Tetszik ez a délután, erős és szigorú. Az ablakból a hársak fegyelmezett lombjai feketének tűnnek, feketének és fényesnek, pedig még csak az eső illata ért ide.
Most szabad és vakmerő vagyok, hogy vallomást tegyek.
Hogy félek a kimondott szótól, anyám korán felismerte, azt tanácsolta, ne erőltessem, merüljek el a könyvek világába. Aztán majd alakul.
Hatalmas könyvtárunk volt, a történetek egyre nagyobb teret követeltek maguknak. Anyám a kádban is olvasott. Ha valami neki tetsző gondolatra lelt, bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, és felolvasta.
„Egyetértesz az íróval?”, kérdezte. Aztán az ablak elé állt, felvont szemöldökkel várta, hogy kifejtsem a véleményemet.
„Nem, Lajoskám, nincs igazad! Ez nagyon jó gondolat. Kissé törékeny, de éppen ezért természetes. Az életben sem masszív vagy rugalmas minden. Unalmas lenne. Márpedig az unalom a legveszélyesebb energiavámpír.”
De volt, hogy megcáfolta az olvasottat. Ilyenkor, ahogy egy primadonna lépked, úgy lépkedett. Mélyeket szívott a cigarettából, szürke szeme izzott a lebegő füstkarikák mögött, aztán hirtelen kihunyt a fénye. Kimerülten lerogyott a fotelba.
„Nem irigylem az írókat, Lajos. Pepecselős, hálátlan munka.”
Mikor anyámról meséltem Olinának, azt mondta, hogy művelt asszony lehetett, és tegyem össze a két kezem, hogy ilyen anyát kaptam a sorstól.
Olina jósnő volt. „Mutasd a tenyered!”, mondta. Álltunk a villamoson, az ellenőrök mosolyogva csóválták a fejüket. „Na, szálljon le, kisasszony, ne itt jósolgasson! És máskor ne blicceljen!”
A történetem itt kezdődik. Leszálltam vele én is. Olina tarka, fodros ruháját tekergette a szél. Ha színekkel kellene leírnom, hogy milyennek láttam, azt mondanám: harsányzöldnek, bíbornak és lilának. Szépnek, közönségesnek.
„Kedves tőled, hogy ki akartad fizetni a büntetést”, mondta, „de látod, olyan vagyok, mint a macska, talpra esem. Nem kell engem félteni.”
Friss házas voltam. A nő, akit elvettem, anyám barátnőjének a lánya, Imola, szolid és csendes volt. Sohasem láttam ingerültnek, szomorúnak, de boldognak sem.
Amit anyámmal befejeztem, azt vele folytattam. Munka után bújtuk a könyveket.
Nem szerettem Imolát, most már tudom. De nem szerettem senkit sem. Így utólag visszatekintve, van bátorságom kimondani, és ettől megkönnyebbülök.
Persze, izgatott a viszony, lázban égtem. Olina az ujjai köré csavart, lelkesedtem, érdekesnek találtam a helyzetet, és benne magamat is felfedeztem. Kit? Ezt az idegent. Irtóznom kellene tőle.
Gyermekként arról fantáziáltam, hogy egy éjjel szétnyílik a kedvenc könyvem, a lapok között feltűnik egy ajtó, s a kulcslyukon keresztül lepkéket látok egy citromsárga lámpa körül repkedni. Aztán lenyomom a kilincset, s a fényözön alatt lepkévé változom, és öntudatlanul létezem.
Olinában is valami titkot kerestem. A Magdolna utcában bérelt üzletet, ott volt a fodrászszalonja. Igénytelen, dohos kis helyiség volt, de Olina ügyes keze a leggazdagabb körökből is odacsalogatta a vendégeket. Meg is élhetett volna belőle, ha saját lakása van és nem bérlemény, ezért kiegészítette a bevételét: jósolt. A nők hajlandóak hinni a hókuszpókuszban, úgy kell nekik a szemfényvesztés, akár egy új frizura, retikül, rúzs. Ettől a szivárványos hittől olyanok, mint a háziállatok.
Olina az albérleti szobát bordóra festette, súlyos szöveteket aggatott a karnisra. A füstölők és gyertyák illata a lépcsőház húgyszagú falai közé szivárgott. A lakók kezdetben felháborodtak. „Nem, itt ilyesmi nem folyhat!”, de Olina megpuhította őket. Vasárnaponként gusztusos, zsúrkenyeres szendvicsekkel kínálta a szomszédokat. Aztán kiolvasta a tenyerükből a jövőt.
Imolának meséltem róla. „Szép és különleges”, mondtam. „Jósol. Az én tenyerem is feltérképezte”.
„Aham”, lapozta a könyvét. Valami szirupos fájdalom öntött el. Talán mindenki ismeri ezt az érzést. Ha ritkán jelentkezik, és csak megcsipkedi az ember szívét, akkor utána felüdülés lehet. De mikor úgy játszik vele, mint macska az egérrel, akkor kész, nincs több esély.
Hát így éreztem akkor… Elővettem a regényemet, s a kulcslyukra, a citromsárga lepkékre gondoltam, és arra, ha Olinának elmesélném az álmom, kerek szemmel bámulna rám, aztán úgy nevetne, hogy megkívánnám.
„Sejtettem, hogy eljössz”, mondta Olina, amikor elmentem hozzá.
„Szerettem volna nem eljönni,” súgtam, és falhoz szorítottam. „Most nem lehet! Egyébként is…” Ellökött magától, beszaladt a konyhába. Olcsó, virágmintás pongyoláján fénylett a ráfröccsent olaj.
„Perzseli a hátam a tekinteted. Így képtelenség dolgozni! És mit keresel itt, nincs feleséged?”
Sercegett az olaj a lábasban. Az sült tészta illatától összefutott a nyál a számban. Olina kiszedte az első adagot, felbontotta a lekvárosüveget, a fánkok krátereibe kanalazta az ízt, meghintette porcukorral, és megkínált. „Isteni házilekvár, a szomszéd néni főzte. Kicsit fanyar, de jó!” Az „ó” hangot elnyújtotta.
Kinéztem az ablakon. A körfolyosó korlátját rézvörösre mázolta az alkonyi fény.
„Nem, nincs feleségem”, mondtam. Szédültem. Mintha messziről jött volna Olina hangja, messziről, de csilingelve. Úgy érzékeltem magam körül mindent, mint lázasan szoktam. Amit hazudtam, az tűnt valóságosnak, és a valóság álomszerű derengésnek.
„Az életben sem masszív vagy rugalmas minden. Unalmas lenne, márpedig az unalom a legveszélyesebb energiavámpír.” Anyám kijelentése jutott eszembe. Tudtam, hogy fel kellene állnom, hazamenni a feleségemhez, főzni egy kávét, éjfélig olvasni, vagy megragadni, megrázni Imolát, és ráordítani; „Ez így nem megy! Vedd észre végre! Az unalom a legveszélyesebb energiavámpír.”
Maradtam, néztem Olinát. Szép volt. Semmi több, csak szép. És hazudik az a férfi, aki azt mondja, hogy nem vétkezik akkor, ha gondolatban félrelép. Akkor már így vagy úgy, de félrecsúszik a kapcsolat.
A lelkiismeret-furdalás olyan, mintha az ember savval öntené le magát.
Imola tekintete végigkísért az úton. Ott volt a csapkodó esőben, verte a vállam, ott volt a lehullott lombozatban, ami Olina tarka ruháihoz hasonlított, és ott volt a kifényesedett utcaköveken, mint egy tükörképben.
Csatakosan léptem Olina előszobájába. „Te, kis édes”, sietett elém a törölközővel. „Gyere, gyere, hadd szárítsalak meg.” Úgy beszélt hozzám, mint egy kisdedhez, gügyögött, cuppogott. „Kockáztattam a házasságomat, és mit tesz velem? Pátyolgat, anyáskodik”, bosszankodtam. El akartam mondani, hogy mit éreztem az úton, de az émelyítő kedvessége megfeküdte a gyomromat. Olinában csalódtam, Imolát szántam, és gyűlöltem magam.
Lefeküdtem. A párna alól kicsúszott egy pakli cigánykártya, légypiszkos lapjaival úgy festett a padlón, mint egy legyező.
Olina levette a köntösét. Csipkés, vörös franciabugyit viselt. Tűsarkújának lassult a koppanása. Lehajolt, lassan felszedte a lapokat. Izzó szemekkel nézett rám.
Aztán meztelenül lihegtünk egymás mellett. A poros ablakot néztem, az üvegről lefutó barna erecskéket. Imola ilyen színű ruhákat viselt. Addig fel sem tűnt.
„Ha kiderülne, hogy feleségem van, mit tennél?” Olina elfehéredett, és nem tagadom, tetszett nekem az elgyengülése.
Az órám hét órát mutatott. Imola ez idő tájt gyakran elbóbiskolt. Elképzeltem, hogy az öléből lecsúszó könyv koppan a padlón.
A mennyezetről pókháló lógott. Persze, Olina nem érte el. De azért mégis… Behoztam a partvist, leszedtem a hálót.
„Neked nem lehet feleséged, ha lenne, ezt sem csinálnád”, mondta.
„Mi köze ennek ahhoz, hogy házas vagyok-e? Az ég világon semmi. Hát nem érted? Egy ideje úgy érzem magam itt, mint egy lakatlan házban a drogos”, kiáltottam. Akkor már hetente jártam fel hozzá, minden szombat estémet vele töltöttem.
Kitavaszodott, de hűvös szél ostorozta a fűzfa friss hajtásait. Olina dideregve kuporgott a fotelban.
„Nem hagysz el, igaz?”, kérdezte. „Ha feleséged van, elfogadom. De ne hagyj el, kérlek”. Olina életvidám hemzsegése átalakult egy ideges rezgésbe, és ettől frusztrált lettem. Elvesztettem az érdeklődésemet, undorodva néztem rá. „Szánalmas”, gondoltam, és mint akit megszállt az ördög, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy égesse meg a húsát, a szívét a fájdalom. Látni akartam a szenvedését. Odamentem, álla alá helyeztem a tenyeremet. A teste rongybabára hasonlított, homályos tekintete olyan volt, mint akinek az öntudata kihunyt, s csak életfunkciói vannak. Szép játékszer volt. Meguntam.
„Szép vagy Olina”, simogattam az arcát. Életereje visszatért, a szeme ragyogott. „Szeretlek, Lajcsikám”, súgta.
A becézés újból felingerelt. Kicsit még dédelgettem, de mikor hozzám akart bújni, felálltam, felöltöztem, és az ajtóból hátratekintve mondtam: „majd meglátom, Olina. Következő szombatig eldöntöm”.
Nem tudom, miért támadt fel bennem a gonoszság, de kedvemet leltem benne. Mintha ez idáig olajozatlanul dolgozott volna a gépezet, aminek „az életem” a neve. Azt hiszem, minden ember legalább egyszer meg akarja tapasztalni, milyen a gonoszság. Ez a passzió hátborzongató.
Olina, ó Olina… Könnyen adta magát, és mindent egy lapra tett fel.
Mikor utoljára felmentem hozzá, a szeme dagadt volt, a bokája vizes.
„A gyereked sem számít?”, kérdezte. „Nem tudok ezzel mit kezdeni, Olina. Úgy nézek ki, mint egy apa?” A hasára tettem a kezem, meleg volt, mint egy fészek. Olina terhesen megcsúnyult, de az érintésemtől egy másodpercre szépnek láttam.
„Nem tudsz ezzel mit kezdeni?”, üvöltötte. „Sajnálom, nem tudok”, válaszoltam. „Szándékos volt. Minden cselekedeted az volt, csak hogy felkavard az unalmas…” „Nem tudtam, hogy szándékos”, védekeztem. „Ne vágj a szavamba!”, kiáltotta. „Utálom. Tapintatlan vagy. Mikor ezt teszed, olyan mintha leharapnád a nyelvem.”
Lesütöttem a szemem. „Menj innen, nem akarom látni az üres arcodat!” Ez volt az utolsó mondata.
Tegnap éjjel rossz álmom volt, Olinát láttam. A Duna-parton sétált. A haja hófehér volt.
„Nem tudsz vele mit kezdeni, nem tudsz vele mit kezdeni”, ismételgette idegesen.
Megfogtam a kezét, simogatni kezdtem, de az ujjai letörtek, s a kezemben maradtak. Olina nevetett. A másik kezével elkapta a letört ujjperceket, és a folyóba dobta. Mikor a hullámok elnyelték, csend lett, csend és hideg.
Imola ébresztett. Azt mondta, vacogtam.
