Ahogy az Úr az elején.
Létezést szólni,
mibe nem fér feledés,
hát romlani se romlik,
szivárvány se kell, mégis van,
ahogy a fénytekintetből szárnyak.
Csak annyi testet,
min a lélek megtapadhat,
egy ateista lelkifurdalása,
hogy az örök megnyilvánulásban
magát magával biztatja.
Pontosan. Magabiztosan.
Az én zászlóm fehér zászló,
Keresem, kinek meghajtsam.
Színe számos volt egykoron,
Legvégül csak ez egy maradt.
Minden zászló fehér zászló,
Fehér hajhoz, meghajláshoz,
Csak legyen hódolni kinek,
Érdektelen régi hitek –
Nem érdekel, mi volt egykor,
Mostan is már alig vagyok,
Tegnap nem élt, holnap halott,
Vagyok mostan: a meghajló.
Próbáltam szemem az éghez,
Most már szívem közeledne,
Mitől minden nehézségem
Szabadulna: ez a földem.
Volt vívások, vége mindnek,
Harci zajok mind elültek,
Nézik csak a zászlós embert,
Fehér zászlós, görnyedt embert.
Mennyi szín volt, mennyi ember,
Tavaszodván birokra kelt,
Most keresi, nem találja,
Istentelen tele várja.
Keresem, kinek meghajtsam.
Szine számos volt egykoron,
Legvégül csak ez egy maradt.
Most van, aki csak: meghajló.
Az én zászlóm fehér zászló,
Szemem már nem távollátó,
Hajtogatom a magamét,
Csak valaki megtaláljon.
Sorsot keresek
Nekem mindegy
Mindegyikben
Találni szépet
Borzalmasat
Mindegyikben
Találni szépet
Amit nekem
Meg kell még élnem
Sorsot keresek
Magam képire
Gyúrni egyetlen
Hetedik napra
Besegíteni
Mi istennek nem ment
Mindentől tiltanak mi jó,
tűzre, vízre vigyázzatok,
vagy fiatal, öreg leszel,
bármit teszel, majd nem leszel,
sörre, borra vigyázzatok,
meleg, hideg kockázatos,
annyi fölös tanácsadó,
habba vesző okoskodó
biztos, ami benned dalol,
nem ami a tőkén billeg,
nem, mit kicsinál az illem,
nem amin csak másnak haszna,
mértékkel élj, lángra kapva,
amikor már jól megégtél,
kormodat a víz lemossa,
nem marad a feketeség,
ha szíved mással megosztva.
Tűzre, vízre vigyázzatok,
a pohárban megláthatod,
mi volt, mi van, mi lesz mire,
emlékezhetsz könnyeikre
halhatatlan isteneknek,
akik ha megfeszülnek is
hiányzik az egyszerélet.
Tüzet, vizet rendeltetett,
őrömül, ki megteremtett,
ezért fejemet meghajtom,
végül felhajtom italom.
Oly nehezen tanultam meg a nevedet.
Talán még az előző nevekből jött
ember volt a fontosabb, kikből lehetek.
Akikből mindből lettem, ki tudja,
oly nehezen tanultam meg a nevedet.
Mi az, mi nem politika?
Szerelmesed szemén a bánat,
Öröme a viszontlátásnak,
mi az?
Népesedéspolitika.
Vagy vegyük példának, ha még
Fejedben van saját gondolat,
Öröme az eredetiségnek,
mi az?
Már régen megdolgoztanak.
Nem kell eredetiség, elég,
ha vagy, mindenki volt már egyszer,
De lesz ezen túl csak-csak valami,
mi az?
Özönvíz, királyném, utánad.
A halakból addig tolták,
csak elérte már a bakot.
Szülei félig szülei,
mert a szülők a holnapok.
Ünnepeljük, elmeséljük,
kibeszéljük, mi bennünk jó,
készülődünk, díszítgetünk,
hol van már a tavalyi hó.
Minden gyerek megváltónak
jött e zűrös, szép világra,
addig gyarapszik, addig nől,
beletalál önmagába.
Könnyebb legyen a világnak,
nehézség ne legyél rajta,
mi másról is tanítana
az a betlehemi pajta.
Ó, én szita vagyok,
kin fönnakad az emlék,
aztán hordom növő
zsákom könnyedén,
és egyszerre súlyát
érzem karácsonynak,
hol a születés,
az istenillat,
gyertya, fenyőtű,
az életvégi izgalom,
hogy meglegyen a gyermek;
kikutatva megannyi szekrény,
rejtek, szégyen
szemem lesütve,
kiűzve tiszta imából,
mind összeesküvők
a felnőttek, meséjük
hazugság, miben
megjavulnak maguknak,
nekünk ajándék
becsomagolva,
tudjuk már,
túlvagyunk a játék örömén,
csak ez? meglep,
milyen szakadt a lélek,
miben alig hiszek,
szitává húrozott az élet,
ócska szitám,
mit fogsz ide
hogy száll föl fény és égi illat,
mind, mi föl való.
Nevem Hamlet és túlsúlyos vagyok,
harmincéves és kissé túlkoros,
de Wittenbergben másként jár agyam,
s az föl nem tűnik senkinek, csak itt,
mert Dániában tikkad, mert kövér,
s atyja távol tartja kormányzástól,
hiába is az ízlés tüköre,
hiányzik a mérték őbelőle –
belőlem csak hiányzik valami,
amott mi Wittenbergben többlet volt,
itten épp az sápaszt kedvbeteggé,
atyám ha él, se lenne kedvem itt,
mert Dániában minden megrohad,
mi idejében világra nem jő,
azt elrontja a föld alatti nap.
Az nem úgy van ám,
eltervezed,
aztán lesz apád, anyád, fiad –
nem úgy van az.
Előbb van ez is, az is,
de te alig még,
aztán megteremsz,
magad teremtesz
– nélkülük – szülőt és gyermeket,
mondják: szép életed,
de hallásod már rossz a szóra,
szemed miatt közelebb kéne,
lábad se jó már,
csupa körülmények,
magad magadnak is.
