…
te elfelejtettél lélegezni
én lassan fájtam
Isten nem figyelt
aztán azt hiszem
sírtál
tenyered mintha
reszketve megsimogatott volna
s majd
ahogyan a pillanat
elfogyott a meleg
régen tudom
most mégis
lázongok
nem tartottál ki
most sem értem
és azóta
nincs rendben semmi sem
————————-
Kedves Etka!
Ha elfelejtett lélegezni (=meghalt), hogy sírt, hogy nem tartott ki utána?
Azt nem érted, hogy nem tartott ki?
Üdv, Zita
…
Olykor mélyen hallgatva
próbálom megérteni Istent,
gondolataimban ott van a válasz,
és egyszerűnek látom az élet titkait,
majd minden a porba hull,
érvénytelen a hajnali egyszeregy.
Ösztönösen, csak azért is felkelek,
homlokom mögött
észrevétlen aggódásokból
születik ügyetlen,
botladozó élni akarásom.
Milyen más ma megkapni
a veled elfutó érzésekből
itt rekedt, morzsányi valóságot…
…
Most a csend őriz minden pillanatot.
Karjaid puhaságában a test könnyű,
a lélegzet természetes, milliónyi
sejtem remeg csak, ahogy szótlan ölelsz.
Még ne mozdulj, játszom; kifordított
világom elszökő dallam. Szerelem.
Hajnali gyönyör gömbölyödik bennem,
s a csend őriz minden pillanatot.
…
Ma minden mozdulatlan, a házak, a fák,
az emberek. Szemükbe szelídültek
a nappalok rezdülései, és az éjszaka
jajszavai, félrebillentve minden imádkozó szentet,
csak a törékeny orgona szirmok hurcolják
az ízetlen napokat. Változtál. Más vagy,
független a régi szenvedélyes lázongó
tegnapi embertől, aki ösztönösen öltözött
a tükör előtt állva rongyaiba.
Befordultál a sarkon, már könnyű léptekkel,
mint aki kisemmizett lenne a magány vonzásából.
Néhány érezhető mozdulattal határozattan eldöntötted…
…
Nézem a szemed.
Örök némaság lebeg benne,
mint mély kútba hullott fény-árnyékok.
Bujkáló gondolat vagyok,
csobogó, könnyű, mezítelen szeretet.
Önzőn akarlak,
egyszerre szomjazom s éhezek.
Lélegezz!
A holnapjaimba álmodlak,
súlytalanságodból vágyakozó hajnali ébredéseimbe.
Gyönyörbe!
Üres most minden, csöndes.
Játszunk?
Gyere, fogj meg!
Dühös vagyok,
önmagamtól is rettegek, nem szeretsz…
….
Őszi tűz lángjával elszállt a gyönyör.
Kimondhatatlan érzés, oly irigység
gyötör. A lobogás sosem elég,
szeretet kell, egy elvarázsolt kör,
amely csupaszra szaggatott életem
gyengédségbe óvón bugyolálva
majd úgy melengeti, vágyakozva,
mint egyetlen lüktető szerelem.
Olykor eltűnsz, de mindig itt leszel,
megérintesz letisztult melegséggel.
Gyógyírként őrzöm, csendesülve, lépteid.
Megszületik-e, felébredve, bennem
más, százszorszép emberi érzelem,
vagy csak gyötrelem, s itt hagyott perceid…
————————————-
az első pár sornak olyan jó ritmusa lenne, meg az utolsóknak is
így:
Őszi tűz lángjával elszállt a gyönyör.
Kimondhatatlan érzés, irigység gyötör.
A lobogás sosem elég, szeretet kell,
és itt nem tudom, mi történt…
bugyolálva-vágyakozva rím… háát…
Gyógyírként őrzöm, csendesülve, lépteid.
Megszületik-e, felébredve, bennem
más, százszorszép emberi érzelem,
vagy csak gyötrelem, s itt hagyott perceid…
ezt sem értem, hogy miért lett hirtelen keresztrím a végén ha eddig páros rím volt –leginkább- és jó volt. ki akarjuk zökkenteni az olvasót?
egyébiránt:
Gyógyírként őrzöm csendesülve lépteid, ( miért csendesülve?)
csak gyötrelem az itt hagyott perceid. ( a köztük lévő két sort ki is hagynám, így remekül lezárnád a verset)
és máris jó a ritmusa és páros a ríme is.
az életem-szerelem rímmel is kezdhetnénk valamit. legalább legyen páros rím
az Olykor eltűnsz, de mindig itt leszel-t, nem erőltetném, közhelyes, pedig ritmusilag pedig az talán ritmusilag és rím alapján is átmenne.
a többi résszel kellene kezdeni valamit és egész kis formás vers lenne belőle.
Üdv, Zita
….
Mélyen mocorog most bennem a lét.
Elmúlt érintéseinkből oldozom kezem.
Még hallgatom a zenét,
dallamunk köröz, nem enged.
Már a második tavasz bont rügyet nélküled.
Ibolyaillat simogat…
Kimondatlan maradt egy lebegő vágy,
mely roskadva szenvedésbe hullt.
Elmulasztott tünékeny sóhajtás, lágy,
sosem lesz hajnalunk rám borult,
fejem fölött dereng. Gyönyört csitítok,
csodákat megélni hajlamos vagyok.
….
Újra és újra elengedem emlékeim,
elcsépelt árnyékként kúsznak túl a kiskapun.
Édes élet? Ugyan… Egyre mélyebbek sebeim.
Csupasz világomban fázik fedetlen tegnapunk.
Lehullnak karjaim, mozdulatlanok márvány köreim.
Tövisként tapad pórusaimra tudatlanságom,
tökéletlen minden maradék pillanat. Álmaimban
olyan vagyok, mint füstszalagra rajzolt vigaszom,
mint téli jegenyesor alatti behavazott padok.
Ajtót nyitok, ablakot. Reám hull-e az irgalom?
…
Hitetlenek világában
töviskoszorú hajkoronában
gabalyodva úgy szúr,
mint sikátor legsötétebb utcáján
elejtett hajtű mezítelen talpadat.
Templomod romokban
magányos harangláb…
Mennyi kilométerkőnyi út,
mennyi sóhaj
s ima kell még,
hogy megkonduljanak
a harangok puszta lelkedben?
Ósdi toronyóra éjfélkor
tizenkettőt üt,
Istened benned
újra megszületik…
…
Boldogság nélkül szétbomlik
a szív, elfárad. Hiába
zeng a dallam egy új, másik
eltérő drámai hangba.
Boldogságból kihullva csak
bús, hamis hatás játszódik
benned, tiszavirág árnyak
rád zsugorodnak. Nem fénylik
az oratórium, megdől,
nehezedik bomló íved,
félmaréknyi könnyeidből
ered, ébredezik szíved.
Csillapodik a fájdalom.
Küzdesz. Hallgatag felfeded
lelked, sóhajnyi nyugalom
hasonló, mint Isten benned.
——————————————————–
Kedves Etka! Látom, kötött versformával próbálkoztál, de hiába a “rímes” strófákba szedett, azonos szótagszámú sorok, ez mégis csak egy szabadvers, ami emiatt a próbálkozás miatt itt-ott meg van erőszakolva, itt-ott értelmetlen, és túl van írva. Azt gondolom, hogy letisztítva, elhagyva a ráerőszakolt kötöttség miatti sallangokat, lehetne egy jó kis szabadverset kihozni belőle. Javaslom az ennek megfelelő átdolgozást. Üdv: Zsó
