Vers

Apám

Elolvasta: 108

 

Alig egy-két kép dereng róla:
félárvaként minden emlék csúf, kopott,
az én hús-vér szülőm hamar eldobott.

De a távolból jött valaki,
akinek két gyengéd karja tán nincsen,
hogy a messzeségből időnként intsen

s nem ölel át, csak ha képzelem;
mégis az Apám lett, általa élek,
az Isten volt ez a vigyázó Lélek.

Nem úgy szidott, ahogy egy zsarnok;
bár rossz voltam olykor, akár más gyerek,
azt üzente, ezzel is csak jót nyerek,

s ha a sarokban kucorogva
már vöröslött és megfájdult a térdem,
még azt is elhittem: szenvedni érdem,

a csönd minden hibám lemossa,
mert az én tanító Apám ott lelem,
ahol hallgatni kér meg a türelem.

Bár kettétört a régi bölcs?,
az évek tengerén – mennyi fanyar év! -,
mindenhol akadt egy fénylő, tiszta rév,

és a méla csönd sem hagyott el,
sem a hit, hogy Isten őszintén szeret,
s ez betölti a köztünk lévő teret,

mert hiszem: néha büszke rám,
ha azt mondják a bölcsek és a nagyok,
hogy egy kicsit az Apám lánya vagyok.

 

Novella

Cinka Hanna levelei

Elolvasta: 287
CINKA HANNA LEVELEI

    okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

 

    okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

 

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

 

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

 

    okt 11

Igen tisztelt polgármester úr

 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérései fordulok magáho utaltason ki a polgármester úr a családomnak valami járadékot, mer a családi pótlékból mik nem tudunk megélni. Legaláb munkanélküli segéjt adjanak. az is töb a seminél. így csak guberálunk pedig érek én is anyit mint Vacakné a szomszédból aki szintén munkanélküli mégis óton jár vásárolni a piacra. Igaz hogy csak egyszerű cigány vagyok meg szakmám sincs azér nekem is jogom van az élethe. Jó, tudom én azt, hogy az állam támogatja a romákat ám mit érünk vele ha más van a törvénybe és más a szivébe. Ha a polgármester úr megért engemet még megtódja a járadékot egy lakásal. Mahónap öten leszünk, túl sokan aho a likho amiből hiányzik a gáz fürdőszoba és egyebek. Ójan hejen szeretnénk lakni aho nincs bűdösség, a szomszédok tisztelnek és szégyenkezés nélkül fogadhatom a postást vagy a rajkók tanitónénijét. A magyarok azt monggyák semmi bajuk velünk éjjünk ügy mint ők akko ők se nézzik le a romákat. Hát jó de ehhe munka kel rendes lakás és megértés mer híjába mozsdunk meg és akármijen cifrán beszélünk attól még mindig romák maradunk.

Válaszát várja Cinka Hanna. Ha nem hallgat meg má most megmondom hogy a köztársasági elnökhöz fordulok.

 

    okt. 30.

Tisztelt Cinka Asszony!

 

Örülünk, hogy változtatni óhajt eddigi életmódján, pusztán azt furcsálljuk, miért éppen most jutott eszébe ilyesmi. Ettől függetlenül megígérjük, tőlünk telhetően támogatjuk a kérelmét. De miután nem Ön az egyetlen, aki a segítségünket igényli, és egyesek még Önnel is hátrányosabb körülmények között élnek, dolgoznak, kérjük, várjon türelemmel, amíg érdemben foglalkozhatunk Magával.

Üdvözli

 

Hidegházy Antal, a városi polgármesteri hivatal vb-titkára

    Ápr 1.

Drága Elnök Úr!
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy vagyis már öt purdé annya. Azal a kérésell fordulok magáho tegyen igasságot egy csóró bibasz dogába. Én má sokszor láttam az Elnök Urat a tévébe és isten bizony irtó teccik nekem – legjobban a bajussza Csak az a baj hogy túl kurta ha nem haragszik amér kimondom az őszintét. Egy bajusz akko szép ha jo hoszu legaláb is nálunk szegény romákná. Ennél nagyobb baj, hogy két éve élek munka, segéj és férj nélkül. A gyerekek éheznek, a házban nincs víz, villany, fűttés. Én még csak kibírom valahogy de hogy várjam el ugyanezt a purdéktó? Mindenki azt kérdi mér nem csórok nekik eztazt időnkén? Ez óján bűn amér az isten is behunyná a szemeit – Én mégis dógoznék ehejett. Nem szégyen a, kérem alázatai akármijen munka csak megfizessék. De hát senkinek még a devlának se kelek én má ugy látom. Mindenki csak bolondit, hivatalból ki hivatalból be küldenek, oszt nesze semmi fogd meg jol. Utósó reményem magába van, ha maga sem segít kihez fordujjak?
Cinka Hanna

    máj 1
    Elnök Úr!

Ügy nézem maga sem különb a deákné vásznánál. Nem baj éjjen boldogul. Én nem is zavarom se most se máskor ezután.
Cinka Hanna

Éjfél. Cinka Hanna nyitott szemmel feküdt hortyogó gyerekei körében. A hold nyájasan kukkantott a füstös szükséglakásba.
– Oá, oá! – sírt fel a bölcsőben a legkisebb Cinka-bébi, az ötödik.
– Sss, tente, baba, tente!
– Oá, oá!
A nő gépiesen nyúlt löttyedt melle után, aztán legyintett, és odabaktatott a kredenchez.
– Nem jó, he, pedig ez is csak tej, kis prücsök. Ha nem húzod meg, együtt zörgetünk be Szent Péterhez ma éjjel.
Egyik fia kitakarózott, azt betakarta, majd elővett egy antennadrótot, ráhurkolta a lámpára, és elszántan lépett egy billegő sámlira.
– Viszlát, csipiszek, majd mindnyájan találkozunk egyszer
Tekintetével még egyszer utoljára végigszaladt a lakáson, az alvó gyerekeken, és egy pillanatra megpihent szülei falra akasztott arcképén. Vajon mit szólnának, ha meglátnák, mire készül ő idelenn? Biztosan nagyon megszidnák. De hát mit csináljon? Aki születik, meghal, és olykor jobb előbb, mint később, a purdékról meg gondoskodjék a kormányuk.
Hirtelen elsápadt. Eszébe jutott a gyár, a polgármester, felvillantak előtte a kukák és a tisztviselők gúnyos arcai. Ezek közül hányan gondoskodtak őróluk, ki adott nekik tanács helyett kalácsot? Egyik sem, ezért jöjjön csak vele az egész családja. Elvégre az övé, ő szülte valamennyi gyermekét. Ez új gondolat volt a számára, fejbe is kólintotta alaposan. Mindenre felkészült, és bele is nyugodott jól tudván, hogy ez az egyetlen kiút a bajból, nyomorból. De hogy a gyerekeit is megölje… Mindegy, akárhogy is van, nem rossz gondolat – hajtogatta magában. Hiszen a pap is azt mondta tegnap a templomban, a halál nem büntetés, hanem megváltás, az egyedüli út a mennyországba, ahol nincsenek sem szegények, sem gazdagok.
Leugrott a székről, és előkereste a kisbaltát. Jó éles volt, éppen aznap fente borotvaélesre. Kezdte a bölcsővel, majd jobbat talált ki: miért ne fojtsa meg álmában a kicsiket? Az nem olyan kegyetlen és fájdalmas. Gyors mozdulat, kis roppanás, és volt purdé, nincs purdé. Hanna csöndesen mosolygott, gyorsan odakapott a kicsi nyakához, és valóban volt baba, nincs baba.
– Ez má a mennyből figyel bennünket. Jöhet a következő.
Semmi lelkifurdalást sem érzett, sőt, kifejezetten elégedett volt. Egyébként ez sem érdekes! Aminek meg kellett történnie, megtörtént, mert így volt megírva. Még csak meg se rendült, amikor ugyanilyen módon végzett a másodikkal, harmadikkal, egész a legidősebb lányáig. A nagylánya kitakarózva terült el a szutykos matracon. Hálóingje felcsúszott, csípője finom, épphogy kerekedett, akár a mellkasán dudorodó mellecskék. Hosszan nézte, gyönyörködött a sötét szempillákban, a szeméremdombon ütköző pihékben. Valamikor ő is hajszálra ilyen volt, ilyen üde, kecses, mint egy tündérrózsa. Aztán mi lett belőle? Ráncos, büdös öregasszony, akinek az egész világ hátat fordított. Megcsókolta a lányt, és nekiesett a torkának.
– Mm-a-ma! – fuldoklott a tinédzser.
– Ss-egítséég!
Keményen védekezett, s mivel ő volt a legnagyobb, őt már nemigen lehetett csak úgy fél kézzel elintézni.
– Lalaaa! – hívta segítségül egyik testvérét. – Mama megint megkergült.
– Elment. Hugyos, Lala, Bobo. Mindegyiket felküldtem – mutatott a nő a magasba.
– Hugyos, Lala, Bobo! – sikította a lány el magát.
A gyerekek meg sem moccantak. Valamennyi, beleértve a babát is eltorzult arccal, mozdulatlanul nyúlt el a fekhelyén.
– Nem igaz! Ez nem lehet! – fogta fel a lány rémülten, mi is történt valójában. – Nem tudom elhinni, hiszen te szereted… szeretted a rajkókat.
– Ezért mentek el, és ezért mész te is utánuk – kapta fel a cigány asszony a kisbaltát.
– Könyörülj rajtam, és megfogadom, ezentúl minden megteszek, amit csak parancsolsz. Ha akarod, kimegyek a sarokra, és mindenkivel lefekszem, kéregetek, vagy csórok is a kedvedért – borult anyja lábaihoz a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlány.
– Dinka, hiszen pont ezt nem akarom. Na, mondj el egy imát utoljára!
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám.
– Más? A Miatyánkot nem ismered?
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Most mér álltál meg? Folytasd, hogy az anyád is felkészüljön.
– Nem tudom. Elfelejtettem.
– Akkor viszontlátásra! – emelte rá a baltáját Cinka asszony.
Hanem a lány gyorsabb volt az anyjánál, elkapta a kezét, és birokra kelt vele. Egy darabig állva, utána a földön tépték, marták egymást. Végül győzött az erősebb, azaz Cinka Hanna, és a lány lelke egyetlen jajszó nélkül szállt a másvilágra. Az anya meggyújtott öt gyertyát, és a gyerekek fejéhez rakta.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Tovább ő sem tudta, ezért csak ült, ült órákon át mozdulatlanul, szemben az öt halottal. Így köszöntött rá a reggel. Nyolc óra körül felállt, és elkezdett fel-alá sétálni. Úgy érezte, sürgős dolga van, valami nagyon-nagyon fontosat kell még tennie. No, de mit? Hát erre bizony sehogy sem bírt emlékezni.
Délfelé bezörgettek az ajtaján. A postás hozott egy ajánlott levelet.
– Itt írja alá, itt lent, a jobb sarokban! – nézett körül egykedvűen a fiatal, jóképű levélkihordó; micsoda lepusztult nyomortanya, és ez a rendetlenség, levegő…! – Jézus Mária, betörtek ide, vagy mi történt? – fedezte fel a hullákat az ágyakon.
– Pszt, halkabban! Nem látja, hogy alszanak? – sietett a nő a babához, megringatta a bölcsőt, és elkezdett dúdolni:

 

Tente, baba, tente,
a szemedet hunyd be,
aludj, ringó-bingó,
pici rózsabimbó.
Alszik az ibolya,
csicsija, bubuja.

A levélkihordó kezéből kiesett a golyóstoll.
– Elolvasná, mit írnak abban a levélben?
– Ho… hogyne, de…
– Akkor, legyen szíves, olvassa!
A levélben a következő önkormányzati határozatot közölték:

1992 ápr. elsején kelt levelére válaszolva tudatjuk, hogy családi és vagyoni helyzetét elemezve a városi önkormányzat Önt rendkívüli segélyben részesíti, továbbá felajánl az Ön számára egy kétszobás önkormányzati bérlakást. Ezzel párhuzamosan elfoglalhatja régi munkahelyét is az üzemben, amennyiben ezután is ott óhajt dolgozni.
Igaz István, a Családvédelmi Osztály vezetője

Novella

“Lélek lép a lajtorján”

Elolvasta: 348

– Honnan tudtad? – álmélkodó, piruló kérdés volt, benne a kitárulkozás lehetőségével.

– Szamár – mondta gyengéden, kicsit fölényesen, nem számítva a felháborodott, elcsukló hangú „nem vagyok szamár” kitörésre, amelynek végére a becsattanó ajtó tett felkiáltójelet.

A jelenet feldolgozása a lelkében a haraggal kezdődött. Ezen egy órát morfondírozott, miközben ki-be zakatolt a helyiségek között, eltakarítva a mindennapi életük kis, rendetlen nyomait. Gondolatait a „mit képzel ez a taknyos!” címen lehetett volna összefoglalni, ha valaki végig hallgatja a magányában elmotyogott, öngerjesztő mondatokat.

Aztán vasalni kezdett, mert vasalás közben tudta legjobban sajnálni magát. Most is sikerült belelendülni, hiszen alig várta, hogy megtudja a szemmel láthatóan szerelmes tizenhat éves lánya románcának történetét, mert hát nyilvánvalóan ezt akarta elmondani, amikor nagy nehezen kibökte:

– Mondd, anyu, honnan lehet azt tudni, hogy… – szeme megfényesedett, keze zavartan röpdösött a hajában, ő meg rávágta:

– Azt, hogy szerelmes vagy?

Mire elhangzott a lánya meglepett kérdése, tudta egy csapásra elromlott minden.

Az már a harmadik órában volt, amikor ráébredt: ő fojtotta bele a gyerekbe a mondanivalót, amelyet hetek óta érlelhet magában, ha visszagondol a szórakozott, ábrándos tekintetekre, a váratlan hangulatváltozásokra. Ekkor keserűen felgomolygott benne a szégyenérzés, és önmarcangoló hangulatban telepedett az ablak előtti székbe, kezében egy bögre jázmin teával, amit utált, de úgy érezte, most ezt érdemli.

A gyereke közben az első órában a közeli parkban üldögélt, magában dühöngve, szidva az anyját, és nem hagyott helyet a „minek kellett rögtön bepörögni” kezdetű gondolatnak, helyette vadul elkezdte sajnálni önmagát. Engem nem ért meg senki – próbálta belelovalni magát a megfelelő hangulatba, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy egyedül utálja a világot, élen az anyjával, aki…

– Nem, nem kezdjük elölről! – figyelmeztette saját magát, és a telefonja után nyúlt.

– A nagy Őt nem hívjuk, még mit nem, majd pont neki zengje el, hogy végre beszélni akart róla, erre tessék. És ha kiderül, hogy a másik nem is… hogy csak ő gondolja… Vagy pont ettől száll el, mert rájön, hogy ő mennyire bele van zúgva?

MIT CSINÁL ILYENKOR AZ EMBER, HOGY MEGBIZONYOSODJON?

Vadul pötyögni kezdett a mobilján. Réka foglalt volt, Ramóna angolon ült, Zita meg edzésen tépte magát. Zsebre vágta a készüléket, és egy letört ággal dühösen csapkodva maga körül, elindult valamerre. A sors kezének tekintette, amikor felnézett, és a nagyanyja háza előtt találta magát. Úgyis meg kellene már néznem őket, győzködte magát, miközben az utca túloldaláról méregette a mozdulatlan ablakoka. Belül enyhe idegenkedés, kis szorongás borzongatta, ha arra gondolt, mindjárt becsönget hozzájuk.

– Megint összevesztek – sóhajtotta az asszony az ablakon kinézve, amikor meglátta a vékony, farmernadrágos, borzas kis alakot a túloldalon, amint döntésképtelenül ácsorog a fa alatt. Kiment a konyhába teát főzni, bemelegíteni a sütőt, és a mélyhűtőben megkereste a lefagyasztott pogácsacsomagot.

Olyan végtelenül egyformák, gombolyította a gondolata fonalát, és a lányára, meg az unokájára gondolt. Nem is sejtik, hogy őt milyen forró szeretethullám önti el, amikor meglátja a két világítóan zöld szempárt, a folyton kócos göndör fürtű fejüket, ha meghallja felívelő kacagásukat, vagy éppen hirtelen haragtól elcsukló, indulatos hangjukat. Mintha mind a kettő a gyereke volna, és néha nem is érti, hogyan repülhetett el ennyire az idő, ami alatt a lánya felnőtt, férjhez ment, gyermeket szült, számára váratlanul elvált, és az unokája mintegy varázsütésre nővé serdült.

Néha kínosan világosan, kívülről látta az életét. A gondosan megtervezett életét, amely a hihetetlenül érdekes munkája, a család hátterét biztosító, végtelenül türelmes férje révén, fegyelmezetten zajlott. Mindennek megvolt a helye és értelme, világossá tette elvárásait, amelyeket végül, ha heves viták után is, de mindig elfogadtak.

A lánya elvégezte a megbeszélt iskolákat, elfoglalta a számára ideális munkahelyet, és aztán egy be nem tervezett szerelemnek köszönhetően fejre állt az élete. Életében először nem tudta meggyőzni, hogy nem a megfelelő férfiba szeretett bele, és ennek nem lesz jó vége. Azzal nyugtatgatta magát, amikor összeköltöztek, hogy biztosan boldogok. Ő elhatározta, hogy nem szól bele az életükbe, és akkor jöjjön hozzá, ha segítségre van szüksége. És mivel ebből nem kértek, és úgy értette, ha minden rendben, akkor ő nem kíváncsi rájuk, hát igen ritkán találkoztak.

– Mennyi félreértés! – Újra meg újra elöntötte a fájdalom, mert akkor jött rá, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek, amikor a férje váratlan halálakor a temetés után közölte a lánya, hogy elváltak, és ő egyedül él a hatéves csitrivel, de köszöni, jól van.

A köztük lévő szakadékot soha többé nem tudta áthidalni, csak a csupa szeretet, tündéri kislány fonta már össze az életüket. Tudta, hogy némileg öncsalás azt hinni, az unokájában megbocsátásra lelhet, de tartozott nekik és magának annyival, hogy legalább megpróbálja.

– Nagyon összeveszhettek – sóhajtotta, amikor a pogácsa már beillatozta a konyhát, és a kislány még mindig nem csöngetett. Egy porronggyal a kezében kinyitotta az ablakot, hogy megadja az esélyt a meglepetésnek, és behívja a gyereket. Amint kiintett, az unokája már indult is, szelesen futott át az úton, és hangosan csapott rá a kapu kilincsére, mint mindig. Vadul átölelte a nagyanyját, és a levegőbe szimatolva áhítattal mondta: – Pogácsát sütsz, ugye? A hangja hallatán a nagymama áldást küldött a pogácsa feltalálójának az éterbe, teát töltött, megkönnyebbülten leült az asztal mellé, és várt.

– Isteni – mondta tele szájjal a kislány, és ő újra meglepődött, hogy már nem mondja: evés közben nem beszélünk, majd, ha lenyelted a falatot. Kicsi csoda is csoda, mondta magának némi öngúnnyal.

– Nagyi, az anyu szerelmes volt az apuba szerinted?

– Nagyon – mondta határozottan az asszony, pedig belül teljesen elgyávult, mert ez a fejezet számára eléggé kimaradt a lánya életéből.

– És előtte is volt szerelmes? – próbálkozott két pogácsa után újra a gyerek.

– Ha volt is, nem lehetett komoly, mert sosem beszélt róla. Voltak kis futó próbálkozások, gondolom, hiszen az ember kóstolgatja az életet, amikor abba a korba ér.

– Honnan lehet azt tudni, hogy melyik a komoly?

– Mindegyik az, akkor annak érzi az ember. Mert mindegyiknek helye és értelme van, mert így tanulod meg, hogy lehet jól szeretni, hogy milyenek a fiúk, és melyikben lehet megbízni.

– Jaj, nagyi, ez így olyan hátborzongatóan hétköznapi! Nem tudnál kicsit lelkesedni? – fakadt ki a gyerek.

– Inkább te mesélj, hiszen gondolom, nem véletlenül kérdezősködsz. Fiú a láthatáron?

– Á, én csak úgy kíváncsiskodtam – bizonytalanodott el a tizenéves, arcocskája bezárult, és a nagyanyjának összeszorult a szíve. Felrémlett előtte a saját, „okos és tudatos”, megfontolt szempontok alapján történt párválasztása, és életében először végtelenül sajnálta, hogy kíméletlenül elutasította az anyja viharos érzelmi életét, és olyan fegyelmezettnek nevelte önmagát. Ezt akarta a lányának is. Nincs kockázat, nincsenek fájdalmak, csalódások, de nincs vihar sem, égzengés, tornádó és felragyogó napsütés sem, ez mind egy pillanat alatt rohant át a lelkén, és ő megnémult bele.

– A dédi hogy van? – suttogta az unokája, mintha most döbbenne rá, hogy más is van a lakásban.

– Azt hiszem, alszik. Gyere, megnézzük – állt fel végtelen testi és lelki fáradtságot érezve az asszony. Csöndesen léptek be a másik szobába, ahol csukott szemmel pihent az ágyában a törékeny, parányi nő, egyiküknek anyja, a másiknak dédanyja.

– Már legtöbbször szundikál, ma is csak addig volt fönt, míg reggelizett, meg ebédelt.

A telefoncsörgésre mind a ketten összerezzentek. A nagymama kiment, a kislány meg leült az ágy mellé, és óvatosan megsimogatta az alvó ráncos, sovány kezét. Hogy az meg sem moccant, halkan beszélni kezdett hozzá, szemét makacsul a paplanra irányítva.

– Dédi, képzeld, azt mondta, olyan a szemem, mint a Balaton vize, titokzatos, és folyton változó. Meg hogy mindig velem akar lenni. De a nyári szünet előtt mindig mással láttam, bízzak benne szerinted? Ha velem van, alig tudok megszólalni, ha meg elmegy, dühös vagyok magamra emiatt. A lányok csak röhögcsélnek, ha a fiúkról van szó, bulikról, hülyeségekről beszélnek, én meg azt hiszem, nem vagyok normális. A szívem kiugrik a helyéről, ha a telefonomban meglátom, hogy ő hív, mégis néha elküldöm. Dédi, ez szerelem? Ez a bizonytalanság? Mit tegyek?

– Csiribiri, csiribiri, zabszalma, négy csillag közt alszom ma. Csiribiri, csiribiri, bojtorján, lélek lép a lajtorján – suttogta váratlanul az öregasszony, és mikor összerezzenve felnézett, határozottan huncut szemvillanással tekintett vissza rá.

– A szerelem varázslat, kicsim, csoda, boldogság meg boldogtalanság is. Mégis, a legfontosabb az életben. Ne hagyd magad lebeszélni róla, mert ha néha csalódás is a vége, akkor sem szabad bezárni a szíved. Én már csak az emlékeimnek élek, vén vagyok, mint az országút, de a szerelmeimre mind egy szálig emlékszem!

A kislány az arcához simította a vénséges vén kezet. Egymásba mélyedt a két szempár, észre sem vették a visszaérkező asszonyt. Az keserűen nyelt egyet. Átlépett rajtam az élet – futott végig a fejében az ég tudja, honnan érkező gondolat, és végtelen szomorúságot érzett.

 

Novella

A pókháló

Elolvasta: 319

Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.

Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.

Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.

– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:

– Hát ez most így sikerült.

Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:

– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.

Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.

– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.

Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.

S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?

S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.

Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.

Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.

 

Vers

Esőanyám

Elolvasta: 72

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Háta ráhajlott a hullámzó
erdőkre. A madárdal ilyenkor
felolvadt az ágakon.

Amikor szomorú volt,
a patakok megáradtak és
mindig elöntötték az udvart.

Nehéz estéken inkább
csak felsóhajtott,
és a holdfényt dézsába öntve
mosta a lusta várost.

Kishúgom álmában
néha a felhőkben járt –
egy reggel azt mondta, mamáról
álmodott. Napraforgók közt
szárítgatta
anya patakzó haját.

Hit

– húgocska –

Elolvasta: 92

Érvénytelen

v betű ajkáról

felvértezetlen

vér színű ajkam

ha-ha-hó

testem ürességed

ritmusa

a part tengernyi kavicsát

tejcukorrá morzsolja

a talp

elfolyt vizeink

színeit

mégis fényem

ékesíti

Vers

Szereteteredet

Elolvasta: 483

Ősz hajába tűzött, fekete hullámcsat,
a szobában csend,
a lélekben rend,
csipetnyi fahéj, citrom illat.

Időnként látlak az utcán,
megjelensz mint hologram,
a fejkendőn monogram,
várom, de nem szólsz hozzám.

Édes délibáb, ahogy jössz felém,
de csak a köd ölel, te már nem,
hiába nyújtom neked a kezem,
a kapuban nem vársz, nem jössz elém.

Mégis, minden nap velem vagy.
Minden főztömben, kanál vagy levitra prodaja.
Minden tettemben, jelző vagy.
Minden virágban illat vagy.
Minden versemben, vessző vagy.
A szeretetben irány vagy.

Vers

Éjféli kimenő

Elolvasta: 155

Ezt a verset két nyelven írtam meg, 2016-ban, amikor meglátogattam a Mamám. Öt évig éltem külföldön, nem tudtam, hogy egy nap újra haza fogok költözni, így született meg először angol, később magyar nyelven (igazából Mamám miatt fordítottam le). Noha a tartalom ugyanaz mindkettőben, szeretném mégis együtt publikálni a Héttoronyra, hiszen összetartoznak. Drága Mamámat nemsokkal a születésnapom után (alig két hete) veszítettem el idén, sosem volt alkalmam (talán bátorságom?) neki felolvasni a verset, de sokszor meg tudtam látogatni,és minél több időt együtt tölteni vele. Magam sem tudom, miért nem mutattam meg neki, de tudom, hogy tudta mennyire szeretem őt. Ezúton szeretnék neki emléket állítani, két nyelven, az örökkévalóságnak. Mert nekem már csak a csillagok maradtak utána.

Éjféli kimenő

Kiszökött az alkony a házból,
akár csak a kiskutyánk a kerítés mögül.

Szokatlanul csendes volt a ház, elálmosodtak
a szobák is, csak én nem tudtam aludni.
Magamra terítettem azt a régi, mentazöld
köpenyed, vajszínű virággal a gallérján és sétáltam egyet
az udvarban. Szerettem volna magammal vinni azt a köpenyt,
hogy legyen tőled valami, ami majd megnyugtat, ha rámtör
a félelem, hogy egy nap késve érkezem.
Gyermekként rengeteg időt töltöttünk együtt, így, a nyílt ég alatt,
és számoltuk a csillagokat. Mindig azt mondtad, majd holnap
folytatjuk, amíg végére nem jutunk, és én boldogan aludtam,
mert tudtam, nekem adtad a legszebb égi gyémántjaidat.

A köpenyed sarkát szorongatva ébredek, csak rosszat álmodtam.
Csaholva érkezik a hajnal, kezed alatt életre lobban a gáztűzhely lángja.
Álmosan forr a víz, a túlcsordulóan édes hársfatea reggeli békéjehez.
Mama, hazaértem. Haza.

***

Midnight out

-to my Grandma

The nightfall had escaped from the house,
like our little dog from under the fence.

All rooms were unwontedly silent, walls and
windows were yawning somnolently, I was
the only one, who couldn’t find relief.
Your old, mint coloured mantle with creamy
forever blooming flowers on the collar had
lay on my shoulders – I went for a walk to
the courtyard.

I felt grasping sorrow with greedy love, to just grab this
mantle with me on my way back to London,
I wanted to feel you on my skin, to comfort me
with your eternal presence, how I felt, when I was
just a child, refugee of my parents fight.

You teach me to count the starry nights, and wash
away my fears, that I will never have enough time
to give name to each little star. I realised now, this
sparkling diamond festoon is my heirloom of your
eternal love.

Novella

Otthon

Elolvasta: 919

Miután megkötöttem az ingemhez harmonizáló nyakkendőmet, elégedetten néztem bele a tükörbe. Minden rendben van, az öltözékem kifogástalan, hajam rendben, frissen borotvált arcom bizalomgerjesztő. Még egy díszmandzsetta, egy utolsó pillantás a cipőmre és mehetek. Ma fontos tárgyalások várnak az irodában, jó benyomást kell keltenem. Kulcscsomó, külön a kocsikulcs, riasztókat bekapcsolni, pénztárca, mobil és a töltője, cigi, öngyújtó, egy gyors kávé, vitaminok, valamit reggelire, hogy még se üres gyomorral menjek. Nyolckor értekezlet, fél kilencig be kell fejeznem, jönnek az álláshirdetésre, kilenckor egy reklámcég képviselőjével megbeszélés, tízkor… Mi is lesz tízkor? Ja, igen, a határidőnaplót itthon ne hagyjam. De ha itthon hagyom sincsen nagy baj, Klárika mindent feljegyez, ő is meg tudja mondani, mi lesz tízkor. Nem felejtettem el semmit? Tűzhely, villanyok lekapcsolva, macska megetetve, az alom kitisztítva, fűtés levéve. Nem felejtettem el semmit? Már most zsong a fejem. Hova raktam az értekezlet beszédét? Klárika jól megírta, még át kell olvasnom….

A portás hangosan üdvözöl, vissza köszönők, de elfelejtek ránézni, más jár most az agyamban. Mindenkinek kell köszönnöm, még a végén megsértődnek. Takarítónő, irodások, levélhordó férfi. Most őt tegezem, vagy magázom? Mindegy, a „Jó reggelt!” az mindenkinek jó lesz. Egy mosoly Klárikának, különben leszid, hogy nincs jó kedvem. Mitől lenne? Ez is ugyanolyan nap, mint a többi, ugyanolyan hihetetlenül zsúfolt, percre kiszámított, feszült és… nem is tudom, lejjebb kellene venni a gázt, valahogyan lassítani kellene. Beszélnem kell Klárikával, iktasson be szüneteket is. Tiltakozni fog, az biztos. Hé, én is ember vagyok! Legalább pár tízpercest, hogy ne úgy kelljen szívnom a cigit, mint egy őrültnek. Legalább kétóránként egyet-egyet. Nem felejtettem el semmit? A macskának raktam ki száraz tápot és vizet, nem fog éhen halni. Hazafelé vennem kell tejet, kenyér még van, de nem ártana valami gyümölcs is. Mindegy, majd a boltban úgyis az eszembe jutnak. Ha nem, az se baj, valami csak van otthon. El kell mennem a bankba is. Vajon, ha adok meghatalmazást Klárikának, ő is elmehetne? Nem tudom, meg kell kérdeznem a bankban, akkor egy dologtól megszabadulhatnék. Ma jön a takarítónő? Nem raktam ki a mosnivalót! Ja, ma csak kedd van, majd holnap jön. Rendben, el ne felejtsem holnap reggel kirakni neki. Csörög a telefonom, anya az.

– Szia!

– Szervusz, fiam! Nem felejtettél el valamit? -nevet.

– Te gondolatolvasó vagy? Én is mindig erre gondolok – válaszolok.

Erőltetem az agyam, mire célozhatott, de hamar   kiböki, és így megelőz.

– Január hatodika. Ma van a születésnapom! – még mindig nevet.

– Igaz is. Ne haragudj. Este biztos eszembe jutott volna, ha már nyugodtabban leszek.    Boldog születésnapot, anya! Mit szeretnél ajándéknak?

– Na, nézzük csak, mit is szeretnék. Megvan! Látogass meg!

– Mikor?

– Ma!

– Tessék? Hétköznap van, tudod, hogy rengeteg a dolgom.

– Halaszd el őket. Ugyan már! Hétvégén meg programjaid vannak. Egy fél napot kihagyhatsz igazán. Nem dől össze a világ! Mondd, hogy beteg vagy, vagy találj ki valamit. Olyan okos vagy, menni fog.

– Egy órán belül ott vagyok.

– Rendben, kimondtad, már késő, nem vonhatod vissza. És ne vegyél rózsát, tele a kertem rózsával – fejezte be gyorsan és még gyorsabban szakította meg a vonalat.

Behúzott a csőbe! Most mit csináljak? Azonnal indulnom kell, az még legalább negyven kilométer, és még vennem is kell neki valamit. Rózsát ne, ez biztos, de azért kell valamilyen virág. Veszek cserepeset és csokit. Igen, csokit muszáj, imádja. Előtte még hazaugrok átöltözni. Nem, arra már nincs idő. Na de, ilyen elegánsan mégse mehetek egy kis paraszti házba, koszos lesz mindenem. Na és akkor mi van? Van elég ruhám. Majd Magdika kitisztítja az öltönyöm. Vagy Zsuzsika. Hogyan is hívják a bejárónőmet? Áááá, tényleg lazítanom kell. Jobb is lesz, ha most kimozdulok. De mit szól Klárika? Ezt meg kell tervezni… Rendben, gyorsan elhaladok előtte, köhögök egy csúnyát, megérintem a homlokom, gyorsan közlöm vele, hogy rosszul vagyok, holnap reggel jövök csak, mondjon le mára mindent. Közben nagy léptekkel haladok előre, így a tiltakozást már nem hallom tisztán. Még odadobok neki egy hangos köszönöm-t. Jó lesz, így jó lesz. Majd holnap reklamálhat, de addigra már úgyis lenyugszik.

Vezetek. Milyen könnyen ment az egész. Tényleg nem dőlt össze semmi. Vagy legalábbis nem tudok róla. Nem is akarok tudni róla. Most kikapcsolom a világot. Kezdem a telefonommal. Anyát felköszöntöm és pihenni fog ma az agyam. Teljesen kikapcsolok mindent. Ez nem is rossz, kellett már. Szerintem ezt máskor is meg tudom csinálni. Lehet Klárikának majd új kifogást kell kitalálnom, tudja, hogy nem vagyok egy beteges típus. Ott a ház, meg is érkeztem. Ó, gondtalan gyerekkor! Itt nőttem fel. Ilyen szegényes körülmények között. De boldog voltam, nem hiányzott semmi. Anyának köszönhetem, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lettem. Kiegyensúlyozott vagyok? Felnőtt vagyok egyáltalán? Kor szerint mindenképpen. Már sokkal nyugodtabb vagyok. Jaj, azok a krumplis pogácsák. Látom, ahogyan szaggatja őket. Kevergeti a kakaót a tűzhelyen. Megeteti az állatokat. Kiganézik alóluk. Mindenhol szarszag terjeng. Nem zavar, ez a vidék szaga. Hopp, sáros lett a cipőm. Mennyit tisztítottam reggel. Kit érdekel? Ha sáros, hát sáros. A francba, a kutya ráugrott a nadrágomra. Jól van, csak örül nekem. Én miért nem örülök neki? De, igen is, örülök neki. Sőt, örülök a pornak, a sárnak, a vidéki szagnak, ami beivódik a ruhámba. Mindennek örülök. Gyerek vagyok újra. Egy gondtalan, önfeledt, boldog gyerek. Aki most meglátogatja édesanyját. Nem, nem is meglátogatom. Én itt lakom. Itt lakom, ebben a romladozó falusi kis házban. Ez az otthonom és boldog vagyok. Milyen nyugodt itt, Istenem, milyen nyugodt itt.

– Szervusz, fiam! Hát mégis eljöttél! Nagyon örülök neked! – repül felém anyám. – Gyere be gyorsan!

– Gyorsan? Én pont, hogy lassan szeretnék!

– Akkor lassan, ahogy akarod. Jaj, de örülök neked!

– Anya!

– Igen?

– Boldog születésnapot! Csinálsz nekem egy kakaót?

 

Novella

Családi kör

Elolvasta: 601

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben, fiai, menyei, egyszóval az egész család.

Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

– Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.

– Igenis!

– Kérlek, ne habzsolj!

– Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?

– Töröld meg a bajuszod, tiszta majonéz! Ízlik a saláta? – fordult udvariasan csinos, jó modorú menyéhez, akit mindenkinél jobban kitüntetett, lévén a család legrangosabb tagja, főkönyvelőnő, s mint ilyen, túl nőtt hivatalnok fián is.

– Nagyon fincsi, igazán, elárulnád a receptjét?

– Eh, minden szakácskönyvben benne van, salade de boeufnek is nevezik. Dezső, te nem eszel? – szólt figyelmeztetően meglehetősen sovány fiára. – Más fogás nincs, úgyhogy most egyél, ne éhezz, mint odahaza! Elnézést! – mentegetőzött a könyvelőnőnek. – Ez csak olyan szólás minálunk. Te éhezel? – kapta ki a tálat férje kezéből. – Gondolj a kilóidra és az epédre!

– Az epéjére miért? – kérdezte halkan Dezső, a tisztviselő, és nem kapván választ, maga elé meredt.

Ha nem válaszol, annyi, ő megkérdezte, nehogy megint megszólják, amiért olyan ritkán társalog. Locsogni nem szeret, az bizonyos, a technika meg éppen a leggyengébb oldala. Márpedig, ha ezek rákezdik, másról sem hall, mint autókról. Mindkét bátyja, Balázs és Jakab is autószerelő, így persze érthető. Csak őt untatják a Trabantok, Skodák, Zsigulik… Pedig rajtuk kívül ezernyi téma van: irodalom, festészet, színház… Szóval ezernyi, ehelyett itt ül, ücsörög, mint aki karót nyelt.

– Mi az, te nem kajálsz? – csámcsogott feléje a majd kétméteres, örökké munkaruhában járó Balázska. – Nézd ezt a cubákot! Nem szebb, jobb ez minden versnél, amit bármelyik irodalmi lapban olvashatsz?

– Megbuggyantál, öcsikém? – csodálkozott rá Jakab, a legidősebb Péntek fiú, aki öccsével ellentétben, mindig kirívó eleganciával öltözött. – Mióta olvasol te ilyesmit?

– Olvas a cipőm talpa, mit képzelsz? Egy krimi, szex- vagy sportcikk még elcsúszik, de ki olvas ma már Dezsőn kívül verseket?

– Például én – kelt Dezső védelmére a családfő. – Na, nem Tandorit, Parti Nagy Lajost meg a hozzájuk hasonló zseniket. Engem kielégít Petőfi is, Tompa Mihály, Arany János…

– Este van, este van, kiki nyugalomba –, idézte Jakab gúnyosan az ismert Arany-költeményt.

– Ennyi?

– Vidáman, nem, feketén bólingat az eperfa lombja.

Itt megállt, nem tudta folytatni.

– Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, /Nagyot koppan akkor, azután elhallgat – egészítette ki Balázs, azzal kifújt, a folytatás neki sem jutott eszébe.

– Hát ez jellemző. Az én időmben bezzeg minden tanuló kívülről fújta a Talpra magyart, Családi kört, a Dózsa György unokáját Ady Endrétől. Ma, nem csak hogy nem fújják, de meg sem értik a legegyszerűbb cikket, elbeszélést sem. És a számtanról, történelemről, földrajzról még nem is beszéltem.

– Rám célzol vagy a mai diákokra? Mert, ha rám, biztosítalak, én még olvastam, és meg is értettem Ady Endrét, Jókait, Mikszáthot, míg a mai gyerekek… Abban tényleg igazad van, hogy ők már sem a régieket, sem a maiakat nem értik. Csak azt ne kérdezd, ki ezért a felelős.

– Szerintem az oktatás, a tanárok – bölcselkedett Jakab. – Régen általában azok mentek tanárnak, akik hivatásnak tekintették a katedrát. Ma dobbantónak használják, amivel bármikor átugorhatnak valamilyen diplomás állásba. Van diplomád? Van. Akkor jöhet az állásinterjú, függetlenül attól, hol, mi célból és milyen eredménnyel végeztél. Ezzel csak azt akarom mondani… Te meg mit somolyogsz? Talán nincs igazam?

– Dehogy nincs! – sietett megnyugtatni Dezső a nyalka szerelőt. – Legalábbis részben, mert a dolog azért nem olyan egyszerű. Egy tanulási folyamatnak több összetevője van ahhoz, hogy mindent a tanárokra kenhessünk.

– Márpedig én azt mondom, azért van a tanár, hogy tanítson. És ha erre nem képes, illetve nem akar, olyan tanárokat kell képezni, akikre nyugodtan rábízhatom Marcikát. Marcika! – kiáltott oda a fiának, aki éppen Balázs lányával hancúrozott a sarokban. – Gyere ide egy percre apuhoz! Nem hallod? Méltóztass ide fáradni, ha nem zavarlak!

– Jövök már, ne üvölts! Bökd ki gyorsan, mit akarsz!

– Marcika, hogy beszélsz te az apáddal? – csóválta meg a fejét megbotránkozva Péntekné.

– Elszavalnád nekünk Arany János Családi kör című költeményét?

– Szavalja a segedelmem, nem is tanultuk.

– Na látod! Ennyit a tanárokról, mélyen tisztelt öcsikém.

– Jó. Tegyük fel, hogy csakugyan nem tanulták. Nem igen hihető, de fogadjuk el igaznak. Ebben az esetben miért nem tanítottad meg te neki?

– A Családi kört?

– Is, plusz a szorzótáblát, Archimédesz törvényét, a legfontosabb magyar és világtörténelmi évszámokat, vagy mi a violinkulcs, mit nevezünk alkotmánynak stb., ha már a suliban nem tanították meg Marcinak.

– Ismétlem: ez nem az én dolgom – hangsúlyozta Jakab nyomatékosan. – Azonkívül kinek van erre ideje? Mi, kérlek, keményen melózunk. Én is, meg Erzsi is. Igaz, édes bogaram? – fordult tenyeres-talpas, némán figyelő nejéhez. – Ő a konyhán, az üzemben, én az autó alatt, reggeltől estig, tetőtől talpig olajban, benzinben, miközben te az irodában lógatod a lábadat.

– Szóval nem érsz rá, meg nem is a te dolgod – hagyta megjegyzés nélkül a “lógatod a lábadat” kifejezést Dezsőke. – De akkor azon se csodálkozz, hogy Marcika még a Családi kört sem ismeri.

– Csodálkozik a vakbelem! Mellesleg az sem olyan nagy baj, ha nem tudja. Nem akarok én belőle se költőt, se magyar tanárt, de még hivatalnokot sem faragni. Mi akarsz lenni, kisfiam? – kérdezte Jakab a fiától.

– Autószerelő.

– Hallottad! Miért nem tanár vagy tisztviselő, mint a nagybátyád?

– Mert én szeretem az autókat, meg aztán neki se nyaralója, se pénze sincs, ezért jár mindig hozzánk kölcsönért.

– Jó, jó, eredj vissza játszani! – köhögött az apa zavartan. – Okos kölyök, ő már most látja, mi a különbség egy iparos és éhenkórász…

– Tisztviselő közt?

– Én ilyet nem mondtam. De, ha jobban meggondolom…

– Állj, állj, állj! – sietett elejét venni a vitának Péntekné. – Minden mesterségnek megvan a maga előnye és hátránya. Pont. Inkább azt jósolja meg valaki, ki győz a holnapi rangadón!

A futball és az autó volt a csalétek, valahányszor a fiai elkezdték egymást csepülni. Csipkedni ugyan ilyenkor is csipkedtek, de ez sohasem volt olyan veszélyes, mint amikor a diploma, műveltség és kereset miatt akadt össze a bajuszuk.

– Micsoda kérdés! Természetesen az FTC – jelentette ki magabiztosan Balázska.

– Nana! – tiltakozott Jakab mérgesen. – Ne felejtsd, hogy az UTE sem akárki, és ha ezek egymás ellen lépnek pályára…

– Akkor az Újpestnek semmi esélye – vágta rá Balázs azonnal.

Dezső ásítozva bóklászott át a kertből az udvarra. Most meg a futballról traccsolnak, utána következik a rali, derbi… Csupa olyan téma, ami már gyermekkorában is halálosan untatta. Hát csak traccsoljanak, de nélküle, ő inkább eljátszik a Bodrival itt az udvaron.

– Feküdj! Jó kutya! – veregette meg a kutya nyakát időnként, még elszívott egy-két cigarettát, majd visszaballagott a többihez.

Esteledett. A lugasban egyszerre kigyulladtak a színes lampionok. A társaság harsányan énekelt, méghozzá nem is akármit, Petőfi híres Befordultam a konyhába… című versét dalolta:

„Befordultam a konyhára,

Rágyújtottam a pipára…

Azaz rágyújtottam volna,

Hogyha már nem égett volna.”

– Te meg hol jártál? – bökte oldalba Aranka, amint Dezsőke odahuppant melléje az asztalhoz. – Nem illik ám otthagyni csak úgy, se szó, se beszéd egy társaságot, kedvesem.

– És? Észrevette valaki? – vonta meg a vállát keserűen a hivatalnok.

A nő elértette, de még mielőtt válaszolhatott volna, Marcika már állon is találta egy labdával.

– Bocsánat!

– Semmi baj, megesik – mosolygott rá megbocsátóan a főkönyvelőnő.

– Parancsoljatok, itt a finom zserbócska! – szolgálta fel a süteményt Péntekné. – Zserbó, isler, kinek mihez van étvágya.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – kacsintott a most is munkaruhában bokázó Balázska.

– Brr! – fintorgott Marcika, aki mindeddig versenyt evett az öreg Péntekkel. – Még egy falat, és kireped a pocakom.

– Akkor győztem, mert én ebből is veszek ám – ágaskodott a zserbó után a kőműves.

– Nana! – állította meg azonnal az elveihez szigorúan ragaszkodó Péntekné. – Megfeledkeztél a cukrodról.

– Igaz. Istenem, mit csinálnék én nélküled. Akkor igyunk! Bort a billikomba!

– Hehehe, hihihi! – nevetett fel ekkor Évike, Balázs szőke, ibolyakék szemű kislánya.

– Hát te min vihogsz? – bámult rá a hasonlóan szőke és kék szemű Péntek Balázsné.

– Azt mondta, hehehe, az ópapa, hogy, hihihi, bort önt a bilibe.

– Billikomba, te kis buta – javította ki anyja reszelős hangon, kedvetlenül, amiért a lánya ilyen zöldségekkel szégyeníti meg őket. – Így hívták valamikor a serleget.

Aha, már rötyög is a sógorasszony! Mármint az Erzsike, ez a táskás szemű kisgömböc, aki szentül meg van győződve, hogy valamennyi sógornőjét, még Arankát is lepipálja. Szó mi szó, főzni azt megtanult, de hát attól még nem kell mindenkit lenézni.

– Éljen! – kiáltotta Balázs és Jakab egyszerre.

– Figyelem! Figyelem! – koccintotta meg Balázs a poharát. – Mondanék egy köszöntőt.

– Halljuk!

– Drága papa! Engedd meg, hogy nyugdíjaztatásod alkalmából erőt, egészséget és sok-sok boldogságot kívánjak.

– Erőt, egészséget! – harsogták a vendégek.

– Remélem, a mi nyugdíjaztatásunkat is megéred, és akkor te fogsz nekünk erőt, egészséget kívánni.

– Ajaj, hol leszek én már akkor, gyerekek!

– Hajrá, UTE! Hajrá, magyarok! – szúrta oda Jakab provokáló arckifejezéssel.

A szálas, felnyírt fejű férfi elvörösödve meredt a bátyjára.

– Na, idefigyelj, te csámpás lábú, nyálas próbababa! – kapcsolta le a zenét a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Elég! Elég! Ülj már le, eleget beszéltél – húzta maga mellé a férjét idegesen a felesége. – Elnézést! Kicsit fejébe szállt a badacsonyi.

– Köszönöm a jókívánságokat – avatkozott közbe ekkor maga a házigazda. – Hálából elszavalom nektek a Családi kört, ha megengeditek – hunyorított a feleségére.

“Este van, este van: ki-ki nyugalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”

A család megadóan hallgatta az öreget. A vers hosszú volt, a vendégek meg fáradtak, némelyik ezért el is bóbiskolt lassacskán. Csak Balázs és Jakab méregették egymást továbbra is, mint két kakas a szemétdombon.

– Na, hogy tetszett? – fejezte be az öregúr elégedetten. – Ugye, igazam volt, amikor azt mondtam, egy költő sem ír manapság ilyen gyönyörű költeményt?

Senki sem válaszolt, ehelyett éles, kb. száz decibel erősségű kürtszó hasított az est idilli csendjébe.

– Jézus Mária, mi történt? – rezzent föl ijedten a Péntek ház asszonya. – Marcika, légy szíves, fejezd be ezt az éktelen tülkölést!

– Gól! Gól!

A ricsajra megelevenedett a szomszéd ház, s egy pillanattal később ösztövér férfi battyogott a drótkerítéshez.

– Jó estét, Takács úr! – üdvözölte a kőműves, odabaktatott a szomszédhoz, váltott vele néhány szót, majd tisztelettel megkérte, csatlakozzék ő is hozzájuk.

– Sajnálom. Igazán hálásan köszönöm, de beteg a feleségem. Majd máskor, esetleg Péntek úr névnapja alkalmából. Addigra, remélem, nekünk sem lesz ennyi problémánk. További kellemes szórakozást, és ha kérhetném, fogják halkabbra a lejátszójukat!

– Magától értetődik. Egy percre azért még átugorhat mihozzánk. Na, csak egy pillanatra. Bekap egy pohár kisüstit, és már mehet is vissza a feleségéhez.

– Nem bánom, de tényleg csak egy pillanatra.

A vendéget részvevő arccal fogadták. Tudták róla, hogy szegény, hatgyerekes édesapa. Szűzanyám, hat gyerek, akik közül egyikük félig vak is ráadásul, és minden jel szerint, nemsokára teljesen meg is vakulhat! Hacsak a Jóisten csodát nem tesz a kilencéves, göndör hajú Irénnel.

– Bort, pálinkát?

– Inkább pálinkát, ha lehetne.

Megkapta a pálinkát, hozzá két zacskó élelmet: kis krumplit, sült pulykát, kávét, narancsot, süteményt…

– A gyerekeknek. A feleségének meg jobbulást kívánunk – nyomta Péntekné a zacskókat Takács szomszéd kezébe.

– Köszönöm. Az Isten fizesse meg maguknak.

– Irénke? Találtak már megfelelő orvost a számára?

– Találtunk.

– Valóban? – örült meg a hírnek Péntekné. – Hol, kit, és meg is műti a kislányát?

– Németországban. Egy híres szemészprofesszort, igen, meg is műtené Irénkét.

– De hisz ez nagyszerű! Hallottátok? Gratulálok! – ölelte át a megviselt arcú, ágrólszakadt édesapát.

– Én is – lépett hozzá a házigazda.

A férfi halotthalványan rogyott vissza az asztalhoz, és gyorsan felhajtott még egy pohár kisüstit.

– Valami baj van, Takács úr?

– Csak annyi, hogy lemondtuk a műtétet.

A család furcsa szemeket meresztett a szomszédra.

– Miért, olyan veszélyes? – puhatolódzott megértően Aranka.

– Megjárja, viszont annál drágább, asszonyom, annyira, hogy ki sem tudnám fizetni – szökött egy könnycsepp Takács úr szemébe. – Na, mindegy – állt fel ismét szomorúan. – Ilyen az élet! Megesnek ennél súlyosabb dolgok is, ugyebár. Irénke legfeljebb csak megvakul – emelte tekintetét Péntekre.

Az zavartan nézett a lampionok körül repkedő rovarokra, Jakab malmozott, míg a többiek poharukat szorongatva hallgattak. Ekkor Évike, Balázs öt éves kislánya tipegett az apához.

– Tessék a babám, Irénnek adom ajándékba.

Balázs megszégyenülten ütött a homlokára.

– Hozz még egy szatyrot, mama, légy szíves!

Amint megkapta a szatyrot, lekapcsolta csuklójáról a karórát, és bedobta a szatyorba.

– Jakab?

A fiatalember ezer forinttal ajándékozta meg a beteget, de a többiek is mind kitettek valamivel magukért, beleértve Marcit is, aki féltve őrzött vuvuzeláját csúsztatta a szatyorba.

– Fogja, a magáé, aztán meglátjuk, mit tehetünk még ez ügyben.

Takács úr megrendülve tántorgott ki a lugasból. Nem sokkal utána pedig Péntekék búcsúztak el egymástól. Még egy hörpintés, utolsó kézszorítás, és átvette a „tücsök csendes birodalmát”.

Vers

Már nem jön

Elolvasta: 538

Takaró alá bújok a csend elől,

hallom, ahogy a falhoz koccan,

dúdolnék pár hangot,

de megakadnak a torkomban.

Sötétség mered a dallam végén

és nő, egyre nagyobb lesz,

sokkalta nagyobb a takarónál…

már anyámat várom a csendhez.

Az arcot, a hangot, ahogy

az életet belém kacagta,

borzadva várom, de nem jön…

és egyre fogy az arca.

Vers

Már nem hallod

Elolvasta: 821

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.
Szobád emléke börtön,
az ágyad, az utolsó lélegzet,
dőljön rám nyugodtan,
te már eleget viselted.
Tudom, nem hallod,
rám hagytad csendünk tébolyát.
Hallgatok én is,
így hordozom tovább

Elbeszélés

Az öreg ház

Elolvasta: 803

Egy hónap telt el a temetés óta. Azóta senki sem járt a házban, a zsalus ablakok is, mintha gyászoltak volna, hiába sütött a nap, bezárkózva várakoztak … A ház előtt álló hatalmas fenyőfa ágain azonban, nagy volt a hangoskodás. Verebek és cinkék repkedtek a vadrózsa bokor és a fenyő között. A bokor alján egy edény üresen tátogatott. Néhány hónapja még vízzel volt tele. Idejártak a verebek, cinkék fürdeni, inni, néha a vadgalambok és darazsak, méhek is látogatták az edényt, amit Vilma néni mindig megtöltött, hogy friss legyen. A gangon ülve gyönyörködött a röptükben, csivitelésükben. No, meg a pillangók táncában, amikor a nyári orgonabokor virágain repdestek. Sárga, fehér és tarka pillangók. Néha, egy-egy kék is megjelent, ilyenkor Vilma néni még a lélegzetét is visszafogta. Megmozdulni sem mert, nehogy elrepüljön. Annyira szerette őket.

A természetnél csak a gyerekeit és az unokáját szerette jobban. Anna négyéves koráig itt lakott, ebben a régi házban, nagymamája szeretetében fürödve. Nagyapját nem ismerte, mert egy napon kivándorolt Kanadába, aztán évekkel később meghalt. Vilma néni ritkán beszélt róla. Anna szülei akkor költöztek a közeli kisvárosba, amikor a kislányt óvodába íratták. Nem volt nagy a távolság a falu és a városka között, így gyakran találkozhattak. Anna erősen kötődött a nagyijához. Sokszor iskola után is a régi ház felé vitték lábai. A helyi busz szinte a ház előtt tette le. Rengeteg közös témájuk akadt, és mindketten szerelmesek voltak a könyvekbe. A szép filmeket, s a zenét is szerették… Mindent megbeszéltek, megvitattak. Anna mindig számíthatott a szüleire, de nagyi szeretete nélkül még az egyetemen is árvának érezte volna magát.

Kicsit szorongva, szomorúan közeledett a házhoz. Most nem biciklivel jött, mint korábban olyan sokszor, hanem autóval. Elhatározta, hogy elvisz néhányat a nagyi kedvenc könyvei közül. Azokat, amiket Vilma néni szinte rongyosra olvasott. Úgy érezte, nem a temetőben van hozzá közel a nagyi, sokkal inkább ebben a régi házban, amit egykor Vilma néni szülei építettek. Nem volt nagy, de minden volt benne, amire egy családnak szüksége lehet. Még egy kis konyhakert is tartozott a házhoz. Az udvaron régi kerekes kút, valaha nagy segítségére volt a néninek.

Amikor odaért a házhoz, a szomszédok éppen kint csevegtek a kapujuk előtt. Szöszmötölt kicsit az autóban, arra várt, talán bemennek ezek az emberek, akik számára idegenek voltak, hisz csak pár éve költöztek a nagyi szomszédságába. Nem akart beszélni senkivel. Most csak nagyival akart lenni.

Amíg a táskájában matatott, eltűntek a szeme elől.  Kiszállt az autóból és elindult… Egy ideig csak állt az udvaron, nézte a ház falait, a gangon árválkodó, elszáradt muskátlikat, az üres hintaágyat, a bánatos udvart, talán csak a futórózsák bírták lehajtott fej nélkül.

Nem sírt, csak a torkában nőtt egyre erősebben valami, ami nem engedte, hogy a kulcsot a zárba helyezze. Csak állt megkövülten, és megrohanták az emlékek, az eltelt huszonöt év… Majd erőt vett magán, és benyitott a házba. Először abba a szobába ment, amibe születése után hazahozták a szülei, és később is az övé maradt, amikor szüleivel beköltöztek a városba. Itt, ebben a szobában töltötte a gyerekkora nagy részét.

Szinte hallotta, ahogyan nagyi szólongatta: ”Kicsi Kincsem, gyere reggelizni”.

Kinyitotta az ablakokat, és a fény a levegővel együtt szinte betódult a szobába. Aztán a konyha következett. Itt sütötte nagyi azt a sok isteni palacsintát, meg narancshéjas kakaós kevertet, gyümölcstortákat és mennyi mindent még…

Végigjárta a helyiségeket, és mindenhol szellőztetett. Kicsit remegett a keze, amikor Vilma néni szobájának kilincsét lenyomta. Itt is ablakot nyitott, de már könnybe lábadt a szeme. Leült a fotelba, és szemével simogatta az ágyat, amiben utoljára a szeretett nagymama feküdt. Innen vitték el a kórházba, ahonnan már nem érkezhetett haza.

Az éjjeli szekrényen ott volt a szemüvege, egy könyv, s a félig kihúzott fiókból kilógott egy rózsafüzér. Anna magához ölelte… aztán kihúzta a szekrényke fiókját. Fényképeket tartott benne egy kis albumban. Vilma néni gyerekeinek, Zoltánnak és Klárának fényképeit, és az Annáról készülteket is itt őrizte az idős asszony. Anna sokáig nézegette a képeket, kereste a hasonló vonásokat, édesapja gyerekkori képeit pásztázva. Majd a fiókba nézve, egy virágmintás apró füzetet talált, és egy imakönyvet. Óvatosan nyitotta ki a füzetet, melyben kézzel, gyöngybetűkkel írt versek voltak. „Hogy ne legyél egyedül” – szólt az ajánlás. Az aláírást nem tudta elolvasni. Ezt a kis könyvecskét még sosem látta a nagymama kezében. Néhány verset elolvasott, majd az imakönyvhöz nyúlt, amiből egy préselt falevél pottyant a kis virágmintás füzet fedelére. Óvatosan tette vissza, nehogy megsérüljön a falevél…

Ezeket érinthette utoljára a nagyi – gondolta Anna.

Vigyázni fogok rájuk, mert érzem, hogy ezek fontosak voltak a számodra – suttogta az ég felé nézve, mintha üzenne az eltávozottnak.

Később, a könyvespolcon nézelődve kiválasztott néhány könyvet, és a táskájába tette.  Aztán becsukta az ablakokat és bezárta az ajtót. A kapuból még visszanézett. Elhatározta, hogy megbeszéli a szüleivel, a szakvizsgája után, némi felújítást követően, ideköltözik. Ebbe a régi házba, ahol szinte mindig mosolyog a Nap…

 

 

Fotó: web

 

Novella

Virág szerelmes

Elolvasta: 802

Eszter rohant az óvodába. Elhúzódott egy munkahelyi ügye, és még időben akart odaérni. Mindig kellemetlennek érezte, ha be kellett telefonálnia. Meglepetésként fogadta, hogy Virág már átöltözve várta.
– Szia, kicsim! Hogy telt a napod? – mosolygott rá.
– Jaj, ne is kérdezd, anya! Borzalmas egy nap volt!
– Ne is kérdezd, anya? Borzalmas egy nap volt? Egyre választékosabban beszélsz, ez tetszik. Mi volt benne olyan borzalmas, mesélj.
– Ez a Peti nem hagy békén. Ma például el akart gáncsolni – kezdte Virág a panaszáradatot. – De nem sikerült neki. Eldugta a fogkefémet is, csak sokára adta vissza, amikor már szóltam Marika néninek. Építettem kockákból egy várat, de ő meg ledöntötte. Az egész napomat tönkreteszi.
– Ez igazán nem szép tőle. Holnap szólni is fogok az óvó nénidnek, hogy fegyelmezze meg. Jó lesz így?
– Ja igen, és most jut eszembe, hogy felcserélte a cipőimet, a jobbat a ballal kicserélte. De én nem vagyok hülye, felismerem így is őket.
– Ennek igazán örülök, de ne használd a hülye szót. Még magadra se.
– Érdekel is ez most engem. Teljesen felbolygatta az életem. Anya! Én szerelmes vagyok!
– Szerelmes? Mégis kibe?
– Hogy-hogy kibe? Hát nem figyelsz rám? Hát a Petibe!

Vers

Késő

Elolvasta: 739
Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni
az ölelést
vágyálom maradt
anya kisírt szeme
sem lesz vidámabb
a megbánás nem szívja
légüres térbe
az ellenséggé vált
szavakat
a düh hiába lett
semmivé mára
apa sosem látta
csak haragos arcomat.

 

Emlékirat

Egy év

Elolvasta: 381

Milyen odaát?
Eljutottál-e a fénybe?
A bizonyos alagúton át,
drága lélek, kit
itt a Földön nem
becsült meg
testvéred.
Milyen formád ott,
mennyi fényt adnak
ebédre?
Van-e mennybéli kert
rózsákat nevelni,
jut-e sok virág kézre?
Van-e nagyobb béke,
amit a temetőkben lel
idelent csak az ember,
és ha meditálni képes,
van-e a másvilágon
végre végtelen jóság,
testvérek?

 

 

 

Elbeszélés

Ég a ház, tűz van!

Elolvasta: 422

Igaz, hogy a kemény magyar forint ez év augusztusában jelent meg, de a Csillag család cséplőgép garnitúrájára még a milpengős világban köttetett meg az üzlet, a munkaszolgálatból visszajött – többnyire férfiak – és egy körösszakáli, Bajusz nevezetű ember között, mégpedig reáliákban: só, étolaj és valamennyi arany fejében.
Anyámnak és nekünk annyi közünk volt a biznisz anyagi részéhez, hogy a masina a mi udvarunkra állt be a saját lábán, és úgy is ment el. A garnitúrából csupán a szerszámos bódé és a tűzoltáshoz kötelezően szolgálatot teljesítő lajt hiányzott.

Na, igazságtalan vagyok. Anyám is kapott Gyula után egy részt a „vételárból”, illetve azt a feladatot, hogy deponálja a sót és az étolajat, amíg huncut ember akad rá. Elég hamar akadt. Hogy mekkora összeg lehetett a kialkudott ár, arról halvány sejtésem sincs, mert az soha nem hangzott el gyerekfülek előtt. Mindegy, annyi!
Tényleg, az is az anyám feladata volt, hogy Bajusz úrral telefonon értekezzen az üzlet lebonyolításának aktuális részleteiről. Mindig a vevő hívta az eladók „felhatalmazottját”, lévén egyedül ő tartózkodott állandóan Rábén, a következőképpen: anyámért jött valaki a postáról, hogy távhívása van.
Ő ment, majd hazatérve, nevetve mesélte, miként beszélt a hadarós vevővel:
– Itt Szakálból Bajusz beszél…stb

A történet pedig, amit el akarok mesélni a garnitúra kigördülése előtt esett meg, de nem sokkal.
Csendes, ködös délelőtt volt. Éppen csak elláttam Karos Gabcsi bátyám házáig – az ilyetén megszólítást Gáll Lajos bátyámtól tanultam el -, akivel Gábor bácsi, a közös drótkerítés tövében, guggolva, jókat beszélgetett a világ sorsáról, miközben könnyítettek magukon.
Tették ezt megszokásból és a jó szomszédság fejében, alig tizenöt – húsz méter távolságban a pottyantónktól.
Szóval, az önjáró, ekhós kazán – mögötte a cséplőgéppel -, ott állt a nádfedeles ház ereszétől legfeljebb két vagy három méterre. A kazán kéménye úgy a padlásfeljáró ajtajával volt egy vonalban. A Gáll-féle ház igencsak hosszú volt!
A szomszédos iskolatársaim – Patai Feri, Víg Sanyi -, és más ifjoncok társaságában nagyokat játszottunk, főleg a kazánon mászkálva. Valamiért mindenki fűtő akart lenni. Egyébként a cséplőre felmászni igazi tornászmutatványnak számított, létra nélkül. Szerencsére a dob fedéllel le volt zárva, mert kései súlyos sérüléseket okozhattak volna. Fűtőanyag, avas szalma, száraz gurdíny (lekaszált gyom), gallyak formájában bőven rendelkezésre állt. Azonban minden szívós volt a gyakran szemerkélő esőtől, ködtől. A tűzszekrényt jól megtömtük, de soha nem gyújtottuk meg.

Történt egyszer, pajtások nélkül, azon a bizonyos ködös délelőttön, elhatároztam, begyújtok a kazánba. Igen, de hogy? Gyufát nem kérhetek, mert feltűnő lenne.
A gyufát amúgy is tiltották tőlünk, mert egy lyukas kulcsból, bele illő szeggel, spárgával akként pukkantgattunk, hogy a gyufák fejeiről a kulcsba forgácsoltuk a gyúanyagot – jó sokat – bele a szeget, és zsupsz, nekiütöttük a pukkantó alkalmatosság szegének fejét egy fa derekának, culápnak stb. Ez akkorát szólt, mint egy puskalövés (ebből sok baleset is adódott, ha szétrobbant a kulcs).Ugye, alig múlt el a háború, aminek mindenféle veszélyes, de számunkra nagyon izgalmas „tartozéka” maradt hátra.
Ilyen anyag volt az ekrazit, ami hosszú, sötétszürke, inkább fekete szálakban jelent meg (az ekrazit a sárgás-zöldes, granulátumszerű lőport gyújtotta rendkívül gyorsan meg a nagyobb lövedékekben, gránátokban).
Ilyenem természetesen volt, ami gyors, minden irányú, szúró lánggal, sziszegő hang kíséretében, villámgyorsan égett.
Nagyanyám nagy odaadással, teljes figyelemmel főzött a nyitott kéményű pitvar berakott spórján. Tettem a tűzre, miközben egy kis parazsat kiloptam nagyimtól.
Kinyitottam a tűzszekrény ajtaját, a cserépdarabon szendergő parázshoz érintettem a fekete pálcát. Az ekrazit felszisszent, amit azon mód bedobtam a tűztérbe, és rácsaptam az ajtót.
Alig telt el néhány perc, a nedves gizgaz sűrű, fehér füstöt eregetve lángra kapott, és a kazán szikrafogójából nem a szürkekendős ég felé vette az irányt, hanem ijesztő gomolygással szétterült az udvaron.
Nagyanyám valamiért kinézett, holtra vált, és bekiáltott a nagyházba varrogató anyámnak:
– Na, gyere csak, Lídia! Nézd meg, mit csinált a gyönyörű fiad! Felgyújtotta a házat.
Mire anyám kiszaladt, nyakában a centiméterrel, szinte az orrunk hegyéig sem láttunk a keserű füsttől. Azért ahhoz volt szeme anyámnak, hogy a veréce mellett, kívül lévő, vékony, hajlékony vesszők közül felkapjon egyet, és azzal az ásott kút deszka kávája körül kergetve, kihasogassa a lábam szárán a bőrt, amin én egyfolytában nevettem.
A füsttel együtt elszállt az anyám ijedsége és mérge is. Napokkal később, amikor már szinte teljesen elmúltak a hurkák a lábam száráról, jó anyám az ölébe vett, lelkemre beszélt.  Ecsetelte, milyen nagy baj származhatott volna gondatlan csínytevésemből, s hogy őt mennyire megrémítettem.
Ezen aztán eltört a mécsesem, elszorult a torkom, és úgy éreztem, most igazán nagy megrázkódtatást, ijedelmet, veszélyhelyzetet idéztem elő a felnőtteknek, nagyon rossz gyerek vagyok.

Az eset után eltelt vagy tizenöt, húsz év, amikor anyám egy múltra emlékező beszélgetésünk során elárulta, mennyire csodálta, értékelte bennem a férfias makacsságot, aki ugyebár bírja a fájdalmat. és a világ minden kincséért el nem sírná magát egy nő előtt, aki történetesen az édesanyja.

 

 

Esszé

Családfakutatás, „meglepetésekkel”

Elolvasta: 273

Ez a kutakodás, keresgélés olyan, mint amikor az ember egy fától nem látja az erdőt, mert annak is csak lombozata legfiatalabb elágazásaira van közvetlen rálátása, a többi a múlt ködébe nyúlik.

Ebbe a homályba némi megvilágosulást hozna, ha az ember időben kérdezné családja legöregebb tagjait, ismerőseit. Ezt azonban fiatalon többnyire elmulasztjuk, és csak idősebben verhetjük a fejünket a falba, miért is nem kérdeztem meg őseinket felmenőikről.

Szerencsére azért az öregek el-elejtenek szavakat, mondatokat, történeteket, legendákat, amik utalásokat, kapaszkodókat adhatnak későn felébredt érdeklődésünknek.

Ezek ízlelgetése. valóságtartalmának latolgatása közben óhatatlanul felvetődik a kérdés, meddig ér időben vissza – általában – az emberi emlékezet úgy, hogy megbízhatósága megkérdőjelezhetetlen legyen. Nehéz a válasz, mert az emlékezés egy, két emberöltőtől akár ötvenig – tehát ezer évig is -, visszavilágíthat a múltba.

A kutatás kezdetén abból indulunk ki, amit élő felmenőinktől „tényként” hallunk. Szerencsénkre a vallások/egyházak – jól felfogott érdeküktől vezérelve -, matrikulákban/anyakönyvekben rögzítették családjaink főbb eseményeit. Ezt tették a családok is a kalendáriumok, uram bocsá’, a biblia lapjain. Majd az országok kötelezővé tették – a családfa-kutató értékelése szerint -, meglehetősen későn, az anyakönyvek állami vezetését. Esetünkben Mária Terézia egyik rendelete hozza ezt az örvendetes változást (1750-es pátens).

A nemesség ebben a tekintetben is privilegizált volt, mert saját egyházi/világi anyakönyv vezetői voltak jóval Terézia pátense előtt, minek folytán az anyakönyvek, családfák írástörténeti, történelmi szempontból is akár művészi kivitelűek lettek.

Persze, varázsütésre nem teljesedett ki Terézia rendelete. A bejegyzések megbízhatósága, sokszor olvashatósága attól is függött, ki, milyen képzettséggel, és a szeszes italok mekkora befolyása alatt tette azt. Ma mindezt úgy foglalhatjuk össze, milyen kompetenciával rendelkezett.

A fáknak – természetüktől fogva – terebélyes elágazásaik vannak/lehetnek, a kiházasítások és a beházasodások újra házasodások, örökbe fogadások stb. révén. A családfa minimum négyágú. mihelyt az ember egyetlen generációt megy vissza az időben, hiszen normál esetben két nagyanyánk és két nagyapánk neve merül fel, szerencsénkre élőként is ismerhetjük őket, testvéreikkel egyetemben.

Mihelyt azonban az effajta egyidejűség megszűnik már csak családi/ismerősi emlékekre támaszkodhatunk, és a matrikulák bejegyzéseiben bízhatunk.

Sajnálattal kell kijelentenem, az előbbiek megbízhatósága meglehetősen igényli a revíziót, az utóbbiakat is alapos kritika alá kell vetni időnként.

Álljon itt mindkettőre példa saját, nem túl szakszerű kutatásaim alapján:

  • Németh Józsefné Rebők Lídia, nagyanyám állította, tizenkétszer szült. Ezzel szemben négy élő gyermeke „maradt”. Legidősebb nagybátyám (1899) cáfolta nagyim állítását. Természetesen nem tudhatott az esetleg előtte születettről/születettekről. Pedig egy fiúgyerek a matrikula szerint bizonyosan volt őelőtte, ugyanakkor a halva születetteket be sem jegyezték. Nem tudhatott az utána röviddel szült, de korán elhalt húgairól, öccseiről. Sőt megfeledkezhetett a későbbiekről is. Jó nagyanyám sokat emlegette szemmel verés miatt, nyolc éves kora körül meghalt Erzsikéjét, akinek nem jutottam a matrikulákban a nyomára.
  • A Németh ágat – önkényesen – 1715- ig, az első adó összeírásig tudtam visszavezetni, egy bizonyos Németh Gábort tekintve rábéi ősömnek, akinek a neve a csekély számú, adózó telkek tulajdonosai között ott van. Más kérdés hogy Németh József nagyapám bizonyosan uradalmi cseléd, és hol Kisrábén, hol Rábén, hol nem tudom hol lakott családjával. Anyám nagy valószínűség szerint a Vay malomhoz közeli, gyepszéli kis házban született, amit később Pálfi házként ismertek a rábéiak.
  • Egészen különös a Rebőkök története és emlékezete. A matrikulák, egy halotti anyakönyvi kivonat alapján, csupán 1800- tól tudnak, öreg Rebők György révén, a Rebőkök rábéi jelenlétéről. Nagyanyám szerint a család Halasról származott ide. Mikor, arról fogalma sincs. Elmond viszont egy legendát: valamikor régen a Rebekeké volt valahol egy egész falu, templomával egyetemben, ahonnan pendelyben kellett az asszonynépnek menekülni az ellenség elől. Később nyilvánvalóvá vált, a hasonnevű települések közül csakis Kiskunhalas jöhet szóba. Lelek is ott több mint egy tucat Rébék vezetéknevű családot, majd Mélykúton egy Rebőköt, akiről kiderül, Rábéról származott oda. Óriási a csalódásom. Honnan eredhet a név, teszem fel a kérdést annak tudatában, hogy Rebők őseim a délszláv „világ” közeléből keveredtek Biharba?! Mellesleg nagyanyám úgy ismeri a „magyar” ábécét, hogy a, be, ve, ge, de, ze, zse, pe, re, se, sze, tye, le stb. Pedig Rábén születik (1877)! Honnan, kitől abban a két elemiben, amit járt?! Hiszen ez a szláv, mondjuk, orosz ábécé egy darabkája! A Kossuth Lajos Tudományegyetem ószláv intézete azt mondja, a név eredeti alakja „ϰrebec” lehetett, ami hegyhátat, vonulatot, gerincet jelenthetett. A szó eleji kemény „h” lekopott, írásmódja a Sebeewk, Rebeewk mintájára Rebőkre változott. Szóval a családban a szláv vérvonal jogosan feltételezhető. Bennem a medencében jóval korábban jelen lévő bolgárok nyelve is felötlik. Nagyanyám legendája a magyar honfoglalásig visszanyúlna?! Aligha, de semmi sem kizárt.
  • A Csillagok eredete jóval prózaibb: Galíciából migrálnak Sternként a XVIII. század végén, a XIX. elején a monarchiába, és Szabolcsban, Újfehértón, Balkányban, Bökönyben és máshol telepednek le. A XIX. sz. közepe táján „fű alatt” magyarosítanak: gondolom, megkentek néhány hivatalnokot. Minden esetre 1940-ben Berettyóújfalui Járásbíróságának Nadányi nevű hivatalnoka a nagyapa első házassági kivonatában „szabálytalanul” szereplő Csillag Stern Benjamin nevet Sternre változtatja, az akkori vallás és közoktatási miniszter rendelkezése alapján. Ezt az ágat az utolsó megtalált bejegyzés alapján egy ismeretlen őssel 1750-ig tudtam visszavezetni. Ennél számomra sokkal érdekesebb volt, hogy „felfedeztem” egy eddig ismeretlen, debreceni fiát nagyapámnak:  Akinek Miksa/Mihály lett volna a neve. Igen ám, de az anya neve nem stimmelt (csak félig ) a nagyapám akkori nejének a nevével. Az történt ugyanis, hogy a Gubacsapók utcáján lakó          sógornője, egy bizonyos Fischerné szült fiút, és a bejelentő volt Csillag Benjamin. Az akkori  „írnok” a bejelentőt írta/vélte a vér szerinti atyának. Nem tudni, józan volt-e teljesen. Mindez még a XIX. sz. -ban esett meg, és semmiféle bonyodalmat nem okozott a tordai, rábéi Csillagok életében.

Végezetül bemutatom keserű Rebek Istvánt – esetleges „rokonomat” -, aki a kecskeméti betyárbanda „közlegénye” volt és ezért „csak” tizenkét évet ült a szegedi Csillag börtönben. Fikció is született róla, miszerint a minden valószínűség szerint írástudatlan István Anglián keresztül Ausztráliába „emigrált” szabadulása után, ahol is nyugaton megalapította volna New-Szeged-et, aminek bírája lett. De hajtotta pusztai vére, és egy bennszülött családdal összeszűrvén a levet, ellovagolt a naplementébe.

 

 

 

 

Emlékirat

Képzelet és valóság, egykor

Elolvasta: 205

Németh József (1869) és Rebők Lídia (1877) 1896-ban házasodott össze, tehát nagyim tizenkilenc éves volt, pontosabban még nem töltötte be a húszat. Ugyanis esküvőjük bejegyzése 1907. január 6-án történt meg, Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető előtt.
A vőlegény március 27-én, néhai Német Gábor és Gál Sára gyermekeként látta meg a napvilágot. A papa napszámos, a mama háztartásbeli.
A menyasszony június 15-én született Rebők János gazdasági cseléd és Ványai Klára háztartásbeli leányaként.
Mindketten evangélikus reformátusvallásúak voltak.
A házassági okmányon – jelenlévőként – öt név olvasható:
Tanúk: Karalyos Sándor sk. és Sólyom Imre sk
A férj aláírása helyett: Bilincsi Gábor sk.
A feleség aláírása helyett: Kovács Julianna sk.
Az ötödik aláírás: Fülöp Gusztáv sk., anyakönyvvezetőként

Az első példánnyal való megegyezés hiteléül.
Kelt: Nagyrábén, 1897 évi január hó 6. napján; itt már valós aláírásával látja el a lapot Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető.

Megjegyzés: a digitalizált, eredeti anyakönyvből jegyzetelek. Nem ez az első példány?! Erős a gyanúm, a jelenlévők közül, egyedül az anyakönyves tud igazán írni.

Aztán – szinte évenként – jöttek a gyerekek. József, József, Sándor, Piroska, Mariska, Erzsébet, Imre, Lídia (1911). Minthogy nagyanyám emlékezete tizenkét szülést őrzött meg, és itt csak nyolc név olvasható, nyilvánvaló, lehettek olyan születések, amiket be sem jegyeztek.

Mi lehet ennek az oka? Két dolog mindenképpen. Az egyik a zsellérsors, amelyik mikor melyik uradalom tanyájára vetette a családot, pl. Kisrábé Tanyára, Rétszent Miklós Pusztára. Az egyik a nagyváradi káptalané, a másik a Kruspér- Echerolles-ké. Látom a születési és bejelentési dátumok közötti nagy időeltéréseket. Ennyi idő alatt a csecsemő – sajnos – már meg is halhatott az akkori körülmények között. És ez a második ok.
A zsellérházakban egy-egy „szobában” alkalmasint négy család is lakott, közös konyhával, zéró tisztálkodó és illemhellyel. Egy-egy nyavalya végigmegy mind a négy családon.
Azt egy anya testileg, lelkileg nagyon nehezen tudja elviselni, hogy szinte egyfolytában szül, és apró gyermekeit nagyrészt elveszíti.
Keresi a magyarázatot, és nem találja, nem találhatja, körülményei, csekély iskolázottsága miatt. Jönnek a babonák, javasasszonyok, boszorkányos hiedelmek, amelyek némi feloldást, hárítást, mentséget jelentenek a vallásossággal egyetemben: az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úr neve!

/*

Nagyanyámat dús fantáziával áldotta meg a sorsa. Mariskájáról az alábbi történetet recitálta, egyre jobban kiszínezve a valóságot:

Mariskám jól fejlett, három éves kislány volt. Ugye, a gyepszélen laktunk. Meleg tavaszi idő járta. A gyerek aranyosan játszott az udvaron kívül. Kergette a kislibákat. A Szerelemkút felől jött egy öltönyös ember, és különösen megnézte az én pirospozsgás cseppségemet. Még egy fényes pénzt is adott neki, ezekkel a szavakkal: – „Nagyon szép kislány vagy. De akit én megnézek, az megjárja”.
Ezt a gyerek elmondta, amikor beszaladt hozzám, a házba, és felült a kemencepadkára, ahonnan azon mód le is szédült, és meghalt.

Na, ez az öltönyös ember szemmel verte meg az én makkegészséges Mariskámat.

A valóság: Mariska 23 hónapos korában, tüdőhurutban halt meg, az anyakönyv tanúsága szerint. Éspedig: 1909 – 03 – 15-én d. u. 7 órakor.

Novella

Nyugodj meg, bogaram!

Elolvasta: 125

(Turai Kamil méltatásával)

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.
– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
– Az édesapád.
– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?
– Az édesapád! – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.
– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.
– Tessék!
Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.
– Nem ismerem magát. Volt szerencsém!
– Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel be­széltél?
– Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
– Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.
A tanár vállat vont.
– Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.
– Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd a fenébe és menjünk ebédelni.
– Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?
– Te mit gondolsz?
– Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?
– Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.
– Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Ingrid Igorné.
– Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.
– Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar? – ellenkezett óva­tosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…
– Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kisfia, aki éppen ekkor toppant a szobába.
– Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor ezerszer elmondtam, hogy meghalt, te észkombájn.
– De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?
– Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?
– Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólintok? – perlekedett a két szülő.
– Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.
A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsaly­gott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket!
– Behoztam a nagypapát az esőből.
– Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide ne­kem ezt a csavargót?
– De hiszen ő a nagypapám.
– Ezt maga mesélte be neki?
Az öregember válasz helyett elkezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.
– Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?
– Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.
– Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.
– Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőz­zön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?
– Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.
– Távozzék!
– Apuka, miért küldöd el a nagypapát?
– Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?
A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben las­san felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti, jócskán megvénült a gaz­ember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egyedül a két kiálló szemfoga nem változott.
– Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.
– Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.
– Éljen, velünk ebédel a nagypapa!
– Én, veletek? Isten áldja meg a jóságát – hajolt meg az öreg hálásan –, bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.
A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Dilemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az alkalmat semmiképp sem hagyhatja ki.
– Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.
– Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.
– Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.
– Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gő­zölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, át­adnád helyedet a papának?
Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.
– Jó étvágyat! – mondta az asszony.
– Köszönjük – rebegte az öregember.
Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.
– Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje te­kintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.
– Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.
– Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.
Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az or­rához, és mindent megértett.
– Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egy­mással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.
– Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!
– Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?
– Meg.
– Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, milyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprinteltél a határon? Idézem: Jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.
– Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.
– Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befogta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondjaira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdalmát egyszerre akarná apjára önteni.
Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.
– Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.
– Milyen megoldás?
– Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.
Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagy­ta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.
– Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.
– Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – puk­kadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, ami­ért itthon hasztalan pedáloztál?
– Pedáloztam?
– Küzdöttél, ha így jobban tetszik.
Tényleg érdekel?
– Valójában nem.
– Akkor miért kérdezted?
– Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.
– Milyent vágtam?
– Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negy­venegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?
– Látni akartalak, mielőtt meghalok.
– Olyan beteg vagy? A szíved?
– Még elég jól ketyeg.
– Azért markolásztad az előbb annyira?
– Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.
– Covid–19?
– Cold (hideg).
– Nocsak, megtanultál angolul?
– Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.
– Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.
– Nincs.
– Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?
– Érzem.
– Értem, tehát hazajöttél meghalni.
– Igen. Csupán arra kérlek, hogy…
– Aha, most bújik ki a szög a zsákból.
– Nothing (semmi.), meggondoltam magamat.
– Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.
Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló faterja. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen, vétkezhet. Igazából nem is azért mert elhagyott, hanem amiért megfeledkezett mi­rólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.
– Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?
– Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!
– De hát én nem vagyok fertőzött.
– Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-cel senki sem mehet biztosra. De hogy lásd kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…
– Az utolsó ebédem?
– Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.
– Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsá­nat), költői kérdés volt.
– Éhes vagy?
– Mint a farkas.
– Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?
– Nem kell magyarázni, mindent megértettem.
– Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, aki él-hal a spe­ciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!
– Neked is – esett az öreg ezután az ételnek, vigyázva, nehogy megint kiszivárogjon az orrá­ból valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!
– Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?
– Egy éve.
– Már egy éve, és honnan?
– New Orleansból, Louisiana állam.
– Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leg­halványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.
De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyírja az a fatert, meg őt is ráadásul.
– Ez is költői kérdés volt?
– Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?
– El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.
– Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?
– Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.
– Fáj a fejed?
– Egy kicsit.
A tanár szeme felcsillant.
– Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?
– Előfordul. Nyilván meghűltem.
– Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.
Indig Viktor megszédült.
– Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.
– Pillanatnyilag, de lesz, amint hazaérsz.
– Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyál­talán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?
Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.
– Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.
– Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadja­tok be, amíg tart ez az őrület.
– Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben, én törődöm a családommal – gyújtott újból cigarettára.
– Vagyis eszedben sincs megbocsátani.
– Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.
– Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a politikát előbbre helyeztem a családnál.
Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.
– Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyámat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Főleg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.
– Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mielőtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.
Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a faterja? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is össze­törje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?
– Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?
– Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad ne­kem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.
– Ízek, szagok? Velük nincs problémád?
– És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.
– Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.
– Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.
– Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világ­nak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.
– Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?
– Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.
– Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: Mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?
– Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gyerek­korában annyiszor énekeltek neki a szülei:

Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már.

Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.
– Nyugodj meg, bogaram!

***

Turai Kamil: PNP, A SZPÍ

(Petrozsényi Nagy Pál novellaportréja)

I.

(A született prózaíró)

Több született vagy vált prózaíró ismerősömnél-barátomnál (a továbbiakban szpí) vettem azt észre, hogy végtére is felszámolják magukat, akár a szú. Szétfolynak, szétforgácsolódnak ezermillió alakjuk-alakzatuk közt. Mert mégiscsak, akárhogy vesszük (kapjuk) a „szpí” lényege az, hogy számtalan számú szereplőket-személyeket teremt, akárcsak (szerényebb mértékben) a Jóisten. Jószerével átcsobogtatja önmagán az egész emberiséget (egy echte Balzac, Zola avagy Musil, Esterházy). Node, mialatt ezeket a számos-számtalan fiktív perszónákat világba-veti, úgyszólván elli-vetéli. ködközönyökbe-köldökközepekbe vész az egy-egyetlen eleddig evidens, a saját, a sajátos. Jóformán mindegy lesz, hogy ki s ki-nem, én avagy más, a másik. Mind egy már, mindegy. A másik a másom, máslom a másikakat. Oldja a kontúrjait a szent-magú én. „Énekké ekéződik-ékesül ama Én” – ( a költő szavával, aki is költő – a „szpí”-vel ellentétben – minden más-másságot magába-szív, elsajátít avagy lop, s ezáltal az eredendő bűn-tolvaj Ádámság – merül el a végtelen sokaság egyes-egyedi bőr-börtönébe, azaz pusztul el ellenkező haláltusájában a „szpí”-vel). A szpí tehát mint holmi jézusi búzaszemek, úgy és azáltal nyer és hoz hatvanszoros és hatmilliószoros élet-terméseket, hogy azt az egyetlen sajátot-sajátost elrohasztja-elveszti. Azt már, népiesen szólván, baszhatja. Node, csakazértis, a szpí is mégiscsak csakis ember-ből van. Márpedig ez az ember (zember) élni akar, mi több: örökké (akár Napóleon vágóhídi hadfiai), tehát az elkártyázott-elkárhozott-elördögösitett egy-egyetlen saját-sajátságos életke helyett teremt itt a Földön ezer és ezermillió életeket-életecskéket. Azaz “külömb-külömbféle” helytelen s helyes Helyzeteket. (Ahogy is láttam én többet, többször és tömkeleges tömb-tömörséggel, hogy a választott-született „szpí” direkt önmaga ellenében kreál-fú fel levegőteli-luftballonos helyzeteket, hogy ezáltal  – jobb helyében – önálló személyiségre tegyen szert. Az eljátszott, alludált millió szerep így testesül meg fokról-fokra a beálló-alakoskodó alakzatokban.) Nos persze sokan – úgynevezett írók-írogatók – igyekeznek ezt az átkozott-ördögbagzotta „szpí”-séget   kijátszani-túljátszani-aluljátszani. Ők a pszeudó-írók (a továbbiakban se „ppí”). Velük nem érdemes foglalkozni, mivel nincsenek. Se másolhatatlan másságukban, se másikságuk  másaiban. Maradnak – már ameddig, azaz mindig – a „született prózaírók”. Akik, kvázi, az egész emberiséget képviselik. Belerontva és rondítva a teremtés rendjébe, egy világfi  Szun Vu-kungként hanyigálják ki az űrökbe, a zűrökbe miljom szőrszálaik ezermiljom személyiségjegyeit, olyannyira, hogy végtére is –  egy se marad! Nos, ilyen „szpí”-perszóna az én Petrozsényi Nagy Pál  emberöltős barátom és ős-ellenlábasom is!

II.

(A „szpí” életei)

Mekkora totális aranyrög-hendikeppel (todzicher trotli tromf-trotil-robbanással) indul az, akinek megölték az apját halhatatlanul, s akit a fia gyilkolt meg még élvén? P. (P.N.P. trotil-alapanyag) még harmincegynehány éve úgy tudta, hogy tiszteletreméltó református tiszteletes édesapja öngyilkos lett, P.N.P. kisgyerekkorában. Úgy Dej + Ceausescu határvonalán, a Nagyantant-gyártotta alattomosan aljas – Pi-Romániában  (trotil és Pirománia!) Nem lehet az Pali, mondok én, hívő  református pap, oszt öngyilkos?! Merthogy őt ezzel etették  kisdedkora óta (nyilván , nehogy az eleven magyar legényke netán bosszúállásra vetemedhessen). S Pali ezt – kényelmesen és kényszeredetten – benyelte: egy fél életre. Úgyhogy negyvenéves kora tájt illett ráébreszteni a  vakvalóságra: nézzen már utána annak az annó dacumál dák akasztókötélnek. Utánanézett, s hát persze hogy kiderült, az ateista-vörösfasiszta-antihunnita román halálkommandók tették el láb alól az ott lábatlankodó színmagyar papot, álságosan aljas búcsúlevelet is hamisíttatva, azzal a fenyegetéssel, nehogy az egész családját kiirtsák! Szép nyugati módra! No de ez még semmi, nem sok. Hanem amikor az immár 80 esztendős, a megszálló rablóországot négy évtizede maga  mögött hagyó, elvált és elhagyatott „szpí” – felesége halála után cefetül magára maradva – megpróbálja felvenni a kapcsolatot a réges-régen szülőanyjánál feledett édesegyszülöttjével, a regebeli Igorral, s az  – széles hátba az éles kés – kerek-perec megtagadja az apját, azzal az együgyű fennszóval, hogy: nem ismerlek téged, sose is láttalak, tűnj el a balfenéken, ne sajnáltasd magadat, viseld el sanyarú romlásod, hallani sem akarok rólad többet! Úgyhogy aztán a pórul járt apa annyit se tud meg, hogy egyáltalán hogyan és miként él egy szem fia? Van-e családja? Született-e unokája? Mind-mind ezt a családi hátteret, ha még élni akar, magának kell kitalálnia, felmerítenie a semmisségekből. Mert ha fia talántán nem is nemezett unokákat, ám az a fránya „szpí”-toll mégiscsak előgargarizál. Pedig az Igor nem is csak haki panelproli ám, hanem nagyméltóságú egyetemi rektor és Oregon-akadémikus balneotéta! Ezt húzd ki aztán, nyájas Olvasó, ha tudod, ha bírod cérnával…Nos ilyféle halálszületések és születéshalálok közé feszülve-szorulva, vajon mihez kezdhet a szánalmas mai halandó? Hát, ugye, lészen belőle avatott „szpí”. Aki vegyíti az elviselhetetlen halálsötét valóságot a jól megérdemelt és megharcolt mesebeli idillel. Feltámasztott Édesapával és bűbájosan grószpapis képzelt Unokával. S – ilyen hátterek előterében – vajon miképpen tekinthessünk el a vakuljmagyar-vakló-valóságtól? Lehetséges-e merőben, pusztában a bevésett prózabetűben bíznunk?

III.

(Bogaram-bogarászás)

Olvassuk át újra, olvadjunk bele a novellába (mert novella, azaz „újdonság”-át átszövi a Covid aktualitása, mint Boccacciót a pestis). És dráma is ez a szűk öt oldal, tragikomikus rémdráma O’Neill-módra, négy szereplővel, ezeréves megvilágításokkal és elsötétedésekkel, történelmi prolidráma – shakespeare-iáda, szamárfüles végjáték Beckett-be avatva. Az alaphelyzet: a kisebbségbe vehemedett kolozsvári (gyulavári?) villa kapujánál ácsorog az esőben egy mai-maszkos de ókék-dzsekis vénember. A kötött sapka sem mellékes: közgondozott. Furcsa randi! Édesapád  – Nem ismerem magát! – Második jelenet: katalizátor az ebéd, s a melegebb szívű feleség. Ő az öreg remegő hangjára ELÉRZÉKENYÜL. A nagyfiú IRRELEVÁNSNAK ítéli, hogy valóban a „faterja” ácsorog-e a kapu előtt. De a megoldás kulcsa a kis unoka, aki ismeretlenül is vágyik a sokszor meghalatott nagyapára. Ő nem „kekeckedik”  –  tesz (beengedi a „csavargót”), sőt maradásra marasztalja. Aztán van egy kis infektív intermezzo, hogy ne feledjük, nem Euripidész óhellén korában járunk. A „kivert kutya” képzete lassanként felkelti a zordon apa-fia lelkét: felismeri a „dobbantott gazemberben” a mégiscsak-apját. Pláne, hogy az unokában semmi bosszúvágy, csak szerető kíváncsiság! Az öreg siralmasságára a fiúcska Éljen-je a válasz. Az apa-fiú „se bű, se bá” továbbgörgeti a cselekményt. Már ameddig : merthogy az elasztikus „orrváladék” (magyarul takony) beteszi a kaput ismét. (Ettől kezdve a ház asszonyára ne számítsunk. Feleslegessé vált. Deus ex machina, lecsippentjük a színről.) Sőt, az unoka is – már módjára – mehet, pozitíve megtette a kötelességét. Marad a két főszereplő, mint egy mesterien egybemesterkedett Márai-regényben…A Fiú továbbra se tekinti apjának az apját, nem toleránsabb, mint amikor disszidálásakor kitagadta. Mármint Fiú az Apját, fájdalmában. Felidézik az akkori – Ceaușescui-szorongatottság kényszerpályáját, amikor is az Apa a családja helyett a  szabadabb politikát választja. Emigrál Magyarországra (illetve Amerikába) – úgyhogy 41 esztendő kiesik családatyai emlékezetéből. Olykor a legegyszerűbb ősmagyar kifejezések is angolul tolulnak nyelvére: sorry, nothing, cold. A Fiú végtére kifogy a bosszú-ötletekből s megvendégeli Apját kebabbal, polentával, Gundel-palacsintával. Sőt, fütyülős konyakkal koccinthatnának – ha nincs az a fránya vírus meg műfogsor. Akkor derül fényre, hogy az öreg már egy éve itt rostokol a városszéli idősotthonban, csakhogy nem támadt „kurázsija” a látogatásra, zavarásra. Nem véletlen gyanakszik hát a Fiú, hogy a járvány sarkantyúzta meg az apai vonakodást. Tudniillik: a rohamosan vírussá fertőzött „globetrotte” (a szinonimacsokrát vesszük lentebb) szemet vet a sokhelyiséges családi villára. Végső kétségbeesésében zokogva térdre veti magát, s csókolná Fia kacsóját, ha az engedné (Covid 19). A végponton ott vagyunk, ahol a part szakad, a kezdetnél, csak kissé magasabban. A Fiúban felidéződik a hajdani anyai altatódal dallama-szövege: TENTE. Az Atya pedig megsimogatja a fejét, mint egykor: Nyugodj  meg, bogárkám! ( Sírnivaló, lankadhatnánk el Füst Milánként a Lear király Cordélia-ölében, ha nem lenne az egész jelenetsor valóságosan sírnivaló.)

IV.

(Írj – iszonyt irtva!)

Mert – ne kerülgessük tovább a forró kását – mégiscsak a művészi metamorfózis csodájával szembesülhettünk az előzőekben a „szpí” P.N.P. varázslatos önhipnózisa révén. Másként fogalmazva: a képírás írásművészeti beavató hatalmával, az őskori vadász-szuggesztió naprakészen orvosoló originális változatával. Mi is lenne más a művészet célja, minthogy élhető idillé domesztikálja az elviselhetetlen rettenetet. Édes fájdalommá (dolce dolore) a keserű karóba húzást! Valóságossá az alávalóságot! Ma már kevés számunkra – mármint: igényeseknek – kevés, kutyára kevés – a szórakoztató irodalmárosdi, de az okostojáskodó értelmezősgesdi is! Mágiára, szeretet-extázisra, élet-feltámasztásra van szükségünk! Ne parancsoljon senki-Rilke ránk, hogy változtassuk meg az életünket – merthogy éppen azt nem tudjuk! Változtasd te meg Író a mi életeinket, mivelhogy éppen azért tartunk. Vége azoknak a szép primadonna-időknek, midőn az Író Úr leereszkedvén fővárosi fődíjazott piedesztáljáról nagy kegyesen eladogatja s dedikálgatja a velejéig zseniális önkielégítését. Nem, nem Portársak! Varázslatot várunk, s nem vagyunk hajlandók hajbókolni a  csavaros-trükkös öniróniai-írói nárcizmusok láttán. TESSENEK MINKET – nem magukat – BOLDOGGÁ TENNI! Akár azzal – mint ősi bölényrajzosok és rituális rigmusregölők – hogy megteremtik számunkra itt a Földön (nem ám a beláthatatlan Túlvilágon) a tökéletes beteljesülést, a maradéktalan megbékélést. Írásukkal IRTVA az iszonyatos ijedelmünket, vagy – méginkább – Heideggerrel fogalmazva – Irtást-Lichtungot – Tisztást támasztva (feltámasztva) a nyomasztóan sötét anyagerdő rengetegében. Nos, ehhez járul hozzá, a maga módján megszenvedvén és megszerettetvén, Petrozsényi Nagy Pál is írásművészetével. Nem „szavajátszón” (ahogy Arany ítél), nem is ugrabugrálva fickósan bohóckodván, hanem ama ősóceáni óriásteknős módjára, aki is százmázsás testsúlyával cammogva évszázadok alatt teszi meg univerzális útját a törzsfejlődésünkben, elérve mihozzánkig. De valódi problémákat őröl selymes-semmissé ez a Tartaruga.

 

 

[Illusztráció: Öreg ember, Chris Modarelli festménye]

Elbeszélés

Benedetta panasza (regényrészlet)

Elolvasta: 53

– Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta.
Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokban dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról, és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.
– Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.
– Mesélj!
– Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéről beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!
– Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában, és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából, ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?
– Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere, hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.

snitt

(Egy évvel később)

Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja, és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.
– Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.
Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az ég felé lökve a karjait, felkiált:
– Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!

 

[1] Kizil – Tuva fővárosa
[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban
[3] tom tenger (mongol) – nagy ég

Novella

A jövőre emlékezve

Elolvasta: 56

Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek.  Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.

 

Emlékirat

GENDER 1963 – 1965

Elolvasta: 72

A lány első éves az egyetemen, ahol a fiú ötöd. Az Egyetemi Kórus az akkori XI-es előadóban próbál, aminek az ablakai a szökőkútra néznek. Szemezgetnek, szemezgetnek, a kékek összekapcsolódnak a barnákkal.

Aztán próba utáni séták következnek, át a Nagyerdőn a Régi Vigadó felé, hogy a Pálmánál elérjék az egyes villamost. Érintik az akkor is nagyon romantikus, apró Békás Tavat. Többnyire – nem kis bosszúságukra -, akad egy „gardedámjuk” a tenorból, aki a fiú padszomszédja.  Lassanként sikerül őt lekoptatni.

A fiú a diplomázás után messzire kerül. Marad a levelezés és az epekedés.

1964 már ismét Debrecenben találja a fiút. A helyzet komolyra fordul:

Szerződés

Alulírottak kötelezzük magunkat, hogy ezen írás keltétől számított egy éven belül összeházasodunk.

Ezen lépésünk anyagi bázisát takarékoskodásunk alkotja, mely tevékenységet a HIMNEMŰ fél addig is köteles gyakorolni, és legalább 5 000 Ft kp-vel kell rendelkeznie az eljegyzési stb. költségeken kívül.

A NŐNEMŰ lény közben kénytelen lesz sikeresen elvégezni a II. évet a Kossuth Lajos Tudományegyetem vegyész szakán, mert a fenti, takarékoskodó lény (férfi) 4-es vegyész lányt hajlandó feleségül venni.

Kelt: Hajdúhadház, 1964. augusztus 18-án.

      /Nőnemű lény:                                           /Hímnemű lény:

(halasztott vizsgás közeg)                                 (HIM, okl. fizikus)

Záradékok:

1. A halasztás okozója a HÍMNEMŰ lény
2. Eljegyzés: 1964. november 5. , Helyszín: Piacz u-i ékszerüzlet, ahol a HÍMNEMŰ lény rövid lejáratú kölcsönt vesz fel a NŐNEMŰ-től, hogy meg tudja venni mindkét gyűrűt.
Magyarázat: nem mindig lehet karikagyűrűt venni, s ha van, akkor le kell rá csapni. A karikák relatíve nem  drágák!
3. Esküvő: 1965. február 6-án, a debreceni III. ker-i tanácsnál, majd az Árpád téri ref. templomban, déli 12 órakor.

Szombat, mínusz 14 fok, ragyogó, kék ég, éles északi szél. A NŐNEMŰ menyasszony gyalog megy, körömcipőben az Árpád térre. Csaknem jéggé dermed, mert a HÍMNEMŰ vőlegény a „pereputtyot” gyűjti be, taxival. Az esketést az após celebrálja.

*

Az esküvő óta annyi idő pereg le, hogy ma a KÜLÖN NEMŰEK 57. házassági évfordulójukat ülik, nagyszülők és a NŐNEMŰ lényből „Kaméliás Hölggyé” válik. Magán a bokron is arcmaszk díszeleg, amit a virágüzletben helyeznek rá.

Debrecen, 2021. 02. 06.

Novella

Citromos tea és füzet

Elolvasta: 74

 

Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.

Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz.  Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:

„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre.  Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire.  Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.

Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!

Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.  

Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.

Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”

 

 

 

Abszurd

Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal 1. rész

Elolvasta: 96

 

Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.
– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában.  A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.
– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora.
De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje.  Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta.  Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve.  Aztán egy arcot látott a szemei előtt.
– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!
Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító.  Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavai tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy–egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdult arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.
– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.
Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.
– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére – megrázta a fejét – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.
A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.
– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!
Főnix felvihogott magában.
– Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!
– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is – és a háta mögé nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát.  Megrázta.
– Ebben lesz, ni! A tartalék.
Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.
– Ami bejön, az a magáé – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett.
– Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni.
Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.
– Valószínű haldoklom – aztán kijavította magát – Remélem.
A koldus végül megtörte a csendet.
– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte:
– Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk.
Kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta.
–  Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?
– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.
– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.
– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.
A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső, a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.
– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.
–  Bele.
– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.
Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérőn forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.
– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk.  Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm.
Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta:
– Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz.
Ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.
A koldus érdeklődve rápillantott.
– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?
– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?
– Igen – bólogatott a másik.
– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném.
Megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni.
– Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!
A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.
– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?
– Az ötössel már kiegyeznék.
– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?
– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.
Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul.
A koldus folytatta.
– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?
– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket, ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.
– Mit tartalmaz ez az alku?
– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.
A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.
– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de Öntől nem?
– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban.  És valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.
– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk – fogalmazott keményen.
–  Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott Önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az Ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig.
Hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben Ön és a felesége egy térben gondolkodnak?
– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot?
A vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.
– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.
– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.
– Milyen volt eddig ez az oázis?
– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.
– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus.
Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.
– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. –  Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.
– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk.
Megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét.

(Folyt köv.)

Abszurd

Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal 2. rész

Elolvasta: 41

– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezen  definíciók közül,  Ön szerint,  melyik eleme az oázisnak?
– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. –  Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.
– Szeret vásárolni?
– Dehogyis! – megrázta a fejét.
És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előre dőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett.
A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.
– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.
– Beszélgettek?
– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.
– Ön szerint miért volt erre szükség?
– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.
– És az öröm?
– Öröm? – vinnyogott gúnyosan.
Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.
– Látja elkezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.
– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta.
Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.
–  Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”
– Miért pont ez a történet jutott eszébe?
– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.
– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?
– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.
– Igen? – bólogatott a megmentője.
– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.
– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát.
– Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?
– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.
– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. –  És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.
– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátra nyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett.
– Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!
Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki.
– A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést.
– Akkor most már nem Ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?
– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz.
A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna.
–  Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?
– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.
– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom.  – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.
– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.
– De hát ő azt választotta, hogy…Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?
A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.
– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?
– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem?  – most kettétört.
Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt.
–  Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.
– Milyen?
– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus.
A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az Ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az Ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy, mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?
– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán  az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. –

Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszélt, érezni kezdte a merevedését.
–  Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.
Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.
– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.
Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.
– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végig gondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!
A koldus a szájára tette ujját.
– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.
– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy, az anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek sírásra görbítette a száját.
– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell Önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?
Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte a pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját.
– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét.
– Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.
A koldus megértően bólogatott.
– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon Önökre?
– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. –  Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.
– Képesnek érzi magát erre a lépésre?
– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.
Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.
Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.
Szórakozottan zongorázott velük.
– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.
– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körül vesznek.
– Mi az első lépés önmaga felé?

Abszurd

Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal III. rész

Elolvasta: 51

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.
– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.
– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?
– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.
– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.
– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.
A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…
Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.
– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.
– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.
–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem Önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.
– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?
Legyen kilenc – csapott a térdére.

Már–már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.
– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?
– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél, hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele.

Úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit megszeppent.
– Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az Önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.
– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta.

Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él-e, hal-e, van, vagy nincs? Egyre megy!
Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Halló! – hallotta egy végtelennek tűnő másodperc után.

Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.
– Kérem, ne mozogjon – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.
Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak-e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.
– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.
A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.
– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.

 

 

Vers

Ünnepi ruha

Elolvasta: 50

Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virág ruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.

Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám,
hogy szürke lett a szivárvány ruhám,
hogy lassú léptem fűszálat se sért,
hogy utam végén nincsen már miért.

Jöjjetek hát ezüst hajnalok –
hadd szóljanak a szívből jött dalok,
hisz anya voltam, tejszagú puha,
Istenadta, ünneplő ruha.

Vers

még él

Elolvasta: 89

apám már jó régen meghalt
nem is tudom mikor
ezen nincs mit ünnepelni akkor minek
csak egy dátum
a medárdnap fontosabb
azt figyelem

szóval eszembe jut néha
egy-egy mondata vagy gesztusa
ahogy telnek az évek
ahogy öregszem
úgy válnak világossá szavai
miért mondta azt igazán akkor

miért viselkedett akkor úgy
kik voltak a barátaink
kikkel kellett játszanom
kiket kellett szeretni

vagy nem

már tudom hogy kirakatbábú voltam
az egész család az volt

tele titkokkal
már tudom mivel fogta anyámat
hogy manipulálta
hogy élt vissza
vele velem velünk

már tudom hogy engem nem neveltek
betörtek mint egy lovat
de azt is tudom hogy nagyapám őt is így
jó de nagyapám egy analfabéta szegényparaszt volt
nem csúcskáder
akinek ezrek lesték a kedvét

már tudom ha adott az honnan volt
olyat sose ami lemondást igényelt volna

érdekes hallom a mondatait
de most értem csak meg
mintha itt állna a hátam mögött
mibe tudna belekötni
már nem tud
de a régiek most ütnek

ne is halj meg bazmeg
van még elszámolnivalónk

Novella

Egy rendőrségi ügy szubjektív krónikája

Elolvasta: 42
Az alagsori kislakás hálószobájában fekszem, szerdai nap. Aludni már nem tudok, de még felkelni sem. A mobil bekapcsolva pihen a lepedőn mellettem. A szoba csöndjét megtöri a csengőhang, ismeretlen szám villog a kijelzőn. Utálom az ismeretlen számokat, de azért felveszem. Apa munkahelyéről hívnak, nem ment be dolgozni, tegnap elment otthonról, tudok-e róla bármit is. Nem tudok. Az viszont azonnal leesik, hogy valami baj van. Tűnt már el néhány napra, nem először fordult elő ilyen és én is elbújtam a világ elől, ha rám szakadtak a gondok, meg tudtam érteni. Első hívás anyunak, aki szerint tegnap apa átment egy barátjához. Kétségbeesett nyomozás a Facebook-on apu ismerősei között. Beletelik néhány órába, de megvan a szám. Csodálkozó hang a vonal másik oldalán, apáról nem tud semmit. Oké, rendben, akkor a volt barátnőjét kell hívnom, őt biztos kereste, sokat emlegette mostanában. Kelletlen beszélgetés Katival arról, hogy ő bizony hónapok óta nem hallott apámról. Vagyis apa hívogatta őt, de bontotta a hívást, mielőtt beleszólt volna bárki is a telefonba. Egyébként is, hagyjam őt békén.
Átvonulás anyához, személyes konzultáció a semmiről. Apa nyilvánvalóan hazudott, illetve mielőtt elindult, nyomkodta a telefonját, talán hívott valakit, talán nem. Anyutól egyenes út a rendőrségre, bejelenteni, mint eltűnt személyt. Más, mint a filmekben, senki nem veti rá magát az ügyre.
Csináltam is valamit, meg nem is. Hívom a mentőt és a kórházakat, nem tudnak semmit. Végigjárom a netkávézókat, közeli kocsmákat egy kinyomtatott fotóval, hátha látta valaki. A kutatásom eredménytelen. Megkezdődik a visszaszámlálás, igaz, én ezt nem tudom. Fekszem az ágyon álmatlanul talán 48 órán keresztül. Kinézek az ablakon, világos van, esik az eső. Enni nem tudok, de felkelni igen. Próba lesz a zenekarral, fel kell öltöznöm. Googletalkon hangolom magam az emberekre. Siklik a teflonvasaló a fekete nadrágon, mikor csilingel a kapcsolat a telefonon. Ismeretlen szám. Tényromok szivárognak felém. Megtalálták. Valószínűleg. Egy szomszéd. Pincében. Azonosítsam. Édesanyámnál. Felakasztotta.
PC-ből kilépek, Googletalk csevegésnek vége. A hűtőszekrénymosogatógépszigetnél összetömörödöm, lecsúszom a földre. Hang sem jön ki belőlem. Egyszerre szeretnék odarohanni, a tett helyére és megdögleni, itt ebben az amerikai konyhában. A keretrendszerem a köldökömnél repedezik, láthatatlan ütések érik. Jön a nyomáscsökkentő sírás. Ma nem énekelek, sms-ben tájékoztatás a srácoknak. Húsz perc görnyedtség után taxit hívok. Az autóban kibuggyan belőlem a hír, a sofőr rendes, részvétet nyilvánít. Ő az első. A kaputól kábé ötven méterre kiszállok. 39 lépcsőfok a lakásig, anyával beszélgetési próbálkozások a megfakult narancssárga sötétítő függönyök mellett. A „Nem érzel semmit?” kérdésem után ordítozás arról, hogy elvitet a zsarukkal. Később inkább lent üldögélek a lépcsőn.
A rendőr srác nagyon helyes, a kolléganője érdektelen. A pincében fényképeznek, zacskókban hozzák ki a holmikat, benne a mobilt, ami az elmúlt két napban kicsöngve hamis reményeket keltett bennem.
A halottszállító kezet ráz velem, a fiatal nő, kezében űrlappal unja már a szombatot. Látni akarom apa arcát, azt mondják, jól gondoljam meg, ez lesz az utolsó emlékem róla. Vállalom. Felmegyek a lépcsőfordulóba, hallom, ahogy kihúzzák a testet, kínlódnak vele, anyáznak.
A nejlonzsák nehézkesen csúszkál a kövön, aztán beemelik a fémkoporsóba. Édesapám egy fémtepsiben, arcát körülöleli a fekete nejlon, pergamenszerű bőre halovány a sárgás fényben. Egy büszke embert látok, királyt birodalom nélkül.
Ötvenes szomszéd jön a csinos, miniszoknyás szőke barátnőjével, veszekedni kezd a rendőrökkel, mi a francért van díszkivilágítás odalent, ezt neki kell majd fizetni. Tájékoztatom, hogy apám felakasztotta magát a pincében, ő pedig meghatódás nélkül tovább ugat a helyi közeggel a közös költségről.
Besötétedett, elindulok, ki a világba, hogy találkozzam Macival a Ferenciek terén.
Némán összeölelkezünk a buszmegállóban.

Novella

Párizsi kaland

Elolvasta: 37

Mira fáradtan nyitotta ki a második emeleti apró kis lakás ajtaját. Késő éjjelig vigyázott a gyerekekre egy emelettel lejjebb, és a szülők csak éjjel kettő körül értek haza a színházi előadás után.
Szőrkosztümbe bújt kis barátja, Fülike már várta őt.  Szemrehányó nyávogással tájékoztatta arról, hogy ez a 15 négyzetméter, amibe bezárva élni kényszerül, bizony kevés testmozgást biztosít számára, még úgyis, hogy a falakra szerelt könyvespolcokat is belakta, ezzel is tágítva mozgásterét. Mira együttérzett Fülikével, gyakorta kiengedte a lépcsőházba rendetlenkedni, egészen addig a napig, amíg bolhákat nem talált a cicus sűrű, fehér bundájában. Jött a kutatás a párizsi állatgyógyszertárakban megfelelő bolhairtó szer után, aztán pedig a varázslatos mutatvány, hogyan lehet egy macskát egyedül egy törülközőbe becsavarni és megküzdeni a tűpárnákkal felszerelt lábacskákkal, hogy a megfelelő helyekre csepegtessük a bolhagyilkos vegyszert. A bolhairtás után Fülikére szobafogság várt, ami nem igazán tetszett a cicának.
Több, mint tízéves barátságuk alatt először érezte azt Mira, hogy nem tud elég időt és szabadságot adni kis pajtásának.
Mikor lent őrizte a gyerekek álmát vagy olvasott a nagy nappaliban munkaidejének végére várva, gondolatai gyakran máshol tekeregtek. A régi, szép napokra gondolt, mikor a balatoni nyaraló kertjében szaladgált Fülike, majd követte Mirát a nádast szétválasztó keskeny ösvényen, egészen a parti mólóig. Amíg Mira a vöröslő naplemente felé úszott, azalatt a cicus a parti nádasban vadászgatott, aztán a törülköző mellett üldögélve várta, hogy gazdája visszaérjen a mólóhoz.
Mira egyik nap elszaladt a boltba, az ablakot szokás szerint nyitva hagyta. Hazaérve a macseknak hűlt helye volt. Miután a lány minden lehetséges rejtekhelyet átvizsgált az ágy alatt, a mosógépben, a miniatűr zuhanyfülkében, figyelme a kitárt ablak felé fordult. Kinézett az udvarra, az ablakpárkánya alatt egy emelettel húzódó esőtetőre, és máris látta a lehetséges kivezető útvonalat a lakás börtönéből. Ahogy szemügyre vette a hátsó lakásokat, egyszer csak észrevett egy nyitott ablakot az első emeleten. Néhányszor látta itt a kínai tulajdonost esti vacsorájához készülődni. Most viszont egy fehér bundás bandita garázdálkodott a lakásban, éppen az egyik szekrényen, egy hatalmas váza mellett üldögélt, majd egy nagy ugrás után óvatos mozdulatokkal átsétált az íróasztalon. Nagyon tetszett neki a rendetlenség, elfeküdt a szanaszét heverő borítékokon.
– Fülike, mit csinálsz te ott? – kiáltott ki Mira az ablakon.
A cica nyávogott egyet válaszul.
– Hát nem látod? Vendégségbe jöttem!
– Jössz haza azonnal!
A macsek barátságosan lendített egyet farkincájával, orrával lelökött néhány papírlapot az asztalról. Pár perc múlva továbbindult felfedezni a lakás többi szegletét.
Közben Mira agyában pörögtek a gondolatok.
„Mi lesz, ha hazaér a tulajdonos és bezárja az ablakot? Mi lesz, ha Fülike összetör valamit, vagy bemászik valahová és csapdába esik? Mi lesz, ha esetleg vacsorát készítenek belőle? Csöngessek végig minden első emeleti lakost, akinek erre nézhet az ablaka, hogy bonjour, a macskám benézett Önhöz látogatóba, szeretném hazavinni?”
Egy óra telt el így teljes izgalomban, Mira időnként kikiabált, a cica pedig mindig válaszolt. Mintha tudta volna, mikor kell visszaindulni, vagy szimplán megunta az ismeretlen lakás titkait, kimászott a párkányra, átugrott a tetőre és onnan fel az ablakba. Felbukkanása nagy megkönnyebbülést jelentett Mirának.
Pár sértődött miau után – mert igencsak jól érezte magát a másik lakásban – Fülike felvonult az egyik könyvespolc tetejére és ott békés mosakodásba kezdett. Mira kinézett az ablakon, látta, hogy kínai szomszédja már hazaért, az ablak bezárult.  A lány is becsukta az ablakot és kis barátjához szólt:
– Oké, az akciód sikeres volt! Elmegyek, veszek neked bolhanyakörvet, hogy kijárhass a lépcsőházba.
– Fülike visszanézett rá,  smaragdzöld szemével kacsintott egyet és elégedetten tovább mosakodott.

Emlékirat

Volna jó

Elolvasta: 43

haza találni lenne végre jó
átölelni újra szeretteim
hallgatni apám meséit
s érezni anyám szívmelegét
szétnézni a tájon ahol felnőttem
bújni az ősi tölgyes fáihoz
a zúgó fenyves dalát élvezni
miközben belélegzem az erdő kipárolgásait
volna jó de már semmi sincs
apám anyám rég halott
az erdőt kivágták
mindőjüket eltűntette egy felsőbb hatalom

Esszé

Közös frusztrációink

Elolvasta: 77

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.

Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.

Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.

Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.

Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…

Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.

A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!

Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.

Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.

Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egy szem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.

Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.

Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.

Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt a hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!

Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!

Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.

Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.

Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.

Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.

Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.

Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.

Nem kéne talán úgy is viselkednünk?

Novella

A pillanat varázsa

Elolvasta: 97

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.

Vers

Ősz, 17×17 szótagban

Elolvasta: 44

hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska

*

párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen

*

az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt

*

sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég

*

apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók

*

valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió

*

bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső

*

piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél

*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre

*

csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak

*

narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis

*

méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel

*

vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz

*

dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre

*

szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger

*

ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél

*

feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik

 

Elbeszélés

Keletről érkezett 4

Elolvasta: 43

 

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

 

 

 

Vers

Mandulamag

Elolvasta: 25

ki az erődnek szivárványfényében összerezzeni tengernyi hangod is
miképp gömbölyítheti kockánként múló mindennapok jégtömbjein
messze és közel elválasztva alig forróvá lehelnéd mégis bíbelődsz
a sok kicsi horzsolással is fények sarkain szálanként virágzó üres
tenyeredből legkékebben ősi halmazállapotban gyógyítani szeretné
mindenség emlőin elfáradva csókolni újra születővé csitítva magod

Elbeszélés

Édesanyám is volt nékem … (1)

Elolvasta: 52

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

 

 

Elbeszélés

Édesanyám is volt nékem … (2)

Elolvasta: 30

Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.

A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.

A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.

Találkozás egy régi szerelemmel …

A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki  nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok,  valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.

Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.

Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!

A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.

Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.

Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.

Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.

Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…

– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.

– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.

A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.

Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …

Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!

Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.

Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!

Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.

Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.

Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.

Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…

Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.

Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.

A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.

– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?

A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.

Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.

– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.

– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…

A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!

Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni.  Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.

– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…

Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.

Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?

Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?

Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?

Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …

Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.

„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.

 

Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok

 

 

Dalszöveg

A fizikáról mássképp

Elolvasta: 19

(Fizikatörténet, dalban elmesélve, részlet)

1. Ének

(A „Veni, vidi, vici” dallamára)

Planck, Einstein, Heisenberg,

Planck, Einstein, Heisenberg,

Csak három név az egész,

Mégis aki hallja, azonnal tudhatja,

Hogy miről szól a mesénk.

Egy széndarab repül,

Planck apánk elterül,

Fájlalja ám a fülét,

Abszolút fekete,

Mondja hanyatt fekve,

Vajh’ merre van a TÜZÉP?

 

2. Ének

(A ”Bob-herceg” belépőjének dallamára)

Straßburgban sej, van számos utca,

És minden utcán van sarok.

Majd minden sarkon azt kiabálják,

Használt szenet veszek, adok.

Betért hát Planck az egyik helyre,

Megkérdezni, hogy mi az ár,

Miért egy fekete rögből,

Kilép egy fáradt hősugár.

A lígnit hej, tizenöt egység,

A brikett pedig ötvenöt,

Oszthatók öttel,

Csapott fejére,

Akkorát, hogy majd felnyögött.

Így az egész Germániában,

Van egy ember, ki így kiált:

Fekete test energiája,

Egy egység szerint jól kvantált.

3. Ének

(I Gott Plenty O’ Nuttin’ dallamára

Porgy and Bess, Gershwin)Porgy and Bess, Gershwin)

A térből nem jutott elég,

El kell hagyni a Földet.

Van még hold, van még nap,

Van még más egyégb.

Felment hát, a Gagarin,

És visszapotyogott este,

Igaz lám, mondá ő,

Hoztam hírt, és így sírt:

4. Ének

(„Megáll az idő” dallamára)

Nyúlik az idő a mozgó koordináta rendszerben,

Ha rögzíted a saját helyzeted,

Azonnal elhiszed,

A térben minden relatív.

Gyorsan, ha megyek,

Az unokám szakálla térdig ér,

S mire a rakéta újra földet ér,

Űrszívemben a vér,

Még alig jelez húsz évet.

(Hangok híján soha sem lett előadva ez a csasztuska-epigona.)

Debrecen. 1959 – 62

(Hangok híján soha sem lett előadva ez a csasztuska-epigona.)

Debrecen. 1959 – 62