Vers

A halott

Elolvasta:
96

A halott

            Koosán Ildikó

 

 Kórbonctan gyakorlaton fehér sapkában,

köpenyben álltunk a boncasztal körül

mi hallgatók. Előttünk egy idős nő feküdt

kitárulkozva meztelen; mi életerős fiuk,        

leányok, ö azt hiszem, nyolcvanévesen.

Mi bohókás tervekkel teli vártuk az estét,

rokonok, barátok őt talán rég elfeledték,

 

lelkét az isten megszánva magához vette,

kiterítve előttünk mereven csak a teste,

tudásunk  göröngyös útján dísztelen stáció.

Bocsánatkérést tőlünk is megérdemelne

míg belső szervei közt kór után matatunk.

Benne anyát láttunk, testvért, szeretőt,

fejet hajtunk magunkban mielőtt távozunk.

 

október 28.

 

Vers

Halottak napján

Elolvasta:
66
“Köröttem mindenütt békés keresztek, s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat…” -Juhász Gyula-

 

 

 

 

 

 

Szíveken térdel a fájdalom,
s a “halottak bölcs hagyatéka:
ha a szeretet él, nincs halál.”
A fáj a gyász, tartozéka
a hiányzol – így felvállalom –
érzésnek. Élet ajándéka.

Égi csend a temetőn lépked,
s az angyalok dala ünnepel.
Sírhalmokon a fények aprók,
arcokon megnyugvás, gyász-lepel…
A hitem Istenben megébred.
Léptem apám sírjához vezet.

Nem könnyű ám megérinteni
lélegzetvételben a jajszót,
mint valami közömbösséget,
elrejteni fájó szívhangszót…
A reménybe kell kapaszkodni,
hallgatva az esti harangszót!

Leteszem szeretetem jelét
apám sírhalmára gondosan.
Mécses-melegén virágillat.
A meghitt perc potyog rongyosan,
legszebben hallom az ütemét
árva szívemben vérfoltosan.

Mit jelez a halottak napja?!
Sosincs búcsúzás, van öröklét!
Csak egy nap ez év romladékán,
többi nap írod az évkönyvét,
a mait, minek nem vagy rabja,
s megálmodod a lelked vesztét.

Méltó módon fogd hát a pennát!
Születéskor megírod halálod…
Bennem megreked a fáj-végszó,
most nézve égő fénynyalábot,
hangtalan markolom a keresztfát.
Nem érzem az égi távolságot…

Az idézet Gősi Valitól van

Vers

Halottak napja elé

Elolvasta:
57
(2017)

 

Parányi darabokra töredezett hiányod,

és most tetőtől talpig mardos,

lélegzetemből is kilopták a levegőt,

a kínzó törmelék összevissza vagdos.

 

Vajon hol vagy? – Te, kinek ujjlenyomata

a csészém peremén maszatol,

még  bársonyos altod is fázós testemben dalol…

*

A gyűlölt csend vesz körül nap mint nap,

de hiszem, egyszer újra megtalállak.

 

 

 

Vers

Halottak napja

Elolvasta:
56

 

  

Porló testük kőpalástján

bánatunk szolgálói:

mécsesek sírnak,

krizantémok bólogatnak

emlékeinkre.

 

Szellemük kondítja

a csend üvegharangját,

létük káprázata

hiányuk-féltőn

átremeg

rajtunk.

 

Holdból, Napból,

csillagok fényével

figyelnek,

miközben élőbben,

mint az élők

átsétálnak

vigyázó szemeinken.

 

Vers

A halott napja

Elolvasta:
61

 

Mulatni kellene, keser?n ríni,

fejfákra borulni gyertyafényben,

múltjainkat csontig felülírni,

bók-könnyekkel minden évben.

 

Hát akkor igyunk a hallottakra,

nyakaljunk, nyeledjünk egyre többet!

Égjen el az összes régi kotta,

mely rátok íródott a csöndben.

 

Vajh lesz-e még kéz, mely értem kinyúl?

És lesz-e Az, ki velem kapar?

És lesz-e oly kényes, ki úr,

kit a halál szaga sosem zavar?

 

Jó barátom, Te hiába jönnél,

halottam – itt – ma csak nekem van.

Kéz a kézben vájok le mélyre –

magammal magamban.

 

Vers

Halottak-napi pillanatfelvétel

Elolvasta:
47
két fa mint csupasz combok

 

 

fekete-fehér pedig virított régen

színes még bennem fakó a képen

ha meg is ereszkedik a büszke mell

hozzám az emlék forrósága felemel

 

nem földr?l-ágyról sírhantod alól

ahol egy bús vakond árvácskát szagol

de érzem még a párás öled illatát

emlékeztet fagyos temet?virág

 

két fa mint csupasz combok

elszórják ünnepre a lombot

és ág tövén üres a fészek

szél surran kabátomra félek

 

lobog hajad halottak napi mécse

dereng a fénye füstje száll az égre

mit számít hogy lépted egykor sántított

most kezembe simul a görbe bot

 

színes ruhád volt végig gombos

lefejteném rólad a hantot

bolondos mondhatnád még kerget?zve

s kapaszkodsz az elnyíló id?be

 

egyetlen kép maradt hátlapján nincsen dátum

nemcsak dereng? temet?i éjben sejlik

ahol az es?verte fák a könnyük ejtik

agyam rögzítette el?hívja a fátum

Vers

Akik már nincsenek – Halottak napja 2011

Elolvasta:
50

Az ?sz minden levélkönnyét elhullatta,
kopáran állnak már a büszke fák,
sírok közt ködöt görget a hajnal,
de egyre több hanton fehérlik virág.
Október vége busongó, könnyes évad,
ilyenkor itt érezzük kedves holtjainkat,
idézve mindent, mi már a múlt
– szerelmet, mi csúful sírba hullt,
szül?t, ki megtett mindent értünk,
gyermeket, kiért megszakadt szívünk,
nagynénit, testvért és barátot
– mindenkiért egy-egy szál virágot
most képzeletben én elültetek
(jó lenne itt a földön együtt lenni
– újra veletek).
?sz dereka fájdalommal teljes,
elsiratunk mindenkit, ki kedves,
s már az égi mez?ket tapossa
– az emlékezet mégis visszahozza:
egy pillanatra itt érezzük újra

– míg gyertyáinkat a jeges szél fújja…

 

 

 

Vers

A halottaim

Elolvasta:
40

 

A halottaim

 

Akik többé nem érintik kezem

és soha többé nem suttogják azt

a nevet, melyet rám aggattak valamikor.

Hol van már az a kor?

Körbeölelte sok szomorú f?z,

ellepte föld, befedte hó,

felélte t?z

és csak én a hervadtan viruló,

az úton felétek rohanó

?rzöm még, mint gyermek az

els? ölelés emlékét.

 

Vers

Minden halott

Elolvasta:
58

darabokban
hevernek
álomcsókolta vágyaim
nem mozdulok
bennem minden halott
kívül süket csönd
súlya akár a fekete föld
szívemnek feszül

Vers

Mint ahol halott van

Elolvasta:
51

 

Kihalt a sajnálat,

kidőlt keresztjét tapossák

útszéli lim-lomokban.     

Zsebre gyűrt

tűzfényben vergődik a nap        

gyászruhát ölt,

mint ahol halott van.

 

Miért ejt kétségbe

a szipogó hold,     

haláltusa hulló csillagokban,       

miért fekszenek

gyermekeink le éhen       

könnyel szemükben,

mint ahol halott van.

 

Magát vádolja az ember,

mint jég-verte vetés

balgaságát kiraboltan.

Felszaggatott életek

dús magvain,       

ki mond imát,

mint ahol halott van.

 

Miért telt az erszény,

hol üres a szív,       

s jajkiáltásra

már vissza se dobban.       

Összenőtt a kéz

a harangkötéllel,       

csak temetünk…

mint ahol halott van.

 

Vers

Halott vágyak

Elolvasta:
55

 

Halott vágyak

 

Fekete alakod közeleg az éjben,

Halott vágyak csillognak szemében.

Álmodott szerelmet,

H? lányt,gazdagságot,

De szerelme a bánat lett,

S nem lelt szabadságot.

 

Megálmodott engem,

S most eltaszít,

Már nem látod

könnyes szemem,

A düh, s a bánat

elvakít.

 

Ajkaid hidegek lettek,

Melyek remegve

csókoltak hajdanán,

Szemeid eljegesedtek,

Néznek de

nem találnak rám.

 

Szeretlek, s bár már

lelked megfagyott

Én mégis megpróbálom

felébreszteni,hisz

A szíved nem halott.

 

Gyönyör? szemeid,

Angyali arcod látom,

amint felém közeleg,

T?r szeli ketté szívem,

S lassan meghalok

Veled.

———————————————————

Néhol ragrímelsz, máshol viszont gyönyör?, tiszta rímeid vannak. Az írást egy igen kellemes ritmusú sorral indítod, meglesz tehát itt a verszene el?bb vagy utóbb, hallásod, érzéked van, ez nagyon fontos. 

Tehát az els? sorod igen jó ritmussal indul, a második sorral viszont csacsisággá teszed az egész versszakot. 

Az alalnyod ugyanis a versbéli kedves alakja a szövegértelmezés szerint. Egy alaknak (hacsak nem tekintjük szlenges szónak), hogyan van szeme, hogyan álmodik… stb. 

A harmadik szakaszodat a sok e hangzó teszi komikussá, mekeg az egész. 

Aztán ott van még ez a teátrális stílus. Halál, halál, halál. Annyiszor sütöd el, hogy teljesen erejét veszti, immunisak leszünk rá, pont ett?l a nagy hatni akarástól vész el a dráma. 

Összességében tehát: ne akarj ránk ekkora hatással lenni, hidd el, hogy a kevesebb sokkal több lehet. 

                                                       

Vers

Halott öregasszony döglött macskával

Elolvasta:
57
*

Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,

álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,

néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,

aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.

Nyúzott jószág, korban, mint gazdája,

tort ülhetne már felette is a vén kaszás,

unalmában a láncos órát bámulja,

megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.

 

Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,

vagy már halomba borítva a voltot örök?

A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.

Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.

Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,

ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,

csontra száradt foszló szőrök csomókban

hullanak egy döglött macskából, etető

híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket

nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.

Vers

Halottak napja

Elolvasta:
56

 

 

Bánatom fehér szolgái:

mécsesek sírnak helyettem,

könny? lángjuk ide-oda

– mint lelkem benn -, leng a szélben.

 

Porló testük k?palástján

krizantémok bólogatnak.

A csend üvegharangjában,

néma ingás, elleng a Nap.

 

Halálukat felidézem,

mely szeretetükb?l kizárt;

innen nézve beláthatom –

?k túl látják a láthatárt!

 

Azoké a holtak napja,

akik életet szeretnek,

szívük közepén ?sökkel

szellemhangon beszélgetnek.

 

S belátják a lehetetlent,

amin már túl a sírlakók:

arcukon, ajkukon mosoly,

él?k és halhatatlanok.

Vers

Halottak napja 2010.

Elolvasta:
56

Lassú lépt? délután
bólogat az ?sz után,
elmerengve ballagok
– most reátok gondolok –
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind, ki fontos volt – igen –
már csak emlékkép nekem,
elt?ntek (tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.

Párom, édes kedvesem,
fölötted csak f? terem,
édesapám drága lelke
itt dobog h?l? szívembe’,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: ‘el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!’

Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág,
kopár ujja nyúl utánam
– jelet rajzol lelkemen –
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok – égi lángot
– ragyogja be a világot –
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!

A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok’
nyugodjatok! én most megyek…

(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)

Vers

Halottak napja

Elolvasta:
62

Néma gyász…

üzlet az elmúlás…

pár szál virág

s megváltást remélsz…

 

Három szálat ötszázért!

Leértékelt halál!

Tessék, tessék!

Itt megfelel?t mindenki talál.

százasért egy gyertyaláng…

szól a SZERV, haladjunk tovább!

és futunk sírról – sírra

emlékezünk

rohanunk

emlékezünk

rohanunk…

 

a gyertya már megint elaludt

egy százasért nem ég

te jó ég!

de mit is vártam

üzlet ez Kemény

de hol a remény?

és a megváltás…

 

Megváltás!

szól rám egy hirdetmény:

Kötelez? sírhely megváltás!

Intézte már?

a tábla rám kiabál…

Király!

Emlékezünk!

a magunk módján…

 

s elmélkedünk…

2 óra utazás

5 perc emlékezés

hatezerért jutányos ár!

nem hiába…

Üzlet a halál!

 

Engem majd szórjanak szét

ha lehetne…

csak ne menjek

senkinek a szemébe…

és az idegeire így Halottak napján…

Vers

Halott az öröklétben

Elolvasta:
71
In memoriam Finta Béla

Te tudtad…

mi ketten sohasem búcsúzunk.

A végtelenbe zárt árva szívünk

együtt már békésen nyugodt.

Rózsád szívemben él? mosolyod,

mint az ég kékje itt ragyog.

Ma érted mond imát

minden, mit Isten teremthetett:

a harmatos Föld, a Nap, a Hold,

a tengerbe hulló megkésett Csillagok.

Fénybe borul az él?k temploma,

s megkondul a harang…-,

temet?be szorult néma sikolyokban

a b?n csendben meglapul.

A  lélekhang könnyeidben

földi boldogságot hozott,

s az öröklét titkaiban tovább bolyong…

Vers

Halott Angyal

Elolvasta:
49

 

Vállukon lógó törölköz?kkel,

Halott angyalok takargatják,

Meztelen cselló fenekük,

Míg párás tükreik foncsorján,

Próbálkoznak el?maszatolni.

Az alkalomhoz ill? arcaik,

Azt mondják b?nös a világ,

Jókedvükért nem fizet eleget,

 

Idegenek hasán kente szét,

Szívemb?l a mohón falt vért,

Sürgetett, aztán id?t kért,

Eldobtam, a talált gyöngyöt,

Velem üvölt, mert ez színház,

Magával bújik épp most össze,

Én félve, még egyedül alszom,

Már nem szólok, bánt a hangom,

 

Üvölts te tehetetlen, éhesbeteg!

Csendemért én gyógyszert szedek,

Mindenki üvölt, ha fáj a maga kínja,

Zuhanunk, szemünk eltakarva,

Támasz voltam, most elvetett mankó,

Kútba ejtett apró, vízbefúlt fényes érme,

Sürgetve, aztán id?t kérve,

Halott angyal csal így lépre.

 

Ez Húsvét, ma ünnep van,

Gazdátlan keresem önmagam

Törött tükörben, néhai arcok,

H?tlen szerelmet gyászolok,

Vágyam kevés, csak két dolog,

A Minden vagy a Semmi,

Menj utadra halott angyal,

Vagy engem hagyj elmenni.

 

Vers

Halott merengés

Elolvasta:
57
kép: Papp Norbert- A hajnali város felett…
(Üvegen szikrázó langyos napmeleg kedvhozónak.)

 

 

Múló pillanat…

 

A langyot szél röpíti tova,

A fényparányokra árnyak terülnek,

szokatlan nyugalom marad.

 

A háló bekeríti udvarát,

az üvegszemcsék szívemre hullanak.

 

Rég nem vártam a csodát, most mégis búra változik

e légies üresség bennem.

 

Valami elveszett.

 

Hiába keresed a tűnőt, hiszen meglehet, hogy ez egyszeri szárnyalás

színek toppanása.

 

Az embert színek alkotják,

szürke és fehér,

aztán kevés napsugár,

naphajlongó lendület sárguló feszülete.

 

S pír, mely észre térít, és vállalod önmagad, sok

szürkével.

Vers

Halottnak látszom

Elolvasta:
51
*

 

 

Kintről halottnak látszom,

Bentről a szerelem mindent átitat,

Hogy megvakuljak, s csak bámuljak,

Nem jutott eszembe.

csendes áhítat

 

Remete énemben,

Kevesen ölelnek igaz kezekkel,

Saját lombot növesztek,

Kis csemete gyökere szívemben.

reákörmölt sebekkel

 

Rejtekhelyem bent a mélyben,

A testem eltakarja,

A lélek betölt minden rést,

Melyen a bűn beszivárog.

szívem facsarja

 

Ezért látszom halottnak,

Hol gyötrelmemben ölelek,

Fájdalommal csókolok,

Örömkönnytől fuldoklok.

szerelemmel szeretek

Vers

Kihunyt csillagok halott fénye

Elolvasta:
50
… de már sosem, te sem, és én sem…*

 

 

Elhittem, mert hinni akartam –

holt betűkben, halott szavakban

azt, ami nem is volt része,

de belehittem minden igébe,

s nem érdekelt, hogy lelked kész-e,

nem kérdeztem, hogy jönni félsz-e,

csak elhívtalak,

azt remélve, hogy új alak

teremthető egy félálomból,

de hiába szólt a fohász,

hiányzott valami kovász,

a genezis lám, nem újrázható,

a mindenség sem mindenható,

zárt terek vonzását nem lehet

kikerülni, a terheket

nincs mód elhagyni, s hiába

lenne szabad gyököd a világra,

szoros kötések nem jeleznek,

laza hatások talán lesznek,

de nem húzhatsz másik páncélinget,

 az utadra hintett

jancsiszögek úgyis felsebeznek,

és koptatják az idegszálakat,

míg körbefolyik örvényes áramlat.

 

Elhittem, mert hinni akartam –

de már tudom, hogy amit magamban

létezni véltem, a vágyó képzetek

nem voltak valók, csak a képzelet

elvarázsolt kastélyában jártam,

és csodával rokon hatást kívántam,

hogy Ádámként varázsoljon a vágyam,

s legyen műhelyem egy sajátos Éden,

és teremtsek egy új Évát a létben,

aki nem a bordámból bújt elő,

de saját jogán lenne a teremtő

megújított alkotása,

a réginek nem a klónos mása,

de új világ újított varázsa.

 

Elhittem, naiv képzelet

ütött reám egy vízjelet,

kihunyt csillagok halott fénye,

halott csillagok kihunyt léte,

ez maradt, s még lehet hitem –

ha elfelejtem, amiben hittem,

holt betűkben és halott szavakban

eltemetett elnémult dalban,

sápadtra fogyott egykori fényben –

de már sosem, te sem és én sem.

Vers

Halottak napján

Elolvasta:
66

 

Szorgos munka folyik, szerszámok suhognak,

szomorú szemekb?l dús könnyek potyognak.

Csendes itt a munka, nem hallatik nóta,

emlékek falvában úgy múlik az óra.

 

Minden kapavágás beszédes tisztelet,

félbeszakadt álmot hirdet az üzenet;

elmúlt életeket bevésett költemény,

repedezett, ódon kövekbe írt regény.

 

Hangtalanul ölel gyermektelen magány,

apátlan ifjúság, sorsfordító talány…

– S emlékekben kutat sok gyászoló elme,

gyertyák fénye borul a temet?kertre.

 

Vers

Halottak napján

Elolvasta:
77

Köd telepedett az égre,

indulunk a temet?kbe.

Lábunk alatt csörg? avar,

f?, fa, virág halni akar.

Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk ?ket,
t?lünk korán elmen?ket.

Láttuk ?ket, zörg? csonttal,
ny?t ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:

– Imádkozni, de jó volna.

Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?

Nincsenek már?!  Csak virágok?
És a hervadozó ?szben,
reszketünk a temet?kben.

 

Vers

Kölcsönhalott

Elolvasta:
47

Megfürödtem.
Megfürödtem az ? vízében.
Megfürödtem,
és a s?r? sár
szívemr?l lepattogott. 

A halott ott állt mellettem, de az
arcát  nem fordította felém.
Az ? vizében fürödtem , 
mégsem  kérdeztem t?le
semmit, és ? sem kérdezte
miért jöttem. 

Csak álltam  a folyóban,
és a hullámok tornájára
figyeltem.
Mint akinek elkészült a szíve. 

A folyót erd? ölelte körül.
A tájat,
az öröklét csendjének „párálló
mértana” megigézte. 

Igen megfürödtem,
és az önáltatás  sara,
mint elhasznált
fazékról a zománc
lepattogott. 

Így készültem el.
És most helyettem beszél,
ami eddig belülr?l figyelt. 

 

Kép: Tony Moore

Vers

Halott vagyok?

Elolvasta:
53
Halott vagyok:
lélegz?, él? halott.

Halott vagyok?

 

Halott vagyok:
lélegz?, él? halott.

Kinek kitéptek létéb?l
néhány boldog pillanatot.

 

Halott vagyok:
vánszorgó halott.
Szegként szúrják át lelkemet,
ki nem mondott mondatok.

 

Halott vagyok:
lélekben halott.

Elrabolt t?lem az élet
egy remény-gondolatot.

 

Halott vagyok:
lelkemben fúj a szél.

Szívemben most is
érintésed zenél.

 

Halott vagyok:
de élni akarok újra.

Bízni a jöv?ben –
nem gondolni a búra.

 

Halott vagyok:
álmodok mégis.
Csak szemed öleljen át
a felébredésig.

 

Halott vagyok:
pillantásod simogat talán.

Újra ott lehetek így
az élet hajnalán.

 

 

Dunaharaszti, 2009. október 13-14.

 

Vers

Halottak napjára

Elolvasta:
52

Halottak napján kinn a temet?ben,

Krizantém díszlik a k?rengetegben.

 

Ki fedél alatt nyugszik, örök pihen?ben,

Gondozója gyászol a lelkében mélyen.

 

Némelyik helyen, hervadt virág hanton,

Néhol meg pazar koszorú a tartón.

 

Virít a sok színes, mint egy tarka mez?,

Mégis a nagy fehér, ami szembeötl?.

 

Van aki csokrát hivalgón helyezi,

Van aki pár szálat, szerényen leteszi.

 

Sokan motoszkálnak portát takarítva,

De temet? néma, mintha kihalt volna.

 

Senki sem szólít, hogy csendet kérünk,

Némaság az úr itt, mély tiszteletül.

 

Odébb az úton dübörg? forgalom,

Itt megkövült élet, békesség, nyugalom.

 

Tenger a  virág, tenger a fájdalom

Sóhajok hídja ível át holtakon.

 

Csíp?s szél futkos. Sírok közt tekereg.

Apró lángot borzol, mi világol felettek.

 

Olvasót morzsol öreg néne, mormol.

Fia megel?zte, bár ? lett volna soron.

 

Gyorsan sötétedik. Lángok sem rebbennek.

Számtalan ?rködnek holt lelkek felett.

 

 

 

 

Vers

Halottak napja elé

Elolvasta:
50

 

Hogy szerettük őket…

 Csókot osztogató

ajkuk helyén,

 most a végtelen szunnyad,

álmokat kergető

 tekintetükre,

csillagpor ül,

sóhajuk elhalt,

fájó emlékükre,

bús csokrunk kerül.

 

 

 

 

Vers

Halott apjához

Elolvasta:
52

 

Halott apjához

 

Birkóznék apámmal, (de már soha),
fognám a kezét és összetörném,

hasára ugranék, sz?rét tépném,
nyakát megkarmolnám, lesném, mit bír.

Meddig türelem, honnét álszentség,
hol van határ, ahonnét elvisel,

ahogy ráugrok, karmolom, tépem,
összetöröm; pedig csak megfognám –

ha nem áldozott volna fel engem:
nem hagyott volna: él?knek prédát.

 

Vers

Befejezhet? halott

Elolvasta:
50

Legyen a hajnal tökéletes,
sérülés nélküli táj.
Mint egy öngyilkos kör,
hogyha bezárul
a részekb?l
valami összeáll.

Bejut a szívbe a vérágakon,
a mindenség lüktet? ered?je.
Vibrál, szétáramlik és átalakul,
mint a kristály úgy mutatkozik meg.

A halott így lesz befejezve.
Akár egy régóta íródó mese.
Megfújom pokoli trombitámat,
és amit érzek, kap majd
egy m?köd? nevet.

 

Kép: Rufino Tamayo

Vers

Halottlátó

Elolvasta:
48

Kipp– kopp, kipp– kopp, ajtóm koppan,
reszket kezem, félve moccan.
Halkan nyitom, árny betoppan,
szell? süvít, gyertya lobban.

Kipp– kopp, kipp-kopp, padlóm reccsen,
apró lábak lépnek csendben.
Könyvek, függöny, minden lebben,
gyermeksírás, sikoly bennem.

Kipp-kopp, kipp-kopp, bántó képek,
falra kúszó rémes rémek.
Elvinnének halott lények,
ne hagyd Uram! Ne hagyd, kérlek…

Vers

Godot-ra mindhiába

Elolvasta:
201

a házasság
nem tartotta
be ígéretét
senki sem
mondta többé
hogy szeret
csukta az ajtót
a hajópadló
nagyot
reccsent
lába alatt
pókháló lengett
a sarokban
halott színészt
siratott a taps

fejjel lefelé
himbálóztam
egy színházi
függönyön
a deszkákon
apám ordított
szedjem össze
magam
de a részek
szétgurultak
elvesztettem
szegény fejem
ölembe vettem
anyám helyett
hajam simogattam

Vers

Petőfi megtalált verse

Elolvasta:
378

Régesrég jár énrólam egy monda.
Iskolában azt tanítják rólam:
harcoltam a szabadságért hajdan,
kerültem is emiatt nagy bajba;
Segesvárnál ott a csatatéren,
hazámért hullajtottam a vérem.
Holttestemet sehol nem találták,
ott a mezőt bármerre kapálták.
Azt terjesztik rólam sok-sok éve,
– tudja minden iskolás betéve -,
eltűntem és hősi halott lettem,
ott és akkor leheltem ki lelkem.

Nos most Barguzinból írok néktek,
ide hurcoltak a muszka népek,
itt pedig én új életre kelvén,
mert hát végül is én költő lennék,
költő nem pusztul el zajos harcban,
lelkem tüze újra ömlött dalba.
Alekszander Petroviccsá lettem,
Annuskába is belé szerettem.
Kisfiunk is született rá évre,
itt halok meg, itt lesz síremlékem.

Vers

Hőkatlanban

Elolvasta:
278

Hőkatlanban

   Koosán Ildikó

 

E felfűtött katlan-délutánban

minden árnyék gazdátlan öleb,

töpörödik testetlen magányban,

kihalástól vajh’ ki  védi meg?

 

Esőre vágyom rendületlen,

zárt redőnynél fényre szomjazok,

gonosz a nyár, azt is észrevettem

tíz bimbóból mind a tíz halott.

 

Jósolják, de mégsem jön a váltás,

kenyérharc és ínség várható;

kérdés, ott fönn van-e megbocsájtás,

vagy az átok magunktól való.

 

 

 

    augusztus 12.

 

Vers

A tavaszi tisztás

Elolvasta:
299

Elviselni a tavasz báját
Bezárt tudaton át
Át felbontott vonatsíneken
s ha zsenge ibolyák közt elcsúszol velem
egy percre akkor elfordul az ég
a fák árnyát ránk borítaná
szemedben a tenger elcsitulna
– de csak egy percre
s robbanó tudatom szárnya messze szállna
át fertőző nyomor vonalán
át fehér álruhák ostoros börtönén át
át halál gyertyák múlt-tüzén…
tán meg sem áll?

Jégből épült e Birodalom
felhőkből nyúló – felhőket szúró
porcelán kemény sima üvegköltemény
Zárt ajtók kulcsát sosem adtam át
sosem dobogott át ablakán
emberi szív forró mosolya
‘Igen’-nel döntsd le alkonyatát
többé a hajnalt ne fujtsa halottá
a napkelte éneke ne hasadjon prizmákká
olvadjon a jég
dőljön a kastély tomboló tengered közé
s szemedben a hajnal
ibolya-szirmot ontson ajkunkra.

 

2010-03-15

Vers

Kórisme

Elolvasta:
434

 

 

Mint valami burokban lebegő

csodabogár,

héjba zárva, ahol nincs levegő,

hová hazajár

a félsz, és csak egy feladat maradt,

életben tartani önmagamat.

A mocsárban, hol a semmi hagyott

én vártalak,

de oda senki le nem kúszhatott

csak dögbogarak,

és köztük én sem voltam éktelen,

felszóltam – s velem szólt a szégyenem.

Gyere, vigyél el… kértem anyámat

is naphosszat,

pedig akkor már halott volt, nálam

sokkal halottabb,

és irigyen gondoltam a végre,

vártam, hogy a mát csendre cserélje.

De tudod mindvégig mosolyogtam

mint egy bohóc

a porondon – ha a nép felhorkan

ahogy hajcsomót

marokkal szórtam és messze néztem…

parókám alatt izzadt a szégyen.

 

Vers

Te vagy mégis

Elolvasta:
866
Evokáció Radnai István verssoraira

„magad vagy kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”.

– Radnai István 

 

Te vagy,

ki úgy érzed, vétkeid,

feledhetetlen múltad, bűneid,

száz kudarctól halott céljaid

furcsa, megvénült rabjaként

rég’ halott ősök emléke vonszol

bezápult, bomló, halódó sorsból

a remény alig-villanó,

gyér fénye felé!

Te vagy mégis,

ki másoknak fényt adsz,

ha mosolyra váltod könnyeidet,

és fejed a földről a végtelen égre

– fohásszal értük –

fölemeled!

 

Fotó: saját, Jáki templom

Vers

alienationem

Elolvasta:
863

 

 

Meghalok benned,
s te porrá törsz bennem.
Savként marjuk egymást,
egyazon mederben.
Vadhúsok nőnek.
Fájó, duzzadt,
semmivé váló rügyek.
Nem lesznek érintések.
Nem lesznek vágyak.
Csak sértések, vádak,
ténytelen ügyek.
Nem lesz már te,
s nem lesz az én,
és mi sem leszünk,
csak halott remény.

 

Vers

A nincs korog (Jagi emlékére)

Elolvasta:
621

 

 

 

Az ordító nincs csak úgy sajog,
szinte harapnak belülről a sóhajok,
amikor úgy érzed, mindenből elég,
többé sehol sem akad számodra menedék.
Ott még a Nap is csak egy iszonyú sötét
folt, a vágyott jövő temetetlen holt,
talán még virrasztanál az élet ravatalán, hol
szomjas öleléseket kínzón itatnak sós
könnyek, sokak látszatéletét szemlélve
magaddal hitetted, nekik jóval könnyebb,
de többnyire nem, és ez az egész olyan (kibaszottul) istentelen!
Ziháló ködöd homályába vész a rád mért idő,
lélegzetvisszafojtva vár a tüdő, röpke attitűd ő.

 

Hullacsillagok tetszhalott fénye virraszt, minden tompa,
elterül, majd föld alá fekszik a megszakadt szívverés,
ez annyira, de annyira otromba! Rövid és kevés.
Ahogy a nincs magából kifordulva korog.
Magára hagytad a viszontlátás örömét. Kit küldök majd a sörömért?
Hogyan jár köztünk az utolsó cigaretta körbe? Hát az adomák?
Egyedül hogyan lesz a többi este görbe? Ki eszi meg velem a maradék vacsorát?
Csak egy elnémult gyász kikerekedő szeme néz meredten tükörbe.
Gazdátlanná vált ihletek maradnak utánad, le nem írt szavak.
Ki tudja?  Kereste egyáltalán valaha,
valaki a lélek rengésének epicentrumát, ami téged döntött romba?
A csend hallgatása tüntetőleg konok.
Nélküled síri csendben lüktetnek tovább a papírokra vetett sorok.

2018. 02. 10. 23: 55

 

Vers

Taorminai epizód /átdolgozott változat/

Elolvasta:
710
saját fotó

Taorminai epizód

 

            Koosán Ildikó

 

Szórt fényű

köznapi égbolt

az öböl felett,

szűk,

fehérre fakult utcák,

erkélykert,

ámpolnadíszek

kókadoznak  

a fülledt délután

albumlapjain, 

 

a tömeg

hirtelen kettéválik, 

a szó csendszünetjelei

szorosra zárnak,

halottaskocsi

zökkent vissza a mába, 

józanodik a perc,

józanodnak a napi tervek;

 

lám, aki ott nyújtózik

a koszorúk alatt,

nem vágyik immár

a Nagyságos Élet

talmi kegyeire.

 

2018. július 25.

Vers

Széppoétika hozott anyagból

Elolvasta:
714

Sokáig úgy voltam, hogy szépnek kell lenni, 
mert volt valami elvont képem az emberről, 
“ami” szép, s erről tananyag, sem a megélt 
valóság el nem téríthetett, “cselovék éto velikolépno” – 
hangzott a “mélyből” a méltóság szárnyas igéje, mielőtt 
inni ment a színész, én meg a piát se szerettem, a függőség 
füstös-szeszes kábulatával nem éltem, csak a társbérlet 
próbált rontani szárnyaló szabadságomon, dörömbölés 
a közös vécé ajtaján, “mi van, papnak készülsz, megint olvasol, 
azt hiszed másnak nem kell?” – szóval szabadnak-igaznak- 
szépnek lenni, ahogy talán csak partizánok lehettek, 
“bátor emberek”, sőt, a rendezői utasítások előtt és túl is, 
mert filmnél is több az élet, és olyan szépnek kell lennie, akár 
egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozásának a boncasztalnál, 
melyen a patológust szemlélik, s nem  varrnak zsebet 
halotti ingére, és nem is kérdik, miért nem. 

Vers

Vacogó világ

Elolvasta:
505
Kránitz Laura Életelemző című verse nyomán

Fagyottra hűlő ágyak,
tetszhalottá merevedő vágyak,
fogak mögött csikorgatott búcsúszavak,
télre tél jön, valaki megölte a tavaszt.

 

Alvadtra tépett utolsó szívdobbanás,
az érzelem magának saját sírokat ás,
hervadt kórókat csokorszám hord rá a szél,
tétova kezek keresőn nyúlnak a semmiért.

 

Véres lábnyomok pöttyöznek a havon,
valaki az égről lelopni készül a Napot,
minden fényre halálos árnyék vetül,
egyáltalán beszél itt még valaki Emberül?

 

2017. 09. 29.  

Vers

Episztola a névtelen régészhez

Elolvasta:
70
Régebbi Aquincumi Költöversenyen nyertes versem

Episztola a névtelen régészhez

 

 

                        Koosán Ildikó

 

 

Régi idők kutatója!

 

Te vagy, ki az emberiség örömére

faggatva néhai tört darabokból a mintha egészet,

nyugtalan lelkeden pergeted át ama ősi világot,

eltemetett ideákat, a rég feledésbe merültet.

 

Őrzi a múzeum tárlatok rengetegét. Idejöttem,

Téged köszöntlek babérkoszorúval, ha zeng a dalom,

hódolatom jeleként ma a szó tüze messzire röppen,

hallja, ki könnyeden siklana át eme mozzanaton:

 

Fényüregén az idő kapujának bukkan a részlet elő,

izzik a szépség, átsüt az ezredek szürke homályán,

íves a hajlat, vagy mértani lépték, elkap a míves erő,

visszaröpít, hol mestere résnyire ablakot enged az álmán…

Éled a tetszhalott, s a lombtalan ág rügye újra kinő.

 

Mélyen az érték, földbe temetve tűri, hogy némán

hordozza hátán végtelen hosszan a lompos idő…

 

Érsz legelébb oda, kezded az izgalom mozdulatával

menteni mind ami kincs, hűen a hangulatát, erejét,

köznapi létben is lélegzel együtt a régi világgal,

benne feledve magad, mint aki éjjel a kedves ölében elég.

 

Vedd levelem, neked írtam a tisztelet ünnepi gondolatával.                                           

Áve, Te istenek földi kegyeltje! Áve Barátom!

                                                                   Áldjon az Ég!

 

 

Aquincum,  A. D.  2010 június 5.

 

Vers

Máról-holnapra

Elolvasta:
70
Túlcsorduló étvágy az ínség…)))

 

 

Számok, csekkek bűvöletében 
égsz el. Ilyen a sors. Utálod,
mégis számba veszed őket.
Ahogy ők rád kényszerítik magukat. 
Hol sikolyos sellőnyi öröm, sovány
a fizetés, ott derékaljnyi semmi marad, 
üres kőbölcső életek világra jötte előtt,
vagy ébenfekete koporsóba vert 
utolsó szeg, elvetélt jövő, pár félholt 
krajcártetem, melyből magad 
havonta porig rombolhatod.

Számsorok, kivégzőosztagok, 
elvérzett végösszegek. A lét 
szükségtelen szükséglete ölelkezik 
ridegen egybe s ahogy tanultad, 
már el is hiszed, nulla magában nulla, 
s minden elvész, sápaszt a tudat, 
ki nem alkuképes, örök vesztes.
Sátáni ajkakon habzó hivatalos pecsét. 
Már nem is kér, de lefoglal s elvesz,
ujjai köré csavar a pluszból mínuszba 
fordult semmitmondó bamba lét. 
Aztán újra kezded, osztasz s kivonsz. 
Se szorzás, se összeadás.
Túlcsorduló étvágy az ínség. 
Málló falakba kapaszkodsz csak, 
mint ki ingyen konyhák előtt sorjáz, 
hol könnyű a zseb s nehéz a lélek.

A bevétel-kiadás számai tesznek 
félvakká. A kiadásokat látod,
ahogy halotti torként köréd gyűlnek 
s mint kifordított porzsák
havonta hullsz előttük térdre.
A holnapot még összekapargatod. 
Boldog vagy, ha akadnak morzsák, 
s bőkezűn osztod szét az ígéretek 
nincsen maradékát.

 

 

Vers

Kiszáradt kereszt

Elolvasta:
74

 

Elvetettük rég

a hitetlenségnek

meddő magvait.

Borostyánnal benőtt

templomainkban

senki nem lakik.

Száraz kórókból

verünk keresztet

– a hithez nem, de –

fejfának elég.

Mások lopott 

hitéből merítve 

indítunk új

kereszteshadjáratot.

Pókhálókba ölöm

a légyröptű bánatot,

“Isten bennem él”

csak én vagyok halott.

Vers

JÉGFODROS BALATON

Elolvasta:
69

 

 

A csöndbe dermedt fodrokon,

a szem cikk-cakkokban fut át,

s én botladozva bámulom

a havas-zsabós jégruhát.

 

A mozdulatlan Balaton

hűs pont az égbolt homlokán,

a fagyott öröm tál halom,

a tél terített abroszán.

 

Most minden mozgás tetszhalott,

s az árva nádas széliben,

olvadt időre itt hagyott,

nagy, barna méltóság pihen.

 

A hideg fáradt, mint a szél,

s a bujdokló víz és a part,

mint rügybe bolondult levél,

belém szeret és fogva tart.

Vers

Szobrok

Elolvasta:
61

az ő ez te ott anyám áll
és itt a nagymama szegény
hűvös hiányok mint márvány
szobrok sorsom főterén

 

talapzat nélkül mintha élne
körbeáll a sok halott
kör kör mögött és nincsen vége
elevenen foglyuk vagyok

 

megpróbálok kitörni futni
de átölelnek nem lehet
és hallom amint összesúgnak
szorítsunk neki is helyet

Vers

Búcsúzásféle

Elolvasta:
72
Jagos István Róbert emlékére

 

Ugyan, mit mondhatna a lélek, amikor halottá dermedt

egy ember, talán mert a létbe belefagyott,

mert hideg volt az élet és magához édesgette

őt egy tűzforrón lángoló pokol?

Ugyan, miféle szavak lehetnek itt vigasztalók,

mikor emlékfoltot sem hagy a le nem esett hó,

amikor önmagát egy rossz Truman show-val

búcsúztatta el egy szeretetéhes földlakó,

ahol a többiek egy bulvármoziban ülve

lesték, szurkoltak, osztottak észt

egy elmének, melyben úgy látszik

végleg meghasadt a remény, az emlék, a létezés.

 

Valaha szép szó volt az ember legnagyobb fegyvere,

a gondolat hasította végig a kongó tájat,

ahogy kiömlött mindenre szenvedéllyel,

önmagát leplezte le, s lett maga az átható bánat.

Azt hiszem

kisírni jó a verset, de néha egyszerűen csak önveszélyes,

ha a rím nem menedéket nyújt,

ha már soha nem a játék mozgatja a pennát,

mókuskerékké válnak a kibuggyanó szavak

és befoghatatlan dúvaddá változik át a lélek.

 

Én már több száz halált láttam,

hallottam templomban, temetőkben,

sirattam jó barátot zokogva,

sokakat pedig leráztam magamról,

mint a port sepri le nadrágjáról az ember:

könnyen.

A búcsúzás nem az én világom,

hiszen a földre jönni nem is én akartam,

de ma elkortyolok egy kólát wiskey-vel,

a felét a földre ürítem,

a többi meg lassan végigáramlik rajtam.

Vers

*Ecce homo

Elolvasta:
71
Erdős Laci fotóművész Hair című fotografikájához (…de a Hair c. film/zene hangulatához, üzenetéhez, és aktuális létérzéseimre is…)

 

csak fut az idővel

forog a mában

 

ebben az elvadult

zajos világban

homlokán falfehérek

a bűn- és bánat-szántotta

mélyedések

és a bölccsé lényegült lelkek is csak

valami súlyos sötét leplet borítanak

a fáradt emberarcra

míg elborítja az álom

de álmában is pörög tovább

 

csak fut az idővel

forog a mában

 

rohan a gyarló ember

ébren és álmában is

a való és álmodott

időtlenségbe őszülő*

elgépiesedett világban

arca halottfehér

a szíve olyan árva;

semmije sem maradt

amit örökül hagyhatna

a vesztébe rohanó világra

 

csak fut az idővel

forog a mában

Vers

Palackposták Nakonxipánból

Elolvasta:
72

 

 

 

 

—Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai––

(Pethes Máriának és Kovács József Hontalannak)

 

az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok

nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot

de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem

*

a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek

békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-

túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
s a négy évszak
a négy sarok
-legszebb a nyár-

künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
s fekete szél kapkod
lehulló sétáim után

*

billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek

a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
s m o s t itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)

Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)

nincs remény

lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged

Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem

s a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem

*

vászon helyett
rácsok
a vakkereten

most
az a Nincs
ami Van

ecset nélkül
vajúdik a kéz
túlhordott képek
a lélek belehal

a test
tűri még
bíbelődik
benne
a salak
s hajózik
horizont-nélküli
termek
meszelt
égboltja alatt

*

sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak

aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek

út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem

próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-

didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke

*

ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között

és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében

hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok

festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)

mégis pizsamában ülök
az ében
csönd belsejében
s magányom
lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre
vadászom

*

ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket

csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeretvilágra

adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni

és tovább ring
az inga

meddig

*

körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek

megmentett
az álmaimba szorult
katapult

egyetlen túlélője
lettem magamnak

ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom

s állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek
Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart

Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)

voltam

pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír

csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra

Ekhnaton verset ír

*

árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben

most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések

bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok

a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik

láthatatlan kezek
emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze
ami megmaradt még

a nyitott ablakon át
érzem a rizspor szagát

pedig a hárs virágzik

*

álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj

bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek

(sebek)

folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket

a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat

háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
s mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem

(hiába)

Istenem
hány virradat férne
ekkora éjszakába

*
…pedig ott volt a tábla

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ

kiléptem
rámcsukódtam

s most itt vagyok
kulcs nélkül
Nakonxipánban
a hóban

nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)

Hercegnő lebeg
a mellvéd felett
s aki voltam
játszani hív a kisgyerek

most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon

neki mondogatom
nyár van
nyár van

ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább

Nakonxipánban
hull a hó

*

szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt

s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre

csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye

előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög

fönn az aranyat nézem
s árnyamat a mélyben

föl föl
tovább

(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)

s megint
SZIGET az ágy

*

vihar
villámvalóság

percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom

ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon

s kopp-kopp-kopp
egy árverésen
elkel a halálom

*

néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
s ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot

néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók

néhány óra még
hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes
énekét unom)

mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég

…csupán néhány óra még…

*

csukott szemmel
(gyakorlásként)
morzsákat tapogatok

egy kettő vagy három
lépésnek nevezem
a szoba tárgyait
(kettő a szék)

ez megszokható
de a mind gyakrabban
rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen

néha
nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak
kaleidoszkópok

de zsákutcába szorult a fény
s hiába tolatna már
falat emelt a retinám

és hirtelen
a Semmi
elkezd történni velem

*

csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)

készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre

s hallom
EZ
itt marad

igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja

kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat

*

apad a folyó
Tengert-érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken

de lassan elsüllyed ez a víz is

sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van

——(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
– így látom –
de nem értem benne
magam)

Vers

ÉLT NEGYVENNÉGY ÉVET

Elolvasta:
70

 

Az van, amit vártál: sír, zúg minden molekula.

Mögötted. Egyenes és ellentétes

igazságok suttognak a valóságról. Sokk.

Találgatások ütköznek, s térnek magukhoz

vissza. Egy a közös mindben. A tudat. 

Halott vagy.

Az van, amit vártál, de már nem lesz papírod,

s egy szó sem több, ’mi – s ’mit szerinted – 

más nem értett, 

vagy élt meg; egyszerre súlyos, és könnyed,

áldó-átkozó… rímes, vagy natúr.

Csak nekünk. Sorra szólalnak meg a kint és bent, 

a „milettvolnaha”, a „tudtam”, az „éreztem”, 

a „micsoda”, meg a „nemlehet”…

s bennem a talán, mint ide-oda vád, mert, talán,

ha azt mondom mindig, ha tiltakoztam is ellene(d),

hogy Igen! Rossz az Élet! Menj!

Talán.

Most úgy van, hogy – már – nem 

haragszom.

Halál van. Dátum. Kép. Sok Gyászkeretes. 

Tied.

A halottak könyvébe jegyzett, külön ki nem 

emelt titulussal – zseni – lett neved: 

Jagos István Róbert. 

Folytatásnak más, S hogy éltél negyvennégy évet.

Mi van még? Könnyek. Nem akartad.

Szerelmed, gyermekeid, barátaid

árvaként sírnak. Nem szólsz. Nem cáfolsz…

… sehol vigyor… jól ismert… szeretett,

csak zsebkendő, s döbbenet, felrázna, 

ébresztene.

Siratottként jársz-kellsz.  Nevetés nincs,

csak tömény valóság, amit

ki kell(ene) mondani: Nyugodj… békében.

Az van, amit vártál? Az is, meg nem is?

Majd… elmondod. De nekünk 

– nélküled is –

még maradnunk – dolgunk van – kell. 

Élve.

Életben. Isten veled. Isten veled.

(Bicske, 2018. február 10.)

Jagos István Róbert. Isten nyugosztaljon. Ági… őszinte részvétem…

Vers

Pillanat – képek

Elolvasta:
70

 

Mendegéltem amerre az út vitt
bokámig ért a tegnapi fájdalom
a sarki lámpa rég elvesztette fényét
az a vén ringyó körmét rágva várt…
tenyerén ringatta a rohadt magányt

 

villamoson emberek – már fékezett
mikor a lány elébe kéredzkedett
karján álma – talán ha harmincéves
ölén az éjszaka nyomora – elfért…
szája sarkában futó mosoly – már nem félt

 

csak mendegéltem messze vitt az út
szürke falakról elém fájdalom csordult
kövek közé szorult valaha becsület
pironkodott – lehajoltam – elfutott…
soha-tavasz hozott hazugságot

 

város mocskán röhögve ébredt a hajnal
kényes palota csúfolt tisztaszobát
öklömnyi gyermekért könyörgött az élet
folyóról álmodott letörölt könnycsepp…
anyám feje alá rejtett egy ezrest

 

a temetőkert rózsákkal volt tele
átölelt a füzek szánó tekintete
vén anyó térdelt száraz kereszt tövén
rózsaszirom ébredt halott ölén…
nézd – röhögte Senki – idejött dögleni

 

csak mentem fájdalmam már térdemig ért
miközben szembeköpött a kósza szél
magányom fekete kabátja földre
én virágok csókolta sírra dőlve
átkoztam Istent – hittem hazaértem

 

láttam – most tisztul felettem az ég
avarban ébred az itt feledett remény
suta szavak ölelkeztek a mával
anyó hazaindult – Senki földre rogyott…
egy pillanatig a világ is álmodott

 

…dolgom lenne színezni gyermek arcát
tisztára mosni mocskosok száját
elérni angyal hó tiszta szárnyát
s rátakarni – e rohadt világ bűnnel
szennyezett sáros léptére – de félek

elveszek mielőtt utam véget ér
hisz a szenny már térdemig felér
Istent sem kérem – elhagyott
egyedül maradtam – ne szánjatok
holnap még értetek felállhatok.

Vers

Vágyakozás

Elolvasta:
63

Te csúf, nagy, fekete madár,

télhozó hangod tova száll.

Szürke ég alatt, szél suhan,

sápadt szívvel,szomorúan.

Gyászruhás, károgó csapat,

búsan hallgatom hangodat.

Pipacstól izzó réteket!

Nem fagyott, kopár kerteket.

Harsogó zöldet, aranyat!

Nem dermedt, halott madarat.

Szivárványt, azúr ég felett!

Nem hótól terhes felleget.

Színes levelet, libbenőt!

Nem zord időt,kedvtemetőt.

Január, február, itt a nyár!

Hess, huss, csúf, fekete madár!

Kedves Judit!
Versedet naplóba javaslom!
Üdv: Miklós

Vers

Leszállópálya

Elolvasta:
62

 

Oly szomorú lettem

akárcsak egy gyermek,

lábamra lép a tömeg

de egyedül vagyok,

alig van barátom,

s ha volt is

– már halott. –

Lelkem ciszternája

túlcsordul a könnytől,

ám mégis mosolygok,

nem sírok sosem,

fekete madaram 

itt kering fölöttem,

és prédára lesve

rikoltja nevem.

 

Vers

árvult almafánk

Elolvasta:
59
– szó-varázslat: “pástétom, felhőátvonulás, fogaskerék, vastag” szavakra –

 

(ballada – halottak napja után)

 

kattogó fogaskerékké lesz az elme

a feltörő emlékek nyomán

belesüvít a csendbe ahogy

egy fekete varjú károg búsongva

a megcsontosodott vastag kérgű

almafán amelynek ágai

földig hajolnak vén terhük alatt

és a kertben mintha ott állna apám

a ráncok megsokasodtak a homlokán

hosszan az égre néz tűnődik meditál;

a felhőátvonulás után elmarad a vihar

talán és marad még alma is a fán

beérik mire eljön újra az unokám…

 

…de a pástétom mellé

felesleges az alma már

apám az égben öleli az unokát

az árvult kertben varjú károgja:

de kár… de kár…

 

Vers

Vándornapló

Elolvasta:
60

Itatós szívta föl az alkonyt
Sötét lett hirtelen
Csönd nőtt az ordasok köré
s e csönd itt van velem

Eddig gyötört a járás kínja
Most mellém ül Pihen
akár az eb mely árnyat hajszolt
Ülünk a semmiben

és mégis minden így lett teljes
hogy megszűnt önmaga
A bennem-lakó gyermek retteg
Túl néma éjszaka

*

elhagyott tanya akár egy
hátára fordított halott rovar
görcsösen szorítja a Napot
merev gerendalábaival

kivégzés utáni csendben
kerítéslécek hevernek
délidő darabolja  lángvágóval
a maradék keretet

*

Azért mert eltévedtem
hibás egyedül én vagyok
Nem hittem bölcs útjelekben
Nem hittem el hogy meghalok

Génjeimben összefércelt
térképen elrajzolt arány
Minden jelzőfény látomás
egy nagyobb álom udvarán

*

van-e seb mely
bevarrhatatlan
van-e halál
mely gyógyítható
van-e perc
melynek nincs
kezdete s vége
van-e út mely
nem előre-jelölt
van-e titkokhoz kulcs
a nyelvem alatt
és fogaim közt
szorítok-e
Vízözön-utáni
ágat

*

tréfák állatai szétfutottak
ülök beomlott ég alatt
ez volna hát valódi arcom
amit e tócsa tükre megmutat
ez volna ő az ismeretlen
aki születésem óta én vagyok
akit neveltem óvtam hitegettem
s aki helyett majd meghalok

*

idegen utca
idegen kertek
idegen híd
idegen patakon
idegen árnyék
idegen falakon
idegen galambdúc
idegen tűz és
idegen kéményben
idegen korom
idegen templomban
idegen igékből
idegen irgalom

*

régóta tudom
a metronóm törött
de a záport csak
később vettem észre
egy villám szárán
csiga erőlködött
hogy égbe jusson
mielőtt elégne

*

szirmoktól habzó réten megtanultam
pillék röptének kódolt jelbeszédét
ma már szó szerint fordítom a tájat
betartva keréknyomok pontos sortörését

láttam patakok fürge szobrászkezét
hallottam kelepelni a zöldgólya-nyárfát
s most e mérföldkő sámlijáról nézem
a kányaszárny mögött forgó levegőt
Isten leheletének aerodinamikáját

Vers

November

Elolvasta:
57

Minden halott az enyém.

És minden veszteség.

Belőlem szakít, ki elmegy,

a mondhatatlan helyre;

az elhagyott hely én vagyok:

átjátszható kerítés –

életem fő műve,

és mégis őrzés.

Míg vagyok, tudom:

empátiát nem várhatok

attól, aki Örökéltű,

leheletétől sem várhatok,

csak a testtől, mi fájni tud,

és ami több még mint az anyag.

Kutyám hű szeme a nyitott ajtónál,

az ajtófélfa száradt fáján mézga csorog.

 

 

Vers

Régi Adyk

Elolvasta:
64

 

Pia fraus

A költő nem hazudhat, kevés ehhez az önszerelem, 
s nincs az az eszme, Petőfi, póz, se Ady, 
aki effélét érdemelne. Igazság van, 
prófétája szegény, jó, ha nem kereszten végzi, 
díjazhatják, átkozzák, helyére teszik: a semmi 
mellé koronként, de mint a bolondra: figyelni kell. 
Játékunk fölött, átfogóbb szabályok éltetik, ha ír, 
de ha hallgat, tudjuk meg annak okát is, 
mert nem hazudik a költő, ha mégis, nem az. 

 

Akciós mosás egyszínûekre

Kisebbségbe kerültem, 
hiába piroslik az orcám, 
nem értek egyet önmagammal; 
hányom a falra a borsót, 
nincs ki letakarítsa, 
végső remény: 
megint a gravitáció segít, 
ahogy Adynak egykor, 
a kőhajításnál az orcára esés; 
mert a hűség – végül is – 
sorskérdés, 
ez az anyázó hazafiság, 
talán már Kölcsey 
így volt vele, az egész 
Herder utáni magyarság, 
mert vállvetve dolgozzuk meg 
a férgekkel e földet, 
‘amelyből’ 
s trágyázzuk a szellemet, 
ha magasra sikerül. 
‘Hazajövök és honvágyam támad’ 
– semmi baj, 
majd visszaverjük – 
gondolta reális énem és értem, 
bár csuda tudja, 
minek e napi benső zászlófelvonás, 
hisz gazdasági kényszerből, 
túlélő logikából 
volt már javaslatom: 
kisebb a költség, 
nagy a hatás, 
alakítsuk a trikolórt bátran: 
foltozzuk közepét, 
tetejét és alját más színűvé tegyük: 
középkolorrá; 
s lengessük fennen, 
húzzuk fel jó magasra napjában, 
a mi napunkban, 
mert eljött végre ez is: 
éljen, éljen 
a három szín végre 
megbékélve az egyben, 
lengjen fennen, 
hirdesse örök nemzeti dicsőségünk 
a lehetséges keretek közt, 
hogyha még szabad: 
büszke fehér! 

 

Ady hegyre megy

Mert Nietzsche tévedett: 
Isten csak tetszhalott, 
de hogyha újra lesz, 
addigra nem vagyok. 

Ébren az őrület, 
fekete zongora 
lecsapott fedele 
visszhangja sem maradt. 

Minden egész eltört – 
a gyász kiteljesít 
együtt hisszük azt, hogy 
sohase volt ez így. 

 

 

A nagy cet írójának ürügyén

Dionüszosszal megbeszéltem, 
nem szeretném Ady útját járni, 
ő amúgy is csak zseni, mi más, 
én meg nem könyvelőnek, 
de mindennek jöttem, 
azóta is csak könyvelek – 
amit nem úgy csinálok, 
mint az önigazoló emberek. 
Nekem életem is lenne, 
ha tudomást vennék róla, 
még mitizálnom sem kell, 
mint az érmindszentinek. 
Nincs cigim napi hetven, 
egyetlenet sem szívnék, 
a bor öt liternyije minek – 
józanon vagyok kapatosabb; 
nekem az orvos javallta estére 
a vörös bort vérképzőnek, mert 
jobb, ha nem szűrnek ki vér- 
adásnál, hogy gyenge a haemoglobin. 
Utolsó magyar – van utánad is élet; 
történelem nincsen, csak narratívák, 
irodalom az egész világ, meg színház – 
bár ez olyan nekem, mint cseppben 
a tenger, de akkor hol is a bálnánk… 

Vers

BOSSZÚ

Elolvasta:
82
Poligráf-líra

 

Egyelőre csend. Úgy tűnik, túlélem…

Most azt se bánnám,

ha rám szakadna az ég.

(megérdemelném)

Ezt nagyon elszúrtam.

Csak tartsak ki még…

(jót tenne egy extra alvás)

*

Eljött az ideje,

hogy alaposan rád ijesszek.

Forrt bennem a bosszúvágy,

elvégre félredugtál…

Annyi klassz pasi van. Bátorság!

Egy kis flört senkinek sem árt.

A hűtőben van némi konyak.

Remek gátlásoldó. Betankoltam…

 

A bárpultnál támaszkodó két alak

alaposan végigmér. Láthatóan bejöttem nekik.

Dögös cucc, smink. Nyert ügy. Néhány bók, pezsgő

után hamar összemelegedünk.

Jó fejnek tűnik mindkettő.

Andalító zene. Hangulat. Kell több?

Viszont egyre jobban szédülök…

Megér ez ennyit?

Nem lenne jobb mégis időben kiszállni?

Jön a pánikroham, s nekem annyi…

 

**

Fékcsikorgás. Kiráncigálnak a kocsiból.

Undorító, nedves avarszag.

Körülöttem egyre több sötét alak.

Pofájukon kéjes vigyor. Atyaúristen!

Nem jön ki hang a számon. Félek…

Lekötöznek, mielőtt kiabálni kezdenék…

(innen nincs menekvés)

Hánynom kell… Megnyílik alattam a föld…

Zuhanás a mélybe… a méélybee… a méééély… –

***

A vágány mellett tessék vigyázni!

Felriadok. Mostakkormivaaan?!

Hirtelen itt találom magam

ezen a kurva hideg padon,

valamilyen  pályaudvaron…

Csuromvíz vagyok. Hol lehet a kabátom?

A peron óráján hajnali három!

(az imént jöttem el hazulról)

Apropo otthon! Mintha nem így terveztem volna.

(van, mikor az ember túllő a célon)

Itt fekszem kiterítve, akár egy kurtizán.

Forog velem a világ

Újabb zuhanás – 

****

Kedvenc számomra táncolunk.

Zsolti gyengéden magához húz.

(jól esik közelsége, illata is vonzó)

Nyugi, semmi melodráma, menni fog.

Mindig csíptük egymást.

Bedobom magam és néhány konyakot.

(oda a gond)

Csakhogy én lettem oda…

Kezdetét vette az asztrálutazásom…

Egyre közelebb jött a Hold…

*****

Álmomból ébredek?

Rám nehezedik a kőkemény jelen

teljes súlyával. Mindenem sajog…

Feltápászkodnék, lehanyatlik karom.

(tetszhalottként belepihenek a helyzetbe)

Van némi forgalom,

direkt meg se moccanok,

(nem mintha tudnék)

vajon akad-e valaki, aki felsegít,

megkérdezi, mi bajom?

Senki. Lazán elsétálnak mellettem.

Körülnézek. Szanaszét üres üvegek…

(a közömbösség érthető)

Feltehetően „csak” részeg.

A fenéket! „Csak” éppen

arra vár, valaki felsegítse, valamit rá terítsen,

s végre elálljon ez a francos eső…

Nagy gáz, ha így találsz…

Taxi!!!

******

Hányszor mondjam, hagyd a redőnyt, míg alszom!

Szemhéjamon mázsás súlyok.

Résnyire felnyitom. Szikrázó, szúró fények.

Pupillámban vibrálni kezd az élet.

Előttem lebegő emlékfoszlányok –

Hiába hadakoztam, ne menjünk diszkóba.

Lehetett volna nagyobb katasztrófa.

Egyedül a tánc, ami bevonzott.

(lassúzni veled, mint egykor)

Sejthettem volna, ott lesz az a hülye liba.

Megint rád hajtott. Naná, hogy kiakadtam.

Az elején tök jó volt…

(pezsgőre sör)

Ugye, nem történt több?

 

Titkos karok emelnek föl

a tudattalan mélységekből.

Megpróbálok visszaaludni.

Jaj, ne! Ma inkább mégse!

Csak mielőbb letudni ezt az éjszakát.

Micsoda rémes álom!

Csatakos a hajam, párnám csomókban.

Hasogat a fejem… Fázom…

Lenne rá esély, hogy megbocsáss?

Alhatnánk újra összebújva…

(azok a régi, ágymeleg ölelések)

Remélem, ez volt utolsó tévedésem…

 

Merre vagy édes? Már felkeltél?

Főznél nekem egy jó, erős feketét?

 

 

 

 

Vers

Temetőfény

Elolvasta:
60

 

 

Az utolsó hant is ragyog,

ahogy a lélek földbe nő,

az összes sírdomb tetszhalott,

és világít a temető,

a messzi tűntekkel vagyok,

s míg apám citálom elő,

a csillagokkal ballagok,

s egy rejtett út bukkan elő,

most lent is fönti fény ragyog,

de pulzáló és lüktető,

s megidézi a tegnapot

egy fölfoghatatlan erő.

Vers

Az ismeretlen

Elolvasta:
71
Poligráf-líra
Az ismeretlen
 
               Koosán Ildikó
 
 
 
nem  írta rá a sors ki volt s miért,
ősz vette körül,  az éj takarta;
hullott levélként terült a padra,
érte virraszt most az esőverte tér
 
alkalmi tócsákba gyűjtve könnyeit;
kiért, miért is, oly mindegy ma már,
hiszen halott ez az árvaházi lány,
homály dajkálja végső perceit
 
szél mormol felette sietős  imát;
mire az éjjel  hajnalpírra vált
az árvák közül ő bizton célba ér;
 
köznapi eset, mantrázzák sokan
de hogy a kor is szügyig benne van
arról a fáma semmit sem regél.
 
2017. október 30.
  
 
 
 

 

Vers

a Vándor naplója

Elolvasta:
61

itatós szívta föl az alkonyt
sötét lett hirtelen
csönd nőtt az ordasok köré
s e csönd itt van velem

eddig gyötört a járás kínja
most mellém ül (pihen)
akár az eb mely árnyat hajszolt
ülünk a semmiben

és mégis minden így lett teljes
hogy megszűnt önmaga
a bennem-lakó gyermek retteg
túl néma éjszaka

*

elhagyott tanya akár egy
hátára fordított halott rovar
görcsösen szorítja a Napot
merev gerendalábaival

kivégzés utáni csendben
kerítéslécek hevernek
a délidő lángvágóval darabolja
a maradék keretet

*

azért mert eltévedtem
hibás egyedül én vagyok
nem hittem bölcs útjelekben
nem hittem el hogy meghalok

génjeimben összefércelt
térképen elrajzolt arány
minden jelzőfény látomás
egy nagyobb álom udvarán

*

tréfák állatai szétfutottak
ülök beomlott ég alatt
ez volna hát valódi arcom
amit e tócsa tükre megmutat

ez volna ő az ismeretlen
aki születésem óta én vagyok
akit neveltem óvtam hitegettem
s aki helyett majd meghalok

*

idegen utca
idegen kertek
idegen híd
idegen patakon
idegen galambdúc
idegen tűz és
idegen kéményben
idegen korom
idegen templomban
idegen igékből
idegen irgalom

*

a szirmoktól habzó réten megtanultam
pillék röptének  kódolt jelbeszédét
már szó szerint fordítom a tájat 
betartva keréknyomok pontos sortörését

láttam patakok fürge szobrászkezét
és hallottam kelepelni a zöldgólya-nyárfát
most e mérföldkő sámlijáról nézem
a kányaszárny mögött forgó levegőt
Isten leheletének aerodinamikáját

Vers

Töredékek

Elolvasta:
52

Kopogtál – ajtót nyitottam
csak a szél
fetrengett a köveken
pille szállt bokorra
halkan reccsent egy fűzfaág
bennem is kettétört
a tegnapot tartó rózsaág

*

Kiáltottad – megyek
a szél elhozta hangod
én rajzoltam arcomra napot
te csillagot küldtél
de ma sem jöttél haza
én eléd térdelve átkoztam
minden pillanatot
te szárnyad terítve vártál
és közben a tavasz búcsúzott

*

Ma reggel jégvirág nyílott
a mindig vaksi ablakon
házfalra kúszott a fájdalom
az eresz elengedte könnyét
kavicson térdelt a bánat…
…lehunyt pilláim alatt láttam
húsz éve halott apámat

*

Tegnap kontyba tűztem hajam
– tíz éve rövidre vágattam
fekete gyolcsingem zsebét bevarrtam
– színes ruhába bújtam
madarak csőréből osztottam magot
– nálunk soha egy sem lakott
ráncos arcom eső mosdatta
– hetek óta már nem esett…

…anyám halkan súgta
gyermekem nyisd ki szemed
s míg csendembe rejtettelek
anyám megáldott engemet.

Vers

Őszutó

Elolvasta:
58

Bús, bánatos a kert, színe fakó, halott.

Őszigába hajlottak a virágfejek,

koldusként nyúl kelyhük meleg napfény felé,

kis halálraítélt, törékeny életek.

Fátyolt ölt magára szemérmesen a Nap,

narancsopál fénnyel az égbolt közepén,

csendesek az estek, a tücsök sem zenél,

vért gyöngyöz az alkony, a puszta peremén.

Összekacsint a Nap az ezüstös Holddal,

a fodrosan gomolygó fellegek fölött,

gyorsan jön az este,  bársonyt húz a tájra,

meleg tüzek gyúlnak, a házfalak mögött.

Tükrébe néz az ősz, homlokára dér ül,

fázósan összehúzza magán köpenyét,

megborzong, gondolva a zimankós télre,

és bús képpel, zúgva, süvöltve áll odébb.

Vers

Együtt lélegezni

Elolvasta:
54

Vágyaim a nyár dalára ringnak,

de minden szólam halott áldozat;

itt az ősz jár, rőt levelek hullnak,

még hallom sírni a hullámokat…

 

Ballagok a nyirkos avar-ágyon

e sárgult elmúlásban, s köszönöm

a tenger kékjét, mely már ködös álom,

de álmaimat még újraszövöm.

 

Az emlékek közt révedezem hosszan,

képzeletben új nyarat teremtek;

a sziklafalból forrás fakad, moccan

egy kő, s egy ággal együtt lélegeznek.

 

Vers

ami nincs

Elolvasta:
77

                                                                                 személytelen ige

                                                                                 első személy

                                                                                 ráolvasott csillagok

                                                                                 szemmelvert éj

 

                                                                                 a hit ami nincs

                                                                                 felvérzett ing alatt

                                                                                 a híd ami nincs

                                                                                 alattad beszakad

 

                                                                                 a város ami nincs

                                                                                 tornya felhőt temet

                                                                                 a vetés ami nincs

                                                                                 száraz hamu felett

 

                                                                                 az otthon ami nincs

                                                                                 kilakoltatott

                                                                                 isten aki nincs

                                                                                 halott mindig halott

 

                                                                                 a világ ami nincs

                                                                                 felvállalt magad

                                                                                 az alku ami nincs

                                                                                 kárhozottként tagad

 

                                                                                 szemmel vert csillagon

                                                                                 személyed hite  

                                                                                 személytelen villan

                                                                                 a ráolvasott ige

Vers

Iszlamátum

Elolvasta:
53

 

A béke ölében piciny iszony,

és ölünk, ölünk. Napra nap. Bizony.

 

A csönd utána olyan iszonyú,

de minden gyilkos hívő és hiú.

 

Miféle fájás és miféle tűz,

ami a lángnyelv imájába űz?

 

Miféle őrült szándékkal  taszít

az öldökölés poklába a hit?

 

Kinek lehet, amikor nem szabad

a némaságba zárni szavakat?

 

Miként lehet, hogy ott szakad a húr,

ahol a légzés életet tanul?

 

Kit érdekel, hogy félnek a dalok?

Pár őrült elme. Számtalan halott.

 

A csönd beszélni kezd. A seb beforr.

Az éj bezárul. Virrad a terror.

Vers

Időtorony

Elolvasta:
54

Lépcsőn fekszem, vagy általlépek,
szemembe sütnek ijedt fények,
ott lapulok a hajlatokban
repedésekbe idomultan.
 
Mint a por. Nem! Annak árnya,
a lélegzések vitorlája,
beszűrődő alig napok
összezúznak, halott vagyok.
 
Nem is, annak miazmája,
gyűrű, a Hold karimája,
olykor látszom – viharidő,
süssön át egy május-eső.
 

Vers

Imigyen szól(N)a Hermész Triszmegisztosz (Változat)

Elolvasta:
62

Tudjátok-e, hogy Isten szeme előtt
rejtélyes kaleidoszkóp a világ, melyben
egykor a mennyek hasonmása,
a felső dolgok rendszere tükröződött?

 

Tudjátok-e, hogy most van ideje annak,
amikor isten magára hagyja a földet,
ősi lakhelyét,
és visszatér a mennyekbe?

 

Tudjátok-e, hogy lassan
már csak elporló kövekbe vésett,
és sárguló papírra vetett szavak
tanúskodnak a hajdani áhítatról?

 

Látjátok-e, hogy a tagadás

lassan már teljesen elnyeli

Európát,

a keresztény világ templomát?

 

Látjátok-e, hogy csillagok, angyalok
hullanak a földre, és
hogy a sötétség már
kedvesebb, mint a fény?

 

És látjátok-e, hogy ma már
őrültnek tartják a hívőt,
bölcsnek a hitetlent,
és hogy zavart keltsenek,
mindinkább az együgyűt,

a balgát dicsérik?

 

És nem érzitek-e, hogy mint nehezednek rátok
a Halottak Könyvének lapjai,
hogy itt a földön szinte már nem is éltek,
hogy már nem is kell a Styx túlpartjára mennetek
ahhoz, hogy magatoknak csupán árnyai legyetek?

 

Nem érzitek-e, hogy belétek vegyültek,
és bennetek élve,
háborúra, csalásra, rablásra,
s mindenre, ami a lelketek mérgezi,
késztetnek a gonosz démonok?

 

Gondoljatok a kathar Beziers elestére,
ahol nem volt irgalom,
ahol papokat, asszonyokat, gyermekeket öltek meg,
– köztük azokat is, akik Szent Magdolna szentélyében
kerestek menedéket, –
ahol az oltár lépcsői vértől áztak,
ahol sikolyok verték félre a harangokat,
ahol mindenki meghalt.

 

Vagy gondoljatok a vendée-i
pokoli hadoszlopokra,
melyeknek katonái asszonyokat
kőrakásokon erőszakoltak meg,
csecsemőket
szuronyra tűzve hordoztak körül,
és akik a gyerekeket lovak patáival
tiportatták szét,
és akik, hogy a puskaport kíméljék,
tömegesen fojtottak vízbe és
elevenen égettek meg embereket!

 

Vagy gondoljatok Verdun-re, Marne-ra,
Doberdóra, Londonra, Varsóra, Berlinre,
Drezdára, Budapestre, Moszkvára,
Hirosimára, Nagaszakira, Tokióra, My laira,
Hanoira, Kabulra, Bagdadra, Falludzsára,
és gondoljatok a többi felégetett városra, falura,
a sok kiontott vérre, a rengeteg halottra,
a haláltáborokra, sikolyokra, a sírásra,
fájdalomra, romokra,
az üszkös sebekre, a csonka és lefagyott végtagokra,
és gondoljatok a koldusokra,
a reménytelenekre, a leszakadókra,
és arra, hogy milyen ravasz most
a pénz hatalma,

 

majd nézzetek magatokba,
és ha tudtok még,

 

imádkozzatok.

 

 

Vers

Az a szép,fényes éjszaka

Elolvasta:
54

Úgy jött,mintha ember volna,

kit annyi lélek,oly rég várt,

sírása lágyan átkarolta,

a hideg,fényes éjszakát.

Pólyája halotti gyolcs volt,

anyja öle királyi trón,

mennyei altató hangzott.

Íme,az Ember a sárgolyón!

Jött fényben,ragyogva,lenni,

hozta a szeretet magját,

hírdette,hogyan kell élni,

de kevesen értették szavát.

Lénye egy misztikus titok.

Megváltónak jött a világra,

rettegték a hatalmasok.

Ítélték őt gúnyra,kínra,

vállára vette a bűnöket,

elárulták,megtagadták,

gaz módon megfeszíttetett.

Ő is félte a kínhalált.

Meghalt ott,mint minden ember,

kiontott értünk drága vért,

fájdalmas,megtisztult szívvel,

de harmadnap már újra élt.

Reménnyel,tiszta szívvel várni,

több mint két évezreden át.

Többé nem lehet feledni,

azt a szép,fényes éjszakát.

 

—-

Kedves Judit!

Az igazán értékes Istenes versek elsősorban személyes hangvételűek, nem dogmatikus megállapítások gyűjteményei, nem gyermekkortól betanult megállapítások. Ez itt egy szép evangélium, hitvallás, de nem több. Leírtad, megfogalmaztad azt, amit tanultál erről. Pont. Most akkor fejtsd ki azt, hogy neked mindez mit jelent? Vagy csak egy szeletkéje mit jelent ennek a történetnek? Felsoroltál mindent, mégsem tudtam meg belőle semmit arról, hogy karácsony, vagy Krisztus hogyan érintett meg téged személyesen?

Naplóba javaslom.

üdv: Kőszeghy Miklós

Vers

“Szoktatom szívem a csendhez”

Elolvasta:
85

 „Kivül-belől

leselkedő halál elől” hiába menekültél,
a sínek között már mindig ott lapul,
de könyvespolcomon megbújik 
a halhatatlan Óda, minden szerelmek
örök hordozója, 
és hiába, hogy „Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –„
de áll az égi bál szüntelen, és táncolunk,
mi szegény földlakók, mint ti,

ott fönn a mennyben. S már „tudom,

hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”

 

És Indulás előtt még utoljára, egyszer 
„Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét”
…”Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”
„Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. 
Még üveges szemmel aludtak a boltok”
„A Fénynek földi hang még nem felelt”,
„Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.”

 

„De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem: megmutatott mindent, 
de lassan, türelmesen”
S én „Újra és újra látom a képet,
a sárga lámpafényben fürdő, 
elmosódott arcokat”,
és eszembe jutnak tűnő, szép szerelmek,
de nem látom már a visszautat.

 

„Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!”
– búcsúznék tőled, kedves, 
de addigra már „Sehol se vagy. 
Mily üres a világ. Egy kerti szék, 
egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”
És fáradt hangon hiába kérdezem:
„miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?”
Miért, ha már mindennek vége?

 

„Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”
„Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.”
De mellettem élsz még, mindenek felett,
„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,”
Hiába sírok érted, s erőm is fogyva már. 
Velem zokog az asztalon 
két üres pohár. Már nem remélek,
válaszomra sem várva hiába kérdezed:
„Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?”

 

Csak nézlek némán, és én sem kérdezek.
„ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme(d) színére visszarévedek.”
De „tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között” – 
már hiába súgnak biztatót,
elindultam, s csak „botorkáltam 
fel a lépcsőn. Hogy elérjek 
a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, 
fehér ingem világít.”

 

Már nem érdekel a világ szennye,
nem érdekel se csúf, se szép.
„Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem”
„Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.”
Lassan „Itt hágy, s vissza se tér majd 
gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”
S a barna csendben tisztán hallom még:
„valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot”

És valaki majd ott zokog, 
s „a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

(…)

„Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.
kint nagyon fujt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk”
„Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.”
Ó „Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb,

a harmadikon. Nem átkozom magam.
Nem siratom. S itt is, ott is

az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég”

 

De „Nem értek én már semmi mást, 
nem hallok én már semmi mást, 
csak azt a néma suhogást, 
azt a szárnytalan szárnycsapást.”
„ki hű hozzám, hogy hű maradjak 
és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, 
sziklák és lombok, fák, füvek.”

S már „Fut, fut az áram
a déli sugárban s hökken a hó

a hideg havason.”

Még utoljára „röptess az örök tilosba, 
jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, 
tűz!” És „jövök-megyek a térben,
könnyűnek és szabadnak érzem magam,
ilyen napon szeretnék meghalni.”
S már „Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”

*

Montázs a magyar költészet legszebb versei – TOP 30 2013. – alább felsorolt válogatás egy-egy rövid részletének egymáshoz illesztésével, az alábbi sorrendben:

József Attila: Nagyon fáj
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Tóth Árpád: Körúti hajnal
Szabó Lőrinc: Különbéke
Kálnoky László: Az elsodortak
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Pilinszky János: Apokrif
Babits Mihály: Esti kérdés
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
Radnóti Miklós: Tétova óda
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Juhász Gyula: Milyen volt…
Nemes Nagy Ágnes: Között
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig
Arany János: Kertben
Weöres Sándor: Valse triste
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél 
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Karinthy Frigyes: Nihil
Vajda János: Nádas tavon
Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
Zelk Zoltán: Sirály
Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek
Áprily Lajos: Március
Nagy László: Tűz
Oravecz Imre: A megfelelő nap
József Attila: Óda)

Forrás: http://port.hu/…/ma…/a-30-legszebb-magyar-vers/article-31029

Vers

Angyallá vált barátnőmhöz

Elolvasta:
66

Hiába várom, hogy egyszer még

felhívsz, halk szavad elér,

és visszatér a remény, hogy mégis élsz;

csak a csend süvít, halott a Fény.

Becsaptál! Vége. Nem segít imám.

Könnyes emlék vagy a torz vigyorú lét 

hazug „igazán” – te drága barát –

néma relikviám…

 

Csak rág és mar az emlék,

hallom, ahogy kértél: mesélj még!

És szelíd mosolyod, ahogy nemrég

még életre kelt fáradt-szép, 

komoly arcodon…

Már a halál ül tort angyal-mosolyodon, 

gyászos árnya röhögve átoson

dermedt homlokodon, 

és én a semmit markolom –,  az is rideg, 

távoli, akár az örök hó 

a végeláthatatlan ormokon.

 

Mit mondhattam volna „akkor” én…?

Hogy menj, és álmodd tovább 

a tündérmesét, ha félsz…? 

Már nem sietsz hozzám soha. 

Átutazóként a múlt lett álmaid néma, 

árvult otthona… Nincs már szerelem, 

és könnyű, játszi fény sem táncol 

a holtak zárt szemén. 

Bár hinném: a Nagy Ég a vágyott,

boldog otthonod,

és átöleltek ott az angyalok…

 

Vers

Körbekörbe

Elolvasta:
56
Fotó : Kok Annamária

Évszak keringő

 

fekete varjakból képkeret
lassan a tavasz űz el telet
minden mi eddig megfagyott
olvadva vált majd alakot

fekete varjakból képkeret
rügyekre mosolygó fellegek
tűzforrón hirtelen jő a nyár
tavasznak híre se hamva már

fekete varjakból képkeret
gyümölcsök zsibongva érjetek
nyarat siratva áll az ősz
hamvai felett elidőz

fekete varjakból képkeret
körbevesz újabb zord telet
eltelt egy év tán nem halott
majd újra kiolvad mi megfagyott

fekete varjakból képkeret
csőrükben vakító gyöngyszemek
hangjuk a szélben messze száll
születés nélkül nincs halál

Vers

Tanya-halál

Elolvasta:
59
a bánatát csokorba kötötte az ősz

 

 

szösz-selyemfű bomlik mint sűrű ökörnyál

a bánatát csokorba kötötte az ősz

a szálerdő már bóbiskol tavaszra vár

utolsó levelét veri le az eső

 

amerre ellát a szem az avar fölött

csipás hajnal múlik siet az alkonyat

oszlopai között rühes köd kavarog

hinnéd elhúztak innen mind a madarak

 

akkora a csend halott ág roppan s elhal

letörölve mind a nyirkos égitestek

a gyászos varjúsereg srapnelként lecsap

vénség megül a nap felkelni restell

 

mintha karosszékben ülne mellé heversz

két vályogház fogja közre s elvadult kert

 

Vers

Ne várj

Elolvasta:
64

Ne várj többet az égig érő fáktól,
ne várj, ha szédít rügyfakasztó mámor.
Elég a csókja, teste, óvó karja, 
érett gyümölcsét csak neked ringatja.

Ne várj többet, ha gyarló mód csak várod, 
ne várj, ha feladni készülsz az álmod. 
Aki új hittel ébredni nem képes, 
sovány jussa elvetélt fizetség lesz.

Ne várj többet, hajts fejet kelő napnak, 
ne várj, míg tévhiteid elragadnak, 
s elhiszed, hogy a sekély folyómedret 
víz felett járhatod, ha úgy van kedved.

Ne várj többet egy lángra gyúlt szikrától, 
ne várj, ha szerelmet mímelve játszol, 
s van, kit felültetsz, s van, aki felültet. 
Áhítat nélkül üres minden ünnep.

Ne várj többet, nem lehet ma már várni. 
Ne várj, indulj el, s merj hazatalálni, 
akkor is, ha a sors gyötrelmet oszt rád. 
Véredből vétetett itt ez az ország.

Ne várj többet, ha mindenki elhagyott, 
ne várj, életre ítélt vagy, tetszhalott.
Akkor se, ha érzed közel a veszted. 
Vidd tovább a válladra vett keresztet.

Vers

nyár-temető

Elolvasta:
51

ma az vagyok ki csendben ül

egy én-alak itt legbelül

ma senkiért és senkinek 

nem zúgnak alattam sínek

ma nem lehet mert megveszek

szemem sarkában fellegek

karomban pihen a halott nyár

két karja lóg arca hideg már

üveges szemében én nézek

nincs ott más félelem más élet

Vers

Hamvaiból éled

Elolvasta:
58
Illusztráció: Zsolnai Tímea azonos című gyapjúképe

Már fény töri át szobám ablakát,

minden hajnalt megszépít, megáld.

Pirkadatkor végre felderül

bánat-szürke álomból a csönd.

Otthonom sem puszta ház csupán,

tűnik a sok, sötét látomás.

Közel hajol hozzám a végtelen,

könnyeimen fényemlék terem.

Az égen szürke felhők foszlanak

– fényes szárnyú főnixmadarak –

feltámadnak halott hamvakon,

tűzhalálból, arany lángolással.

*

Újjászületés című versem átirata:

https://www.7torony.hu/content.php?c=54713

Vers

Pillanat

Elolvasta:
111

Próbáltad már megfogni a pillanatot?

Mikor tenyeredben érzed

– már halott.

Máskor meg azt tapasztalod,

hogy beleragadtál.

Az már egy másik pillanat

– megint becsapott.

De majd most…

Most boldog vagyok

– gondolod,

 miközben sunyin ott vigyorog

a sarokból a következő pillanat:

  Boldog vagy?

Ugye viccelsz?

  Csak nem gondolod? 

Vers

A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

Elolvasta:
95

 

  A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

 

 

 

                   1.

 

 

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Aki fentről alátekint

Halkan mondja: Jézus Krisztus.

 

Átellenben összecsobban

A Nagy Ág sebes vizével

Habra hab dől hófehéren

Fülsiketítő zenével.

 

A fellegvár tornya körbe

Fürge ácsoktól tolakszik,

Asszony, gyermek mind követ hord

Mert a várúr megharagszik.

 

Itt a pórnak nincs nyugalma,

Tart a tűztől, tart az ártól,

De egyiktől se oly szörnyen,

Mint magától a tatártól.

 

Huszthy vajda szeme villog,

Lépteit úgy szaporázza.

Mi lesz, ha a tatár megjön,

Rémmesékkel magyarázza.

 

Batu kán a horda élén

 -Menekülni már hiába –

Könnyű győzelmet remélvén

Betört Transsyilvániába.

 

Kürt rivallik, mén nyihordul,

Sürgölődnek a cselédek,

Hadba vonul Huszthy vajda,

Mert a tatár már temérdek.

 

Vonulásra kész a hadnép,

Bár a gyermek nem akarja,

Huszthy vajda felesége

Csaba úrfit vígasztalja.

 

Kapu zárul, kész a torlasz,

Elsáncolják az erődöt,

Ember által nem hatolhat,

Az őrség is megkettőzött.

 

                    2.

Száldobosnál Huszthy vajda

Négy csatlósát odainti.

Testvérének mondja őket,

Bár egyik se vérszerinti.

 

Ilonát, a szemem fényét

Elviszitek az anyámhoz,

Őrzésére ott maradtok.

Hasonlítson konyhalányhoz,

 

Hívd cselédnek, vagy húgodnak,

Csak ne tudják kinek vére,

Leányságát, biztonságát

Ne bízzátok szerencsére!

 

Csókot lehel homlokára

Míg a had nyugatra fordult,

Nem láthatta, csak sejtette,

Édesanyja könnye csordult.

 

Most pediglen át Szatmárba,

Szatmárból meg át Szabolcsba,

Fegyverekkel és ruhákkal

Felmálházva, felpakolva.

 

A Tybiskus mocsarában

Gázolván akár a gólya

Találnak rá a seregre

És a vérvizű Sajóra.

 

Tüzes nyilak és rakéták

Repkednek a levegőbe.

Egyik ordít: Vissza! Hátra!

Másik mondja: Nem! Előre!

 

Templomosok, kun dzsidások

Esnek el a forgatagba

Lánggal égő nyíl záporzik

Nyomorú magyar lovakra.

 

Kaffognak a kőhajítók,

Váltogatva kén esővel,

Huszti vajda vezényelne

Hogyha bírná levegővel.

 

Kössétek a ló szemét be,

Át a tűzön és a hídon,

Nehogy ez a tüzes kénpor

Embert, barmot megvakítson!

 

Jön a tatár, mint az ördög,

Bőrsisakban, feketében,

Mindegyiknek szurokfáklya,

S buzogány van a kezében.

 

Rácok, szlávok, hegyi mócok

Menekülnek a mocsárba,

Aki nem a vízbe fullad,

Azt lenyomja egy-egy sárga.

 

Huszthy vajda menekülne

Hogy ne lássák, szinte lopva,

Se csatlósa se vitéze,

Mása sincsen, csak halottja.

 

Oldalából kiszakadva

Bökdösik a bordacsonkok,

Utat keres tapogatván,

Mint egy elkaszált vakondok.

 

                  3.

 

 

Lánggal ég még Nagyböszörmény

Ispotály lett Hímesudvar

Útonállóé a törvény

Baj fenyeget minden úttal.

 

Mind bakondás aki eljött

Mármarosból vagy Beregből,

Alig maradt lábon ember,

Ki megmaradt a seregből.

 

Jobbra-balra sírkeresztek,

Hogyha áll még, ég a várrom,

Ungon Bergen át kell jutni,

Hazamenni minden áron,

 

Tarpa, Uszka, Királyháza

S araszolván fokra fokról

Huszth vára már fölsejlik a

Nagy Szőlősi havasokból.

 

Veresmart egy óra járás

Annak, aki járni képes,

De most az út némasága

Fenyegetően beszédes.

 

Fenn a várfal mozdulatlan

Fedélszéke porig égve

Tudor íves ablakából

Átlátni a puszta égre

 

Huszthy ott áll megkövülten

Senki sem siet elébe

Máskor kinn az úton várta

Számadója és cselédje.

 

Kérdez erre, kérdez arra,

Rémült ajkak csak rebegnek,

Heges helyét mutogatják

Égett, vágott, szúrt sebeknek.

 

A tatárok ami kincs volt,

Egy halomba összehordták,

Csaba úrfit és az úrnőt

Láncra verve elrabolták.

 

Minden asszonyt és cselédet

Felkutattak mindeközbe,

Ordibálva verték őket,

Lovaikra felkötözve.

 

Huszthy ott áll, pallosára

Homlokával ráborulva,

Bárki várna jajszavára

Gégéje is elszorulna.

 

Suttogás és könnytelen könny

Bujdokol most minden ajkon,

Míg a várat elborítja

Részvétével künn az alkony.

 

                 4.

 

Ahol majdnem ezred éve

Éltek szorgos onogurok,

Batu kán az irgalmatlan

A kegyetlen lett az úr ott.

 

Föld színéig romboltatta

Ogúzok és gúzok házát,

Hogy a messzi Volga parton

Berendezze új szeráját.

 

A fogolyként érkezőnek

Fogalma sem volt mi vár rá,

Korbáccsal és botütéssel

Alakították tatárrá.

 

A leánynak együtt kellett

Hálni tatár ágyasokkal

De a fogoly fiú gyermek

Hétköznapja sem jobb sokkal.

 

Csaba úrfi új nevet kap:

Egyszerűen Artakínnak

Kell nevezze édesanyja,

Tűnjék a szó bármi kínnak.

 

Kardra, késre úgy nevelték

Penge éles volt a szerszám,

Volt is rajta felszakadt seb

Begyógyultan is ezerszám.

 

Anyja napról napra látta

Beállni védekezésbe,

S gyermekének vérét látva

Belehalt a szenvedésbe.

 

Úgy maradt hát gyámolatlan

Artakín, ki Huszthy vére,

Aki ért a magyar szóból,

Se barátja se testvére.

 

Csak egy öreg nagybajuszú

Csúnya tatár szolga, bármint,

Botjában a véset írja

Írástudó, s neve Bálint.

 

Odakünn az őrtüzeknél,

Azt mesélte minden este,

Van egy ország a Volgán túl

Napnyugatra messze, messze.

 

Artakint is rábeszélte

Nem telne egy kurta évbe

Ha az ifjú elkísérné,

Könnyűszerrel hazaérne.

 

Vándorútjuk „kurta éve”

Betorkollott két tavaszba,

Tatár Bálint mezítláb volt,

Artakin szép cifra vasba.

 

Cifra vasja elkopott már,

Marta eső és a rozsda

Amikor a rút öreggel

Felértek Máramarosra.

 

Pirkadatkor fenn a csúcson

Hunyorgott a két öreg szem

Meglátom e Huszth magassát,

Mire végleg megöregszem?

 

Ám a pára lassan oszlott

Bálint ment a sűrű ködbe,

S köd előtte, köd utána,

Nyoma veszett mindörökre.

 

                    5.

Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               6.

 

Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               7.

 

Száldobosnál száll a gólya

Hírnöke a kikeletnek.

Kirándulni messze mennek

Kik nyugatnak, kik keletnek.

 

Míg Ilonka Artakinnal

Apró szamócát szemezget,

Kond várnagyot gond emészti,

Ezzel ő nem versenyezhet.

 

Lábnyomukra kémeket küld:

Mit pusmognak, mit beszélnek?

Ezüst pénzzel jutalmazza,

Ha besúgnak a cselédek.

 

S mit tesz Isten, néha van mit

Szószátyárnak elfecsegni,

Gyakran látni  Artakinnal

Ilonkát együtt csevegni.

 

Nem gyalázat megmutatni

Térdecskét, aprócska  mellet,

S a legendás szépségpöttyöt

Jobbra fenn, a válla mellett.

 

S Artakin a szúrt sebek közt

Szintén mutat egy hasonlót,

Ugyanúgy a válla mellett

Három barna színű borsót.

 

Hangja színe ismerős volt,

Mintha csak az apja volna,

Kételkedést, kutakodást

Már semmi sem indokolna.

 

Lonka kérdi: Mondd ki vagy te

Ily sudáran, ily jelekkel?

Harci virtus, vagy erőszak

Borított be sebhelyekkel?

 

Sanyarú sors szakított el

Réges régen az atyámtól,

Tatár lettem, s gyalog jöttem

Egyenesen Batu kántól.

 

Szó se rebben, jaj se jajdul,

Titok zárul nyílt titokra.

Vér szava és véres törvény

Hogyan keljenek birokra.

 

                 8.

Rácok, gácsok, bunyevácok

Tőrbe annyit sose csaltak,

Mint amennyi magyar ember,

Gáncsot vetni tud magyarnak.

 

Éjfélt kong a vár harangja,

Kond, a várnagy mégis ébren,

„Ez a nap, az utolsó nap,

Hogy a lány szívét kitépjem…

 

Ez a harcos ismeretlen,

Ám külsőre mégse szolga,

De ha tatár, halál fia.

Ezt a törvény parancsolja”.

 

Őrt állít az éjszakába

(nem azért mert jő az ellen),

Arany tallér lesz a bére

Artakinra kell figyeljen.

 

Bántódása úgysem eshet,

Tatárt ölni kötelesség,

„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,

Itt a juss előre, tessék!”

 

Odalentről kürt rivallik,

Huszthy vajda érkezőben,

Vérmes, vad vizslák csaholnak

A visszhangban elveszően.

 

Lajtorjás hosszúszekéren

Máramaros minden vadja,

Nincsen olyan jégverem se,

Mi a nagyját befogadja

 

Pirkadatra már felérnek,

Vérbe fürdik fenn a hajnal,

Csaba úrfi szemfedője

Küzd a csapzott szélviharral.

 

Fáklya lángja leskelődik

Itt is, ott is felzokognak

Huszthy vajda vak törvényét,

Nevezik meg bűnös oknak.

 

Szép Ilonka körbe táncol,

Lett légyen a gyásza mégoly,

Szemeiben már piroslik

Irgalmatlan, szörnyű téboly.

 

                   9.

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Rosszallása zúg az éjben,

Óh, Mária benedictus.

 

Bár a hajnal kukorékol,

S a szélkakas megcsikordul,

Mégsem akar megvirradni,

Sötét felhők járnak zordul.

 

Fenn a várban kaput nyitnak

Megszeppenve a cselédek,

Huszthy vajda pillantási

Tőrdöfésekkel felérnek.

 

Ott a gyermek kiterítve,

Mongol kopja rajta jelnek,

Vállán ott a Huszthy-billog,

Mégsem kaphatott kegyelmet.

 

„Atyaisten ott az égben

Nem volt elég vér e tájon,

Hogy e drága gyermekemnek

Vérét ontani muszájjon?

 

Lássuk akkor, hogy megy együtt,

Vér a vérrel folyjon egybe,

Ifjú vére az öreggel

A Nagy-ágba mint megyen le!”

 

Hosszú kése vadra fenve

Gyorsan fordul meg kezében

Pillantás alatt vörös lesz,

Ami fém volt, ami ében.

 

Huszthy vára már elomlott,

Térdre hulltak fenn a tornyok,

 Néha napján napnygatkor

Mégis vannak furcsa dolgok.

 

Valóság-e, vagy legenda?

Szájról szájra úgy öröklik,

Hogy a domb Ilonka napján

Éjféltájban felvöröslik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vers

Újholdkor

Elolvasta:
55

 

furcsa álom lepett meg az éjjel,
régi kedves kérdőn nézett rám,
barna szeme csillogott mint akkor,
csak az arca volt rideg halott.
beszélgettünk úgy, mint sok-sok éve,
bevallottam, hogy beteg vagyok;
vigasztalt: a bú, a baj is múló,
minden földi kín csak átmenet,
lelke sajdult hirtelen meg értem,
s eljött, hogy magával elvigyen.
feldereng álmából a hűs hajnal,
szemét dörgöli, oly szépet lát:
két ifjú test szótlan, forró nászát,
s táncukat, mi mennybe röppent át.

.

Vers

A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

Elolvasta:
59

 

  A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA

 

 

 

                   1.

 

 

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Aki fentről alátekint

Halkan mondja: Jézus Krisztus.

 

Átellenben összecsobban

A Nagy Ág sebes vizével

Habra hab dől hófehéren

Fülsiketítő zenével.

 

A fellegvár tornya körbe

Fürge ácsoktól tolakszik,

Asszony, gyermek mind követ hord

Mert a várúr megharagszik.

 

Itt a pórnak nincs nyugalma,

Tart a tűztől, tart az ártól,

De egyiktől se oly szörnyen,

Mint magától a tatártól.

 

Huszthy vajda szeme villog,

Lépteit úgy szaporázza.

Mi lesz, ha a tatár megjön,

Rémmesékkel magyarázza.

 

Batu kán a horda élén

 -Menekülni már hiába –

Könnyű győzelmet remélvén

Betört Transsyilvániába.

 

Kürt rivallik, mén nyihordul,

Sürgölődnek a cselédek,

Hadba vonul Huszthy vajda,

Mert a tatár már temérdek.

 

Vonulásra kész a hadnép,

Bár a gyermek nem akarja,

Huszthy vajda felesége

Csaba úrfit vígasztalja.

 

Kapu zárul, kész a torlasz,

Elsáncolják az erődöt,

Ember által nem hatolhat,

Az őrség is megkettőzött.

 

                    2.

Száldobosnál Huszthy vajda

Négy csatlósát odainti.

Testvérének mondja őket,

Bár egyik se vérszerinti.

 

Ilonát, a szemem fényét

Elviszitek az anyámhoz,

Őrzésére ott maradtok.

Hasonlítson konyhalányhoz,

 

Hívd cselédnek, vagy húgodnak,

Csak ne tudják kinek vére,

Leányságát, biztonságát

Ne bízzátok szerencsére!

 

Csókot lehel homlokára

Míg a had nyugatra fordult,

Nem láthatta, csak sejtette,

Édesanyja könnye csordult.

 

Most pediglen át Szatmárba,

Szatmárból meg át Szabolcsba,

Fegyverekkel és ruhákkal

Felmálházva, felpakolva.

 

A Tybiskus mocsarában

Gázolván akár a gólya

Találnak rá a seregre

És a vérvizű Sajóra.

 

Tüzes nyilak és rakéták

Repkednek a levegőbe.

Egyik ordít: Vissza! Hátra!

Másik mondja: Nem! Előre!

 

Templomosok, kun dzsidások

Esnek el a forgatagba

Lánggal égő nyíl záporzik

Nyomorú magyar lovakra.

 

Kaffognak a kőhajítók,

Váltogatva kén esővel,

Huszti vajda vezényelne

Hogyha bírná levegővel.

 

Kössétek a ló szemét be,

Át a tűzön és a hídon,

Nehogy ez a tüzes kénpor

Embert, lovat megvakítson!

 

Jön a tatár, mint az ördög,

Bőrsisakban, feketében,

Mindegyiknek szurokfáklya,

S buzogány van a kezében.

 

Rácok, szlávok, hegyi mócok

Menekülnek a mocsárba,

Aki nem a vízbe fullad,

Azt lenyomja egy-egy sárga.

 

Huszthy vajda menekülne

Hogy ne lássák, szinte lopva,

Se csatlósa se vitéze,

Mása sincsen, csak halottja.

 

Oldalából kiszakadva

Bökdösik a bordacsonkok,

Utat keres tapogatván,

Mint egy elkaszált vakondok.

 

                  3.

 

 

Lánggal ég még Nagyböszörmény

Ispotály lett Hímesudvar

Útonállóé a törvény

Baj fenyeget minden úttal.

 

Mind bakondás aki eljött

Mármarosból vagy Beregből,

Alig maradt lábon ember,

Hadraképes a seregből.

 

Jobbra-balra sírkeresztek,

Hogyha áll még, ég a várrom,

Ungon Bergen át kell jutni,

Hazamenni minden áron,

 

Tarpa, Uszka, Királyháza

S araszolván fokra fokról

Huszth vára már fölsejlik a

Nagy Szőlősi havasokból.

 

Veresmart egy óra járás

Annak, aki járni képes,

De most az út némasága

Fenyegetően beszédes.

 

Fenn a várfal mozdulatlan

Fedélszéke porig égve

Tudor íves ablakából

Átlátni a puszta égre

 

Huszthy ott áll megkövülten

Senki sem siet elébe

Máskor kinn az úton várta

Számadója és cselédje.

 

Kérdez erre, kérdez arra,

Rémült ajkak csak rebegnek,

Heges helyét mutogatják

Égett, vágott, szúrt sebeknek.

 

A tatárok ami kincs volt,

Egy halomba összehordták,

Csaba úrfit és az úrnőt

Láncra verve elrabolták.

 

Minden asszonyt és cselédet

Felkutattak mindeközbe,

Ordibálva verték őket,

Lovaikra felkötözve.

 

Huszthy ott áll, pallosára

Homlokával ráborulva,

Bárki várna jajszavára

Gégéje is elszorulna.

 

Suttogás és könnytelen könny

Bujdokol most minden ajkon,

Míg a várat elborítja

Részvétével künn az alkony.

 

                 4.

 

Ahol majdnem ezred éve

Éltek szorgos onogurok,

Batu kán az irgalmatlan

A kegyetlen lett az úr ott.

 

Föld színéig romboltatta

Ogúzok és gúzok házát,

Hogy a messzi Volga parton

Berendezze új szeráját.

 

A fogolyként érkezőnek

Fogalma sem volt mi vár rá,

Korbáccsal és botütéssel

Alakították tatárrá.

 

A leánynak együtt kellett

Hálni tatár ágyasokkal

De a fogoly fiú gyermek

Hétköznapja sem jobb sokkal.

 

Csaba úrfi új nevet kap:

Egyszerűen Artakínnak

Kell nevezze édesanyja,

Tűnjék a szó bármi kínnak.

 

Kardra, késre úgy nevelték

Penge éles volt a szerszám,

Volt is rajta felszakadt seb

Begyógyultan is ezerszám.

 

Anyja napról napra látta

Beállni védekezésbe,

S gyermekének vérét látva

Belehalt a szenvedésbe.

 

Úgy maradt hát gyámolatlan

Artakín, ki Huszthy vére,

Aki ért a magyar szóból,

Se barátja se testvére.

 

Csak egy öreg nagybajuszú

Csúnya tatár szolga, bár…mint,

Botjában a véset írja

Írástudó, s neve Bálint.

 

Odakünn az őrtüzeknél,

Azt mesélte minden este,

Van egy ország a Volgán túl

Napnyugatra messze, messze.

 

Artakint is rábeszélte

Nem telne egy kurta évbe

Ha az ifjú elkísérné,

Könnyűszerrel hazaérne.

 

Vándorútjuk „kurta éve”

Betorkollott két tavaszba,

Tatár Bálint mezítláb volt,

Artakin szép cifra vasba.

 

Cifra vasja elkopott már,

Marta eső és a rozsda

Amikor a rút öreggel

Felértek Máramarosra.

 

Pirkadatkor fenn a csúcson

Hunyorgott a két öreg szem

Meglátom e Huszth magassát,

Mire végleg megöregszem?

 

Ám a pára lassan oszlott

Bálint ment a sűrű ködbe,

S köd előtte, köd utána,

Nyoma veszett mindörökre.

 

                    5.

Huszt várától Bereznáig

Nem nagy az út, de az erdő,

Akár fenn a havasokban,

Embervesztő nagyra megnő.

 

Sok az árnya, sok a vadja,

Sok titka van, sok meséje,

Egyik hiszi, más tagadja,

Mi lakik a belsejébe.

 

Szép Ilonka már megérett,

De az erdőt ő is féli,

Szigorúan lenn az úton

Csalámbozik megígéri.

 

Megígéri Kond – a várnagy

Esküvéssel, hogy vigyázza,

Bajnak, búnak, szenvedésnek,

Épp elég Ilonka gyásza.

 

Esküvéssel, hogy vigyázza,

Ámde koslat nyakra-főre,

Lépten-nyomon utalást tesz…

Egy közelgő esküvőre.

 

Bereznától mély az erdő,

Félelmetes, és nem túlzok

Rikoltoznak és hörögnek,

Vadmacskák, medvék, hiúzok.

 

Ariadné fonalának

Itt leled meg földi mását,

Csak követned kell a széles

Nagy Ág hömpölygő folyását.

 

Artakin is így követte,

Kitartóan tartva délre,

Nehogy fenn a havasokban

Kelljen meghúzódni télre.

 

Isten útja, vagy véletlen

Hogy a percben jára ottan,

Mikor szörnyű jajkiáltást

Hall a mélyből szaggatottan.

 

Lánysikolyra medve bődül

Vászon posztó hasad széjjel,

Vészt jósol az erdő mélye

Sűrű, sötét, mint az éjjel.

 

Törne át a málnabokron

Ahonnan a hangot hallja,

Kardcsapással, ordítással

A vadat magára csalja.

 

Jön a medve át a bokron

Másfél embert is kitéve

Szája tátva szemfogában

Ing darabja van kitépve.

 

A fiú a balkezével,

Mint a gondos jó seborvos,

Rátapint egy bordaközre

Ami zsírt, és húst se hordoz.

 

Handzsárját egy gyors döféssel

Belelöki pont a szívbe,

Hogy a medve piros vére

Kispriccel hatalmas ívbe.

 

S megy sietve a leányhoz,

Szántva véres hordalékban,

Ki mint holt leánykökörcsin

Fekszik sápadt, elaléltan.

 

Tiszta vízzel fellocsolja,

Itatja bölcsős kezébül,

Ám Ilonka panaszolja,

Lába reszket, feje szédül.

 

Már a nap is lemenőben,

Mikor Huszt alá beérnek,

Az emberek itt is, ott is

Medvekalandról mesélnek.

                                                        6.

                                       Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok

Bévül körbe gyilokjárda

Hókagátas dupla árkok.

 

Dulfalváról, Száldobosról

Ércsisakban áll az őrség,

Ablak ajtó rácskeresztes,

Sehol sincs sebezhetőség.

 

Huszthy vajda áll a téren,

Harci díszben, várnagy, ispán,

Sorban állnak a vitézek,

Aki beteg még az is tán.

 

Titkos jelre harsonások

Versenyezve vad dobokkal,

Törvényhirdetésre hívnak,

Sejti szolga, úr, hogy okkal.

 

Mármarosi havasbíró

Földig érő kutyabőrrel

Áll a magas dobogóra

Balján, jobbján egy-egy őrrel:

 

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső

És az öt koronaváros

Hagyta jóvá ezt a törvényt

S holnap reggeltől hatályos:

 

Aki bárhol, bármi okból

Tatárforma embert talál

Kivégzése kötelesség,

Egy ítélet él, a halál”.

 

A vár népe összehördül,

Kit e törvény felcsigázott,

Míg a vajda nyomatékul,

Lefejez egy szalmabábot.

 

A káponna ajtajából

Kigördűl sok gyertya fénye,

Csaba úrfi s édesanyja

Szobra áll ott mintha élne.

 

Szép Ilona két kezében

Értük lángol egy-egy mécses,

Fényes könnye gyöngykaláris

Attól lesz az arca ékes.

 

               7.

 

Száldobosnál száll a gólya

Hírnöke a kikeletnek.

Kirándulni messze mennek

Kik nyugatnak, kik keletnek.

 

Míg Ilonka Artakinnal

Apró szamócát szemezget,

Kond várnagyot gond emészti,

Ezzel ő nem versenyezhet.

 

Lábnyomukra kémeket küld:

Mit pusmognak, mit beszélnek?

Ezüst pénzzel jutalmazza,

Ha besúgnak a cselédek.

 

S mit tesz Isten, néha van mit

Szószátyárnak elfecsegni,

Gyakran látni  Artakinnal

Ilonkát együtt csevegni.

 

Nem gyalázat megmutatni

Térdecskét, aprócska  mellet,

S a legendás szépségpöttyöt

Jobbra fenn, a válla mellett.

 

S Artakin a szúrt sebek közt

Szintén mutat egy hasonlót,

Ugyanúgy a válla mellett

Három barna színű borsót.

 

Hangja színe ismerős volt,

Mintha csak az apja volna,

Kételkedést, kutakodást

Már semmi sem indokolna.

 

Lonka kérdi: Mondd ki vagy te

Ily sudáran, ily jelekkel?

Harci virtus, vagy erőszak

Borított be sebhelyekkel?

 

Sanyarú sors szakított el

Réges régen az atyámtól,

Tatár lettem, s gyalog jöttem

Egyenesen Batu kántól.

 

Szó se rebben, jaj se jajdul,

Titok zárul nyílt titokra.

Vér szava és véres törvény

Hogyan keljenek birokra.

 

                 8.

Rácok, gácsok, bunyevácok

Tőrbe annyit sose csaltak,

Mint amennyi magyar ember,

Gáncsot vetni tud magyarnak.

 

Éjfélt kong a vár harangja,

Kond, a várnagy mégis ébren,

„Ez a nap, az utolsó nap,

Hogy a lány szívét kitépjem…

 

Ez a harcos ismeretlen,

Ám külsőre mégse szolga,

De ha tatár, halál fia.

Ezt a törvény parancsolja”.

 

Őrt állít az éjszakába

(nem azért mert jő az ellen),

Arany tallér lesz a bére

Artakinra kell figyeljen.

 

Bántódása úgysem eshet,

Tatárt ölni kötelesség,

„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,

Itt a juss előre, tessék!”

 

Odalentről kürt rivallik,

Huszthy vajda érkezőben,

Vérmes, vad vizslák csaholnak

A visszhangban elveszően.

 

Lajtorjás hosszúszekéren

Máramaros minden vadja,

Nincsen olyan jégverem se,

Mi a nagyját befogadja

 

Pirkadatra már felérnek,

Vérbe fürdik fenn a hajnal,

Csaba úrfi szemfedője

Küzd a csapzott szélviharral.

 

Fáklya lángja leskelődik

Itt is, ott is felzokognak

Huszthy vajda vak törvényét,

Nevezik meg bűnös oknak.

 

Szép Ilonka körbe táncol,

Lett légyen a gyásza mégoly,

Szemeiben már piroslik

Irgalmatlan, szörnyű téboly.

 

                   9.

Odalenn a sziklamélyben

Tajtékot vet a Tybiskus,

Rosszallása zúg az éjben,

Óh, Mária benedictus.

 

Bár a hajnal kukorékol,

S a szélkakas megcsikordul,

Mégsem akar megvirradni,

Sötét felhők járnak zordul.

 

Fenn a várban kaput nyitnak

Megszeppenve a cselédek,

Huszthy vajda pillantási

Tőrdöfésekkel felérnek.

 

Ott a gyermek kiterítve,

Mongol kopja rajta jelnek,

Vállán ott a Huszthy-billog,

Mégsem kaphatott kegyelmet.

 

„Atyaisten ott az égben

Nem volt elég vér e tájon,

Hogy e drága gyermekemnek

Vérét ontani muszájjon?

 

Lássuk akkor, hogy megy együtt,

Vér a vérrel folyjon egybe,

Ifjú vére az öreggel

A Nagy-ágba mint megyen le!”

 

Hosszú kése vadra fenve

Gyorsan fordul meg kezében

Pillantás alatt vörös lesz,

Ami fém volt, ami ében.

 

Huszthy vára már elomlott,

Térdre hulltak fenn a tornyok,

 Néha napján napnygatkor

Mégis vannak furcsa dolgok.

 

Valóság-e, vagy legenda?

Szájról szájra úgy öröklik,

Hogy a domb Ilonka napján

Éjféltájban felvöröslik.

 

 

 

 

 

 

 

Vers

Csend van

Elolvasta:
43

 

 

Fellegpárnák alatt lebeg a múlt szirma,

ráncos szoknyában szunnyad a jégvirág

a harangok némán lógatják fejüket,

míg újra zokog a búcsúztatás.

Csend van…

Erdőkben meztelen lépked a tél,

tölgyek feslett kabátjairól

gombokat szaggat a szél.

Olyan végtelen és tetszhalott,

s ha zsebembe gyűrve morzsolgatom

az avarrá szikkadt tegnapot

cserzett bőröm porrá zúzza,

 mégsincs  feloldozás…

 

 

 

Vers

szerepjáték

Elolvasta:
53

nézd az eget

ezt a lassú monoton óceánt

a felhők egysíkú ágyát

ahogy ringás nélkül

összegyűjti a bodrokat

és haragot dagasztat belőlük

régi elfeledett istenekkel

feküdj hanyatt és hidd felette lebegsz

mint elmozdult világ árva gyermeke

ki nyugodni térne szíve elől

miben fekete emberek fortyognak

akár a szurok ha lelkeket kell foltozni

emlékezz anyádra

ki egykor fekete hajával borított

rád szelíd éjt s hangja mint a xanax

távoli ködös tájra vitt

emlékezz apádra 

az örök csavargóra

aki hitte egyszer úgyis hazatér

és szerencse patkóját szorongatva

lepattogzott festékes padokra dőlve

vacogta le magáról a hajnali dér fogait

légy gyermek

naiv szeretetet befogadó test

anyádon csüngő kolonc

a rácsodálkozás igéje

légy halott 

a kezdettől a véghez jutó

csavargó

a mocsárban gázló

egykor hithű pap

végül légy önmagad

vagy a semmi

fogadd el hogy elmozdult

ami elmozdulhatott

vagy tekints messzebb az égnél

a csillagoknál

és válj azzá ami voltál vagy s leszel

a nincs: az idő ellopott emlékei

 

Vers

Sírvers

Elolvasta:
48

Halott levelek 

fejfáira

miféle sírvers 

illik?

 

Míg zölden 

lógtunk,

belesimulva 

a tömegbe,

remekül éltünk 

megannyian.

 

Most, hogy 

egyedi, tarka

gúnyát öltünk, 

örömünk végetért.

 

Levettettünk

a porba, 

ahonnan nincs 

más út, mint

a komposzt,

hiába mutatott

más írányt

a kompassz.

 

Levél ami voltál,

nem levél ami vagy.

 

 

 

Vers

Putu

Elolvasta:
68

Hatévesen ismertem meg Putut.

Épp anyámat akarta megmászni

amikor rájuk nyitottam. Még fél

évig próbálkozott, amíg anyám

össze nem jött a haverjával. Sok

mindent mutatott nekem a Putu.

Kezdve a kártyatrükköktől, egészen

az obszcén dalokig. A „pinád

szőrét megtekerem” volt a kedvencem.

Talán mélyebb vonzódás ez;

az ősidőkből eredő biztonságérzet.

Putu a maga módján szeretett. Nem

kérdeztem, nem beszéltem, csak voltam.

Egyszer felvette a kedvenc zöldalma színű

gyapjúpulóveremet. Ott szakadt szét rajta.

Putu akkor óriásinak tűnt. Tíz évvel később

valahogy megváltozott minden. A vállamig

érve kapaszkodott belém és úgy énekeltük

az Omegát, mint ha csak az életünk

múlt volna rajta.

„Én elmegyek
Szólt egy kisgyerek
Neked elmondom
Másnak sohasem
Addig megyek
Míg lesz egy kis sziget
Ahol boldog leszek…”

A Putu látens költő.

A maga kényére és az én kedvemre

énekelte s dobolta el a dalait. Fekete

egérszemei és csorba fogai között

tarolt az élet. Majd más.
Putu tíz évig nem ivott.

A sztrók meghúzta a féket. Eltűntek

a feles poharak, a dobolások

és az átköltött dalok. Valami kietlen

helyre húzódhatott vissza minden, ami eddig

ott lakott a hétköznapokban.

A kocsmát azért nem hagyta el.

Cukros vizeken élve nézte irigyen

a többi piást miközben pálcát,

bár ha tehette volna, botot tört volna

felettük. Putu tíz évig tetszhalott volt.

Én is hibernáltam magam –

más utak, más város, más szerepek.

Anyámat, öcsémet, meg a mamát eltemettem.

Túl voltam néhány ügyön és dolgon

és már nem vonzódtam a szőrhöz.

Évekkel később hallottam, Putu újra a régi.

Zeng az egész Tabán, ahogy a Botondban

veri az asztalt és üvölti a dalokat.

A minap Vásárhelyen jártam. Úgy voltam vele

lemegyek a régi helyekre. Emlékezni

az élőkkel a holtakra. A némaság közepén

álltam. Bár a dalok még éltek bennem,

azok már nem akartak kijönni.

Aztán csak ott állt. Görnyedten, hatvanon innen

vagy túl. Az idő olykor nem egyformán méri az éveket.

 „Itt ül az idő a nyakamon

kiszalad az út a lábam alól…”

Putu most is szeretett. Éreztem

a hangján, koszos kezén, őszülő haján.

Ittunk pár sört, vertük az asztalt

és együtt toltunk harminchat évet;

„kereslek álmaim peronon

és bezárt ajtók mögött”

 

 

 

 

Vers

A FÉLELEM FITOGRÁFIÁJA

Elolvasta:
54
Illusztráció: “Gombafonalak” — Buday Ádám fényképe

Golyótűz szaggatta sebek
a lét falán: most ez a rend,
mit az ősgonosz igazgat.
Isten országáról hallgat
a halottak arcán a csend.

Zihál a fény. A sötétség
leple alatt a félelem
gombaszálai beszövik
az élők lelkét. Szökik
a lehelet, s a vértelen

árnyak ellen reménytelen
csatába kezd az értelem.

 2015. november 17.

Vers

Egyszer…

Elolvasta:
58

Az idézet:
Mészáros László: Nem mondtam el című verséből való

 

 

„Egyszer csak betelik a sírással az ember.”
hátán a kereszt
karján a félelem reszket
a fekete éjek
mind varjakká lesznek
sárban vajúdik a holnap
halott a szó az ajkon
míg az imák mind porba hullnak
Egyszer csak abbamarad
a víg nevetés
könnyek záporoznak a földre
fagyos szavak hullnak
ölelést zavar a kar
és fekete madarak csőrén
a tegnapi ima hangzavar
Egyszer csak megborzong
és temető kapujához siet
ujjhegyről az érintés
csillagok fénye szűnik
meztelenre vetkezik a bánat
rongyos kabátokon
álmodoznak a vágyak
mert
„Egyszer csak betelik a sírással az ember.”
hátán a kereszt
karján a félelem reszket…
az élettel mit is kezdjek

Vers

Olvad a Himalája

Elolvasta:
56
Fotó: szepkepek.hu

 

 

 

Csillagok fényét koldulom
elhagyott, árva gyermekként.
Egy urnába bezárva
por és hamu lettél,
míg lelked valahol 
az univerzumban szárnyal.
Olvad a Himalája,
nem juthatsz el magaslatára…
 

Ki-ki megérdemli sorsát.
Én most ezt…
Anyám halott.
Ez a mai bizonyosság.
Azt mondták, hasonlítok rá.
Remélem, nem tévedtek.
Mégsem lehet többé befejezni, 
amit Ő elkezdett.

 

Rövidül a lélegzet, az élet elfogy… 
Fáradnak, elernyednek az izmok.
Évtizedekbe telt, hogy szíve megszakadt, 
mely értünk dobogott…
Üdvözülök vagy meglakolok,
nem én döntöm el.
Olvad a Himalája,
eljuthatok-e magaslatára?

 

Esik. Ázott koszorúk, szalagok.
Sírnak az angyalok…
Kísértésben edzett konok hittel
állok sírhantja mellett.
A végzetem én sem kerülhetem el.
Imáimba burkolom lelkem.
Istenem! 
Ne hagyj most magamra!

 

Ajtó bezárult, a test elalélt,
ám világra nyílt egy ablak…
Köszönöm, jó Uram. 
Kegyelmed ajándék.
Újszülött unokám képében
küldtél egy Angyalt. 
Olvad a Himalája,
ő még eljuthat magaslatára…

 

Vers

Mégis élni

Elolvasta:
54
“Életben kell maradni. Élni fog ő is,
mint a patkányok a romok közt. De mégis élni.
És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
(Szerb Antal)

 

 

 

Különös ez a nélküle-némaság, ami körbevesz…
Ha idézem azt az örökig tartó, utolsó percet,
újra és újra eszmélek, hogy ő csupán emlék,
halott remények martaléka, és én vagyok,
aki kifosztott lélekkel,  mégis élek. Túlélek.
(Hogy életben maradtam, talán csak kísérlet
arra a mondhatatlanra, amelynek fájdalma
mindennél erősebb: túlélni e kiüresedett,
sivár, végeérhetetlen, földi létet.)
 
Nem létezik semmi azóta, ami felülmúlhatná
az eszelős vágyat – lehetetlen szívhez-szólóbban
kérni a Teremtőt, mondani könyörgő,
vége-nincs imákat: adja vissza, ne engedje
veszni a gyermeket! Egy anya nem áldozhatja oda
senkinek, soha,  ártatlan magzatát – a legnagyobb
kincset! Minden hiába. Élek. (Vagy talán
csak megtörténik velem azóta az élet.)
Nincs arca az Emléknek, Időnek,- alig verdeső szíve
már némuló, e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.
Mégis élek…

 

Vers

A semmi sálja

Elolvasta:
60
Pilinszky János: Késő kegyelem c. versének átírása.

 

 

„Mit kezdjen” az, ki tetszhalott,
a szíve rég jéggé fagyott,
üresen kongó templomát
ölelő hit nem járja át.              

„Kit” múzsa se csókol homlokon,     
magány méláz a csontokon,
és oly üres ott legbelül:
a semmi sálja ráterül.       

„Mit kezdjen”mondd, ki egyedül,          
szétnyűtt húrokon hegedül?
Vérző lelkének jajszavát       
elnyelik rideg kopjafák!

„Fogódzanék”, de nincs kibe –    
beleveszik a semmibe,        
matt szeméből könny se hull;
e rút világ halált gyalul.

Vers

Lét-fösvény

Elolvasta:
47

 

Fáradt vagyok. Lent hagyom ma a redőnyt.
Nem kell most világos, mert bántja szemem,
s úgysem fedhet fel nekem oly szeretőt,
aki már váráskor izgat. Istenem,
lásd elpihentetném kiélt vágyaim.
Csendet. Pszt. Komolyan nem érdekel. Hallod?
Nem szándékozom túl lakom rácsain,
idebent várom fejemre a hantot.
Temess nyugton. Itt az idő, mire vársz?
Mozdulatlan, nem ellenállva kérlek.
Neked sem lehet jó, amikor úgy látsz,
hogy halottat játszva, s henyélve élek…
       Feladom ösztönös elveim önként,
       hogy csodálni próbáljam a lét-fösvényt.

(2015. március 25.)

 

Vers

Kérdések, kételyek

Elolvasta:
57

 

Elvonulni a viharok elől 
-tudom- egyszerűbb lenne,
de vihar-e az, ami készül
benne, s benned.
S tudod-e, milyen lehet az, 
ha mindent elpusztít,
vagy te elpusztítasz.

 

Önfeledt-e az a mosoly,
mikor a nap rád süt,
vagy árnyat borít rád
szikrázó csillagokon
éjbe fordult vággyal.
Megbocsát-e aki békül,
vagy kezet nyújt mímelőn csak,
s Júdás-csókkal áld meg,
míg haragja se enyhül.

 

Ki tudja, mitől könnyebb a szív,
mitől lesz az tisztább.
S mitől erősödik benned a hit,
mikor remény sincs már,
s azt érzed, minden hiába.
S mitől lesz kimondva bátrabb, 
igazabb az elhallgatott 
szavak vélt hazugsága.

 

Ki szárítja fel a könnyeket,
ha üldöz a sors,
s mélybe ránt a kétség.
Meddig erény a küzdelem,
ha elátkoznak érte mások,
s a vihar csendje
alattomosan hull rád
minden visszalépésnél.
S mondd, kit ostoroznál
szótlanul a halotti tornál.

 

S mitől derülne fel újra
meggyötört szép orcád,
mitől lenne kékebb az ég,
foszlóbbak az árnyak, 
ha minden harc elvetélt, 
senki nem hallgat rád.
S mivé lennének vágyaid,
szíved mitől gyúlna lángra,
ha mérlegelne a szerelem, 
s meghalna minden varázsa.

 

Örök kérdések, örök kételyek…
ez az élete minden halandónak.
A kérdés küzdelemre sarkall,
választ vár, fog vasmarokkal,
a kétely belül rág öntudatlan,
s mint bukó Nap fénye
széthull a hitben önmagától.

 

Hát légy jóban viharral,
vihartól űzött szembe széllel,
vagy küzdj meg velük, ez edzi a lelket.
De aki ringató napnyugtán altat el,
mint akit Isten meg se teremtett, 
óvakodj annak…megejtő mosolyától.