Túl az Óperencián

(meghallgatom)

Audió lejátszó

Nagyapámról II.

Van a házunkban, a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet… a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában… itt vannak a nagyszüleim… dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, oda-vezetem, nézegetjük… és mesélek neki, de csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorítva… csak így tovább kislányom!

      Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:

      — Lánka, te megin nőtté!

      No, erről a nagyapámról van még mit mesélnem! Hogy is mondjam? Nagyapa igazán életvidám, nagyon élni szerető ember volt. Olyan öntörvényű. Pirospozsgás, kerek arca, huncut két csillogó szeme mindig mosolygott. Leginkább a szépasszonyokra! Jókedve, vaskos humora sosem hagyta el. Azt nem mondhatnám, hogy élt-halt a családjáért, sokkal inkább kedvelte a baráti társaságot. Vasárnaponként a mise után útja a Kisvendéglőbe vezetett, ott már várta a többi, fényesre suvickolt csizmás, pödrött bajuszú „nagygazda”, aztán délig abba sem hagyták az ultipartit.

      Menyecske ügyeiről az egész falu beszélt. Tudom, emlékszem, szüleim nem örültek neki, de mit tehettek, nagyapa már csak ilyen volt. Szerette is énekelni, hogy

       „Én vagyok a falu rossza, egyedül…”

      Később, hogy dédnagyanyám meghalt, beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Onnan jártak ki a földeket, szőlőt művelni. Korral haladó ember volt, hát vett egy csettegőt, leváltotta a lovakat, gumis kocsit. Volt is baja a családnak ezzel eleget! Ha elromlott — már pedig sokat elromlott, vagy le kellett festeni — hívta az unokavejét, csinálja, szerelje, vizsgáztassa.

      A hajunk égnek állt, ahogy az öreg vezette ezt az országúti szörnyeteget!

      Stoptáblánál úgy kanyarodott a főútra megállás, szétnézés nélkül, hogy ihaj! Mikor figyelmeztettük, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha jön az úton autó, ez volt a válasz:

      — Mié’? Hát annak is van szeme!

      Nagyapa elvárta a család apraja-nagyjától, ha valami munka van, ott legyen nála mindenki. Ahogy öregedett, ez persze természetes volt, mert a gazdálkodást még akkor sem adta fel, mikor ő maga már nem nagyon bírt dolgozni. Parancsolgatni a csettegőn ülve, az még jól ment.

      Szüretkor is ezzel a járművel „száguldott” haza a papa, platóján a húszhektós, jól megrakott káddal. Mivel már ránk esteledett, mondtuk, csak álljon be az udvarba, majd reggel mennek a férfiak ledarálni a szőlőt préseléshez.

      Hát, ahogy odaérnek másnap, a szőlő ugyanabban a kádban, de a csettegő helyett a földön van.

      — Papa, ezt hogy szedte le?

      — Nem köllött azt leszenni, legyött a magátó’! — volt a válasz.

      Aztán megtudtuk a szomszédoktól, hogy mi történt. Nagyapám fütyörészve, akkora lendülettel vette be a kanyart az utcáról az udvarba, hogy a kád teli szőlővel egyszerűen lerepült a sima platóról, bele az út menti árokba! Csak be kellett gurítani a kádat, bevödrözni az elfolyt létől bizony megkönnyebbedett szőlőt.

      De a papa nem vette lelkére, csak fütyült, danolt…

      Aztán danolt… még egyszer, utoljára. Vittük az ebédet neki, és láttuk, valami nagyon nincs rendben. Csak ült az asztalnál, és mosolygott. Beszéde lelassult, bár szeme most is hamiskásan csillogott. Bármit mondtunk neki, csak dudorászott jókedvűen. Szóltam az orvosnak, aki megnézte őt, és azonnal mentőt hívott. Mire összeszedtük a kórházba való pakkot, már ott is voltak. Nagyapám csak énekelt… már sokadszorra ugyanazt:

          „Túl az Óperencián boldogok leszünk,

          Túl az Óperencián csókra éhezünk…”

      Csak danolt, danolt, még a hordágyon is, mikor vitték kifelé a papa jókedvétől mosolygós mentősök.

      Másnap reggel kaptuk a hírt. Nagyapa meghalt az éjjel.

      Még most is látom, ahogy a mentőbe téve integetett kifelé, és énekelte:

          „Túl az Óperencián… boldogok leszünk…

          Túl az Óperencián… csókra éhezünk…

          Túl az Óperencián… lesz mesés tanyánk…

          …”

 

 

53látogató,1mai

Szerző Fitó Ica 194 írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. ÃÂrogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/F%C5%91oldal

6 Komment

Hagyj üzenetet