A halott
Elolvasta: 108
A halott
Koosán Ildikó
Kórbonctan gyakorlaton fehér sapkában,
köpenyben álltunk a boncasztal körül
mi hallgatók. Előttünk egy idős nő feküdt
kitárulkozva meztelen; mi életerős fiuk,
leányok, ö azt hiszem, nyolcvanévesen.
Mi bohókás tervekkel teli vártuk az estét,
rokonok, barátok őt talán rég elfeledték,
lelkét az isten megszánva magához vette,
kiterítve előttünk mereven csak a teste,
tudásunk göröngyös útján dísztelen stáció.
Bocsánatkérést tőlünk is megérdemelne
míg belső szervei közt kór után matatunk.
Benne anyát láttunk, testvért, szeretőt,
fejet hajtunk magunkban mielőtt távozunk.
október 28.
Halottak napja elé
Elolvasta: 60
(2015)
Nem múltál el,
újraszületsz az összes percben,
a világmindenség peremén,
frissen kaszált mező egén,
és milliószor-milliószor bennem…
Halottak napján
Elolvasta: 99
“Köröttem mindenütt békés keresztek, s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat…” -Juhász Gyula-
Szíveken térdel a fájdalom,
s a “halottak bölcs hagyatéka:
ha a szeretet él, nincs halál.”
A fáj a gyász, tartozéka
a hiányzol – így felvállalom –
érzésnek. Élet ajándéka.
Égi csend a temetőn lépked,
s az angyalok dala ünnepel.
Sírhalmokon a fények aprók,
arcokon megnyugvás, gyász-lepel…
A hitem Istenben megébred.
Léptem apám sírjához vezet.
Nem könnyű ám megérinteni
lélegzetvételben a jajszót,
mint valami közömbösséget,
elrejteni fájó szívhangszót…
A reménybe kell kapaszkodni,
hallgatva az esti harangszót!
Leteszem szeretetem jelét
apám sírhalmára gondosan.
Mécses-melegén virágillat.
A meghitt perc potyog rongyosan,
legszebben hallom az ütemét
árva szívemben vérfoltosan.
Mit jelez a halottak napja?!
Sosincs búcsúzás, van öröklét!
Csak egy nap ez év romladékán,
többi nap írod az évkönyvét,
a mait, minek nem vagy rabja,
s megálmodod a lelked vesztét.
Méltó módon fogd hát a pennát!
Születéskor megírod halálod…
Bennem megreked a fáj-végszó,
most nézve égő fénynyalábot,
hangtalan markolom a keresztfát.
Nem érzem az égi távolságot…
Az idézet Gősi Valitól van
Halottak napja elé
Elolvasta: 63
(2017)
Parányi darabokra töredezett hiányod,
és most tetőtől talpig mardos,
lélegzetemből is kilopták a levegőt,
a kínzó törmelék összevissza vagdos.
Vajon hol vagy? – Te, kinek ujjlenyomata
a csészém peremén maszatol,
még bársonyos altod is fázós testemben dalol…
*
A gyűlölt csend vesz körül nap mint nap,
de hiszem, egyszer újra megtalállak.
halotti maszk
Elolvasta: 167
ha én lennék Dante halotti maszkja
te vonásaim örök Beatricéje
gyűrnéd időtlenné magunkat
Halottak napja
Elolvasta: 59
Porló testük kőpalástján
bánatunk szolgálói:
mécsesek sírnak,
krizantémok bólogatnak
emlékeinkre.
Szellemük kondítja
a csend üvegharangját,
létük káprázata
hiányuk-féltőn
átremeg
rajtunk.
Holdból, Napból,
csillagok fényével
figyelnek,
miközben élőbben,
mint az élők
átsétálnak
vigyázó szemeinken.
Halottak napja elé
Elolvasta: 61
Tegnap meglátogattalak,
vittem csokrot is,
„gazt”- te így mondanád-,
s megcsókoltam szürkén
sóhajtó fejfád.
Halottak napja, holnap
Elolvasta: 69
Ma nálad jártam,
szívemben csend dobolt,
mécsest gyújtottam,
hideg az éjszaka,
most van telihold…
HALOTTAK NAPJA
Elolvasta: 49
HALOTTAK NAPJA
Mint rég ajtóra,
földre tapasztom fülem.
Hallom hangjukat
Halottak napja elé
Elolvasta: 159
(2013)
Eggyel többen lettek,
nemrég Anyám is itt hagyott,
görbült szájjal nyüvöm
ezt az önző színpadot…
HALOTTAK NAPJA
Elolvasta: 51
HALOTTAK NAPJA
Mint rég ajtóra,
földre tapasztom fülem.
Hallom hangjukat
A halottaim
Elolvasta: 40
A halottaim
Akik többé nem érintik kezem
és soha többé nem suttogják azt
a nevet, melyet rám aggattak valamikor.
Hol van már az a kor?
Körbeölelte sok szomorú f?z,
ellepte föld, befedte hó,
felélte t?z
és csak én a hervadtan viruló,
az úton felétek rohanó
?rzöm még, mint gyermek az
els? ölelés emlékét.
Minden halott
Elolvasta: 65
darabokban
hevernek
álomcsókolta vágyaim
nem mozdulok
bennem minden halott
kívül süket csönd
súlya akár a fekete föld
szívemnek feszül
Mint ahol halott van
Elolvasta: 56
Kihalt a sajnálat,
kidőlt keresztjét tapossák
útszéli lim-lomokban.
Zsebre gyűrt
tűzfényben vergődik a nap
gyászruhát ölt,
mint ahol halott van.
Miért ejt kétségbe
a szipogó hold,
haláltusa hulló csillagokban,
miért fekszenek
gyermekeink le éhen
könnyel szemükben,
mint ahol halott van.
Magát vádolja az ember,
mint jég-verte vetés
balgaságát kiraboltan.
Felszaggatott életek
dús magvain,
ki mond imát,
mint ahol halott van.
Miért telt az erszény,
hol üres a szív,
s jajkiáltásra
már vissza se dobban.
Összenőtt a kéz
a harangkötéllel,
csak temetünk…
mint ahol halott van.
A halott napja
Elolvasta: 71
Mulatni kellene, keser?n ríni,
fejfákra borulni gyertyafényben,
múltjainkat csontig felülírni,
bók-könnyekkel minden évben.
Hát akkor igyunk a hallottakra,
nyakaljunk, nyeledjünk egyre többet!
Égjen el az összes régi kotta,
mely rátok íródott a csöndben.
Vajh lesz-e még kéz, mely értem kinyúl?
És lesz-e Az, ki velem kapar?
És lesz-e oly kényes, ki úr,
kit a halál szaga sosem zavar?
Jó barátom, Te hiába jönnél,
halottam – itt – ma csak nekem van.
Kéz a kézben vájok le mélyre –
magammal magamban.
Halottak-napi pillanatfelvétel
Elolvasta: 50
két fa mint csupasz combok
fekete-fehér pedig virított régen
színes még bennem fakó a képen
ha meg is ereszkedik a büszke mell
hozzám az emlék forrósága felemel
nem földr?l-ágyról sírhantod alól
ahol egy bús vakond árvácskát szagol
de érzem még a párás öled illatát
emlékeztet fagyos temet?virág
két fa mint csupasz combok
elszórják ünnepre a lombot
és ág tövén üres a fészek
szél surran kabátomra félek
lobog hajad halottak napi mécse
dereng a fénye füstje száll az égre
mit számít hogy lépted egykor sántított
most kezembe simul a görbe bot
színes ruhád volt végig gombos
lefejteném rólad a hantot
bolondos mondhatnád még kerget?zve
s kapaszkodsz az elnyíló id?be
egyetlen kép maradt hátlapján nincsen dátum
nemcsak dereng? temet?i éjben sejlik
ahol az es?verte fák a könnyük ejtik
agyam rögzítette el?hívja a fátum
Akik már nincsenek – Halottak napja 2011
Elolvasta: 64
Az ?sz minden levélkönnyét elhullatta,
kopáran állnak már a büszke fák,
sírok közt ködöt görget a hajnal,
de egyre több hanton fehérlik virág.
Október vége busongó, könnyes évad,
ilyenkor itt érezzük kedves holtjainkat,
idézve mindent, mi már a múlt
– szerelmet, mi csúful sírba hullt,
szül?t, ki megtett mindent értünk,
gyermeket, kiért megszakadt szívünk,
nagynénit, testvért és barátot
– mindenkiért egy-egy szál virágot
most képzeletben én elültetek
(jó lenne itt a földön együtt lenni
– újra veletek).
?sz dereka fájdalommal teljes,
elsiratunk mindenkit, ki kedves,
s már az égi mez?ket tapossa
– az emlékezet mégis visszahozza:
egy pillanatra itt érezzük újra
– míg gyertyáinkat a jeges szél fújja…
Halottak napja
Elolvasta: 59
Bánatom fehér szolgái:
mécsesek sírnak helyettem,
könny? lángjuk ide-oda
– mint lelkem benn -, leng a szélben.
Porló testük k?palástján
krizantémok bólogatnak.
A csend üvegharangjában,
néma ingás, elleng a Nap.
Halálukat felidézem,
mely szeretetükb?l kizárt;
innen nézve beláthatom –
?k túl látják a láthatárt!
Azoké a holtak napja,
akik életet szeretnek,
szívük közepén ?sökkel
szellemhangon beszélgetnek.
S belátják a lehetetlent,
amin már túl a sírlakók:
arcukon, ajkukon mosoly,
él?k és halhatatlanok.
Halottak napja 2010.
Elolvasta: 58
Lassú lépt? délután
bólogat az ?sz után,
elmerengve ballagok
– most reátok gondolok –
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind, ki fontos volt – igen –
már csak emlékkép nekem,
elt?ntek (tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.
Párom, édes kedvesem,
fölötted csak f? terem,
édesapám drága lelke
itt dobog h?l? szívembe’,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: ‘el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!’
Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág,
kopár ujja nyúl utánam
– jelet rajzol lelkemen –
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok – égi lángot
– ragyogja be a világot –
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!
A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok’
nyugodjatok! én most megyek…
(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)
Halottak napja
Elolvasta: 71
Néma gyász…
üzlet az elmúlás…
pár szál virág
s megváltást remélsz…
Három szálat ötszázért!
Leértékelt halál!
Tessék, tessék!
Itt megfelel?t mindenki talál.
százasért egy gyertyaláng…
szól a SZERV, haladjunk tovább!
és futunk sírról – sírra
emlékezünk
rohanunk
emlékezünk
rohanunk…
a gyertya már megint elaludt
egy százasért nem ég
te jó ég!
de mit is vártam
üzlet ez Kemény
de hol a remény?
és a megváltás…
Megváltás!
szól rám egy hirdetmény:
Kötelez? sírhely megváltás!
Intézte már?
a tábla rám kiabál…
Király!
Emlékezünk!
a magunk módján…
s elmélkedünk…
2 óra utazás
5 perc emlékezés
hatezerért jutányos ár!
nem hiába…
Üzlet a halál!
Engem majd szórjanak szét
ha lehetne…
csak ne menjek
senkinek a szemébe…
és az idegeire így Halottak napján…
Halott az öröklétben
Elolvasta: 74
In memoriam Finta Béla
Te tudtad…
mi ketten sohasem búcsúzunk.
A végtelenbe zárt árva szívünk
együtt már békésen nyugodt.
Rózsád szívemben él? mosolyod,
mint az ég kékje itt ragyog.
Ma érted mond imát
minden, mit Isten teremthetett:
a harmatos Föld, a Nap, a Hold,
a tengerbe hulló megkésett Csillagok.
Fénybe borul az él?k temploma,
s megkondul a harang…-,
temet?be szorult néma sikolyokban
a b?n csendben meglapul.
A lélekhang könnyeidben
földi boldogságot hozott,
s az öröklét titkaiban tovább bolyong…
Halott vágyak
Elolvasta: 62
Halott vágyak
Fekete alakod közeleg az éjben,
Halott vágyak csillognak szemében.
Álmodott szerelmet,
H? lányt,gazdagságot,
De szerelme a bánat lett,
S nem lelt szabadságot.
Megálmodott engem,
S most eltaszít,
Már nem látod
könnyes szemem,
A düh, s a bánat
elvakít.
Ajkaid hidegek lettek,
Melyek remegve
csókoltak hajdanán,
Szemeid eljegesedtek,
Néznek de
nem találnak rám.
Szeretlek, s bár már
lelked megfagyott
Én mégis megpróbálom
felébreszteni,hisz
A szíved nem halott.
Gyönyör? szemeid,
Angyali arcod látom,
amint felém közeleg,
T?r szeli ketté szívem,
S lassan meghalok
Veled.
———————————————————
Néhol ragrímelsz, máshol viszont gyönyör?, tiszta rímeid vannak. Az írást egy igen kellemes ritmusú sorral indítod, meglesz tehát itt a verszene el?bb vagy utóbb, hallásod, érzéked van, ez nagyon fontos.
Tehát az els? sorod igen jó ritmussal indul, a második sorral viszont csacsisággá teszed az egész versszakot.
Az alalnyod ugyanis a versbéli kedves alakja a szövegértelmezés szerint. Egy alaknak (hacsak nem tekintjük szlenges szónak), hogyan van szeme, hogyan álmodik… stb.
A harmadik szakaszodat a sok e hangzó teszi komikussá, mekeg az egész.
Aztán ott van még ez a teátrális stílus. Halál, halál, halál. Annyiszor sütöd el, hogy teljesen erejét veszti, immunisak leszünk rá, pont ett?l a nagy hatni akarástól vész el a dráma.
Összességében tehát: ne akarj ránk ekkora hatással lenni, hidd el, hogy a kevesebb sokkal több lehet.
Halott öregasszony döglött macskával
Elolvasta: 69
*
Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban, mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.
Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.
Halottak napján
Elolvasta: 67
Szorgos munka folyik, szerszámok suhognak,
szomorú szemekb?l dús könnyek potyognak.
Csendes itt a munka, nem hallatik nóta,
emlékek falvában úgy múlik az óra.
Minden kapavágás beszédes tisztelet,
félbeszakadt álmot hirdet az üzenet;
elmúlt életeket bevésett költemény,
repedezett, ódon kövekbe írt regény.
Hangtalanul ölel gyermektelen magány,
apátlan ifjúság, sorsfordító talány…
– S emlékekben kutat sok gyászoló elme,
gyertyák fénye borul a temet?kertre.
Halottak napján
Elolvasta: 102
Köd telepedett az égre,
indulunk a temet?kbe.
Lábunk alatt csörg? avar,
f?, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk ?ket,
t?lünk korán elmen?ket.
Láttuk ?ket, zörg? csonttal,
ny?t ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:
– Imádkozni, de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó ?szben,
reszketünk a temet?kben.
Halott Angyal
Elolvasta: 56
Vállukon lógó törölköz?kkel,
Halott angyalok takargatják,
Meztelen cselló fenekük,
Míg párás tükreik foncsorján,
Próbálkoznak el?maszatolni.
Az alkalomhoz ill? arcaik,
Azt mondják b?nös a világ,
Jókedvükért nem fizet eleget,
Idegenek hasán kente szét,
Szívemb?l a mohón falt vért,
Sürgetett, aztán id?t kért,
Eldobtam, a talált gyöngyöt,
Velem üvölt, mert ez színház,
Magával bújik épp most össze,
Én félve, még egyedül alszom,
Már nem szólok, bánt a hangom,
Üvölts te tehetetlen, éhesbeteg!
Csendemért én gyógyszert szedek,
Mindenki üvölt, ha fáj a maga kínja,
Zuhanunk, szemünk eltakarva,
Támasz voltam, most elvetett mankó,
Kútba ejtett apró, vízbefúlt fényes érme,
Sürgetve, aztán id?t kérve,
Halott angyal csal így lépre.
Ez Húsvét, ma ünnep van,
Gazdátlan keresem önmagam
Törött tükörben, néhai arcok,
H?tlen szerelmet gyászolok,
Vágyam kevés, csak két dolog,
A Minden vagy a Semmi,
Menj utadra halott angyal,
Vagy engem hagyj elmenni.
Halott merengés
Elolvasta: 65
kép: Papp Norbert- A hajnali város felett…
(Üvegen szikrázó langyos napmeleg kedvhozónak.)
Múló pillanat…
A langyot szél röpíti tova,
A fényparányokra árnyak terülnek,
szokatlan nyugalom marad.
A háló bekeríti udvarát,
az üvegszemcsék szívemre hullanak.
Rég nem vártam a csodát, most mégis búra változik
e légies üresség bennem.
Valami elveszett.
Hiába keresed a tűnőt, hiszen meglehet, hogy ez egyszeri szárnyalás
színek toppanása.
Az embert színek alkotják,
szürke és fehér,
aztán kevés napsugár,
naphajlongó lendület sárguló feszülete.
S pír, mely észre térít, és vállalod önmagad, sok
szürkével.
Halottnak látszom
Elolvasta: 51
*
Kintről halottnak látszom,
Bentről a szerelem mindent átitat,
Hogy megvakuljak, s csak bámuljak,
Nem jutott eszembe.
csendes áhítat
Remete énemben,
Kevesen ölelnek igaz kezekkel,
Saját lombot növesztek,
Kis csemete gyökere szívemben.
reákörmölt sebekkel
Rejtekhelyem bent a mélyben,
A testem eltakarja,
A lélek betölt minden rést,
Melyen a bűn beszivárog.
szívem facsarja
Ezért látszom halottnak,
Hol gyötrelmemben ölelek,
Fájdalommal csókolok,
Örömkönnytől fuldoklok.
szerelemmel szeretek
Kihunyt csillagok halott fénye
Elolvasta: 60
… de már sosem, te sem, és én sem…*
Elhittem, mert hinni akartam –
holt betűkben, halott szavakban
azt, ami nem is volt része,
de belehittem minden igébe,
s nem érdekelt, hogy lelked kész-e,
nem kérdeztem, hogy jönni félsz-e,
csak elhívtalak,
azt remélve, hogy új alak
teremthető egy félálomból,
de hiába szólt a fohász,
hiányzott valami kovász,
a genezis lám, nem újrázható,
a mindenség sem mindenható,
zárt terek vonzását nem lehet
kikerülni, a terheket
nincs mód elhagyni, s hiába
lenne szabad gyököd a világra,
szoros kötések nem jeleznek,
laza hatások talán lesznek,
de nem húzhatsz másik páncélinget,
az utadra hintett
jancsiszögek úgyis felsebeznek,
és koptatják az idegszálakat,
míg körbefolyik örvényes áramlat.
Elhittem, mert hinni akartam –
de már tudom, hogy amit magamban
létezni véltem, a vágyó képzetek
nem voltak valók, csak a képzelet
elvarázsolt kastélyában jártam,
és csodával rokon hatást kívántam,
hogy Ádámként varázsoljon a vágyam,
s legyen műhelyem egy sajátos Éden,
és teremtsek egy új Évát a létben,
aki nem a bordámból bújt elő,
de saját jogán lenne a teremtő
megújított alkotása,
a réginek nem a klónos mása,
de új világ újított varázsa.
Elhittem, naiv képzelet
ütött reám egy vízjelet,
kihunyt csillagok halott fénye,
halott csillagok kihunyt léte,
ez maradt, s még lehet hitem –
ha elfelejtem, amiben hittem,
holt betűkben és halott szavakban
eltemetett elnémult dalban,
sápadtra fogyott egykori fényben –
de már sosem, te sem és én sem.
Kölcsönhalott
Elolvasta: 59
Megfürödtem.
Megfürödtem az ? vízében.
Megfürödtem,
és a s?r? sár
szívemr?l lepattogott.
A halott ott állt mellettem, de az
arcát nem fordította felém.
Az ? vizében fürödtem ,
mégsem kérdeztem t?le
semmit, és ? sem kérdezte
miért jöttem.
Csak álltam a folyóban,
és a hullámok tornájára
figyeltem.
Mint akinek elkészült a szíve.
A folyót erd? ölelte körül.
A tájat,
az öröklét csendjének „párálló
mértana” megigézte.
Igen megfürödtem,
és az önáltatás sara,
mint elhasznált
fazékról a zománc
lepattogott.
Így készültem el.
És most helyettem beszél,
ami eddig belülr?l figyelt.
Kép: Tony Moore
Halott vagyok?
Elolvasta: 55
Halott vagyok:
lélegz?, él? halott.
Halott vagyok?
Halott vagyok:
lélegz?, él? halott.
Kinek kitéptek létéb?l
néhány boldog pillanatot.
Halott vagyok:
vánszorgó halott.
Szegként szúrják át lelkemet,
ki nem mondott mondatok.
Halott vagyok:
lélekben halott.
Elrabolt t?lem az élet
egy remény-gondolatot.
Halott vagyok:
lelkemben fúj a szél.
Szívemben most is
érintésed zenél.
Halott vagyok:
de élni akarok újra.
Bízni a jöv?ben –
nem gondolni a búra.
Halott vagyok:
álmodok mégis.
Csak szemed öleljen át
a felébredésig.
Halott vagyok:
pillantásod simogat talán.
Újra ott lehetek így
az élet hajnalán.
Dunaharaszti, 2009. október 13-14.
Halottak napjára
Elolvasta: 52
Halottak napján kinn a temet?ben,
Krizantém díszlik a k?rengetegben.
Ki fedél alatt nyugszik, örök pihen?ben,
Gondozója gyászol a lelkében mélyen.
Némelyik helyen, hervadt virág hanton,
Néhol meg pazar koszorú a tartón.
Virít a sok színes, mint egy tarka mez?,
Mégis a nagy fehér, ami szembeötl?.
Van aki csokrát hivalgón helyezi,
Van aki pár szálat, szerényen leteszi.
Sokan motoszkálnak portát takarítva,
De temet? néma, mintha kihalt volna.
Senki sem szólít, hogy csendet kérünk,
Némaság az úr itt, mély tiszteletül.
Odébb az úton dübörg? forgalom,
Itt megkövült élet, békesség, nyugalom.
Tenger a virág, tenger a fájdalom
Sóhajok hídja ível át holtakon.
Csíp?s szél futkos. Sírok közt tekereg.
Apró lángot borzol, mi világol felettek.
Olvasót morzsol öreg néne, mormol.
Fia megel?zte, bár ? lett volna soron.
Gyorsan sötétedik. Lángok sem rebbennek.
Számtalan ?rködnek holt lelkek felett.
Befejezhet? halott
Elolvasta: 64
Legyen a hajnal tökéletes,
sérülés nélküli táj.
Mint egy öngyilkos kör,
hogyha bezárul
a részekb?l
valami összeáll.
Bejut a szívbe a vérágakon,
a mindenség lüktet? ered?je.
Vibrál, szétáramlik és átalakul,
mint a kristály úgy mutatkozik meg.
A halott így lesz befejezve.
Akár egy régóta íródó mese.
Megfújom pokoli trombitámat,
és amit érzek, kap majd
egy m?köd? nevet.
Kép: Rufino Tamayo
Halottlátó
Elolvasta: 60
Kipp– kopp, kipp– kopp, ajtóm koppan,
reszket kezem, félve moccan.
Halkan nyitom, árny betoppan,
szell? süvít, gyertya lobban.
Kipp– kopp, kipp-kopp, padlóm reccsen,
apró lábak lépnek csendben.
Könyvek, függöny, minden lebben,
gyermeksírás, sikoly bennem.
Kipp-kopp, kipp-kopp, bántó képek,
falra kúszó rémes rémek.
Elvinnének halott lények,
ne hagyd Uram! Ne hagyd, kérlek…
Halottak napja elé
Elolvasta: 58
Hogy szerettük őket…
Csókot osztogató
ajkuk helyén,
most a végtelen szunnyad,
álmokat kergető
tekintetükre,
csillagpor ül,
sóhajuk elhalt,
fájó emlékükre,
bús csokrunk kerül.
Halott apjához
Elolvasta: 62
Halott apjához
Birkóznék apámmal, (de már soha),
fognám a kezét és összetörném,
hasára ugranék, sz?rét tépném,
nyakát megkarmolnám, lesném, mit bír.
Meddig türelem, honnét álszentség,
hol van határ, ahonnét elvisel,
ahogy ráugrok, karmolom, tépem,
összetöröm; pedig csak megfognám –
ha nem áldozott volna fel engem:
nem hagyott volna: él?knek prédát.
őszi gondolat
Elolvasta: 249
kevés a remény
sorvadó tagok
hiába ősz
és hűvösebb idő
nem segít ima
Isten nem figyel
kit érdekel
ha eggyel több halott
Godot-ra mindhiába
Elolvasta: 221
a házasság
nem tartotta
be ígéretét
senki sem
mondta többé
hogy szeret
csukta az ajtót
a hajópadló
nagyot
reccsent
lába alatt
pókháló lengett
a sarokban
halott színészt
siratott a taps
fejjel lefelé
himbálóztam
egy színházi
függönyön
a deszkákon
apám ordított
szedjem össze
magam
de a részek
szétgurultak
elvesztettem
szegény fejem
ölembe vettem
anyám helyett
hajam simogattam
Kórisme
Elolvasta: 439
Mint valami burokban lebegő
csodabogár,
héjba zárva, ahol nincs levegő,
hová hazajár
a félsz, és csak egy feladat maradt,
életben tartani önmagamat.
A mocsárban, hol a semmi hagyott
én vártalak,
de oda senki le nem kúszhatott
csak dögbogarak,
és köztük én sem voltam éktelen,
felszóltam – s velem szólt a szégyenem.
Gyere, vigyél el… kértem anyámat
is naphosszat,
pedig akkor már halott volt, nálam
sokkal halottabb,
és irigyen gondoltam a végre,
vártam, hogy a mát csendre cserélje.
De tudod mindvégig mosolyogtam
mint egy bohóc
a porondon – ha a nép felhorkan
ahogy hajcsomót
marokkal szórtam és messze néztem…
parókám alatt izzadt a szégyen.
Temetőink – Kiskunmajsa
Elolvasta: 451
(Kiskunmajsa)
Ide temettük,
ezerhétszázhatban
az első halottat.
Aztán jöttek sorban…Ma
bátyám sírjánál állok.
Petőfi megtalált verse
Elolvasta: 435
Régesrég jár énrólam egy monda.
Iskolában azt tanítják rólam:
harcoltam a szabadságért hajdan,
kerültem is emiatt nagy bajba;
Segesvárnál ott a csatatéren,
hazámért hullajtottam a vérem.
Holttestemet sehol nem találták,
ott a mezőt bármerre kapálták.
Azt terjesztik rólam sok-sok éve,
– tudja minden iskolás betéve -,
eltűntem és hősi halott lettem,
ott és akkor leheltem ki lelkem.
Nos most Barguzinból írok néktek,
ide hurcoltak a muszka népek,
itt pedig én új életre kelvén,
mert hát végül is én költő lennék,
költő nem pusztul el zajos harcban,
lelkem tüze újra ömlött dalba.
Alekszander Petroviccsá lettem,
Annuskába is belé szerettem.
Kisfiunk is született rá évre,
itt halok meg, itt lesz síremlékem.
Hőkatlanban
Elolvasta: 291
Hőkatlanban
Koosán Ildikó
E felfűtött katlan-délutánban
minden árnyék gazdátlan öleb,
töpörödik testetlen magányban,
kihalástól vajh’ ki védi meg?
Esőre vágyom rendületlen,
zárt redőnynél fényre szomjazok,
gonosz a nyár, azt is észrevettem
tíz bimbóból mind a tíz halott.
Jósolják, de mégsem jön a váltás,
kenyérharc és ínség várható;
kérdés, ott fönn van-e megbocsájtás,
vagy az átok magunktól való.
-
augusztus 12.
A tavaszi tisztás
Elolvasta: 321
Elviselni a tavasz báját
Bezárt tudaton át
Át felbontott vonatsíneken
s ha zsenge ibolyák közt elcsúszol velem
egy percre akkor elfordul az ég
a fák árnyát ránk borítaná
szemedben a tenger elcsitulna
– de csak egy percre
s robbanó tudatom szárnya messze szállna
át fertőző nyomor vonalán
át fehér álruhák ostoros börtönén át
át halál gyertyák múlt-tüzén…
tán meg sem áll?
Jégből épült e Birodalom
felhőkből nyúló – felhőket szúró
porcelán kemény sima üvegköltemény
Zárt ajtók kulcsát sosem adtam át
sosem dobogott át ablakán
emberi szív forró mosolya
‘Igen’-nel döntsd le alkonyatát
többé a hajnalt ne fujtsa halottá
a napkelte éneke ne hasadjon prizmákká
olvadjon a jég
dőljön a kastély tomboló tengered közé
s szemedben a hajnal
ibolya-szirmot ontson ajkunkra.
2010-03-15
A nincs korog (Jagi emlékére)
Elolvasta: 626
Az ordító nincs csak úgy sajog,
szinte harapnak belülről a sóhajok,
amikor úgy érzed, mindenből elég,
többé sehol sem akad számodra menedék.
Ott még a Nap is csak egy iszonyú sötét
folt, a vágyott jövő temetetlen holt,
talán még virrasztanál az élet ravatalán, hol
szomjas öleléseket kínzón itatnak sós
könnyek, sokak látszatéletét szemlélve
magaddal hitetted, nekik jóval könnyebb,
de többnyire nem, és ez az egész olyan (kibaszottul) istentelen!
Ziháló ködöd homályába vész a rád mért idő,
lélegzetvisszafojtva vár a tüdő, röpke attitűd ő.
Hullacsillagok tetszhalott fénye virraszt, minden tompa,
elterül, majd föld alá fekszik a megszakadt szívverés,
ez annyira, de annyira otromba! Rövid és kevés.
Ahogy a nincs magából kifordulva korog.
Magára hagytad a viszontlátás örömét. Kit küldök majd a sörömért?
Hogyan jár köztünk az utolsó cigaretta körbe? Hát az adomák?
Egyedül hogyan lesz a többi este görbe? Ki eszi meg velem a maradék vacsorát?
Csak egy elnémult gyász kikerekedő szeme néz meredten tükörbe.
Gazdátlanná vált ihletek maradnak utánad, le nem írt szavak.
Ki tudja? Kereste egyáltalán valaha,
valaki a lélek rengésének epicentrumát, ami téged döntött romba?
A csend hallgatása tüntetőleg konok.
Nélküled síri csendben lüktetnek tovább a papírokra vetett sorok.
2018. 02. 10. 23: 55
Taorminai epizód /átdolgozott változat/
Elolvasta: 715
saját fotó
Taorminai epizód
Koosán Ildikó
Szórt fényű
köznapi égbolt
az öböl felett,
szűk,
fehérre fakult utcák,
erkélykert,
ámpolnadíszek
kókadoznak
a fülledt délután
albumlapjain,
a tömeg
hirtelen kettéválik,
a szó csendszünetjelei
szorosra zárnak,
halottaskocsi
zökkent vissza a mába,
józanodik a perc,
józanodnak a napi tervek;
lám, aki ott nyújtózik
a koszorúk alatt,
nem vágyik immár
a Nagyságos Élet
talmi kegyeire.
2018. július 25.
Széppoétika hozott anyagból
Elolvasta: 736
Sokáig úgy voltam, hogy szépnek kell lenni,
mert volt valami elvont képem az emberről,
“ami” szép, s erről tananyag, sem a megélt
valóság el nem téríthetett, “cselovék éto velikolépno” –
hangzott a “mélyből” a méltóság szárnyas igéje, mielőtt
inni ment a színész, én meg a piát se szerettem, a függőség
füstös-szeszes kábulatával nem éltem, csak a társbérlet
próbált rontani szárnyaló szabadságomon, dörömbölés
a közös vécé ajtaján, “mi van, papnak készülsz, megint olvasol,
azt hiszed másnak nem kell?” – szóval szabadnak-igaznak-
szépnek lenni, ahogy talán csak partizánok lehettek,
“bátor emberek”, sőt, a rendezői utasítások előtt és túl is,
mert filmnél is több az élet, és olyan szépnek kell lennie, akár
egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozásának a boncasztalnál,
melyen a patológust szemlélik, s nem varrnak zsebet
halotti ingére, és nem is kérdik, miért nem.
Vacogó világ
Elolvasta: 515
Kránitz Laura Életelemző című verse nyomán
Fagyottra hűlő ágyak,
tetszhalottá merevedő vágyak,
fogak mögött csikorgatott búcsúszavak,
télre tél jön, valaki megölte a tavaszt.
Alvadtra tépett utolsó szívdobbanás,
az érzelem magának saját sírokat ás,
hervadt kórókat csokorszám hord rá a szél,
tétova kezek keresőn nyúlnak a semmiért.
Véres lábnyomok pöttyöznek a havon,
valaki az égről lelopni készül a Napot,
minden fényre halálos árnyék vetül,
egyáltalán beszél itt még valaki Emberül?
2017. 09. 29.
Te vagy mégis
Elolvasta: 878
Evokáció Radnai István verssoraira
„magad vagy kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”.
– Radnai István
Te vagy,
ki úgy érzed, vétkeid,
feledhetetlen múltad, bűneid,
száz kudarctól halott céljaid
furcsa, megvénült rabjaként
rég’ halott ősök emléke vonszol
bezápult, bomló, halódó sorsból
a remény alig-villanó,
gyér fénye felé!
Te vagy mégis,
ki másoknak fényt adsz,
ha mosolyra váltod könnyeidet,
és fejed a földről a végtelen égre
– fohásszal értük –
fölemeled!
Fotó: saját, Jáki templom
alienationem
Elolvasta: 867
Meghalok benned,
s te porrá törsz bennem.
Savként marjuk egymást,
egyazon mederben.
Vadhúsok nőnek.
Fájó, duzzadt,
semmivé váló rügyek.
Nem lesznek érintések.
Nem lesznek vágyak.
Csak sértések, vádak,
ténytelen ügyek.
Nem lesz már te,
s nem lesz az én,
és mi sem leszünk,
csak halott remény.
Szobrok
Elolvasta: 66
az ő ez te ott anyám áll
és itt a nagymama szegény
hűvös hiányok mint márvány
szobrok sorsom főterén
talapzat nélkül mintha élne
körbeáll a sok halott
kör kör mögött és nincsen vége
elevenen foglyuk vagyok
megpróbálok kitörni futni
de átölelnek nem lehet
és hallom amint összesúgnak
szorítsunk neki is helyet
Búcsúzásféle
Elolvasta: 73
Jagos István Róbert emlékére
Ugyan, mit mondhatna a lélek, amikor halottá dermedt
egy ember, talán mert a létbe belefagyott,
mert hideg volt az élet és magához édesgette
őt egy tűzforrón lángoló pokol?
Ugyan, miféle szavak lehetnek itt vigasztalók,
mikor emlékfoltot sem hagy a le nem esett hó,
amikor önmagát egy rossz Truman show-val
búcsúztatta el egy szeretetéhes földlakó,
ahol a többiek egy bulvármoziban ülve
lesték, szurkoltak, osztottak észt
egy elmének, melyben úgy látszik
végleg meghasadt a remény, az emlék, a létezés.
Valaha szép szó volt az ember legnagyobb fegyvere,
a gondolat hasította végig a kongó tájat,
ahogy kiömlött mindenre szenvedéllyel,
önmagát leplezte le, s lett maga az átható bánat.
Azt hiszem
kisírni jó a verset, de néha egyszerűen csak önveszélyes,
ha a rím nem menedéket nyújt,
ha már soha nem a játék mozgatja a pennát,
mókuskerékké válnak a kibuggyanó szavak
és befoghatatlan dúvaddá változik át a lélek.
Én már több száz halált láttam,
hallottam templomban, temetőkben,
sirattam jó barátot zokogva,
sokakat pedig leráztam magamról,
mint a port sepri le nadrágjáról az ember:
könnyen.
A búcsúzás nem az én világom,
hiszen a földre jönni nem is én akartam,
de ma elkortyolok egy kólát wiskey-vel,
a felét a földre ürítem,
a többi meg lassan végigáramlik rajtam.
Episztola a névtelen régészhez
Elolvasta: 75
Régebbi Aquincumi Költöversenyen nyertes versem
Episztola a névtelen régészhez
Koosán Ildikó
Régi idők kutatója!
Te vagy, ki az emberiség örömére
faggatva néhai tört darabokból a mintha egészet,
nyugtalan lelkeden pergeted át ama ősi világot,
eltemetett ideákat, a rég feledésbe merültet.
Őrzi a múzeum tárlatok rengetegét. Idejöttem,
Téged köszöntlek babérkoszorúval, ha zeng a dalom,
hódolatom jeleként ma a szó tüze messzire röppen,
hallja, ki könnyeden siklana át eme mozzanaton:
Fényüregén az idő kapujának bukkan a részlet elő,
izzik a szépség, átsüt az ezredek szürke homályán,
íves a hajlat, vagy mértani lépték, elkap a míves erő,
visszaröpít, hol mestere résnyire ablakot enged az álmán…
Éled a tetszhalott, s a lombtalan ág rügye újra kinő.
Mélyen az érték, földbe temetve tűri, hogy némán
hordozza hátán végtelen hosszan a lompos idő…
Érsz legelébb oda, kezded az izgalom mozdulatával
menteni mind ami kincs, hűen a hangulatát, erejét,
köznapi létben is lélegzel együtt a régi világgal,
benne feledve magad, mint aki éjjel a kedves ölében elég.
Vedd levelem, neked írtam a tisztelet ünnepi gondolatával.
Áve, Te istenek földi kegyeltje! Áve Barátom!
Áldjon az Ég!
Aquincum, A. D. 2010 június 5.
Máról-holnapra
Elolvasta: 79
Túlcsorduló étvágy az ínség…)))
Számok, csekkek bűvöletében
égsz el. Ilyen a sors. Utálod,
mégis számba veszed őket.
Ahogy ők rád kényszerítik magukat.
Hol sikolyos sellőnyi öröm, sovány
a fizetés, ott derékaljnyi semmi marad,
üres kőbölcső életek világra jötte előtt,
vagy ébenfekete koporsóba vert
utolsó szeg, elvetélt jövő, pár félholt
krajcártetem, melyből magad
havonta porig rombolhatod.
Számsorok, kivégzőosztagok,
elvérzett végösszegek. A lét
szükségtelen szükséglete ölelkezik
ridegen egybe s ahogy tanultad,
már el is hiszed, nulla magában nulla,
s minden elvész, sápaszt a tudat,
ki nem alkuképes, örök vesztes.
Sátáni ajkakon habzó hivatalos pecsét.
Már nem is kér, de lefoglal s elvesz,
ujjai köré csavar a pluszból mínuszba
fordult semmitmondó bamba lét.
Aztán újra kezded, osztasz s kivonsz.
Se szorzás, se összeadás.
Túlcsorduló étvágy az ínség.
Málló falakba kapaszkodsz csak,
mint ki ingyen konyhák előtt sorjáz,
hol könnyű a zseb s nehéz a lélek.
A bevétel-kiadás számai tesznek
félvakká. A kiadásokat látod,
ahogy halotti torként köréd gyűlnek
s mint kifordított porzsák
havonta hullsz előttük térdre.
A holnapot még összekapargatod.
Boldog vagy, ha akadnak morzsák,
s bőkezűn osztod szét az ígéretek
nincsen maradékát.
Kiszáradt kereszt
Elolvasta: 78
Elvetettük rég
a hitetlenségnek
meddő magvait.
Borostyánnal benőtt
templomainkban
senki nem lakik.
Száraz kórókból
verünk keresztet
– a hithez nem, de –
fejfának elég.
Mások lopott
hitéből merítve
indítunk új
kereszteshadjáratot.
Pókhálókba ölöm
a légyröptű bánatot,
“Isten bennem él”
csak én vagyok halott.
JÉGFODROS BALATON
Elolvasta: 76
A csöndbe dermedt fodrokon,
a szem cikk-cakkokban fut át,
s én botladozva bámulom
a havas-zsabós jégruhát.
A mozdulatlan Balaton
hűs pont az égbolt homlokán,
a fagyott öröm tál halom,
a tél terített abroszán.
Most minden mozgás tetszhalott,
s az árva nádas széliben,
olvadt időre itt hagyott,
nagy, barna méltóság pihen.
A hideg fáradt, mint a szél,
s a bujdokló víz és a part,
mint rügybe bolondult levél,
belém szeret és fogva tart.
Palackposták Nakonxipánból
Elolvasta: 93
—Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai––
(Pethes Máriának és Kovács József Hontalannak)
az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok
nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot
de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem
*
a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek
békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-
túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
s a négy évszak
a négy sarok
-legszebb a nyár-
künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
s fekete szél kapkod
lehulló sétáim után
*
billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek
a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
s m o s t itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)
Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)
nincs remény
lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged
Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem
s a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem
*
vászon helyett
rácsok
a vakkereten
most
az a Nincs
ami Van
ecset nélkül
vajúdik a kéz
túlhordott képek
a lélek belehal
a test
tűri még
bíbelődik
benne
a salak
s hajózik
horizont-nélküli
termek
meszelt
égboltja alatt
*
sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak
aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek
út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem
próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-
didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke
*
ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között
és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében
hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok
festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)
mégis pizsamában ülök
az ében
csönd belsejében
s magányom
lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre
vadászom
*
ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket
csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeretvilágra
adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni
és tovább ring
az inga
meddig
*
körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek
megmentett
az álmaimba szorult
katapult
egyetlen túlélője
lettem magamnak
ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom
s állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek
Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart
Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)
voltam
pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír
csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra
Ekhnaton verset ír
*
árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben
most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések
bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok
a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik
láthatatlan kezek
emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze
ami megmaradt még
a nyitott ablakon át
érzem a rizspor szagát
pedig a hárs virágzik
*
álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj
bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek
(sebek)
folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket
a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat
háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
s mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem
(hiába)
Istenem
hány virradat férne
ekkora éjszakába
*
…pedig ott volt a tábla
ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ
kiléptem
rámcsukódtam
s most itt vagyok
kulcs nélkül
Nakonxipánban
a hóban
nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)
Hercegnő lebeg
a mellvéd felett
s aki voltam
játszani hív a kisgyerek
most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon
neki mondogatom
nyár van
nyár van
ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább
Nakonxipánban
hull a hó
*
szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt
s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre
csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye
előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög
fönn az aranyat nézem
s árnyamat a mélyben
föl föl
tovább
(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)
s megint
SZIGET az ágy
*
vihar
villámvalóság
percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom
ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon
s kopp-kopp-kopp
egy árverésen
elkel a halálom
*
néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
s ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot
néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók
néhány óra még
hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes
énekét unom)
mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég
…csupán néhány óra még…
*
csukott szemmel
(gyakorlásként)
morzsákat tapogatok
egy kettő vagy három
lépésnek nevezem
a szoba tárgyait
(kettő a szék)
ez megszokható
de a mind gyakrabban
rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen
néha
nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak
kaleidoszkópok
de zsákutcába szorult a fény
s hiába tolatna már
falat emelt a retinám
és hirtelen
a Semmi
elkezd történni velem
*
csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)
készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre
s hallom
EZ
itt marad
igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja
kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat
*
apad a folyó
Tengert-érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken
de lassan elsüllyed ez a víz is
sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van
——(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
– így látom –
de nem értem benne
magam)
ÉLT NEGYVENNÉGY ÉVET
Elolvasta: 79
Az van, amit vártál: sír, zúg minden molekula.
Mögötted. Egyenes és ellentétes
igazságok suttognak a valóságról. Sokk.
Találgatások ütköznek, s térnek magukhoz
vissza. Egy a közös mindben. A tudat.
Halott vagy.
Az van, amit vártál, de már nem lesz papírod,
s egy szó sem több, ’mi – s ’mit szerinted –
más nem értett,
vagy élt meg; egyszerre súlyos, és könnyed,
áldó-átkozó… rímes, vagy natúr.
Csak nekünk. Sorra szólalnak meg a kint és bent,
a „milettvolnaha”, a „tudtam”, az „éreztem”,
a „micsoda”, meg a „nemlehet”…
s bennem a talán, mint ide-oda vád, mert, talán,
ha azt mondom mindig, ha tiltakoztam is ellene(d),
hogy Igen! Rossz az Élet! Menj!
Talán.
Most úgy van, hogy – már – nem
haragszom.
Halál van. Dátum. Kép. Sok Gyászkeretes.
Tied.
A halottak könyvébe jegyzett, külön ki nem
emelt titulussal – zseni – lett neved:
Jagos István Róbert.
Folytatásnak más, S hogy éltél negyvennégy évet.
Mi van még? Könnyek. Nem akartad.
Szerelmed, gyermekeid, barátaid
árvaként sírnak. Nem szólsz. Nem cáfolsz…
… sehol vigyor… jól ismert… szeretett,
csak zsebkendő, s döbbenet, felrázna,
ébresztene.
Siratottként jársz-kellsz. Nevetés nincs,
csak tömény valóság, amit
ki kell(ene) mondani: Nyugodj… békében.
Az van, amit vártál? Az is, meg nem is?
Majd… elmondod. De nekünk
– nélküled is –
még maradnunk – dolgunk van – kell.
Élve.
Életben. Isten veled. Isten veled.
(Bicske, 2018. február 10.)
Jagos István Róbert. Isten nyugosztaljon. Ági… őszinte részvétem…
Pillanat – képek
Elolvasta: 83
Mendegéltem amerre az út vitt
bokámig ért a tegnapi fájdalom
a sarki lámpa rég elvesztette fényét
az a vén ringyó körmét rágva várt…
tenyerén ringatta a rohadt magányt
villamoson emberek – már fékezett
mikor a lány elébe kéredzkedett
karján álma – talán ha harmincéves
ölén az éjszaka nyomora – elfért…
szája sarkában futó mosoly – már nem félt
csak mendegéltem messze vitt az út
szürke falakról elém fájdalom csordult
kövek közé szorult valaha becsület
pironkodott – lehajoltam – elfutott…
soha-tavasz hozott hazugságot
város mocskán röhögve ébredt a hajnal
kényes palota csúfolt tisztaszobát
öklömnyi gyermekért könyörgött az élet
folyóról álmodott letörölt könnycsepp…
anyám feje alá rejtett egy ezrest
a temetőkert rózsákkal volt tele
átölelt a füzek szánó tekintete
vén anyó térdelt száraz kereszt tövén
rózsaszirom ébredt halott ölén…
nézd – röhögte Senki – idejött dögleni
csak mentem fájdalmam már térdemig ért
miközben szembeköpött a kósza szél
magányom fekete kabátja földre
én virágok csókolta sírra dőlve
átkoztam Istent – hittem hazaértem
láttam – most tisztul felettem az ég
avarban ébred az itt feledett remény
suta szavak ölelkeztek a mával
anyó hazaindult – Senki földre rogyott…
egy pillanatig a világ is álmodott
…dolgom lenne színezni gyermek arcát
tisztára mosni mocskosok száját
elérni angyal hó tiszta szárnyát
s rátakarni – e rohadt világ bűnnel
szennyezett sáros léptére – de félek
elveszek mielőtt utam véget ér
hisz a szenny már térdemig felér
Istent sem kérem – elhagyott
egyedül maradtam – ne szánjatok
holnap még értetek felállhatok.
Vágyakozás
Elolvasta: 73
Te csúf, nagy, fekete madár,
télhozó hangod tova száll.
Szürke ég alatt, szél suhan,
sápadt szívvel,szomorúan.
Gyászruhás, károgó csapat,
búsan hallgatom hangodat.
Pipacstól izzó réteket!
Nem fagyott, kopár kerteket.
Harsogó zöldet, aranyat!
Nem dermedt, halott madarat.
Szivárványt, azúr ég felett!
Nem hótól terhes felleget.
Színes levelet, libbenőt!
Nem zord időt,kedvtemetőt.
Január, február, itt a nyár!
Hess, huss, csúf, fekete madár!
—
Kedves Judit!
Versedet naplóba javaslom!
Üdv: Miklós
Leszállópálya
Elolvasta: 68
Oly szomorú lettem
akárcsak egy gyermek,
lábamra lép a tömeg
de egyedül vagyok,
alig van barátom,
s ha volt is
– már halott. –
Lelkem ciszternája
túlcsordul a könnytől,
ám mégis mosolygok,
nem sírok sosem,
fekete madaram
itt kering fölöttem,
és prédára lesve
rikoltja nevem.
*Ecce homo
Elolvasta: 75
Erdős Laci fotóművész Hair című fotografikájához (…de a Hair c. film/zene hangulatához, üzenetéhez, és aktuális létérzéseimre is…)
csak fut az idővel
forog a mában
ebben az elvadult
zajos világban
homlokán falfehérek
a bűn- és bánat-szántotta
mélyedések
és a bölccsé lényegült lelkek is csak
valami súlyos sötét leplet borítanak
a fáradt emberarcra
míg elborítja az álom
de álmában is pörög tovább
csak fut az idővel
forog a mában
rohan a gyarló ember
ébren és álmában is
a való és álmodott
időtlenségbe őszülő*
elgépiesedett világban
arca halottfehér
a szíve olyan árva;
semmije sem maradt
amit örökül hagyhatna
a vesztébe rohanó világra
csak fut az idővel
forog a mában
Régi Adyk
Elolvasta: 70
Pia fraus
A költő nem hazudhat, kevés ehhez az önszerelem,
s nincs az az eszme, Petőfi, póz, se Ady,
aki effélét érdemelne. Igazság van,
prófétája szegény, jó, ha nem kereszten végzi,
díjazhatják, átkozzák, helyére teszik: a semmi
mellé koronként, de mint a bolondra: figyelni kell.
Játékunk fölött, átfogóbb szabályok éltetik, ha ír,
de ha hallgat, tudjuk meg annak okát is,
mert nem hazudik a költő, ha mégis, nem az.
Akciós mosás egyszínûekre
Kisebbségbe kerültem,
hiába piroslik az orcám,
nem értek egyet önmagammal;
hányom a falra a borsót,
nincs ki letakarítsa,
végső remény:
megint a gravitáció segít,
ahogy Adynak egykor,
a kőhajításnál az orcára esés;
mert a hűség – végül is –
sorskérdés,
ez az anyázó hazafiság,
talán már Kölcsey
így volt vele, az egész
Herder utáni magyarság,
mert vállvetve dolgozzuk meg
a férgekkel e földet,
‘amelyből’
s trágyázzuk a szellemet,
ha magasra sikerül.
‘Hazajövök és honvágyam támad’
– semmi baj,
majd visszaverjük –
gondolta reális énem és értem,
bár csuda tudja,
minek e napi benső zászlófelvonás,
hisz gazdasági kényszerből,
túlélő logikából
volt már javaslatom:
kisebb a költség,
nagy a hatás,
alakítsuk a trikolórt bátran:
foltozzuk közepét,
tetejét és alját más színűvé tegyük:
középkolorrá;
s lengessük fennen,
húzzuk fel jó magasra napjában,
a mi napunkban,
mert eljött végre ez is:
éljen, éljen
a három szín végre
megbékélve az egyben,
lengjen fennen,
hirdesse örök nemzeti dicsőségünk
a lehetséges keretek közt,
hogyha még szabad:
büszke fehér!
Ady hegyre megy
Mert Nietzsche tévedett:
Isten csak tetszhalott,
de hogyha újra lesz,
addigra nem vagyok.
Ébren az őrület,
fekete zongora
lecsapott fedele
visszhangja sem maradt.
Minden egész eltört –
a gyász kiteljesít
együtt hisszük azt, hogy
sohase volt ez így.
A nagy cet írójának ürügyén
Dionüszosszal megbeszéltem,
nem szeretném Ady útját járni,
ő amúgy is csak zseni, mi más,
én meg nem könyvelőnek,
de mindennek jöttem,
azóta is csak könyvelek –
amit nem úgy csinálok,
mint az önigazoló emberek.
Nekem életem is lenne,
ha tudomást vennék róla,
még mitizálnom sem kell,
mint az érmindszentinek.
Nincs cigim napi hetven,
egyetlenet sem szívnék,
a bor öt liternyije minek –
józanon vagyok kapatosabb;
nekem az orvos javallta estére
a vörös bort vérképzőnek, mert
jobb, ha nem szűrnek ki vér-
adásnál, hogy gyenge a haemoglobin.
Utolsó magyar – van utánad is élet;
történelem nincsen, csak narratívák,
irodalom az egész világ, meg színház –
bár ez olyan nekem, mint cseppben
a tenger, de akkor hol is a bálnánk…
BOSSZÚ
Elolvasta: 84
Poligráf-líra
Egyelőre csend. Úgy tűnik, túlélem…
Most azt se bánnám,
ha rám szakadna az ég.
(megérdemelném)
Ezt nagyon elszúrtam.
Csak tartsak ki még…
(jót tenne egy extra alvás)
*
Eljött az ideje,
hogy alaposan rád ijesszek.
Forrt bennem a bosszúvágy,
elvégre félredugtál…
Annyi klassz pasi van. Bátorság!
Egy kis flört senkinek sem árt.
A hűtőben van némi konyak.
Remek gátlásoldó. Betankoltam…
A bárpultnál támaszkodó két alak
alaposan végigmér. Láthatóan bejöttem nekik.
Dögös cucc, smink. Nyert ügy. Néhány bók, pezsgő
után hamar összemelegedünk.
Jó fejnek tűnik mindkettő.
Andalító zene. Hangulat. Kell több?
Viszont egyre jobban szédülök…
Megér ez ennyit?
Nem lenne jobb mégis időben kiszállni?
Jön a pánikroham, s nekem annyi…
**
Fékcsikorgás. Kiráncigálnak a kocsiból.
Undorító, nedves avarszag.
Körülöttem egyre több sötét alak.
Pofájukon kéjes vigyor. Atyaúristen!
Nem jön ki hang a számon. Félek…
Lekötöznek, mielőtt kiabálni kezdenék…
(innen nincs menekvés)
Hánynom kell… Megnyílik alattam a föld…
Zuhanás a mélybe… a méélybee… a méééély… –
***
A vágány mellett tessék vigyázni!
Felriadok. Mostakkormivaaan?!
Hirtelen itt találom magam
ezen a kurva hideg padon,
valamilyen pályaudvaron…
Csuromvíz vagyok. Hol lehet a kabátom?
A peron óráján hajnali három!
(az imént jöttem el hazulról)
Apropo otthon! Mintha nem így terveztem volna.
(van, mikor az ember túllő a célon)
Itt fekszem kiterítve, akár egy kurtizán.
Forog velem a világ
Újabb zuhanás –
****
Kedvenc számomra táncolunk.
Zsolti gyengéden magához húz.
(jól esik közelsége, illata is vonzó)
Nyugi, semmi melodráma, menni fog.
Mindig csíptük egymást.
Bedobom magam és néhány konyakot.
(oda a gond)
Csakhogy én lettem oda…
Kezdetét vette az asztrálutazásom…
Egyre közelebb jött a Hold…
*****
Álmomból ébredek?
Rám nehezedik a kőkemény jelen
teljes súlyával. Mindenem sajog…
Feltápászkodnék, lehanyatlik karom.
(tetszhalottként belepihenek a helyzetbe)
Van némi forgalom,
direkt meg se moccanok,
(nem mintha tudnék)
vajon akad-e valaki, aki felsegít,
megkérdezi, mi bajom?
Senki. Lazán elsétálnak mellettem.
Körülnézek. Szanaszét üres üvegek…
(a közömbösség érthető)
Feltehetően „csak” részeg.
A fenéket! „Csak” éppen
arra vár, valaki felsegítse, valamit rá terítsen,
s végre elálljon ez a francos eső…
Nagy gáz, ha így találsz…
Taxi!!!
******
Hányszor mondjam, hagyd a redőnyt, míg alszom!
Szemhéjamon mázsás súlyok.
Résnyire felnyitom. Szikrázó, szúró fények.
Pupillámban vibrálni kezd az élet.
Előttem lebegő emlékfoszlányok –
Hiába hadakoztam, ne menjünk diszkóba.
Lehetett volna nagyobb katasztrófa.
Egyedül a tánc, ami bevonzott.
(lassúzni veled, mint egykor)
Sejthettem volna, ott lesz az a hülye liba.
Megint rád hajtott. Naná, hogy kiakadtam.
Az elején tök jó volt…
(pezsgőre sör)
Ugye, nem történt több?
Titkos karok emelnek föl
a tudattalan mélységekből.
Megpróbálok visszaaludni.
Jaj, ne! Ma inkább mégse!
Csak mielőbb letudni ezt az éjszakát.
Micsoda rémes álom!
Csatakos a hajam, párnám csomókban.
Hasogat a fejem… Fázom…
Lenne rá esély, hogy megbocsáss?
Alhatnánk újra összebújva…
(azok a régi, ágymeleg ölelések)
Remélem, ez volt utolsó tévedésem…
Merre vagy édes? Már felkeltél?
Főznél nekem egy jó, erős feketét?
Temetőfény
Elolvasta: 72
Az utolsó hant is ragyog,
ahogy a lélek földbe nő,
az összes sírdomb tetszhalott,
és világít a temető,
a messzi tűntekkel vagyok,
s míg apám citálom elő,
a csillagokkal ballagok,
s egy rejtett út bukkan elő,
most lent is fönti fény ragyog,
de pulzáló és lüktető,
s megidézi a tegnapot
egy fölfoghatatlan erő.
árvult almafánk
Elolvasta: 61
– szó-varázslat: “pástétom, felhőátvonulás, fogaskerék, vastag” szavakra –
(ballada – halottak napja után)
kattogó fogaskerékké lesz az elme
a feltörő emlékek nyomán
belesüvít a csendbe ahogy
egy fekete varjú károg búsongva
a megcsontosodott vastag kérgű
almafán amelynek ágai
földig hajolnak vén terhük alatt
és a kertben mintha ott állna apám
a ráncok megsokasodtak a homlokán
hosszan az égre néz tűnődik meditál;
a felhőátvonulás után elmarad a vihar
talán és marad még alma is a fán
beérik mire eljön újra az unokám…
…de a pástétom mellé
felesleges az alma már
apám az égben öleli az unokát
az árvult kertben varjú károgja:
de kár… de kár…
Vándornapló
Elolvasta: 70
Itatós szívta föl az alkonyt
Sötét lett hirtelen
Csönd nőtt az ordasok köré
s e csönd itt van velem
Eddig gyötört a járás kínja
Most mellém ül Pihen
akár az eb mely árnyat hajszolt
Ülünk a semmiben
és mégis minden így lett teljes
hogy megszűnt önmaga
A bennem-lakó gyermek retteg
Túl néma éjszaka
*
elhagyott tanya akár egy
hátára fordított halott rovar
görcsösen szorítja a Napot
merev gerendalábaival
kivégzés utáni csendben
kerítéslécek hevernek
délidő darabolja lángvágóval
a maradék keretet
*
Azért mert eltévedtem
hibás egyedül én vagyok
Nem hittem bölcs útjelekben
Nem hittem el hogy meghalok
Génjeimben összefércelt
térképen elrajzolt arány
Minden jelzőfény látomás
egy nagyobb álom udvarán
*
van-e seb mely
bevarrhatatlan
van-e halál
mely gyógyítható
van-e perc
melynek nincs
kezdete s vége
van-e út mely
nem előre-jelölt
van-e titkokhoz kulcs
a nyelvem alatt
és fogaim közt
szorítok-e
Vízözön-utáni
ágat
*
tréfák állatai szétfutottak
ülök beomlott ég alatt
ez volna hát valódi arcom
amit e tócsa tükre megmutat
ez volna ő az ismeretlen
aki születésem óta én vagyok
akit neveltem óvtam hitegettem
s aki helyett majd meghalok
*
idegen utca
idegen kertek
idegen híd
idegen patakon
idegen árnyék
idegen falakon
idegen galambdúc
idegen tűz és
idegen kéményben
idegen korom
idegen templomban
idegen igékből
idegen irgalom
*
régóta tudom
a metronóm törött
de a záport csak
később vettem észre
egy villám szárán
csiga erőlködött
hogy égbe jusson
mielőtt elégne
*
szirmoktól habzó réten megtanultam
pillék röptének kódolt jelbeszédét
ma már szó szerint fordítom a tájat
betartva keréknyomok pontos sortörését
láttam patakok fürge szobrászkezét
hallottam kelepelni a zöldgólya-nyárfát
s most e mérföldkő sámlijáról nézem
a kányaszárny mögött forgó levegőt
Isten leheletének aerodinamikáját
November
Elolvasta: 60
Minden halott az enyém.
És minden veszteség.
Belőlem szakít, ki elmegy,
a mondhatatlan helyre;
az elhagyott hely én vagyok:
átjátszható kerítés –
életem fő műve,
és mégis őrzés.
Míg vagyok, tudom:
empátiát nem várhatok
attól, aki Örökéltű,
leheletétől sem várhatok,
csak a testtől, mi fájni tud,
és ami több még mint az anyag.
Kutyám hű szeme a nyitott ajtónál,
az ajtófélfa száradt fáján mézga csorog.
a Vándor naplója
Elolvasta: 74
itatós szívta föl az alkonyt
sötét lett hirtelen
csönd nőtt az ordasok köré
s e csönd itt van velem
eddig gyötört a járás kínja
most mellém ül (pihen)
akár az eb mely árnyat hajszolt
ülünk a semmiben
és mégis minden így lett teljes
hogy megszűnt önmaga
a bennem-lakó gyermek retteg
túl néma éjszaka
*
elhagyott tanya akár egy
hátára fordított halott rovar
görcsösen szorítja a Napot
merev gerendalábaival
kivégzés utáni csendben
kerítéslécek hevernek
a délidő lángvágóval darabolja
a maradék keretet
*
azért mert eltévedtem
hibás egyedül én vagyok
nem hittem bölcs útjelekben
nem hittem el hogy meghalok
génjeimben összefércelt
térképen elrajzolt arány
minden jelzőfény látomás
egy nagyobb álom udvarán
*
tréfák állatai szétfutottak
ülök beomlott ég alatt
ez volna hát valódi arcom
amit e tócsa tükre megmutat
ez volna ő az ismeretlen
aki születésem óta én vagyok
akit neveltem óvtam hitegettem
s aki helyett majd meghalok
*
idegen utca
idegen kertek
idegen híd
idegen patakon
idegen galambdúc
idegen tűz és
idegen kéményben
idegen korom
idegen templomban
idegen igékből
idegen irgalom
*
a szirmoktól habzó réten megtanultam
pillék röptének kódolt jelbeszédét
már szó szerint fordítom a tájat
betartva keréknyomok pontos sortörését
láttam patakok fürge szobrászkezét
és hallottam kelepelni a zöldgólya-nyárfát
most e mérföldkő sámlijáról nézem
a kányaszárny mögött forgó levegőt
Isten leheletének aerodinamikáját
Töredékek
Elolvasta: 57
Kopogtál – ajtót nyitottam
csak a szél
fetrengett a köveken
pille szállt bokorra
halkan reccsent egy fűzfaág
bennem is kettétört
a tegnapot tartó rózsaág
*
Kiáltottad – megyek
a szél elhozta hangod
én rajzoltam arcomra napot
te csillagot küldtél
de ma sem jöttél haza
én eléd térdelve átkoztam
minden pillanatot
te szárnyad terítve vártál
és közben a tavasz búcsúzott
*
Ma reggel jégvirág nyílott
a mindig vaksi ablakon
házfalra kúszott a fájdalom
az eresz elengedte könnyét
kavicson térdelt a bánat…
…lehunyt pilláim alatt láttam
húsz éve halott apámat
*
Tegnap kontyba tűztem hajam
– tíz éve rövidre vágattam
fekete gyolcsingem zsebét bevarrtam
– színes ruhába bújtam
madarak csőréből osztottam magot
– nálunk soha egy sem lakott
ráncos arcom eső mosdatta
– hetek óta már nem esett…
…anyám halkan súgta
gyermekem nyisd ki szemed
s míg csendembe rejtettelek
anyám megáldott engemet.
Őszutó
Elolvasta: 77
Bús, bánatos a kert, színe fakó, halott.
Őszigába hajlottak a virágfejek,
koldusként nyúl kelyhük meleg napfény felé,
kis halálraítélt, törékeny életek.
Fátyolt ölt magára szemérmesen a Nap,
narancsopál fénnyel az égbolt közepén,
csendesek az estek, a tücsök sem zenél,
vért gyöngyöz az alkony, a puszta peremén.
Összekacsint a Nap az ezüstös Holddal,
a fodrosan gomolygó fellegek fölött,
gyorsan jön az este, bársonyt húz a tájra,
meleg tüzek gyúlnak, a házfalak mögött.
Tükrébe néz az ősz, homlokára dér ül,
fázósan összehúzza magán köpenyét,
megborzong, gondolva a zimankós télre,
és bús képpel, zúgva, süvöltve áll odébb.
Együtt lélegezni
Elolvasta: 61
Vágyaim a nyár dalára ringnak,
de minden szólam halott áldozat;
itt az ősz jár, rőt levelek hullnak,
még hallom sírni a hullámokat…
Ballagok a nyirkos avar-ágyon
e sárgult elmúlásban, s köszönöm
a tenger kékjét, mely már ködös álom,
de álmaimat még újraszövöm.
Az emlékek közt révedezem hosszan,
képzeletben új nyarat teremtek;
a sziklafalból forrás fakad, moccan
egy kő, s egy ággal együtt lélegeznek.
ami nincs
Elolvasta: 102
személytelen ige
első személy
ráolvasott csillagok
szemmelvert éj
a hit ami nincs
felvérzett ing alatt
a híd ami nincs
alattad beszakad
a város ami nincs
tornya felhőt temet
a vetés ami nincs
száraz hamu felett
az otthon ami nincs
kilakoltatott
isten aki nincs
halott mindig halott
a világ ami nincs
felvállalt magad
az alku ami nincs
kárhozottként tagad
szemmel vert csillagon
személyed hite
személytelen villan
a ráolvasott ige
Az ismeretlen
Elolvasta: 73
Poligráf-líra
Az ismeretlen
Koosán Ildikó
nem írta rá a sors ki volt s miért,
ősz vette körül, az éj takarta;
hullott levélként terült a padra,
érte virraszt most az esőverte tér
alkalmi tócsákba gyűjtve könnyeit;
kiért, miért is, oly mindegy ma már,
hiszen halott ez az árvaházi lány,
homály dajkálja végső perceit
szél mormol felette sietős imát;
mire az éjjel hajnalpírra vált
az árvák közül ő bizton célba ér;
köznapi eset, mantrázzák sokan
de hogy a kor is szügyig benne van
arról a fáma semmit sem regél.
2017. október 30.
Az a szép,fényes éjszaka
Elolvasta: 62
Úgy jött,mintha ember volna,
kit annyi lélek,oly rég várt,
sírása lágyan átkarolta,
a hideg,fényes éjszakát.
Pólyája halotti gyolcs volt,
anyja öle királyi trón,
mennyei altató hangzott.
Íme,az Ember a sárgolyón!
Jött fényben,ragyogva,lenni,
hozta a szeretet magját,
hírdette,hogyan kell élni,
de kevesen értették szavát.
Lénye egy misztikus titok.
Megváltónak jött a világra,
rettegték a hatalmasok.
Ítélték őt gúnyra,kínra,
vállára vette a bűnöket,
elárulták,megtagadták,
gaz módon megfeszíttetett.
Ő is félte a kínhalált.
Meghalt ott,mint minden ember,
kiontott értünk drága vért,
fájdalmas,megtisztult szívvel,
de harmadnap már újra élt.
Reménnyel,tiszta szívvel várni,
több mint két évezreden át.
Többé nem lehet feledni,
azt a szép,fényes éjszakát.
—-
Kedves Judit!
Az igazán értékes Istenes versek elsősorban személyes hangvételűek, nem dogmatikus megállapítások gyűjteményei, nem gyermekkortól betanult megállapítások. Ez itt egy szép evangélium, hitvallás, de nem több. Leírtad, megfogalmaztad azt, amit tanultál erről. Pont. Most akkor fejtsd ki azt, hogy neked mindez mit jelent? Vagy csak egy szeletkéje mit jelent ennek a történetnek? Felsoroltál mindent, mégsem tudtam meg belőle semmit arról, hogy karácsony, vagy Krisztus hogyan érintett meg téged személyesen?
Naplóba javaslom.
üdv: Kőszeghy Miklós
“Szoktatom szívem a csendhez”
Elolvasta: 112
„Kivül-belől
leselkedő halál elől” hiába menekültél,
a sínek között már mindig ott lapul,
de könyvespolcomon megbújik
a halhatatlan Óda, minden szerelmek
örök hordozója,
és hiába, hogy „Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –„
de áll az égi bál szüntelen, és táncolunk,
mi szegény földlakók, mint ti,
ott fönn a mennyben. S már „tudom,
hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”
És Indulás előtt még utoljára, egyszer
„Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét”
…”Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”
„Vak volt a hajnal, szennyes, szürke.
Még üveges szemmel aludtak a boltok”
„A Fénynek földi hang még nem felelt”,
„Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.”
„De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem: megmutatott mindent,
de lassan, türelmesen”
S én „Újra és újra látom a képet,
a sárga lámpafényben fürdő,
elmosódott arcokat”,
és eszembe jutnak tűnő, szép szerelmek,
de nem látom már a visszautat.
„Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!”
– búcsúznék tőled, kedves,
de addigra már „Sehol se vagy.
Mily üres a világ. Egy kerti szék,
egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”
És fáradt hangon hiába kérdezem:
„miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?”
Miért, ha már mindennek vége?
„Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”
„Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.”
De mellettem élsz még, mindenek felett,
„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,”
Hiába sírok érted, s erőm is fogyva már.
Velem zokog az asztalon
két üres pohár. Már nem remélek,
válaszomra sem várva hiába kérdezed:
„Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?”
Csak nézlek némán, és én sem kérdezek.
„ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme(d) színére visszarévedek.”
De „tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között” –
már hiába súgnak biztatót,
elindultam, s csak „botorkáltam
fel a lépcsőn. Hogy elérjek
a napsütötte sávig, hol drapp ruhám,
fehér ingem világít.”
Már nem érdekel a világ szennye,
nem érdekel se csúf, se szép.
„Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem”
„Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.”
Lassan „Itt hágy, s vissza se tér majd
gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”
S a barna csendben tisztán hallom még:
„valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot”
És valaki majd ott zokog,
s „a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
(…)
„Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.
kint nagyon fujt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk”
„Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.”
Ó „Jaj, emberek!
A harmadik napon a legnehezebb,
a harmadikon. Nem átkozom magam.
Nem siratom. S itt is, ott is
az esőben kivirágzik a tető, a fal, az ég”
De „Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.”
„ki hű hozzám, hogy hű maradjak
és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők,
sziklák és lombok, fák, füvek.”
S már „Fut, fut az áram
a déli sugárban s hökken a hó
a hideg havason.”
Még utoljára „röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya,
tűz!” És „jövök-megyek a térben,
könnyűnek és szabadnak érzem magam,
ilyen napon szeretnék meghalni.”
S már „Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”
*
Montázs a magyar költészet legszebb versei – TOP 30 2013. – alább felsorolt válogatás egy-egy rövid részletének egymáshoz illesztésével, az alábbi sorrendben:
József Attila: Nagyon fáj
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Tóth Árpád: Körúti hajnal
Szabó Lőrinc: Különbéke
Kálnoky László: Az elsodortak
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Pilinszky János: Apokrif
Babits Mihály: Esti kérdés
Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában
Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
Radnóti Miklós: Tétova óda
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Juhász Gyula: Milyen volt…
Nemes Nagy Ágnes: Között
Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig
Arany János: Kertben
Weöres Sándor: Valse triste
Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Karinthy Frigyes: Nihil
Vajda János: Nádas tavon
Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb
Zelk Zoltán: Sirály
Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek
Áprily Lajos: Március
Nagy László: Tűz
Oravecz Imre: A megfelelő nap
József Attila: Óda)
Forrás: http://port.hu/…/ma…/a-30-legszebb-magyar-vers/article-31029
Iszlamátum
Elolvasta: 53
A béke ölében piciny iszony,
és ölünk, ölünk. Napra nap. Bizony.
A csönd utána olyan iszonyú,
de minden gyilkos hívő és hiú.
Miféle fájás és miféle tűz,
ami a lángnyelv imájába űz?
Miféle őrült szándékkal taszít
az öldökölés poklába a hit?
Kinek lehet, amikor nem szabad
a némaságba zárni szavakat?
Miként lehet, hogy ott szakad a húr,
ahol a légzés életet tanul?
Kit érdekel, hogy félnek a dalok?
Pár őrült elme. Számtalan halott.
A csönd beszélni kezd. A seb beforr.
Az éj bezárul. Virrad a terror.
Időtorony
Elolvasta: 64
Lépcsőn fekszem, vagy általlépek,
szemembe sütnek ijedt fények,
ott lapulok a hajlatokban
repedésekbe idomultan.
Mint a por. Nem! Annak árnya,
a lélegzések vitorlája,
beszűrődő alig napok
összezúznak, halott vagyok.
Nem is, annak miazmája,
gyűrű, a Hold karimája,
olykor látszom – viharidő,
süssön át egy május-eső.
Imigyen szól(N)a Hermész Triszmegisztosz (Változat)
Elolvasta: 70
Tudjátok-e, hogy Isten szeme előtt
rejtélyes kaleidoszkóp a világ, melyben
egykor a mennyek hasonmása,
a felső dolgok rendszere tükröződött?
Tudjátok-e, hogy most van ideje annak,
amikor isten magára hagyja a földet,
ősi lakhelyét,
és visszatér a mennyekbe?
Tudjátok-e, hogy lassan
már csak elporló kövekbe vésett,
és sárguló papírra vetett szavak
tanúskodnak a hajdani áhítatról?
Látjátok-e, hogy a tagadás
lassan már teljesen elnyeli
Európát,
a keresztény világ templomát?
Látjátok-e, hogy csillagok, angyalok
hullanak a földre, és
hogy a sötétség már
kedvesebb, mint a fény?
És látjátok-e, hogy ma már
őrültnek tartják a hívőt,
bölcsnek a hitetlent,
és hogy zavart keltsenek,
mindinkább az együgyűt,
a balgát dicsérik?
És nem érzitek-e, hogy mint nehezednek rátok
a Halottak Könyvének lapjai,
hogy itt a földön szinte már nem is éltek,
hogy már nem is kell a Styx túlpartjára mennetek
ahhoz, hogy magatoknak csupán árnyai legyetek?
Nem érzitek-e, hogy belétek vegyültek,
és bennetek élve,
háborúra, csalásra, rablásra,
s mindenre, ami a lelketek mérgezi,
késztetnek a gonosz démonok?
Gondoljatok a kathar Beziers elestére,
ahol nem volt irgalom,
ahol papokat, asszonyokat, gyermekeket öltek meg,
– köztük azokat is, akik Szent Magdolna szentélyében
kerestek menedéket, –
ahol az oltár lépcsői vértől áztak,
ahol sikolyok verték félre a harangokat,
ahol mindenki meghalt.
Vagy gondoljatok a vendée-i
pokoli hadoszlopokra,
melyeknek katonái asszonyokat
kőrakásokon erőszakoltak meg,
csecsemőket
szuronyra tűzve hordoztak körül,
és akik a gyerekeket lovak patáival
tiportatták szét,
és akik, hogy a puskaport kíméljék,
tömegesen fojtottak vízbe és
elevenen égettek meg embereket!
Vagy gondoljatok Verdun-re, Marne-ra,
Doberdóra, Londonra, Varsóra, Berlinre,
Drezdára, Budapestre, Moszkvára,
Hirosimára, Nagaszakira, Tokióra, My laira,
Hanoira, Kabulra, Bagdadra, Falludzsára,
és gondoljatok a többi felégetett városra, falura,
a sok kiontott vérre, a rengeteg halottra,
a haláltáborokra, sikolyokra, a sírásra,
fájdalomra, romokra,
az üszkös sebekre, a csonka és lefagyott végtagokra,
és gondoljatok a koldusokra,
a reménytelenekre, a leszakadókra,
és arra, hogy milyen ravasz most
a pénz hatalma,
majd nézzetek magatokba,
és ha tudtok még,
imádkozzatok.
Ne várj
Elolvasta: 69
Ne várj többet az égig érő fáktól,
ne várj, ha szédít rügyfakasztó mámor.
Elég a csókja, teste, óvó karja,
érett gyümölcsét csak neked ringatja.
Ne várj többet, ha gyarló mód csak várod,
ne várj, ha feladni készülsz az álmod.
Aki új hittel ébredni nem képes,
sovány jussa elvetélt fizetség lesz.
Ne várj többet, hajts fejet kelő napnak,
ne várj, míg tévhiteid elragadnak,
s elhiszed, hogy a sekély folyómedret
víz felett járhatod, ha úgy van kedved.
Ne várj többet egy lángra gyúlt szikrától,
ne várj, ha szerelmet mímelve játszol,
s van, kit felültetsz, s van, aki felültet.
Áhítat nélkül üres minden ünnep.
Ne várj többet, nem lehet ma már várni.
Ne várj, indulj el, s merj hazatalálni,
akkor is, ha a sors gyötrelmet oszt rád.
Véredből vétetett itt ez az ország.
Ne várj többet, ha mindenki elhagyott,
ne várj, életre ítélt vagy, tetszhalott.
Akkor se, ha érzed közel a veszted.
Vidd tovább a válladra vett keresztet.
nyár-temető
Elolvasta: 58
ma az vagyok ki csendben ül
egy én-alak itt legbelül
ma senkiért és senkinek
nem zúgnak alattam sínek
ma nem lehet mert megveszek
szemem sarkában fellegek
karomban pihen a halott nyár
két karja lóg arca hideg már
üveges szemében én nézek
nincs ott más félelem más élet
Hamvaiból éled
Elolvasta: 62
Illusztráció: Zsolnai Tímea azonos című gyapjúképe
Már fény töri át szobám ablakát,
minden hajnalt megszépít, megáld.
Pirkadatkor végre felderül
bánat-szürke álomból a csönd.
Otthonom sem puszta ház csupán,
tűnik a sok, sötét látomás.
Közel hajol hozzám a végtelen,
könnyeimen fényemlék terem.
Az égen szürke felhők foszlanak
– fényes szárnyú főnixmadarak –
feltámadnak halott hamvakon,
tűzhalálból, arany lángolással.
*
Újjászületés című versem átirata:
https://www.7torony.hu/content.php?c=54713
Angyallá vált barátnőmhöz
Elolvasta: 79
Hiába várom, hogy egyszer még
felhívsz, halk szavad elér,
és visszatér a remény, hogy mégis élsz;
csak a csend süvít, halott a Fény.
Becsaptál! Vége. Nem segít imám.
Könnyes emlék vagy a torz vigyorú lét
hazug „igazán” – te drága barát –
néma relikviám…
Csak rág és mar az emlék,
hallom, ahogy kértél: mesélj még!
És szelíd mosolyod, ahogy nemrég
még életre kelt fáradt-szép,
komoly arcodon…
Már a halál ül tort angyal-mosolyodon,
gyászos árnya röhögve átoson
dermedt homlokodon,
és én a semmit markolom –, az is rideg,
távoli, akár az örök hó
a végeláthatatlan ormokon.
Mit mondhattam volna „akkor” én…?
Hogy menj, és álmodd tovább
a tündérmesét, ha félsz…?
Már nem sietsz hozzám soha.
Átutazóként a múlt lett álmaid néma,
árvult otthona… Nincs már szerelem,
és könnyű, játszi fény sem táncol
a holtak zárt szemén.
Bár hinném: a Nagy Ég a vágyott,
boldog otthonod,
és átöleltek ott az angyalok…
