioare. Printre mulţimea de spectatori i se pare uneori că vede faţa mamei şi a bunicii. Amândouă se bucură şi se mândresc cu el. Iar în mingea de cauciuc pe care o ţine deseori în mână, simte că pentru totdeauna a rămas o părticică din sufletul celeia care i-a dat viaţă.

        — Unde pleci? îl întreabă Marcel.

        — Fii liniştit puiule, îi răspunde tata. Oriunde m-aş duce, întotdeauna mă voi întoarce la tine. Acuş revin…

        Revine împreună cu Moş Crăciun.

        — Ei, zice moşul, cine mă aşteaptă aici cu multă nerăbdare?

        — Eu! Eu! strigă Marcel.

        — Să vedem, scotoceşte bătrânul prin desagă, ce avem pentru un copil atât de frumos şi de cuminte… Uite că am găsit…

        — Un fluier? se miră Marcel, Dar… am cerut o maşină!

        — Pricepi, puiule, tatăl tău va trece mâine şi va lua maşina. Sunt prea bătrân, nu-mi ajung puteri să duc desaga, oftează moşul. Am nevoie de ajutor. Iar fluierul… fluierul e fermecat. Vei învăţa să cânţi şi vei vedea că acele cântece îi vor face pe oameni să fie mai buni…

        A doua zi Marcel primeşte cadoul dorit şi imediat aleargă să se joace cu Păvălaş. Nu, nu vrea să se laude. Vrea să împartă jucăria cu el. Însă spre marea sa uimire, Păvălaş are o maşină asemănătoare. Mai are şi un fluieraş.

        — Fluieraşul acesta, îi şopteşte Păvălaş, ne va duce într-o poveste unde nu există nedreptate, oameni răi sau balauri. Acolo e atât de frumos, atât de bine… Trebuie doar… să învăţăm să cântăm…

 

 

Poveşti Pentru Copii © 2017

 

Fordítás

ATTİLA İLHAN : Akit szerethetnék te vagy

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

ATTİLA İLHAN
KİMİ SEVSEM SENSİN

Akit szerethetnék te vagy

Te vagy akit szerethetnék/a sejtelmes
vonzalmam úgy változik
akár a szemed kékje néha fűzölddé
a te hangodon szól
és a pillantása oly veszélyes
pont úgy szívja a cigarettát mint te
akit szerethetnék te vagy/a titokzatos
miért nem lehet tőled eltántorítani

mindennel felhagytam/miféle szenvedély ez
előbb szőke voltál végül barna
arcodon rejtélyes árnyék
pengeéles ajkad vöröslő
a ránk zúdult veszedelem /mint szakadt gitárhúr 
remeg majd elhalkul
akit szeretni tudnék te vagy/a titokzatos
de bezárultak előttem a kapuk

egyedül te vagy akit szerethetnék/a titokzatos
veled kezdődik minden
a neveden szólítok meg mindent
összenevetnek felettem az esőt hozó felhők
villámok csapkodnak tüzesen, 
vadul csókolnak, akár csak te
te vagy akit szerethetnék/te titokzatos dzsinn
te varázshatalmú szellem

Bartha Júlia nyersfordítása alapján fordította: Gősi Vali
Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes – “Mert mindig történik valami nagyszerű” című alkotása. 

ATTİLA İLHAN
KİMİ SEVSEM SENSİN

kimi sevsem sensin / hayret
sevgi hepsini nasıl değiştiriyor
gözleri maviyken yaprak yeşili
senin sesinle konuşuyor elbet
yarım bakışları o kadar tehlikeli
senin sigaranı senin gibi içiyor
kimi sevsem sensin / hayret
senden nedense vazgeçilemiyor

her şeyi terk ettim / ne aşk ne şehvet
sarışın başladığım esmer bitiyor
anlaşılmaz yüzü koyu gölgeli
dudakları keskin kırmızı jilet
bir belaya çattık / nasıl bitirmeli
gitar kımıldadı mı zaman deliniyor
kimi sevsem sensin / hayret
kapıların kapalı girilemiyor
kimi sevsem sensin / senden ibaret

hepsini senin adınla çağırıyorum
arkamdan şımarık gülüşüyorlar
getirdikleri yağmur / sende unuttuğum
hani o sımsıcak iri çekirdekli
senin gibi vahşi öpüşüyorlar
kimi sevsem sensin / hayret
in misin cin misin anlamıyorum

Fordítás

Annette von Droste-Hülshoff : Anyámnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Erzsébetnapra
Annette von Droste-Hülshoff
(* 12.01.1797, † 24.05.1848)
 
 
 
Anyámnak
 
 
Koosán Ildikó
 
 
Oly szívesen írnék szép dalt neked,
Szeretetedről, bölcs döntéseidről,
Ajándék, ahogy őrködsz mások felett,
Szívesen szólnék rejtett kincseidről.
 
De amint egyre sorolom értékeid,
S ahogy rímeim sorba állítgatom,
A szívemből áradó érzés kijavít,
Megtörnek mind e gyengéd hullámokon.
 
Így vedd hát egyszerű ajándékomat,
A szót, s amit dísztelen magán visel
Egész lelkemmel együtt fogadd;
Van érzés, mit az ember aligha mondhat el.
 
 
2017. november 25.
 
 
An meine Mutter
 
So gern hätt′ ich ein schönes Lied gemacht,
Von deiner Liebe, deiner treuen Weise,
Die Gabe, die für andre immer wacht,
Hätt′ ich so gern geweckt zu deinem Preise.
 
Doch wie ich auch gesonnen mehr und mehr,
Und wie ich auch die Reime mochte stellen,
Des Herzens Fluten rollten drüber her,
Zerstörten mir des Liedes zarte Wellen.
 
So nimm die einfach schlichte Gabe hin,
vom einfach ungeschmückten Wort getragen,
Und meine ganze Seele nimm darin;
Wo man am meisten fühlt, weiß man nicht viel zu sagen.
 

 

Fordítás

Grimm testvérek: Csillageső

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép az internetről
Grimm testvérek
Csillageső
 
        Románból fordította Koosán Ildikó
 
 
Volt egyszer egy kislány, akinek az anyja és az apja is meghalt és ő ottmaradt olyan szegényen, hogy  nem volt egy zug sem, ahol meghúzza magát, egy ágy ahol aludjon, és végül már semmi mása nem volt, mint a ruhácskája, amit magán viselt és egy- egy darab kenyere, amit egyes könyörületes járókelők adtak neki néha-néha.
Ez a kislány jólelkű, és istenfélő volt. Ahogy ilyen elhagyatottan járt a világban az Istenre gondolt, hátha találkozik vele. Történt aztán, hogy egy helyen egyszer találkozott egy szegény emberrel, aki így szólt hozzá:
– Adj nekem valami ennivalót, mert olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok az éhségtől. Ő odaadta az utolsó darab kenyeret, amit az elvett és így szólt: „Az isten áldjon meg” és ment tovább.
Találkozott aztán az úton egy gyerekkel, az is megszólította:
– Nagyon fázik a fejem, adjál valamit, amivel befedhetem. A kislány nem gondolkodott sokat, levette
a kucsmát a fejéről és nekiadta.
És újra feltűnt egy szegény rongyos gyerek, aki csakúgy reszketett a hidegtől. Ő a maradék ruhácskájából adott neki és ment tovább. Mire elért egy erdőt már beesteledett. Egy szegény asszony jött arra felé.  A kislány neki adta az ingét, ami még megvolt, mert úgy gondolta: „éjszaka van, senki nem fog látni, ellehetek így öltözetlenül”
Hát ahogy így álldogál, egyszer csak látja, a feje felett az égből csillageső kezd hullani, s ahogy földre ér aranypénzre változik. Az égből lába elé hullott egy arany szálakból szőtt ruha is és egy ujjára illő gyűrű.
Felöltözött, a gyűrűt az ujjára húzta, aztán kezdte összeszedni az aranytallérokat, így hát nagyon gazdag lett, s  egész életében bőségben és boldogan élt.
2017. november 28.
 
 
 
 
Ploaia de stele
 
de Fraţii Grimm
 
 
        Era odată o fetiţă căreia îi muriseră mama şi tata şi ea rămăsese aşa de săracă, încât nu mai avea nicio cămăruţă unde să locuiască, nici un pat unde să doarmă, în sfârşit, nimic altceva decât hainele de pe ea şi bucăţica de pâine pe care unii trecători miloşi i-o dădeau din când în când.
        Ea era însă o fetiţă bună şi credincioasă. Şi, cum era părăsită de toată lumea, plecă, cu Dumnezeu în gând, pe câmp, la voia întâmplării. La un moment dat se întâlni cu un om sărac care-i spuse:
        – Dă-mi şi mie ceva de mâncare, sunt mort de foame. Ea îi dădu ultima bucăţică de pâine ce-o avea la ea, apoi zise: “Dumnezeu să te binecuvinteze”, şi plecă mai departe.
În drum întâlni un copil care-i spuse:
        – Mi-e tare frig la cap, dă-mi ceva să mă acopăr. Fetiţa nu stătu mult pe gânduri, îsi luă căciuliţa de pe cap şi i-o dădu.
Şi iar apăru un copil gol-goluţ, tremurând de frig. Îi dădu hăinuţa ei şi plecă mai departe. Ajunse într-o pădure pe înserat; o femeie sărmană veni la ea şi fetiţa îi dădu şi cămăşuţa pe care o mai avea, gândind: “E noapte, nu mă vede nimeni, pot să stau şi dezbrăcată”.
        Şi, cum stătea ea aşa, deodată văzu deasupra capului o ploaie de stele care, când cădeau pe pământ, se prefăceau în monezi de aur. Din cer îi căzu la picioare o tunică ţesută din fir de aur şi un inel preţios. Ea îmbrăcă tunica, îşi puse inelul pe deget, apoi începu să adune monedele de aur; deveni, astfel, foarte bogată şi trăi apoi în belşug şi fericire toată viaţa.
Poveşti Pentru Copii © 2017

Die Sterntaler

Ein Märchen der Brüder Grimm

 

Es war einmal ein kleines Mädchen, dem war Vater und Mutter gestorben, und es war so arm, dass es kein Kämmerchen mehr hatte, darin zu wohnen, und kein Bettchen mehr hatte, darin zu schlafen, und endlich gar nichts mehr als die Kleider auf dem Leib und ein Stückchen Brot in der Hand, das ihm ein mitleidiges Herz geschenkt hatte. Es war aber gut und fromm. Und weil es so von aller Welt verlassen war, ging es im Vertrauen auf den lieben Gott hinaus ins Feld.

Da begegnete ihm ein armer Mann, der sprach: “Ach, gib mir etwas zu essen, ich bin so hungrig.” Es reichte ihm das ganze Stückchen Brot und sagte: “Gott segne dir’s,” und ging weiter. Da kam ein Kind, das jammerte und sprach: “Es friert mich so an meinem Kopfe, schenk mir etwas, womit ich ihn bedecken kann.” Da tat es seine Mütze ab und gab sie ihm. Und als es noch eine Weile gegangen war, kam wieder ein Kind und hatte kein Leibchen an und fror: da gab es ihm seins; und noch weiter, da bat eins um ein Röcklein, das gab es auch von sich hin. Endlich gelangte es in einen Wald, und es war schon dunkel geworden, da kam noch eins und bat um ein Hemdlein, und das fromme Mädchen dachte: “Es ist dunkle Nacht, da sieht dich niemand, du kannst wohl dein Hemd weggeben,” und zog das Hemd ab und gab es auch noch hin.

Und wie es so stand und gar nichts mehr hatte, fielen auf einmal die Sterne vom Himmel, und waren lauter blanke Taler; und ob es gleich sein Hemdlein weggegeben, so hatte es ein neues an, und das war vom allerfeinsten Linnen. Da sammelte es sich die Taler hinein und war reich für sein Lebtag.

*     *     *  

https://www.grimmstories.com/de/grimm_maerchen/die_sterntaler 

  

Benedek Elek:

A csillagtallérok

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívü ember adta azt is.

Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:

– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.

A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.

– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.

Ment a kis lány is s im szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:

– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!

A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecs­kéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.

Mondta magában a kis lány:

– Ugy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.

Oda is adta.

Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrün, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

 Fordítás a MEK -ről.

Fordítás

Heinz Erhardt: Miért lett a citrom savanyú

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Heinz Erhardt / 1909- 1979/
Miért lett a citrom savanyú
           
  Koosán Ildikó

Kihangsúlyozom, valós dolog:
Valamikor rég a citromok
/csak nem tudom pontosan mikor
volt/édesek voltak, mint a cukor.
 
Míg azt nem mondták:”Mi citromok,
legyünk mint a dinnyék olyan nagyok!
A sárga szín is utálatos,
legyen a színünk kék,vagy piros!”
 
Isten meghallá fönt a lényeget
s így szólt: „Abból semmi sem lehet!
Nektek így kell élni! Szomorú!”
Azóta lett a citrom savanyú…
 
                2017. november 30.
 
 

  

Warum die Zitronen sauer wurden

 

Ich muss das wirklich mal betonen:
Ganz früher waren die Zitronen
(ich weiß nur nicht genau mehr, wann dies
gewesen ist) so süß wie Kandis.

Bis sie einst sprachen: “Wir Zitronen,
wir wollen groß sein wie Melonen!
Auch finden wir das Gelb abscheulich,
wir wollen rot sein oder bläulich!”

Gott hörte oben die Beschwerden
und sagte: “Daraus kann nichts werden!
Ihr müsst so bleiben! Ich bedauer!”
Da wurden die Zitronen sauer . . .

 

 

Fordítás

George Bacovia: December

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

Nézd, hogy havazik december…
Szerelmem, figyeld az ablakot –
Szólj, hozzanak még parazsat,
halljam a tüzet, hogy pattog.

 

A kályhához közel hozz széket,
kéményben a vihart hallgatnám,
vagy napjaimat – de ez mindegy-
megtanulnám szimfóniáját.

 

Szólj még, hogy hozzanak teát is,
és bujj ide mellém, kedves!
A Sarkról olvass nekem bármit,
s havazzon… a hó eltemessen.

 

De jó meleg van itten nálad,
Szent minden, mi díszíti szobád,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!

 

Nappal van, s micsoda sötétség…
Szólj hát, hogy hozzák a lámpát –
Nézd, a hó, akár a kerítés,
S dér lepte az ajtónak zárját.

 

Én nem megyek ma már el innen…
Előttem, mögöttem pusztulás,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!

 

 

Decembre 

Te uită cum ninge decembre…
Spre geamuri, iubito, priveşte –
Mai spune s-aducă jăratec
Şi focul s-aud cum trosneşte.

Şi mână fotoliul spre sobă,
La horn să ascult vijelia,
Sau zilele mele – totuna –
Aş vrea să le-nvăţ simfonia.

Mai spune s-aducă şi ceaiul,
Şi vino şi tu mai aproape, –
Citeşte-mi ceva de la poluri,
Şi ningă… zăpada ne-ngroape.

Ce cald e aicea la tine,
Şi toate din casă mi-s sfinte, –
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.

E ziuă şi ce întuneric…
Mai spune s-aducă şi lampa –
Te uită, zăpada-i cât gardul,
Şi-a prins promoroacă şi clampa.

Eu nu mă mai duc azi acasă…
Potop e-napoi şi nainte,
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.

Fordítás

Elena Liliana Popescu: Himnusz a Létezéshez (Imn Existenței)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

-részlet-

 

 

 

 

 

 I

Találkoztunk Egyszer, mikor az egész Világ

egy mindent átölelő pontra fókuszált–

Egyek voltunk Akkor, mozdulatlanságba zárt,

ki nem mondott Szó, ami életért kiált,

 

Mert maga a Gondolat nem kapott parancsot

hogy végre kigondolhassa eredetét,

Akkor mikor Szemünk még semmit sem látott,

s a Világ nem indult a nem lévő Tér felé.

 

Akkoriban a Tér összefolyt az Idővel

a csendben, mit nem nyilvánított ki a mély,

nem jött el a Bocsánat, mert az Olümposz még meg

sem született, s mert Vétek sem létezett akkor még.

 

A Szeretet ösztöne nem mutatta a percet,

miután jöhet egy másik, mely Kezdetet jelent.

A teljes harmónia pazarlást nem tűrve,

uralva a teret, mely meg sem született.

 

II

Nem ismert bánatot, sem megkülönböztetést,

a végtelenség rabja, egy zárt világban, melybe’

nincsen sötétség, ahol a Föld és az Ég

egybeforrva titokzatos Édent hozott létre,

 

Mikor csírájában sem ébredt még a mozgás,

álmodva életről, miről nem tudhatott még,

és nem teremtette meg a Látóhatárt

ami ösvényként terült volna a Nap elé,

 

Akkor, mikor elmélet volt még a létezése,

önmagába zárva, ő, egy belső csillag,

talmi sugarakkal, kiváltképp arra figyelve,

hogy a jövőben milyen feladatokat kap.

 

A Mostban a jelen vajon mit jelenthet,

egy végtelen a Pillanatban, vagy örök-Pillanat?

Meg tudhatjuk-e egyszer? Törékeny kellékek,

miket nem tudnak leírni a pazarló szavak…

 

III

De gondolatokon túl, a határozatlan helyzet,

a legeslegelejétől csak ő tudhat mindent.

Univerzumok forrása, kit arra ítéltek

hogy Játék és Játékos örökké ő legyen,

 

Egy végtelen jelen legyen része a múltnak,

mely elrejti az önmagában eloszló jövőt,

öntudatos lényeg, közvetlen támasz,

melyből az univerzum lesz megalkotható,

 

Mikor maga a Teremtő nagy Szeretetében

teremteni kezd egy földi királyságot,

életre kelteni, és csak szellemében

régi emlékként őrzi, ami volt egykoron.

 

Mikor nem született meg a születni vágyás

ott a Mennyországban, sem a kettősség,

Mikor ismert mindent, kivéve saját magát

a Benned létező Személytelenség,

 

Átélni halhatatlanságot, bár tudatlanul,

harmóniával a személytelenségben,

mikor csak a szükség lehetett az úr,

mégsem tudva, hogy lehetséges lenne,

 

Mikor még csak Egy volt, egy kibontatlan hármas,

mi generálja a kettőt és így a Végtelent,

és nem kezdődött el a világ első felvonása –

megteremtve a Földet, ki elhagyta az Eget,

 

Mikor nem ébredezett még a tudni akarás

az elképzelhetetlen, mozdulatlan világban,

ott ahol megszületni sem volt ok talán,

így élve áhított látszat-boldogságban…

Imn Existenței

(fragment)

I

Ne-am întâlnit Odată, pe când întreaga Fire

se concentrase-n Punctul atotcuprinzător –

Atunci noi eram Unul, cuprinşi în neclintire

şi nerostit Cuvântul de viaţă dătător,

 

Fiind că însuşi Gândul din care să purceadă

poruncă nu primise să poată fi gândit,

Atunci când Ochiul nostru nu trebuia să vadă,

când Lumea nu ţâşnise în Spaţiul neivit.

 

Pe vremea-aceea Spaţiul se contopea cu Timpul

în liniştea adâncă din nemanifestat,

Iertarea nu venise, de vreme ce Olimpul

nu se născuse încă, neexistând Păcat.

 

Impulsul de iubire nu hotărâse Clipa,

o alta să-i urmeze, să-nsemne Început.

Deplina armonie îşi măsura risipa,

ştiind să guverneze tărâmul nenăscut.

 

            II

Necunoscând tristeţea şi nici discernământul,

sclav în eternitate, un univers închis

lipsit de întuneric, cu Cerul şi Pământul

formând îngemănate un tainic Paradis,

 

Pe când nu se trezise, în germene, mişcarea

visând în aşteptare la viaţa neştiută

şi prima zi din lume nu zămislise Zarea

ca Soarelui cărare să-i fie aşternută,

 

Atunci, aflat el însuşi în pură contemplare,

stând conţinut în sine, un astru interior

cu raze virtuale, privind cu detaşare

la rolul ce-i revine doar lui în viitor.

 

Ce ar putea să-nsemne, într-un Acum prezente

un infinit în Clipă sau Clipa-veşnicie?

Vom şti oare vreodată? Fragile instrumente,

cuvintele, risipă, nu pot să le descrie…

 

            III

Dar dincolo de gânduri, starea nedefinită,

doar ea poate să ştie, dintotdeauna, totul.

Izvor de universuri, părând de ea sortită

necontenit să fie şi Jucător şi Jocul,

 

Trecutul să-l cuprindă, un nesfârşit prezent

ce-ascunde viitorul în sine dizolvat,

esenţă conştientă, suport subiacent

din care universul să poată fi creat,

 

Când însuşi Creatorul în marea Lui iubire

va-ncepe să dureze un pământesc regat

şi viaţă să-i insufle, şi-o vagă amintire

în spirit să-i păstreze despre ce-a fost odat’.

 

Atunci când, netrezită, dorinţa de-a se naşte,

sau de dualitate, nu se născuse-n Rai

Când cunoscuse totul, dar făr’ a se cunoaşte,

Impersonalitate, când Tu îl conţineai,

 

Trăind chiar nemurirea, deşi neştiutor,

aflat în armonie, dar încă-n nefiinţă,

când doar necesitatea, nimic întâmplător

nu se ştia să fie acolo cu putinţă,

 

Când era numai Unu, în trei nedesfăcut

pe doi să genereze şi astfel Infinitul,

când primul act al lumii era neînceput –

Pământul să-l creeze, de Ceruri despărţitul,

 

Când nu se conturase voinţa de-a cunoaşte

în neclintita fire, cea neimaginată,

acolo unde nimeni n-avea de ce se naşte,

râvnita fericire părând realizată…

 

Fordítás

Jan Wagner : Birspástétom

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A vers az alábbi kötetben jelent meg: Jan Wagner: Achtzehn Pasteten, Berlin Verlag, 2007) A szerző látogatásakor 2010-ben a Budapesti Goethe Intézet Könyvtára pályázatot írt ki e versnek a fordítására. Többen lefordítottuk.

Jan Wagner:
Birspástétom 
 
                                   Koosán Ildikó
 
 
 
Mikor októberben termőágak közt
mint lampionok függnek, itt az idő: 
szedjük a birset, tömött kosarakkal
s be a konyhába
 
folyóvíz  alá. Almát, körtét, érésük
sorrendjében, finom édességnek-
s a többit, mint a birset is, fájáról
hátul a sarokból
 
szokott sorrendemben, ők kertünk kincsei
erős, különös aromával. Hámozzuk,
négybe vágjuk, magozzuk húsát (négy nagy
kéz, két kicsi),
 
áttetsző prés-lé párolog a gőzben,
cukrozzuk, forr, így munkásabb, de nyersen
összehúzza a szájat. Tehetünk darabos
birset is hozzá,
 
a zselét, öblös üvegben a téli
hónapokra sorban polcokra rakjuk
a kézi hűtőszekrénybe, ahol szinte 
fénylenek, világítanak.
 
2010 
 

Quittenpastete 

wenn sie der oktober ins astwerk hängte,
ausgebeulte lampions, war es zeit: wir 
pflückten quitten, wuchteten körbeweise 
gelb in die küche 

unters wasser. apfel und birne reiften 
ihrem namen zu, einer schlichten süße – 
anders als die quitte an ihrem baum im 
hintersten winkel 

eines alphabets, im latein des gartens, 
hart und fremd in ihrem arom. wir schnitten, 
viertelten, entkernten das fleisch (vier große 
hände, zwei kleine), 

schemenhaft im dampf des entsafters, gaben 
zucker, hitze, mühe zu etwas, das sich 
roh dem mund versagte. wer konnte, wollte 
quitten begreifen, 

ihr gelee, in bauchigen gläsern für die 
dunklen tage in den regalen aufge- 
reiht, in einem keller von tagen, wo sie 
leuchteten, leuchten.
 
  
 
 
 
 

Fordítás

Nazim Hikmet: Kedvesem, gyere a városomba

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: Bartha Júlia nyersfordításából Gősi Vali. Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes

 

Gyere a városomba, Kedvesem…

már holnap indulj, gyere…

hagyj hátra mindent, nagyon várlak, gyere

gyere, és lépteidtől értelmet nyer ez a város

gyere, és elmúlik utálatom a város iránt.

gyere, hogy levegőt vehessek…

gyere…

*

Nazim Hikmet

ŞEHRİME GEL SEVGİLİM

 

Şehrime gel sevgilim..
yarın çik gel..
bırak herşeyi, bir bekleyenim var de ,gel
gel ki bu şehir adımlarınla anlamlansın.
gel ki bu şehir nefretim olmaktan çiksin.
gel ki nefes alayım..
gel…

Fordítás

G. Apollinaire: Kikericsek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kikericsek
Gauillaume Apollinaire
 
                       Koosán Ildikó fordítása
 
Mérgező a rét, de dísze is az ősznek
Tehenek legelnek
Lassan megmérgeződnek
Körül kikericsek, e lila virág nyit;
Szemed igéz, mint a virágmező itt,
Ibolyaszín, mint azok körül s ez ősz, nekem
Lassan megmérgezi szemed az életem
 
Iskolások jönnek, terül a víg zsivaj,
Csuklyás kabát repül, szól a harmonikadal,
Virágot szednek, anyát, lányt, s azok lányait 
Oly színeseket, mint a te szemhéjaid
Amik remegnek mint virág, ha fúj a szél
 
Csendesen dudorászik a pásztorlegény    
Amíg a csordával elhagyni készülődnek  
Végleg a rétet, álnok virágaival az ősznek.
 
 
Les Colchiques
Guillaume Apollinaire (1880-1918)
 
Le pré est vénéneux mais joli en automne
Les vaches y paissant
Lentement s’empoisonnent
Les colchiques couleur de cerne et de lilas
Y fleurit tes yeux sont comme cette fleur-là
Violâtres comme leur cerne et comme cet automne
Et ma vie pour tes yeux lentement s’empoisonne
 
Les enfants de l’école viennent avec fracas
Vêtus de hoquetons et jouant de l’harmonica
Ils cueillent les colchiques qui sont comme des mères
Filles de leurs filles et sont couleur de tes paupières
Qui battent comme les fleurs battent au vent dément
 
Le gardien du troupeau chante tout doucement
Tandis que lentes et meuglant les vaches abandonnent
Pour toujours ce grand pré mal fleuri par l’automne.
 
2017. szeptember 26.

 

Fordítás

Theodor Storm: Kertjében sétálgat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } 
                                                                           Theodor Storm
                                                   Kertjében sétálgat magányosan 
 
                Koosán Ildikó fordítása
 
 
Kertjében sétálgat magányosan;
A fákba vési bús emléktől hajtva
Az egyetlen nevet minduntalan,
S e névtől panasszal jajdul fel dala.
 
Fakó égkék, szelíd rózsa szövi
Át a nyáridőt, a lomb-ár útra kész.
Nem észleli; az idő tegnapi,
Kopott, hervatag, s elvált mind-ettől rég.
 
2017. augusztus 7.
 
 
 
In seinem Garten wandelt er allein 
 
 
In seinem Garten wandelt er allein;
In alle Bäume gräbt er immer wieder
Gedankenschwer den einz’gen Namen ein,
Und in dem Namen klagen seine Lieder.
 
Sanft blaut der Himmel, milde Rosen webt
Die Sommerzeit durch mächt’ge Blättermassen.
Er schaut sie nicht; die Zeit, in der er lebt,
Ist alt, verblüht, von allen längst verlassen.
 

 

Fordítás

Fuzuli: áldozat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján

Fuzuli *

áldozat

 

az szeret igazán ki kedvesének áldozza lelkét

és áldozata apránként érinti imádott szerelmét

ha szerelme gyümölcsét a kedvesnek érleli

ki nem tisztán szeret szerelme csupán veszteség

 

aşık oldur kim canın feda kılar cananına

meyl-i canan etmesin her kim kiymaz canına

canını canana vermektedir kemali aşkın

vermeyen can itiraf etmek gerek noksanına

(Fuzuli)

 

* Az oszmán díván-költészet a perzsa költészetből átvett rituális és szimbolikus jellegzetességeit, verselési hagyományait  Fuzuli (1483?- 1556) vitte szinte a tökéletességig. Különös alakja volt a díván-költészetnek, aki oszmán-törökül, perzsául és arabul is tudott verselni. A díván-költészetben keverednek a misztikus, világi és igen gyakran az erotikus elemek is.

Forrás: internet,  https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6k_irodalom#Div.C3.A1n-k.C3.B6lt.C3.A9szet

Fordítás

Elena Liliana Popescu: Egy álmodozó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fordította: P. Tóth Irén
Ha                   Ha mit magam körül látok,

az nem élet,

akkor az igazi élet

vajon merre van?

 

Egy félénk jégcsap magában így

töprengett,

álmodozva egy múlandó

világban.

UN VISĂTOR

 Elena Liliana Popescu

 

Dacă ce văd în jurul meu

nu-i viaţă,

Atunci adevărata viaţă

unde-i oare?

 

Se întreba un ţurţure timid

de gheaţă

Care visa-ntr-o lume

pieritoare…

Fordítás

Ion Minulescu: Szeretjük egymást

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Saját fotó art
                                                         Ion Minulescu

              Románc zene nélkül/ Szeretjük egymást/

 

       Szeretjük egymást- s hogy mára ezt sokan tudják –

való igaz;

De hogy mi lesz tovább

nem tudjuk mi sem,

nem tudja meg a világ…

Megtudni lehet, sohasem fogják…

……………………………………..

Megismerkedtünk abban az országban, ahol rég

Manon Lescaut szerette meg Des Grieuxt,

a ködös őszt színesre hangszerelte épp

a lila,

a fehér,

a vörös

és a kék.

 

Szeretkeztünk először abban a parkban

ahol a márvány Nimfák merően néznek

kíváncsi szemekkel a pázsit felé,

    ahol egy isten nyilat készít elő lassan,

       gúnyt űzni abból, ami megtörténhet…

 

Szeretkeztünk!…

Eszedbe jut-e még?…

A blúz –

Ó! …A blúzból melleid forrása fakadt

látszottak selyemingen túl, ami szétszakadt,

azok a vénuszi hatalmas halmok!..

 

És szeretkeztünk olyan őrültséggel,

hogy a márványszobrok kimeredt

irigy szeme,

meg az isten is kővé mered,

   kinyújtott kezében a mérgezett nyilakkal!…

Szeretkeztünk,

mindenki tudja mára

szeretjük egymást…

De hogy mi lesz tovább

nem tudjuk mi sem,

   s nem fogja tudni azt a világ!…

 

Fordította Koosán Ildikó

 

Szombathely, 2010-07-26

 

 

Romanţă fără muzică

 

Că ne iubim – şi-o ştie lumea toată –
E-adevărat ;
Dar cât ne vom iubi
Nici noi nu ştim,
Nici lumea nu va şti…
Şi nu va şti-o, poate, niciodată…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ne-am cunoscut în ţara-n care-alt’dată
Manon Lescaut iubi pe Des Grieux,
Într-un amurg de toamnă, orchestrată
În violet,
În alb,
În roz
Şi-n bleu.

 

Şi ne-am iubit întâia oară-n parcul
În care Nimfele de marmură privesc,
Cu ochii-ntrebători, către peluza
Pe care-un Zeu îşi pregăteşte arcul,
Să-şi bată joc de cei ce-l ocolesc…

 

Şi ne-am iubit!…
Ţi-aduci aminte?…
Bluza –
Ah!… Bluza ta pe sânu-ţi decoltat
Părea un peplum de mătase, sfâşiat
Pe sânul unei Venere ce moare!…

Şi ne-am iubit cu-atâta nebunie,
Că statuile albe ne-au privit
Cu ochi geloşi,
Iar zeul a-mpietrit
În mână cu-o săgeată-otrăvitoare!…
Şi ne-am iubit,
Şi-azi toată lumea ştie
Că ne iubim…
Dar cât ne vom iubi
Nici noi nu ştim,
Nici lumea nu va şti!…

 

Fordítás

Hermann Hesse : Ködben

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }                                                                Ködben

Koosán Ildikó fordítása 

Furcsa, ha ködben visz utad!
Bokor és szirt csupa magány,
Egy fa sem észlel társakat,
Magányos valahány.
 
Barátokból állt a világ,
Csupa fény volt az életem;
Most, hogy a köd fog át
Nem látszik senki sem.
 
Bölcs nem lehet itt senki,
A sötét nem felel,
Nem lehet kikerülni,
Mástól elszigetel.
 
Furcsa, ha ködben visz utad!
Az élet egy magány.
Ember sem ismer másokat,
Magányos valahány.
 
  
 
 
 Im Nebel
Seltsam, im Nebel zu wandern!
Einsam ist jeder Busch und Stein,
Kein Baum sieht den anderen,
Jeder ist allein.

Voll von Freunden war mir die Welt,
Als noch mein Leben licht war;
Nun, da der Nebel fällt,
Ist keiner mehr sichtbar.

Wahrlich, keiner ist weise,
Der nicht das Dunkel kennt,
Das unentrinnbar und leise
Von allem ihn trennt.

Seltsam, im Nebel zu wandern!
Leben ist Einsamsein.
Kein Mensch kennt den andern,
Jeder ist allein.
 

 

Fordítás

Emilia Plugaru: Színek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Emilia Plugaru
Színek
                        Koosán Ildikó fordítása
 
_ Mama…. hallasz Mama?
– Aludj kis Gilisztám, majd máskor beszélgetünk. 
–  De Mama! Követelőzött a gilisztagyerek, nem akarok aludni!  Azt akarom, hogy beszélgessünk!
– Jól van kis Gilisztám! Nyitotta ki az egyik szemét az öreg giliszta. Miről beszélgessünk?
–  Arról, hogy milyen szép odafenn ..
– Jaj, kis Gilisztám, már annyiszor elmeséltem.
– Még akarom Mama.
– Akkor hallgasd…. és a mamagiliszta belekezdett a  mesébe. Ott fent, suttogta, vagyis a föld felett – egy más világ van. Nem mondom, nálunk is szép, és jó, de nincsenek házak, de ott fenn, ahogy mondtam neked, más…. elsősorban sok a világosság. És van sok- sok szín is. Minden színes. Végül én is megértettem… a színek…. ettől  olyan szép odafent.
– Mama mikor megyünk ki ?
– Jaj, kis Gilisztám/ Hányszor mondjam még? Légy kicsit türelmes. Most tél van, hideg. Elbujtunk a kis házacskánkba, mert megfagynánk. Sok liba és apró élőlény hemzseg odakint amikor meleg van, amikor hideg van behúzódnak az istállóba és alszanak. Gondolom, télidőben a színek is alszanak.
– Így, és most… Hunyd be a szemedet, eléneklek egy dalocskát, és jönnek a kis törpék.
– Nem akarok törpét. Nem félek a hidegtől. Nem tetszik nekem itt.
Bármennyire is nyugodt volt a Mamagiliszta végül is elszakadt a fonál:
– Csillapodj! Kiáltott rá. Fel fogunk menni, amikor hírt adnak és arra lehetőség lesz! Kész! Egy szót se többet! Aludjál!  
– Mama! Kezdi újra a kis Giliszta. Mondd meg… ki fog nekünk hírt adni?
– Értsd meg drágaságom, a föld felett az eget felhők borítják. A felhők különfélék, különböző színűek a különböző nagyságuk miatt,
Mikor tavasz van és az eget sötét felhők takarják, feketék, a legfeketébb felhő veszi a dobot és verni kezdi .Bum. Bum. Bum. Ez a dobszó hozzánk is elhallatszik. Tehát majd akkor beszélgetünk, ha halljuk az ütéseket. Most aludni!
– Maaaama! Hallod? Ugrott ki a kis giliszta az ágyacskájából. A legfeketébb felhő veri a dobot!
– Igen? A Mamagiliszta ezt alig akarta elhinni. Megjött a tavasz?
– Megjött Mama! Megjött! Gyere, menjünk ki!  Gyorsan! Akarom látni a színeket!
–  Nem kis Gilisztám! Még nem…
– De miért! Hazudtál nekem? Akkor…  megyek egyedül, nélküled!
– Állj meg gyerekem! Várj még. Csak egy keveset. Előbb még minden földnek, talajnak nyirkosodnia, puhulnia kell, hogy alagutat tudjunk ásni, ahol ki tudunk csúszni. Ne keseregj, nem
tart soká. A meleg esőcseppek azonnal beszivárognak a talajba. Óh! Mennyire szeretem, mikor a tavaszban először megfürödhetek… mennyire szeretem….
Látod?  A talaj kezd nedvessé válni. Tehát… eljött az ásás ideje.
S a két giliszta megállt egy virágokkal, színekkel teli kertben. A kis Giliszta nem szűnt meg csodálkozni a környezet szépségén.
– Mama, mondta- többé nem megyek haza. Nagyon tetszik itt nekem. Leginkább a virágok tetszenek,
nagyon szépek.
– Ej! Sóhajtott az öreg giliszta. Szép, szép ….de gilisztának a helye a földben van. Ha egy giliszta sok időt tölt a nap sugarai alatt, kiszárad, s még nem is ez a legfontosabb dolog. Nagyon sok veszély kerülget… A ludak, tudd meg, az a legnagyobb rossz. A lu – dak!
– Maaama! Nézd! Milyen csudalény fut felénk?! Milyen kimondhatatlanul mulatságos! S mögötte rengeteg kis arany gombolyag! Megyek, hogy üdvözöljem- kiáltott a kis giliszta, aztán elindult nagy
merészen a kotló fogadására.
– Jaj, kis Gilisztám, mit csinálsz? Esett kétségbe az öregebb, és szégyenkezett amiatt, hogy vissza kellett löknie csemetéjét az alagútba..
Megmenekültünk! fújta ki magát megkönnyebbülten. Ha nem állítottalak volna meg időben… de ne
is beszéljünk róla többet. A legfontosabb, hogy láttad… a színeket.
Gondolom, máskor nem kockáztatunk. Majdnem bekapott a kotló…
Sok dolog történt még a giliszták birodalmában. Ezen az egész napon tovább porhanyósodott a talaj, hogy puha legyen. A kis Giliszta és a Mamagiliszta meg voltak győződve arról, nekik köszönhetően csiráznak ki a porhanyós földből minden tavasszal… a színek.   
 
Poveşti Pentru Copii © 2017
 
2017. július 28.
                                                                                  *
 
Poveşti de Emilia Plugaru
 
 
 Culorile
 
– Mamm… mă auzi mamm?
        – Dormi, Râmel, vorbim altă dată.
        – Mamm! Insistă puiul de râmă. Nu vreau să dorm! Vreau să vorbim!
        – Bine, Râmel! îşi deschide un ochi bătrâna râmă. Despre ce să vorbim?
        – Despre cât de frumos e acolo sus…
        – Vai, Râmel, ţi-am povestit de atâtea ori.
        – Mai vreau, mamm.
        – Atunci ascultă… şi mama-râmă îşi începe povestea. Acolo sus, şopteşte ea, adică deasupra pământului – e o altă lume. Nu zic, şi la noi e bine şi e frumos, căci aici ne este casa, dar acolo, cum sa-ţi spun, e altfel… În primul rând e multă lumină. Şi sunt multe, multe culori. Totul e colorat. Da… În sfârşit am înţeles… Culorile… Iată de ce sus e atât de frumos.
 
        – Mamm, când ieşim afară?
        – Vai Râmel. De câte ori să-ţi zic? Ai niţică răbdare. Acum e iarnă, e frig. Ne-am ascuns în căsuţa noastră ca sa nu îngheţăm. Multe gâze şi vietăţi mici când e cald mişună pe afară, când e frig stau în ţărână şi dorm. Chiar şi culorile pare-se dorm pe vreme de iarnă. Aşa că… Închide ochii, îţi voi cânta un cântecel, iar tu vei face nani.
 
        – Nu vreau nani! Nu-mi pasă de frig! Nu-mi place aici!
        Oricât de calmă ar fi mama-râmă, până la urmă îşi iese din fire:
        – Încetează! strigă ea. Vom merge sus doar când ni se va da de ştire că e posibil! Gata! Nici o vorbă mai mult! Dormi!
        – Mamm, începe iarăşi Râmel. Spune-mi… Cine ne va da de ştire?
        – Înţelegi scumpule, deasupra pământului e cerul cu nori. Norii sunt diferiţi… Adică de diferite culori, de diferite mărimi. Când e primăvară şi cerul se acoperă cu nori negri, tuciurii – norul cel mai important îşi ia toba şi începe să bată: Bah! Bah! Bah! Bah! Toba lui se aude până la noi. Deci vorbim după ce auzim bubuitul. Acum dormi!
 
        – Maaammm! Auzi!? sare Râmel din pătucul său. Norul cel mai important bate din tobă!
        – Da? nu-i vine să creadă mamei-râme. O fi venit primăvara?
        – A venit, maaamm! A venit! Hai sa mergem afară! Repede! Vreau să văd culorile!
        – Nu, Râmel. Încă nu…
        – De ce?! M-ai minţit!? Atunci… plec singur, fără tine!
 
        – Stai, puiule! Aşteaptă! Doar un pic. Mai întâi de toate ţărâna trebuie să devină reavănă, puhavă, ca să putem săpa tunelul prin care ne vom strecura. Nu durează mult. Acuş picăturile calde de ploaie se vor scurge în sol… Ah! E atât de plăcut când faci prima scăldătoare de primăvară… Atât de plăcut… Vezi? Solul începe să devină umed. Deci… putem să pornim săpatul.
 
        Cele două râme stau într-o grădină plină de flori, plină de culori. Micuţul Râmel nu încetează să se minuneze de frumuseţea din jur.
        – Maaamm, zice el, nu mă mai întorc acasă. Îmi place atât de mult aici. Mai ales îmi plac florile… sunt foarte frumoase!
        – Eh, oftează bătrâna râmă. Frumos, frumos… Dar locul unei râme e în pământ. Dacă o râmă stă mult timp sub razele soarelui, se usucă. Şi nici măcar nu acest lucru e cel mai important. Prea multe primejdii ne înconjoară… Găinile, iată răul cel mare. Gă-i-ni-le!
        – Maaaamm! Priveşte! Ce fiinţă ciudată aleargă spre noi?! E nespus de nostimă! Iar în urma ei – o mulţime de ghemuleţe aurii! Mă duc să-i salut! strigă Râmel, apoi porneşte cu îndrăzneală în întâmpinarea cloştii.
        – Vai, Râmel, ce faci!? e disperată râma cea mare, reuşind totuşi să-şi împingă odrasla înapoi în tunel. Am scăpat, răsuflă ea uşurată. Să nu te fi oprit la timp… Dar… să nu mai vorbim. Principalul e că ai văzut… culorile. Cred că altădată nu mai riscăm. Era cât pe ce să ne înghită o cloşcă…
        E mult de lucru în împărăţia râmelor. Toată ziulica acestea fărâmă solul ca să-l facă pufos. Râmel şi mama-râmă sunt convinşi că şi datorită lor din solul pufos răsar în fiecare primăvară… culorile.
                                                           *