Fordítás

Elolvasta: 139
saját fotó

 

                             Mihai Eminescu

                                     

                              De ha…

 

                                               Koosán Ildikó fordítása

 

De az ág, ha ablakhoz koppan

S a nyárfák megremegnek,

Lépteid gondolatomban

Csendesen közelednek.

 

De ha csillagfény hull a tóra

A víz mélyébe lobban,

Fájdalmam mintha elcsitulna

Vidul a lelkem nyomban.

 

De ha tűnik a ború végre

Előbújhat a holdvilág,

Mintha képzeletem idézne

Örökre emlékezem rád.

 

                       2018. április 1.

 

 Și dacă… 

Si dacă ramuri bat în geam

Şi se cutremur plopii,

E ca în minte să te am

Şi-ncet să te apropii.

 

Şi dacă stele bat în lac

Adâncu-i luminându-l,

E ca durerea mea s-o-mpac

Înseninându-mi gândul.

 

Şi dacă norii deşi se duc

De iese-n luciu luna,

E ca aminte să-mi aduc

De tine-ntotdeauna.

 

           *

Elolvasta: 107

Lucian Blaga

Mi és a föld

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Olyan rengeteg csillag hull ezen az éjen.

A földet tán az éj Démona tartja kezében

és mint a taplót csiholja

dühösen, hátha belobban.

Ezen az éjen, amikor

oly rengeteg a csillag, fiatal tested

elvarázsol, lángol a karomban

akár egy máglya lángja.

Őrület,

ahogy karjaim, mint a lángnyelvek nyújtóznak feléd

meztelen vállaid hűsét hogy megolvasszam,

beszívjam kiéhezetten, oldódjon bennem

az erőd, véred, büszkeséged, a tavaszod egészen.

Hajnalban, mikor a naptól tüzet fog az éj,

hamvai messze tűnnek, széthordozza

a szél- a pusztulás felé,

e hajnalon azt akarom, legyünk mi is

hamuvá,

mi és- a föld.

                                   2018. április 7.

 

Noi şi pământul

 

Atâtea stele cad în noaptea asta.

Demonul nopţii ţine parcă-n mâni pământul

şi suflă peste-o iască

năprasnic să-l aprindă.

În noaptea asta-n care cad

atâtea stele, tânărul său trup

de vrăjitoare-mi arde-n braţe

ca-n flăcările unui rug.

Nebun,

ca nişte limbi de foc eu braţele-mi întind,

ca să-ţi topesc zăpada umerilor goi,

şi ca să-ţi sorb, flămând să-ţi mistui

puterea, sângele, mândria, primăvara, totul.

În zori când ziua va aprinde noaptea,

Când scrumul nopţii o să piara dus

de-un vânt spre-apus,

în zori de zi aş vrea să fim şi noi

cenuşa,

noi şi – pământul.

Elolvasta: 71

Egy távolban bújó, apró faluban,
fehéren szikrázó büszke ormokon,
számos fűzfa áll magányos partokon,
könnyezve örök, néma bánatukban.

Itt cseperedtem, mint gondtalan gyerek,
egy hűvös, komor, hófehér kis házban, 
szomjazó füzek óvó árnyékában,
hol a kerti út az erdőbe vezet,

csalogány-trilla ébreszt emlékeket.
Szülőhelyem e hely; földi Paradicsom,
ahonnét hajdan üzenet érkezett;

suttogón szólított egy hang, hogy “szeress”, 
– ha kerül az öröm, jöjj, nevess a széllel! 
E hang ölel ma, s az ezüst-kék hegyek!

Fordította: Bartha Júlia nyersfordításából Gősi Vali

Ömer Seyfettin
Doğduğum Yer

Buralardan çok uzakta bir köydü!
Beyaz, billur bir derecik içinden,
Hıçkırırdı, sevinerek geçerken.
Kenarında vardı birçok söğüdü…

Ben işte bu söğütlerin susmayan
Gölgesinde büyümüştüm. Evimiz
Tenha idi; ne yabancı, ne bir iz…
Bahçemizdi yakındaki o orman.

Bir ses, “sevin! ” derdi gülen rüzgarda,
Sevinçlere yoktu orda nihayet.
Sanılırdı bu ses gümüş dallarda

Görünmeyen bülbüllerin öğüdü!
Doğduğum yer, doğduğum yer… O cennet
Buralardan çok uzakta bir köydü!

Elolvasta: 79

 

 Mircea Dinescu

 

 

Ivászat Marx-szal

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Öreg Marxom, téged ezeken a vidékeken

hamar megborotválnak, és átnevelésre küldenek.

Még azt a tényt, hogy a keleti tehenek

– a vasúti sínek közelében legelészők-

vonatkupénak képzelik magukat, s nem adnak tejet,

még azt is a te nyakadba varrják.

Jó lenne, ha a város a kereskedők kezébe kerülne,

ne lehessen a piacon annyit szónokolni,

jöjjenek a  sörárusok, füstölthúsárusok, tejesemberek,

az erjesztett árpa és az alvasztott

túró dialektikájával.

 

Mostanában a parasztok mintha kaszálni járnának

szépia-zöldet a punkok hajáról,

mostanában azt hiszik, hogy halott vagy,

az új bölcselők megrészegülnek a gondolattól, hogy vitatkoznak veled.

Nincs orr, ami megérzi, pezseg az élesztő

amitől begerjed a társadalom,

és üzembe helyezné a lepárlót

ami majd a lázadó Con Bendit

derék polgármesterré alakítja át.

 

Lényegében épp én is, aki egy vagyok a köznapiak közülük

csupasz csigaként bújok ki nyelvtanból, logikából,

s elképzelem a gyomornak azt a fura nyavalyáját

ami miatt megrészegülsz egy darab kenyértől.

Vedd és kóstold.

A legjobb úton vagyunk hozzá:

Berlinben az órák már elkezdtek összevissza járni.

 

 

 

2018. április 10.

 

 

Mircea Dineswcu kortárs román költő 1950 novemberében született,

az 1989 –es változások egyik vezéralakja volt. Ez a verse 1996-ban

jelent meg. 

 

 

 

Mircea Dinescu

 

 

O beţie cu Marx

 

Bătrîne Marx tu pe aceste meleaguri

vei fi degrabă bărbierit şi trimis la reeducare.

Pînă şi faptul că vacile estice

care au plscut pe lângă linia feratl

se cred vagoane de locomotivă şi nu mai dau lapte,

ţi se pune tot ţie în cîrcă.

Bine-ar fi să cadă oraşul pe mâna negustorilor,

să nu mai pută piaţa atât a retorică,

să vină berarii, pastramagiii, lăptarii

cu dialectica orzului fermentat

şi a brînzei închegate.

 

Deocamdată ţăranul ar cam ieşi la cosit

sepia verde din părul punkiştilor,

deocamdată, bănuind că eşti mort,

noii filosofi se imbată cu ideea că polemizează cu tine.

N-au nas să simtă cum colcăie drojdia

ce umflă societatea

şi pune în funcţiune alambicul

prin care răzvrătitul Con Bendit

s-a condensat într-un primar cumsecade.

 

În fond chiar şi eu care sînt un ins banal

ies ca limaxul din sintaxa şi logica

şi visez acea boală ciudată de stomac

din pricina căreia te poţi îmbăta cu o bucată de pîine.

Ia şi gustă.

Sîntem pe drumul cel bun:

la Berlin ceasurile au inceput să meargă anapoda.]

 

 

Elolvasta: 143
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

Hatalmas útról térek vissza!

Egy távoli országból jöttem,

Mely nincs rajta a térképeken…

Aludni kéne. Elfáradtam.

 

Sok éve űz a rohanás –

Mindig előre, csak előre,

Egy kérdés szólít, dübörögve:

Honnan, hová az utazás?

 

Már csónakom sem ugyanaz,

És érintetlen vitorlája

Olyan pecsétes lett mára,

Mint szállodai asztallap.

 

Vittem őt, vagy ő vitt engem

Hová szél fújt, hosszú éveken?

ő vezetett, vagy én vezettem,

Tévelyegve tengereken?

 

Egyetlen emlékem maradt…

Ott messze, bizalom országa –

Oly óriásnak tűnt határa,

és bejártam egy óra alatt!

 

Feldúl egy fájó gondolat,

Mint hasadt hárfa kiáltása:

Elveszni hagytam álmomat,

Elhagyva művészet varázsa!

Rohanva, szikláktól törötten,

Sorsom visszavezet a partra,

Halott virággal eltakarva

Mély sebeket szívemen.

És most, útban a sír felé,

Nézve a rézvörös alkonyt,

Fájlalom azt, ami vagyok,

Siratva azt, mi lehetnék… 

Cântecul omului (Román)

Ma-ntorc zdrobit. Ce drum enorm!

Viu dintr-o ţară depărtată,

Pe care harta n-o arată…

Sunt obosit, aş vrea să dorm.

 

Sunt ani, sunt ani de când alerg

Tot înainte, înainte,

Cu-aceeaşi întrebare-n minte:

De unde viu şi unde merg?

 

Şi barca-mi nu mai e la fel,

Iar pânzele-i imaculate

De la plecare, sunt pătate,

Ca şi o masă de hotel.

 

O mânam eu, sau mă ducea

În voia vântului, tot anul?

Eram sau nu, eu, căpitanul?

Sărmanei bărci ce rătăcea?

 

O amintire mi-a rămas…

Ţara nădejdii,-n depărtare,

Mi se părea atât de mare –

Şi-am ocolit-o într-un ceas!

 

Un gând mă tulbură, mâhnit,

Ca un ecou de harfă spartă:

E visul meu neîmplinit,

E idealul meu în artă!

 

În goana lui, izbit de stânci,

Mă-ntorc la mal, mânat de soartă,

Pe inimă c-o floare moartă,

S-ascunză ranele-i adânci.

 

Şi-acum, în drumul spre mormânt

Privind amurgul arămiu,

Când simt ce-aş fi putut să fiu,

Mă-nduioşez văzând ce sunt…

 

Elolvasta: 157
 
Antonio Vivaldi
 
Tél
 
 
Átfázva dideregni sűrű hóesésben,
A metsző, csípős szélben ide- oda  
Topog a láb, vacog az ember foga,  
Keserves ilyenkor odakint a télben;
 
Kandalló mellett pihenni jobb volna
Mikor kint szakad, mint jeges utakon
Óvatosan, lassan, figyelve nagyon
Tipegni félelemtől bukdácsolva, 
 
Egy fordulatnál elcsúszni, menten
Hanyatt esni, biztos talaj nincs sehol,
S menekülni, ha a jég alul reccsen;
 
Érezni, Sirokkó, Bóra áthatol
A házon, bár az ajtó zár rendesen.
De téli öröm is vár itt valahol.
 
                                       Koosán Ildikó fordítása
                                    2017. december 30.              
 
 L’INVERNO
 
Agghiacciato tremar tra nevi algenti
Al Severo Spirar d’orrido Vento,
Correr battendo i piadi ogni momento,
E pel Soverchio gel batter i denti;
 
Passar al foco i dí quieti e contenti
Mentre la piogga fuor bagna ben cento.
 Camminar Sopra ‘l ghiaccio, e a passo lento
Per timor di cader girsene intenti;
 
Gir forte, Sdrucciolar, cader a terra,
Di nuovo ir Sopra ‘l ghiaccio e correr forte
Sin che ‘l ghiaccio si rompe, e Si disserra;
 
Sentir uscir dalle serrate porte
Scirocco, Borea e tutti i Venti in guerra.
Quest’é ‘l Verno, ma tal, che gioja apporte.
 
 
A „ Négy évszak” Tél. c  szonettje.
 

https://www.youtube.com/watch?v=dl0fbjA9ims

 

Elolvasta: 72
 Klabund
Fehéregerek
 
            Koosán Ildikó fordítása
 
Vett magának a nagyvásárban két fehéregeret,
S kaptak szállásul egy átlátszó üveget.
Nos, mint a kölykök, mancsukat nyalták,
És sűrűn pislogtak vörös
Szemükkel melankolikusan egy darabig,
S felugráltak, aztán – hirtelen  
Őrült futásba kezdtek, egyik jobbra körbe, balra a másik.
Vékonyka, éles hangon visítoztak úgy, hogy vásik
Az üveg, mikor koccannak rajta a hangok,
Épp így kívánta a két akarnok.
A következő pillanat
Jól sikeredet,
Magas hangfekvéseiktől
Az üvegfal szétrepedt.
 
                       2018. február 4.
 
Weisse Mäuse
 
Er kaufte auf dem Jahrmarkt sich zwei weiße Mäuse
Und tat sie in ein gläsernes Gehäuse.
Nun machen sie Männchen, lecken ihre Pfoten
Und sehen dich mit ihren roten
Äuglein ein wenig melancholisch an
Und springen plötzlich auf – und dann
Beginnt ein tolles Laufen: die eine rechts herum, die andre links.
Und ihre feinen Stimmen pfeifen spitz, und klingts
Als splittre sich vom Glase jeder Ton,
Als wolle es den beiden
Im nächsten Augenblicke schon
Gelingen,
Mit ihrem schrillen Singen
Die Glaswand zu durchschneiden.
 

¤Alfred  Georg Hermann Henschke /1890-1912/  híres német író  Klabund írói álnéven publikált, amit a Klaubtermann/  vizi kobold / és a Vagabund / csavargó/  nevek összevonásával  alakított ki.

 

                                                    A Weisse Mâuse  c. vers a Morgenrot! Klabund! c. kötetből való

Elolvasta: 73
Fodította: P. Tóth Irén

Tört kerítésnél állok,

És ázott levéllel fújdogál a szél –

Csúnyább vagyok, aszott,

Izzadt üveg a hidegről mesél.

 

Mint egy régi vers, olyan ez az ősz,

Az utcán, mely a völgy fölé hajol –

Nők szoknyája az úton előttük köröz,

Egyikkel többé nem leszünk egy pár, semmikor.

 

Papírt, virágot cibál az ősz,

Szomorúbb a messzi szakadék –

Rakjatok tüzet naponta többször;

Ó, biztos szomorúbb a távoli szakadék…

Hópihék szállnak, eltévedők…

 

P. Tóth Irén

 

 

 

 

 

George Bacovia: Frig (Román)

 

 

Sunt lângă un gard rupt,

Şi vântul bate cu frunze ude –

Sunt mai urât, sunt supt,

Frigul începe sticla s-o asude.

 

Pe strada aplecată la vale

E-o toamnă ca o poezie veche –

Vântul împinge fusta femeilor în cale,

Cu una din ele nu mai putem fi o pereche.

 

 

Toamna rupe afişe şi flori,

E mai trist departe-n prăpăstii –

Să faceţi foc pe zi de mai multe ori;

O, trebuie să fie trist departe-n prăpăstii…

Fulgi de zăpadă rătăcitori…

 

 

 

Elolvasta: 70

Joachim Ringelnatz

A postabélyeg

            Koosán Ildikó fordítása

 

 

Egy férfipostabélyeg élte át

ragasztás előtt a csodát.

Egy hercegnő megnyalogatta őt

S ő megszerette azt a nőt.

 

Viszontcsókra mégsem tellett

Hiszen utaznia kellett

Bár szerette, így hiába

Ez az élettragédiája. 

 

 

 

Die Briefmarke

 

 

Ein männlicher Briefmark erlebte
was Schönes, bevor er klebte.
Er war von einer Prinzessin beleckt
Da war die Liebe in ihm erweckt.

Er wollte sie wiederküssen
Doch hat er verreisen müssen
So liebte er sie vergebens
Das ist die Tragik des Lebens. 

 

2018. február 21.

Elolvasta: 83

  Panait Istrati

Imádat.

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Mikor kiderül az ég, ezer csillagszem ragyog,

A végtelen tenger kisimul e fényben legott;

De mire megköszönné, felhőálarcba bújva

Éj fedi a tengert, s félelmes szélvihar dúlja…

 

A köszönet könnyeit mind, s a villámlásokat

Magába zárja; mint vergődnek ott, miként zokognak;

…Drágám! Életemmel hozzád én éppen így kötődöm,

S emiatt csupán tőled függ nyugalmam e földön… 

 

Mosolyogsz? Örömsugár cirógatja meg arcom…

Szomorkodsz? Ellenségre feni élét a kardom;

De mikor könnyek között látlak, lelkem elkomorul

S bennem egy lázadó démon vívódik akaratlanul…

 

                                                      2018.jauár 31

 

Închinare

de Panait Istrati

                                       

Când se-nsenină cerul, cu mii de stele-n faţă,

Nemărginirea mării în raze se rasfaţă;

Iar când işi pune slava un obrăzar de nori,

Pe mare cade noapte, iar vântul dă fiori …

 

Şi lacrimile slăvii, şi fulgerele-i toate

Ea le primeşte-n sânu-i ce plange şi se zbate,

… Iubito! Astfel viaţa-mi legată-i de a ta,

Din cea dintâi clipită de-nfioarare-a mea …

 

Zâmbeşti? Pe chipu-mi cade o rază fericită …

Urăşti? Îndrept spre duşmani o spadă ascuţită;

 Iar când te văd în lacrimi, mi-e sufletul cernit

Şi-n pieptul meu se zbate un demon răzvrătit …

 

aprilie 1907 

Elolvasta: 156
A lefordított vers a 2014-es vancouveri slam poetry bajnokságról való, s azóta – csak a Button Poetry You Tube csatornáján -, mintegy hat és fél millióan csekkolták. Megpróbálom elképzelni, hogy kezdő 🙂 magyar költőnő verse saját előadásában ekkora nézettséget ér el otthon, de gyéren jön be, biztos a vizualizációs technikámmal van a gond.
Sabrina Benaim:

Explaining My Depression to my Mother

 

Elolvasta: 87
Achim von Arnim
  
Erdőben
 
 
Az erdőn, az erdőn enyém lesz a fény,
Mikor a nagyvilág sötét,
Vastagon terül a sok száraz levél,
Táncol ott lenn, lábam, ha lép,
Úgy érzem sodor egy pezsgő áradat,
Ereimben friss, új erő dagad,
Ennyire jól sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn kóborol a vad,  
A világban, ha a csönd az úr,
Lángoló szívemmel védem magamat,
Akaratom hordom pajzsomul,
Lépek, akárha szállnék a föld felett,
Teljes szívemből énekelgetek,
Ennyire vígan sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn kiáltozhatok,
De a világban hallgatok,
Szabadabb vagyok itt, mert otthon vagyok,
Nincs baj, ha néha bolondozok,
Állok, erős vár, egyes egyedül,
S nagy lehetek, az itt kiderül,
Ennyire nagy sohasem voltam.
 
Az erdőn, az erdőn, ha eljön az éj,
Mikor a nagyvilág ragyog,
Komolyan, halkan, amikor elér
S lassan az ölébe olvadok,  
Halállal, keggyel teli lehelet
Oldja fel napi bűneimet,
Meghalok és újjászületek!
           

 

Im Walde
 
 
Im Walde, im Walde, da wird mir so licht,
Wenn es in aller Welt dunkel,
Da liegen die trocknen Blätter so dicht,
Da wälz ich mich rauschend drunter,
Da mein ich zu Schwimmen in rauschender Flut,
Das tut mir in allen Adern so gut,
So gut ist’s mir nimmer geworden.
 
Im Walde, im Walde, da wechselt das Wild,
Wenn es in aller Welt stille,
Da trag ich ein flammendes Herz mir zum Schild,
Ein Schwert ist mein einsamer Wille,
Da steig ich, als stieß’ ich die Erde in Grund,
Da sing ich mich recht von Herzen gesund,
So wohl ist mir nimmer geworden.
 
Im Walde, im Walde, da schrei ich mich aus,
Weil ich vor aller Welt schweige,
Da bin ich so frei, da bin ich zu Haus,
Was schadt’s, wenn ich töricht mich zeige.
Ich stehe allein wie ein festes Schloß,
Ich stehe in mir, ich fühle mich groß,
So groß als noch keiner geworden.
 
Im Walde, im Walde, da kommt mir die Nacht,
Wenn es in aller Welt funkelt,
Da nahet sie mir so ernst und so sacht,
Daß ich in den Schoß ihr gesunken,
Da löschet sie aller Tage Schuld
Mit ihrem Atem voll Tod und voll Huld,
Da sterb ich und werde geboren!

 

Elolvasta: 63
kép az internetről

 

Alred de Musset

Pepinek

                

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Pepi, a nap, ha éjre szenderül,

Anyád jó éjt kívánt neked;

Mécs előtt térdelsz félmeztelenül,

Imával hívod istened;

 

Ez órában a lélek léterőd,

Tanácstalan a gondolat;

E perc az, mikor oldod főkötőd

És vizsgálódsz az ágy alatt.

 

Családod, ha álomvilágban jár

Körötted minden elpihen;

Ó, Pepita, te drága szép leány

Mi jár eszedben, mondd, szívem?

 

Ki tudja? Talán egy komor regény

Hősnője vagy  gondolatba’;

Amit igaznak jósol a remény,

A valóság megtagadja;

 

Gondolsz vajúdó magas hegyekre

Mik egeret szülnek csupán;

Talán spanyol szerelmesekre,

Bonbonra, egy férfire tán;

 

Lehet, bizalmas, ártatlan szívre

Mint a tied, hogy élj vele;

Ruháidra, táncra, zenére;

Lehet hogy rám,- lehet hogy semmire.

 

2017. november 3.

 

 

 

 

 

 Alfred de Musset

À Pépa –

 

Pépa, quand la nuit est venue,
Que ta mère t’a dit adieu;
Que sous ta lampe, à demi nue,
Tu t’inclines pour prier Dieu;

 

A cette heure où l’âme inquiète
Se livre au conseil de la nuit;
Au moment d’ôter ta cornette
Et de regarder sous ton lit;

 

Quand le sommeil sur ta famille
Autour de toi s’est répandu;
O Pépita, charmante fille,
Mon amour, à quoi penses-tu?

 

Qui sait? Peut-être à l’héroïne
De quelque infortuné roman;
A tout ce que l’espoir devine
Et la réalité dément;

 

Peut-être à ces grandes montagnes
Qui n’accouchent que de souris;
A des amoureux en Espagne,
A des bonbons, à des maris;

 

Peut-être aux tendres confidences
D’un cœur naïf comme le tien;
A ta robe, aux airs que tu danses;
Peut-être à moi, – peut-être à rien.

 

 

 

 

Elolvasta: 71
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

A harcnak vége. Egy katona
mozdulatlan vár maszkja mögött,
valahol messze még jajgat a föld,
sikolyra készen, mint szülés előtt.

 

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
körötte csupasz rét, s a holtak,
lelkeik vigyázzban állva, a Menny
kapuja előtt várakoznak.

 

Megkínzott földben egy kis virág,
füle mögé biggyeszti kábultan,
mennyi szépség, mennyi tisztaság,
és aljasság, bűn van e régi világban!…

 

A harcnak vége. Mozdítja fejét,
füvet keres vérfoltos sárban,
eltévedt golyó süvít felé,
állát, homlokát viszi magával…

 

Fölötte tátongó Ég és a Nap,
a mező mellette letarolva,
maszkja mögött már semmi sincs:
szeme se – látni, sem ajka.

Bătălia s-a sfârșit (Román)

 

 

Bătălia s-a sfârşit, soldatul

rămas pitulat într-o mască
Undeva departe pământul geme
Gata să urle, gata să nască.

 

Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul gol şi morţii
Sufletele lor stau drepţi şi aşteaptă
Să intre-n rai în faţa porţii.

 

Soldatul din mască vede o floare
Şi vesel şi-o pune după ureche
Ce mândră, ce pură e lumea
Ce rea, ce urâtă, ce veche

 

Bătălia s-a sfârşit, soldatul
Ridică fruntea să vadă iarba
Ţiuie-un glonţ rătăcit
Şi-i sfărâmă tâmpla şi barba.

 

Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul zdrobit de obuze
În mască soldatul nu mai are
Nici ochi să vadă, nici buze.

Elolvasta: 93

Emília Plugaru

 Karácsonyi ajándék

 

                        Koosán Ildikó fordítása

 

Szent este van. A karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat, Sok színes játék mosolyog elő az ágak közül; Egy ezüst csengettyű csendül meg néha-néha. Csin, csin, legyetek türelemmel, mindjárt jön a Télapó. A ház tele a tűlevelek illatával, kenyérillattal, töltött káposzta illatával, terítve az asztal és mindenki az öreget várja. 

— Apuka — kérdezi a kis Marci —, hol van? Miért késik? És ha nem jön?

— Ó, jönni fog, csak lassan, mert öreg. Talán most jár a szomszéd házban lakó kislánynál. A szülei elmentek… Vannak olyan gyerekek, akikhez nem feltétlen kell, hogy ellátogasson a Mikulás… Ne aggódj. Mit szeretnél kapni ez alkalommal?

— Egy autót, nagyon nagyot.

— Ez csodálatos — mosolygott az apa. — És mit csinálnál az autóval?

— Megmutatnám Palinak… De nem adnám oda neki játszani! Télapó sohasem hozott neki szép ajándékot. A múlt évben kapott egy kaucsuk labdát, de hát, azt ajándéknak? — mondta Marci, miközben apja nagyon elszomorodott.

— Egyeseknek — mondta ő — egy kis kaucsuk labda sokkal drágább ajándék, mint bármilyen nagy autó. Ajándékot kedvesem nem azért kapsz, hogy dicsekedj vele. Az ajándék egy emlék… De a játékokat meg kell osztani. Leginkább azokkal, akik nem jutnak ilyen játékokhoz…

— Apuka — kérdezősködött Marci — mikor te kicsi voltál, milyen ajándékot kértél karácsonyra?

— Hát… — felelt az apa — azonnal megmutatom.

Aztán kiment és visszatért egy dobozzal:

— Itt van, nézd meg! Ez az első ajándék, amit a műanyag fenyő alatt találtam, ami abban a házban volt nekünk, ahol a nagyanyámmal lakunk.

 — Egy kaucsuk labda? — kerekedett el Marci szeme.

— Igen, egy egyszerű kaucsuk labda. Valóban. Egyszerű, de csak az első látásra. Igazából ez egy mágikus labda. Valamikor majd elmesélem ezt a szomorú történetet. De most menj és játsszál…

Dániel, Marci papája felnézett a plafonig érő, ünnepien feldíszített karácsonyfára, és szemei megteltek könnyel.

Gyermekkorában nem jutott ehhez hasonlatos fenyőre. Karácsony előtt a nagymama talált valahol egy műanyag fenyőt. Azt betekergette fényes papírcsíkokkal, ráaggatott egy üvegjátékot, aztán papírlapból hópelyheket vágott ki, azokat az ablaküvegekre ragasztotta, és Dánielnek akkor úgy tűnt, nem létezik ennél semmi szebb ezen a világon. Ugyanis egyetlen játék a fenyő és a hópelyhek alakították a ház hangulatát ünnepivé.

Az apját sohasem ismerte. Még akkor tűnt el, mikor kicsi volt. Négy éves volt, mikor az anyja is elment.

Alig emlékszik arra a napra, de az megmaradt emlékeiben, hogy az anyja megkérdezte, milyen ajándékot hozzon neki onnan messziről.

— Egy kaucsuk labdát — válaszolt Dániel.

Kaucsuk labdácska aligha található az üzletekben. Magasra ugrik, és mi kell más egy négy éves fiúgyereknek?

Nem volt apja és elég korai volt még, hogy igazi futball labdáról álmodozzon.

— Mikor jössz meg? — kérdezte az anyját. Ő megcsókolta nehezen uralkodva a könnyein és aztán felelt:

— Karácsonyra. Feltétlen igyekszem visszajönni karácsonyra.

Eljött a karácsony és a plasztik fenyő alatt megtalálta a labdát.

— Ezt neked hozta a Télapó — mondta nagymama. — A mama küldte… És szomorú… Nem tudott jönni…  A gazda, ahol dolgozik, nem engedte… Ne haragudj…  Majd gyűjt sok pénzt, és feltétlen hazajön. A labdát őrizd meg. Abban van egy részecskéje a mamád lelkének. Mikor ránézel, tudnod kell, hogy a mamád bárhol legyen is, gondol rád. És szeret téged… Nagyon szeret…

 — Nagymama kérlek, taníts meg engem írni és olvasni!

— Vajon miért? — csodálkozott nagymama. — Az iskolakezdésig még van néhány éved. Sikerülni fog…

— Taníts meg nagymami! Levelet akarok írni a Télapónak!

Ragaszkodott hozzá, nem engedett, és őszig megtanult írni és olvasni. Levet írt és odaadta a nagyanyjának, hogy vigye a postára.

— Remélem nem titok, milyen ajándékot kértél karácsonyra? — kérdezte mosolyogva a nagymama.

— De bizony titok — válaszolt. — Nem szeretném neked megmondani. Ez egy meglepetés.

A következő karácsonykor egy furulyát talált a fácska alatt.

— Nincs szükségem a furulyára! — kiáltott akkor. — Azt kértem a Télapótól, hozza el nekem a mamát. A Télapó nem olvas el minden levelet! Vagy az anyám feledkezett meg rólam!

Egész este sírt, nehezen aludt el és nagyanyja csak a második napon tudta neki megmagyarázni:

— Ha tudnád kicsim, hány gyerek kéri a Mikulást, hogy hozza vissza szüleiket, akik szétszóródtak a világban… Sokan kénytelenek elhagyni mindent: otthont, családot, gyereket, szülőt, hogy egy darab kenyeret keressenek. Senki sem teszi ezt jól… Egy láthatatlan erő van a kezükben és mennek, mennek megtört szívvel, marcangoló fájdalommal a mellkasukban, de egy szép napon visszatérnek. Őket vagy a Télapó hozza vissza, vagy maguktól jönnek meg… Most a Mikulás szánkója sokkal kisebb annál, hogy beleférjen minden mama, akiket feltétlenül hazavárnak. Ne haragudj. Ez a furulya, amit kaptál, varázserővel bír. Tanuld meg megszólaltatni! A dalokon keresztül gondolataidat és vágyaidat meg fogja hallani a mamád.

Amikor furulyázott, őszintén hitte, hogy abban a messzi országban azt meghallja az anyja és siet majd haza.

Mikor a nagymamája először vitte el az iskolába, szomorúan figyelte a gyermekek boldog arcát, ahogy a szüleik mellett álltak. Ó, nagyon szerette a nagymamát, de sem ő, sem a furulya, sem a varázslabda nem szüntette az anyja utáni vágyat. Nem kérdezet többet a nagymamától. Látta, hogy mindig szomorú és levert. Szegény egyre turkált a táskájában, keresett valami gyógyszert, majd ivott, és korán lefeküdt.

— Nem aggódj — mondta. — Rögtön elmúlik… Játsz nekem egy dalt! Énekelj olyan nagyon szépen… Megnyugszik a szívem, ha téged hallgatlak.

Az árvaházba elhoztak pár fényképet, a furulyát és a labdát. Aztán jött két komoly ember, egy férfi és egy nő, akik azt mondták, szeretnének a szülei lenni. És örültek.

— Meg fogjuk találni a mamádat, ígérték. 

És nem hazudtak. Később, sok keresés után megtudták, hogy a mama egy télen, karácsony előtt kijött a házból, ahol lakott, abban az országban ahol élt, mondván, visszatér a fiához, és attól kezdve senki sem látta…

A szülei adoptálták, mindent megadták neki, amire szüksége volt. Jóakarattal és szeretettel vették körül. Minden alkalommal megfeleltek minden kérdésére. Csupán arra a kérdésre nem kapott választ, milyen láthatatlan erő hajtotta a világban anyja felé. Most már tudja a választ, de már nem lehet semmit se visszafordítani…

Ma a furulyája zeneiskolai koncerttermek felé irányítja lépteit. A sok hallgató között néha úgy tűnik, mintha az anyja és nagyanyja arcát is látná. Mindketten örülnek és gyönyörködnek benne. És a kaucsuk labda, amit valahányszor a kezébe vesz, úgy érzi, abban örökre maradt egy kis lélek-darabkája azoknak a lelkéből, akik neki életet adtak.

 …

— Hová mégy? — kérdezte Marci.

— Maradj csendben gyerekem — felelte az apja. — De bárhová is mennék, mindig visszatérek hozzád. Azonnal jövök.

És visszatért a Mikulás bácsival.

 — Ej — szólt az öreg — ki vár itt engem ilyen türelmetlenül?

 — Én! Én — kiáltotta Marci.

 — Na, lássuk — kotorászott az öreg a zsákjában — mi van itt egy ilyen szép és okos gyereknek… Nézd csak mit találtam…

 — Egy furulya? — csodálkozott Marci — de hát… én egy autót kértem!

 — Figyelj ide kisfiú, az apád holnap elmegy és vesz neked egy autót. Nagyon öreg vagyok, nincs több erőm arra, hogy cipeljem a tarisznyát — sóhajtott az öreg. — Segítségre van szükségem. De a furulya… a furulya az varázslatos. Ha majd megtanít énekelni, látni fogod, azok az énekek az embereket jobbá teszik majd…

A második napon Marci megkapta az óhajtott ajándékát, és azonnal átszaladt vele Palihoz játszani. Nem, nem akart dicsekedni. A játékot akarta megosztani vele. De nagy meglepetésére, Palinak is volt hasonló autója. És volt neki egy furulyája is.

 — Ezt a furulyát — suttogta Páli — el fogom vinni egy olyan mesébe, ahol nincs igazságtalanság, rossz emberek, vagy szörnyek, ott olyan szép, olyan jó… De ahhoz… meg kell tanulnunk énekelni…

 

2017. december 2.

 

 

Cadoul de Crăciun

 

de Emilia Plugaru

         E noaptea de Ajun. Bradul şi-a aprins luminiţele. Jucării strălucitoare, de toate culorile zâmbesc fericite aninate de crenguţe; un clopoţel de argint le şopteşte din când în când: Dzing, dzing, aveţi răbdare, acuşi vine moşul. În casă miroase a frunze de brad, a pâine, a sarmale, masa e pregătită şi toată lumea e în aşteptarea bătrânului.

        — Tăticule, întreabă micuţul Marcel. Unde e? De ce întârzie? Dacă nu vine?

        — O sa vină, îl linişteşte tata. Probabil acum e la fetiţa din apartamentul vecin. Părinţii ei sunt plecaţi… Există atâţia copii pe la care neapărat trebuie să treacă moşul… Nu te îngrijora. Ce ai vrea să-ţi aducă de data asta?

        — O maşină mare, mare!

        — Minunat, zâmbeşte tata. Şi ce vrei să faci cu maşina?

        — O să i-o arăt lui Păvălaş… Dar nu i-o dau să se joace! Moşul niciodată nu-i aduce cadouri frumoase. Anul trecut a primit o minge de cauciuc, dar parcă acesta e cadou? se bucură Marcel în timp ce tata se întristează.

        — Uneori, zice el, o minge mică de cauciuc e un cadou mai scump decât orişice maşină mare. Cadourile, dragul meu, nu le primeşti ca să te făleşti. Un cadou e o amintire… Iar cu jucăriile trebuie să te împarţi. Mai ales cu acei care nu prea au parte de jucării…

        — Tăticule, întreabă Marcel, când erai mic ce cadou îi cereai lui Moş Crăciun?

        — Păi… răspunde tata, acuşi îţi arăt. Apoi pleacă şi revine cu o cutie:

        — Iată, priveşte! E primul cadou pe care l-am găsit sub brăduţul de plastic ce îl aveam în casa în care locuiam împreună cu bunica.

        — O minge de cauciuc? face ochii cât cepele Marcel.

        — Da. O simplă minge de cauciuc. Însă… e simplă doar la prima vedere. De fapt e o minge fermecată… Cândva îţi voi povesti o poveste tristă… Acum du-te şi te joacă…

        Daniel, tatăl lui Marcel, îşi priveşte bradul împodobit de sărbătoare, înalt până în pod şi ochii i se umplu de lacrimi. În copilărie nu a avut parte de un asemenea brad. Înainte, de Crăciun bunica scotea de pe undeva brăduţul de plastic. Îl învălătucea cu fâşii strălucitoare, anina singura jucărie de sticlă, iar din foi de hârtie tăia mulţime de fulgi, apoi îi lipea pe sticlele ferestrelor şi lui Daniel i se părea că nimic mai frumos nu poate să existe pe lume. Anume unica jucărie de pe brăduţ şi fulgii făceau în casă atmosfera de sărbătoare.

        Nu şi-a cunoscut niciodată tatăl. Îl părăsise când era micuţ… Avea patru ani când a plecat mama. Nu-şi aminteşte prea bine ziua aceea, dar ţine minte că mama l-a întrebat ce cadou să-i aducă, de acolo, de departe.

        — O minge de cauciuc, a răspuns Daniel.

        Mingile de cauciuc nu prea se găseau prin magazine. Săreau foarte sus şi ce-i trebuia unui băiat de patru ani? Nu avea tată şi era devreme să viseze la o adevărată minge de fotbal.

        — Când te întorci? şi-a întrebat mama. Ea l-a sărutat, şi-a stăpânit cu greu lacrimile apoi i-a răspuns: De Crăciun. O să mă strădui numaidecât să revin de Crăciun…

        A venit Crăciunul şi sub brăduţul de plastic a găsit mingea.

        — Ţi-a adus-o moşul, i-a zis bunica. E de la mama… Şi e fermecată… Nu a putut sa vină… Stăpânul la care lucrează nu i-a permis… Nu te supăra. O să strângă mulţi bani şi numaidecât se va întoarce acasă. Mingea păstreaz-o. În ea e o părticică din sufletul mamei tale. Când o vei privi, vei şti că mama, oriunde-ar fi, se gândeşte la tine. Şi te iubeşte… Foarte mult te iubeşte…

        În vara anului următor s-a apropiat de bunica cu o carte în mână.

        — Bunico, învaţă-mă te rog să scriu şi să citesc!

        — Pentru ce? s-a mirat bunica. Până începi şcoala mai ai câţiva ani. O să reuşeşti…

        — Învaţă-mă, bunico! Vreau să-i scriu scrisoare lui Moş Crăciun!

        A insistat, nu s-a dat bătut şi până-n toamnă ştia să scrie şi să citească. A scris scrisoarea şi i-a dat-o bunicii să o ducă la poştă.

        — Sper să nu fie un secret, ce cadou i-ai cerut moşului, l-a întrebat bunica zâmbind.

        — E secret, i-a răspuns. Nu vreau să-ţi spun. E o surpriză.

        La următorul Crăciun a găsit sub brăduţ un fluieraş.

        — Nu am nevoie de fluieraş! a strigat atunci. I-am cerut moşului să mi-o aducă pe mama! Moş Crăciun nu citeşte toate scrisorile! Sau mama a uitat de mine!

        A plâns toată noaptea, cu greu a adormit şi abia a doua zi bunica a reuşit să-i explice:

        — Dacă ai şti, puiule, câţi copii îi cer moşului să le aducă înapoi părinţii împrăştiaţi prin lume… Mulţi sunt nevoiţi să lase tot: casă, masă, copii, părinţi, ca să-şi caute o bucată de pâine… Nimeni nu o face de prea mult bine… O forţă nevăzută îi mână şi ei pleacă, pleacă cu inima frântă, cu dor sfâşiitor în piept, dar într-o bună zi vor reveni. Îi va aduce Moş Crăciun ori se vor întoarce singuri… Acum însă sania moşului e prea mică încât să încapă toate mamele ce sunt aşteptate cu nerăbdare acasă… Nu te supăra. Acest fluieraş pe care ţi la dat e fermecat. Învaţă să cânţi! Prin cântece gândurile şi dorinţele tale vor fi auzite de mama…

        De câte ori cânta credea sincer că acolo, în ţara aceea îndepărtată, mama îl aude şi se grăbeşte să vină.

        Când l-a dus bunica pentru prima dată la şcoală, privea cu tristeţe la feţele fericite ale copiilor ce stăteau alături de părinţii lor. O iubea foarte mult pe bunica, dar nici ea, nici fluierul, nici mingea fermecată nu-i stingeau dorul de mama. N-o mai întreba nimic pe bătrână. O vedea mereu tristă şi abătută. Tot mai des scotocea sărmana prin gentuţă, scotea nişte medicamente, le bea apoi un timp stătea culcată.

        — Nu te îngrijora, îi zicea. Acuş o să treacă… Cântă-mi un cântec! Cânţi atât de frumos… Mi se linişteşte inima dacă te ascult…

        L-a orfelinat a luat doar câteva fotografii, mingea şi fluierul. Apoi au venit doi oameni cuminţi, un bărbat şi o femeie, care i-au spus că vor să-i fie părinţi. S-a bucurat.

        — O vom găsi pe mama ta, i-au promis…

        Nu l-au minţit. Mai târziu, mare fiind, a aflat că mama, într-o iarnă, înainte de Crăciun, a ieşit din casa în care locuia în ţara aceea străină spunând că se întoarce la băiatul ei şi de atunci nimeni nu a mai văzut-o…

        Părinţii adoptivi i-au dat tot ce a avut nevoie. Era înconjurat de dragoste şi de bunătate. Întotdeauna i-au răspuns la toate întrebările. Şi doar la întrebarea ce forţă nevăzută a mânat-o pe mama în lume nu au putut să-i răspundă. Acum ştie răspunsul, dar nu mai poate reface nimic…

        Astăzi fluierul său scoală sălile de concert în picioare. Printre mulţimea de spectatori i se pare uneori că vede faţa mamei şi a bunicii. Amândouă se bucură şi se mândresc cu el. Iar în mingea de cauciuc pe care o ţine deseori în mână, simte că pentru totdeauna a rămas o părticică din sufletul celeia care i-a dat viaţă.

        — Unde pleci? îl întreabă Marcel.

        — Fii liniştit puiule, îi răspunde tata. Oriunde m-aş duce, întotdeauna mă voi întoarce la tine. Acuş revin…

        Revine împreună cu Moş Crăciun.

        — Ei, zice moşul, cine mă aşteaptă aici cu multă nerăbdare?

        — Eu! Eu! strigă Marcel.

        — Să vedem, scotoceşte bătrânul prin desagă, ce avem pentru un copil atât de frumos şi de cuminte… Uite că am găsit…

        — Un fluier? se miră Marcel, Dar… am cerut o maşină!

        — Pricepi, puiule, tatăl tău va trece mâine şi va lua maşina. Sunt prea bătrân, nu-mi ajung puteri să duc desaga, oftează moşul. Am nevoie de ajutor. Iar fluierul… fluierul e fermecat. Vei învăţa să cânţi şi vei vedea că acele cântece îi vor face pe oameni să fie mai buni…

        A doua zi Marcel primeşte cadoul dorit şi imediat aleargă să se joace cu Păvălaş. Nu, nu vrea să se laude. Vrea să împartă jucăria cu el. Însă spre marea sa uimire, Păvălaş are o maşină asemănătoare. Mai are şi un fluieraş.

        — Fluieraşul acesta, îi şopteşte Păvălaş, ne va duce într-o poveste unde nu există nedreptate, oameni răi sau balauri. Acolo e atât de frumos, atât de bine… Trebuie doar… să învăţăm să cântăm…

 

 

Poveşti Pentru Copii © 2017

 

Elolvasta: 401

ATTİLA İLHAN
KİMİ SEVSEM SENSİN

Akit szerethetnék te vagy

Te vagy akit szerethetnék/a sejtelmes
vonzalmam úgy változik
akár a szemed kékje néha fűzölddé
a te hangodon szól
és a pillantása oly veszélyes
pont úgy szívja a cigarettát mint te
akit szerethetnék te vagy/a titokzatos
miért nem lehet tőled eltántorítani

mindennel felhagytam/miféle szenvedély ez
előbb szőke voltál végül barna
arcodon rejtélyes árnyék
pengeéles ajkad vöröslő
a ránk zúdult veszedelem /mint szakadt gitárhúr 
remeg majd elhalkul
akit szeretni tudnék te vagy/a titokzatos
de bezárultak előttem a kapuk

egyedül te vagy akit szerethetnék/a titokzatos
veled kezdődik minden
a neveden szólítok meg mindent
összenevetnek felettem az esőt hozó felhők
villámok csapkodnak tüzesen, 
vadul csókolnak, akár csak te
te vagy akit szerethetnék/te titokzatos dzsinn
te varázshatalmú szellem

Bartha Júlia nyersfordítása alapján fordította: Gősi Vali
Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes – “Mert mindig történik valami nagyszerű” című alkotása. 

ATTİLA İLHAN
KİMİ SEVSEM SENSİN

kimi sevsem sensin / hayret
sevgi hepsini nasıl değiştiriyor
gözleri maviyken yaprak yeşili
senin sesinle konuşuyor elbet
yarım bakışları o kadar tehlikeli
senin sigaranı senin gibi içiyor
kimi sevsem sensin / hayret
senden nedense vazgeçilemiyor

her şeyi terk ettim / ne aşk ne şehvet
sarışın başladığım esmer bitiyor
anlaşılmaz yüzü koyu gölgeli
dudakları keskin kırmızı jilet
bir belaya çattık / nasıl bitirmeli
gitar kımıldadı mı zaman deliniyor
kimi sevsem sensin / hayret
kapıların kapalı girilemiyor
kimi sevsem sensin / senden ibaret

hepsini senin adınla çağırıyorum
arkamdan şımarık gülüşüyorlar
getirdikleri yağmur / sende unuttuğum
hani o sımsıcak iri çekirdekli
senin gibi vahşi öpüşüyorlar
kimi sevsem sensin / hayret
in misin cin misin anlamıyorum

Elolvasta: 85
Erzsébetnapra
Annette von Droste-Hülshoff
(* 12.01.1797, † 24.05.1848)
 
 
 
Anyámnak
 
 
Koosán Ildikó
 
 
Oly szívesen írnék szép dalt neked,
Szeretetedről, bölcs döntéseidről,
Ajándék, ahogy őrködsz mások felett,
Szívesen szólnék rejtett kincseidről.
 
De amint egyre sorolom értékeid,
S ahogy rímeim sorba állítgatom,
A szívemből áradó érzés kijavít,
Megtörnek mind e gyengéd hullámokon.
 
Így vedd hát egyszerű ajándékomat,
A szót, s amit dísztelen magán visel
Egész lelkemmel együtt fogadd;
Van érzés, mit az ember aligha mondhat el.
 
 
2017. november 25.
 
 
An meine Mutter
 
So gern hätt′ ich ein schönes Lied gemacht,
Von deiner Liebe, deiner treuen Weise,
Die Gabe, die für andre immer wacht,
Hätt′ ich so gern geweckt zu deinem Preise.
 
Doch wie ich auch gesonnen mehr und mehr,
Und wie ich auch die Reime mochte stellen,
Des Herzens Fluten rollten drüber her,
Zerstörten mir des Liedes zarte Wellen.
 
So nimm die einfach schlichte Gabe hin,
vom einfach ungeschmückten Wort getragen,
Und meine ganze Seele nimm darin;
Wo man am meisten fühlt, weiß man nicht viel zu sagen.
 

 

Elolvasta: 95
Kép az internetről
Grimm testvérek
Csillageső
 
        Románból fordította Koosán Ildikó
 
 
Volt egyszer egy kislány, akinek az anyja és az apja is meghalt és ő ottmaradt olyan szegényen, hogy  nem volt egy zug sem, ahol meghúzza magát, egy ágy ahol aludjon, és végül már semmi mása nem volt, mint a ruhácskája, amit magán viselt és egy- egy darab kenyere, amit egyes könyörületes járókelők adtak neki néha-néha.
Ez a kislány jólelkű, és istenfélő volt. Ahogy ilyen elhagyatottan járt a világban az Istenre gondolt, hátha találkozik vele. Történt aztán, hogy egy helyen egyszer találkozott egy szegény emberrel, aki így szólt hozzá:
– Adj nekem valami ennivalót, mert olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok az éhségtől. Ő odaadta az utolsó darab kenyeret, amit az elvett és így szólt: „Az isten áldjon meg” és ment tovább.
Találkozott aztán az úton egy gyerekkel, az is megszólította:
– Nagyon fázik a fejem, adjál valamit, amivel befedhetem. A kislány nem gondolkodott sokat, levette
a kucsmát a fejéről és nekiadta.
És újra feltűnt egy szegény rongyos gyerek, aki csakúgy reszketett a hidegtől. Ő a maradék ruhácskájából adott neki és ment tovább. Mire elért egy erdőt már beesteledett. Egy szegény asszony jött arra felé.  A kislány neki adta az ingét, ami még megvolt, mert úgy gondolta: „éjszaka van, senki nem fog látni, ellehetek így öltözetlenül”
Hát ahogy így álldogál, egyszer csak látja, a feje felett az égből csillageső kezd hullani, s ahogy földre ér aranypénzre változik. Az égből lába elé hullott egy arany szálakból szőtt ruha is és egy ujjára illő gyűrű.
Felöltözött, a gyűrűt az ujjára húzta, aztán kezdte összeszedni az aranytallérokat, így hát nagyon gazdag lett, s  egész életében bőségben és boldogan élt.
2017. november 28.
 
 
 
 
Ploaia de stele
 
de Fraţii Grimm
 
 
        Era odată o fetiţă căreia îi muriseră mama şi tata şi ea rămăsese aşa de săracă, încât nu mai avea nicio cămăruţă unde să locuiască, nici un pat unde să doarmă, în sfârşit, nimic altceva decât hainele de pe ea şi bucăţica de pâine pe care unii trecători miloşi i-o dădeau din când în când.
        Ea era însă o fetiţă bună şi credincioasă. Şi, cum era părăsită de toată lumea, plecă, cu Dumnezeu în gând, pe câmp, la voia întâmplării. La un moment dat se întâlni cu un om sărac care-i spuse:
        – Dă-mi şi mie ceva de mâncare, sunt mort de foame. Ea îi dădu ultima bucăţică de pâine ce-o avea la ea, apoi zise: “Dumnezeu să te binecuvinteze”, şi plecă mai departe.
În drum întâlni un copil care-i spuse:
        – Mi-e tare frig la cap, dă-mi ceva să mă acopăr. Fetiţa nu stătu mult pe gânduri, îsi luă căciuliţa de pe cap şi i-o dădu.
Şi iar apăru un copil gol-goluţ, tremurând de frig. Îi dădu hăinuţa ei şi plecă mai departe. Ajunse într-o pădure pe înserat; o femeie sărmană veni la ea şi fetiţa îi dădu şi cămăşuţa pe care o mai avea, gândind: “E noapte, nu mă vede nimeni, pot să stau şi dezbrăcată”.
        Şi, cum stătea ea aşa, deodată văzu deasupra capului o ploaie de stele care, când cădeau pe pământ, se prefăceau în monezi de aur. Din cer îi căzu la picioare o tunică ţesută din fir de aur şi un inel preţios. Ea îmbrăcă tunica, îşi puse inelul pe deget, apoi începu să adune monedele de aur; deveni, astfel, foarte bogată şi trăi apoi în belşug şi fericire toată viaţa.
Poveşti Pentru Copii © 2017

Die Sterntaler

Ein Märchen der Brüder Grimm

 

Es war einmal ein kleines Mädchen, dem war Vater und Mutter gestorben, und es war so arm, dass es kein Kämmerchen mehr hatte, darin zu wohnen, und kein Bettchen mehr hatte, darin zu schlafen, und endlich gar nichts mehr als die Kleider auf dem Leib und ein Stückchen Brot in der Hand, das ihm ein mitleidiges Herz geschenkt hatte. Es war aber gut und fromm. Und weil es so von aller Welt verlassen war, ging es im Vertrauen auf den lieben Gott hinaus ins Feld.

Da begegnete ihm ein armer Mann, der sprach: “Ach, gib mir etwas zu essen, ich bin so hungrig.” Es reichte ihm das ganze Stückchen Brot und sagte: “Gott segne dir’s,” und ging weiter. Da kam ein Kind, das jammerte und sprach: “Es friert mich so an meinem Kopfe, schenk mir etwas, womit ich ihn bedecken kann.” Da tat es seine Mütze ab und gab sie ihm. Und als es noch eine Weile gegangen war, kam wieder ein Kind und hatte kein Leibchen an und fror: da gab es ihm seins; und noch weiter, da bat eins um ein Röcklein, das gab es auch von sich hin. Endlich gelangte es in einen Wald, und es war schon dunkel geworden, da kam noch eins und bat um ein Hemdlein, und das fromme Mädchen dachte: “Es ist dunkle Nacht, da sieht dich niemand, du kannst wohl dein Hemd weggeben,” und zog das Hemd ab und gab es auch noch hin.

Und wie es so stand und gar nichts mehr hatte, fielen auf einmal die Sterne vom Himmel, und waren lauter blanke Taler; und ob es gleich sein Hemdlein weggegeben, so hatte es ein neues an, und das war vom allerfeinsten Linnen. Da sammelte es sich die Taler hinein und war reich für sein Lebtag.

*     *     *  

https://www.grimmstories.com/de/grimm_maerchen/die_sterntaler 

  

Benedek Elek:

A csillagtallérok

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívü ember adta azt is.

Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:

– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.

A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.

– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.

Ment a kis lány is s im szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:

– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!

A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecs­kéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.

Mondta magában a kis lány:

– Ugy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.

Oda is adta.

Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrün, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

 Fordítás a MEK -ről.

Elolvasta: 65
Heinz Erhardt / 1909- 1979/
Miért lett a citrom savanyú
           
  Koosán Ildikó

Kihangsúlyozom, valós dolog:
Valamikor rég a citromok
/csak nem tudom pontosan mikor
volt/édesek voltak, mint a cukor.
 
Míg azt nem mondták:”Mi citromok,
legyünk mint a dinnyék olyan nagyok!
A sárga szín is utálatos,
legyen a színünk kék,vagy piros!”
 
Isten meghallá fönt a lényeget
s így szólt: „Abból semmi sem lehet!
Nektek így kell élni! Szomorú!”
Azóta lett a citrom savanyú…
 
                2017. november 30.
 
 

  

Warum die Zitronen sauer wurden

 

Ich muss das wirklich mal betonen:
Ganz früher waren die Zitronen
(ich weiß nur nicht genau mehr, wann dies
gewesen ist) so süß wie Kandis.

Bis sie einst sprachen: “Wir Zitronen,
wir wollen groß sein wie Melonen!
Auch finden wir das Gelb abscheulich,
wir wollen rot sein oder bläulich!”

Gott hörte oben die Beschwerden
und sagte: “Daraus kann nichts werden!
Ihr müsst so bleiben! Ich bedauer!”
Da wurden die Zitronen sauer . . .

 

 

Elolvasta: 78
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

Nézd, hogy havazik december…
Szerelmem, figyeld az ablakot –
Szólj, hozzanak még parazsat,
halljam a tüzet, hogy pattog.

 

A kályhához közel hozz széket,
kéményben a vihart hallgatnám,
vagy napjaimat – de ez mindegy-
megtanulnám szimfóniáját.

 

Szólj még, hogy hozzanak teát is,
és bujj ide mellém, kedves!
A Sarkról olvass nekem bármit,
s havazzon… a hó eltemessen.

 

De jó meleg van itten nálad,
Szent minden, mi díszíti szobád,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!

 

Nappal van, s micsoda sötétség…
Szólj hát, hogy hozzák a lámpát –
Nézd, a hó, akár a kerítés,
S dér lepte az ajtónak zárját.

 

Én nem megyek ma már el innen…
Előttem, mögöttem pusztulás,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!

 

 

Decembre 

Te uită cum ninge decembre…
Spre geamuri, iubito, priveşte –
Mai spune s-aducă jăratec
Şi focul s-aud cum trosneşte.

Şi mână fotoliul spre sobă,
La horn să ascult vijelia,
Sau zilele mele – totuna –
Aş vrea să le-nvăţ simfonia.

Mai spune s-aducă şi ceaiul,
Şi vino şi tu mai aproape, –
Citeşte-mi ceva de la poluri,
Şi ningă… zăpada ne-ngroape.

Ce cald e aicea la tine,
Şi toate din casă mi-s sfinte, –
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.

E ziuă şi ce întuneric…
Mai spune s-aducă şi lampa –
Te uită, zăpada-i cât gardul,
Şi-a prins promoroacă şi clampa.

Eu nu mă mai duc azi acasă…
Potop e-napoi şi nainte,
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.

Elolvasta: 75
A vers az alábbi kötetben jelent meg: Jan Wagner: Achtzehn Pasteten, Berlin Verlag, 2007) A szerző látogatásakor 2010-ben a Budapesti Goethe Intézet Könyvtára pályázatot írt ki e versnek a fordítására. Többen lefordítottuk.

Jan Wagner:
Birspástétom 
 
                                   Koosán Ildikó
 
 
 
Mikor októberben termőágak közt
mint lampionok függnek, itt az idő: 
szedjük a birset, tömött kosarakkal
s be a konyhába
 
folyóvíz  alá. Almát, körtét, érésük
sorrendjében, finom édességnek-
s a többit, mint a birset is, fájáról
hátul a sarokból
 
szokott sorrendemben, ők kertünk kincsei
erős, különös aromával. Hámozzuk,
négybe vágjuk, magozzuk húsát (négy nagy
kéz, két kicsi),
 
áttetsző prés-lé párolog a gőzben,
cukrozzuk, forr, így munkásabb, de nyersen
összehúzza a szájat. Tehetünk darabos
birset is hozzá,
 
a zselét, öblös üvegben a téli
hónapokra sorban polcokra rakjuk
a kézi hűtőszekrénybe, ahol szinte 
fénylenek, világítanak.
 
2010 
 

Quittenpastete 

wenn sie der oktober ins astwerk hängte,
ausgebeulte lampions, war es zeit: wir 
pflückten quitten, wuchteten körbeweise 
gelb in die küche 

unters wasser. apfel und birne reiften 
ihrem namen zu, einer schlichten süße – 
anders als die quitte an ihrem baum im 
hintersten winkel 

eines alphabets, im latein des gartens, 
hart und fremd in ihrem arom. wir schnitten, 
viertelten, entkernten das fleisch (vier große 
hände, zwei kleine), 

schemenhaft im dampf des entsafters, gaben 
zucker, hitze, mühe zu etwas, das sich 
roh dem mund versagte. wer konnte, wollte 
quitten begreifen, 

ihr gelee, in bauchigen gläsern für die 
dunklen tage in den regalen aufge- 
reiht, in einem keller von tagen, wo sie 
leuchteten, leuchten.
 
  
 
 
 
 

Elolvasta: 86
Fordította: Bartha Júlia nyersfordításából Gősi Vali. Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes

 

Gyere a városomba, Kedvesem…

már holnap indulj, gyere…

hagyj hátra mindent, nagyon várlak, gyere

gyere, és lépteidtől értelmet nyer ez a város

gyere, és elmúlik utálatom a város iránt.

gyere, hogy levegőt vehessek…

gyere…

*

Nazim Hikmet

ŞEHRİME GEL SEVGİLİM

 

Şehrime gel sevgilim..
yarın çik gel..
bırak herşeyi, bir bekleyenim var de ,gel
gel ki bu şehir adımlarınla anlamlansın.
gel ki bu şehir nefretim olmaktan çiksin.
gel ki nefes alayım..
gel…

Elolvasta: 186
Kikericsek
Gauillaume Apollinaire
 
                       Koosán Ildikó fordítása
 
Mérgező a rét, de dísze is az ősznek
Tehenek legelnek
Lassan megmérgeződnek
Körül kikericsek, e lila virág nyit;
Szemed igéz, mint a virágmező itt,
Ibolyaszín, mint azok körül s ez ősz, nekem
Lassan megmérgezi szemed az életem
 
Iskolások jönnek, terül a víg zsivaj,
Csuklyás kabát repül, szól a harmonikadal,
Virágot szednek, anyát, lányt, s azok lányait 
Oly színeseket, mint a te szemhéjaid
Amik remegnek mint virág, ha fúj a szél
 
Csendesen dudorászik a pásztorlegény    
Amíg a csordával elhagyni készülődnek  
Végleg a rétet, álnok virágaival az ősznek.
 
 
Les Colchiques
Guillaume Apollinaire (1880-1918)
 
Le pré est vénéneux mais joli en automne
Les vaches y paissant
Lentement s’empoisonnent
Les colchiques couleur de cerne et de lilas
Y fleurit tes yeux sont comme cette fleur-là
Violâtres comme leur cerne et comme cet automne
Et ma vie pour tes yeux lentement s’empoisonne
 
Les enfants de l’école viennent avec fracas
Vêtus de hoquetons et jouant de l’harmonica
Ils cueillent les colchiques qui sont comme des mères
Filles de leurs filles et sont couleur de tes paupières
Qui battent comme les fleurs battent au vent dément
 
Le gardien du troupeau chante tout doucement
Tandis que lentes et meuglant les vaches abandonnent
Pour toujours ce grand pré mal fleuri par l’automne.
 
2017. szeptember 26.

 

Elolvasta: 57
 
                                                                           Theodor Storm
                                                   Kertjében sétálgat magányosan 
 
                Koosán Ildikó fordítása
 
 
Kertjében sétálgat magányosan;
A fákba vési bús emléktől hajtva
Az egyetlen nevet minduntalan,
S e névtől panasszal jajdul fel dala.
 
Fakó égkék, szelíd rózsa szövi
Át a nyáridőt, a lomb-ár útra kész.
Nem észleli; az idő tegnapi,
Kopott, hervatag, s elvált mind-ettől rég.
 
2017. augusztus 7.
 
 
 
In seinem Garten wandelt er allein 
 
 
In seinem Garten wandelt er allein;
In alle Bäume gräbt er immer wieder
Gedankenschwer den einz’gen Namen ein,
Und in dem Namen klagen seine Lieder.
 
Sanft blaut der Himmel, milde Rosen webt
Die Sommerzeit durch mächt’ge Blättermassen.
Er schaut sie nicht; die Zeit, in der er lebt,
Ist alt, verblüht, von allen längst verlassen.
 

 

Elolvasta: 68

-részlet-

 

 

 

 

 

 I

Találkoztunk Egyszer, mikor az egész Világ

egy mindent átölelő pontra fókuszált–

Egyek voltunk Akkor, mozdulatlanságba zárt,

ki nem mondott Szó, ami életért kiált,

 

Mert maga a Gondolat nem kapott parancsot

hogy végre kigondolhassa eredetét,

Akkor mikor Szemünk még semmit sem látott,

s a Világ nem indult a nem lévő Tér felé.

 

Akkoriban a Tér összefolyt az Idővel

a csendben, mit nem nyilvánított ki a mély,

nem jött el a Bocsánat, mert az Olümposz még meg

sem született, s mert Vétek sem létezett akkor még.

 

A Szeretet ösztöne nem mutatta a percet,

miután jöhet egy másik, mely Kezdetet jelent.

A teljes harmónia pazarlást nem tűrve,

uralva a teret, mely meg sem született.

 

II

Nem ismert bánatot, sem megkülönböztetést,

a végtelenség rabja, egy zárt világban, melybe’

nincsen sötétség, ahol a Föld és az Ég

egybeforrva titokzatos Édent hozott létre,

 

Mikor csírájában sem ébredt még a mozgás,

álmodva életről, miről nem tudhatott még,

és nem teremtette meg a Látóhatárt

ami ösvényként terült volna a Nap elé,

 

Akkor, mikor elmélet volt még a létezése,

önmagába zárva, ő, egy belső csillag,

talmi sugarakkal, kiváltképp arra figyelve,

hogy a jövőben milyen feladatokat kap.

 

A Mostban a jelen vajon mit jelenthet,

egy végtelen a Pillanatban, vagy örök-Pillanat?

Meg tudhatjuk-e egyszer? Törékeny kellékek,

miket nem tudnak leírni a pazarló szavak…

 

III

De gondolatokon túl, a határozatlan helyzet,

a legeslegelejétől csak ő tudhat mindent.

Univerzumok forrása, kit arra ítéltek

hogy Játék és Játékos örökké ő legyen,

 

Egy végtelen jelen legyen része a múltnak,

mely elrejti az önmagában eloszló jövőt,

öntudatos lényeg, közvetlen támasz,

melyből az univerzum lesz megalkotható,

 

Mikor maga a Teremtő nagy Szeretetében

teremteni kezd egy földi királyságot,

életre kelteni, és csak szellemében

régi emlékként őrzi, ami volt egykoron.

 

Mikor nem született meg a születni vágyás

ott a Mennyországban, sem a kettősség,

Mikor ismert mindent, kivéve saját magát

a Benned létező Személytelenség,

 

Átélni halhatatlanságot, bár tudatlanul,

harmóniával a személytelenségben,

mikor csak a szükség lehetett az úr,

mégsem tudva, hogy lehetséges lenne,

 

Mikor még csak Egy volt, egy kibontatlan hármas,

mi generálja a kettőt és így a Végtelent,

és nem kezdődött el a világ első felvonása –

megteremtve a Földet, ki elhagyta az Eget,

 

Mikor nem ébredezett még a tudni akarás

az elképzelhetetlen, mozdulatlan világban,

ott ahol megszületni sem volt ok talán,

így élve áhított látszat-boldogságban…

Imn Existenței

(fragment)

I

Ne-am întâlnit Odată, pe când întreaga Fire

se concentrase-n Punctul atotcuprinzător –

Atunci noi eram Unul, cuprinşi în neclintire

şi nerostit Cuvântul de viaţă dătător,

 

Fiind că însuşi Gândul din care să purceadă

poruncă nu primise să poată fi gândit,

Atunci când Ochiul nostru nu trebuia să vadă,

când Lumea nu ţâşnise în Spaţiul neivit.

 

Pe vremea-aceea Spaţiul se contopea cu Timpul

în liniştea adâncă din nemanifestat,

Iertarea nu venise, de vreme ce Olimpul

nu se născuse încă, neexistând Păcat.

 

Impulsul de iubire nu hotărâse Clipa,

o alta să-i urmeze, să-nsemne Început.

Deplina armonie îşi măsura risipa,

ştiind să guverneze tărâmul nenăscut.

 

            II

Necunoscând tristeţea şi nici discernământul,

sclav în eternitate, un univers închis

lipsit de întuneric, cu Cerul şi Pământul

formând îngemănate un tainic Paradis,

 

Pe când nu se trezise, în germene, mişcarea

visând în aşteptare la viaţa neştiută

şi prima zi din lume nu zămislise Zarea

ca Soarelui cărare să-i fie aşternută,

 

Atunci, aflat el însuşi în pură contemplare,

stând conţinut în sine, un astru interior

cu raze virtuale, privind cu detaşare

la rolul ce-i revine doar lui în viitor.

 

Ce ar putea să-nsemne, într-un Acum prezente

un infinit în Clipă sau Clipa-veşnicie?

Vom şti oare vreodată? Fragile instrumente,

cuvintele, risipă, nu pot să le descrie…

 

            III

Dar dincolo de gânduri, starea nedefinită,

doar ea poate să ştie, dintotdeauna, totul.

Izvor de universuri, părând de ea sortită

necontenit să fie şi Jucător şi Jocul,

 

Trecutul să-l cuprindă, un nesfârşit prezent

ce-ascunde viitorul în sine dizolvat,

esenţă conştientă, suport subiacent

din care universul să poată fi creat,

 

Când însuşi Creatorul în marea Lui iubire

va-ncepe să dureze un pământesc regat

şi viaţă să-i insufle, şi-o vagă amintire

în spirit să-i păstreze despre ce-a fost odat’.

 

Atunci când, netrezită, dorinţa de-a se naşte,

sau de dualitate, nu se născuse-n Rai

Când cunoscuse totul, dar făr’ a se cunoaşte,

Impersonalitate, când Tu îl conţineai,

 

Trăind chiar nemurirea, deşi neştiutor,

aflat în armonie, dar încă-n nefiinţă,

când doar necesitatea, nimic întâmplător

nu se ştia să fie acolo cu putinţă,

 

Când era numai Unu, în trei nedesfăcut

pe doi să genereze şi astfel Infinitul,

când primul act al lumii era neînceput –

Pământul să-l creeze, de Ceruri despărţitul,

 

Când nu se conturase voinţa de-a cunoaşte

în neclintita fire, cea neimaginată,

acolo unde nimeni n-avea de ce se naşte,

râvnita fericire părând realizată…

 

Elolvasta: 78
Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján

Fuzuli *

áldozat

 

az szeret igazán ki kedvesének áldozza lelkét

és áldozata apránként érinti imádott szerelmét

ha szerelme gyümölcsét a kedvesnek érleli

ki nem tisztán szeret szerelme csupán veszteség

 

aşık oldur kim canın feda kılar cananına

meyl-i canan etmesin her kim kiymaz canına

canını canana vermektedir kemali aşkın

vermeyen can itiraf etmek gerek noksanına

(Fuzuli)

 

* Az oszmán díván-költészet a perzsa költészetből átvett rituális és szimbolikus jellegzetességeit, verselési hagyományait  Fuzuli (1483?- 1556) vitte szinte a tökéletességig. Különös alakja volt a díván-költészetnek, aki oszmán-törökül, perzsául és arabul is tudott verselni. A díván-költészetben keverednek a misztikus, világi és igen gyakran az erotikus elemek is.

Forrás: internet,  https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%B6k_irodalom#Div.C3.A1n-k.C3.B6lt.C3.A9szet

Elolvasta: 60
Fordította: P. Tóth Irén
Ha                   Ha mit magam körül látok,

az nem élet,

akkor az igazi élet

vajon merre van?

 

Egy félénk jégcsap magában így

töprengett,

álmodozva egy múlandó

világban.

UN VISĂTOR

 Elena Liliana Popescu

 

Dacă ce văd în jurul meu

nu-i viaţă,

Atunci adevărata viaţă

unde-i oare?

 

Se întreba un ţurţure timid

de gheaţă

Care visa-ntr-o lume

pieritoare…

Elolvasta: 72
Saját fotó art
                                                         Ion Minulescu

              Románc zene nélkül/ Szeretjük egymást/

 

       Szeretjük egymást- s hogy mára ezt sokan tudják –

való igaz;

De hogy mi lesz tovább

nem tudjuk mi sem,

nem tudja meg a világ…

Megtudni lehet, sohasem fogják…

……………………………………..

Megismerkedtünk abban az országban, ahol rég

Manon Lescaut szerette meg Des Grieuxt,

a ködös őszt színesre hangszerelte épp

a lila,

a fehér,

a vörös

és a kék.

 

Szeretkeztünk először abban a parkban

ahol a márvány Nimfák merően néznek

kíváncsi szemekkel a pázsit felé,

    ahol egy isten nyilat készít elő lassan,

       gúnyt űzni abból, ami megtörténhet…

 

Szeretkeztünk!…

Eszedbe jut-e még?…

A blúz –

Ó! …A blúzból melleid forrása fakadt

látszottak selyemingen túl, ami szétszakadt,

azok a vénuszi hatalmas halmok!..

 

És szeretkeztünk olyan őrültséggel,

hogy a márványszobrok kimeredt

irigy szeme,

meg az isten is kővé mered,

   kinyújtott kezében a mérgezett nyilakkal!…

Szeretkeztünk,

mindenki tudja mára

szeretjük egymást…

De hogy mi lesz tovább

nem tudjuk mi sem,

   s nem fogja tudni azt a világ!…

 

Fordította Koosán Ildikó

 

Szombathely, 2010-07-26

 

 

Romanţă fără muzică

 

Că ne iubim – şi-o ştie lumea toată –
E-adevărat ;
Dar cât ne vom iubi
Nici noi nu ştim,
Nici lumea nu va şti…
Şi nu va şti-o, poate, niciodată…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ne-am cunoscut în ţara-n care-alt’dată
Manon Lescaut iubi pe Des Grieux,
Într-un amurg de toamnă, orchestrată
În violet,
În alb,
În roz
Şi-n bleu.

 

Şi ne-am iubit întâia oară-n parcul
În care Nimfele de marmură privesc,
Cu ochii-ntrebători, către peluza
Pe care-un Zeu îşi pregăteşte arcul,
Să-şi bată joc de cei ce-l ocolesc…

 

Şi ne-am iubit!…
Ţi-aduci aminte?…
Bluza –
Ah!… Bluza ta pe sânu-ţi decoltat
Părea un peplum de mătase, sfâşiat
Pe sânul unei Venere ce moare!…

Şi ne-am iubit cu-atâta nebunie,
Că statuile albe ne-au privit
Cu ochi geloşi,
Iar zeul a-mpietrit
În mână cu-o săgeată-otrăvitoare!…
Şi ne-am iubit,
Şi-azi toată lumea ştie
Că ne iubim…
Dar cât ne vom iubi
Nici noi nu ştim,
Nici lumea nu va şti!…

 

Elolvasta: 260
                                                                Ködben

Koosán Ildikó fordítása 

Furcsa, ha ködben visz utad!
Bokor és szirt csupa magány,
Egy fa sem észlel társakat,
Magányos valahány.
 
Barátokból állt a világ,
Csupa fény volt az életem;
Most, hogy a köd fog át
Nem látszik senki sem.
 
Bölcs nem lehet itt senki,
A sötét nem felel,
Nem lehet kikerülni,
Mástól elszigetel.
 
Furcsa, ha ködben visz utad!
Az élet egy magány.
Ember sem ismer másokat,
Magányos valahány.
 
  
 
 
 Im Nebel
Seltsam, im Nebel zu wandern!
Einsam ist jeder Busch und Stein,
Kein Baum sieht den anderen,
Jeder ist allein.

Voll von Freunden war mir die Welt,
Als noch mein Leben licht war;
Nun, da der Nebel fällt,
Ist keiner mehr sichtbar.

Wahrlich, keiner ist weise,
Der nicht das Dunkel kennt,
Das unentrinnbar und leise
Von allem ihn trennt.

Seltsam, im Nebel zu wandern!
Leben ist Einsamsein.
Kein Mensch kennt den andern,
Jeder ist allein.
 

 

Elolvasta: 104
Emilia Plugaru
Színek
                        Koosán Ildikó fordítása
 
_ Mama…. hallasz Mama?
– Aludj kis Gilisztám, majd máskor beszélgetünk. 
–  De Mama! Követelőzött a gilisztagyerek, nem akarok aludni!  Azt akarom, hogy beszélgessünk!
– Jól van kis Gilisztám! Nyitotta ki az egyik szemét az öreg giliszta. Miről beszélgessünk?
–  Arról, hogy milyen szép odafenn ..
– Jaj, kis Gilisztám, már annyiszor elmeséltem.
– Még akarom Mama.
– Akkor hallgasd…. és a mamagiliszta belekezdett a  mesébe. Ott fent, suttogta, vagyis a föld felett – egy más világ van. Nem mondom, nálunk is szép, és jó, de nincsenek házak, de ott fenn, ahogy mondtam neked, más…. elsősorban sok a világosság. És van sok- sok szín is. Minden színes. Végül én is megértettem… a színek…. ettől  olyan szép odafent.
– Mama mikor megyünk ki ?
– Jaj, kis Gilisztám/ Hányszor mondjam még? Légy kicsit türelmes. Most tél van, hideg. Elbujtunk a kis házacskánkba, mert megfagynánk. Sok liba és apró élőlény hemzseg odakint amikor meleg van, amikor hideg van behúzódnak az istállóba és alszanak. Gondolom, télidőben a színek is alszanak.
– Így, és most… Hunyd be a szemedet, eléneklek egy dalocskát, és jönnek a kis törpék.
– Nem akarok törpét. Nem félek a hidegtől. Nem tetszik nekem itt.
Bármennyire is nyugodt volt a Mamagiliszta végül is elszakadt a fonál:
– Csillapodj! Kiáltott rá. Fel fogunk menni, amikor hírt adnak és arra lehetőség lesz! Kész! Egy szót se többet! Aludjál!  
– Mama! Kezdi újra a kis Giliszta. Mondd meg… ki fog nekünk hírt adni?
– Értsd meg drágaságom, a föld felett az eget felhők borítják. A felhők különfélék, különböző színűek a különböző nagyságuk miatt,
Mikor tavasz van és az eget sötét felhők takarják, feketék, a legfeketébb felhő veszi a dobot és verni kezdi .Bum. Bum. Bum. Ez a dobszó hozzánk is elhallatszik. Tehát majd akkor beszélgetünk, ha halljuk az ütéseket. Most aludni!
– Maaaama! Hallod? Ugrott ki a kis giliszta az ágyacskájából. A legfeketébb felhő veri a dobot!
– Igen? A Mamagiliszta ezt alig akarta elhinni. Megjött a tavasz?
– Megjött Mama! Megjött! Gyere, menjünk ki!  Gyorsan! Akarom látni a színeket!
–  Nem kis Gilisztám! Még nem…
– De miért! Hazudtál nekem? Akkor…  megyek egyedül, nélküled!
– Állj meg gyerekem! Várj még. Csak egy keveset. Előbb még minden földnek, talajnak nyirkosodnia, puhulnia kell, hogy alagutat tudjunk ásni, ahol ki tudunk csúszni. Ne keseregj, nem
tart soká. A meleg esőcseppek azonnal beszivárognak a talajba. Óh! Mennyire szeretem, mikor a tavaszban először megfürödhetek… mennyire szeretem….
Látod?  A talaj kezd nedvessé válni. Tehát… eljött az ásás ideje.
S a két giliszta megállt egy virágokkal, színekkel teli kertben. A kis Giliszta nem szűnt meg csodálkozni a környezet szépségén.
– Mama, mondta- többé nem megyek haza. Nagyon tetszik itt nekem. Leginkább a virágok tetszenek,
nagyon szépek.
– Ej! Sóhajtott az öreg giliszta. Szép, szép ….de gilisztának a helye a földben van. Ha egy giliszta sok időt tölt a nap sugarai alatt, kiszárad, s még nem is ez a legfontosabb dolog. Nagyon sok veszély kerülget… A ludak, tudd meg, az a legnagyobb rossz. A lu – dak!
– Maaama! Nézd! Milyen csudalény fut felénk?! Milyen kimondhatatlanul mulatságos! S mögötte rengeteg kis arany gombolyag! Megyek, hogy üdvözöljem- kiáltott a kis giliszta, aztán elindult nagy
merészen a kotló fogadására.
– Jaj, kis Gilisztám, mit csinálsz? Esett kétségbe az öregebb, és szégyenkezett amiatt, hogy vissza kellett löknie csemetéjét az alagútba..
Megmenekültünk! fújta ki magát megkönnyebbülten. Ha nem állítottalak volna meg időben… de ne
is beszéljünk róla többet. A legfontosabb, hogy láttad… a színeket.
Gondolom, máskor nem kockáztatunk. Majdnem bekapott a kotló…
Sok dolog történt még a giliszták birodalmában. Ezen az egész napon tovább porhanyósodott a talaj, hogy puha legyen. A kis Giliszta és a Mamagiliszta meg voltak győződve arról, nekik köszönhetően csiráznak ki a porhanyós földből minden tavasszal… a színek.   
 
Poveşti Pentru Copii © 2017
 
2017. július 28.
                                                                                  *
 
Poveşti de Emilia Plugaru
 
 
 Culorile
 
– Mamm… mă auzi mamm?
        – Dormi, Râmel, vorbim altă dată.
        – Mamm! Insistă puiul de râmă. Nu vreau să dorm! Vreau să vorbim!
        – Bine, Râmel! îşi deschide un ochi bătrâna râmă. Despre ce să vorbim?
        – Despre cât de frumos e acolo sus…
        – Vai, Râmel, ţi-am povestit de atâtea ori.
        – Mai vreau, mamm.
        – Atunci ascultă… şi mama-râmă îşi începe povestea. Acolo sus, şopteşte ea, adică deasupra pământului – e o altă lume. Nu zic, şi la noi e bine şi e frumos, căci aici ne este casa, dar acolo, cum sa-ţi spun, e altfel… În primul rând e multă lumină. Şi sunt multe, multe culori. Totul e colorat. Da… În sfârşit am înţeles… Culorile… Iată de ce sus e atât de frumos.
 
        – Mamm, când ieşim afară?
        – Vai Râmel. De câte ori să-ţi zic? Ai niţică răbdare. Acum e iarnă, e frig. Ne-am ascuns în căsuţa noastră ca sa nu îngheţăm. Multe gâze şi vietăţi mici când e cald mişună pe afară, când e frig stau în ţărână şi dorm. Chiar şi culorile pare-se dorm pe vreme de iarnă. Aşa că… Închide ochii, îţi voi cânta un cântecel, iar tu vei face nani.
 
        – Nu vreau nani! Nu-mi pasă de frig! Nu-mi place aici!
        Oricât de calmă ar fi mama-râmă, până la urmă îşi iese din fire:
        – Încetează! strigă ea. Vom merge sus doar când ni se va da de ştire că e posibil! Gata! Nici o vorbă mai mult! Dormi!
        – Mamm, începe iarăşi Râmel. Spune-mi… Cine ne va da de ştire?
        – Înţelegi scumpule, deasupra pământului e cerul cu nori. Norii sunt diferiţi… Adică de diferite culori, de diferite mărimi. Când e primăvară şi cerul se acoperă cu nori negri, tuciurii – norul cel mai important îşi ia toba şi începe să bată: Bah! Bah! Bah! Bah! Toba lui se aude până la noi. Deci vorbim după ce auzim bubuitul. Acum dormi!
 
        – Maaammm! Auzi!? sare Râmel din pătucul său. Norul cel mai important bate din tobă!
        – Da? nu-i vine să creadă mamei-râme. O fi venit primăvara?
        – A venit, maaamm! A venit! Hai sa mergem afară! Repede! Vreau să văd culorile!
        – Nu, Râmel. Încă nu…
        – De ce?! M-ai minţit!? Atunci… plec singur, fără tine!
 
        – Stai, puiule! Aşteaptă! Doar un pic. Mai întâi de toate ţărâna trebuie să devină reavănă, puhavă, ca să putem săpa tunelul prin care ne vom strecura. Nu durează mult. Acuş picăturile calde de ploaie se vor scurge în sol… Ah! E atât de plăcut când faci prima scăldătoare de primăvară… Atât de plăcut… Vezi? Solul începe să devină umed. Deci… putem să pornim săpatul.
 
        Cele două râme stau într-o grădină plină de flori, plină de culori. Micuţul Râmel nu încetează să se minuneze de frumuseţea din jur.
        – Maaamm, zice el, nu mă mai întorc acasă. Îmi place atât de mult aici. Mai ales îmi plac florile… sunt foarte frumoase!
        – Eh, oftează bătrâna râmă. Frumos, frumos… Dar locul unei râme e în pământ. Dacă o râmă stă mult timp sub razele soarelui, se usucă. Şi nici măcar nu acest lucru e cel mai important. Prea multe primejdii ne înconjoară… Găinile, iată răul cel mare. Gă-i-ni-le!
        – Maaaamm! Priveşte! Ce fiinţă ciudată aleargă spre noi?! E nespus de nostimă! Iar în urma ei – o mulţime de ghemuleţe aurii! Mă duc să-i salut! strigă Râmel, apoi porneşte cu îndrăzneală în întâmpinarea cloştii.
        – Vai, Râmel, ce faci!? e disperată râma cea mare, reuşind totuşi să-şi împingă odrasla înapoi în tunel. Am scăpat, răsuflă ea uşurată. Să nu te fi oprit la timp… Dar… să nu mai vorbim. Principalul e că ai văzut… culorile. Cred că altădată nu mai riscăm. Era cât pe ce să ne înghită o cloşcă…
        E mult de lucru în împărăţia râmelor. Toată ziulica acestea fărâmă solul ca să-l facă pufos. Râmel şi mama-râmă sunt convinşi că şi datorită lor din solul pufos răsar în fiecare primăvară… culorile.
                                                           *

Elolvasta: 1 184
Ion Creangă
Mese egy lusta emberről
                                   Koosán Ildikó fordítása
 
Mondják, volt egyszer egy faluban egy szörnyen lusta ember, annyira lusta, még falatot sem vett a szájába, hogy megrágja. A falu látta, hogy ez az ember nem keres munkát, de még a fejét sem töri rajta, elhatározták, hogy felkötik, ne adjon másoknak a henyélésre példát. Futottak ezért hát két emberért a faluból és elvezették a lusta házához, azok felkaptál és feltették egy ökrösszekérre, mint egy érzéketlen tuskót, és gyerünk vele az akasztóhelyre.
       Így volt akkor abban az időben.
Az úton találkoztak egy kocsival, amiben egy nagysága ült. A nagysága meglátva az ökrösszekeret az emberrel, aki úgy nézett ki mintha beteg lenne, kérdezte részvéttel a két parasztot imígyen:
      Jó emberek! Látni, hogy ez az ember a szekérben beteg, szerencsétlen, viszitek talán valami orvoshoz valahová, hogy megvizsgálja?
– Nem a, nagysága, – felelte az egyik közülük, – bár tiszteljük a maga becsületes érdeklődését, – de ez egy lusta, akinek nem hiszem, hogy párját találni a világon, visszük az akasztóhelyre, hogy megtisztítsuk a falut egy henyélőtől.  
     – Ejnye, jó emberek! mondta a nagysága megborzadva. Az bűn, hogy szegény úgy haljon meg, mint egy elvetemült kutya! Jobb lesz, ha elviszitek az én birtokomra. Ott a bejárat, annál a kanyarnál. Nekem van ott egy hombárom tele száraz kenyérrel, élhet ő is a házam közelében, mert hiszen tudom, nem ítél el engem az Isten egy darab kenyér miatt. Adósok vagyunk azzal, hogy segítse egyikünk a másikat. 
    – Hallod-e  te lusta, mit mond a nagysága: téged berak  egy ketrecbe, a hombárba, teli száraz kenyérrel, mondta az egyik a falusiak közül. Lám, milyen szerencséd van, verjen meg a sötétség, hogy verjen, te emberiség csúfsága! Le a rongyokkal a szekérről és köszönd meg a nagyságának, hogy megmentett a haláltól, élhetsz bőségben, befogadott téged az Isten szárnyai alá. Mi úgy gondoltuk, adunk neked egy furkósbotot és egy kötelet. De az isteni jóságú nagysága menedéket ad neked és száraz kenyeret, hogy még élj, és ne halj meg!
Van-e valakinek még ilyen szenvtelen ábrázata, mint neked, s táplálkozik, mint egy naplopó, ez aztán a csuda! Ekkora szerencsétől más sírva fakadna. Jól mondta, aki mondta, az ökrök szántanak, a lovak esznek.
      – Rajta, adjunk feleletet a nagyságának így vagy úgy, mert nincs arra ideje, hogy velünk beszélgessen.
     – De áztatottak azok száraz kenyerek? szólt akkor a lusta fél szájjal, anélkül, hogy megmozdult volna. 
     – Mit mondott? kérdezte a nagysága a falusiaktól.
     – Hogy mit mond, nagylelkű nagysága, – válaszolt az egyik,-  azt kérdezi  áztatottak- e a száraz kenyerek?
    – Jaj nekem, és nekem –szólt a nagysága csodálkozva. Ezt inkább nem hallottam. Ő nem tudja magának beáztatni?
    –  Hallgass ide te lusta: elfogadod, hogy beáztatod egyedül, vagy nem?
    – Igen, felelte a lusta. Húzzatok engem még jobban előre! De nagyon óvatosan, bár ebbe tán a szájam is belepusztul!
Akkor az egyik falusi így szólt a nagyságához:
     – Nagy a maga jósága irgalmas nagysága, de hiába akarja az árpát a libához hajtani. Most látja jól, nem csak úgy potyára visszük mi az akasztóhelyre őt, hanem, mert gonosznak tartjuk.
Mit gondol? Egy egész falu nem tett meg mindent kéz a kézben, hogy tudjon belőle valamit faragni? De magának ki segít? És a lusta nagy parancsolgató, ezt vésse a fejébe!
Akkor a nagysága minden jóindulatával együtt is megunva a könyörületességet, és ezt az egészet, így szólt:
     – Jó emberek, tegyétek azt, amit nektek az Isten sugall.
Így hát a falusiak elvitték a lustát az őt megillető helyre, és tettek azonképpen.
Íme, így szabadult meg a lusta attól falutól és a falu őtőle.
  Vágyakozhatott ettől kezdve más lusta is abba a faluba, ha kezet adott rá, hogy meghúzza magát.
Nyeregbe ültem és úgy mondtam el a mesét. / vagyis: itt a vége, fuss el véle./
2017. július 30.
 
 Povestea unui om leneş
 de Ion Creangă
 
        Cică era odată într-un sat un om grozav de leneş; de leneş ce era nici îmbucătura din gură nu şi-o mesteca. Şi satul, văzând că acest om nu se dă la muncă nici în ruptul capului, hotărî să-l spânzure pentru a nu mai da pildă de lenevire şi altora. Şi aşa se aleg vreo doi oameni din sat şi se duc la casa leneşului, îl umflă pe sus, îl pun într-un car cu boi, ca pe un butuc nesimţitoriu, şi hai cu dânsul la locul de spânzurătoare.
        Aşa era pe vremea aceea.
        Pe drum se întâlnesc ei cu o trăsură în care era o cucoană. Cucoana, văzând în carul cel cu boi un om care seamănă a fi bolnav, întreabă cu milă pe cei doi ţărani, zicând:
        – Oameni buni! Se vede că omul cel din car e bolnav, sărmanul, şi-l duceţi la vro doftoroaie undeva, să se caute.
        – Ba nu, cucoană – răspunse unul dintre ţărani – să ierte cinstită faţa dumnevoastră, dar aista e un leneş care nu credem să mai fi având păreche pe lume, şi-l ducem la spânzurătoare, ca să curăţim satul de-un trândav.
        – Alei, oameni buni! zise cucoana, înfiorându-se. Păcat, sărmanul, să moară ca un câne fărădelege! Mai bine duceţi-l la moşie la mine; iacătă curtea pe costişa ceea. Eu am acolo un hambar plin cu posmagi, ia aşa pentru împrejurări grele, Doamne fereşte! A mânca la posmagi şi a trăi şi el pe lângă casa mea, că doar ştiu că nu m-a mai pierde Dumnezeu pentr-o bucăţică de pâne. Dă, suntem datori a ne ajuta unii pe alţii.
        – I-auzi, măi leneşule, ce spune cucoana: că te-a pune la coteţ, într-un hambar cu posmagi, zise unul dintre săteni. Iaca peste ce noroc ai dat, bată-te întunericul să te bată, urâciunea oamenilor! Sai degrabă din car şi mulţămeşte cucoanei că te-a scăpat de la moarte şi-ai dat peste belşug, luându-te sub aripa dumisale. Noi gândeam să-ţi dăm sopon şi frânghie. Iar cucoana, cu bunătatea dumisale, îţi dă adăpost şi posmagi; să tot trăieşti, să nu mai mori! Să-şi puie cineva obrazul pentru unul ca tine şi să te hrănească ca pe un trântor, mare minune-i şi asta! Dar tot de noroc să se plângă cineva. Bine-a mai zis, cine-a zis, că boii ara şi caii manâncă. Hai, dă răspuns cucoanei, ori aşa, că n-are vreme de stat la vorbă cu noi.
        – Da muieţi-s posmagii? zise atunci leneşul cu jumătate de gură, fără să se cârnească din loc.
        – Ce-a zis? întrebă cucoana pe săteni.
        – Ce să zică, milostivă cucoană, răspunde unul. Ia întreabă că muieţi-s posmagii?
        – Vai de mine şi de mine – zise cucoana cu mirare – încă asta n-am auzit! Dar el nu poate să şi-i moaie?
        – Auzi, măi leneşule: te prinzi să moi posmagii singur, ori ba?
        – Ba, răspunse leneşul. Trageţi mai bine tot înainte! Ce mai atâta grijă pentru astă pustie de gură!
        Atunci unul dintre săteni zise cucoanei:
        – Bunătatea dumneavoastră, milostivă cucoană, dar degeaba mai voiţi a strica orzul pe gâşte. Vedeţi bine că nu-l duceam noi la spânzurătoare numai aşa de flori de cuc, să-i luăm năravul. Cum chitiţi? Un sat întreg n-ar fi pus oare mână de la mână, ca să poată face dintr-însul ceva? Dar ai pe cine ajuta? Doar lenea-i împărăteasă mare, ce-ţi baţi capul!
        Cucoana atunci, cu toată bunăvoinţa ce avea, se lehămeteşte şi de binefacere şi de tot, zicând:
        – Oameni buni, faceţi dar cum v-a lumina Dumnezeu!
        Iar sătenii duc pe leneş la locul cuvenit, şi-i fac feliul.
        Şi iacă aşa au scăpat şi leneşul acela de săteni şi sătenii aceia de dânsul.
        Mai poftească de acum şi alţi leneşi în satul acela, dacă le dă mâna şi-i ţine cureaua.
        Ş-am încălecat pe-o şea, şi v-am spus povestea aşa.
 
Poveşti Pentru Copii © 2017

 

Elolvasta: 63
Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján

 

Ölelj át, illatod áradjon szét bőrömön,
Tárulkozz ki, mint tavaszi pillangó,
Puha kezeddel barangold be testemet,
Ne hunyd le szemed,
Oldozd fel bennem a félelmet,
Hogy rideg szentélyből kihúzó denevérek
Látványa ne riasszon többé!
Erősíts meg engem,
Illatod, mint emlékkép, éljen verseimben.
Ne hagyj árván, szomjan,
Ne hagyd elvarratlan’ elnyűtt érzéseimet,
Fészkeld be magad a szívembe!
Beleborzongok, ha más érinti hajad.
*Fésűbe gyűlt hajszálaidból fonj kötést szerelmünkre!
Ha álmomban simogatsz,
Közel vagy hozzám,
Feloldod az éj sötétjét és magányomat.
Pillantásod,
Ajkadról a dal,
Egy csók
Ezernyi rózsát nyit arcodon!
Add a kezed, szerelmed kiolvasom vonásaidból!
Lépésed őz szökellése…
Ne fuss el, szeretlek!
Gyere, ölelj meg,
*Ajkaidról adj az élet vizéből. **

*
Illusztráció: dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes https://scontent.ftsr1-2.fna.fbcdn.net/v/t34.0-12/18492225_1536321286419…

*A hajnak rontó szerepe van a népi kultúrában. Hajszállal szerelmi rontást lehet elkövetni, erre utal a fésűbe ragadt haj összegyűjtésével.
** A szöveg szerint „lélek vize „ Can suyu van, de ezt élet vizének fordíthatjuk.
*
Mitat Çıbuk : Gel, sarıl bana

 

Sarıl kokun tenime yayılsın
Bahar kelebekleri misali
Üstümde gezdir pamuk ellerini
Hafifletir karanlıklarımı
Kapama gözlerini
Işıksız kalan mabetler gibi
Yönlerimi yarasalar çizmesin
Yaslan satırlarıma
Kokun şiirlerimde resimler çizsin
Öksüz kalır susarsan, hislerim
Yamalarım duygularımı
Dikiş tutmaz ellerini uzatmadan
Yuva yapmış gönlüm saçlarına
El değmesin üşürüm
Tarak aşkımızı yazsın
Saçlarının her teline
Şimdi uzak değilsin bana
Hayallerim tenini okşuyor
Gecenin karanlığında
Ve ben yalnızlıklarımı topluyorum
Bakışlarından
Dudaklarında vuslat türküleri
Bir öpücük
Bin gül açar mimiklerinde
Ver ellerini aşkın tarihi iz bıraksın
Yanaklarına
Bir ceylan ürkekliği yüreğinde biliyorum
Kaçma benden seni seviyorum
Sarıl bana
Dudaklarından can suyu ver bana
Gel, sarıl bana.

 

Elolvasta: 351

Grimm testvérek meséiből

A nagyapó és az unoka

                         Koosán Ildikó fordítása

     Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett alig bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából.  

      Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.

      Attól a naptól kezdve, egy cserépedénybe kapott enni, de még annyit sem, hogy jól lakjon. Vágyakozva kereste az étellel bőven  megrakott asztalt, szemei megteltek a keserűség könnyeivel. 

      Egy napon a cserépedényt kiejtette  remegő kezeiből, ami leesett és összetört. Mikor ezt a menye meglátta, azon nyomban jól összeszidta, de az öreg magába zárta a keserűséget és nem válaszolt. Csupán időről időre sóhajtott mélyeket. 

   ”  Na, ez már mindennél több!’ Mondta férjének az asszony. Vett a piacon néhány garasért egy fatálat, szegény öreg ettől kezdve csak fatálból ehetett.

       És íme, egyszer estefelé, mikor mindannyian együtt ültek a szobában, velük volt a csaknem négy éves kedves unoka, aki játszani kezdett néhány deszkadarabbal

      –  Mit csinálsz te ott? –kérdezte az édesapja.

      –  Csinálok én is egy vájút, mondta a fiúcska, amiből anya és apa fog enni, amikor nem lesz  erejük, épp  úgy, mint a nagyapónak!

      Mind a ketten hosszasan egymásra néztek, s a keserűségtől és a szégyentől  sírva fakadtak. Hívták rögtön az öreget, hogy üljön az asztalhoz, ettől a naptól kezdve újra együtt étkeztek. Ha néha- néha előfordult, hogy az öreg kiborította az ételt, senki sem vette tőle rossz néven.

 

     2017. április 28.

 

  

Bunicul şi nepotul 

de Fraţii Grimm

   A fost odată un bătrân împovărat de ani. Şi de bătrân ce era, privirea i se tulburase, auzul îi slăbise şi-i tremurau genunchii la orice mişcare. Când şedea la masă să mănânce, abia mai putea să ţină lingura în mână: vărsa ciorba pe masă, iar uneori îi scăpau chiar bucăturile din gură.

         Şi văzând până unde ajunsese bătrânul cu nevolnicia, fiul şi noră-sa se umplură de scârbă. Nu-i mai aşezară să mănânce cu ei la masă, ci-l puseră într-un colţ, lângă vatră.

         Şi din ziua aceea îi dădeau mâncarea într-o strachină de lut, şi nici măcar atât cât să se sature. Bătrânul căta cu jind la masa încărcată cu bucate, şi ochii lui lăcrimau de amărăciune.

         Într-o zi, strachina de lut îi scăpă din mâinile cuprinse de tremur; căzu pe jos şi se făcu cioburi. Când văzu asta, nora apucă să-l certe de zor, dar bătrânul se închisese în amărăciunea lui şi nu scotea o vorbă. Din când în când, numai, scăpa câte-un oftat adânc.

         “Asta e prea de tot!” îşi spuseră în sinea lor bărbatul şi nevasta. Şi-i cumpărară din târg o strachină de lemn, pe câteva părăluţe. Bietul bătrân trebui să mănânce de aici înainte doar din strachina de lemn.

         Şi iată că odată, înspre seară, cum şedeau cu toţii în odaie, nepoţelul, să tot fi avut gâgâlicea de copil vreo patru anişori, începu a-şi face de joacă cu nişte scândurele.

         – Ce faci tu acolo? îl întrebă taică-său.

         – Fac şi eu o covăţică, îi răspunse copilaşul, din care să mănânce tata şi mama, când n-or mai fi în putere, ca bunicul!

 Amândoi cătară mult timp unul la altul şi de amar şi de rusine îi podidi plânsul. Îl poftiră de îndată pe bătrân să se aşeze la masa lor şi, din ziua aceea, mâncară iarăşi cu toţii împreună. Şi din când în când se mai întâmpla ca bătrânul să verse din mancare, acum însă nu-l mai lua nimeni la rost…

 

 

Elolvasta: 100

 

Elhagyatva

Varjúraj vijjog
és zúg a város felé tova:
mindjárt itt a hó –
jó annak, kinek van otthona!

Dermedten állsz
s hátra meredsz, – mióta már!
Mondd: hova szállsz
a tél elől bolond madár?!

A világ – egy kapu
ezer pusztája néma, s hideg!
Lábán útilapu
akinek mindene elveszett.

Sápadtan állsz
téli bolyongásra átkozva
mint a füst szállsz
hidegebb egekbe vágyakozva.

Repülj madár, károgd
gyászdalod, mert senki sem hallja! –
Rejtsd el vérző, bolond
szívmagod, mely a jég s gúny rabja!

Varjúraj vijjog
és zúg a város felé tova:
mindjárt itt a hó –
jó annak, kinek van otthona!

 
Nitzsche: Vereinsamt

Die Krähen schrein
Und ziehen swirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein –
Wohl dem, der jetzt noch Heimat hat!

Nun stehst du starr,
Schaust rückwärts, ach wie lange schon!
Was bist du Narr
Vor Winters in die Welt entflohn?

Die Welt – ein Tor
Zu tausend Wüsten stumm und kalt!
Wer das verlor,
Was du verlorst, macht nirgends Halt.

Nun stehst du bleich,
Zur Winter-Wanderschaft verflucht,
Dem Rauche gleich,
Der stets nach kältern Himmeln sucht.

Flieg, Vogel, schnarr
Dein Lied im Wüstenvogel Ton! –
Versteck, du Narr,
Dein blutend Herz in Eis und Hohn!

 Die Krähen schrein
Und ziehen swirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein –
Wohl dem, der jetzt noch Heimat hat!

Elolvasta: 75
Óda globaloma…

…

Politikai korrupciók bámulatos szépsége,

Pazar pénzügyi és diplomáciai botrányok,

Politikailag motivált utcai merényletek,

És olykor egy-egy királygyilkosság üstököse,

Amely Csodával és Harsonaszóval világítja meg

A civilizáció  már-már eseménytelennek látszó egét!

 

Ó, híreket elhallgató újságok,

Őszintétlenül őszinte politikai cikkek,

Szenzációhajhász hírfrászok, bűnügyi tudósítások —

Melyekből két hasáb a következő oldalra kerül!

Nyomdafesték fantasztikus illata!

Újonnan  kitett, még nedves plakátok!

Frissen megjelent- fehér szalaggal átkötött sárga könyvek!

Ó mennyire szeretlek titeket mind, mind, mind!

Szeretlek titeket minden lehetséges módon,

Szememmel, fülemmel, szaglásommal,

És a tapintásommal, (ami számomra a megérintéseteket jelentené!)

Szeretlek titeket értelmem általatok megrezegtetett  antennáival,

És kéjre hangolt érzékeimmel!

 

Műtrágyák, gőzcséplőgépek, mezőgazdasági haladás!

Mezőgazdasági vegyszerek, és a kereskedelem, amely  szinte már  tudomány!

Kereskedelmi utazók árumintái, utazóké, kik az ipar kóbor lovagjai,

Gyárak és csendes irodák kiterjesztései!

 

Ó, szövetek a kirakatokban! Ó, próbababák, és legdivatosabb modellek!

Ó, haszontalan tárgyak, melyeket mindenki meg akar venni!

Helló hatalmas nagyáruházak!

Üdv nektek felvillanó, ragyogó, majd eltűnő villanyhirdetések!

Üdv mindennek, ami a mát építi és elválasztja a múlttól!

Vasbeton, cementbeton és új technológiák!

Haladás a dicsőséges, halálos fegyverekben!

Páncélosok, ágyúk, gépfegyverek, tengeralattjárók, repülőgépek!

Szeretlek titeket, mint vadállat,

Húsra éhes bestia vággyal.

…

______________________________________________

ODE TRIUNFAL

…

A maravilhosa beleza das corrupções políticas,

Deliciosos escândalos financeiros e diplomáticos,

Agressões políticas nas ruas,

E de vez em quando o cometa dum regicídio

Que ilumina de Prodígio e Fanfarra os céus

Usuais e lúcidos da Civilização quotidiana!

 

Notícias desmentidas dos jornais,

Artigos políticos insinceramente sinceros,

Notícias passez à-la-caisse, grandes crimes —

Duas colunas deles passando para a segunda página!

O cheiro fresco a tinta de tipografia!

Os cartazes postos há pouco, molhados!

Vients-de-paraître amarelos como uma cinta branca!

Como eu vos amo a todos, a todos, a todos,

Como eu vos amo de todas as maneiras,

Com os olhos e com os ouvidos e com o olfacto

E com o tacto (o que palpar-vos representa para mim!)

E com a inteligência como uma antena que fazeis vibrar!

Ah, como todos os meus sentidos têm cio de vós!

 

Adubos, debulhadoras a vapor, progressos da agricultura!

Química agrícola, e o comércio quase uma ciência!

Ó mostruários dos caixeiros-viajantes,

Dos caixeiros-viajantes, cavaleiros-andantes da Indústria,

Prolongamentos humanos das fábricas e dos calmos escritórios!

 

Ó fazendas nas montras! Ó manequins! Ó últimos figurinos!

Ó artigos inúteis que toda a gente quer comprar!

Olá grandes armazéns com várias secções!

Olá anúncios eléctricos que vêm e estão e desaparecem!

Olá tudo com que hoje se constrói, com que hoje se é diferente de ontem!

Eh, cimento armado, beton de cimento, novos processos!

Progressos dos armamentos gloriosamente mortíferos!

Couraças, canhões, metralhadoras, submarinos, aeroplanos!

Amo-vos a todos, a tudo, como uma fera.

Amo-vos carnivoramente.

…

 

Elolvasta: 108

Emléked megfakult szememben

Özönvíz sodort tőlem messzire

Életem azóta sötét színtelen

Mint napfény nélkül a természet.

Nászdal helyett ma Hicran siratója

tódul ajkamra

Ellenfeleim – vak denevérek –

Ülnek lakodalmat felettem

És hennával kenik szép kezeidet

Tudod-e?

Csak arra vágyom hogy mosolyod

Gyöngyfogaid emléke perzselőn

Fogva tartson s a dalokat

Melyeket nekem énekeltél

Nem emlékkönyvbe

De a szívembe vésem örökre

Tudod-e?

Neved hallatára

Pulzusom vad hullámzásba kezd

Belsőm éget testem úgy remeg

Mintha földrengés rázná

Tudod-e?

Hogy képzeletemben

Borostyánként fonódunk össze

Boldogságunkat utcai lámpák

Lesik féltékenyen

Míg az éjbe suttogom  

Esengő vallomásomat                                                              

Mennyire szeretlek téged

Tudod-e?

*

(Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján.

Illusztráció: dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes)

*

Mitat Çıbuk: Bilir misin

Gözlerimden anı kayboluşunla

Tufan olur, yıkılırım 

Hicran ağıtları dökülür dudaklarımdan

Tabiatsız ve güneşşiz kalmış bir dünya gibi

Kapkaranlık olur hayatım 

Rakiplerim kör yarasalar

Ki onlarda düğün,bayram

Kınalar yakacak ellerine

Bilir misin? 

Senin gülüşünde inci dişlerin

Ani ağlayışın

Elimde tutuşun

Benim için seçtiğin şarkıların

Her nağmesinin dudaklarından dökülüşü

Hatıra defterlerinde değil

Gönlümde,hafızamda kazılı

Bilir misin? 

Senin isminin geçtiği her yerde

Nabızlarımın bir dalga gibi yükseldiği

İçimin ‘cız’ diye yandığı

Deprem yemiş bedenimin titreyişini

Bilir misin? 

Sarmaşıklar örnek alırdı sarılışımızdan

Bakışlarımızı kıskanırıdı sokak lambaları

Hele Seni Seviyorum fısıldayışın

Cankurtaranın siren sesi gibi

Bilir

Elolvasta: 59

 Jaques Prévert 

 Téli gyermekdal

 Koosán Ildikó fordítása

 

A téli éjszakában

nagy fehér ember lohol

a téli éjszakában

nagy fehér ember lohol

hóból egy öregapó

szájából pipa fityeg,

hóból egy öregapó

üldözi rég a hideg.

Végre a faluhoz ér.

Itt-ott az ablak világos

megnyugtatja a kép.

Szalad az első házhoz

kopogás nélkül belép;

Megmenekül, de véletlenül

az izzó kályhalapra ül,

s eloszlik, mint a pára.

A pipa marad utána

a tócsában egy perc alatt,

a pipa marad utána

meg az a nyűtt kalap.

                                                 

Chanson pour les enfants l’hiver

 

Dans la nuit de l’hiver

Galope un grand homme blanc

Dans la nuit de l’hiver

Galope un grand homme blanc

C’est un bonhomme de neige

Avec une pipe en bois,

Un grand bonhomme de neige

Poursuivi par le froid.

Il arrive au village.

Voyant de la lumière

Le voilà rassuré.

Dans une petite maison

Il entre sans frapper ;

Et pour se réchauffer,

S’assoit sur le poêle rouge,

Et d’un coup disparaît.

Ne laissant que sa pipe

Au milieu d’une flaque d’eau,

Ne laissant que sa pipe,

Et puis son vieux chapeau.

 

 

Elolvasta: 84
Christian Morgenstern
Egy tengerimanófeleség levele

Koosán Ildikó fordítása

„Szeretve tisztelt Uram Ó,
rettegett Tengeri Manó,
köszönöm a tudósítást
s hogy négy hétig maradsz tovább.

Szépséges hajó a „ Márfa”,
rá ne fuss az Ördögsziklára;
én itt nyugton éldegélek,
az Elbán nyugodt az élet.

Egy lidércfénynél itt közel
néha teát fogyasztok el,
de kár, hogy csak csehül beszél,
s nem értjük egymást ő meg én.

1.6-04. A Biztos helyről hírt adó
hozzád a leghűbb feleségmanó. „
2017. április 20

Brief einer Klabauterfrau
Christian Morgenstern (1871-1914)

“Mein lieber und vertrauter Mann,
entsetzlicher Klabautermann,
ich danke dir, für was du schreibst
und dass du noch vier Wochen bleibst.

Die “Marfa” ist ein schönes Schiff,
vergiss nur nicht das Teufelsriff;
ich lebe hier ganz unnervos,
denn auf der Elbe ist nichts los.

Bei einem Irrlicht in der Näh
trink manchmal ich den Fünfuhrtee,
doch weil sie leider Böhmisch spricht,
verstehen wir einander nicht.

1.6.04. Stadt Trautenau.
Deine getreue Klabauterfrau.”

 

 

Elolvasta: 876

Ion Creangă: Cinci pâini

Öt kenyér

                        Koosán Ildikó fordítása

 

Két ember, akik már ismerték egymást, elindultak egyszer nyáron közösen egy útra. Az egyiknek volt a tarisznyájában három, a másiknak két kenyere. Egy idő után, mivel megéheztek, megpihentek  egy  szomorúfűz árnyékában egy gémeskútnál, kivették a tarisznyából mindketten a kenyerüket, amit magukkal hoztak, hogy együtt egyenek, s jobb étvágyuk legyen az evéshez.

De alig vették ki a kenyereket a tarisznyából ott termett egy ismeretlen harmadik vándor, aki követte őket és megállt mellettük jó napot kívánván. Ezek után megkérte őket, adjanak neki is valamit enni, mert nincs semmi útravaló nála, és hely sincs, ahol vehetne.

 – Tessék csak jó ember, lakmározzon együtt velünk, mondta a két vándor az öreg utasnak; mert az Isten könyörületes! Ahol ketten esznek, jut a harmadiknak is.

Az öreg utas éhesebb volt, mint ők, nem várt további kínálásra, leült a másik kettő mellé, s enni  kezdte az üres kenyeret együtt velük, és ivott rá hideg vizet a kútból, mert más innivaló  nem volt. És ott helyben mindhárman addig ettek, amíg találtak egyetlen darabot is abból az öt kenyérből, ami akkorra úgy elfogyott, mintha nem is lett volna.

Miután befejezték az evést, az öreg vándor kikeresett öt leit az erszényéből és odaadta találomra annak, akinek három kenyere volt, mondván:

– Fogadd el jó ember ezt a csekélységet köszönetképpen tőlem, mivel étellel kínáltatok szükségemben. Továbbmenve majd ihattok az egészségemre egy pohár bort, vagy vehettek valamit, amit kívántok. Nem tudom eléggé megköszönni a jóságot, amit tettetek velem, mert a szemeim már teljesen elhomályosultak, olyan éhes voltam.

Azok ketten először nem akarták elfogadni a pénz, de harmadik társuk hosszas könyörgésére végül is elfogadták.

Kis idő múlva az öreg vándor jó napot kívánt a másik kettőnek, aztán elindult a maga útján. Ők ketten maradtak még egy darabig a szomorúfűz árnyékában, pihenni az evés után. A három kenyér gazdája egyszer csak két leit adott a társának, akinek a két kenyere volt, és szó szerint ezt mondta:

–  Fogd barátom, ez a te  részed,  azt csinálhatsz vele, amit akarsz. Mivel két kenyered volt ezért két lei jár, nekem így marad három leiem, mivel három egész kenyerem volt, s a tieidnél mindenik nagyobb, ahogy emlékszem.

–  Hogy lehet ez? Mondta a másik meglepődve- Miért csak két lei és mért nem két és fél, igazságosan, és akkor szava sem lehetne egyikünknek sem. Az ember, ha nem adott volna egy garast sem, akkor most mi maradna?  

– Hogy hogy maradna? Kérdi a háromkenyeres. Akkor az én részemről alamizsnának számított volna a három kenyér, ezért most te vedd el ezt a kettőt és legyen béke. Vagyis így most mi ingyen ettünk, és bőven van kenyérre valónk az erszényben: nekem három lei, neked két lei, mindegyikünknek a kenyerek száma szerint. Ennél igazságosabb elosztás nem hiszem, hogy létezik még magánál a Jó Istennél sem…

– De nem, barátom, mondja a másik,  a kétkenyeres. Én nem úgy látom, hogy ez igazságos elosztás lenne. Gyere, menjünk el a bíróhoz, és amit ő mond, az lesz a végleges.

– Menjünk a bíróhoz, mondja a másik is, ha ezt nem köszönöd meg. Hiszem, hogy van olyan bíró is, aki megtalálja az igazságot, habár én nem találkoztam ilyennel amióta létezem.

Így elindultak el ők is tovább az úton, azzal az elhatározással, hogy igazságot tetetnek. Ahogy elértek egy helyre ahol bíróság volt, bekérezkedtek a bíró elé, s kezdték elmondani a körülményeket végig mindketten, egymás után:

Hogyan határozták el, hogy együtt indulnak útnak, hogyan álltak meg ebédelni együtt, hány kenyerük volt fejenként, hogyan evett az öreg vándor is velük együtt, miként adott nekik öt leit köszönettel és a háromkenyeres hogyan találta ki, hogy ő ossza fel a pénzt.

A bíró, miután mindkettőt figyelmesen meghallgatta így szólt a kétkenyereshez:

– És maga nem elégedett ezzal az elosztással, amit a társa csinált?

– Nem, bíró úr, mondta az elégedetlen. Mi nem is gondoltunk arra, hogy elfogadjuk a pénzt  az öreg vándortól amit az ebédért nekünk adott, de  mégis így hozta a véletlen, ezért szükséges, hogy igazságosan két részre osszuk amit a vendég ajándékozott nekünk. Én úgy hiszem, van egy olyan út, ami az igazságról szól.

– Ha  az igazságosságról szóljon, – mondta a bíró,- akkor legyen szíves, adjon vissza egy leit annak, akinek három kenyere volt.

  – De erre a döntésre ugyancsak elfog a csodálkozás bíró úr, mondta az elégedetlen merészen. Mi azért jöttünk a bíróság elé, hogy igazságot szolgáltasson, s én úgy látom, hogy ön, aki ismeri a törvényt, engem még jobban elmarasztal.

De legyen, legyen minden úgy, és akkor az Isten előtt is! De aztán, jaj, a világnak!

  – Maga így gondolja,- mondta a bíró csendesen,- de kérem, lássa be, nem így van. Magának volt két kenyere?

 – Igen bíró úr, kettő volt.

–  És magának uram, három kenyere volt?

 – Igen bíró úr, három volt.

 – Valami ital volt valakinél?

 – Semmi bíró úr, csak az üres kenyér és a hideg víz a kútból, ez volt, amit ott útközben magához vehetett a három vándor.

 – Az imént mintha azt bizonygatták volna nekem, – szólt a bíró, –  hogy végig mindent egy emberként fogyasztottatok el. Így van?

 – Így van bíró úr.

 – Most állapodjunk meg a rend kedvéért a következőkbe, tudni lehet-e határozottan, hogy ki mennyi kenyeret evett? Tegyük fel, hogy el lett vágva mindenik kenyér három egyenlő nagyságú darabra,  hány darab volt a magáé, aki azt mondja, hogy két kenyere volt?

 – Hat darab kellett, hogy legyen bíró úr.

–  És magánál, aki azt mondja három kenyere volt?

 – Kilenc darab kellett, hogy legyen bíró úr.

 – Na, már most, mennyit tesz ki hat darab és kilenc darab?

 – Tizenöt darabot, bíró úr.

 – Hány ember ette meg ezt a tizenöt kenyérdarabot?

 – Három ember, bíró úr.

 – Jól van! Hány darab esik akkor egy emberre?

 – Öt- öt darab, bíró úr.

 – Akkor most azt mondja meg hány darab volt a magáé?

 

 – Hat darab, bíró úr.

 – De megenni hány jutott magának?

 – Öt darab, bíró úr.

 – És hány maradt fölöslegben?

 – Csak egy darab, bíró úr.  

 – Na most álljunk meg itt, hogy megértse maga is, s vegyük most emezt a rész is sorra. Emlékszik hány darab kenyere volt a társának?

 – Kilenc darab, bíró úr.

 – És mennyit evett meg ő összesen?

 – Öt darabot épp, mint én, bíró úr.

 – Akkor neki hány maradt fölöslegben?

– Négy darab, bíró úr.

Jól van! Lám hamarosan meg fogjuk érteni amilyen jól csak lehet! Ezzel azt akarom mondani, magának egy darab fölöslege volt, a társának pedig négy. Vagyis a maga egy darabja és a társa négy darabja kitette ott helyben az öt darabot?

 – Pontosan ötöt, bíró úr.

Igazságos dolog az, hogy ezek a kenyérdarabok, amit a maguk vendége megevett és adott érte öt leit köszönetképpen megfelelő ellenérték lenne?

 – Valóban az, bíró úr.

 – Ezek szerint, a társa magának csupán egy leit kell, hogy adjon, mivel, hogy csak egy maradék kenyérdarabja volt, és ebből következően csak az az egy darab volt eladó, amiért megkapta az árat a vendégüktől. Így tehát a társának négy lei jár, mivel négy maradék kenyérdarabja volt.

Most tehát legyen szíves visszaadni az egy leit a társának. és ha ezt úgy érzi, hogy igazságtalan,  mehet akár a Jóistenhez, hogy lássa, ő  tud-e igazságosabban dönteni ennél!

A kétkenyeres látván, hogy nincs értelme tovább vonakodni, visszaadta társának az egy leit, kissé rossz szájízzel, és szégyenkezve ment el.

A másik, a háromkenyeres meglepődött ezen a döntésen, megköszönvén a bírónak, és távozott csodálkozással szólva:

 – Bárcsak minden bíró ehhez hasonlóan becsületes lenne; amit nem szeretek az, akinek kakukk lakik az arcában, aki nem mond igazat, aki nem törekszik az örök és megdönthetetlen igazságra.

Az ilyenek kötekedőek, csúfolódnak és ellenkeznek, sohasem látott jólétük csak hazudozásból, vagy a munka elhappolásából áll. Arra van szükségük egész életükben, hogy az ördögöt becsalják a kalodába…  de egy jobb társadalmi rendszer csak álom marad.

 

2017. április 9.

 

 

  Cinci pâini

poveste de Ion Creangă

 

         Doi oameni, cunoscuţi unul cu altul, călătoreau odată, vara, pe un drum. Unul avea în traista sa trei pâni, şi celalalt două pâni. De la o vreme, fiindu-le foame, poposesc la umbra unei răchiţi pletoase, lângă o fântână cu ciutură, scoate fiecare pânile ce avea şi se pun să mănânce împreună, ca să aibă mai mare poftă de mâncare.

 oveşti de Ion Creangă – Cinci pâini

        Tocmai când scoaseră pânile din traiste, iaca un al treile drumeţ, necunoscut, îi ajunge din urmă şi se opreşte lângă dânşii, dându-le ziua bună. Apoi se roagă să-i deie şi lui ceva de mâncare, căci e tare flămând şi n-are nimica merinde la dânsul, nici de unde cumpăra.

         – Poftim, om bun, de-i ospăta împreună cu noi, ziseră cei doi drumeţi călătorului străin; căci mila Domnului! unde mănâncă doi mai poate mânca şi al treilea.

         Călătorul străin, flămând cum era, nemaiaşteptând multă poftire, se aşază jos lângă cei doi, şi încep a mânca cu toţii pâne goală şi a be apă rece din fântână, căci altă udătură nu aveau. Şi mănâncă ei la un loc tustrei, şi mănâncă, până ce gătesc de mâncat toate cele cinci pâni, de parcă n-au mai fost.

         După ce-au mântuit de mâncat, călătorul străin scoate cinci lei din pungă şi-i dă, din întâmplare, celui ce avusese trei pâni, zicând:

         – Primiţi, vă rog, oameni buni, această mică mulţămire de la mine, pentru că mi-aţi dat demâncare la nevoie; veţi cinsti mai încolo câte un pahar de vin, sau veţi face cu banii ce veţi pofti. Nu sunt vrednic să vă mulţămesc de binele ce mi-aţi făcut, căci nu vedeam lumea înaintea ochilor de flămând ce eram.

         Cei doi nu prea voiau să primească, dar, după multă stăruinţă din partea celui al treilea, au primit. De la o vreme, călătorul străin şi-a luat ziua bună de la cei doi şi apoi şi-a căutat de drum. Ceilalţi mai rămân oleacă sub răchită, la umbră, să odihnească bucatele. Şi, din vorbă în vorbă, cel ce avuse trei pâni dă doi lei celui cu două pâni, zicând:

        – Ţine, frate, partea dumitale, şi fă ce vrei cu dânsa. Ai avut două pâni întregi, doi lei ţi se cuvin. Şi mie îmi opresc trei lei, fiindc-am avut trei pâni întregi, şi tot ca ale tale de mari, după cum ştii.

         – Cum aşa?! zise celălalt cu dispreţ! pentru ce numai doi lei, şi nu doi şi jumătate, partea dreaptă ce ni se cuvine fiecăruia? Omul putea să nu ne deie nimic, şi atunci cum rămânea?

         – Cum să rămâie? zise cel cu trei pâni; atunci aş fi avut eu pomană pentru partea ce mi se cuvine de la trei pâni, iar tu, de la două, şi pace bună. Acum, însă, noi am mâncat degeaba, şi banii pentru pâne îi avem în pungă cu prisos: eu trei lei şi tu doi lei, fiecare după numărul pânilor ce am avut. Mai dreaptă împărţeală decât aceasta nu cred că se mai poate nici la Dumnezeu sfântul…

         – Ba nu, prietene, zice cel cu două pâni. Eu nu mă ţin că mi-ai făcut parte dreaptă. Haide să ne judecăm, şi cum a zice judecata, aşa să rămâie.

         – Haide şi la judecată, zise celălalt, dacă nu te mulţămeşti. Cred că şi judecata are să-mi găsească dreptate, deşi nu m-am târât prin judecăţi de când sunt.

         Şi aşa, pornesc ei la drum, cu hotărârea să se judece. Şi cum ajung într-un loc unde era judecătorie, se înfăţoşează înaintea judecătorului şi încep a spune împrejurarea din capăt, pe rând fiecare; cum a venit întâmplarea de au călătorit împreună, de au stat la masă împreună, câte pâni a avut fiecare, cum a mâncat drumeţul cel străin la masa lor, deopotrivă cu dânşii, cum le-a dat cinci lei drept mulţămită şi cum cel cu trei pâni a găsit cu cale să-i împartă.

         Judecătorul, după ce-i ascultă pe amândoi cu luare aminte, zise celui cu două pâni:

        – Şi nu eşti mulţămit cu împărţeala ce s-a făcut, omule?

         – Nu, domnule judecător, zise nemulţămitul; noi n-am avut de gând să luăm plată de la drumeţul străin pentru mâncarea ce i-am dat; dar, dac-a venit întâmplarea de-aşa, apoi trebuie să împărţim drept în două ceea ce ne-a dăruit oaspetele nostru. Aşa cred eu că ar fi cu cale, când e vorba de dreptate.

         – Dacă e vorba de dreptate, zise judecătorul, apoi fă bine de înapoieşte un leu istuialalt, care spui c-a avut trei pâni.

         – De asta chiar mă cuprinde mirare, domnule judecător, zise nemulţămitul cu îndrăzneală. Eu am venit înaintea judecăţei să capăt dreptate, şi văd că dumneata, care ştii legile, mai rău mă acufunzi. De-a fi să fie tot aşa şi judecata dinaintea lui Dumnezeu, apoi vai de lume!

         – Aşa ţi se pare dumitale, zise judecătorul liniştit, dar ia să vezi că nu-i aşa. Ai avut dumneata două pâni?

         – Da, domnule judecător, două am avut.

         – Tovarăşul dumitale, avut-a trei pâni?

         – Da, domnule judecător, trei a avut.

         – Udătură ceva avut-aţi vreunul?

         – Nimic, domnule judecător, numai pâne goală şi apă răce din fântână, fie de sufletul cui a făcut-o acolo, în calea trecătorilor.

         – Adineauri, parcă singur mi-ai spus, zise judecătorul, că aţi mâncat toţi tot ca unul de mult; aşa este?

         – Aşa este, domnule judecător.

         – Acum, ia să statornicim rânduiala următoare, ca să se poată şti hotărât care câtă pâne a mâncat. Să zicem că s-a tăiat fiecare pâne în câte trei bucăţi deopotrivă de mari; câte bucăţi ai fi avut dumneata, care spui că avuşi două pâni?

         – Şese bucăţi aş fi avut, domnule judecător.

         – Dar tovarăşul dumitale, care spui că avu trei pâni?

         – Nouă bucăţi ar fi avut, domnule judecător.

         – Acum, câte fac la un loc şese bucăţi şi cu nouă bucăţi?

         – Cincisprezece bucăţi, domnule judecător.

         – Câţi oameni aţi mâncat aceste cincisprezece bucăţi de pâne?

         – Trei oameni, domnule judecător.

         – Bun! Câte câte bucăţi vin de fiecare om?

         – Câte cinci bucăţi, domnule judecător.

         – Acum, ţii minte câte bucăţi ai fi avut dumneta?

         – Şese bucăţi, domnule judecător.

         – Dar de mâncat, câte ai mâncat dumneta?

        – Cinci bucăţi, domnule judecător.

         – Şi câte ţi-au mai rămas de întrecut?

         -Numai o bucată, domnule judecător.

         – Acum să stăm aici, în ceea ce te priveşte pe dumneta, şi să luăm pe istalalt la rând. Ţii minte câte bucăţi de pâne ar fi avut tovarăşul d-tale?

         – Nouă bucăţi, domnule judecător.

          -Şi câte a mâncat el de toate?

         – Cinci bucăţi, ca şi mine, domnule judecător.

        – Dar de întrecut, câte i-au mai rămas?

         – Patru bucăţi, domnule judecător.

        – Bun! Ia, acuş avem să ne înţelegem cât se poate de bine! Vra să zică, dumneta ai avut numai o bucată de întrecut, iar tovarăşul dumitale, patru bucăţi. Acum, o bucată de pâne rămasă de la dumneta şi cu patru bucăţi de la istalalt fac la un loc cinci bucăţi?

         – Taman cinci, domnule judecător.

         – Este adevărat că aceste bucăţi de pâne le-a mâncat oaspetele dumneavoastră, care spui că v-a dat cinci lei drept mulţămită?

         – Adevărat este, domnule judecător.

         – Aşadar, dumitale ţi se cuvine numai un leu, fiindcă numai o bucată de pâne ai avut de întrecut, şi aceasta ca şi cum ai fi avut-o de vânzare, deoarece aţi primit bani de la oaspetele dumneavoastră. Iar tovarăşul dumitale i se cuvin patru lei, fiindcă patru bucăţi de pâne a avut de întrecut. Acum, dară, fă bine de înapoieşte un leu tovarăşului dumitale. Şi dacă te crezi nedreptăţit, du-te şi la Dumnezeu, şi las’ dacă ţi-a face şi el judecată mai dreaptă decât aceasta!

         Cel cu două pâni, văzând că nu mai are încotro şovăi, înapoieşte un leu tovarăşului său, cam cu părere de rău, şi pleacă ruşinat. Cel cu trei pâni însă, uimit de aşa judecată, mulţămeşte judecătorului şi apoi iese, zicând cu mirare:

         – Dac-ar fi pretutindene tot asemenea judecători, ce nu iubesc a li cânta cucul din faţă, cei ce n-au dreptate n-ar mai năzui în veci şi-n pururea la judecată.

         Corciogarii, porecliţi şi apărători, nemaiavând chip de traiu numai din minciuni, sau s-ar apuca de muncă, sau ar trebui, în toată viaţa lor, să tragă pe dracul de coadă… Iar societatea bună ar rămâne nebântuită.

 

 

Elolvasta: 63
                                                         Ion Minulescu
                                                         Előszó helyett
 
                                                           Koosán Ildikó fordítása

 

Nem voltam tegnap,
Nem vagyok ma sem,
És nem leszek
Több semmivel holnap, sem halál után,
Semmi, aminek hinni fog
Az a néhány olvasója a könyvnek-
A naivak, kik majd a köteteket
Csupán csak félig olvassák….
A vásárolt,
A kölcsönzött,
Vagy lopott köteteket.
 
Nem voltam az, akinek mondanak,
És olyan sem amilyen vagyok-
Nem vagyok tűz,
Sem eső,
Sem szél!…
Semmi sem vagyok, ami lehettem volna e földön….
Nem vagyok több,  mint jó szón a könnycsepp,
Amit elvár a tisztelt olvasó, hogy bosszút álljon
S megmutassa a világnak ki is vagyok!…
 
Nem akartam tökéletes tartalom lenni
Az új kiadások százaival –
Könnyű gyönyört keresők kötetei
Vastag,
Kétértelmű
Zavaros címekkel,-
A cím, mint a névsor egy darabja,
Az oldalak pedig majdnem érthető szöveggel,
Mint tollbamondás, dicshimnusz nélkül,
Mint Áspis bika, bélyeg nélkül,
Ahogy Grigorescu „ökrösszekér” nélkül,
Vagy Vitéz Mihály ló nélkül!….
 
De még címnélküli kötet vagyok,
Noha a nyomat bennem létezik.-
Egy szál könyv, amit olvasni kell
Sort sor után
S ugyanúgy tovább
A kezdettől egészen végig,
Míg érthető lesz, milyen acélvéső
Kell kiásni engem címem sziklakövéből
Akkor, ha majd címemre rátalálnak!…
 
2017
 
 
 
 
 
 
 
 
În loc de prefaţă
 
N-am fost nici ieri,
Nu sunt nici azi,
Şi nu voi fi,
Cu-atât mai mult, nici mâine, după moarte,
Nimic din ce vor crede poate
Cei câţiva cititori de carte –
Naivii care-mi vor citi
Volumele numai pe jumătate…
Volumele-mi de versuri, cumpărate
Împrumutate,
Sau furate!…
 
N-am fost aşa precum se spune
Şi nu sunt nici aşa cum sunt –
Nu sunt nici foc,
Nici ploaie
Şi nici vânt!…
Nu sunt nimic din ce-aş putea fi pe pământ…
Nu sunt decât un strop de vorbe bune,
Ce-aştept un cititor cinstit să mă răzbune
Şi să m-arate lumii cine sunt!…
 
N-am vrut să fiu volumul ideal
Cu sute de ediţii repetate –
Volumul voluptăţilor mărunte,
Cu titlul gras,
Multiplu
Şi greoi –
Un titlu cât o listă de bucate,
Iar filele cu text aproape goale,
Ca dictatorii, fără osanale,
Ca boul Apis, fără pată-n frunte,
Ca Grigorescu, fără “car cu boi”,
Sau ca Mihai Viteazul, fără cal!…
 
Sunt un volum ce n-are titlu încă,
Deşi există-n mine tipărit –
Volum unic, ce trebuie citit
Rând după rând
Şi tot aşa, la fel,
De la-nceput şi până la sfârşit –
Până se va-nţelege ce daltă de oţel
Va trebui să-mi sape titlu-n stâncă
Atunci când titlul meu va fi găsit!…
 

 

Elolvasta: 81

Micea Dinescu
Bánatos dal.
            Koosán Ildikó fordítása

Még tudod –e ki voltál régen
„hosszúlábú ős istenképem”
 
jöttél az árral, vagy áradtál te is
csorogtál belém mennyboltomig
 
ostorrá lett nyelvemmel kutatva   
combodon vadásztunk kis nyulakra
 
átvadásztunk lábikránk kékesén
jó illatod volt, fürge voltam én.
 
De jaj, jaj, jaj, szememen felhő
engem űz három tisztelendő
 
húsomból bűzösség árad mától
attól a kis fűz deszkácskától
 
mint a lóból, ha csikómód nemzene
kötőfékem tart vissza, gyere
 
üres a bögre, kihűlt tál a múlt,   
s a szerelem – az alma-  elgurult.
 
2017. április 2.

 

 

Cântec de inimă albastră

 

Mai ştii cum te strigam pe-atunci
“icoană cu picioare lungi”

 

veneai pe râu sau râu erai
curgeai în mine până-n rai

 

cu limba preschimbată-n bici
vînam pe coapse iepuri mici

 

vânam prin pulpe fîn mieriu
erai mireasmă eram viu.

 

Dar of of of desiş de ochi
acum de mine trag trei popi

 

carnea-mi miroase de pe-acum
a scândurică de salcâm

 

pe când mânzeşte muşti din cai

mie ţărâna-mi spune hai,

 

mie ulcica-mi spune blid,
iubire – măr rostogolit.

 

Elolvasta: 109
Fordította: P. Tóth Irén

Zarándok

 

            I

Nem vagyok más, csak egy szárnyaló gondolat,

sorsom, hogy korszakok közt zarándokoljak,

távoli világok közt élni és halni,

tévelygő istenként egyre messzebb szállni…

 

Csábítsanak el engem lebegő álmok,

varázsoljanak el puszta-délibábok,

mit nekem szántál, feledjem sorsomat,

ne békéljek meg soha, válasszak rossz utat,

 

Feledjem a szent forrást, és egyre kevésbé

kövessem szívem legszentebb küldetését,

éljem végig az egész rémálmot: gyűlölet

és halál egyszerre vezesse kezemet,

 

Más nemzetekkel harcoljak értelmetlenül,

hatalmas vagyonokat gyűjtsek szüntelenül,

az önzés legyen mindig vezető szavam,

emberek közül elsőnek a gyávát válasszam,

 

A hitet mit hirdetek, szél fújja jó messze,

mit naponta prédikálok, én se higgyek benne,

hazudjak könnyedén és ferdítsek el mindent,

akarjam leigázni az egész emberiséget,

 

Hogy az élet szeplőtlen ajándék, ne higgyem,

kótyavetyéljem el öröklött tehetségem,

ne érezzek szánalmat, üssem kegyetlenül

az elesettet, ki ott fekszik védtelenül,

 

És kövessem el folyton ugyanazt a hibát

mit elkövettem először a csalás útján,

kerüljem az igazat, tettben és szóban,

örök tudatlansággal kössek fogadalmat,

 

Félelem, oktalanság, ne tudjam mit jelent,

legyek gyenge, áruló, tisztességtelen,

magasztaljam folyton apró tetteimben

hogy képmutató énem hatalmába estem…

 

II

Szárnyaló gondolatom vagy, ez így igaz,

a fantomvilágban, hova száműzted magad,

és eltévedve itt-ott, néha tudatlanul,

győzedelmesen térhess vissza valamikor,

 

csalóka álmaidtól tudj megszabadulni,

választott utadról ne tántorítson semmi,

mit neked rendeltem, találd meg újra sorsod,

fejtsd meg lelked legmélyébe vésett titkod,

 

emlékezzél egyre tisztábban vissza arra,

ki elkísért e magányos kalandos útra,

engedd, hogy költözzön szívedbe szeretet,

és védd meg azokat, kik holtukból születtek,

 

mindenben lásd meg azt, aki megteremtette,

tudd, az igazi kincs nem a gazdagok kincse,

az univerzumot is szeretet élteti,

ellenségednek is próbálj megbocsátani.

 

Egyre erősebbé növekszik benned a hit,

mikor egy megpróbáltatás új út fele visz,

megtudni az igazat: lenni vagy nem lenni?

Akkor sikerül majd önmagad ura lenni!

 

Tudni fogod akkor, hogy végtelen az élet,

mit elveszettnek hittél – egész örökséged –

ezerszeresen ér hozzád, a neki rendelthez,

ha elméd határai végtelenbe vesznek…

 

Keresed a kezdetet, de többé nem leled

a legutolsó ugrásban, ahogy tervezted,

szülőhazád felé, legszerényebb ruhában,

tisztán, minden ígérettől megszabadulva.

 

Ott, hova semmi rossz nem tud beférkőzni,

mindenben harmónia fog visszatükröződni.

Hozzád beszél a szó, a tett, és a gondolat –

csendben hirdetik teljes szabadulásodat.

 

 

Pelerin

Elena Liliana Popescu

 

I

Nu sunt decât un gând al tău, înaripat

doar să călătoresc prin ere-mi este dat

prin lumi îndepărtate să trăiesc, să mor

şi să-mi continuu zborul, de zeu rătăcitor…

 

De vise plutitoare ademenit să fiu

să cred în vraja fetei morgana din pustiu

să nu-mi aduc aminte menirea ce mi-ai dat

s-aleg mereu eroarea, să fiu neîmpăcat,

 

Să uit izvoru-mi sacru, din ce în ce mai mult

de-a inimii solie să nu ştiu să ascult

şi să trăiesc coşmarul până la capăt: ura

şi moartea deopotrivă să-mi fie semnătura,

 

Să port război zadarnic cu alte seminţii

s-adun fără odihnă imense bogăţii

să-mi fie egoismul cuvânt de căpătâi

şi dintre oameni laşul să-mi pară cel dintâi,

 

Credinţa proclamată să-mi fie vorbă-n vânt

deşi o predic zilnic, să nu cred în cuvânt,

să mint cu uşurinţă şi să răstălmăcesc

să vreau sub stăpânire tot neamul omenesc,

 

Să nu-nţeleg că viaţa e-un dar neprihănit

să risipesc aiurea talantul moştenit

să nu ştiu ce e mila, lovind fără cruţare

în cel căzut şi paşnic, lipsit de apărare,

 

Şi să repet întruna greşeala de-nceput

pe drumul amăgirii – întâiul pas făcut,

să ocolesc dreptatea în faptă şi-n cuvânt

să-nchei cu neştiinţa un straşnic legământ,

 

Nesăbuinţa, teama, să nu pot să-mi măsor

să nu ştiu ce-i ruşinea, să fiu slab, trădător

prin faptele-mi mărunte să preamăresc mereu

căderea în puterea făţarnicului eu…

 

II

Un gând al meu, într-adevăr, înaripat

în lumea de fantasme de tine exilat

şi rătăcind din loc în loc, neştiutor

să poţi cândva să te întorci triumfător,

 

De visele-amăgirii s-ajungi să te dezlegi

nimic să nu te-abată din calea ce-o alegi

treptat să redescoperi menirea ce ţi-am dat

să descifrezi misterul în tine încrustat,

 

Să îţi aduci aminte din ce în ce mai clar

de cel ce-a fost cu tine-n periplul solitar

să-i faci iubirii cale, în inimă s-o porţi

şi viaţa să le-o aperi la cei treziţi din morţi.

 

Să poţi vedea în toate pe cel ce le-a creat

să ştii că avuţia n-o are cel bogat,

că universul însuşi trăieşte prin iubire:

să-ţi poţi ierta vrăşmaşul e-nscris în a ta fire.

 

Credinţa ta va creşte din ce în ce mai mare

de când te vei supune la singura-ncercare,

să cauţi adevărul: a fi sau a nu fi?

Stăpân pe tine însuţi vei reuşi să fii!

 

Vei şti atunci că viaţa e fără de sfârşit

şi-ntreaga moştenire ce crezi c-ai risipit

te-aşteaptă înmiită, al ei stăpân sortit,

când centrul minţii tale va fi nemărginit…

 

Vei căuta-nceputul şi nu-l vei mai găsi

în saltul cel din urmă pe care-l poţi gândi

spre ţara ta natală-n cel mai umil veşmânt

purificat şi liber de orice legământ.

 

Acolo unde răul nu are cum ajunge

doar armonia în toate, ce-s una, se răsfrânge.

Cuvântul, fapta, gândul în tine se rostesc,

întreaga libertate-n tăcere ţi-o vestesc.

 

 

 

 

Elolvasta: 55
Mitat Çıbuk: Széthullt gyöngyök (Yalpalayan inciler)
Ford.: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján

1.

Érkezésedre felragyog a város

Kezed fehér

Ajkaid rózsásak

Itt a kezem

Tartsd a tiédben

Szorítsd akár egy gyermeket 

2.

S míg képzeletem hajadból sző 

Hálót a szívemre 

Szemeidben hosszan elmélyedek

3.

Ereimben forr a vér

Kamillavirágos réten

Fantáziám távoli rózsakertjén át

Sietek hozzád a legsötétebb éjszakán

Hogy elmerüljek gyöngyszemeidben

Kedvesem 

*

Mitat Çıbuk

Yalpalayan inciler

1.

Gidersen yikilir bu kent

Senin ellerin beyaz

Dudaklarin pembe

Al tut ellerimi bebek

Tut biraz

2.

Gözlerin beni benden aldi

Sesizligin saclarina ağ ördu gönlum

3.

Sana gelmeliyim gecip ayriligin gulbahcesinde

Ates kesilmeli damarimdaki kan

Gecenin en koyu karanligindan gelmeliyim sana

Göz gözu görmemeli

Yuregim papatyali dolu kirlar öyle gelmeliyim sana

Canim

Elolvasta: 65
Günter Grass ( 1927-2015)
Nobeldíjas
 
A tojásban
         Koosán Ildikó fordítása
                              
Tojásban élünk.
A héj belső oldalát
telefirkáltuk ízléstelen rajzokkal
és az ellenségeink keresztneveivel.
Majd kiköltenek.
 
Aki kikölt, velünk
ceruzáinkat is kikölti.
Kirepdesve egy szép napon
készítünk azonnal
magunknak portrét a kiköltőnkről.
 
Tegyük fel tehát, hogy majd kiköltenek.
Jámbor szárnyasoknak álcázzuk magunkat,
házi feladatot írunk
a minket kiköltő kotlós
színéről és fajtájáról.
 
De mikor bújunk elő?
Látnokaink a tojásban
középszerű fizetésekért vitáznak
a költés fix idejéről
megjelölve egy X napot.
 
Unalomból és valódi kényszerhelyzetből
találtuk fel a költőszekrényt.
Izgat  a tojáson belüli utódok sorsa.
Szívesen lennék azok, kik őreinknek
szabadalmunkat ajánljuk.
 
De hát tető van a fejünk felett.
Szenilis csibék,
embriók nyelvismerettel
trécselnek egész nap
álmaikat is megvitatva.
 
És ha nem költenek ki mégsem?
ha ez a  burok majd sohasem reped meg?
ha horizontunk csak ez a horizont lesz
és firkálásaink is velünk maradnak?
Bizakodunk, egyszer kiköltenek.
 
Ha folyvást csak a költésről beszélünk is,
marad még félnivalónk, hogy valaki,
egy tojáshéjunkon kívüli megéhezik,
minket egy lábasba juttat és megsóz.-
Mit teszünk akkor, feleim a tojásban?
 
 
 
Günter Grass: Im Ei
Wir leben im Ei.
Die Innenseite der Schale
haben wir mit unanständigen Zeichnungen
und den Vornamen unserer Feinde bekritzelt.
Wir werden bebrütet.
Wer uns auch brütet,
unseren Bleistift brütet er mit.
Ausgeschlüpft eines Tages,
werden wir uns sofort 
ein Bildnis des Brütenden machen.
Wir nehmen an, dass wir gebrütet werden. /
Wir stellen uns ein gutmütiges Geflügel vor /
und schreiben Schulaufsätze 
über Farbe und Rasse 
der uns brütenden Henne. 
Wann schlüpfen wir aus? 
Unsere Propheten im Ei 
streiten sich für mittelmäßige Bezahlung 
über die Dauer der Brutzeit. 
Sie nehmen einen Tag X an.
Aus Langeweile und echtem Bedürfnis
haben wir Brutkästen erfunden. 
Wir sorgen uns sehr um unseren Nachwuchs im Ei. 
Gerne würden wir jener, die über uns wacht 
unser Patent empfehlen. 
Wir aber haben ein Dach überm Kopf. 
Senile Küken, 
Embryos mit Sprachkenntnissen 
reden den ganzen Tag 
und besprechen noch ihre Träume. 
Und wenn wir nun nicht gebrütet werden? 
Wenn diese Schale niemals ein Loch bekommt? 
Wenn unser Horizont nur der Horizont 
unser Kritzeleien ist und auch bleiben wird? 
Wir hoffen, dass wir gebrütet werden. 
Wenn wir auch nur noch vom Brüten reden, 
bleibt doch zu befürchten, dass jemand, 
außerhalb unserer Schale, Hunger verspürt, 
uns in die Pfanne haut und mit Salz bestreut.-
Was machen wir dann, ihr Brüder im Ei?
*
(1958; In: G.G.: Gleisdreieck. Gedichte. 1960
 
 

Elolvasta: 66
A kép: Szicilia /saját fotó/
 Poschmann Marion
(1969-     )
 
 
Tengervers
 
            Koosán Ildikó fordítása
 
messzire ki-
úszni
lendülettel, csak a test látható része
a szem könnyű zsákmánya,
saját árnyékától követve siklik tova
 
a bőrön
a fedetlen helyeken érezzük,
puha rózsácskák dudorodnak
mint felfújt karácsonyfadíszek tükörképei,
 
beszór, behint egyre
a hullám, a tajték, mint játékszerét;
hirtelen havasnak tűnik egy-
egy erős vízzápor után a távoli kép,
 
bebalzsamoz, felkészít az útra
mint fehér batyut, menedéket,
a múlandóság érzése
ellen, s vizét ülteti belső mércéink elé.
 
 
2016. október 16.
 
 
 
 
Seepoem
 
 
 
weit hinaus
schwimmen
schwingender, nur in Ausschnitten bekannter Korpus
leichte Beute des Blicks und
auf seinem eigenen Schatten dahingleitend
 
unter der Haut
empfanden wir die ungedeckten Stellen nach,
weiche Rosetten, wulstig
wie ein aufgeschwemmtes Spiegelbild auf Christbaumkugeln,
 
überstäubt, gepudert, ein
Spielball der Wellen, der Gischt; deren
plötzlicher Wintereinbruch,
die starken Gebrauchsspuren eines fernen Bildes
 
machte sich einbalsamiert auf den Weg,
weiße Fracht, ein Schrein für die
Flüchtigkeit des Gefühls, er
setzte dem Wasser ein inneres Maß entgegen
 

 

Elolvasta: 74
Hermann Hesse
 
 
Fa az őszben
 
                       Koosán Ildikó fordítása
 
 
Még elszántan küzd a hideg ellen
Októberéjeken zöld lombruhába’
a fám. Pillaként borul rája,
Viselte vígan hónapokon át,
Maradna benne szívesen.
 
És újra jön egy éj, és újra
Egy szívós nap. A fa fénytelen
És nincs több harc és minden tagja
Egy idegen akarat rabja,
Már nem győzhet a kényszeren.
 
De most még rőtaranyra vált
S a kék ég ok a boldogságra.
Fáradt haldokló hívja a halált,
Amíg az ősz, a szelíd ősz
Újabb díszekkel cicomázza.
 
 
Baum in Herbs
 
 
 Noch ringt verzweifelt mit den kalten
 Oktobernächten um sein grünes Kleid
 mein Baum. Er liebt’s, ihm ist es lid,
 Er trug es fröhliche Monde lang,
 Er möchte es gern behalten.
 
 Und wieder eine Nacht, und wieder
 Ein rauher Tag. Der Baum wird matt
 Und kämpft nicht mehr und gibt die Glieder
 Gelöst dem fremden Willen hin,
 Bis der ihn ganz bezwungen hat.
 
 Nun aber lacht er golden rot
 Und ruht im Blauen tief beglückt.
 Da er sich müd dem Sterben bot,
 Hat ihn der Herbst, der milde Herbst
 Zu neuer Herrlichkeit geschmückt.
 
 
2016. október 3.

 

Elolvasta: 270
Paul Éluard/ 1895-1952/
 
Szabadság.
            Kosán Ildikó fordítása
 
Iskolai füzeteimre
Padom lapjára és a fákra
Fövenyre és hóra
Írom neved
 
Minden megírt lapra
És minden üresre
Vérre, hamura, kövekre
Írom neved
 
Aranyozott képre
A küzdők fegyverére
Királyi koronaékre
Írom neved
 
Dzsungelre, mezőre
Fészekre rekettyésre
Visszahangzó éveimre
Írom neved
 
Az éjszakák csodáira
A napok kenyerére
Évszakok szerelmére
Írom neved
 
Égboltom rongyaira
Fénytől poshadó tóra
Holdas éledő tóra
Írom neved 
 
Mezőkre láthatárra
Kibontott madárszárnyra
Árnyékok szélmalmára
Írom neved
 
Minden hajnalfuvallatra
Tengerre, csónakokra
Irdatlan hegycsúcsokra
Írom neved
 
 
Tajtékos fellegekre
Vihar- verítékcseppre
Szakadó sűrű esőre
Írom neved
 
Szikrázó alakzatokra
Színek harangszavára
Az igaz valóságára
Írom neved
 
Idilli ösvényekre
Országúttérképekre
Harsány közterekre
Írom neved
 
Lámpára ami világít
Lámpára, ami mégse
A házhoz kötődésre
Írom neved
 
A tükörnek és a szobámnak
Megosztott használatára
Ágyam kagylóhéj-üresére
Írom neved
 
Falánk és törtető kutyámra
Kihegyezett füleire
Idétlen mancsára
Írom neved
 
Bejáratom küszöbére
Használati tárgyaimra
Az áldott lángú tűzre
Írom neved
 
Minden befogadó testre
Baráti homlokokra
A felém tárt karokra
Írom neved
 
A döbbenet ablakára
A csendre felfeszülő
Hallgatag ajkakra
Írom neved
 
Lerombolt rejtekeimre
Összedőlt fároszomra
Bánataim falára
Írom neved
 
A vágy hiányára
Terhes magányomra
A halál lépcsőfokára
Írom neved
 
A jólét megtértére
Foszladozó veszélyre
Emléktelen reményre
Írom neved
 
 
S ez egyetlen szó erejéből
Újra élni kezdek
Élek, hogy megismerjelek
S néven nevezzelek:
 
Szabadság
 
 
2016-10-30
 

Liberté

Sur mes cahiers d’écolier
Sur mon pupitre et les arbres
Sur le sable sur la neige
J’écris ton nom

Sur toutes les pages lues
Sur toutes les pages blanches
Pierre sang papier ou cendre
J’écris ton nom

Sur les images dorées
Sur les armes des guerriers
Sur la couronne des rois
J’écris ton nom

Sur la jungle et le désert
Sur les nids sur les genêts
Sur l’écho de mon enfance
J’écris ton nom

Sur les merveilles des nuits
Sur le pain blanc des journées
Sur les saisons fiancées
J’écris ton nom

Sur tous mes chiffons d’azur
Sur l’étang soleil moisi
Sur le lac lune vivante
J’écris ton nom

Sur les champs sur l’horizon
Sur les ailes des oiseaux
Et sur le moulin des ombres
J’écris ton nom

Sur chaque bouffée d’aurore
Sur la mer sur les bateaux
Sur la montagne démente
J’écris ton nom

Sur la mousse des nuages
Sur les sueurs de l’orage
Sur la pluie épaisse et fade
J’écris ton nom

Sur les formes scintillantes
Sur les cloches des couleurs
Sur la vérité physique
J’écris ton nom

Sur les sentiers éveillés
Sur les routes déployées
Sur les places qui débordent
J’écris ton nom

Sur la lampe qui s’allume
Sur la lampe qui s’éteint
Sur mes maisons réunies
J’écris ton nom

Sur le fruit coupé en deux
Du miroir et de ma chambre
Sur mon lit coquille vide
J’écris ton nom

Sur mon chien gourmand et tendre
Sur ses oreilles dressées
Sur sa patte maladroite
J’écris ton nom

Sur le tremplin de ma porte
Sur les objets familiers
Sur le flot du feu béni
J’écris ton nom

Sur toute chair accordée
Sur le front de mes amis
Sur chaque main qui se tend
J’écris ton nom

Sur la vitre des surprises
Sur les lèvres attentives
Bien au-dessus du silence
J’écris ton nom

Sur mes refuges détruits
Sur mes phares écroulés
Sur les murs de mon ennui
J’écris ton nom

Sur l’absence sans désir
Sur la solitude nue
Sur les marches de la mort
J’écris ton nom

Sur la santé revenue
Sur le risque disparu
Sur l’espoir sans souvenir
J’écris ton nom

Et par le pouvoir d’un mot
Je recommence ma vie
Je suis né pour te connaître
Pour te nommer

Liberté

 

Elolvasta: 105

 

Minden hegycsúcs
nyugalomban,
fák lombján szellő
se lobban,
ha érzed is.
Madárka elhallgat az erdőn,
várj még, biztosan eljő
a te békéd is.

Szilágyi Erzsébet fordítása 2016. október 24.

Johann Wolfgang Goethe

Wanderers Nachtlied

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Elolvasta: 63
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

Ne bánd, hogy elveszett, mi elveszett,
minden elszáll, mint felhőcsokor,
jön a szél és messzire űzi –
a szél, mely virágokat szór.

 

Ne bánd, hogy semmi nem tér vissza,
minden folyó a tengerbe rohan.
Loholhatsz bármilyen gyorsan,
a látóhatár mindig messze van.

 

Egyik kutya ugat, másik harap,
döfnek a fekete bivalyok.
Fiatal pázsiton a gidák,
nem érik meg a holnapot.

 

 Engedd lehullni a csillagot úgy is,
ha jégből van, nem lángoló tűzből.
Talán a fényből jövünk, vagy talán
ködbe megyünk, és jövünk a ködből. 

 

Te ne bánd, hogy elveszett, mi elveszett.
Minden elszáll, mint felhőcsokor.
Jön a szél és dombokat szárít – dombokat,
hová a tavasz virágokat szór.

Zaharia Stancu: Nu te-ntrista

 

Nu te-ntrista c-ai pierdut ce-ai pierdut,
Totul trece ca o tramba de nori,
Vine vantul si o destrama,
Vantul care scutura flori. 

 

Nu te-ntrista ca nimic nu se-ntoarce,
Raurile curg toate spre mare.
Oricat ai merge de repede,
Nu poti s-ajungi pana la zare. 

 

Unii caini latra doar, altii musca,
Bivolii sunt negri si-mpung.
Pa pajistea tanara, iezii
Sa-mbatraneasca n-ajung.

 

Lasa steaua sa cada chiar
Daca nu e de foc ci de gheata.
Poate venim din lumine ori poate
Din ceata venim si mergem in ceata.

 

Tu nu te-ntrista c-ai pierdut ce-ai pierdut.
Totul se destrama ca o tramba de nori.
Vine vantul si usuca dealurile
Pe care primavara se ivesc flori.

Elolvasta: 64
A kép: Koppenhága Olsen világórája/saját fotó/

 

Johann Wolfgang von Goethe  

                       Koosán Ildikó fordítása

 

 

Időm mi rövidíti meg?

 

 

Időm mi rövidíti meg? A tevékenykedés!

Mi teszi elviselhetetlen hosszúvá?

A semmittevés! Mit idéz elő

az adósság?Várakozást és szenvedést! Mi

hozhat hasznot? A gyors

döntés! Mi kell a megbecsüléshez?

Előrelátás!

 

 

Was verkürzt mir die Zeit?

Was verkürzt mir die Zeit? Tätigkeit!
Was macht sie unerträglich lang?
Müßiggang! Was bringt in
Schulden? Harren und dulden! Was
macht gewinnen? Nicht lange
besinnen! Was bringt zu Ehren?
Sich wehren!

 

 

2016. szeptember 29.

 

Elolvasta: 177
2011 : R.Roberto kérésére a teljes szöveggel
Most az emlékére újból feltettem.

 
 “Virágária kettős”
 
 
 
 
 

Lakmé
 
Jöjj Mallika, a liánok telve virággal,
Hűs árnyék nyújtózkodik
A szent folyó felett, nézd, mégis mily sötét- komoran folyik,
Hadd élénküljön a bolyduló madarak dalától!
 
Mallika:
 
Óh! úrnőm,
Ez az óra…mosolyogsz,boldog vagyok,
Ez az áldott óra, mikor olvashatok
Lakmé mindig féltve zárt szívében.
 
Lakmé
 
Sűrű lombkupola, rejtelem,
Jázmin- s rózsaág fonja át,
A part is virágos e friss reggelen,
Hívogat minket, jöjj tehát.
Óh! csorogjunk végig
Szökjünk meg sietve:
Szűz borzongással telve,
Könnyeden evezve,
Keressünk partszakaszt,
Ahol madarak dalolnak, madarak, dalolnak madarak.
Fehér jázminos sűrű lombozat
Vár minket, hívogat!
 
Mallika
 
Sűrű lombkupola alatt rejtelemmel
Fehér jázmin, s rózsa hajlik át,
Virágos part felett nevet a reggel,
Jöjj, menjünk le együtt tehát.
Ringatón, csorogva  
Vigyen a hullám gyönge sodra;
Szökjünk meg sietve:
Szűz borzongással telve,
Könnyeden evezve,
Jöjj, keressünk partszakaszt
Ahol a forrást sejtjük
És madarak, madarak dalolnak.
Sűrű lombsátor alatt,
Fehér jázminok alatt
Óh! menjünk le együtt!
 
Lakmé
 
De nem tudom mi ez a hirtelen rémület
Ami hatalmába ejt engem,
Atyám, ha egyedül átkozott városába megy
Reszketek, reszketek, félelemmel!
 
 
 
Mallika
 
Mert Ganesha* istene nem hagy el,
Menjünk a tóig, nem bánthat senki,
A hófehérszárnyú hattyúkhoz közel,
Menjünk kék lótuszvirágot szedni.
 
Lakmé
 
Igen, a hófehérszárnyú hattyúkhoz közel,
Menjünk kék lótuszvirágot szedni.
 
Lakmé
 
Sűrű lombkupola, rejtelem,
Jázmin- s rózsaág fonja át,
A part is virágos e friss reggelen,
Hívogat minket, jöjj tehát.
Óh! csorogjuk végig
Szökjünk meg sietve:
Szűzi borzongással telve,
Könnyeden evezve
Keressünk partszakaszt
Ahol madarak dalolnak, madarak, dalolnak madarak.
Fehér jázminos sűrű lombozat
Vár minket, hívogat!
 
Mallika
 
Sűrű lombkupola alatt rejtelemmel,
Fehér jázmin, s rózsa hajlik át,
Virágos part felett nevet a reggel.
Jöjj, menjünk együtt tehát
Ringatón, csorogva  
Vigyen a hullám gyönge sodra;
Szökjünk meg sietve:
Szűzi borzongással telve,
Könnyeden evezve,
Jöjj, keressünk partszakaszt
Ahol a forrást sejtjük,
És madarak, madarak dalolnak.
Sűrű lombsátor alatt,
Fehér jázminok alatt
Óh! menjünk le együtt!
 
/És elindulnak lassan a rózsákhoz kikötött bárka felé /
/ Lakmé és Mallika beszáll a bárkába, ami aztán lassan távolodik/
 
Laké és Mallika
ah! ah! ah!
ah! ah! ah!
                                        Koosán Ildikó fordítása
 

            *Ganesha a legnépszer?bb hindu isten, a bölcs, segít elhárítani az akadályokat.

 

                                   Szombathely, 2011 november 24

 

 A kommentekből:

 

18 Koosán Ildikó, 2011. november 26., szombat, 10:06

Kedves Roberto. Én tartozom köszönettel, hogy felhívtad a figyelmemet erre a csodálatos lehetőségre. Nekem a szokványostól eltérő fordítási feladat volt, új kaput nyitott meg, bele tudtam élni magam a 
közvetlenebbül a cselekménybe, mintha egyedül az áriát hallgatom. 
Ha eszedbe jutna még valami…
Barátsággal Ildikó

Töröl

#17 Rossner Roberto, 2011. november 26., szombat, 00:19

Kedves Ildikó köszönöm szépen. Úgy látom nagyszerű munkát végeztél: a fordításban meglelni mindama fölemelő szépséget és belső harmóniát, amelyet mindig is sejtettem ebben a duettben. Nagyon régóta kedvencem ez a kettős – néha úgy érzem, hogy a legszebb melódia, amit valaha írtak. Sajnos a francia ismeretének teljes hiányában nem élvezhettem eddig a szöveget. Próbáltam ugyan angol fordítást keresni a neten, de az ilyesmi mindig bizonytalan… jobb így, még egyszer szívből köszönöm.

Töröl

 

 

A francia szöveg a 2011- es közlésen megtalálható 

Elolvasta: 76

 

Irodalom
                     Juliette Darlénak
 
                                  
A próza, mint eső hull, szó szót követ, sort a sor;
a költemény akár a hó: sok fehér madár,
szépre kreált madarak; a fák kéziratán
a levél háromszor csillogóbb eső után;
 
a regény, mint folyam: sodor jellemről
jellemre, ahogy városról városra halad;
önéletrajz  óceánnyi csalódással
s a szenvedésről írt posztumusz tudósítás
 
a sírból remények nélkül; az aláírás
lehet olyan, mint a tűzkő, vagy mint a gyík;
a vén bizonytalan,- jobb-e a piros tinta,
 
vagy inkább a kék? e tréfás üstökös
nem ad tartást sem a névnek, sem a formának;
– a világ nem bennem, irodalmában él.
 
                                   Koosán Ildikó fordítása
 
 
Littérature
 
à Juliette Darle
 
La prose de la pluie, mot à mot, ligne à ligne;
la poésie de cette neige: oiseau tout blanc,
oiseau bien rédigé; les manuscrits des arbres
trois fois relus par la tempête, feuille à feuille;
 
le roman de ce fleuve: il va de personnage
en personnage ainsi qu’on va de ville en ville;
l’autobiographie d’un océan déçu
et le journal posthume, écrit dans la souffrance,
 
par la colline sans espoir ; la signature
qui pourrait être d’un silex ou d’un lézard;
le vieux brouillon là-haut – est-il à l’encre rouge,
 
est-il à l’encre bleue? – d’une folle comète
dont on n’a retenu ni le nom ni la forme:
– l’univers n’est pour moi que sa littérature.
 
2016. augusztus 6.

 

Elolvasta: 384
Betétvers a a Dzsungel Könyve első kötetéből. A kép Prihoda Judit grafikája

A SZIONI FARKASFALKA VADÁSZDALA

– Hunting-Song of the Seeonee Pack –

 

Korahajnal szambár riasztott.

– Még, még, újra hát! –

Egy suta futott, egy suta futott,

s a tópartról, hol a szarvas ivott

kutató orrom szimatot fogott.

– Még, még, újra hát! –

 

Korahajnalon szambár riasztott.

– Még, még, újra hát! –

Egy farkas futott, egy farkas futott,

a hírre váró falkához jutott.

Keressük, találjuk s kövessük a nyomot!

– Még, még, újra hát! –

 

Korahajnalon Falka vonított.

– Még, még, újra hát! –

Lábunk bozótban nem hagyja jegyét,

jól látó szemünknek sem számít sötét,

hallja meg mindenki most az üvöltést!

Még, még… – újra hát!

 

(Budapest, 1965. december 9.)

 

 

HUNTING-SONG OF THE SEEONEE PACK

 

As the dawn was breaking the Sambhur belled
               Once, twice and again!
And a doe leaped up, and a doe leaped up
From the pond in the wood where the wild deer sup.
This I, scouting alone, beheld,
               Once, twice and again!
 
As the dawn was breaking the Sambhur belled
               Once, twice and again!
And a wolf stole back, and a wolf stole back
To carry the word to the waiting pack,
And we sought and we found and we bayed on his track
               Once, twice and again!
 
As the dawn was breaking the Wolf Pack yelled
               Once, twice and again!
Feet in the jungle that leave no mark!
Eyes that can see in the dark–the dark!
Tongue–give tongue to it!  Hark!  O hark!
               Once, twice and again!

 

Elolvasta: 130

Így hal meg az idő

Fordította: P. Tóth Irén

 

Szereted a feleséged gyermekeidet országodat

Dolgozol

Pénzt keresel

Így hal meg az idő és az élet

Így válnak a mének

Szófogadó igáslovakká

És gazdag ökrökké a bikák

Tárgyakat veszel és álmokat

Az évek suhannak feletted mint a fellegek

Szépen

Csodásan

Egyszer csak

Rohadni kezd az alma

És fújni a szél

Nem mersz többé hátrafele nézni

Előre semmit se látsz

Körülötted üresek a fészkek

Hallod a haszontalanság farkasait üvölteni

Hogy mindened van mégsem vagy semmi

Futnál magadtól

A világtól

A falevelektől

Nem bírod tovább

Egyedül vagy

 

 

Ion Miloș: Așa moare timpul

 

Iubesti sotia copiii tara
Muncesti
Faci bani
Asa moare timpul si viata
Asa devin armasarii
Cai cuminti de tractiune
Si taurii boi bogati
Cumperi lucruri si vise
Anii trec peste tine ca norii
Frumos
Minunat
Deodata
Incepe marul sa se strice
Si vantul sa bata
Nu mai indraznesti sa privesti indaratul
Nu mai vezi nimic inainte
Cuiburi goale in jurul tau
Auzi lupii zadarniciei cum urla
Sa ai de toate si sa nu fii nimic
Vrei sa fugi de tine
De lume
De frunze
Nu mai poti
Esti singur

Elolvasta: 64

Szívemben hordom
Mint egy ládikában, mely annyira tele van, hogy nem lehet bezárni,
A helyeket, melyeket bejártam,
A kikötőket, ahová megérkeztem,
A tájakat, melyeket az ablakokon keresztül, a kajütfülkéből
Vagy a hajó-fedélzetről álmodozva néztem,
És mindez, – bár soknak tűnik, – kevés ahhoz, amennyit akarok.

Kikötés Szingapúrban, beköszöntő reggel, zöld színkavalkád,
Korallok a Maldív-szigeteknél a meleg szorosban,
Makaó hajnali egykor… Hirtelen ébredés…
Yat-ló-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó… Gí – …
Hangzik egy másik valóság mélyéből felém…
Észak-Afrika hegyei szinte zanzibári napfényben…
Dar-el-Salam (kijutni innen nehéz)…
Majunga, Nossi-Bé, Madagaszkár zöldjei…
Viharok Guardafui körül…
És ragyogó hajnali napfényben a Jóreménység-foka
És Fokváros a Tábla-heggyel a hátterében.

Több földrészt bejártam, mint ahányat tapodtam,
Több tájat láttam, mint amennyire pillantást vetettem…
Több élményem volt, mint amennyit átéltem,
Mert minden benyomásomból hiányzott az érzelem,
És az élet mindig fájt, mindig kevés volt, én meg boldogtalan.

Vannak olyan pillanatok, amikor mindenre emlékszem és megrémülök,
Ha belegondolok, hogy mi marad nekem ebből az életből, ezekből a csúcsokból,
Ebből a kanyargó útból, az út szélén álló gépkocsiból, ebből a figyelmeztetésből,
Az egymással nem találkozó érzelmeknek ebből a csendes kavargásából,
Ebből az áramlásból, ebből a tünékenységből, ebből a szivárványos elegyedésből,
Ebből a minden pohár alján meglévő nyugtalanságból,
Ebből a minden gyönyör után bekövetkező szorongásból,
Ebből a csészék fülén már megelőlegeződő jóllakottságból,
Ebből az unalmas kártyapartiból a Jóreménység-fok és a Kanári-szigetek között.

Nem tudom, hogy az élet kevés vagy túlságosan sok nekem.
Nem tudom, hogy többet vagy kevesebbet érzek-e, nem tudom.
Hiányzik-e belőlem a spirituális kétség, amire az értelmem támaszkodhat,
Beleélés a dolgok misztériumába, a kapcsolatok
Adok-kapokjai, a csapások alatt kiserkenő vér, a lármától való viszolygás,
Vagy hogy van-e ennek más magyarázata, kényelmesebb és boldogabb,.

Akárhogy is van, jobb lett volna meg sem születni,
Mert attól, hogy minden pillanat érdekes,
Az élet még fáj, émelyít, megsebez, elkoptat, felőröl,
Arra késztet, hogy üvöltsek, felugráljak,
elterüljek vagy kifussak,
Ki minden házból, minden logikából, minden öbölből,
És beálljak vadembernek, és meghaljak elfeledve a fák között,
Elesések, veszélyek és a holnapok hiánya között,
Mindennek valami másnak kellene lennie, jobban kellene hasonlítania ahhoz,
amit gondolok,
Bár nem tudom, ó, te élet, hogy mit is gondolok vagy érzek.

Az asztal fölött keresztbe fonom karjaimat, fejemet lehajtom,
Sírnom kellene, de nem tudom, hol keressem a könnyeket,
Bármennyire is törekszem, hogy kellőképpen sajnáljam magam,
Sírni nem tudok,
Lelkem is összetört a ránehezedő mutatóujj alatt…
Mivé leszek így? Így mivé leszek?
________________________________
Passagem das horas

 

Trago dentro do meu coração,
Como num cofre que se não pode fechar de cheio,
Todos os lugares onde estive,
Todos os portos a que cheguei,
Todas as paisagens que vi através de janelas ou vigias,
Ou de tombadilhos, sonhando,
E tudo isso, que é tanto, é pouco para o que eu quero.
A entrada de Singapura, manhã subindo, cor verde,
O coral das Maldivas em passagem cálida,
Macau à uma hora da noite… Acordo de repente…
Yat-lô–ô-ôôô-ô-ô-ô-ô-ô-ô…Ghi-…
E aquilo soa-me do fundo de uma outra realidade…
A estatura norte-africana quase de Zanzibar ao sol…
Dar-es-Salaam (a saída é difícil)…
Majunga, Nossi-Bé, verduras de Madagascar…
Tempestades em torno ao Guardafui…
E o Cabo da Boa Esperança nítido ao sol da madrugada…
E a Cidade do Cabo com a Montanha da Mesa ao fundo…
Viajei por mais terras do que aquelas em que toquei…
Vi mais paisagens do que aquelas em que pus os olhos…
Experimentei mais sensações do que todas as sensações que senti,
Porque, por mais que sentisse, sempre me faltou que sentir
E a vida sempre me doeu, sempre foi pouco, e eu infeliz.
A certos momentos do dia recordo tudo isto e apavoro-me,
Penso em que é que me ficará desta vida aos bocados, deste auge,
Desta entrada às curvas, deste automóvel à beira da estrada, deste aviso,
Desta turbulência tranqüila de sensações desencontradas,
Desta transfusão, desta insubsistência, desta convergência iriada,
Deste desassossego no fundo de todos os cálices,
Desta angústia no fundo de todos os prazeres,
Desta sociedade antecipada na asa de todas as chávenas,
Deste jogo de cartas fastiento entre o Cabo da Boa Esperança e as Canárias.
Não sei se a vida é pouco ou demais para mim.
Não sei se sinto de mais ou de menos, não sei
Se me falta escrúpulo espiritual, ponto-de-apoio na inteligência,
Consangüinidade com o mistério das coisas, choque
Aos contatos, sangue sob golpes, estremeção aos ruídos,
Ou se há outra significação para isto mais cômoda e feliz.
Seja o que for, era melhor não ter nascido,
Porque, de tão interessante que é a todos os momentos,
A vida chega a doer, a enjoar, a cortar, a roçar, a ranger,
A dar vontade de dar gritos, de dar pulos, de ficar no chão, de sair
Para fora de todas as casas, de todas as lógicas e de todas as sacadas,
E ir ser selvagem para a morte entre árvores e esquecimentos,
Entre tombos, e perigos e ausência de amanhãs,
E tudo isto devia ser qualquer outra coisa mais parecida com o que eu penso,
Com o que eu penso ou sinto, que eu nem sei qual é, ó vida.
Cruzo os braços sobre a mesa, ponho a cabeça sobre os braços,
É preciso querer chorar, mas não sei ir buscar as lágrimas…
Por mais que me esforce por ter uma grande pena de mim, não choro,
Tenho a alma rachada sob o indicador curvo que lhe toca…
Que há de ser de mim? Que há de ser de mim?

 

Elolvasta: 63
      Zene Mirabellben
 
 
     Koosán Ildikó fordítása
 
 
Szökőkút zenél. Fellegek
Szűz-fehérben a tiszta kéken.
Szótlan mennek az emberek
A kerten át az esti fényben.
 
A márványt szürke por lepi.
Madárraj húz a messzeségbe.
Egy faun holt szemmel lesi
Árnyukat tűnni a sötétbe.
 
Vén fáról egy rőt levélke
Lebben be a nyitott ablakon.
S benn a tűz fényvetülése
Szellemárnyakat fest a falon.
 
Idegen lép be a házba
Kutya rohan a romos gangon.
Lámpáját oltja a lányka,
Neszez az éj szonátahangon. 
 
Fű fölé opálos szőnyeget
Sző hervadt illatokból a pára.
Csillog a kútban, mint zöld üveg
A holdsarló hűs légbe zárva.
 
 
2016. szeptember 21.
 
 
 
 
                              
            Musik im Mirabell
 
Ein Brunnen singt. Die Wolken stehn
Im klaren Blau, die weißen, zarten.
Bedächtig stille Menschen gehn
Am Abend durch den alten Garten.
 
Der Ahnen Marmor ist ergraut.
Ein Vogelzug streift in die Weiten.
Ein Faun mit toten Augen schaut
Nach Schatten, die ins Dunkel gleiten.
 
Das Laub fällt rot vom alten Baum
Und kreist herein durchs offne Fenster.
Ein Feuerschein glüht auf im Raum
Und malet trübe Angstgespenster.
 
Ein weißer Fremdling tritt ins Haus.
Ein Hund stürzt durch verfallene Gänge.
Die Magd löscht eine Lampe aus,
Das Ohr hört nachts Sonatenklänge.
 
Opaliger Dunst webt über das Gras
Ein Teppich von verwelkten Düften.
Im Brunnen schimmert wie grünes Glas
Die Mondessichel in frierenden Lüften.
 

Elolvasta: 59
       Remy de Gourmont
 
Hajad
 
Simone, a hajad misztikus erő,         
Varázserdő, titkokkal teli.,                            
Mintha széna, érzed, legelő,
Gazda a csordát oda hajtja ki;
Mintha páncélod, mintha búza,
Ahogy szél forgatja, fújja;
Mintha lomb, mintha kenyér,
Amit a hajnal fénye ér;
Mintha virágok, bimbókezdemény,
Egy hosszú, romos kerítés tövén;
Mintha bokor, mintha borostyán
Fényesen, eső- mosta tisztán;
Mintha nád lenne, mintha páfrány,
Amit aratnak alkonyat táján;
Mintha magyal, mintha ámpolna,
Mintha halódó vörös fű volna,
Megtört, a sövény rá árnyékát veti;
Mintha csalán, érzed, kín lep el,
Mintha lóhere, mintha anyatej;
Mintha kömény lenne, ánizs;
Mintha dió, vagy gyümölcs a fán
Ami megérett, szedni kéne már;
Mintha fűz, érzed, mintha hárs
Tele virággal, s kedvesedre vársz;
Mintha méz, érzed, maga az élet,
Mikor a réten sétálok véled;
Mintha föld, folyók hímes partjai;
Mintha szerelem, lánggal égető.
Simone, a hajad misztikus erő,
Varázserdő, titkokkal teli.
 
 
            Koosán Ildikó fordítása
 
Les Cheveux
 
 
 
 
Simone, il y a un grand mystère
Dans la forêt de tes cheveux.
Tu sens le foin, tu sens la pierre
Où des bêtes se sont posées ;
Tu sens le cuir, tu sens le blé,
Quand il vient d’être vanné ;
Tu sens le bois, tu sens le pain
Qu’on apporte le matin ;
Tu sens les fleurs qui ont poussé
Le long d’un mur abandonné ;
Tu sens la ronce, tu sens le lierre
Qui a été lavé par la pluie ;
Tu sens le jonc et la fougère
Qu’on fauche à la tombée de la nuit ;
Tu sens le houx, tu sens la mousse,
Tu sens l’herbe mourante et rousse
Qui s’égrène à l’ombre des haies ;
Tu sens l’ortie et le genêt,
Tu sens le trèfle, tu sens le lait ;
Tu sens le fenouil et l’anis ;
Tu sens les noix, tu sens les fruits
Qui sont bien mûrs et que l’on cueille ;
Tu sens le saule et le tilleul
Quand ils ont des fleurs plein les feuilles ;
Tu sens le miel, tu sens la vie
Qui se promène dans les prairies ;
Tu sens la terre et la rivière ;
Tu sens l’amour, tu sens le feu.
Simone, il y a un grand mystère
Dans la forêt de tes cheveux.
 
2011
 

 

Elolvasta: 91

BEGOÑA  ABAD  –  A  KÖZÖS  PONT  AZ  ÉDESANYÁMMAL

 

Nem tudom, modtam-e már:

az édesanyám kicsi

és lábujjhegyre kell állnia,

hogy meg tudjon puszilni.

Néhány éve én ágaskodtam, úgy rémlik,

ha egy puszit akartam csenni tőle.

Életünk így zajlott,

hogy ágaskodtunk és lehajoltunk azért,

hogy megkeressük azt a közös pontot,

ahol szeretni tudjuk egymást.

 

 

BEGOÑA ABAD  –  LA  MEDIDA  DE  MI  MADRE

 

No sé si te lo he dicho:

mi madre es pequeña

y tiene que ponerse de puntillas

para besarme.

Hace años yo me empinaba,

supongo, para robarle un beso.

Nos hemos pasado la vida

estirándonos y agachándonos

para buscar la medida exacta

donde poder querernos.

 

Elolvasta: 58
Paul Heyse
(1830-1914)  német költő, novellista.
1910-ben  Nobel-díjas.
 
Vorfrühling
           
Koosán Ildikó fordítása
Koratavasz
Vihar  tombolt az éjszaka,
A kopár fákkal küzködött.
Korán ébredtem, nem csoda,
Szívemben félsz, s remény között.
 
Hallgasd, ez csivithang talán
Az erdőn át mintha szólna.
Ágak közt fészkelne már
Szeretett  rigóm újra?
 
S a fehér sáv az úton ott-
Hitetlenül lesem nyomát:
A tél hagyott késő fagyot,
vagy ez már kökényvirág?
 
2016. junius 4.
 

Vorfrühling

Stürme brausten über Nacht,
Und die kahlen Wipfel troffen.
Frühe war mein Herz erwacht,
Schüchtern zwischen Furcht und Hoffen.

Horch, ein trautgeschwätz’ger Ton
Dringt zu mir vom Wald hernieder.
Nisten in den Zweigen schon
Die geliebten Amseln wieder?

Dort am Weg der weiße Streif –
Zweifelnd frag’ ich mein Gemüte:
Ist’s ein später Winterreif,
Oder erste Schlehenblüte?

 

Elolvasta: 61
Heyse Paul
Nobeldíjas
 
Nápolyi képek 1.
 
                       Koosán Ildikó fordítása
 
 
Láttam, lófrált ma két rongyos kis kölyök,
Egyik mezítláb, társa csizmát viselt,
Nyűttet, ami egy lelket sem érdekelt-
Lom, mint csorba kés, ha nyele törött.
 
Cimborája közben irigyen nézte
Mily büszkeséggel pöffeszkedik társa;
Bár az idő foga rég tönkrerágta,
Boldog gazdáját szinte megigézte.
 
Előbb pénzt kellett koldulni zokogva,
Azt a tisztítónak lökte fintorogva-!
Két füléig repedt száján a vigyor,
 
S győztesen nézett a világgal szembe:
Kinek csizmája van, más pucolja rendre,
És aki pucoltat valódi Senor.
 
 
 
Bilder aus Neapel 1.
 
 
Zwei Bübchen sah ich heut, in Lumpen beide,
Eins barfuß, eins mit Stiefeln ausgerüstet,
Danach wohl keine Seele sonst gelüstet –
Fast wie das Messer ohne Griff und Schneide.
 
Sein Spießgesell indessen sah’s voll Neide,
Wie sich der Freund mit seinem Schuhwerk brüstet;
Denn ob es auch der Zahn der Zeit verwüstet,
Strahlt der Besitzer doch in stolzer Freude.
 
Den Soldo, den er erst erbetteln müssen,
Gab er dem Stiefelputzer, mit Grimassen –!
Grinsend von einem bis zum andern Ohre.
 
Und sein Triumphblick tat der Welt zu wissen:
Wer Stiefel hat, kann sie auch putzen lassen,
Und wer sie putzen läßt, ist ein Signore.
 
2016 május 7

Elolvasta: 60
Apáti Kovács Bélának: varázspálcás vízkutatás, mint a mesében
A vízjós
                       Koosán Ildikó fordítása
  
Mogyorósövényről villás ágat nyesett,
Karjával a V szárait szorosan tartja:
Körbejárja a terepet, – várja, jelez
A víz,- hozzáértőn, de egyfajta
 
Közönnyel. Csípős a jel, nemhiába.
Rezdül a vessző, ez az, amit várhat,
Forrásvíz hozza hirtelen adásba
Titkos adóit a mogyoróágnak.
 
Többen kérik, hagy tegyenek próbát.
Az ágat szó nélkül kezükbe adja.
Markukban merev, holt a mogyoróág,
Aztán átfogja csuklójukat. S megmozdul újra. 
 
 
 The Diviner 
  
Cut from the green hedge a forked hazel stick
That he held tight by the arms of the V:
Circling the terrain, hunting the pluck
Of water, nervous, but professionally
 
Unfussed. The pluck came sharp as a sting.
The rod jerked with precise convulsions,
Spring water suddenly broadcasting
Through a green hazel its secret stations.
 
The bystanders would ask to have a try.
He handed them the rod without a word.
It lay dead in their grasp till, nonchalantly,
He gripped the expectant wrists. The hazel stirred.
 
  2016. május 1.
 

Elolvasta: 61
Remy de Gourmont
 
Április
             Koosán Ildikó fordítása
 
 Simone, magyallevélen mosolyog a Nap:
Április visszatért, minket hívogat.   
Vállán virággal telt kosarat cipel,
Vadrózsa-, gesztenye-, fűzrügy bomlik el; 
 
Magok kelnek sorra, füvek, réti perjék,
Patak- folyópartok, lankák hordják selymét;
Vigyázva ébresztget nádast, vízi-nárciszt,
Erdőkben fuvalmán hajt lombot az ág is;
 
Ibolyát rejt bokrok árnyékos tövére,
Hogy láb ne tapossa, bántódás ne érje;
Rétre virágot szór, fényes százszorszépet,
S tavaszi kankalint körbe, mint nyakéket;
 
Ritkás erdőaljra gyöngyvirágszőnyeget,
Kökörcsinnel szegett színes ösvényeket;

Írisz költözködik  házunk árnyékába,          
A kertbe Simone, s ezt mind jól csinálja,     

Feledteti harcunk, bajunk a világgal,
Jácintok, violák mézes illatával.
 
 
 Avril
  
Simone, le soleil rit sur les feuilles de houx :
Avril est revenu pour jouer avec nous.
Il porte des corbeilles de fleurs sur ses épaules,
Il les donne aux épines, aux marronniers, aux saules;
 
Il les sème une à une parmi l’herbe des prés,
Sur le bord des ruisseaux, des mares et des fossés;
Il garde les jonquilles pour l’eau, et les pervenches
Pour les bois, aux endroits où s’allongent les branches;
 
Il jette les violettes à l’ombre, sous les ronces
Où son pied nu, sans peur, les cache et les enfonce;
A toutes les prairies, il donne les pâquerettes,
Et des primevères qui ont un collier de clochettes;
 
Il laisse les muguets tomber dans les forêts
Avec les anémones, le long des sentiers frais;
Il plante des iris sur le toit des maisons,
Et dans notre jardin, Simone, où il fait bon,
Il répandra des ancolies et des pensées,
Des jacinthes et la bonne odeur des giroflées.
 

 

Elolvasta: 141

 

 

Friedrich Hölderlin: Az élet fele

                        

Sárga körtékkel 
és vadrózsákkal dúsan
hajlik a tóba a táj,
ti kecses hattyúk,
múzsacsókoktól ittasak,
a kijózanító vízbe
merítitek fejeteket.

Jaj nekem, hol találom én,
mikor tél lesz, a virágokat,
a napfényt, 
s a Föld árnyékát?
Ridegen, némán
merednek a falak,
csattognak a szélzászlók.

Hälfte des Lebens

 

Mit gelben Birnen hänget 
Und voll mit wilden Rosen 
Das Land in den See, 
Ihr holden Schwäne, 
Und trunken von Küssen 
Tunkt ihr das Haupt 
Ins heilignüchterne Wasser.

Weh mir, wo nehm ich, wenn 
Es Winter ist, die Blumen, und wo 
Den Sonnenschein, 
Und Schatten der Erde? 
Die Mauern stehn 
Sprachlos und kalt, im Winde 
Klirren die Fahnen.
2016. április 21.

Elolvasta: 76
M. Eminescu
Éjjel
  
                                      Koosán Ildikó fordítása
 
  
Elcsendesül az éj, kandallóban hunyorgó parázs;
tűztáncát pamlagom sarkából merengve nézem,
míg tudatom elpihen,  pilláim zárulni érzem;
szobámban kialszik a fény, befon egy puha varázs.
 
Akkor jössz a homályon át, te mosolygós árnyalak,
fehéren akár a tél, ragyogón, napsugaram a nyárból,
mellém ülsz kedves, nyakamban már, – és átnyalábol
karod – …. kutatva vizsgálod sápadt arcomat.
 
Puha-fehér, illatos karok régről ismerős 
érintése  enyém, újra enyém, fejed mellemre téved;
aztán úgy teszel, mint aki édes álomból ébred, 
göndör fürtjeim könnyű kis kezekkel – merthogy sietős-
 
simítod el homlokom fölül játékos merészen,
– gondolván, hogy alszom,- ravaszul, egészen,
ajkaddal  érinted pillám, homlokom középen,
s mosolyogsz szerelmes szívem álommezejében.
 
Ó! kényeztess homlokom míg nyugodt és felhőtlen, 
Ó! kényeztess, míg ifjúságod fénylik akár a nap,
míg friss vagy mint a harmat, míg virág vagy magad,
míg redőtlen az arcom, amíg nem vénül meg szívem.
 
                                              
 
 Noaptea
  
Noaptea potolit şi vânăt arde focul în cămin;
Dintr-un colţ pe-o sofă roşă eu în faţa lui privesc,
Pân’ ce mintea îmi adoarme, pân’ ce genele-mi clipesc;
Lumânarea-i stinsă-n casă… somnu-i cald, molatic, lin.
 
Atunci tu prin întuneric te apropii surâzândă,
Albă ca zăpada iernei, dulce ca o zi de vară;
Pe genunchi îmi şezi, iubito, braţele-ţi îmi înconjoară
Gâtul… iar tu cu iubire priveşti faţa mea pălindă.
 
Cu-ale tale braţe albe, moi, rotunde, parfumate,
Tu grumazul mi-l înlănţui, pe-al meu piept capul ţi-l culci;
Ş-apoi ca din vis trezită, cu mâinuţe albe, dulci,
De pe fruntea mea cea tristă tu dai viţele-ntr-o parte.
 
 Netezeşti încet şi leneş fruntea mea cea liniştită
Şi gândind că dorm, şireato, apeşi gura ta de foc
Pe-ai mei ochi închişi ca somnul şi pe frunte-mi în mijloc
Şi surâzi, cum râde visul într-o inimă-ndrăgită.
 
O! desmiardă, pân’ ce fruntea-mi este netedă şi lină,
O! desmiardă, pân-eşti jună ca lumina cea din soare,
Pân-eşti clară ca o rouă, pân-eşti dulce ca o floare,
Pân’ nu-i faţa mea zbârcită, pân’ nu-i inima bătrân

Elolvasta: 80
A mese vándormotívumát már közel 3000 éve lejegyezték Asszíriában, onnan került arab közvetítéssel Európába: spanyol, szicíliai, grúz, orosz, ukrán, román és csángó változatai is vannak. Fazekas Mihály a XIX. század elején írta Lúdas Matyi című elbeszélő költeményét. Lúdas Matyi az egyik legismertebb és legkedveltebb magyar mesehős lett.

El elemento itinerante de este cuento fue anotado aproximadamente hace 3000 años en Asiria. De allí pasó a Europa con la ayuda de los árabes. Tiene versión española, siciliana, georgiana, rusa, ucraniana, rumana e incluso moldava, donde también viven húngaros. Mihály Fazekas escribió al principio del siglo XIX “Lúdas Matyi”, su poema épico que se convirtió en una de las figuras más queridas y populares de Hungría.

 

Matías, el pastorcito de las ocas

 

Vivía una mujer pobre en un pequeño pueblo. Aparte de un hijo muy flojo y unas ocas no tenía nada más en este mundo. Su hijo se llamaba Matías y no trabajaba ni ayudaba a su madre en casa, se dedicaba todo el tiempo a vaguear: en verano a la sombra de un árbol, en invierno en la cocina calentita.

 

Un buen día, hubo un mercado en Döbrög y Matías pensó, sería bueno ver mundo. Cogió las ocas y las llevó al mercado. Döbrögi, el terrateniente más rico de la región vio las ocas bien gorditas y quiso comprarlas. Ofreció un precio muy bajo. Pero Matías no le dejó regatear el precio. El terrateniente entonces les ordenó a sus soldados:

― Confiscadle las ocas y dadle una buena paliza para que aprenda que me tiene que obedecer.

Matías se enfadó y le amenazó entre lágrimas:

― ¡Tres veces me va a pagar Döbrögi el precio de las ocas!

 

Después de la paliza, Matías no se atrevió volver a casa por la vergüenza que sintió.

Viajó a varios países y aprendió hablar muchos idiomas. Cuando después de años volvió a casa, en Döbrög estaban construyendo un nuevo castillo. Entonces, Matías se disfrazó de carpintero italiano.

Döbrögi se alegró de la presencia de un carpintero extranjero y le contrató enseguida. Le encargó la construcción del tejado y le acompañó al bosque para buscar madera apropiada para el tejado. Una vez llegaron al bosque, Matías le ató a un árbol, le dio una gran paliza, le quitó del bolsillo el precio de las ocas y le dijo:

― No soy yo ningún carpintero, soy Matías, el pastorcillo de las ocas. Esta es la primera vez que me vengo de ti, pero todavía tengo que darte dos palizas más.

 

Entonces, Döbrögi se puso muy enfermo a consecuencia de la paliza, solo podía estar en la cama, le dolían la espalda, el costado y todo el cuerpo. Además, ninguno de los médicos del lugar conocía cura alguna para su mal. Matías se disfrazó ahora de médico alemán. A Döbrögi, al enterarse de la llegada de este médico extranjero hasta le cambió la cara, se alegró enormemente y le pidió que le visitara. Matías examinó al enfermo, luego envió a todos para que buscaran hierbas medicinales con el fin de preparar una pócima útil para curar al enfermo. Cuando se quedaron solos, Matías volvió a propinarle una enorme paliza a Döbrögi. Después sacó del baúl el precio de las ocas y le dijo:

― No soy yo médico, soy Matías, el pastorcillo de las ocas. Esta era la segunda vez.

 

A partir de ese momento, Döbrögi solo se desplazaba en coche de caballos escoltado por soldados. Así, llegó otra vez el día del mercado en Döbrög al que acudieron tanto Döbrögi como Matías. Había allí un joven que quería vender un magnífico caballo, pero el precio que le puso al animal era desorbitado. Afirmaba que no había un caballo más rápido en toda Hungría. Matías le dijo que fuera cabalgando hasta llegar por delante del coche de Döbrögi y le gritase “Soy Matías, el pastorcillo de las ocas”.

― Si no te pueden atrapar, entonces será verdad que tu caballo es el más rápido y te lo compraré, pero si te atrapan, será tu fin seguro.

El joven acepto su propuesta. Cuando gritó, todos los soldados e incluso el cochero empezaron a perseguirle, ya que Döbrögi había puesto precio a su cabeza. De este modo, Döbrögi otra vez se quedó solo. En ese momento llegó Matías a su lado y le dijo:

― Ese joven que huye, no es Matías, el pastorcillo de las ocas. Matías soy yo. Y ahora voy a darte la tercera paliza. Y así, señor mío, no tendrás que temer ninguna más.

Por tercera vez, Döbrögi tuvo que sufrir una gran paliza. Antes de despedirse, Matías se cobró del monedero el precio de las ocas.

Y colorín colorado, Matías desapareció para siempre del condado, Döbrögi se hizo un hombre justo y este cuento se ha acabado.

 

SZELP ÁGNES FELDOLGOZÁSA

 

http://www.magyarultanulok.com/data/magpdfs/05p26.pdf

Élt egyszer egy kis faluban egy szegény asszony.

A szegény asszonynak csak egy lusta fia és néhány lúdja volt.

Matyi, a fiú nem járt dolgozni, nem segített otthon az anyjának, mindig csak

lustálkodott: nyáron egy fa alatt, télen pedig a meleg konyhában.

Egyszer vásárt tartottak Döbrögben.

Azt gondolta Matyi, jó lenne világot látni!

Elvitte hát a ludakat a vásárba.

Döbrögi, a földesúr meglátta a szép ludakat, és meg akarta venni őket.

Nagyon keveset akart fizetni, de Matyi nem engedett az árból.

Ekkor az úr parancsot adott a katonáinak: a katonák elvették a ludakat, és elverték a fiút.

Matyi megfogadta, hogy háromszor fizeti ezt vissza Döbröginek!

Matyi a verés után világgá ment.

 

Sokfelé járt, mesterségeket és nyelveket tanult.

Amikor évek múlva hazatért, Döbrögben éppen új kastélyt építettek.

Matyi olasz ácsnak öltözött.

Döbrögi nagyon megörült a külföldi mesternek.

Megbízta a tető elkészítésével, és kiment vele az erdőbe alkalmas fát keresni.

Matyi az erdőben egy fához kötötte, és jól elverte Döbrögit.

Aztán Döbrögi zsebéből kivette a ludak árát, és azt mondta:

„Nem vagyok én ács, hanem Lúdas Matyi. Ez volt az első!”

 

Döbrögi nagyon beteg lett a veréstől.

Ágyban feküdt, és mindene fájt: a háta, a dereka, az oldala.

A helyi orvosok nem tudtak segíteni.

Matyi most német orvosnak öltözött.

Döbrögi nagyon megörült a külföldi mesternek, és magához kérette.

Matyi megvizsgálta a beteget, majd mindenkit elküldött a házból gyógyfüveket keresni.

Amikor egyedül maradtak, Matyi másodszor is jól elverte Döbrögit.

A ládából kivette a ludak árát, és azt mondta:

„Nem vagyok én orvos, hanem Lúdas Matyi. Ez volt a második!”

 

Döbrögi ezután mindenhová csak kocsin járt, és katonák kísérték.

Egyszer megint vásárt tartottak Döbrögben.

A vásárba eljött Döbrögi is és Matyi is.

Egy legény egy pompás lovat árult, de nagyon drágán.

Azt állította, nincs annál gyorsabb ló az egész országban.

Matyi azt mondta a legénynek, lovagoljon Döbrögi kocsija mellé, és kiáltsa, hogy ő Lúdas Matyi.

Ha nem fogják el, akkor valóban gyors a lova, és megveszi, ha elfogják, vége van!

A legény belement az alkuba.

Amikor elkiáltotta magát, minden katona, még a kocsis is utána lovagolt, Döbrögi pedig egyedül maradt.

Matyi ekkor Döbrögi mellé lépett, és azt mondta:

„Nem az a legény Lúdas Matyi, hanem én vagyok! Most jön a harmadik! De ne féljen az úr, több már nem lesz!”

Harmadszor is jól elverte Döbrögit, majd az erszényéből kivette a ludak árát.

Ezután Matyi örökre eltűnt a vidékről, Döbrögi pedig megjavult.

 

 

Elolvasta: 71

 

Minden dalom
Koosán Ildikó fordítása
 
Minden dalom úgy szeretném
A lobogó tűzbe vetni,
Vörös lángok közepette
Hagyni őket elhamvadni,
Ha elhervad a virág  
Gyümölcsöt úgysem hozhat-
Mért kéne hervadt virág
Friss nyári szép napoknak.
 
All meine Lieder
 
All meine Lieder will ich
Zum flammenden Herde tragen,
Da soll um sie die rote
Verzehrende Flamme schlagen,
Sie sind ja welke Blüten,
Die keine Früchte tragen –
Was sollen welke Blüten
In frischen Sommertagen.
 
2015. május 27.

 

Elolvasta: 93
Könyvek
          Koosán Ildikó fordítása
 
E világ összes könyve
Téged nem boldogít,
De önmagadba nézni
Titokban megtanít.
 
Megvan ott mind, ami kell,
Nap, csillag, s holdak is,
Hát kérd a fényt, ő mondja el
Ami benned lakik.
 
Bölcsesség, a mért feltúrtad
Könyvtárak rejtekét
Itt fénylik most a lapokon –     
S az érdem csak tiéd.
 
2016. március 23.
 

Bücher

Alle Bücher dieser Welt
Bringen dir kein Glück,
Doch sie weisen dich geheim
In dich selbst zurück.

Dort ist alles, was du brauchst,
Sonne, Stern und Mond,
Denn das Licht, danach du frugst,
In dir selber wohnt.

Weisheit, die du lang gesucht
In den Bücherein,
Leuchtet jetzt aus jedem Blatt –
Denn nun ist sie dein.

April 1918 

Elolvasta: 757
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

Nem hagyok rád vagyont halálom után

Csak a nevemet egy könyv fedőlapján

Egy lázadó estén, mely közeledik feléd

Őseimtől kezdve, egész, míg hozzád ér,

Ők szakadékokon és mély gödrökön át

Kézen csúszva-mászva jutottak tovább,

És hogy fiatalon könnyebb legyen utad,

Neked fiam, könyvem utat mutat.

 

Pihentesd rajta bizalommal fejed,

Legyen első adományleveled.

A raboké, kiknek szűrei bélése

Belém töltött csontokkal van tele.

Hogy lecserélhessük most végre-valahára

Az ásót tollra, a határt tintatartóra,

Az öregek gyűjtötték hosszú időn át

Évszázados robot izzadtságszagát.

Szavaikból, mikkel a gulyát bíztatták,

Újabb szavakat alkottam tovább.

És bölcsőket az ezután jövőknek,

Miket sok ezer hétig gyúrtam meg,

Belőlük versek és szentképek lettek,

És koronák, s a rongyok kirügyeztek.

Mézzé változtattam az összegyűjtött mérget

Meghagyva erejét mely annyira édes,

Fogtam a szidalmat, s elkezdtem fonni,

Olykor csábítani, olykor gyalázkodni.

Tűzhelyből holtak hamvait kiszedtem

És belőlük erős kőistent készítettem.

Magas határként, ölében két világ,

Legfontosabb feladatodra vigyáz.

 

Fájdalmunkat, mely néma és keserű

Összezsúfoltam egyetlen hegedűn,
És a gazda, ezt a nótát hallva,

Mint leszúrt bakkecske, úgy ropta.

Fogtam a penészt, sarat, keléseket,

Alkottam szépséget és új értékeket.

Hosszan tűrt korbácsból így lesznek szavak

És lassú megváltás lesz méltó büntetése

Élő magzatának mindenki bűnének.

A sötét ág így lesz feljogosítva

Erdő mélyéről a fényre térni vissza.

Szemölcsfürtként nőnek ágak hegyein

Századok fájdalmainak bő termései.

 

Kanapéra dőlve lustán, kényesen,

A kisasszony szenved az én könyvemen.

A tűzbetű és az alkotott betű

Összepárosodva házasságot ül,

Mint forró vas, mit fogó szorít vadul.

Rabszolga írta és olvassa az Úr,

Nem sejtve, hogy könyvem belsejében

Őseim százados dühe hever éppen.

 

 

 

 

Tudor Arghezi: Testament

 

Nu-ti voi lasa drept bunuri, dupa moarte, 
Decat un nume adunat pe o carte, 
In seara razvratita care vine 
De la strabunii mei pana la tine, 
Prin rapi si gropi adanci 
Suite de batranii mei pe branci 
Si care, tanar, sa le urci te-asteapta 
Cartea mea-i, fiule, o treapta.

 

Aseaz-o cu credinta capatai. 
Ea e hrisovul vostru cel dintai. 
Al robilor cu saricile, pline 
De osemintele varsate-n mine. 

Ca sa schimba m, acum, intaia oara 
Sapa-n condei si brazda-n calimara 
Batranii au adunat, printre plavani, 
Sudoarea muncii sutelor de ani. 
Din graiul lor cu-ndemnuri pentru vite 
Eu am ivit cuvinte potrivite 
Si leaga ne urmasilor sta pani. 
Si, framantate mii de saptamani 
Le-am prefacut in versuri si-n icoane, 

Facui din zdrente muguri si coroane. 
Veninul strans l-am preschimbat in miere, 
La sand intreaga dulcea lui putere 
Am luat ocara, si torcand usure 
Am pus-o cand sa-mbie, cand sa-njure. 
Am luat cenusa mort ilor din vatra 
Si am facut-o Dumnezeu de piatra , 
Hotar inalt, cu doua lumi pe poale, 
Pazind in piscul datoriei tale. 

Durerea noastra surda si amara 
O gramadii pe-o singura vioara, 
Pe care ascultand-o a jucat 
Sta panul, ca un tap injunghiat. 
Din bube, mucegaiuri si noroi 
Iscat-am frumuseti si preturi noi. 
Biciul rabdat se-ntoarce in cuvinte 
Si izbaveste-ncet pedepsitor 
Odrasla vie-a crimei tuturor. 
E-ndreptatirea ramurei obscure 
Iesita la lumina din pa dure 
Si dand in varf, ca un ciorchin de negi 
Rodul durerii de vecii intregi. 

Intinsa lenesa pe canapea, 
Domnita sufera in cartea mea. 
Slova de foc si slova faurita 
Imparechiate-n carte se marita, 

Ca fierul cald imbratisat in cleste. 
Robul a scris-o, Domnul o citeste, 
Far-a cunoaste ca -n adancul ei 
Zace mania bunilor mei.

 

 

 

 

 

Elolvasta: 83

Hermann Hesse

 

Kék pillangó

           

Koosán Ildikó fordítása

  

Röpköd egy parányi kékség

Összefogózva a széllel,

Egy gyöngyházfényű szépség,

S csillogva, villogva vész el.

Szempillantásnyi, s ellebeg  

A szélfútta fényjel,

Látom, a boldogság integet,

S csillogva, villogva, vész el.

 

 

 

Blauer Schmetterling

 

Flügelt ein kleiner blauer
Falter vom Wind geweht,
Ein perlmutterner Schauer,
Glitzert,flimmert,vergeht.
So mit Augenblicksblinken,
So im Vorüberwehn
Sah ich das Glück mir winken,
Glitzern,flimmern,vergehn.

 2016. február 9.

 

 

Elolvasta: 79
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

S-a spart Soarele,

fiecare ciob incandescent

rupse în două câte un viitor.

Viitorul viitorului, și credința prezentului.

                        *

Porumbel alb îngrozit,

adu ramură de măslin!

 

 

 

Széttört a Nap

 

Széttört a Nap,

minden izzó szilánkja

egy-egy jövőt tépett ketté.

A jövő jövőjét, s a jelen hitét.

*

Megrettent fehér galamb,

 

hozz olajágat!

 

Serfőző Attila

Elolvasta: 73
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

Vigyázz reggelente

Ne hagyj nyomokat

Megtalál a villám

És beléd csap

Vigyázz a szavakkal

Hibázik a Nap

Valahányszor hisz

a fellegeknek

Vigyázz az élettel

A farkas aki megérti

A bárányi létet

Egyedül marad

És meghal éhen.

Ion Miloș: Ai grija

 

Ai grija dimineata
Nu lasa urme
Te gaseste fulgerul
Si te fulgera
Ai grija cu vorbele
Soarele greseste
Ori de cate ori

se increde in nori
Ai grija cu viata
Lupul care intelege
Conditia mielului
Ramane singur
Si moare de foame

 

 

Elolvasta: 64

Heinrich Hoffmann

 

A bősz vadász története

 

            Koosán Ildikó fordítása

 

 

Magára vett a bősz vadász

egy tiszta új fűzöld ruhát;

tarsolyt vitt, lőport és puskát,

így szaporázott az erdőn át.

Orrára okulárt rakott,  

végez a nyúllal majd legott.

De fészkén a szedte- vette

a vadászt jól kinevette

 

Bőszen sütött a napocska,

nehéz lett vállán a puska.

Lepihent a zöld fűbe ott;

a kis nyúl mindent láthatott.

És mikor horkolva elaludt

a nyúl odalopakodott

okulár, puska az övé már,

elszelel véle,s messze jár.

 

Orrára most a nyúl teszi

az okulárt, s le nem veszi;

a puska kész egy perc alatt.

A vadász erre felriad.

Felugrik, futásnak ered:

„Segítség, segítség emberek!”

Rohanva fut a bősz vadász

mély a kút, de most nincs tovább.

Ugrik. A szükség így maraszt;

a nyúl meghúzza a ravaszt.

 

Vadász-né az ablakban áll,

kávézik, kezében pohár.

De lő a nyúl és kész a baj;

sikít a nő : „ ó jaj, ó jaj!”

A kút mellett szűkül kör,

egy nyúlfi lesz a börtönőr.

Ő gubbaszt a zöld fűben ott;

piszéjén kávécsepp csorog.

Kiszól: „Ki tette ezt? Ne már!”

s kezében hull a kiskanál.

 

 

 

Die Geschichte vom wilden Jäger 

 

 

Es zog der wilde Jägersmann

sein grasgrün neues Röcklein an;

nahm Ranzen, Pulverhorn und Flint

und lief hinaus ins Feld geschwind.

Er trug die Brille auf der Nas

und wollte schießen tot den Has.

Das Häschen sitzt im Blätterhaus

und lacht den wilden Jäger aus.

 

Jetzt schien die Sonne gar zu sehr,

da ward ihm sein Gewehr zu schwer.

Er legte sich ins grüne Gras;

das alles sah der kleine Has.

Und als der Jäger schnarcht und schlief,

der Has ganz heimlich zu ihm lief

und nahm die Flint und auch die Brill

und schlich davon ganz leis und still.

 

Die Brille hat das Häschen jetzt

sich selbst auf seine Nas gesetzt;

und schießen will’s aus dem Gewehr.

Der Jäger aber fürcht sich sehr.

Er läuft davon und springt und schreit:

»Zu Hilf, ihr Leut, zu Hilf, ihr Leut!«

Da kommt der wilde Jägersmann

zuletzt beim tiefen Brünnchen an.

Er springt hinein. Die Not war groß;

es schießt der Has die Flinte los.

 

Des Jägers Frau am Fenster saß

und trank aus ihrer Kaffeetaß.

Die schoß das Häschen ganz entzwei;

da rief die Frau: »O wei! O wei!«

Doch bei dem Brünnchen heimlich saß

des Häschens Kind, der kleine Has.

Der hockte da im grünen Gras;

dem floß der Kaffee auf die Nas.

Er schrie: »Wer hat mich da verbrannt?«

und hielt den Löffel in der Hand.

 

 

 

2016. március 15.

Elolvasta: 356
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

 

Eljött az ősz, takard be szívem valamivel,
egy fa árnyékával, vagy inkább a tieddel.
Néha félek, hogy egyszer elveszítlek,
hogy fellegekig érő hegyes szárnyaim nőnek,
hogy elbújsz tőlem egy idegen szembe,
és ő becsukódik egy ürömlevéllel.

És akkor szótlanul közeledek a kövekhez,
és a szavakat a tengerbe fojtom.
Süvöltve ébresztem a holdat és egy
nagy szerelemmé alakítom.

 

 

 

Emoție de toamnă (Román)

A venit toamna, acopera-mi inima cu ceva,
cu umbra unui copac sau mai bine cu umbra ta.
Mă tem că n-am să te mai văd, uneori,
că or să-mi crească aripi ascutite până la nori,
că ai să te ascunzi într-un ochi străin,
si el o să se-nchidă cu o frunză de pelin.
Si-atunci mă apropii de pietre si tac,
iau cuvintele si le-nec în mare.
Suier luna si o răsar si o prefac
într-o dragoste mare.

 

 

Elolvasta: 332

szóval író akarsz lenni?

 

ha nem tör ki belőled

mindennek ellenére,

ne tedd.

ha nem jön kéretlenül,

szívedből, lelkedből, szádból
és belsődből,
ne tedd.

ha órákon át kell ülnöd

számítógéped képernyőjét bámulva,

vagy írógéped fölé
görnyedten

a szavakat keresve,
ne tedd.
ha pénzért teszed vagy
dicsőségért,
ne tedd.

ha azért teszed, mert
nőket akarsz az ágyadba,
ne tedd.

ha ott kell ülnöd, és
újra és újra át kell írnod,
ne tedd.
ha kemény munkának tartod, ha csak rágondolsz,
ne tedd.
ha úgy próbálsz írni, mint valaki
más,
felejtsd el.

 

ha várnod kell arra, hogy felüvöltsön
benned,
várj türelmesen.
ha soha nem üvölt fel,
csinálj valami mást.

ha először fel kell olvasnod feleségednek,
vagy barátnődnek, barátodnak,
szüleidnek, vagy bárki másnak,
akkor még nem vagy kész.

 

ne légy olyan, mint sok más író,
ne légy olyan, mint azok, akik ezerszámra
írónak nevezik magukat,
ne légy tompa, unalmas és
elbizakodott, ne égj az ön-
imádattól.

a világ könyvtárai
ásítoznak, mígnem

elalszanak
efféléktől.

 

ne csatlakozz hozzájuk.

ne tedd.

hacsak nem úgy tör fel
lelkedből, mint rakéta, hacsak a

hallgatás
őrületbe nem kergetne, vagy
öngyilkossá, gyilkossá nem tenne, ne

tedd.

hacsak valami  belső tűz
nem lobban lángra benned, ne tedd.

ha valóban itt  lesz az ideje,
s ha te vagy a kiválasztott,
magától

teszi meg, és tenni fogja, míg meg nem halsz, vagy benned meg nem

hal.

 

nincs más mód.

 

és soha nem is volt.

 

____________________

 

 

so you want to be a writer? 

 

if it doesn’t come bursting out of you
in spite of everything,
don’t do it.
unless it comes unasked out of your
heart and your mind and your mouth
and your gut,
don’t do it.
if you have to sit for hours
staring at your computer screen
or hunched over your
typewriter
searching for words,
don’t do it.
if you’re doing it for money or
fame,
don’t do it.
if you’re doing it because you want
women in your bed,
don’t do it.
if you have to sit there and
rewrite it again and again,
don’t do it.
if it’s hard work just thinking about doing it,
don’t do it.
if you’re trying to write like somebody
else,
forget about it.

if you have to wait for it to roar out of
you,
then wait patiently.
if it never does roar out of you,
do something else.
if you first have to read it to your wife
or your girlfriend or your boyfriend
or your parents or to anybody at all,
you’re not ready.

don’t be like so many writers,
don’t be like so many thousands of
people who call themselves writers,
don’t be dull and boring and
pretentious, don’t be consumed with self-
love.
the libraries of the world have
yawned themselves to
sleep
over your kind.
don’t add to that.
don’t do it.
unless it comes out of
your soul like a rocket, unless being still would drive you to madness or suicide or murder, don’t do it. unless the sun inside you is burning your gut, don’t do it. when it is truly time,
and if you have been chosen,
it will do it by
itself and it will keep on doing it
until you die or it dies in
you.

there is no other way.

and there never was.

  

 

Elolvasta: 59

 

Józsi, crapul matusalemic, abia ce-a înotat vreun kilometru de la graniţă,  când şi-a ridicat capul, adulmecând emoţionat apa. Mustaţa-i tremura de bucurie, iar ochii săi verzi de peşte străluceau puternic. Cu nasul îi dădu un ghiont prietenului său dolofan care gâfâia lângă el.

– Muică! Simţi aroma asta, Kázmér?

– Tocmai pe mine mă întrebi? Bineînţeles c-o simt. Deja la Viena am avut nişte presimţiri în branhii. Józsikám, sincer îţi spun, niciodată n-am mai înghiţit un arsen atât de delicios! Cu toate că, la dezintoxicare, chiar medicul mi-a spus că niciodată n-a bifat un sac de toxine mai ceva ca mine. Învârte-l şi tu mai lent pe sub limbă.

Însă degeaba l-a sfătuit, că intre timp Józsi, cuprins de panică, a înotat înapoi la cei opt sute de bibani juniori rămaşi în urmă care, conform temerilor sale, s-au ancorat tocmai în canalul de evacuare al fabricii de îngrăşăminte. Premoniţia sumbră a bătrânului crap s-a dovedit adevărată. Poate s-o încurce rău dacă tinerilor bibani li se întâmplă ceva. Desigur şi Kázmér o poate păţi, în ciuda faptului că-l are în spate pe amicul său, somnul-boss. Ca expert, chiar el trebuia să avertizeze tinerii asupra pericolului. De aceea au şi primit ei sarcina de a escorta turma de bibani pe calea maturizării, pe vreun râu lent sau un lac liniştit cu apa limpede. Până la urmă au ales Kaposfüred ca destinaţie. De altfel, lacul acela a fost ideea lui Kázmér. Adora acel loc, nu numai pentru că acolo-şi depusese icrele pentru prima oară, cu douăzeci şi cinci de ani în urmă, ci şi pentru apa-i clară şi curată.

Anul trecut, aici a vrut să-şi invite Kázmér prietenul din Regensburg pentru a-i serba aniversarea de patruzeci de ani. Dar, din păcate, a ieşit o tragedie. Pe bătrânelul scandinav, l-a prins un ghid braconier tocmai la Viena.

Józsi, apropiindu-se înot de protejaţii săi, a şi văzut că-i bai mare. Bibanii râdeau fără griji, dansau dezlănţuiţi, se hârjoneau şi, lucru neobişnuit pentru nişte peşti, chiuiau într-o veselie. Părea că nici prin cap nu le trecea sa înoate mai departe.

– Fir-ar al dracului să fie fabrica asta de îngrăşăminte! – înjură Kázmér, ajungându-l din urmă pe Józsi şi privindu-i pe nefericiţii peşti.

– Scoateţi capul din apă şi inspiraţi adânc! – se răsti la adunarea înnebunită.

– Înotaţi mai departe, imediat! – comandă.

Lajcsika, cel care dădea tonul găştii, doar râdea.

– Ce ne tot latră blegul ăsta bătrân? Îi e ciudă pe binele nostru? – însă amuţi imediat când Kázmér, cu corpul său imens de un metru şi jumătate, se apropie de el periculos de mult. Apoi, intimidaţi, au pornit cu toţii, urmând cursul apei. Dar numai până când Lajcsi se împiedică de o babuşcă ameţită. Săraca fugi oripilată, dar şeful găştii imediat s-a aruncat după ea, muşcând de coadă peştele nefericit. Atâta le-a trebuit celorlalţi. Au urmat exemplul lui Lajcsika, iar când Józsi a ajuns acolo ca să-i mâne mai departe, nenorocita de babuşcă fusese devorată complet. În cele din urmă, toţi cei opt sute s-au aliniat, începând să înoate alături de cei doi supraveghetori. Însă după puţin timp, tânărul agitator a strigat din nou:

– Puteţi să înotaţi aşa, băieţi? – şi s-a răsucit într-o parte în apă. Ceilalţi, din ce în ce mai mulţi, l-au imitat. Apoi Lajcsi n-a mai zis nimic, doar s-a lăsat încet pe spate, ridicându-şi burta albă spre lumină. Ei bine, nu ca să se bronzeze, ci pentru că bietul de el n-a mai putut altfel; – aşa obişnuiesc peştii să facă atunci când incidental îşi dau duhul. Apoi apa pur şi simplu l-a ridicat la suprafaţă, ducându-l a vale. În curând, toţi cei şapte sute nouăzeci şi nouă de colegi au ţesut un covor în jurul lui.

– Se pare că ăştia sunt deja pe cont propriu. Nu mai avem probleme cu ei – clătină din cap Kázmér, apoi îngrijoraţi şi tăcuţi au continuat să înoate spre Visegrád. În dimineaţa următoare, într-o gârlă din Budafok i-a găsit un pescar sportiv norocos. Fericit i-a dus acasă pe cei doi bătrâni, pentru că aproape de mal avea un han prosper cu specific pescăresc. A fost liniştit, pentru că atunci când i-a găsit pe mal, ambii se mai zvârcoleau, răvăşind nămolul cu coada.

– Ietete mă! Da’ aista ce-i? – se miră Bitó Vendel, când în dimineaţa următoare ajunse la ramura moartă din Szigetköz şi observă covorul de peşti. Pe alocuri se mai vedeau câteva băltoace de apă sub ei. Bitó cel gospodar a fost tare încântat, întrucât covorul de bibani se afla chiar lângă fâşia lui de teren cât o curea de pantaloni.

– Dracu o să mai cheltuie pe îngrăşăminte – se gândi, apoi luă din remorcă furca pentru fân, răsfirând toţi peştii pe parcela lui de ardei. Ajuns acasă, Bitó se puse pe treabă, luând câteva scânduri şi confecţionând un panou uriaş. Apoi, tacticos, începu să-l picteze pe îndelete cu litere mari, copilăreşti, punându-l pe nepotu-su să le şi caligrafieze.

La începutul verii a afişat panoul improvizat lângă şosea şi, zâmbind pe sub mustaţă, a citit cu mândrie inscripţia:

ARDEI  PROASPĂT! IEFTIN!  PE  LOC!

Iar dedesubt, colorat frumos:

                                                       BITÓ  VENDEL  BIOGRĂDINAR

 

Epilog: Cât l-a costat mai târziu acel panou, este deja o altă, şi mai tristă poveste.

 

 

 

 

 

Kisslaki László

A két vén vadponty 

Józsi, a pontymatuzsálem alig úszott a határtól úgy egy folyó-kilométert, mikor felkapta a fejét és izgatottan szippantgatott a vízben. Bőrbajsza csak úgy remegett az örömtől, és fényesen csillogtak a zöld halszemei. Orrával megbökdöste a mellette szuszogó barátja kövér oldalát.   

– Azannya! Érzed ezt az aromát Kázmér?

– Pont tőlem kérded? Naná hogy érzem. Már Bécsnél volt valami sejtés a kopoltyúmban. Józsikám, én mondom neked, még sose nyeltem ilyen finom arzént! Pedig az elvonóban még a doki is azt mondta, hogy ilyen toxinzsákot, mint én, még életében nem pipált. Forgasd te is lassabban a nyelved alatt.

De hiába tanácsolta, mert közben Józsi pánikszerűen visszaúszott a lemaradt nyolcszáz növendéksügérhez, akik félő, hogy lecövekeltek a műtrágyagyári kifolyócsatornánál. Az öreg pontynak beigazolódott a balsejtelme. Még nagy baja lehet neki, ha történik valami a fiatal sügérekkel. Persze Kázmér is megütheti a bokáját, hiába van a harcsagóré haverja mögötte. Mint szakértőnek, pont neki kellett volna előre figyelmeztetnie a fiatalokat a veszélyre. Azért is kapták a megbízatást, hogy ők kísérjék le a sügércsordát ivarérést tanulni, valami tiszta vizű, lassú folyóba, vagy csendes tóba. Végül is Kaposfüredet választották úti célul. Az a tó egyébként Kázmér ötlete volt. Imádta azt a helyet, s nemcsak azért, mert ott nászozott vagy huszonöt éve először, de a tiszta, áttetsző vizéért is.

Ide akarta tavaly Kázmér a regensburgi barátját meghívni, hogy töltse nála a negyvenedik születésnapját. De sajnos tragédia lett belőle. Az öreg skandináv vénséget, éppen Bécsben fogta ki egy orvhalász kalauz.

 

Józsi, ahogy közelebb úszott védenceihez, már látta, hogy baj történt. A sügérek önfeledten viháncoltak, táncoltak, tréfásan lökdösték egymást, és halhoz szokatlan módon, vidámam visongtak. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott továbbúszni.

– Az istenit a rohadt műtrágya gyárnak! – Káromkodta el magát Kázmér, mikor beérte Józsit, és végignézett a szerencsétlen halakon. 

– Ki a fejet a vízből, és mélyet lélegezni! – ordított a meghülyült társaságra.

– Azonnal továbbúszni! – parancsolta.

Lajcsika, a galeri hangadója csak röhögött.

– Mit ugat ez a vén hülye itten nekünk? Irigyli tőlünk a jót? – de elhallgatott, mikor Kázmér fenyegetőleg közelebb úszott hozzá a másfél méteres, hatalmas testével. Erre mindannyian szepegve nekilódultak lefelé a vízen. De csak addig, míg Lajcsi bele nem botlott egy aratévedt bodorkába. Az szegény rémülten menekült, de a gangfőnök rögtön utána vetette magát, és beleharapott a boldogtalan hal farkába. Több se kellett a haveroknak. Ők is követték Lajcsikát, és mire Józsi odaért, hogy továbbnoszogassa őket, már fel is zabálták szőrőstől, bőrőstől a szerencsétlent. De végül is elrendeződtek mind a nyolcszázan, és tisztességesen úsztak a két vezető felügyelete mellett. De egy kis idő után ismét a hangadó ifjonc rikkantott:

– Tudtok így úszni srácok? – és féloldalra fordult a vízben. A többiek is egyre többen utánozták. Aztán Lajcsi már nem szólt, csak lassan hanyatt billent, és fehér hasát fordította a fény felé. Na, nem azért, hogy lebarnuljon, hanem már szegény nem tudott másképp; – mert így szoktak a halak, ha éppen megdöglenek. Aztán már egyszerűen felvetette a víz a felszínre és onnan hullámzott a folyón lefelé. Hamarosan mind a hétszázkilencvenkilenc társa, szőnyeget szőtt köréje.

– Na, ezek már önállósították magukat. Már nincs gond velük – csóválta a fejét Kázmér, s aggódva, szó nélkül úsztak tovább Visegrád felé.

Másnap reggel egy budafoki morotvánál lelt rájuk egy szerencsés sporthorgász. Boldogan vitte haza a két öreget, mert egy jól menő halcsárdája is volt a partközelben. Nyugodt volt, mert mindketten még veregették az iszapot a farkukkal, mikor rájuk bukkant a laposon.

 

 – Na nédd a! Hát e’ meg mi? – álmélkodott Bitó Vendel, mikor reggel kiért a szigetközi holtághoz, és észrevette a halszőnyeget. Azért apró foltokban, itt is, ott is felcsillant még a víz alattuk. Nagyon megörült Bitó gazda, mert éppen a nadrágszíjnyi földje mellett rekedt el a sügérsereg.  

– A franc fog műtrágyára költeni – gondolta, s avval levette az utánfutóról a szénahányót, és szétvillázta a halakat a paprikaföldjén. Mikor hazaért, Bitó avval kezdte, hogy kerített pár deszkát, és egy hatalmas táblát szerkesztett. Lassan, komótosan, ákombákom betűket rajzolt rá, és még ki is cifráztatta az unokájával.

Koranyáron aztán kirakta az országút mellé a tákolmányt, és a bajsza alatt mosolyogva, büszkén olvasta a feliratot hogy:

 

FRISS PAPRIKA!    OLCSÓ! HELYBEN!

Majd alatta kiszínezve:

BITÓ VENDEL BIOKERTÉSZ

 Epilógus: hogy később mibe került a gazdának az a tábla, az már egy másik, szomorúbb történet.

 

 

Elolvasta: 67

Jean Moreas

1856- 1910

 

 

Mulandó április…

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Mulandó április, rügyek, friss verőfény,

Ha eljön, megremegtet,

Szerelmesekről álmodom, holtakról álmodom én

Akiket elfeledtek.

 

Ti fák a parkban, hány év után szólnak hozzátok  

Suttogva e szavak!

Hány elmúlt télről panaszkodik száradt lombotok

Sírva léptem alatt!

 

 

 

De ce tardif avril… 

 

De ce tardif avril, rameaux, verte lumière,
Lorsque vous frissonnez,
Je songe aux amoureux, je songe à la poussière
Des morts abandonnés.
 
Arbres de la cité, depuis combien d’années
Nous nous parlons tout bas!
Depuis combien d’hivers vos dépouilles fanées
Se plaignent sous mes pas!

 

 

2016. február 6

  

Elolvasta: 61
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

A fekete gödörben, talán épp egy temetőben,

emberek, fegyveres barátaim, hallgatták saját suttogásaikat –

mind piszkos volt és sovány, patetikus mint Skakespeare-nél,

töltényeiket és napjaikat számolgatták, reménykedve

egy éjszakai támadásban.

 

Akkor előbukkant sisak nélkül a hold, valahonnan

a szöges sötétségből;

de az emberek nem borultak arccal a földre,

hanem cigarettára gyújtottak, a lövés

szabadságáról beszélgetve,

kényelmesen támaszkodva a fekete gödörben,

vagy tán éppen egy-egy sírkőre.

Biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyik –

egyébként ma megtaláltam a fiókban

mindenféle iratok mellett,

huszonnégytöltényes huzagolt pisztolyomat,

mellyel részt vettem, Trebizonda ostromában,

ha nem tévedek.

 

Istenem, micsoda tetteket hajtottam végre akkor!…

Mint egy Sadoveanu-hős, vitéz voltam és bátor;

emlékszem, vagy háromszázhatvan ellenséget öltem

egyetlen ostrom alatt –

ah, még ma is hallom dühös és diadalmas

rikoltásom!…

 

Waterloo-nál szerencsétlen ripacs Bonaparte-val voltam,

egy évszázad küszöbén egyensúlyozva,

vitézen és haszontalanul, kegyetlenül raccsolva,

akkor is harcoltam – mi mást tehettem volna?

 

*

 

Ujjaik rég elszívott cigarettát szorongattak,

a fekete gödörbe kövekként hulltak az utolsó szavak,

Fegyveres, patetikus barátaim elképedve hallgattak,

kényelmesen nekidőlve a síroknak.

 

Párhuzamosan, alattunk, emberek álmodták örökálmukat –

és ők minden vérfürdő után a lövés szabadságáról

beszélgettek!…

De huszonnégytöltényes pisztolyomon ugyanolyannak tűnik a hold,

mint mikor részt vettem Trebizonda ostromában,

ha nem tévedek!…

 

(1943)

 

Libertatea de a trage cu pușca

 

În groapa neagra, poate chiar într-un cimitir, 
oamenii, prietenii mei înarmati, îsi ascultau propriile soapte —
toti erau murdari, slabi, si patetici ca în Shakespeare, 
îsi numarau gloantele si zilele si nadajduiau 
un atac peste noapte.

Atunci, a iesit luna, fara casca, de undeva 
din bezna ghimpata;
dar oamenii n-au cazut cu fetele la pamînt, 
ci au aprins tigarile, discutînd despre libertatea 
de a trage cu pusca, 
rezemati comod în groapa neagra sau poate 
chiar pe câte-o piatra de mormînt.
Sunt sigur ca unul din ei eram eu —
de altfel, astazi mi-am gasit în sertar, printre
manuscrisele fel de fel, 
pistolul meu ghintuit, cu douazeci si patru de focuri, 
cu care am participat la asediul Trebizondei, 
daca nu ma-nsel.

Doamne, ce de ispravi am mai facut si-atunci!…
Ca un erou din Sadoveanu, eram viteaz si crud:
tin minte sa fi ucis trei sute saizeci de dusmani 
într-un singur asalt —
ah, racnetele mele de mânie si triumf si-acuma 
mi le mai aud!…

La Waterloo eram cu bietul Bonaparte cabotinul, 
rostandizând pe pragul unui veac;
viteaz si inutil si graseiat la culme, 
luptam si-atuncea — ce era sa fac ?

*

Degetele strângeau o tigara fumata de mult.
În groapa neagra, ca niste pietre, cadeau ultimele cuvinte.
Prietenii mei înarmati si patetici ma ascultau uluiti, 
rezemati comod de pietrele de la morminte.

Paralel cu noi, dedesubt, oameni îsi dormeau vesnicia —
si ei discutau despre libertatea de a trage cu pusca, 
dupa fiecare macel!…
Dar, pe pistolul meu cu douazeci si patru de gloante!, luna mi se pare aceeasi
cu care am participat la asediul Trebizondei, 
daca nu ma-nsel!… 

 

 

 

Elolvasta: 211

                                                                Ion Creangă

 

                                                          Erszényke két garassal

                                                                        mese

 

                                                                            fordította Koosán Ildikó

 

Volt egyszer egy öregasszony és egy aggastyán. Az öregasszonynak volt egy tyúkja, az öregnek pedig egy kakasa. Az öregasszony tyúkja minden áldott nap kétszer tojt, így hát ő rengeteg tojást megevett, de az aggastyánnak egyetlen tojást sem adott. Az öreg egy napon türelmét vesztve így szólt:

– Hé, asszony, eszed, mint Csáky szalmáját. Na, adj nékem is néhány tojást, hogy legalább meghozza az étvágyamat.

– Még mit nem, – mondta az öregasszony, aki nagyon is fösvény volt. Ha tojásra fáj a fogad, verd meg te is a kakasodat, hogy tojjon, és azt edd meg. Mert én úgy megvertem a tyúkomat, hogy lám, egyre tojik.

A mohó és kapzsi aggastyán, aki adott az öregasszony szavára, fogta mérgében tüstént a kakast és jól elverte mondván:

– Vagy tojni fogsz, vagy mégy a házamtól – ne fogyaszd itt az élelmet hiába. A kakas, ahogy kiszabadult az aggastyán kezéből, kifutott a házból, s megzavarodva mászkált az úton.

Ahogy ott mászkál az egyik úton, hát, ni csak, talál egy erszénykét két garassal. Alighogy megtalálta, csőrébe vette és fordult is vissza az aggastyán háza felé, mikor szembe találkozott egy kocsival, amiben a gazdag ember és a dámák ültek. A gazdag ember mikor észrevette a kakast és látta csőrében a kis erszényt odaszólt a kocsisnak: 

 Hé, te! Szállj le, nézd meg, mi van annak a kakasnak a csőrébe.

A kocsis leszállt a kocsi bakjáról, s mint aki ebben járatos, megfogta a kakast, kivette csőréből a kis erszényt és odaadta a gazdag embernek. Az elvette, minden további nélkül zsebre tette, s indult is a kocsi tovább.

Megharagudott ezért a kakas, nem hagyta magát, hanem ment a kocsi után, s kiabált szakadatlan: 

Kukurikúúú!  Gazdag ember!

Add vissza az erszénykét a két garassal!

 A gazdag ember mérges lett, s amikor egy kút közelébe értek így szólt a kocsishoz:

Hé, te! Szemtelen ez a kakas, dobd be ide, ebbe a kútba!

A kocsis újra leszállt a kocsi bakjáról, megfogta a kakast s bedobta a kútba.

A kakas látta mekkora a víz. Hát most mit csináljon? Kezdte meginni a vizet. Itta, iszogatta, addig itta, míg az egészet ki nem itta a kútból. Akkor kirepült onnan, s ment a kocsi után kiabálva: 

Kukurikúúú! Gazdag ember!

Add vissza az erszénykét a két garassal!

 A gazdag meglátva ezt, rettentően elcsodálkozott és így szólt:

Hé, te! Add az ördögnek ezt a kakast. A fáradtságodért megkapod a taraját és a sarkantyúját.

 Ahogy hazaértek a kocsis szólt a konyháról egy asszonynak, fogja a kakast, hajítsa egy parázzsal teli kemencébe s tegyen egy lapos követ a kemence szája elé. Az asszony, mint a kutya, szót fogadott, tette, amit a gazdája parancsol. A kakas, látva ezt a nagy igazság -talanságot, kezdte kiokádni a vizet, amit kútból felszívott mind a parázsra zúdította, amíg a tűz teljesen elaludt, a kemence teljesen lehűlt, de még tengert is csinált a konyhából, egész  felbőszítve ezzel a vén szipirtyót a konyán. Eltaszította azután a követ a kemence szájától sértetlenül kikerülve onnan is; szalad a gazdag ember ablaka alá, elkezdte csőrével csapkodni az ablaküveget és kiáltozott:

 Kukurikúúú! Gazdag ember!

Add vissza az erszénykét a két garassal! 

Na, mi aztán szörnyen nagy bajt kaptunk ezzel a kakassal, mondta a gazdag ember a csodálkozástól megrettenve.

– Kocsis, szedd már le a rólam és hajítsd a ménes meg a csorda közé talán valamelyik felbőszült bika elveszejti szarvára tűzve, s megszabadítja az embert a bosszúságtól!-

 Fogja a kocsis újra a kakast és behajítja az állatok közé a legelőre.

Na, megörült erre nagyon a kakas. Látni kellett volna, hogyan nyeli magába a bikákat, a teheneket és a borjakat; addig nyelte az egész csordát, míg a hasa akkor lett, mint egy hegy, aztán megint az ablakhoz jött, kiterjesztette a szárnyait eltakarva a napot, sötétségbe borítva a gazdag ember egész házát, és újra kezdte:

 Kukurikúúú! Gazdag ember!

Add vissza az erszénykét a két garassal!

 A gazdag ember mikor látta ezt a nagy ramazurit majd megpukkadt dühébe és nem tudta mit kellene tenni, hogy megszabaduljon a kakastól.

Nos, gondban állt és addig állt gondban egyre, mígnem újra eszébe jutott valami:

– Kell, hogy dobjak pénz a pöcegödörbe, talán le akarja nyelni majd az aranyakat, ha megakad egy is a torkán s vízbe fúl, végre megszabadulok tőle –

 Ahogy ezt mondta, a kakas felfújta a szárnyait, leverte a kalapot a pénzzel, amibe őrizte azt gazdag ember,- annyit, hogy meg sem tudta számolni.

Akkor a kakas nagy mohón lenyelte az összes pénzt, s mikor mind kiüresedett, elrepült onnan, tudva, hogy hol és merre van a gazdag ember ablaka, ahol újra kezdte:

 Kukurikúúú! Nagy Boiár!

A két garas visszajár!

 Most, miután a gazdag ember látta mi minden történt, s már nincs mit tenni, kidobta az  erszénykét. A kakas örömmel felvette, ezzel befejezve dolgát, otthagyta a gazdag embert. 

Látva akkor a kakas örömét, a gazda udvarából minden madár a kakas után szegődött, mert nekik úgy tűnt, itt esküvő lesz, nem más, a gazdag ember pedig keserűen nézte hogyan viszik pénzét a madarak és sóhajtozva így szólt:

 – Csak menjen el innen ez a vészmadár, még jó, hogy kimenekültem ebből a veszélyből, mert az biztos, hogy nem volt egy tiszta dolog!

 Ment a kakas hetykén, s a madarak meg mind utána; ment, addig ment, ameddig elért az aggastyán házáig, s a kapunál elkezdett kiabálni:

 Kukurikúúú! Kukurikúúú!

 Az aggastyán ahogy meghallotta a kakas  hangját örömmel ment ki, s mikor rápillantott a kapura, mit kellett látnia? A kakas olyan volt, mint valami óriás, még az elefánt is bolhának tűnhetett mellette, s vele jött a madarak megszámlálhatatlan serege, ahol egyik másik még szebb, bóbitásabb, és búbosabb, volt, mint az öreg kakasa.

Az aggastyán látva a kakasát ilyen hatalmasnak és nehézkesnek, megsajnálta a szárnyast, s kinyitotta a kaput.

A kakas ezután így szólt: 

– Gazdám, terítsen egy pokrócot ide az udvar közepére!

Az aggastyán – gyorsan, mint egy pörgettyű – leterítette a pokrócot; a kakas akkor ráült, megrázta hatalmas szárnyait. Azon nyomban megtelt az udvar, és az aggatyán gyümölcsöse a madarakkal, e  mellett a legelők is állatokkal. Pokrócra öntött ez után egy halom aranyat, ami úgy ragyogott a napfényben, hogy majdnem megvakult tőle az ember.

Az aggastyán látva ezt a nagy gazdagságot, nem tudta mit tegyen, örömében folyvást csókolgatta, és simogatta a kakast.

Akkor előjött az öregasszony is, nem tudni honnan, s mikor meglátott néhányat ezekből a kincsekből, rosszmájúan hunyorgott a szemével, s fejéhez kapott a csodálkozástól.

– Öreg, – szólt szégyenlősen, – adj nekem is néhány aranyat! 

De – szólt az jó kedvvel – öreganyám! Amikor én tojást kértem tőled tudod mit feleltél?

– Most verd meg te is a tyúkot, hogy hozzon aranyakat – ahogy én megvertem a kakast

– te tudod milyen okból- és lásd mit hozott nekem!

Akkor az öregasszony fogta magát, ment a baromfiudvarba elkapta a tyúkot, megfogta a farkánál és úgy megverte, hogy a szánalomtól majdnem elsírta magát.

Szerencsétlen tyúk, ahogy megmenekült az öregasszony kezéből futott ki az útra; ahogy mendegélt talál ő is egy gyöngyöt, fogta és lenyelte, aztán gyorsan visszament az öreg-

asszony  házához s már a kapunál elkezdi; 

Kot, kot, kotkodács!

 Az öregasszony örömmel sietett a tyúk elé. A tyúk felugrott a kapu tetejére, aztán gyorsan az öregasszonyhoz, tegye a tojófészkére; Az ültetésből körülbelül egy óra múlva felszállt, s kotkodácsolva kijött a fészek elé.

Fut oda az öregasszony, hogy lássa, mit csinált a tyúk.

S mikor belenéz a fészekbe, mit lát? A tyúk egy gyöngyszemet tojt. Az öregasszony  ahogy meglátta, hogy gúnyt űzött belőle a tyúk,  megfogta, s verte, verte addig, míg bele nem döglött a verésbe!

Így a fösvény és bolond öregasszony egészen szegény, földhözragadt lett. Mostanában, ha eszik, türelmet sütöget tojás helyett, mert ugye gúnyt űzött belőle a tyúk, s ő megölte a nélkül, hogy bármiben bűnös lett volna szegény.  

 De az aggastyán nagyon gazdag lett. Csináltatott egy nagy házat, szép kertet, nagyon jól élt. Az öregasszonyt szánalomból megtette tyúkgondozónak, így a kakast ő hordozta mindenfelé az aggastyán után aranylánccal a nyakán, s a lábán sárga csizmával, aminek sarkantyú volt a sarkán, ezért neki úgy tűnt ez egy szép bohóc, s nem a kakasból készült a savanyú leves.

 

Megjelent Convorbi  Literară 1876

 2016. január 25.

 

 

 

 

Punguţa cu doi bani

Era odată o babă şi un moşneag. Baba avea o găină, şi moşneagul un cucoş; găina babei se oua de câte două ori pe fiecare zi şi baba mânca o mulţime de ouă; iar moşneagului nu-i da nici unul. Moşneagul într-o zi perdu răbdarea şi zise:

— Măi babă, mănânci ca în târgul lui Cremene. Ia dă-mi şi mie nişte ouă, ca să-mi prind pofta măcar.
— Da’ cum nu! zise baba, care era foarte zgârcită. Dacă ai poftă de ouă, bate şi tu cucoşul tău, să facă ouă, şi-i mânca; că eu aşa am bătut găina, şi iacătă-o cum se ouă.

Moşneagul, pofticios şi hapsin, se ia după gura babei şi, de ciudă, prinde iute şi degrabă cucoşul şi-i dă o bataie bună, zicând:

— Na! ori te ouă, ori du-te de la casa mea; ca să nu mai strici mâncarea degeaba.

Cucoşul, cum scăpă din mânile moşneagului, fugi de-acasă şi umbla pe drumuri, bezmetec. Şi cum mergea el pe-un drum, numai iată găseşte o punguţă cu doi bani. Şi cum o găseşte, o şi ia în clonţ şi se întoarnă cu dânsa înapoi către casa moşneagului. Pe drum se întâlneşte c-o trăsură c-un boier şi cu nişte cucoane. Boierul se uită cu băgare de seamă la cucoş, vede în clonţu-i o punguţă şi zice vezeteului:

— Măi! ia dă-te jos şi vezi ce are cucoşul cela în plisc.

Vezeteul se dă iute jos din capra trăsurei, şi c-un feliu de meşteşug, prinde cucoşul şi luându-i punguţa din clonţ o dă boieriului. Boieriul o ia, fără păsare o pune în buzunar şi porneşte cu trăsura înainte. Cucoşul, supărat de asta, nu se lasă, ci se ia după trăsură, spuind neîncetat:

Cucurigu ! boieri mari,
Daţi punguţa cu doi bani !

Boierul, înciudat, când ajunge în dreptul unei fântâni, zice vezeteului:

— Mă! ia cucoşul ist obraznic şi-l dă în fântâna ceea.

Vezeteul se dă iarăşi jos din capră, prinde cucoşul şi-l azvârle în fântână! Cucoşul, văzând această mare primejdie, ce să facă? Începe-a înghiţi la apă; şi-nghite, şi-nghite, până ce-nghite toată apa din fântână. Apoi zboară de-acolo afară şi iarăşi se ia în urma trăsurei, zicând:

Cucurigu ! boieri mari,
Daţi punguţa cu doi bani !

Boierul, văzând aceasta, s-a mirat cumplit şi a zis:

— Mă! da’ al dracului cucoş i-aista! Ei, las’ că ţi-oiu da eu ţie de cheltuială, măi crestatule şi pintenatule!

Şi cum ajunge acasă, zice unei babe de la bucătărie să ia cucoşul, să-l azvârle într-un cuptor plin cu jăratic şi să pună o lespede la gura cuptorului. Baba, cânoasă la inimă, de cuvânt; face cum i-a zis stăpânu-său. Cucoşul, cum vede şi astă mare nedreptate, începe a vărsa la apă; şi toarnă el toată apa cea din fântână pe jaratic, până ce stinge focul de tot, şi se răcoreşte cuptoriul; ba încă face ş-o apăraie prin casă, de s-au îndrăcit de ciudă hârca de la bucătărie. Apoi dă o bleandă lespezei de la gura cuptiorului, iesă teafăr şi de-acolo, fuga la fereastra boierului şi începe a trânti cu ciocul în geamuri şi a zice:

Cucurigu ! boieri mari,
Daţi punguţa cu doi bani !

— Măi, că mi-am găsit beleaua cu dihania asta de cucoş, zise boieriul cuprins de mierare. Vezeteu! Ia-l de pe capul meu şi-l zvârle în cireada boilor ş-a vacilor; poate vreun buhaiu înfuriat i-a veni de hac; l-a lua în coarne, şi-om scăpa de supărare.

Vezeteul iarăşi ia cucoşul şi-l zvârle în cireadă! Atunci, bucuria cucoşului! Să-l fi văzut cum înghiţea la buhai, la boi, la vaci şi la viţei; păn-a înghiţit el toată cireada, ş-a făcut un pântece mare, mare cât un munte! Apoi iar vine la fereastră, întinde aripele în dreptul soarelui, de întunecă de tot casa boierului, şi iarăşi începe!

Cucurigu ! boieri mari,
Daţi punguţa cu doi bani !

Boierul, când mai vede şi astă dandanaie, crăpa de ciudă şi nu ştia ce să mai facă, doar va scăpa de cucoş.
Mai stă boierul cât stă pe gânduri, pănă-i vine iarăşi în cap una.

— Am să-l dau în haznaua cu banii; poate va înghiţi la galbeni, i-a sta vreunul în gât, s-a îneca şi-oiu scăpa de dânsul.

………

Elolvasta: 83
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

Priveam

cum pâlpâie lumina slabă pe spatele apei,

uneori se încingea ca viața

în ochii blânzi-frumoși ai mamei mele,

când o țineam de mână încă

pe această lume,

și ea, lăsându-mi moștenire, șușotind,

totul ce n-avusese loc și tot ce s-a întâmplat,

minge sărind,

cântec și Dumnezeu,

iubiri vechi, uscate.

Da șovăitor, adiouri încăpățânate,

melodia tot mai slabă a inimii sale,

tot ce voia să-mi lase mie

ca să înfrumusețeze totul,

și să danseze moartea

în jurul nostru

înaintea plecării mele,

ca să poată muri singură,

… ca și praful ei să fie

al meu,

ca eu s-o iau ultima dată

în brațe

astfel s-o duc acasă,

în timp ce o las să plece

știind că în sfârșit e liberă.

Mamă, trimit în urma ta flacără înotătoare,

privește, arăt stelelor o stea

pe râul negru,

în acest timp mi se pare că văd

unde ești, prinzi între cele două pălmi

flacăra mea cât sfeșnicul, lumina asta slabă,

și o duci cu tine departe,

ca speranța găsită:

eu trăiesc.

 

 

NAGY HORVÁTH ILONA

ANYÁM

 

Néztem,

a víz hátán hogy pislákolt a gyenge fény,

fel-fellobbant, mint az élet

anyám szelídszép őzszemén,

mikor kézen fogva tartottam még

ezen a világon,

s ő susogva rám hagyta mindenét,

mi elmaradt, mi megesett,

pattanó labdát,

énekszót és Istent,

elszáradt, régi szerelmeket.  

Rebegő igent, konok búcsúkat,

szívének halkuló dallamát,

mit nekem szánt

szépíteni mindent,

és táncoltatni még körülöttünk

a halált,

mielőtt elmegyek,

s ő halhasson maga,

… s hogy pora is enyém

legyen,

hogy utolszor én vegyem őt

ölbe,

és úgy vigyem haza,

hogy közben eleresztem,

s tudjam, már szabad.

Anyám, lángot úsztatok utánad,

nézd, csillagot mutatok a csillagoknak

a fekete folyón,

ilyenkor látni vélem,

merre vagy, tenyered közé veszed

mécsnyi lángom, e gyenge fényt,

és viszed magaddal messze,

mint megtalált reményt:

én élek. 

 

2015 november 1 

Elolvasta: 67
Notificare

” Problema nu este aceea” – desigur, niciodată nu:
bine, că la locul (pisi-compatibil) adecvat
se găsește cineva cu suficient curaj să ne spună,
celor ce (în acest est sălbatic) nu vedem copacul
de pădure, că este vorba de ceva complet diferit,
ceva cu adevărat lipsește, dar problema nu e,
ceea ce pare a fi. Si noi am recunoaște desigur,
dacă nu ar acoperi acest fapt chiar lumina ochilor noștri,
așadar ar fi inutil să ne referim la simțuri
intacte, ca și cum nu am ști: vedem doar,
ce ne lasă sau doresc să fie văzut.
(Devenit realitate, acum înflorește un mod
de gândire vechi, de-a lungul căruia putem
medita despre indicatorii democrațiilor manipulare
fără atribute), dar la această notificare
lumina se aprinde în noi, și știm, ce este adevărat (să
fie consolare): problema nu este aceea, niciodată nu!

Bátai Tibor: Bejelentés

„A probléma nem az” — sosem az, hát persze:
még jó, hogy akad megfelelő (píszí-konform)
helyen valakinek elegendő mersze szólni nekünk,
kik (e vad keleten) az erdőtől nem látjuk
a fát, hogy egészen másról van szó,
valami tényleg hibádzik, de nem az a gond,
ami annak látszik.  Mi is belátnánk bizony,
ha el nem fedné e tényt pont saját szemünk világa,
így  hát hiábavaló lenne hivatkozni ép
érzékekre, mintha nem tudnánk: azt látjuk csak,
amit engednek vagy láttatni akarnak velünk.
(Valóra válva most éli virágkorát egy régi
gondolatmenet, amelynek mentén a jelzők
nélküli demokráciák manipulatív
jellegén eltűnődhetünk), de e bejelentésre
immár fény gyúl bennünk, s tudjuk, mi az igaz (legyen
ez vigasz): a probléma nem az, sosem az!

Elolvasta: 79
Fordította: P. Tóth Irén

 

 

 

Az van ami van.

A törvény a mindené, minden ami van.

A törvénytől való eltávolodást hibának hívják.

A hiba a vantól való eltávolodás.

A hiba van, anélkül hogy a van ő lenne.

Ő az első másvalami.

Ő elfut az egyből, és eggyel kettő lesz.

Ez az összeadás eltávolodással.

Ez az, amit úgy mondhatnánk: egyből egyet az kettő.

Ami nincs, az nincs.

Egy magába foglalja mindenét a vannak.

Kettő nem, vagyis kevés.

Három nem, vagyis kicsi, vagyis kívül van, vagyis nincs.

Ez az összeadás eltávolodással, vagyis

egyből egyet, amelyik egy nélkül van, az három.

 

 

 

Nichita Stanescu

Adunare prin indepărtare

 

 

Este ceea ce este.
Legea este a totului, tot ceea ce este. 
Indepartarea de lege se numeste eroare. 
Eroarea este indepartarea de este. 
Eroarea este, estele fara sa fie el.
Ea este primul altceva.
Ea fuge din unu, devenind cu unu, doi. 
Este adunarea prin indepartare.
Este ceea ce am putea zice : unu fara unu fac doi. 
Nu este ceea ce nu este.
Unu cuprinde totul lui este. 
Doi nu, adica e putin.
Trei nu, adica e mic, adica e in af ara, adica nu e. 
Este adunarea prin indepartare, adica
unu fara unu, care este fara unu, fac trei.

 

 

Elolvasta: 54

Remy de Gourmont

 Heléna

                        Koosán Ildikó fordítása

 

 

Heléna, Kálvária szállásadója, szegények anyja,

Tisztelünk, képed medálra, érmére faragva, 

Bűnös lelkünket a kábulat bíbora vakítja;

Heléna, küldd Megváltónk vérét, hogy lemossa,

Heléna, te, a fájdalmak földi szolgálója,

Heléna, te Hármakhoz választott az égbe,

Heléna, te Palesztina, Heléna te Bazilika,

Heléna, te a szolgaság keresztjén felfeszített,

Szent Heléna, te vezesd tévelygő lelkeinket.

 

 

 

Hélène 

Hôtelière du Calvaire, mère du Labarum,

Tête frappée en médailles et en monnaie d’amour,

Poitrine expiatrice des stupres de la pourpre ;

Hélène, pérégrine vers le sang du Sauveur,

Hélène, qui baisas la terre des douleurs,

Hélène, qui choisis, entre les trois, la Seule,

Hélène, Palestine, Hélène, Basilique,

Hélène, crucifiée sur la croix byzantine,

Sainte Hélène, guidez nos âmes pérégrines.

 

Szombathely, 2011. július 31

 

 

Jegyzet:                                              

Szent Heléna Nagy Konstantin császár édesanyja A hagyomány neki tulajdonítja Jézus keresztjének megtalálását. Amikor 306-ban Konstantin lépett a trónra, maga mellé vette a császári udvarba édesanyját, és császárnői címet adott neki, valamint szabad rendelkezési jogot a kincstár felett. Ekkor verették Ilona képét a pénzérmékre is.326-ban a Szentföldre zarándokolt, bejárta a kereszténység szent helyeit, templomokat építtetett Betlehemben, az Olajfák hegyén.

 

A 4. század végéről való legenda szerint a Golgotán megtalálta Jézus és a két lator keresztjét, és a keresztre feszítés eszközeit is. A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl ott, hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült, amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre. Eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, s a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet.A szegekből koronát és zablát készíttetett Konstantinnak, a keresztet pedig Rómába vitette és felépítette a Szent Kereszt bazilikát. Szintén az ő nevéhez kötik a napkeleti bölcsek jelenleg a kölni dómban őrzött maradványainak megtalálását is.Szentként tisztelik, ünnepe a katolikus egyházban augusztus 18-án van.

Elolvasta: 106
Humoros vers

Erich Fried (1921- 1988)

 

Télikert

 

            Koosán Ildikó fordítása

 

 

Borítékodat

a két sárga és piros bélyeggel

elplántáltam a

virágcserépbe

szeretném azt

naponta öntözni

majd őrzi nekem

leveleidet

a szép

és szomorú leveleket

a levelek

meg az illatodat

Szerettem volna ezt

hamarabb megtenni

nem csak

így az év vége felé

 

Wintergarten

Deinen Briefumschlag
mit den zwei gelben und roten Marken
habe ich eingepflanzt
in den Blumentopf
Ich will ihn
täglich begiessen
dann wachsen mir
deine Briefe
Schöne
und traurige Briefe
und Briefe
die nach dir riechen
Ich hätte das
früher tun sollen
nicht erst
so spät im Jahr

 

 

 

2016. január 30.

Elolvasta: 60
fordította: P. Tóth Irén

Szeretnéd meglátni a szépet

a világban, mely körülölel,

de a kín, mit egy leprás érez

haláláig, nem borzaszt el?

Vagy a pokol, amelyben

egy szerencsétlen bolond él,

kit folyton lidércek gyötörnek,

ahonnan kijutni  nincs remény…

 

Szeretnéd látni, hogy jön létre

kötáblák közt egy újabb élet,

de míg a gondot nem rakod le

hogy engedhetnéd el a percet,

a dermesztő borzadást, mit érzel

mikor úgy tűnik, az idő szétszed

mindent, mi életednek kedves,

nem tudva rendeltetésed?

Să poți privi

Ai vrea să poţi privi frumosul

în lumea ce te înconjoară,

dar suferinţa, ce leprosul

o-îndură, nu te înfioară?

Sau iadu-n care locuieşte

fără speranţe de ieşire

un biet nebun, ce îşi hrăneşte

doar cu coşmaruri a sa fire…

 

Ai vrea să poţi privi prin lespezi

cum noua viaţă se-nfiripă,

dar până gândul nu ţi-l lepezi,

cum poţi să te dezlegi de clipă

şi de fiorul ce te-ngheaţă

când timpul pare a desface

tot ce ţi-e drag în scurta-ţi viaţă,

la neştiutele-i soroace?…

Elolvasta: 69
fordította: P. Tóth Irén

 

 

Éjszakai szemfedő terült a földre.

Az erdő teljesen megdermedt.

A háború szörnyű gyászát élte.

Mintha aludna az egész természet.

 

A félelmetes erdei ösvényen,

ami bevisz a reptérről a városba,

mintha csontokon járnék, csendben léptem,

óvatosan, mint harcedzett katona.

 

Semmit sem hallottam, egész a szóig:

– Halt! és a hátamat valami

rémisztő dolog kezdte el nyomni,

és kezek kezdtek el rajtam matatni.

 

A rangoknál megállt, felismerve:

– Román? és kein, pisztoly? egy hang hozzám szólt.

Sóhajtottam akaratom ellenére.

. Weg! Menj! mondta, hangja parancsoló volt.

 

Öntudatlanul vonszolva léptem,

nagy üresség vert fészket agyamban.

Mi történt velem, nem értettem!

Tücsök cirpelését sem hallottam.

 

És még hallgatagabb lett az éjszaka,

míg a csillagok remegve figyeltek.

Testemet az álom végleg elhagyta,

nem fért agyamba e rejtélyes történet.

 

1944, Kroszno-Lengyelország

 

 

 

 PE FRONT

 

Se aşternuse pe pământ, linţoliu
nocturn. Pădurea-ncremenise.
Războiu-şi menţinea cumplitul doliu.
Părea că toată firea adormise.

 

Pe drumu-nfricoşat, din pădurice,
ce leagă-aerodromul de oraş,
păşeam tăcut, călcând ca pe arşice,
prudent, cum e în luptă un ostaş.

 

N-am auzit nimic, pân’ la cuvântul:
-Hallt! şi-n acest timp, în spate,
simţeam ceva de groază, apăsându-l,
şi mâini ce începuseră să cate.

 

La grade s-a oprit, înţelegând:
-Român? şi. kein pistol? o voce zise
Eu am oftat o dată, vrând nevrând.
-Weg! Pleacă! spuse cel ce poruncise.

 

Târându-mi paşii, ca automat,
un gol se cuibărise parcă-n creier.
Nu-nţelegeam ce mi s-a întâmplat!
Nu auzeam nici ţârâit de greier!

 

Şi mai tăcută noaptea mi-a părut,
iar stelele că tremurau pe cer,
În mine, somnul n-a mai încăput
şi nici în minte tainicul mister .

 

1944, Krosno-Polonia

Elolvasta: 63

Lucian Blaga

 Én nem taposom el kelyheit a világ csodáinak

 

                                   Koosán Ildikó fordítása

 

 

Én nem taposom el kelyheit a világ csodáinak

s nem ütöm agyon

észérvekkel, amivel találkozom 

utam során

virágokban, szemekben, ajkakon, vagy  a sírokon.

Mások fénye

mellett fojtogat a  sötétség mélyén rejlő

áthatolhatatlan  titkok varázsa, 

de én,

a magam fényével gyarapítom a világ titkait-

s ahogyan a hold ezüstös sugarával

nemhogy elfedné, hanem még inkább fel-

nagyítja remegtetőn az éj titkait,

úgy gazdagít a sötét láthatár engem is,

borzongat szent misztériuma, s mind, ami talány

egyre inkább talánnyá  változik

szememben –

mert én szeretem

a virágokat, szemeket, ajkakat és a sírokat.

 

Szombathely 2015. december 21

 

Jegyzet:

A mű „Világosság poemái” c, kötetben jelent meg 1919-ben

s egyszerre mutat rá a költő verstani és a filozófiai ismereteire.

Nem egy szokványos versről van szó, mert Blaga nem beszél sosem közérthetően, sok metaforát használ.  A virágok, szemek, ajaka és a sírok a természetet jelentik. Mivel az emberek egyre mélyülő tudásukkal el akarják pusztítani az univerzum titkait, a költőnek, – ahogy a holdsugár növeli az éjszaka titkait –  intuícióival gazdagítani

kell a világ fényeit.(K.I.)

 

  Lucian Blaga

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii 

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii
şi nu ucid
cu mintea tainele, ce le-ntâlnesc
în calea mea
în flori, în ochi, pe buze ori morminte.

Lumina altora

sugrumă vraja nepătrunsului ascuns
în adâncimi de întuneric,

dar eu,

eu cu lumina mea sporesc a lumii taină –
şi-ntocmai cum cu razele ei albe luna
nu micşorează, ci tremurătoare
măreşte şi mai tare taina nopţii,
aşa îmbogăţesc şi eu întunecata zare
cu largi fiori de sfânt mister şi tot ce-i neînţeles
se schimbă-n neînţelesuri şi mai mari
sub ochii mei-

căci eu iubesc
şi flori şi ochi şi buze şi morminte. 

 

 (1919)

 

 

Elolvasta: 67

Rainer Maria Rilke

 

Advent

Szürke az idő és kemény

 

            Koosán Ildikó fordítása

 

 

Szürke az idő és kemény;

az este ragyog és zajtalan,

Egy király érkezik biztosan.

Minden ház csupa fény.

Olyan ünnepin s puhán

csilingel, csendül az estharang;

véneket ég felé vonz e hang,

a gyermeknép kincsekre vár

 

 

 

Das Wetter war grau und grell

 

Das Wetter war grau und grell;

der Abend ist lichter und leiser.
Sicher kommt irgendein Kaiser:
Alle Häuser sind hell.
Und so festlich und weich
war das Abendgebimmel;
die Alten schaun in den Himmel,
und die Kinder sind reich

 

 

2015. december 16.

Elolvasta: 85

Rainer Maria Rilke

 

Advent

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

 

Téli erdőn a szél, mint pásztor

pehelynyájat  terel, zavar,

némely fenyő sejti magáról

fennkölt, szentfényű lesz hamar.

Kifelé figyel: s a havas útig

nyújtózik ága – napra-nap,

kész szél ellen nőni a csúcsig

egyetlen dicső éj miatt.

 

 

Advent

Es treibt der Wind im Winterwalde
die Flockenherde wie ein Hirt
und manche Tanne ahnt wie balde
sie fromm und lichterheilig wird.
Und lauscht hinaus: den weißen Wegen
streckt sie die Zweige hin – bereit
und wehrt dem Wind und wächst entgegen
der einen Nacht der Herrlichkeit.

 

 

2015. december 8.

 

 

 

Elolvasta: 60

Nem zúzom szét a világ csodapártáját
és nem ölök
eszemmel titkokat, mikkel az utamon
találkozom
virágokban, szemekben, ajkakban vagy sírokban.
Mások fénye
elfojtja a mélységes sötétbe
rejtett áthatolhatatlan varázsát,
de én,
én fényemmel növelem a világ rejtélyét-
és amint a hold fehér sugaraival
nem csökkenti, hanem remegve
még inkább növeli az éjszaka talányát,
én is úgy gazdagítom a sötét láthatárt
szent misztériumok nagy
borzongásával
és minden ami érthetetlen
még érthetetlenebbé válik
szemeim előtt
mert én szeretem
a virágokat a szemeket az ajkakat és sírokat is.

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii

Eu nu strivesc corola de minuni a lumii
şi nu ucid
cu mintea tainele, ce le-ntâlnesc
în calea mea
în flori, în ochi, pe buze ori morminte.
Lumina altora
sugrumă vraja nepătrunsului ascuns
în adâncimi de întuneric,
dar eu,
eu cu lumina mea sporesc a lumii taină –
şi-ntocmai cum cu razele ei albe luna
nu micşorează, ci tremurătoare
măreşte şi mai tare taina nopţii,
aşa îmbogăţesc şi eu întunecata zare
cu largi fiori de sfânt mister
şi tot ce-i neînţeles
se schimbă-n neînţelesuri şi mai mari
sub ochii mei-
căci eu iubesc
şi flori şi ochi şi buze şi morminte.

(1919)

 

Elolvasta: 67

George Cosbuc

Karácsonyestén

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Odakint csendben hull a hó

Itt benn a jó melegbe’

Anyánkhoz bújva hallgatunk,

Játékaink feledve!

 

Éjszaka van. Az ágy vetett,

De ki álmos ilyenkor,

Jézuskáról mesél anyánk

Elandalító hangon:

 

Fagyos éjszakán született

Egy jászolban szegényen,

Barmok párás lélegzete

Melengette, hogy éljen.

 

S hogyan lelték meg jászolát

Pásztorok a hegyekből;

Almavirággal angyalok

Hozsannáztak a mennyből.

 

 

 

In Seara de Craciun,

 

Afara ninge linistit,
In casa arde focul,
Iar noi, pe langa mama
stand,
De mult uitaram jocul!

 

E noapte. Patul e facut.
Dar cine sa se culce
Cand mama spune de Isus,
Cu glasu-i rar si dulce.

 

Cum s-a nascut Hristos
in frig,
In ieslea cea saraca,
Cum boul peste el sufla,
Caldura ca sa-i faca.

 

Cum au venit la ieslea lui,
Pastorii de la stana
Si ingerii cantand in cer,
Cu flori de mar in mana.

2015.december 19

 

Elolvasta: 59
George Ioana – költő és pilóta.
1922-1990

 

 

 

 

Az égbolt felé küldtem tekintetemet

és egy csillag ágára tűztem,

elragadtam az égtől

és szívembe zártam egészen.

 

Mintha megremegett volna a föld,

egy idegen varázslat lényem átölelte ,

fénye vakítón tündökölt.

S én ott álltam legyőzve.

 

Azóta elveszett régi  énem,

valami teljesen megváltozott,

akkor, végre rádöbbentem,

hogy a te csillagod volt.

Era steaua ta

de George Ioana

Mi-am trimis privirea spre bolta cerului

şi am agăţat-o de o stea,

am smuls-o din tării

şi-am zăvorât-o în inima mea.

 

Ca un cutremur m-a zguduit

o vrajă necunoscută m-a cuprins,

strălucirea ei m-a orbit.

Şi mă simţeam învins.

 

De-atunci, nu m-am mai regăsit,

Ceva se petrecuse în viaţa mea,

ţi-am înţeles, în sfârşit,

că era steaua ta.

 

 

Elolvasta: 59

Hoff Karl

 Évgyűrűk.

 

 

Tegnap

 

            Koosán Ildikó fordítása

 

alig hogy április

megtelt rügyekkel,

tegnap volt, csak tegnap:

alig hogy összehúzta

fényfüggönyét a nyár,

tegnap, épp tegnap:

alig szórta be szeptember

aranyszíneivel az erdőt,

gyűjtött október bogyót,

november volt, tegnap,

biztosan tegnap: a köd

nem látszott többé már,

meséket szőtt az éjszaka:

tegnap, épp tegnap, alig

hogy elhaltak kemény léptei

az évnek, pontosan tegnap:

itt termett a márciusi szél

a díszek, április fésült

fűzágakat,  május

élesztgette nyári zöldjeit,

tegnap volt, csak tegnap:

alig hogy volt ökörnyál,

alig hogy zúzmara-ékszerek,

elfagytak az utolsó gyümölcsök,

rügyek szóródtak szét:

ez tegnap volt, biztosan

tegnap.

 

 2015. szeptember 10.

  

Hoff Karl

 

Jahresringe 

 

Gestern

 

kaum sprenkelt april

die tage mit knospen,

gestern wars, gestern noch :

kaum zieht der sommer

die hellen vorhänge zu,

gestern, gerade gestern:

kaum wirft september

seine gold in die wälder,

oktober sammelt beeren,

november, gestern wars,

gestern gerade: der nebel

sieht schon nicht mehr,

die nacht spinnt märchen:

gestern, kaum war es, kaum

starb in harschigen spuren

das jahr, gestern gerade:

da überkommt der Märzwind

die kronen, april kämmt

die weidenzweige, der mai

steckt sein sommergrün auf,

gestern wars, gestern:

alteweibergespinzte, kaum

war es, raureifgeschmeide,

erfroren die letzten früchte,

die knospen gespritzt:

gestern, gerade gestern:

es war.

 

 

Elolvasta: 66

Balázs Tibor

 

Szeptember

 

 

      Koosán Ildikó fordítása

 

 

 

Elszaladt a nyár,

hűs a napsugár,

vissza az a lány

verseibe jár,

 

Szeptember:a szél  

csupa borzongás,

hozzám, hozzád ér,

hervad a virág.

 

 

  Septemvre

 

 

Trecut-a vară,

soarele-i blînd,

vine fecioară:

poema cintînd.

 

Septemvre vine,

cu-al ei fiori,

cu mine, cu tine,

cu foşnet de flori.

 

 

2009  

Elolvasta: 60

 Mariana Petcu –

 A költőkről reálisan

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

 

A költők a világ bírálói

A könnyekről elmélkedők,

Ők lenge déli fuvallatok

És védelmező napsugarak,   

Az idők jobbra-fordítói.

 

Ártalmatlanok, mint langyos eső,

Versbe fogják az igazságot.

Amit elutasítanak az értetlenek 

Valahogy mégis előreviszenek

Épp, mert nem pénzügyileg támogattottak.

 

 

Adevarul despre poeti

 

 

Ei sunt judecatori ai lumii

Ai lacrimii cugetatori,

Sunt adierea de amiaza

Si soarele care pledeaza

Pentru schimbarea vremilor.

 

Inofensivi ca ploaia calda,

Ei toarna-n versuri adevar.

Cei ne-ntelepti ii demigreaza,

Insa oricum inainteaza

Chiar de nu sunt remunerati financiar.

 

 

2015. november 29.

Elolvasta: 63

 Goes Albrecht

  /1908-2000/

Koosán Ildikó fordítása

Lélekvidék

 

Égbolt sehol. Körül sötét

Felhők, készülő vihar.

Veszély, félelem. Szólj: félsz – mitől?

Veszély; és mondd – merre van?

Útszakadék. Az egész rét

Aranyló- tüzes parázs.

Szívem, az éhes varjú, rikoltva

Szárnyal a tájon át.

 

Landschaft der Seele 

Kein Himmel. Nur Gewölk ringsum
Schwarzblau und wetterschwer.
Gefahr und Angst. Sag: Angst – wovor?
Gefahr: Und sprich – woher?
Rissig der Weg. Das ganze Feld
Ein golden-goldner Brand.
Mein Herz, die Hungerkrähe, fährt
Kreischend über das Land.

 

2015. szeptember 27.

 

 

Elolvasta: 71
P. Tóth Irén fordítása

 

 

Boszniában széttört Európa

Elhervadnak az életek és sírnak az angyalok

Giliszták napoznak a holttesteken

Denevérek üldözik el a lelkeket

Nem létezik többé remény

Míg csontok üvöltenek a temetőkben

Míg farkasok őrzik a fényeket

És az ágyúk Istenre lőnek

Ion Miloș: Bocetul Bosniei

 

IN BOSNIA S-A SPART EUROPA
Vietile se ofilesc si ingerii plang
Ramele se insoresc pe cadavre
Sufletele sunt alungate de lilieci
Nu mai exista speranta
Atata timp cat oasele urla in cimitire
Cat lupii pazesc luminile
Iar tunurile trag in Dumnezeu

 

 

 

Elolvasta: 229

Hermann Hesse

Fokozatok

 

                       Koosán Ildikó fordítása

 

Elvirul a virág, a fiatalság

Öregségre vált, ahogy egy életszakasz

Bölcsessége, erénye virágkorát

Éli a maga idején, s ez nem végleges.

Tudni kell a szívnek egy- egy életszakaszt

Búcsúztatni, fogadni a következőt,

Bátran, s szomorúság nélkül érdemes

Egy más, új szakasznak átadni magát.

Minden kezdet rejteget varázserőt,

Ami véd, segít, hogy mindezt éljük át

 

Vidáman lépjünk térből térbe hamar,

Mintha nem tartana vissza a haza,

Világszellem sem kötne, szorítana,

Ez, ami fokról fokra sarkallni akar.

Alighogy otthonunk egy életszakasz

És megszokható, elkap a lustaság,

Csak aki útra indulni kész napra- nap, 

Képes e megszokásból kivonni magát.

 

Tán még halálos óránk is elégséges

Tér a fiatalos ellenszegülésre,

Az élet hív, soha semminek nincs vége…

Nos szívem, búcsúzz és légy egészséges!

 

 2015. augusztus 8. 

 

 

 

 Hermann Hesse

(1877- 1962)

 

 

Stufen

 

 

Wie jede Blüte welkt und jede Jugend  

Dem Alter weicht, blüht jede Lebensstufe, 

Blüht jede Weisheit auch und jede Tugend  

Zu ihrer Zeit und darf nicht ewig dauern. 

Es muß das Herz bei jedem Lebensrufe  

Bereit zum Abschied sein und Neubeginne,

Um sich in Tapferkeit und ohne Trauern

in andre, neue Bindungen zu geben.  

Und jedem Anfang wohnt ein Zauber inne, 

Der uns beschützt und der uns hilft zu leben 

 

Wir sollen heiter Raum um Raum durchschreiten,

An keinem wie an einer Heimat hängen, 

Der Weltgeist will nicht fesseln uns und engen,

Er will uns Stuf’ um Stufe heben, weiten.    

Kaum sind wir heimisch einem Lebenskreise  

Und traulich eingewohnt, so droht Erschlaffen, 

Nur wer bereit zu Aufbruch ist und Reise,    

Mag lähmender Gewöhnung sich entraffen.   

 

Es wird vielleicht auch noch die Todesstunde

Uns neuen Räumen jung entgegensenden,

Des Lebens Ruf an uns wird niemals enden…

Wohlan denn, Herz, nimm Abschied und gesunde!

 

 

Elolvasta: 77

Theodor Storm

1817-1888

            Koosán Ildikó fordítása

 

Egyszer még!

 

Egyszer még az ölembe hull

A vörös-rózsás szenvedély;

Egyszer még ábrándos leszek  

A lánytekintetektől én;

Egyszer még ifjú szív simul

Az enyémhez, és ver vadul;

Egyszer még a homlokomra

Június forró napja gyúl.

 

 

Noch einmal! 

Noch einmal fällt in meinen Schoß
Die rote Rose Leidenschaft;
Noch einmal hab ich schwärmerisch
In Mädchenaugen mich vergafft;
Noch einmal legt ein junges Herz
An meines seinen starken Schlag;
Noch einmal weht an meine Stirn
Ein juniheißer Sommertag.

 

 

 

2015. november 18.