Média

Ha már nincs kedved olvasni, akkor hallgasd meg a szerzőink műveit, felolvasás, zene, vagy egyéb felvétel formájában.

Média

Ha a szomszédban jobb, mint otthon

2016.03.05. Pápay Aranka 51

Elolvasta:
371

Eszembe jutottak az Ivanics gyerekek.

 

(meghallgatom)

A kicsik jó képességgel éreznek rá, ki szereti őket.

 

Könyvespolcom takarítása közben kezembe került két, óvodás foglalkozáson gyurmából készült, keményre száradt korong. Egy szomszéd család legidősebb lánya bízta rám őket sok évvel ezelőtt azzal, hogy:

— Ari néni, tessék ezeket megőrizni, nálunk úgyis csak elkallódnának a sok ide-oda költözködés alatt.

A korongok közepén apró, kitárt gyerektenyér lenyomatok…

 

*  *  *

 

Régen, a ’80-as évek elején lakott a szomszédunkban egy sokgyerekes asszony. Amíg a nagycsalád váltakozó, jobbára munkakerülő apákkal, segélyekből, de együtt élt, a legkisebb gyerek, egy bogárszemű fiúcska járt hozzánk, mintegy menedéket keresni, mert otthon akkora volt a zűrzavar, hogy az aprónépre nem főzött, sőt nem is figyelt senki. Ha palacsintát sütöttem, vagy túrógombócot főztem, számoltam a kis vendégre.

Egyszer a gombócok fölé hajoló gyerek nagy sóhajjal erőltette volna még magába, de láttam, már nem fér több a kicsi pocakba.

— Hagyd ott nyugodtan, elteszem későbbre neked.

— Tényleg? Bejöhetek érte, ha játszottam? — ragyogott fel a porcukorral szegett, tömött kis pofácska.

Kemény télben, egy vasárnapi reggelink mellett ültünk a férjemmel, amikor a kilincsen kaparászott a kis kéz.

Jocó jött be, zöld volt a keze, vörös a füle, orra, sokáig álldogálhatott a folyosón.

Két kezembe fogtam, dörzsölgettem az ő kis kezeit, és leheletemmel melengettem, mialatt szemem a “dorco”-nak nevezett, gumitalpú, vászon lábbelijére tévedt.

— Fordítva vetted fel a tornacipőt, cseréljük ki gyorsan. Nem nyomja az ujjaidat? — felültettem egy székre, és ahogy jobban megnéztem, más is a szemembe ütközött, de a férjem már mondta is:

— Te Jocó, a pulóverednek is a háta van elől — közben, amíg ő a cipőit cserélte, én gyorsan meg akartam fordítani rajta, és megemeltem a kötött pulcsit. Alatta nem volt semmi…

Összenéztünk, a gyerek némán működött együtt velünk, közben határtalan bizalommal nézett egyikünkről a másikra. A tornacipőben is csak a meztelen lábacskái voltak! Kíváncsi lettem, és miközben férjemmel pillantgattunk egymásra — döbbenten —, én bizony elemeltem a nadrágját, hogy belessek, az mit rejt. A puszta kis fenekén kívül nem volt abban semmi…

— Reggeliztél már valamit? — raktam elé a gőzölgő bögrét.

— Még nem ért rá anyu, kiabálnak…

— Ki segített ma öltözködi neked, Jocókám? — kérdezte Sanyi bácsi a kis barátunktól.

— Senki. Én, egyedül! — vágta ki büszkén.

 

*  *  *

 

Aztán eltelt pár év. A nagycsalád szétköltözött, az egyébként is kóborló anyuka világgá ment, a kicsiket, Jocót is állami gondozásba vették, a nagylány élettársat talált, ők maradtak a lakásban két kisgyerekükkel. Anyjukénál sokkal rendezettebb, de mégsem igazán nyugodt élet következett az ő gyerekeinek sem.

Különösen a kisfiú lett a mi kedvencünk, reggelenként hóna alá csapta kis papírjait, egyik kezében egy csokorra való színes ceruzával állt a bejáratunk elé, és másik csöpp tenyerével verte az ajtót:

— Ajika! Sajika! — kiabálta, ez Arikát és Sanyikát jelentett… Aztán az A4-es íveket szétterítette ott, ahol neki kényelmes helyet talált, és elrajzolgatott, míg meg nem unta.

Otthon sokszor kerekedett “cirkusz”, hol pénz, ital, játékterem, hol más miatt, amiről nálunk soha nem esett szó a gyerekekkel, mégis pontosan tudtam, mikor zajlott. Olyankor Öcsike bejött, egyetlen szó nélkül az órásasztalommal és velem szembenálló szekrényhez támaszkodva, hátratett kezeihez nyomta kis fenekét, szőke fejét leszegve állt egy darabig.

— Baj van, Öcsike? — kérdeztem a lupém mögül.

Még egy kis csend következett, majd legörbült szájjal az orra alá dünnyögte:

— Felvesel ed icsikét?

— No, gyere! — üvegbúra alá toltam a munkában lévő órát, letettem a csipeszt és ölembe vettem. Fejét az állam alá hajtotta, meg se mukkant. Éreztem a kis szíve kalapálását. Eltelt pár perc, nagyot sóhajtott, adott egy cuppanós puszit, eltolta magát tőlem és lemászott.

— Sia! — szólt vissza mentében, és csendesen hazaballagott.

Néztem utána, és hiába csippentettem szememre a nagyítót, nem láttam az elővett szerkezetet. Valami ködfátyol takarta el…

 

*  *  *

 

Meleg nyárban, a nyitott előszobaajtó előtt megállt egy magas, vékony fiú. A csengőt épp csak érintette és beszólt:

— Sanyi bácsit és Ari nénit keresem… Bejöhetek?

Néztem rá kérdőn. Fényes haja a füle alatti magasságban egyenesre vágva, egy kis tincs a homlokába hullt, színes póló és farmer, sportszatyor, izmos váll, ápolt kéz.

— Nem tetszik megismerni, ugye? Ivanics Jocó vagyok.

— Ez nem is lehet igaz! — kiáltottam. — Gyere hamar, Sanyi!

Megölelgettük, körbeforgattuk, leültettük, ételt, italt kínáltunk, elárasztottuk kérdéseinkkel. Csak egy hideg üdítőt fogadott el, ő is kérdezett, emlékezett és mesélt, hol csillogó, hol elborult tekintettel, hogy szakmát tanult, dolgozik, tervezi a jövőt.

— Mennem kell — állt fel aztán —, megkeresem a nővéreimet… Tetszik tudni róluk valamit? Azt hallottam, nem élnek valami fényesen.

— Sokat nem tudunk… — vallottam be. — Öcsike is nagyot nőtt, húsvétkor meglocsolt. Néha… egyre ritkábban bejön az anyja is, de neked biztosan örülni fognak…

Elgondolkodva, halkan ennyit mondott még:

— Nekem nagy szerencsém volt, hogy még időben bekerültem a Gyermekotthonba. — Homlokából ujjával hátrafésülte a rakoncátlan tincset.

https://www.7torony.hu/media/Mondom%20a%20versem,%20mondj%C3%A1k%20a%20versem/P%C3%A1pay%20Aranka/ha%20a%20szomsz%C3%A9dban.mp3

 

 

 

Média

Cicellke (Anyósom emlékére)

2014.12.19. Pápay Aranka 81

Elolvasta:
856

/ Itt legelsőként megjelent írásom, férjemre emlékezve frissítem sokadszorra/

 

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu Előadó: Simonffy Adrienn

(meghallgatom)

(meghallgatom – Kováts Péter)

 
Gyalog mentek a pályaudvarra. Cicellke belekapaszkodott az egyenruha ujjába, büszkén lépegetett embere mellett. Arcát néha fel-felemelte rá mosolygó imádattal, de rajta még fellelhetőek voltak az előbbi sírás nyomai. Szemhéja kissé duzzadtan pirosodott, nem számít, ez úgyse tűnik fel senkinek, megszokták már az ismerősei, hogy sokat sírdogál. Az idegenekkel meg ki törődik. Akármilyen nagy is a bánata, az a fájdalom elfogadta társnak a boldog rajongást, amit ez a csinos és annyira szeretett férj kiérdemelt.

Nagyon büszke is volt rá! Imre vasúti — azaz forgalmista, „a Magyar Királyi Államvasutak szolgálati ágánál hivatásszerűen tartós alkalmazásban”. Igen fontos poszt ám az, amit betölt. Nélküle isten tudja, mik történnének az össze-vissza síneken, amik behálózzák az országot… Aztán meg jó állás ez, nyugdíjas szolgálat.

A baj csak az — a másképp boldog életükben —, hogy már hét hosszú éve csak várják—várják az áldást. Hiába tette nagy gonddal otthonossá a pici házat Cicellke, abból egy valami fontos elviselhetetlenül hiányzott — nem töltötte be gyereksírás.

Az orvos szerint soha nem is kerülhet áldott állapotba, hacsak valami csodás változás nem történik a szervezetében, mert — ez idáig — egy serdületlen lánykáéhoz hasonlatos az, holott az asszonyka felett elszállt már harminc év.

A rokonok — igaz —, úgy vigasztalták:

— Nem szabad elkeseredned Cili, hiszen még olyan fiatalka vagy!

Ő nem így érezte, egyfolytában kesergett is emiatt. Forgolódott a tükör előtt, ha senki nem látta és nem tudta megérteni, hogy belül mi a lehet a hiba, hiszen a tükörből egy érett szépasszony nézett vissza, minden fontos idomával feszítve a könnyű kis ruhát.

Imre szerint jó ez így, legalább minden szeretetével egyedül őt kényeztetheti. De tudta Cicellke, hogy ebben több volt a vigasztalás, mint az igazság.

Édesanyjának volt egy öccse. A nagybácsi csak három évvel volt idősebb nála, és már a második gyermeküknek a születése miatt utazik ő most Jászberénybe. Hiába óvta volna Imre az újabb babanézéstől. Már harmadik hónapja próbálja győzködni, hogy ne utazzon oda, az csak a falra hányt borsó.

— Miért jó az neked, ha fájdítod a szívedet?

— Á, nem számít az, de nincs nagyobb gyönyörűség, mint az a finom baba illat, puha kis ártatlan lélek… Miért sajnálod tőlem, hogy legalább a karomba vehessem?

— Dehogy sajnálom, menj, ha ez kell neked! — egyezett bele a még gyermektelen férfiak értetlenségével, csupán Cicellke nyugalmáért aggódva.

Egy pillanatra magához ölelte asszonykáját a szolnoki peronon, aztán az fellépkedett a vonat lépcsőjén. Integetett is a lehúzott ablakból, míg élete párja bele nem veszett a hajnali párás távolságba.

*

Szapora léptekkel tette meg a rövidke utat a berényi állomástól a magas kerítésig. Ott megállt kicsi időre, izgatottan doboló szívére szorította a tenyerét. Csak a keresztelőn látta egy pillanatra az újszülöttet, azóta nem érezte elég erősnek magát egy igazibb találkozáshoz. Aztán benyitott a sarkot levágó üzletajtón, ami felett a tábla büszkén lengett:

 

„Kocsis János András

Kerékpár— és alkatrész-kereskedő”

 

Kocsisék mindketten a vevő körül forgolódva észre se vették rögtön, hogy az újabb betérő nem egy idegen. A sarokban összerakott „papundekli” dobozokat használva lépcsőnek, a fiúcska fürgén mászott felfelé.

— Jancsika! Kis csillagvirágom, jaj, le ne ess! — szaladt hozzá, mire a házaspár is figyelmes lett rá.

— Te meg, hogy’ kerülsz ide Cicellke?

— Régen készülök, épp’ ideje, hogy megnézzelek benneteket. Milyen jól nézel ki Amálka! — bontakozott ki az üdvözlő karok öleléséből. Közben azt kérdezte volna a szíve szerint, hogy alszik talán a kicsi, de buta kérdésnek tartotta, hisz nyilvánvaló. Különben mellette lenne az édesanyja…

Aztán amikor beljebb tessékelték, kínálták is, kicsit feszengeni kezdett.

— Felvesel icsikét? — selypített és nyújtotta karját Jancsika, de anyja féltőn kapta ölbe.

— Ne lógj a „nénnyén” Jancsika — mondta, és úgy szorította magához, ahogyan azelőtt nem látta, pedig ugyancsak gyakori vendég volt régebben a háznál Cicellke.

Valami szokatlant érzett a viselkedésükben, ami szörnyű gyanút keltett benne.

— Mi történt? Hol van Sanyika?

— Arra… a hátsó szobában…— akadozott Amál hangja.

— Egyedül? — döbbent Cicell.

— Mindegy annak már! — legyintett János és nem nézett rá.

Cicellke ugrott, futott a lakás végébe, a közeledésre erősödő, mégis erőtlen hangocska irányába. Elázott rongyok közt, nyöszörgött a tejfehér apróság. Olyan volt, mint a kaucsuk babák, de azoknak több a színe. Teljesen kopasz kis buksiján nem volt semmi, és félig kicsúszott a sarkos párnából, egyik kezecskéje néha megrebbent.

Cicellke gyengéden hajolt fölé:

— Hát te, kis lélek, kinek vétettél? — ahogy óvatosan felemelte, érezte a jellegzetes szagot, ami a várt babaillat helyett fogadta.

— Tedd le — szólalt meg a háta mögött a bátyja keserű, de határozott szava.

— Megőrültetek? Miért csináljátok ezt vele? — de a választ se várta, bontani kezdte a pólyát. Rémülete egyre nőtt. Sanyika jobb oldala élettelen-mozdulatlanul lógott.

Már potyogó könnyeken keresztül kiáltotta:

— Mi ez? Mit tettetek vele? Mi történt?

— Vigyázz húgom, hogy mit beszélsz! Az Isten nem akarta magához venni, meg van átkozva. Két hétig égett a lázban, más gyerek ki se bír ilyent. Ez túlélte… de nézd meg jobban, még a szeme se áll jól!

Cicellke megdermedt. Aztán, mint a fúria nekiesett Jánosnak. Ütötte a mellét zokogva. A berohanó Amálka tépte le róla…

A megcsendesedést azonnal a tenniakarás váltotta fel. A szülőket félrelökve, fürdőt készített, fürdetett, tisztába rakott, teával itatott Cecillke. Azután kikérdezte nagybátyját, mert az előbb szipogó, aztán dacosan, mély hallgatásba süppedt Amált nem bírhatta szóra.

— A doktor szerint ez paralízis, vagy mi… gyermekbénulás. Tudom is én! Ebből soha ki nem gyógyul, majd „tologathattyuk” a kiskocsiban. Jó lesz, ha kér enni…

— Hogy tudod ezt így mondani!!! — iszonyodott a húga.

— Hogyan mondjam? Én látni se bírom!

— Akkor add nekem — csúszott ki a nő száján a szó, maga is megijedt tőle. Az anya felkapta a fejét, némán bámult rájuk. Szorított Jancsika ölelésén…

Lehet, hogy egy kis szünet következett, de erre úgy emlékezett Cicellke, hogy János minden gondolkodás nélkül vágta rá:

— Vidd!

A boldogtalan asszonyka megtántorodott. Jól hallotta ezt? — Vidd?? —

— De hát…— nyögte.

— Na, ugye, te nagyokos! Most mi lesz, megijedtél, mi? 

Fordult egyet vele a világ. — „Ez nem lehet igaz! Kik ezek itt?” — Lázasan gondolkodni próbált.

— Amál, neked egy szavad sincsen?  Te szülted… alig három hónapja…— fordult az anyához, mint aki nem hisz a nyilvánvalóban. Az meg kifejezéstelen arccal fordult ki az ajtón.

— Emberek vagytok ti? — Leroskadt. Farkasszemet néztek Jánossal.

— Ezt hogy gondoltad? Mondd mégegyszer! És akkor viszem…

— Ahogyan hallottad. Ha akarod, írást is adok róla…

*

Cicellke alig tudta kivárni, hogy a vonatkerekek csikorgása megszűnjön. Karjában az édes teherrel óvatosan lépegetett le a vagonlépcsőkön és egyenesen az ismerős orvoshoz futott. Az meg elkerekedett szemmel nézte az asszonyt.

— Kié ez a csecsemő? 

— Mostmár az enyém! Itt az írás, nekem adták! Segítsen doktor úr, könyörgöm!!

— Hát, meg kell mondanom, egy pár nap —, de talán annyi se — és ez a szegény kisfiú szépen elaludt volna. Kiszáradva, elhanyagolva, borzalmas állapotban van. Én régen praktizálok, de ehhez fogható kegyetlenséggel még nem találkoztam! Ha gyors eljárást akar, akkor még tőlem is kap egy látleletet és simán fog menni minden.

*

Korán alkonyodott. Cicellke megigazította az egyik díszt a karácsonyfán. Szeme közben, folyton az elégedetten gőgicsélő, kigömbölyödött babán volt, vele beszélgetett:

— Apuka késik egy kicsit, azt mondta, ma hozza az ajándékot, amivel nem lehet Szentestéig várni. Mit gondolsz, mi lehet az a sürgős? Hű, már itt is van!

Imre dobogása hallatszott, amint leverte talpáról a havat.

— Jaj, de sok hideget hoztál — szaladt elé. — Melegedj össze előbb, mielőtt felveszed Sanyikát!!

…de szava a levegőben állt meg, az embere párás tekintettel nyújtott felé egy négybe hajtott papírt.

— Ezt nektek hoztam.

Tétován, de kíváncsian bontotta szét a vékony lapot, böngészte a homályban:

— ”VÉGHATÁROZAT” — olvasta a címet Cicellke, aztán gyorsan kereste, hová ülhet le hamarjában, mielőtt kimegy alóla a talaj. Szeme ugrált a sorokon.

 

— ”Az Árvaszék kiskorú Kocsis Sándor érdekében gyámhatóságilag jóváhagyja…

…Miután az örökbefogadás a kiskorúra nézve előnyös… kormányhatósági megerősítés… Magyar kir. Igazságügyi miniszterének felterjeszteni…” — és összefolytak a betűk.

— Miénk lehet? — ölelte magához a szőke pihés fejecskét Cicellke.

— Már a miénk — ragyogott rá Imre mosolya. — Hozzánk egy nappal előbb érkezett meg a Jézuska. 

Meggyújtott egy csillagszórót, aztán büszke-boldogan ölelte át az övéit, a fényekre csodálkozó gyönyörű szemű fiúcskát és az érte heroikus küzdelmet „véghöz vitt” asszonyt.

Csak a sziporkák csillagocskái világítottak, a fenyő átható illata a finom babaillattal keringte körül őket. Kint csilingelve futott el egy szán.

 

1931 Karácsonyának előestéje volt.

(meghallgatom)

Elbeszélés

Ómama öröke

2012.05.05. Pápay Aranka 45

Elolvasta:
83

Dédanyám halálának évfordulóján anyák napjára felújítva

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu  Előadó: Balla Tímea

(meghallgatom)

 

 

Amikor a boldogságot kell megosztani ők pazarló kézzel szórják, ha beköszönt a nélkülözés  eltakarják a bajt, állnak hívón-óvón kitárt karokkal, időszántotta arccal, mint Ómama…

Hasonlóan az öreg tölgyhöz, melyet megtépázhatnak a viharok, perzselhet nap, ő mindig ugyanúgy, mindennel dacolva áll, ágai, mint az ölelő karok.

Súlyos lombjával védőn tárja ágkarjait a kis magoncok fölé, felfogja azt, ami árthat, hogy mire hozzájuk leér, megszelídülve váljon puha hótakaróvá, éltető esővé, szelíden simogató sugárrá. Ott áll évszázadokon át, akárcsak a családom asszonyai, akik örökítik tovább-tovább az erőt nemzedékeken át. Szeretnek, szülnek, nevetnek, sírnak, altatót dúdolnak, de ha kell, parancsolnak, és néha gyűlölnek is.

Keresztelnek és temetnek.

*

Pápay ómama megérte a száz évet.  

Amikor ő született, a hajdani Hont vármegye az ország szerves része volt északon. Ott a Balogi járásban, Csábon látta meg a napvilágot Vitek (Viczek) János jáger leányaként, aztán később Keszihóc községbe költözött a család.

Korán maradt egyedül Teréz, a nagy influenzajárvány egyszerre fosztotta meg mindkét szülőjétől, sőt mire betöltötte a negyvenedik évét, kétszer is megözvegyült. A sietve asszonnyá tett gyereklánynak nem született még gyermeke, mielőtt beérett volna ismét egyedül maradt. A második házasságának egy kisfiú, meg egy kislány volt a gyümölcse, akiket a kelengyéjével együtt vitt magával, amikor már harmadszor állt oltár elé, hogy örök hűséget esküdjön.

A harmadik férj, Pápay József családja jónevű malomtulajdonos volt Kisbánapátiban. Fiúkból természetesen molnárt neveltek, a jól működő üzemben kellett dolgoznia még akkor, amikor magába bolondította a nem mindennapi, talpraesett asszonyka és ő feleségül is kérte a takaros özvegyet. Nemsokára búcsút mondott a malomnak — ki tudja, talán a kardos menyecske unszolására — egészen más érdeklődéssel tanult tovább, forgalmista lett, csakhamar az államvasutak tisztje.

A szorgalmas és becsvágyó ifjú családapát — a Monarchia területén a messzi is közel lévén — végül a Dunántúlra vitte a sors. Kurdra helyezték állomásfőnöknek, eztán ott töltötte a szolgálatot. Három gyermeket szült még ezután a szilaj Pápay ifiasszony (Gézát, Rózsát, Jenőt) és megállapodott, rendes családanya vált belőle. Hányatott, fájdalmas múltja emlékké vált, de kemény maradt, kérlelhetetlen, vakmerő, makacs és szigorú, mert az alaptermészete volt ilyen, és azt tovább is örökítette minden gyermekébe.

 

* *

Ifjúlány korában sem ijedt meg a saját árnyékától Vitek Teréz. Jáger édesapjának az volt az egyik feladata, hogy a birtokos földjéről távol tartsa a garázda betyárokat. Megegyezés szerint időnként megjelent a rettegett bandavezér a kialkudott gabonáért, élő jószágért és borért, ami a további rablásokat váltotta ki azon a területen. Aki fizetett, azt nem háborgatták többé fosztogatással.

Telhetetlen volt azonban a betyár, egyre több sarcot követelt és azt egyszer megelégelte Vitek papa, megtagadta a rábízott javak herdálását. A takaros, tizenhat éves Teréz épp’ akkor vitte ki apjának a vacsorát a kunyhóba, ahol és amikor az a feldühödött marconákra várt, akik már bejelentették újabb jöttüket. A legények meg is érkeztek.

— Gyüttünk a járandóságér!

— Nincs, már elvittétek egyszer! — hangzott a bezárt kunyhó mélyéről a válasz.

— Ha nincs, visszük a lyányodat, tudjuk, hogy benn van veled, gazda!

— Menjetek békével, haza ment már a lányom.

De már recsegett is a vékony deszka…

— Nosza édesapám, mentsük az életünket! — És Teréz a sarokból felkapott kisbaltával kólintotta fejbe a beszakított résen benyomulni igyekvő betyárt. Ott is maradt volna az, az ajtón lógva, tehetetlenül a vérző koponyájával, ha társai le nem szedik onnét.

Az éktelenül ordítozó betyárok már a sebesültet mentették, de távoztukban még csóvát dobtak a nádtetőre. A házikó hátsó falán vágott lyukon, a lángba boruló kunyhóból úgy tört ki a lány és az öreg jáger, hogy a hajuk szála is alig görbült…

Teréz emberpróbáló helytállásairól legendákat meséltek, amik az idő múlásával lassan megkoptak, csak gyermekei emlékeztek még.

Ha Bözsike, Teréz későbbi unokája — Jenő hét élő gyermeke közül a harmadik — talpraesetten vagy akaratosan viselkedett, édesapja dicséret vagy szidás helyett, csak ennyit mondott:

— Te nem csupán külsőre hasonlítasz Vitek Terézre! 

Nem nagyon értették ezt az unokák, mert az egyszervolt céltudatos nőből megcsendesedett kis Ómama lett, aki a rég elhunyt állomásfőnök férje után kapott nyugdíjából a nagyobb részt Jenőnek adta attól kezdve, hogy nyolcvanhárom évesen hozzájuk költözött az újonnan épített házukba. Csak annyi pénzecskét tartott meg magának, amiből fél liter rumot, egy kiló kockacukrot és néhány fej fokhagymát vásároltatott.

Szerinte, hosszú életének titka ezeknek a következetes, rendszeres fogyasztása volt.

A cukrot egy hónapig elszopogatta, egy-egy korty rummal öblítette le és a család rémét — a nem éppen illatos fokhagymát — kis késével kapargatva eszegette közbe-közbe. Foga már egy sem volt, de a kenyér héját nagyon szerette, el is majszolta megedződött ínyével.

Látása, hallása időközben nagyon megromlott, görnyedten üldögélt alacsony kisszékén és mindenről azonnal közölte elmarasztaló véleményét.

Szerinte a világ megromlott, vesztébe rohan…

Három lányunokája hajcsavaróit kicsire összehúzott, megfáradt szemével ékszereknek vélte látni és fejcsóválva motyogta:

— Ilyesmit régen csak a bálokon viseltek, ott is csak grófkisasszonyok.

Unokái puszit nyomtak a dohogó, picike Ómama megvékonyodott hajú ősz fejére, aztán szaladtak dolgaik után…

 

* *

A Teréz mama második házasságából született Kosits Ida kemény, katonás asszony hírében állt. Mintha anyja született volna újjá benne. Tehetős henteshez ment férjhez, egyetlen fiukból is mészárost faragtak.

Ez a fiú — apja után — nemcsak a nevét és a szakmát, de a jólmenő hentes- és mészáros boltot is örökölte, ráadásnak pedig a harcias mamát is. Az apa korán elköltözött a földi életből, a fiú korán nősült, Ida mama vitte a prímet kis családjában, még akkor is, amikor már ideje lett volna a másodhegedűs poszttal megelégednie.

Ez a céltudatos asszony Vitek Teréz méltó gyermekének bizonyult. Hosszú idő telt el és még mindig ő tudott elmozgatni minden hatalmat a menye, Katica keze ügyéből a saját bűvkörébe. A legkisebb unoka — úgy látszott épp’ olyan erős jellem, mint nagyanyja —, azt az energikus természetet viszi tovább, ami Vitek Teréz öröke. Mindenben az ómamára hasonlított, ezért ő lett Ida mama kedvence, neki szabadságot adott mindenben, teljesen a maga hasonlatosságára formálta, kényeztette, ebbe anyjának semmi beleszólást nem hagyott. Úgy gondolta kiművelődteti, igazi üzletasszonyt farag belőle, minden jogot, rangot — ami egy családban lehetséges — ez a kicsi lány fog megkapni. Fia sem mert ellentmondani ennek az önkénynek, tehát a mama irányította még az ő „vezetését” is.

Katica összeszorított szájjal tűrt, türelmesnek vagy inkább keménynek mutatta magát nappal, de sokszor nézte égő szemmel pirkadatig a sötét ablakot, mert az álom messze kerülte, csak könnyei áztatták a párnát. Szívében pedig nőtt a tehetetlen harag.

Hanem a fiú — úgy látszik — még valamit örökölt a hentességen kívül. Ő is korán halt meg, akár az apja, aránylag fiatal, negyvenegynéhány éves feleséget hagyva itt, meg négy, szép leánygyermeket az anyja parancsoló hatalmának kitéve.

Ám egyben ezzel jött el Katicának az ideje, immár hat szájat kellett etetnie, és minden gondot a nyakába szednie, ami egy üzlet, ház és család körül adódik.

Ekkor ismerte meg Ida a „magyarok Istenét”. A keserűség, ami évek alatt csak gyűlt-gyűlt az elnyomott fiatalasszonyban, úgy átformálta, hogy végül kitört belőle, mint a fortyogó láva.

— Mama, kérem a kulcsokat!

— Miféléket te?

— Mindet, amivel a boltba, raktárba, kamrába bejuthatok.

— De hiszen jó helyen vannak azok itt nálam, eddig is így volt…

— Ami volt, volt. Mától másképp lesz! A ház ura, a maga fia meghalt, a családért én felelek eztán! — és nem volt apelláta.

Olyan élet következett Ida számára, amit el se tudott képzelni eddig. Mert — ugye — ki látott még olyant, hogy egy meny viselje a kalapot?! Hallatlan!

Az ő céljait, törvényeit meghaladni látszott az idő.

A megkeseredett Katica mindent elrendezett, felmérte, mi fogja életben tartani a családot, lerombolta azt, amit anyósa évtizedek alatt kiépített. A házi cselédet szélnek eresztette, a háztartást kezébe vette. Az üzletet bérbe adta. Három lányának rangjukhoz méltó férjet kerített. A legkisebbnek, a kis Katinak megtiltotta, hogy szóba álljon azzal a szemrevaló, okos, de egy fokkal alacsonyabb rangú fiúval, akivel pedig úgy szerették egymást! Legfőbb bűnéül mégis az szúrt szemet az anyának, hogy ezt a szerelmet Ida mama igencsak támogatta. 

Ehelyett befogta Katit a legkeményebb kerti és házimunkába, nem engedte a szoknyája mellől, és amíg nővéreiből kisasszonyt nevelt, őt nem küldte továbbtanulni sem.

Anyósának ettől kezdve kiporciózta az ennivalót és semmibe nem hagyott többé beleszólnia.

Ida mamának menedékül a szőlőbirtok maradt. Volt ott egy arrafelé szokásos, szép kis présház. Ida néni útja minden nap féltestvére, Jenő háza előtt vitt el és a szőlőbe vezetett. Néha betért beszélgetni egy kicsit az unokaöcshöz, de nem panaszkodott.

Hogyan is lehetett volna azt bevallani, hogy neki, a kardos Kosits Idának szava sincs a saját otthonában?

— Hogy tetszik lenni, Ida néni? — kérdezték tőle és ő csendesen, bólogatva válaszolt.

— Jól fiam. Jól. Megyek, kapálgatok egy kicsit, hogy még jobban legyek.

— Miért nem pihen inkább Ida néni?

— Miért? Hát, majd egyszer elmesélem. — Aztán egyre tovább tartózkodott a présházban, be is rendezkedett, ott is aludt. Az idő teltével egyre kevesebbszer látták ballagni oda-vissza, a botjára támaszkodva, egyre hajlottabban.

— Akár az édesanyja. Az is épp ilyen szikár, hajlott öregasszony volt, de megérte a százat. Ida mama is megéri, meglátják!

Egy szép nap bekopogott a Pápay házba, megboldogult féltestvére, Jenő legidősebb fiához.

— Szervusz, öcsém. Még egyszer látni akartalak benneteket, a szép családodat. Látom, rendesen megvagytok, takarosan tartjátok apád házát. Jól van. Búcsúzni jöttem.

— Hova tetszik utazni, Ida néni kérem?

— Utazni? Ahogy vesszük. Nagy utazás lesz az…— kevergette a kis rumos teáját, amit hirtelenjében elkészítettek neki, hisz azt szerette. Halkan mormogta maga elé:

— Egyszer mindenki visszakapja azt, amit másoknak adott — és csupasz ínyével úgy ropogtatta az aprósüteményt, mintha meglenne mind a harminckét foga.

Aztán felállt, végigcsókolta a családot, görbe botjára támasztotta még görbébb, apró termetét, ami láthatóan nagy teher volt neki és felnézett.

— Na, Isten legyen veletek öcsém, én megyek meghalni.

— Ne bolondozzon Ida néni, túlél maga minket is!

— No-no, fiam. No-no.

* *

Két nap múlva, a szomszédos pince gazdájának, mielőtt a maga birtokára ért, furcsa, rossz érzése támadt.

„Ida néni pincéjén nincs a lakat, márpedig, ha itt volna, régen a tőkék között bóklászna” — gondolta. Elindult a szépen gondozott vágókon át, az árva karók erdejében, hogy benézzen a szomszédasszonyhoz.

— Merre van, Ida néni? — kiáltotta már messziről. Válasz sehonnét nem jött. Benyitott a présház nehéz, vastag ajtaján. Aztán eldobta a tarisznyát, felkapott egy kést az asztalról. De megállt. Itt már kár a sietség. Megrendülten mérte fel a helyzetet.

Az apró kis test megnyúlva lógott egy darab kötélen. Lába alatt, nagy halom megperzselődött, módszeresen feltornyozott, ezelőtt száraz fa, de már elázva. Kicsit arrébb, feldőlt kanna és hokedli feküdt az oldalán.

Az ember leguggolva nézegette a halott tárgyakat és a holtában is akaratos öregasszonyt, ott fenn.

A túl energikusan megrúgott szék kiborította a vizet, ami eloltotta a gondosan előkészített máglyát — jutott az igazsághoz —, mintha az égiek nem értettek volna egyet…

Vitek Teréz — még fentebbről —, mint egykor az apját, most a leányát mentette meg a lángok pusztításától.

 

 

* *

Eltelt tíz, nehéz esztendő. Katica egyszerre csak összeesett a tűzhely mellet. Az orvos agyvérzést állapított meg és az élet furcsa játéka, az eddig kegyetlen zsarnokságait tűrő Katira bízta a bénult asszonyt.

— Aaaadj… eeeenn… ééééhh… vavava! — jöttek a szaggatott hangok a feltornyozott párnák közül.

— Várja meg a sorát, anyám. Az előbb evett. Ha elhízik, nem bírom felemelni az ágyban! — oktatta csendesen, de keményen Kati és Ida mama kiporciózott ebédjére gondolt, míg megigazította az aznap már harmadszor cserélt lepedőt a tehetetlen test alatt.

Aztán amikor betege elszenderedett, kiment és szedett egy kis csokrot a kertben.

— Ne haragudj, Ida mama, ritkán jutok ide hozzád! Hoztam neked pár szál virágot. Violát, mert az a kedvenced volt mindig. Tudom, velünk örülsz, mert egyedül te fogtad pártját a mi szerelmünknek és holnap lesz az első házassági évfordulónk azzal, akit szeretni már többé senki se tilthat meg nekem. Köszönöm Mama! Mégiscsak nekünk, neked lett igazad. Köszönöm, hogy az életre tanítottál!

 

Média

A szeretet bátor

2012.03.27. Pápay Aranka 78

Elolvasta:
686

Anyámra emlékezem újra és újra… Megint egy anyáknapja közeleg…

 

 A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu  Előadó: Pintér Lilla

(meghallgatom)

 

 

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.

Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát is biggyesztett.

 

Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.

Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.

Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám — egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát —, friss levegővel jutalmazni. Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha birkabunda tartott melegen, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.

Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot. Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…

Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.

Egyszer aztán a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.

A vonat a tőlünk kilenc kilométerre lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas—kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba. (Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…) A szán minden vonathoz a — lakásunkkal majdnem szemközt álló — posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.

Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed. Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen. Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.

A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. Ott azonban már nem talált senkit. Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:

— Csak nem a szánnal akart utazni, Aranka?

— Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.

— Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…

Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított. Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot…— de ha visszamegy, az nagy időveszteség… — elindult hát a letaposott hóban a Kis utcán, a kilenc kilométerre lévő Pincehely felé. „Majdcsak jön egy szán…” — próbálta ámítani magát. Az otthonok ablakai sem világítottak már, a vonat érkezési ideje éjfél körül volt… Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.

Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit. Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.

— Hol van a dunyha, Feri? — ijedt meg apu.

— Tyhű, azt a! — tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi. — A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…

Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és — több utas nem lévén — elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel, de ahogy eltávolodtunk az állomástól, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni. Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se. Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam. Apu emeltebb hangja riasztott fel:

— Odanézz, Feri! Ott egy alak mozog.

— Én is úgy látom…

— Ki lehet az… ilyenkor… erre?

A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk… Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.

— Anyukám, hogyan gondoltad…

— Jaj! — hallottam anyu hangján.

Felemelt fejemmel se láttam odáig. Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára. Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…

A férfiak megállapították, az út kétharmadát — legalább hat kilométert — tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.

— Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától — magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.

Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám. Mert csak a szeretet bátor… és erős.

 

A friss hó még tisztán ragyog kint… A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.

       

2005.

Elbeszélés

Két asszony

2011.08.13. Pápay Aranka 21

Elolvasta:
383

Készülő családregényem részlete

(meghallgatom)

 

Az 1910-es években, a falun elitnek számító középosztály megteremtette magának külön kis világát, amíg az első világégés bele nem szólt ebbe is, mint minden másba. A jobb sorsra érdemes falusiak hétköznapjait legényegyleti rendezvények, teadélutánok, zártkörű bálok, és az olvasókör színesítette. Egyáltalán nem volt olyan megvetni való az a poros, falusi élet. Helyi amatőr színjátszókkal gyakran még zenés népszínműveket is bemutattak, ahová bárki jegyet válthatott.

Anyáink és apáink ismerték a módját — és éltek is vele —, hogyan pezsegtessék az élet ama felét, ami a hétköznapok munkálkodásából maradt.

A férfiak pinceszerekkel oldották meg a nők távoltartását azzal az ürüggyel, hogy finom boraikkal egymás előtt büszkélkedhessenek. Igazából azonban: hogy szabadon elengedhessék magukat, és annak a hölgyek ne lehessenek tanúi, ahogyan a szesz már a fejekbe szállt. Hogy a hazaérkező férjek milyen állapotban kerültek nejeik elé, az már egy másik dolog.

Ha igazságosak akarunk maradni, előfordult maximum csak politizáló, vitázó est is, ami viszont véresen komoly szóváltásokba volt képes átcsapni.

A szüretek, a disznóölések és -torok is jó alkalmakat szolgáltattak a társasági élet fenntartására.

A nagycsaládok és a komaság azonban délutáni kávézásra vagy parádés vacsorák ürügyén is szívesen gyűltek össze, sokkal személyesebb, árnyaltan meghittebb jelleggel. Ezek az összejövetelek mindig másik házban, örök körforgásban zajlottak. Meghatározott rend, részben rang szerint is csoportosítva, és a háziasszony specialitásaihoz igazítva.

Az úri és úribb vagy a nem is szigorúan előkelő körök közti távoltartást kicsit oldotta a falusi összezártság. A gyógyszerész felesége szerda délutáni haboskávéinak és süteményeinek — amit a bóbitás szobalánnyal szervíroztatott — rendes vendégei az orvos és neje, a plébános, a kántor volt, de külön meghívások is akadhattak hozzá az egyébként rangon aluli társaságból, amennyiben az ominózus személy rendkívüli módon kitűntette magát valamivel.

Az ifjú kántor édesanyjának ízletes vacsoráira a kiterjedt família minden tagja járt, ilyenkor csak az aprónépet hagyták otthon.

A fiatalok társaságba bevezetésétől az összehozott jegyességig, sok mindenre alkalmat adott ez a társasági érintkezési forma. Falun nem vették túlzottan komolyra azt sem, ha a rangjánál egy kicsivel feljebb, vagy lejjebb házasodott az a fiatal. Fontosabb a róluk kialakult múlt, vagy jövő képe. Az idősebb, tapasztalt asszonyok az állandó kapcsolattartással, bölcsességeikkel is segíthették a párválasztás előtt állókat. Nem mintha ezt ők egyértelmű örömmel vették volna, akadt bizony, aki nem kért belőle. Az öntudatosabbja, akinek volt önálló elképzelése nem örült, hogy szinte semmi nem maradhatott titokban az ilyen közösségekben. Arra azért mégis jó egy nagycsalád, hogy többé-kevésbé minden helyzetben számíthattak egymásra a hétköznapokban is.

Egy—egy összejövetel az új divatok megbeszélésére, kézimunkafortélyok átadására és finom receptek kicserélésére is remek alkalmat adott. Nem beszélve a jó kis pletykák terjesztéséről! A hírek amúgy is igen gyorsan terjedtek, de meg kellett azokat kissé fűszerezni, hogy még élvezetesebbekké váljanak. Hogy aztán azokban mennyi a jó, vagy rosszindulat, ki firtatta azt? Ha mégis megtette valaki, akkor még szórakoztatóbbá vált az egész!

Március végén még korán esteledett, hétre gyülekezett Katalin asszonyhoz a vacsorára hívott vendég-koszorú. A hirtelen jött felmelegedéstől kissé pilledten, urának karján érkezett Mária, az Ausztriából származó, az ozorai, Esterházy birtokra Szászrégenből áttelepült, sokgyermekes uradalmi állatorvos, Huszár Ferenc legidősebb lánya. Nyolcévesen csak annyit tanított meg az akkor még Schorn Maria-val az édesanyja, hogy:

„Nem tu-dok ma-gya-rul”. Azóta hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy más az anyanyelve.

A szülők több fiatalembert is kinéztek két nagylányuk, Mariska és húga, Irma számára megfelelő férjnek, köztük egy biztos állású, uradalmi erdészt is, akit háztűznézőbe hozott egy jóakaró a Huszár kisasszonyokhoz. A kisebbik leány már úgy határozott, hogy a zárdában, ahol eddig tanult, felveszi a fátyolt és őt nem lehetett erről lebeszélni.

A „jó parti” csalódottan távozott, mert egyik lány sem adta neki a kezét, a talpraesett Mariskától is kosarat kapott. Ö is meglehetősen makacsul ment a saját maga választotta úton. Szülei óhajtásai ellenében a snájdig és bohém, de szegény, fiatal borbélylegényt választotta férjül, aki a társaság kedvence volt.

 

Pápay Jenő a vándoriparosok akkor még divatos útját bejárta már, szakmai és egyéb tapasztalatokat Olasz— és Németországban gyűjtött. Egészségügyi képzettséget is szerzett, hogy tudott fogat húzni és a sűrű, rossz vér lecsapolásához „köpölyözni” is, kis üveg-harangocskákkal, ami a piócák kiűzésével ebből a felcseri tudományból, jelentős haladásnak számított.

A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne. A kiharcolt esküvő után Mariska nagy igyekezettel tartotta őt kordában, eleinte több, később kevesebb sikerrel. Kezdeti befolyására csakhamar önálló borbélyüzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította. Két kisfiúk született azóta, és már várták a harmadik gyermeket. A szülők kénytelen—kelletlen megbékéltek Mariska választásával.

Az amúgy is gömbölyded asszonyka nehézkesen döcögött be nagy pocakjával a vacsoravendégek közé. Azonnal a legkényelmesebb fotelba ültették, dereka mögé egy díszpárnát dugtak és mindenki körülötte sürgött-forgott.

— Drága Mariskám, milyen kedves tőled, hogy a te állapotodban sem hanyagolsz el bennünket. Hiszen otthon is annyi gondod lehet! A kisfiúkat kire tudtad rábízni? — érdeklődött Katalin asszony.

— Karola mama vigyáz rájuk, le is fekteti őket. Mostanában úgyis sokszor veszi át gondjaim nagyrészét, mert már nagyon nehéz nekem. Még szerencse, hogy húgaim nőnek, Margitka sokat tud már segíteni, de Erzsike kicsi még. Otthon is túl nagy a teher a Mama vállán!

Erzsike a legkisebb húga volt Mariskának, az ő második kisfiával egyidős. Mióta férjhez ment, hol a Mama, hol Mariska volt áldott állapotban. Abban az időben a bőséges gyermekáldás nem számított ritkaságnak. Sajnos a csecsemő-halandóság sem.

— Bizony, bizony! — bólogattak az asszonyok, és közben össze-összenéztek.

— Mikorra várod a babát?

— Talán két hét múlva… — sóhajtott Mariska, visszaigazítva a feje búbjára tűzött laza kis kontyból rakoncátlanul elszabadult fürtjei egyikét, amik az aggodalmasra igazított arcocskáját vidámítva keretezték.

A szoba mélyén egy szék magas támlájára könyökölve állt Juliska, a házigazda köztiszteletben álló unokahúga. Az ő magasra fésült barna kontyából egyetlen elszabadult tincsecske sem bújt elő. Királynői tartását minden ifjú és éltes hölgy irigyelte csakúgy, mint a rafináltan szabott kosztümjeit, amelyeket maga varrt.

Sudár termetét suhogó taftból készült kétrészes ruhája még jobban kiemelte, annak ellenére, hogy blúzán a magasan záródó nyak alatti — mell magasságából induló — sima részt, apró pliszébe rakta, az oldalt a csípőjéig ért, de elől ívelten meghosszabbította, így tűntetve el dereka vonalát. Az akkoriban még divatos, halcsontos fűzők elismert mestere volt ő, de már csak kivételes esetben vállalt munkát. Férje, a nála tíz évvel fiatalabb órás-mester mellett már nem kényszerült folytatni ezt a szép foglalkozást, a megye hölgyeinek nagy bánatára.

Juliska harminc éves korában a család rábeszélésére mondott igent a letelepedni szándékozó vándorórásnak, Hohlfeld Lénárdnak.

Addig korán megözvegyült édesanyjával és annak alig felcseperedett húgával élt, kézimunkázásból, no meg az ügyesen haszonbérbe adott kis szőlő-birtokocskából, amit fiatalon meghalt, neves kádármester apja hagyott rájuk. Egyetlen öccsét, taníttatni is futotta a három hölgy jövedelméből. István így később a pécsi szénbányák igazgatóságán szép karriert futhatott be. Bányamesteri rangjára büszke lehetett a család.

Kautz Juliska fehérnemű-készítő szalonjának jó hírét a megye határain túlra szájról-szájra adták a nemesasszonyok. Csak válogatott kuncsaftoknak dolgoztak.

Kedves, de zárkózott és határozott, magabiztos teremtés volt. Már rég’ lemondott arról, hogy a megye határain belül megfelelő párra találjon.

Gyermekek utáni vágyakozásáról azonban minden bennfentes tudott. Ezért amikor feltűnt a faluban, az addig soha nem látott csodajárgányát — a velocipédet — tekerve egy fiatalember, a szemfüles asszonyságok hamarosan méltó partinak találták őt szeretett Juliskájuk számára. A komoly hölgy első tiltakozásai dacára, a józan megfontolás győzött — jobb a konty a gyűrött pártánál, mondván —, kis idő múltán mégis egy kiegyensúlyozott házassághoz vezetett a céltudatos, ifjú idegennel. Lénárdról egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy hódító szépfiú, inkább egy jól öltözött — vékonysága ellenére is — kölyökmackóhoz volt hasonlatos.

Hamar elterjedt róla, hogy bérelt kis szobájában szorgalmasan javítja a hozzá vitt, beteg órákat, pontosan fizeti a koszt-kvártélybért a ház asszonyának, közben párnapra másik falukba is átjár dolgozni. Soha nem látták vendéglőkben, csak egy-egy hosszú sétát tett esténként.

Nem titkolt célja volt, hogy valahol megállapodhasson… Aztán amikor már társaságba is hívogatták az is kiderült, hogy kellemes gitárjátéka mellé eldünnyög érzelmes operett dalokat és tréfás — ahogy ő nevezte: „kuplettákat”. Ezeknek a szöveges kottáit beszerző útjain soha nem mulasztotta el megvásárolni. Az itteni társaságban az előbbiekkel főleg a hölgyeknek okozott nagy örömet, az utóbbiakkal az uraknak, mert nemegyszer merészen pikáns kis dalocskák voltak azok a kuplék.

Szülei házában húgaival, Bertuskával, Mártuskával és öccsükkel, Gyulával kisebb házi koncerteket is szoktak rögtönözni.

Mariska papája azt is kinyomozta, hogy ez a fiú bécsi származású és így kitűnő partner az általa oly nagyon hiányolt „dajcsoláshoz” is, mert itt senkivel nem tudott eddig egy jót beszélgetni az anyanyelvén. Sőt, szívesen fogadta volna vejéül is.

A hölgyek tanácsa és persze a fiatalok, mindhárman másképp döntöttek. Órásfeleség Juliskából lett és Lénárd hamarosan az esküvő után Jenőfire magyarosította osztrák nevét.

Az ifiasszony kortalan vonásai felett tökéletesen tudott uralkodni, tiszteletet parancsoló jelenség volt, de az ő rovására írható, nagy korkülönbség egyre kevésbé tűnt fel az idő múlásával. A vézna órás csakhamar pocakot eresztett, neje szoknyáján ülő, jó férj vált belőle. Egy hat éves kislány boldog szülei voltak. A kis Ilonkán kívül azonban apró sírhantok tanúskodtak arról, hogy már három gyermeket temettek el.

A párhónapos iker csecsemők és a két éves Jancsika halála nemcsak a lelkét gyötörte meg, de az élettelen magzatainak szülésébe majdnem bele is halt Juliska, a megpróbáltatások mégsem hagytak a külsején semmi nyomot.

 

*

Nagy barátságok is születtek azidőtájt, nem csupán a vérrokonság volt szoros kapocs.

Horn Imre, aki eredetileg csizmadia mester volt Ozorán, később munkafelügyelő lett a közeli Vám puszta gazdaságában. Hosszú ideig nagyon jó barátságban volt Jenőfiékkel, esténként hol egyiküknél, hol másikuknál jöttek össze kártyázni.

A jó ismeretségből komaság lett. Horn Imre és neje, Prell Matild iker gyermekeit, Jánost és Veronkát, valamint Istvánt is Jenőfiék tartották keresztvíz alá.

Lénárd és Juliska iker gyermekeit és a kisfiúkat — Jancsikát — pedig Hornék kereszteltették. Sajnos ez a három gyermek meghalt, de a komaság és egy aranyos történet is fennmaradt a két családban.     

Amikor a várandós Matild kikísérte a viziten náluk vendégeskedő, szintén gyermeket váró Juliskát, a kapuban a vendég megjegyezte:

— Matild mi nem is ketten, hanem négyen búcsúzkodunk.

Ezen akkor jót nevettek!

És a szülések után kiderült, hogy nem is négyen, hanem hatan voltak, mivel mindketten ikreknek adtak életet. Aztán sokáig emlegették:

— Hányan is beszélgettünk mi akkor a kapuban?

A napi kapcsolat Juliska halála után lassan megszűnt, de arra emlékezett mindkét család, hogy Hornék Margit nevű kisebb lánya mindig „Jenőfi keresztpapát” mondott a testvérei után, akkor is, amikor már Burza Józsefnénak hívták, pedig őt már nem is Jenőfiék kereszteltették.

Juliska az életébe nem engedett idősebb nénjeinek beleszólni és a fájdalmait, gondjait szigorúan magánügynek tartotta. A hölgykoszorú kénytelen volt ezt tiszteletben tartani.

— Milyen jól nézel ki Juliska drágám! Ugye híztál pár kilót? — kérdezte ezen az estén némi irigységgel vegyes kárörömmel a szétfolyt termetű Teruska.

— Valóban, felszedtem valamicskét. De most nem is bánom. — Mosolyát elnyomva hajolt az asztal fölé, hogy precízen megigazítson egy terítéket.

A konyha felől étvágykeltő illatok lopakodtak be. Hamarosan mindenki a gőzölgő tányérjával foglalatoskodott és az elragadtatott dicséretek csak úgy röpködtek a levegőben, a finom ételek páráival kergetőzve.  

Mariska nyögdécselve, teljesen elpilledve zökkent vissza a vacsora előtti karosszékébe. Nagy pocakját dédelgette, a társaság megkülönböztető figyelmétől kísérve. Amíg a férfiak elvonultak egy kártyapartira, Juliska — miután segített a két fiatal, viháncoló lánykának az asztal leszedésében — kerített magának egy másik díszpárnát és elnézést kérve, elhúzódott a lámpa fényköréből, hogy pár jótékony percre lepihenjen a dívány sarkában. Nem keltett ezzel semmi feltűnést, hiszen a megszokott, ilyetén röpke sziesztájának elmaradása jobban feltűnt volna a társaságnak.

 Kint a konyhában Teruska sóhajtozva törölgette az aranyszélű tányérokat.

— Szegény Juliska! Mennyire szerettek volna ők is több gyereket! Biztosan fájó szívvel látja, hogy Mariskáék már a harmadikat várják maholnap. — A többiek is sajnálkozva helyeseltek.

A két lányka kuncogását leszámítva csendben kerültek elő a legfrissebb, megmutatni kívánt kézimunkák. Mire a csacsogás is egyre jobban felhangosodott Juliska is előkerült, felfrissített arccal és frizurával.

— Mostanában látták nálad a fürgedi jegyzőnét. Csak nem sikerült rábeszélnie egy fűző elkészítésére? — érdeklődött a kíváncsi Bözsike.

— Tényleg azért jött, szerette volna, de mostanában arra sehogyan nem lenne időm — válaszolta Juliska és újra elnyomott egy mosolyt.

A hölgyek élénk nevetgélésekkel kísérve túlságosan elmerültek a fontos eszmecserékben, apró történeteik, kis tapasztalataik és receptjeik kicserélésében. Figyelmüket elkerülte Juliska huncut arckifejezése.

Miután Lénárd elbűvölte a társaságot a „Londonban, hej…” és a „Szellők szárnyán” dallamaival, áthívták őt a férfiak a gitárjával együtt, a kártyaasztal közelébe. Amíg az előkészületek folytak, el-elsütöttek egy helyi anekdotát, vagy viccet. Most is megszólalt a segédjegyző:

— Jenő, te biztosan többet tudsz a volt mestered legutolsó foghúzásáról.

Mivel a férfipletyka legfőbb színtere egyébként is a fodrászműhely vala…

A feltett kérdés nyomán általános derültség támadt. De Jenő nem akart nyilatkozni.

— Majd én elmesélem! — kiáltott a harsány fakereskedő.

— A sógorának nehezen jött ki a fájós zápfoga, de megitták már a háznál található összes pálinkát, ha annak elmegy a hatása, a koma nem ül még egyszer a borbélyszékbe fogat húzatni. A pálinkában rejtőzködik nem csak a fájdalomcsillapító, de a bátorság is. Hát nem eresztette, húzta-húzta még a székből is le, szék mellé a földre. A nagy zuttyanástól aztán a fogóban maradt a pudvás fog.

— Ez nem egészen így történt — szólt közbe valaki.

— Hanem tovább húzta, ki az ajtón és csak akkor esett hanyatt, amikor a sógor lába elakadt az udvaron lévő szőlőtőkében. A fogóban meg ott éktelenkedett már az a rossz fog.

Hatalmas nevetés közepette el is hitték, hogy ez így esett meg.

— No, erre koccintunk! — emelte poharát a kádár és kiosztotta a kártyalapokat.

A szépművű falióra méltóságteljesen kongatta el a tizenegyet.

Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre csapzottabb Mariska arcocskája a vidám loknik keretében. Nehézkesen felállt, átment a zsongó ebédlőn.

— Jenő! — rebegte végül a füstbe borult kisszoba ajtajához támaszkodva.  — Én már nagyon elfáradtam. Mehetnénk?

Azonnal mozgolódás támadt, hiszen az előrehaladott állapotra ki ne lenne tekintettel! A férfiak sietve befejezték a partit és szedelőzködni kezdtek. A hölgyek is a falióra felé pillantgattak, az idő tényleg, igencsak elrepült.

Juliska tekintete a fejek felett találkozott férjuram kérdő pillantásával, aki alig észrevehetően bólintott.

A levegőbe cuppanó puszik mellé senki nem mulasztotta el, mégegyszer megdicsérni és megköszönni a remekül sikerült estét és a finom vacsorát.

Az éjszaka hűvösében ki-ki az otthona felé igyekezett. Akadt, akinek azért furcsa hiányérzetet okozott, hogy Juliska nem azzal köszönt el, hogy — legközelebb nálunk —, pedig ő következett volna a sorban…

Jenő szokásos korareggeli borotváló körútja elején, az első kuncsafttól lépett ki az utcára. A túloldalon sietős léptekkel közeledett valaki.

— Hol jártál te ilyen korán Lénárd? — kérdezte, amikor felismerte az ifjú órásmestert.

— Csak a bábaasszonyt kísértem haza…

— Honnét?

— Hát tőlünk.

— Mit keresett nálatok a bába?

— Ó, hajnalban egy apró kislányunk született! — válaszolt az boldogan sugárzó arccal, hatalmas bajuszát büszkén megsimogatva.

— Miii? — hüledezett a másik babaváró apa.

— És hála Istennek Juliska és a kis Aranka is jól vannak, de megbocsáss, most sietek…

Jenő pislogva nézett a barátja után, még a kezét is elfelejtette leengedni a kézfogás után, csak maga elé hebegte:

— Gratulálok…

Akkor még hogyan lehetett volna sejteni, hogy a már két fiúcska boldog apukája, Jenő — aki olyan értetlenül nézett Lénárd után azon a reggelen — majdani menyének születéséről kapott hírt.

    Hét nap múlva a kis Mariska is megszületett. Cseperedő koruktól kezdve együtt játszott a két kislány és barátságuk felnőtt korukban sem ért véget.

 

Pamflet

Steinmann a bóvli

2011.12.09. Nemes Iván 11

Elolvasta:
87
Matolcsy György ma reggel jó hírrel rántotta fel a lakásom red?nyét kívülr?l, és mosolygott be az ablakon a Nap helyett.

Ki az ágyból lusta népség, ââ?¬Å¾A legjobbak között vagyunk!!!ââ?¬Â

 

 

 

Matolcsy György ma reggel jó hírrel rántotta fel a lakásom red?nyét kívülr?l, és mosolygott be az ablakon, a Nap helyett.

Ki az ágyból lusta népség, „A legjobbak között vagyunk!!!”

Jó hallani az ilyesmit.

 

Mindjárt az elején, ?szintén meg kell említenem, hogy nem túl gyakran keltettek azzal életemben, hogy a legjobbak között vagyok… ha mégis, akkor sem volt könny? eldönteni, hogy ez biztosan jó hír-e.

 

Rögtön bevillan édes lányom általános iskolai harmadik osztályos szül?i értekezlete.

Meghallgattuk tisztelettudóan Mária néni osztályf?nök beszámolóját a gyerekek közösségi magatartásáról,  az osztálypénzr?l, a nehézségekr?l, amik miatt kénytelenek vagyunk egy kisebb osztályterembe költözni, amit a konyhából választottak le egy gipszkarton fallal. Azt is meghallgattuk továbbá, hogy a lurkók a kés?bbiekben nem használhatják az alsó tagozatosok udvari játszóterét, mert a mászóka és a többi kedves játék nem kapta meg az EU-s sztenderd megfelel?ségi engedélyt. A mérleghinta is eltörött, de a kérdést megnyugtatóan rendezték oly módon, hogy bár pénz nincs az elkövetkez? években, hogy hintát vegyenek a gyerekeknek, de minden eszközre kitettek egy táblát, hogy tilos használni. Addig is kimehetnek persze a gyerekek az udvarra és nyugodtan szaladgálhatnak a kikopott f? emlékét elfed? porban.

Majd szépen beálltam a sorba, hogy személyesen is érdekl?djem édes lányom tanulmányi el?menetelér?l.

Az ilyesmi egyébként igazából nem arról szól, hogy majd meghallgatom a problémákat, és még aznap este felcsigázom a lányom tudásvágyát. Inkább arról, hogy magamról állítsak ki egy lehet? leghihet?bbnek t?n? hamis képet, miszerint életünk epicentrumában az iskola, és azon belül is a harmadik osztályos matematika, szorobánra optimalizált oktatási metodikája áll. És ha a pedellus néni látja rajtam az elhivatottságot, másnap bevillan érdekl?d? tekintetem emléke, miközben lányom felelés közben tanácstalanul áll kezében a krétával a számhalmazok problémája és a várakozó tekintetek el?tt.

Mert köztudottan „Steinmann a zseni” sosem a mi gyerekünk.

A kedves szül?, szül?i értekezleten megnyilvánuló szorgalmi eredménye holnap kedvez?bb, vagy legalábbis elnéz?bb megítélést biztosít szeme fénye számára.

 

Sorra kerültem, az asztalhoz járultam, illend?en bemutatkoztam, én vagyok a Szeréna apukája, elnézést, hogy én vagyok itt egyedül férfi, de a mama ilyenkor dolgozik, tehát velem kell beérnie.

– Semmi baj Nemes apuka, – mondta Mária, miközben a naplóban lapozgatott gondterhelten. – Lássuk csak, – mondta, de én nem láttam, csak ? a jegyeket.

Egy ideig csendben tanulmányozta lányom els? mérhet? eredményeit, majd becsukta a könyvet és összefoglalóan közölte a verdiktet:

– Nemes apuka, a lánya nincs a legjobbak között…– majd egy auftaktot kivárva még azt is hozzátette nyomatékosan: – Bizony.

Ekkor süvített be egy jeges fuvallat a kommunikációnkba.

Én még a kötelez? és megel?legezett mosollyal az arcomon készültem a remélhet? legkedvez?bb hírekre, lévén a mondat elhangzása után még nem telt el annyi id?, hogy a várthoz képest lehangolónak számító meglepetés átrendezhette volna arcizmaimat. Lelkem még a korábbi, jóles? tudatlanságból táplálkozó, alaptalan der? tartalékait élte fel.

Mária felnézett, számon kér?en tekintett rám, hogy milyen lépéseket kívánok tenni, ezen tarthatatlan helyzet orvoslása irányában. Én viszont lelki szemeim el?tt pici lányomat láttam, aki csak nemrég kezdte el általános iskolai tanulmányait.

Bevillant, hogy els?ben a legels? tanítási napon hazajött, majd közölte, hogy a maga részér?l befejezte tanulmányait a közoktatás alaprendszerében, és minden bizonnyal visszamegy az Óvodába.

Magyarázatként, hasonlóan Beamter Bubi dzsessz-zenészhez – (http://hu.wikipedia.org/wiki/Beamter_Jen%C5%91) akit Örkény tett hallhatatlanná az olvasók számára -, annyit adott el?, hogy azért hozta ezt a döntést, „mert ott jobb”.

Erre a képre ráadásul azonnal az agyamba villant egy másik. Magam is hasonlóan tettem, negyven évvel korábban, az els? osztály els? tanítási napja után.

1961-et írtunk. Mármint nem én, hanem a többiek, akik már tudtak írni, na nem az írás élvezeti értéke értelmében, hanem csak úgy, tölt?tollilag. Megrendülve a tudás belvárosi panteonjának nyomasztó hangulatától, a jeges germán istenn? küllem? Melánia osztályf?nök néni padlólakkal fixált másfél hullámos frizurájától, mely alapjaiban rendítette meg nyiladozó libidómat, (fontos hozzátennem, hogy velem ellentétben Kádas Peti hat évesen közölte, hogy gyerekek, a Schöntálernénak milyen jó segge van) azonnal barátságot kötöttem Halász Pityuval. Azután ketten, hat és fél évesen, hátitáskánkkal nyakunkba vettük a közeli utcákat, hogy kiszell?ztessük a nyomasztó nap emlékét gondterhelt fejünkb?l. Sorra került az óvoda is, tehát nem igaz, hogy a nosztalgia az öregkor jellemz?je, vagy mindenestre én már igen korán elkezdtem. Persze tudom, hogy már a nosztalgia sem a régi.

Err?l meg anyám riadt tekintete ugrik be, amint délután fél hatkor Vécsey Lili barátn?jével futólépésben végigpásztázta a szóba jöhet? helyeket, míg végre rám talált a Belvárosi Kávéház kapualjában.

 

Így elmerengve ízlelgettem az imént elhangzó váratlan bejelentést, és elgondolkoztam, hogy apa és lánya mennyire hasonló lelki világú emberkék. Mérlegelve az elhangzottakat, ismételtem magamban: „Az ön lánya nincs a legjobbak között! Bizony!”- kikínlódtam magamból a mindenki számára megnyugtató megoldást.

– Mit gondol Nemes apuka? –kérdezte sürget?en Mária, a nagyon komoly pedagógus.

– Ha nincs a legjobbak között, akkor egyszer?en ültesse közéjük! – válaszoltam megkönnyebbülve, hiszen ki a fenét zavar, ha az egyetlen lánya nem eminens, lényeg hogy a szívzöreje nem kíván semmiféle korlátozást. Vannak barátai, és különben is nekem ne szidja senki a lányomat, számomra pont úgy jó, ahogy van, a többi meg a pedellusok dolga, és ha pocsék munkát végeztek, akkor ne rajtam kérjék számon a következményeket!

Ez hallatlan. Pont olyan ez, mintha a dolgozat beadásánál a lányom a tanár pofájába vágná a füzetet, mint keszty?t a párbajnál volt szokás anno: – Nézze meg milyen pocsék munkát végzett! – kommentárral.

 

Na de Matolcsy úr nem Mária néni.

„A legjobbak között vagyunk!”

És nem mondott hülyeséget, nem is hazudott. Mert nem azt mondta, hogy a legjobbak vagyunk, csupán annyit, hogy akik között vagyunk, azok a legjobbak.

Én nem tudom kikre gondolt, és hogy milyen értelemben. Talán földrajzilag? Lehet. Itt, a mindennapos örömünkre szolgáló Kárpát-medencében jó lenni.

Bizony!

Ukrajna mellett lenni jó dolog, Szerbia sem kutya, Szlovákia meg egy f?nyeremény.

Bizony!

És azt sem tudom, Matolcsy úr kire gondolt az alanyt illet?en; az országon belül. Személyünkben egyszer?en jó társaságban vagyunk. Rengeteg a Nobel díjas, és a volt díszpolgár típusú emberünk.

 

Reich Tomi barátom – aki a teljesen reménytelen helyzetben lev? magyar jégkorongsportban töltötte el gyakorlatilag egész életét, a mindig fedetlen, hideg pályákon -, mesélt hasonló esetr?l. Jól kikaptak a Jászberényt?l, de mástól is mindig, az edzések idejére zsebb?l, svarcban fizették a pályadíjat a gondnoknak, a Rolbát is maguk vezették a szünetben, majd a 11:2-es zakó után, Tomi megveregette a csapattárs Dick Feri sisakját: Jó voltál nagyon, és én?

 

Nincs itt semmi ok az aggodalomra. Matolcsy, jó emberünk. Magából az irodalomból ruccant át képzelt f?h?sként a hírrovatba. Egyenesen Karinthy életm?véb?l, és egyszerre megtestesítve két novellah?st, A rossz tanuló felel-t és a Jó tanuló felelb?l, Steinmannt, a zsenit. Olvassátok el mindkett?t, ha eddig nem tettétek volna, nem áll módomban Karinthy helyett elmagyarázni, kik ?k.

Matolcsy viszont Steinmann önbizalmával adja el? a Rossz tanuló kínlódását a tábla el?tt.

Mi meg ülünk a padban és kínosan röhögünk.

Talán majd egyszer kijön végre Polgár Ern?, leveszi rólunk a rontást, és megoldja a feladatot.

 

 

http://mek.niif.hu/00700/00719/00719.htm#6

http://mek.niif.hu/00700/00719/00719.htm#5

Novella

Perselypénz

2010.10.29. Józsa Mara 29

Elolvasta:
78
Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik, egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.*

 

 

Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.

   Szótlanul haladtak sokáig, majd mikor az egyik megtorpant, mintha csak megpihenni akarna egy sóhajtásnyit, rögtön megállt a másik is, és kicsit félrefordulva nézett vissza:

   – Menjünk lassabban, Veron?

   – Nem! Csak eszembe jutott a Rozál. Te tudod, hogy milyen beteg lett?

   – Hallottam valamit… Megverte az Isten! – mondta inkább alázattal, mintsem megvetéssel.

   – Meg! – ingatta a fejét a másik, amikor megindult. – De nem ezért hoztam fel. Éppen azt fontolgatom, hogy meglátogassam–e. Te, Julis, eljönnél velem?

   A kérdezett nem felelt. Tűnődött, vagy konok hallgatása volt a válasz?

   – De megrágódsz rajta! – csattant fel mérgesen Veron.

   – Elmehetek éppen… – hangzott végül kényszeredetten.

   A kérdező újra megállt, és előre lendített botjával megállásra kényszerítette a másikat is. Szembefordult vele, és kitartóan kereste, hogy a szemébe nézhessen.

   – Holnap, litánia előtt, bemehetnénk hozzá.

   – Holnap? – pislogott erősen az öregasszony, hogy ilyen hamar a szaván fogják. – Várjál csak!

  – Mi dolgod volna? – koppant élesen a bot hegye az út kövén.

   Julis nézett rá rezzenés nélkül, és kérdéssel próbált védekezni.

   – Neked meg mért olyan sürgős?

   – Elég, ha én tudom. De mi dolgod?

   – Nem is a dolgom végett…

   – Rögtön gondoltam – mormogta neheztelőn Veron.

   Julis egy pillanatra társa karjára tette a kezét:

   – Meggondolnám még… Azért mégiscsak nagy vétke van…

   – Nem tudhatjuk! De ha van, ha nincs, megbűnhődött már eléggé. Ami meg maradt, azt majd lerendezi vele az Úr. Mi nem ítélkezhetünk! – és ajkait dacosan csücsörítve hirtelen meglódult.

   – Várjál már! De könnyen sértődsz! – kiáltott utána mind jobban lemaradva a másik öregasszony.

   Veron megállt, s állát dölyfösen előre szegezve, igazának tudatában várt.

   – Nem sértődök én, csak felmérgelődtem. Mert mindenki annyira tudja, hogy Rozál volt a bűnös! Aztán hol a bizonyosság?

   – Ha kicsit előbb van a jelölés, lelepleződött volna! – vágott vissza hevesen Julis.

   – Most ezt mondod, mert nem tűnt el a jelölt pénz.

   – Az nem! De előtte mindig kevesebb volt a perselyekben! – dohogta az asszony, fújt is egyet–kettőt, aztán elcsendesedett. – Így mondta András.

   – Ha kevesebb volt! A jelöléskor nem tűnt el semmi, az számít!

   – Akkor nem! De Rozál hogy elmaradt hirtelen! Neked nem gyanús ez se?! Mintha valaki súgott volna neki, hogy vigyázzon!

   – Ugyan ki? – hangzott, mint egy sóhajtás.

   Ezután nem szóltak egymáshoz, ballagtak csendesen, míg egyikük haza nem ért.

   – No, Isten veled! – mondta Julis némi nehezteléssel a hangjában, és sietett tovább, de pár lépés után visszanézett. – Holnap hányra jöjjek?

   Veron sértődött arccal tekintett felé:

   – Egy órával előbb, mint szoktál. De annyit nem időzünk Rozálnál, majd inkább a templomban mondunk el érte néhány imát.

   – Jól van – és már fordult.

   – Isten áldjon! – szólt utána emez, és benyitotta a kiskaput.

 

Másnap Veron a megbeszélt időben a ház előtt toporgott, de a társa késett; elfelejtette volna, hogy miben egyeztek? Negyedóra is eltelt már, mire feltűnt az utca végén.

   – Jó halál lennél! – dobta elé epésen a szavakat.

   Amaz megállt, és levegő után kapkodva mondta:

   – Te se hallottad, mi? Nekem is csak induláskor mondta Perec Ica, hogy meghalt a Rozál.

   – Nem tudtam – mondta Veron halkan, és belesápadt. – Isten nyugosztalja!… Gyere be egy kicsit, mondd el, amit megtudtál!

   Az egyszerű udvarban mindenütt muskátlik: fazekakban, ládákban, cserepekben. Ott telepedtek le közöttük, a gangon.

   – Elvitte hát magával a titkot… – oldotta ki a kendője csücskét Veron.

   – Akkor mégiscsak gyanakszol te is! – vágta rá hevesen Julis, és ültében közelebb hajolt.

   A másik zavartan kerülte a tekintetét.

   – Nem úgy gondoltam… De időnként eltöprengek az eseten. Vajon tűnt el a pénzből vagy nem? Meg, hogy ő volt–e vagy valaki más? Akkor az ő bűnössége mellett szólt minden, de nem tudhatjuk bizonyosan. Isten bocsássa meg, hogy néha–néha arra hajlottam, ő tette! – Felnézett, s egy pillanatra összeakadt a szemük. – Nekem Rozál a padtársam volt az iskolában, meg kicsit a barátnőm is…

   – Mégse tudod, hogyan vélekedj róla?!

   – Nem tudni, hogy valójában mi lakozik egy emberben.

   – Igaz! Én mégis úgy vélem, a gonosz árnyéka vetődött Rozálra, mikor a bűne miatt az Úr elfordította róla a tekintetét…

   – Lehet – mondta Veron, majd hirtelen felpattant. Arcán erős izgatottság látszott, ahogy az ablakpárkányról felkapkodta a dolgait. – Gyere! Elmegyünk a házhoz!

   Nyúlt a botjáért, és máris az utcán volt.

   – Elkérem a fiától a szentképet, amit egyszer én adtam Rozálnak – magyarázta, amíg a kaput zárta.

   – Minek ez a sietség? – dohogott a másik. – Temetés után szokták az ilyet.

   – Szokták! De nem akarom, hogy az a kép máshoz kerüljön! – s reszkető kézzel a zsebébe gyömöszölte a kulcsot.

   – Bolondot csinálunk magunkból! – méltatlankodott Julis.

   – Akkor maradj! Megjárom egyedül is! – vetette oda Veron, és úgy megindult, hogy a másik öregasszony csak Rozál házánál érte utol.

   A kapu tárva–nyitva, bementek az udvar közepéig.

   – Adjon isten! Van itt valaki?

   Kisvártatva a halott menye lépett a gangra, még tarka ruhában volt, s kíváncsian méregette a két öregasszonyt.

   – Fogadd részvétemet, lányom! – lépett közelebb Veron.

   – Köszönöm.

   – Elsőbben is azért jöttünk, hogy megmondjuk, imádkozunk a megboldogultért.

  – Köszönjük, Veron néni…

   – Meg elkérnék egy képecskét, amit egyszer én adtam Rozálnak… Kedves emlékem fűződik hozzá…

   A menyecske arcán ingerültség futott át, de lenyelte a mérgét.

   – Jöjjenek beljebb! – mutatta az utat. – Valamelyik imakönyvben lehet, abból meg van több, ahogy szentképből is rengeteg!

   Bevezette őket egy dohszagú hátsó szobába, amelyben szőnyeg nem volt, csak néhány kopott, régi bútor. A két öregasszony az ajtóból nézett körbe, s a tekintetük ugyanott állt meg. A széles ágyban érintetlen volt minden; a párnák még őrizték Rozál fejének nyomát, a vaskos dunyha is csak félrehajtva, az ágy előtt pedig ott árválkodott a két félretaposott műbőrpapucs.

   A meny egy intéssel közelebb hívta őket az ablak előtt álló asztalkához. Az elsárgult, itt–ott szakadt csipketerítő alatt szürke porréteg vonta be az asztal lapját, melyen rendetlen összevisszaságban hevert Rozál néhány személyes tárgya: szemüveg, gyógyszeres dobozok, rózsafüzér, imakönyvek, egy csorba peremű ibolyacsokros porcelánbögre, kistányéron száraz kiflimaradék meg egy befőttesüveg pár szem cseresznyével vagy meggyel.

  – Itt a polcon is vannak imakönyvek – mutatta az asszony, leemelt párat, s azokat is odatette az asztalkára. – Keresgéljenek nyugodtan, nekem ezer dolgom van – ezzel magára hagyta a két öregasszonyt.

   Ráncossá aszott májfoltos kezével Veron azon nyomban lecsapott az egyik imakönyvre. Felemelte, s mielőtt kinyitotta volna, sebtében keresztet vetett.

   – Isten szent nevében! – dünnyögte, és átpörgette a lapokat.

   Néhány szentképen megállt a tekintete, megnézte, megfordította, majd nyúlt a másik kötet után, de abban sem akadt arra, amit keresett.

   A harmadik egy nagyméretű könyv volt, melynek vajszínű kaucsuk fedlapja erősen repedezett már, de azért a mintázata jól látszott; a szélén indák futottak körbe, a közepét pedig kereszt alakú dombornyomás díszítette. A lapok éle aranyozva, az oldalán kapocs, melynek a csatja ki tudja, milyen régen törhetett le. Jó súlyos volt, Veron nem is bírta tartani, az asztalra fektetve lapozta fel.

   Az első oldalon egy bejegyzés állt: „A Bodó család tulajdona”, s mindjárt a következő két lap között egy erősen meggyűrődött szentkép lapult. Az öregasszony mohón kapott érte, és megfordította; a kép hátulján, ahogy sejtette, ott volt: „7.”

   Julis is közelebb hajolt.

   – Csak nem ezt kerested?

    Amaz bólintott, és a kis képet megkönnyebbült sóhajjal a saját imakönyvébe csúsztatta:

   – Mehetünk.

   De nem a templom felé, hanem a haza vezető útra fordult.

   – Nem érzem jól magam! – nézett vissza Julisra, aki megtorpant a kapu előtt.

   S valóban nagyon sápadt volt, az ajka szilvakéken remegett, szeme körül mély árkok feketélltek, és a levegőt is erősen zihálva szedte, de mégis szinte futott hazáig.

   Ott Julis kezébe nyomta a hatalmas kapukulcsot.

   – Nyissad te, az én kezemben nincsen erő!

   Odabent rögtön leült a gangra kitett fonott karosszékbe.

   – Nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? – topogott mellette aggodalmasan a másik öregasszony.

   Legyintett egyet, és fel se nézett közben, úgy pusmogta:

   – Nem akarok, de egy kis vizet hozhatnál! Ott a bögrém a kút mellett. Engedd ki jól, hogy hideg legyen! – adta az utasításokat alig hallhatóan.

   Ivott pár kortyot, aztán a kezeit az ölébe ejtve simogatta a zománcos bögre harmatos–hűs oldalát.

   – Jobb már, nyugodtan elmehetsz! – szólt szelíd tekintettel.

   Nem kellett kétszer mondania, Julis felpattant, hirtelen összekapkodta a holmiját, de még egyszer megkérdezte:

   – Biztos, hogy jobban vagy, mert nem nagyon látszik rajtad.

   – Jobban, ha mondom! Eredj csak dolgodra!

   – Majd később elnézek, ha megetettem a jószágot – de ahogy lelépett a verandáról, még egyszer visszanézett. – Én a helyedben ledőlnék egy cseppet…

   Veron megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott.

   Kivárta, amíg Julis után nyikorogva becsukódik a kapu, aztán a zsebéből lassú, nehézkes mozdulattal előhúzta az imakönyvét. Remegő ujjakkal hajtogatta a lapokat, míg rá nem bukkant a Rozáltól elhozott szentképre. Nézte–nézte, s a szeméből megindultak a könnyek…

 

   Lassan húsz éve lesz, de olyan elevenen él benne, mintha ma lett volna. Búcsú előtti napon történt, vitte a templomba a szépen kimosott, kikeményített csipketerítőket. Már az oltár előtt térdet hajtva hallotta a hangokat, a sekrestyeajtó elé érve pedig tisztán értette a bentiek minden szavát.

   – Vegyes címletű pénzeket jelöljön, András! – mondta a pap.

   – Biztos, hogy szükséges, esperes úr? – bizonytalankodott a templomszolga.

   – Elkerülhetetlen. Nekem sincs kedvemre, de nem tudok jobbat. A perselypénzt valaki dézsmálja, ezt tapasztaljuk. Előbb csak harmaddal, később a felével is kevesebb lett a szokásosnál a gyűjtés. Sejtjük, hogy ki feledkezett el az Úr hetedik parancsolatáról, de hogyan vádolhatnánk meg, ha nincs bizonyítékunk? Tegye csak, ahogyan kértem!

   – És ha nyilvánvaló lesz, hogy ki a tettes? Mit teszünk? Feljelenti?

   – Először elbeszélgetek vele. Meghallgatom, miért tette, látok–e megbánást. A büntetést elsősorban a Mindenható Atyára bízom, de vannak e világi törvényeink is, amelyek mindenkire vonatkoznak. Aki tehát a perselypénzt lopkodja, kettős bűnt követ el.

   – Fel fogja jelenteni?

   – Meg kell tennem!

   András olyan nagyot sóhajtott, hogy Veron az ajtón át is meghallotta. Gyorsan visszalépett az oltár elé, újra térdet hajtott, és közben jó nagyot tüsszentett. Az orrát még akkor is törölgette, amikor belépett a sekrestyébe.

   – Megfázott, Veronika? – mosolygott rá az atya.

   – Csak megcsapott a hűs levegő a kinti forróság után – hebegte.

   Gyorsan lerakta a terítőket, és elköszönt, nehogy feltűnjön a remegése.

   Szédelegve ment hazafelé, annyira fejbe kólintotta, amit hallott. Csakis bennfentes lehet a tettes, ilyen pedig csak egy van: Rozál. De hogyan mentse meg a szégyentől, a meghurcoltatástól? Szólni nem szólhat neki, mert a figyelmeztetéssel egyben gyanúsítaná is.

   Otthon is csak ezen járt az esze, sokszor megállt, hogy mit is akart, hová is indult, végül már az urának is feltűnt:

   – De szalajka az eszed máma! Tán rosszul aludtál?

   Legyintett, s tett–vett tovább. Vendégeket vártak a búcsúra, már csak pár óra volt az érkezésükig, addig rá akart nézni mindenre. Itt is, ott is akadt még kis igazítanivaló; amit kellett, megcsinálta, elrendezte.

   A szobába is még egyszer benézett, s lám, csak az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy csálén áll a néhány könyv a polcon. Nyúlt hirtelen, hogy igazítson rajtuk, de az ujjai beleakadtak a nippek alatti csipkébe, megrántotta, s dőlt le minden: összetört a porcelán madár, szerteszóródtak mind a könyvek. Leesett az imakönyve is, és kihullott belőle a sok szentkép. Nagyjából egy kupacba estek, csak egy Szűzanya–kép repült messzebbre. Ahogy lehajolta érte, a keze már félúton járt, akkor ötlött az eszébe, hogy ezt a képecskét dobja figyelmeztetésül az egyik perselybe. „De megérti–e?” Nézte a képet, aztán elmondott egy imát. Mire a végére ért, jött a sugallat, igen, megüzeni neki, amit az atya mondott, a 7. parancsolatot. De nem volt bátorsága kiírni: „Ne lopj!”, így csak annyi került a kép hátuljára: „7.”. Remélte, hogy Rozál ennyiből is ért majd!

   Aztán lassan összehajtogatta, egészen apróra, ahogyan a papírpénzt szokták a perselybe csúsztatni…

   Ahogy idáig ért az emlékezésben, Veron fájdalmasan felsóhajtott. Jót tett akkor? Vagy nem? Ez a kérdés szünet nélkül gyötörte. Az Úr hogyan ítéli meg a cselekedetét? Őrlődött, de tettét meggyónni nem merte, mert nagyon félt az atya szemrehányó tekintetétől. Különösen András hirtelen halála után volt nehéz a szíve, mert közvetve abban is bűnösnek érezte magát, és bármilyen vezeklést szabott ki önmagára, mindig kevésnek találta.

   Nézte a Szűzanya szelíd arcát, és hirtelen nagy–nagy hálát érzett, mert megértette végre: hogy oly sok gyötrődés után most a kezében tarthatja a képet, az a megbocsátás üzenete. Sovány kézfejével letörölte a maradék könnyeket, a szentképet egy pillanatra a szívéhez szorította, aztán visszacsúsztatta az imakönyvébe. A lapok lassan összeborulva zárták maguk közé a titkot, s Veron lelkében megnyugodva vette fel a rózsafüzért. A keresztet gyengéden az ajkához érintette, majd fekete eres kezeit szoknyája fészkébe ejtve morzsolgatta a szemeket. Fejét a falnak támasztva, lehunyt szemmel belekezdett az imába.

   Így találtak rá, a félig pergetett olvasóval a kezében, amint az ajkára merevedett az utolsó „Ámen”.

 

 

Egyéb

Visszapillantó

2010.11.18. Kőmüves Klára 8

Elolvasta:
65

 

  

Ahogyan egy-egy elárvult pillanat után visszaköszönnek gyermekkori álmaim, éppen úgy köszönnek vissza tévedéseim is. Már alig fér a fejembe ez a sok élet adta lecke. Akit megmosolyogtam egykor, mert kissé bolondosnak hittem, reggelente, amikor kilépek a házból, nem megy arrébb a küszöbről, hogy én kiférhessek az ajtón. Csak akkor mozdul meg, amikor már a szemembe nézett. Pillanatnyi figyelmet parancsol magának és elkísér a kapuig. Addig, amíg azt nem mondom: – Én bolond. Bocsánat te, az akkor bolondnak hitt!

Aztán valaki más kezd el nyomomba szegődni. Én nem lépek kőre, nem lépek félre és mégis, picit meghúzódik a bokám, lassításra kényszerülök. Hátrafordulok, és lám, mögöttem botorkál az az ember, aki elpanaszolta nekem egyszer, hogy mennyire fáj a lába és azt senki sem hiszi el neki, mert látszólag makkegészségesnek tűnik. Én magam sem hittem neki, de ő mindezt megérezhette akkor, különben nem követne. Csak akkor tűnik el, amikor azt mondom: – Fáj a lábam. Egészségesnek tűnök. Bocsánat, hogy akkor nem hittem neked!

Alig tűnik el, még az utca végén sem járok, amikor megpillantom elhaladni azt az autóbuszt a főúton, amivel éppen utazni szerettem volna. Ahogyan a busz elhagyja a belátható útszakaszt, elém sétál egy férfi. Az a férfi, aki egykor nem jött el egy randevúnkra, mert lemaradt a buszról és én akkor nem hittem neki. Szembejön, köszönt és mintha csak be szeretné pótolni az elmúlt éveket, történetekbe kezd. Kicsit bosszant. Nem tudok figyelni rá, és csak akkor fordul le mellőlem egy kereszteződésnél, amikor azt mondom neki: – Ne haragudj, de én most maradtam le a buszomról, ideges vagyok, nem tudok figyelni rád. Bocsánat, amiért akkor nem hittem neked!

Stoppolok a falu végén. Sokáig nem vesznek fel. Egyszer csak megáll egy autó. Az anyósülésen dobozok hevernek, a sofőr háta mögé ülök. Ketten vagyunk, zene szól, nem beszélgetünk. Ő egy sz?ke hajú, fehérbőrű fiatalember. Bambulok ki az ablakon, majd mintha szólna… a visszapillantóba pillantva megrémülök. Egy fekete hajú, kreol bőrű, mosolygós férfi szól hozzám. Megkérdezi, hogy hová tartok és mióta állok az útszélén. Válaszolok, aztán ő saját történetébe kezd. Egyszer ő is állt már az útszélén szakadó esőben, de senki sem vette fel, céljáig gyalogolt és aztán úgy megfázott, hogy napokig nyomta az ágyat. Megkérem őt, hogy álljon meg és tegyen ki ott, ahol éppen vagyunk. Nem is ért talán, megáll, kiszállok az autóból, becsapom az ajtót. Ő elhalad, én már tüsszögök. Aztán keservesen kiáltok a semmibe: – Bocsánat!  – Az autó csak ekkor tűnik el…

Aztán egész álló nap mást szinte nem is teszek, mint egykori vétkeimmel találkozom. Este már meg sem lepődök azon, amikor valaki bekopog hozzám. Fáradtan kinyitom az ajtót, ott áll előttem az a régi barátom, akinek segítségére szorultam még annak idején… szállást adott. Emlékszem, éppen oly váratlanul kopogtam be hozzá, mint ahogyan most ő hozzám. Átfutnak előttem az aznapi találkozások képei és betessékelem magamhoz őt. – Gyere, ülj le! Egyél valamit! Szomjas vagy? Ez lesz itt az ágyad. Az a kék törölköző lesz a tiéd a fürdőszobában. Most fáradt vagyok, de reggel majd mindent elmesélsz. Köszönöm, hogy jöttél, és ne haragudj, amiért ma már nem tudok figyelni rád!

Másnap reggel sokáig beszélgetek vele. Meghallgatom. Megköszöni. Aztán kinyitom az ajtót, már-már köszönteném a küszöbömön álló bolondos barátomat, aki reggelente…, de hiába dörzsölöm szemeimet, ő már nem áll a küszöbömön. Állok a ház előtt, megvárom, amíg éjjeli vendégem beszáll az autójába, elhajt. Aztán figyelek és fülelek… A vendégem még visszatolat. Mosolyog, újra megköszöni, hogy nálam tölthette az éjszakát, és aztán én ledöbbenek, amiért autójában megpillantom azokat az embereket, akikkel előző nap találkoztam… valahol, képzeletben… Már mosolygok én is, ahogyan kórusban elköszönnek: – Úgy vigyázz másokra, mint magadra, mert mindenki benned van és te mindenkiben ott vagy!

 

 

 

 

Egyéb

A nagy üzlet – IV.

2011.01.10. Józsa Mara 15

Elolvasta:
69
Komédia két felvonásban, négy képben, /Játszódik a rendszerváltozás kezdetén – sajnos, aktuálisabb, mint valaha./ *

2. kép

 

 

Szín: ugyanaz, de a virágok között ismét ott a karácsonyfa.

 

Amikor a függöny felmegy, Kuti egy fotelban ül, újságot olvas. Új, divatos szabadidőruha van rajta, de már ez is ki van térdelve, és lóg a feneke. Kutiné – otthonkájában – vacsorához terít.

 

Bözsi néni: /jön be, kiöltözve, a fején kalap, a kezében retikül./ Jó estét!

Kuti: /leengedi az újságot, az orra hegyére csúszott szemüveg fölött néz rá/. Megjött, Bözsi néni? Hogy van a doktor úr?

Bözsi néni: /a táskájában kotorász/. Elég nyúzott szegényke! Nem cserélnék vele, annyi szent! /Közben megtalálta a keresett recepteket, Kutinénak nyújtja./ Tessék, Icukám!

Kutiné: /silabizálja a receptet/. Alig lehet kiolvasni… Na, ez lesz a Valeriána

Kuti: Mitől ideges, Bözsi néni?

Kutiné: /ingerülten/. Ezt én kértem… /Böngészi a másik receptet is./ Ez meg mi a csuda…?

Bözsi néni: Azt nekem írta fel a doktor úr, majd váltsa ki azt is, Icukám!

Kutiné: Jó, Bözsi néni, meglesz. De mire kapta?

Bözsi néni: Csak valami étvágytabletta… /Kimegy./

Kuti: Akkor ki ne váltsd!

Kutiné: Majd ha bolond leszek! Ha tudtam volna, hogy ennyit eszik…

Kuti: Hát arra éppen utaltak bizonyos jelek…

Kutiné: És most már a kenyérkéjét se hozza.

Kuti: C’est la vie, mondaná Lonci.

Kutiné: Ráadásul mennyi borsot tör az orrod alá!

Kuti: Most már elmondhatom, hogy te vagy az életem sava, Bözsi néni meg a borsa. Hehe!…Vacsora mi lesz?

Kutiné: Zsíros kenyér ecetes hagymával. Kuti: /elhúzza a száját/.

Kutiné: /kifakad/. Örülök, hogy erre is telt még!… Holnap kapok fizetést.

Kuti: /összehajtja az újságot, és leveszi a szemüvegét/. Anyukám, mit csinálsz te a pénzzel? Elkártyázod? Ne vedd szemrehányásnak, hogy szóvá teszem, de mintha rohamosan esne az életszínvonalunk… Dacára annak, hogy egy éve albérlőink vannak… Mondd, anyukám, fizetnek ezek rendesen?

Kutiné: Eddig fizettek! Csak most decemberben volt egy kis fennakadás, amikor Borika beteg volt, és nem számolták el időben a táppénzét.

Kuti: És azóta se?

Kutiné: Azóta meg volt egy karácsony… Fizetést ők is csak holnap fognak kapni. Ezzel szemben a pénzük már egy hete elfogyott, amint te is láthattad.

Kuti: Miből látnám? Engem nem avattak be a pénzügyeikbe.

Kutiné: Engem se, de én kitaláltam. Mit gondolsz, miért jelennek meg minden áldott este vacsoraid?ben?

Kuti: Azt hittem, ez valami új üzlet. Hogy talán befizettek nálad vacsorára.

Kutiné: Dehogy fizettek! Mondom, hogy még a lakbérrel is tartoznak. /Odaül Kuti mellé, a másik fotelba./ Töprengtem már eleget, hogy mit is csináljak?… Sajnálom őket, de mi se állunk olyan jól, hogy őket is kosztoljuk a végtelenségig. Egyelőre az a megoldás marad, hogy vacsoraidőben nem nyitunk ajtót.

Kuti: Jelzem, ez már Bözsi néninél se vált be.

Kutiné: /nem is figyel arra, mit mond a férje/. Nem nyitunk ajtót, és kész. Már ma sem!

Kuti: Anyukám, ezt mégse lehet.

Kutiné: Mi az, hogy nem lehet?! Számold ki, amit megettek nálunk az elmúlt hét folyamán, abból ma is normális vacsoránk lehetne.

Kuti: /megsimogatja a felesége vállát/. Szóval ezért kell neked a Valeriána.

Kutiné: Nemcsak ezért. Gondolod, hogy a bolt egy szanatórium? Lassan a veszélyességi pótlék is jogos lesz nekünk, pláne a pénztárban, s közben mégis attól rettegünk, nem kapjuk-e meg a munkakönyvet.

Bözsi néni: /jön be, már az otthoni ruhájában/. Icukám, nem vacsorázunk még? Nagyon megéheztem ettől a kiruccanástól.

Kutiné: /feláll/. Máris, Bözsi néni. /Beszól Lonci szobájába./ Lonci! Vacsora! /Kimegy./

Lonci: /jön be, kiöltözve, kifestve/. Na, ma milyen formában esszük a krumplit?

Kuti: Téved a kisasszony! Nincs krumpli!

Bözsi néni: Ma fizetés előtti nap van…

Lonci: Tehát zsíros kenyér lesz hagymával. /A szoba közepére áll, meghajol, és szavalni kezdi./ A krumpli fénykora és hanyatlása a Kuti családban…Fizetés utáni napokon lőn belőle rakottkrumpli, gulyás, rántotthús kísérőjeként püré, majd a napok múlásával majonézes saláta, feltét nélküli főzelék, pogácsa, nudli, grenadírmars. Ám mára elfogyván a krumpli, gyászt és koplalást hagyott maga után. De vigasztalódjunk! Mely vala múltbéli étkünk, a holnappal újra eljön közénk. Halleluja!

Kutiné: /a szavalat közben bejön, kezében egy tálca/. Lonci, neked az agyadra ment az egyetem?

Kuti: /gúnyosan megtapsolja a produkciót/. Remek volt, igazán remek! Ha jól értettem az előadásodat, akkor ma fogyókúrázol, nemdebár?

Lonci: Nem, apus, de randim lesz. Így már itt sem vagyok. Csók, mindenkinek! /Az ajtóból visszaszól./ Bözsi néni! Megeheti a részemet! /Kimegy, csapódik utána az előszoba ajtó is./

Kuti: Hát akkor lássunk hozzá! Jó étvágyat!

(Esznek csendben. Néhány másodperc múlva csengetnek. Kutiék nem mozdulnak, mintha nem is hallották volna, csak esznek tovább.)

Bözsi néni: /fürkészve néz egyikről a másikra/. Csengettek… Maguk tán nem hallották?

Kutiné: Dehogynem! Hallottuk mi is, Bözsi néni!

(Újra csengetnek.)

Bözsi néni: Miért nem nyitnak már ajtót? Ezek biztosan a Robiék lesznek.

Kuti: Mi is úgy gondoljuk, éppen azért nem akarunk ajtót nyitni.

(Csengetnek.)

Bözsi néni: Dehát most miért nem akarják beengedni be őket?

Kutiné: Mert vacsorázunk.

            (Csengetnek.)

Bözsi néni: Hát aztán?

Kutiné: Jaj, nem érti, Bözsi néni? Szilveszter óta minden este átjönnek, pont mindig vacsoraidőben. Egyszerűen nem bírjuk tovább kosztolni őket, hiszen, tudja, mi is olyan nehezen élünk.

Kuti: /izgatottan/. Hallgasd csak!

(Zajok kintről: kulcs fordul a zárban, nyílik a bejárati ajtó, beszédfoszlányok.)

Kuti: Anyukám, ezeknek a mi lakásunkhoz is van kulcsuk?

Kutiné: /megzavarodva/. Nem létezik!

(Lassan nyílik az ajtó, egy katonaruhás fiú lép a szobába, mögötte óvatoskodik Robi és Borika.)

Andris: /nagyon meglepődik/. Nahát! Ti meg itthon vagytok?! Szervusztok!…

Kutiné: /letaglózva/. Kisfiam! Ilyen váratlanul?!

Andris: Vissza is mehetek, ha rosszkor jöttem… /Robiék felé int./ Éppen csengettek, de nem nyitottatok ajtót. Már azt hitték, valami baj van!

Kutiné: Nincs baj, csak éppen vacsorázunk… ücsörgünk… beszélgetünk… vacsorázunk…

Bözsi néni: Nem egészséges az, hogyha az ember „vacsorálás” közben állandóan felugrál. Teszem azt, most is, mióta asztalhoz ültünk, négy ízben csengettek. Ki győzné, ennyiszer kiszaladgálni, közben meg elh?lik az étel.

(Robi és Borika egymásra sandítanak. Rövid csend, mindenki zavarban van.)

Kutiné: /megöleli végre Andrist/. De jó, hogy itthon vagy, kisfiam! /Megsimogatja a haját./ Fáradt vagy, ugye? Meg biztosan éhes is… /Elsírja magát./ És nincs itthon semmi, de semmi… semmi…/Megtörölgeti a szemét./ Ha holnap jöttél volna! Holnap már kapok fizetést…

Andris: /megpaskolja az anyja hátát/. Ne butáskodj, anya! Méghogy nincsen ennivaló? /Kilép az előszobába, fülénél fogva behúz egy katonai utazótáskát, s kiborítja a szoba közepére; rengeteg konzerv gurul szét a szőnyegen./ Elkértem a srácoktól, mi már látni sem bírjuk a konzervet.

Kutiné: /könnyeit törölgetve szedegeti a konzerveket, visszarakja a táskába/.

Robi: /segédkezik Kutinénak/.

Kutiné: /kifelé indul a táskával/. Szerencsére kenyér van bőven. Gyere, Borika, csinálunk néhány szendvicset! /Kimennek Borikával./

Robi: /Kutihoz/. Amíg elkészülnek azok a szendvicsek, nem szobrozunk egyet, Géza bátyám?

Kuti: Benne vagyok!

(Kuti és Robi kimennek az előszobába, kabátot, kucsmát, sálat hoznak be a karjukon, öltözni kezdenek.)

Andris: /kíváncsian szemléli őket/. Ti meg hová készültök ebben a hófúvásban?

Kuti: Csak ide az erkélyre…/Grimaszt vág Bözsi néni felé./ Cigarettázni!

Robi: Mert Bözsi nénit zavarja a füst.

Bözsi néni: /morzsákat csipeget az abroszról/. Zavarni, nem zavar, a tüdőráktól félek. De különben is, nem jobb a tiszta levegő? Mind a ketten felhagyhatnának azzal a büdös bagóval… Csak az egészségüket rongálják!

Kuti: Bizony, elég huzatos az erkély!

Bözsi néni: Szívhatna kevesebbet, például! Amióta az erkélyre jár dohányozni, többet öltözik-vetkőzik, mint a rosszlyányok… Tényleg, Gézuka! Miért nem pipázik inkább? Azt mondják, az egészségesebb a cigarettánál.

Kuti: Majd nyáron, Bözsi néni! Most csontkeményre fagynék, mielőtt végigszívnám a pipa dohányt. Na, gyere, Robi!

(Kuti és Robi kimennek az erkélyre.)

Andris: /körbejár a szobában, nézelődik/.

Bözsi néni: Lassan leszerelsz, én meg elfoglaltam a helyed. Biztosan haragszol rám.

Andris: /derűsen/. Elég széles az ágya, Bözsi néni, lábtól lábig ketten is elférnénk rajta.

Bözsi néni: Ej, mindig bolondozol!…Hát mi van veled? Mesélj! /Végigméri a fiút./ Csak nem nősülre van kilátás?

Andris: De jó szeme van, Bözsi néni! Éppenhogy nősülni akarok. Azért is jöttem, hogy beszéljek róla az öregeimmel.

Bözsi néni. Aztán ki csavarta el a fejed, te gyerek? Andris: /fényképet vesz el?/. Ő az!

Bözsi néni: Nagyon hozzádvalónak látszik.

Andris: /visszaveszi a képet, nézegeti ő is/. Tanítónő. Két évvel idősebb nálam, de nagyon szinkronban vagyunk.

Bözsi néni: Látszik rajta, hogy komoly teremtés. Vedd csak el, Andriskám, vedd el minél előbb, nehogy másnak engedd!

Andris: A hajlandóság megvan mindkettőnk részéről, dehát a körülmények… Ott, a faluban, lakhatnánk olcsón, de én nem találnék munkát. Itt, Pesten jól keresnék, de hol lakjunk? Ez a nagy kérdés! Hacsak… Bözsi néni be nem fogadja őt is az ágyába…

Bözsi néni: Ugyan, eredj már! Kifigurázod a szegény öregasszonyt! Ez a hála, hogy annyit vigyáztam rád? Emlékszel, az írás-olvasást is velem gyakoroltad elsős korodban? Istenem, hány, de hány délutánt ültél végig nálam a konyhaasztal mellett, amíg anyádék haza nem jöttek… Most meg csúfolódik, nézze meg az ember!

Andris: Jaj, csak meg ne sértődjön, Bözsi néni!

Bözsi néni: /elneveti magát/. Remélem, az esküvődre meghívsz!

Andris: Persze, hogy meghívom. Majd táncolunk is együtt, jó? Tud lambadázni?

Bözsi néni: Öreg vagyok én már a tánchoz… Öreg vagyok én már mindenhez, fiam.

Andris: /őszinte aggódással/. De azért jól van, ugye? Nem betegeskedik?

Bözsi néni: Nem hál’ istennek! Nincs más bajom, csak a hetvenöt évem.

Andris: Anyámékkal jól kijön?

Bözsi néni: Most már jól, igazán nem panaszkodhatok. A húgod néha szemtelen, de aranyszíve van. Ő szokta megmosni a hátam, ha fürdök. Anyád… Ő mostanában nagyon ideges meg fáradt. Nem csoda, sok van a vállán! A család, a munka! Nem nyugalmas ma a kereskedők élete, tudod? Ha elszakad nála a cérna, én meghallgatom.

Andris: És apa?

Bözsi néni: /nem kis büszkeséggel/. Ne nevess ki érte, fiam, de azt hiszem, hogy az apád megkedvelt mióta ideköltöztem. A múltkor „véletlenül” meghallottam, hogy azt mondta az anyádnak: „Ez a Bözsi néni egész rendes kis öreglány, már bánom, hogy azelőtt olyan utálatos voltam vele.” Meg, tudod, volt egyszer, hogy nyertem a totón, tizenkettesem volt, bizony. Azt nagyon értékelte! Azt hiszem, azzal kezdődött a változás… Azóta is együtt totózunk, és mostanában, képzeld, még ultizni is szoktunk.

(Kuti és Robi jönnek be fázósan az erkélyről. Vetkőznek.)

Bözsi néni: Milyen az idő?

Kuti: / fázósan dörzsöli össze a kezét/. Kellemes, igazán kellemes. Nem megy napozni, Bözsi néni?

(Kuti és Robi kiviszik a kabátokat. Ugyanakkor Borika jön be egy hatalmas tálca szendviccsel, mögötte Kutiné egy pezsgősüveggel, és visszajön Kuti is Robival.)

Kutiné: /megemeli az üveget/. Ez még szilveszterről maradt… Azóta van behűtve…

(Körbeülik az asztalt, jóízűen falatoznak. Andris kibontja a pezsgőt, koccintanak, harsányak, vidámak.)

Kutiné: /bekapcsolja a TV-t/. Halkabban egy kicsit, gyerekek, nem hallom a híreket!

Robi: Hírünk nekünk is van. Kettő is!

Kuti: Egy jó meg egy rossz?

Robi: Ahogy mondja, Géza bátyám! Melyiket mondjam előbb?

Kuti: Talán a rosszat… Robi: Munkanélküli lettem.

Kuti: /keserűen bólogat/. És mi a jó?

Robi: /harap egy nagyot a szendvicséből, s tele szájjal mondja/. Gyerekünk lesz…

 

 

 

– Függöny –

 

V É G E

 

 

Média

Lanyhadal

2010.06.18. Serfőző Attila 9

Elolvasta:
323

 

(meghallgatom)

Fáradtan szuszog az óra,

a pizza kifutó már régesrég rosszakat álmodik…

mélysötétbe fullad a bugyuta csend

…szekrényekre némult morál fakul.

s a függöny szövőnőjének jaja lett

 az egyetlen értékelhető pont.

Zöldül a Nap,

torkos fák alatt veszít pásztát

a minduntig céltalan.

Vers

Hang-sor

2010.05.20. Serfőző Attila 16

Elolvasta:
57

 (meghallgatom)

Egyívású mederben hallgat,

 titkunk

 színe kesernyés.

–

 Elmés dallamát komponáló kék

keresi fisz nélküli helyét

 egy zárt vázlat árnyékában…

talál.

Novella

A táskás

2010.06.14. Boér Péter Pál 6

Elolvasta:
68

Krajova ronda-szép város! Ez csak első hallásra tűnik egetverő ellentétnek, de nem az. Valamikor, a 80-as évek elején, kiküldetésemben először láttam szutykos pályaudvaron, lépcsőn alvó embertömeget, akik a napfelkelte után megjelent, “hivatásos” cipőpucolókkal takarítatták, vikszoltatták cipőiket.

Mi volt a kiküldetés lényege? Tulajdonképpen, egy szóval: semmi! Olyan 10-15 terméket a vállalat szolgálati kocsiján leszállítottak az akkor virágzásnak induló, de soha ki nem virágzott Olcit gyárhoz. A bőség zavarában minden egyes termékre egy “kompetens delegátust” küldtek, akinek az volt a dolga, hogy a gyáron belül, a vállalati kocsitól a célhelyig elszállítsa azt a néhány darab próbaterméket, aztán ugyanolyan keserves, hosszú vonatozással visszamenjen Váradra, ahogyan odaérkeztek. A tulajdonképpeni munka jó ötpercnyi volt csak, az egészet egy személy nyugodtan lebonyolíthatta volna egy óra alatt, vagy hamarabb. Hogy minden jól alakuljon, a vállalati kocsi a megbeszélt időponthoz képest két órával később érkezett. Mi, kiküldöttek – kompetensek – csak álltunk és vártunk, majd a fárasztó vonatút után átvánszorogtunk a gyárral szembeni nagy kiterjedésű rétre, olyan piknikfélére, ami evést, ivást ugyan nélkülözött, de egy kis pihenőt azért beiktattunk. Felváltva egyikünk mindig a gyár bejáratát vizslatta, hogy érkezik-e már végre a várva várt szállítóeszköz. Érkezett! Pillanatok alatt túl voltunk a “munkán”, a gond csak az volt, hogy utána tapasztaltabb kollégáim úgy szétszéledtek, mint a kámfor. Alig találtam vissza az állomásra, hiszen ahol soha nem jártam, nem ismerhettem a közlekedési viszonyokat. Fogalmam sem volt, hogy mi hová vezet, mi hová visz. Nem mondhatnám, hogy a krajovaiak túl kommunatívak lettek volna, egy taxisofőrt leszámítva, aki a reggeli gyárhoz jutásomban segített, kimondottan jó szándékkal. A gyomrom a torkomban volt az idegességtől, mikor észleltem, hogy valahol a városközpontban kacskaringózunk. Tény, hogy a busz oldalára, mint végcél, az állomás volt megjelölve. Hosszas városnéző keringőzés után, nagy örömömre tényleg elérkeztünk az állomáshoz.

A menetrend szerint csak nagyon soká indult hazafelé vonat. Természetesen mindig és mindenből van kiút, így az átszállásos hazautazást választottam. Eszemben sem volt még fél napot – a tudom is én miért, de nekem egy cseppet sem szimpatikus – Krajován tölteni. Első osztályra vettem jegyet, nem akartam, hogy megismétlődjön az, ami az odaúton történt, tudniillik az egyes fülkékbe húszan is bepréselődtünk. Mozdulni sem lehetett, arra rágondolni sem, hogy valahogy kijuss a folyosóra, ott ugyanis egy tűt sem lehetett leejteni. No, ezt jól tettem, mert az egész első osztályú vagon színüres volt. Kinéztem magamnak egy fülkét, meg kell mondani, a körülmények valóban első osztályúak voltak, a másodosztályhoz képest feltétlenül. Úgy döntöttem, lefekszem aludni, mikor a 15-20 üres fülke közül, amit későbbi útitársam választhatott volna, ide berobogott, lepakolt, elhelyezkedett és eldöntötte, velem fog utazni. Az elején alapjaiban szándékoztam meghiúsítani ebbéli törekvéseit, viszont ő egy makacsul, olyan irritálóan barátságos, bőbeszédű, harsány, igen kellemetlen társaságként elkezdett beszélni. Levegőt sem vett, folyamatosan beszélt.

– Hát pajtás, mi ismerjük egymást, egy gyárban dolgozunk! Látlak már téged, majd minden nap. Tudom is, hogy hol dolgozol!

– Igen, én is emlékszem rád. Azt hiszem, aludnom kellene egy kicsit.

– Á, semmi értelme, mindjárt Temesváron vagyunk.

– Az a mindjárt még jó néhány óra és onnan még ugyancsak nagyon sok óra, míg Váradra érünk.

– Na jó, majd később alszunk, most beszélgessünk egy kicsit.

És nyomta, nyomta, nyomta…, közben az idegeim gitárhúrként pengtek. Egyetlen gondolat járt az agyamban folyamatosan, hogy ki kellene jutnom a fülkéből és átmenni egy másikba. A gond az volt, hogy rájöttem, igen kedvelt útitársam egyszerűen utánam jönne, mert ő unatkozik. Előbb-utóbb majd elálmosodik, gondoltam, hadd beszéljen még egy kicsit és felvettem azt a titkos pózt, amikor az ember félig becsukott szemmel néz valakit teljes igyekezettel, hogy semmit ne értsen az általa közölni óhajtottakból. Megpróbáltam lazítani. Átmeneti barátom erőszakosabb volt a sokévi átlagnál és a táskájára mutatott.

– Látod ezt a táskát? Minden itt van, ami valaha bármikor, bármire kellhet, akár az Everest tetején, akár az Antarktiszon.

Valójában egy ütött-kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt, betegesen féltve, még egy öltöny sem fért volna el benne. Nagyon bizarrnak tűnt, amit mondott. Az is volt! Kezdtem megijedni a sráctól, abban az értelemben, hogy ez tényleg nem száll le rólam Váradig, az pedig igen sok óra…

– Van ebben papír, ceruza és figyelj, egy zseblámpa. Gondold el, bárhol eltévedek, azonnal van zseblámpám.

Hát, gondoltam, ez aztán a túlélő felszerelés…

– Két konzerv, három szelet kenyér és egy fél liter víz. Meglepetés nem érhet soha, sehol.

– Biztosan kihúzod vele egy hétig!

– Ha kell, sokkal tovább. Amíg meg nem találnak, ha valahol eltévedek. Ne ijedj meg, az orvosok szerint egy

olyan betegségem van, ami nem is betegség. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nálam ügyesebb és okosabb ember egyszerűen nem él a világon.

A hideglelés és hátborsódzás közepette igyekeztem nem figyelni. A gond, hogy nem lehetett nem figyelni.

– Valami olyant kapsz most, amit csak kevesek. Felolvasom a verseimet!

Egye fene, biztosan van 3-4 verse, meghallgatom és a végén békén hagy. Nagyon óvatosan, hogy bele ne lássak a titkos, túlélő, mindenre használható táskájába, kiemelt belőlük három vaskos füzetet.

– Hát ezek azok. Felolvasom neked őket egytől-egyig.

Hú, gondoltam, ez gond lesz. Az első verset a borzalmak borzalmának tudnám önkényes alapon elnevezni. Meghallgatása után a többiekre nem figyeltem oda, súlyos hiba, mert kikérdezett. Na, gondoltam, kiszúrok veled.

– Add ide a füzeteidet, elolvasom.

– Remek, olvasd el és adj mindegyikre jegyet. Tudod egytől tízig, utána írd is alá! De, ezt még hallgasd meg! Ceausescu elvtársról olyan szép verset írtam, hogy csoda.

Nem mertem üvölteni, meghallgattam. Az összes Ceausescu vers közül ez volt a legceausescusabb, egy förmedvény. Na, kinyitottam a füzetet, gondoltam véviglapozom, mint egy gyors olvasó, adok rá neki nyolctól fölfelé és békén hagyjuk egymást.

Ám tele volt aláírásokkal és jegyekkel… Mind tízes! Sokakat molesztálhatott hasonlóképpen, mint engem. Lassan, olvasás nélkül lapoztam és adtam a tízeseket. Igyekeztem nem túl gyorsan csinálni. Ha nem a műveivel foglalkozom, akkor beszél, és az rosszabb. Így érkeztünk meg Temesvárig. A műveinek felét átlapoztam. Tulajdonképpen a címeket sem olvastam el. Az első két vers tanulmányozása után világossá vált, hogy legalább akkora költő ő, mint amennyire én bagoly-bivaly vagyok. Az órámat bámultam folyamatosan és csak azt vártam, hogy egyszer már Temesváron legyünk és lepattintsam magamról ezt a rám tapadt, hirtelen szerzett, furcsa idegrendszerű “barátot”.

Iszonyú kavargás után, az átszállást megejtve, majdnem elordítottam magam, mikor az ugyancsak elsőosztályú, de hússzor olyan kopottas vonat ugyanazon fülkéjében kapott helyjegyet a táskás is. Itt nem volt már menekvési lehetőség, az első osztály is dugig volt. Mellettem ült és súgva mondta, hogy nézzek bele a táskájába, mert ilyent ő még soha senkinek nem engedélyezett rajtam kívül. Gondolom, ez is a lelkivilágának egyik duzzanata lehetett, elképzelhetetlen, hogy épp én lettem volna az első táskanéző. Kinyitotta! Újságpapírban zsíros kenyér szeletek, a verses füzetek, egy köteg írógéppapír, írószerek, zseblámpa és egy fél literes csordogáló üveg.

– Hát mit mondjak öregem, ez tényleg túlélő felszerelés, ennél több, biztos, hogy a világon sehol nem kell!

– Mondtam én neked! Na, itt van még ez a füzet, nem olvastad el. Légyszíves, amíg Váradra érünk olvasd át és értékeld! Tudod jól, ez nekem nagyon fontos. Nem csak a legjobb közgazdász, a legjobb költő, a legjobb építész, a legjobb férj, a legjobb barát, szeretnék lenni, hanem úgy mindenben általában a legjobb!

Én ehhez annyiban hozzásegítettem, hogy az összes versére szántam úgy 2-3 percet és közben az órámat fondorlatosan figyeltem, hogyha szükséges, akkor akár újra is “olvassak” meg nem értett “műveket”, csak el ne kezdjen beszélni. A tízeseket úgy csaptam oda az aláírásommal, mint más a legyet a légycsapóval. Arad után kicsit már könnyebb volt. Jött  Szentanna, Szalonta… megkönnyebbültem,  megérkezünk, gondoltam. Még egy 20 percet elviselem ezt a hyperzsenit, aztán irány haza.

– Figyelj holnap találkozunk a gyárban. Ne felejtsd, a táskáról senkinek nem beszélhetsz, még a létezéséről sem, arról meg pláne, hogy mi van benne.

– Megígérem, hogy nem fogok a táskádról beszélni.

– A versekről beszélhetsz, azokról elmondhatod a véleményedet. Láttam mindenhol tízest adtál, gondolom, hogy ez egyértelműen tükrözi a hozzáállásodat.

– Úgy van barátom, tükrözi, nagyon tükrözi! Különben te gyakran szoktál Krajovára járni?

– Hetente 2-3-szor, nagyon szeretem ezt az életet.

– Én először voltam és remélem, hogy utoljára. A 24 órából egy percet sem tudtam aludni, semmi értelme nem volt az egész napnak és holnap reggel mehetek dolgozni.

– Szabadság barátom, szabadság! Ilyen a szabadság, nem vagy kötve a munkaidőhöz.

– Szabadság, vonatokon meg állomáson kínlódni?

– Ne finnyáskodj! Ha nem jössz Krajovára, találkoztál volna ezekkel a briliáns művekkel?

– Igazad van, igazad van, ezekkel nem találkoztam volna – hagytam rá.

Begurultunk Váradra. Temesvárról távolsági hívással tudattam a nejemmel érkezésemet, akivel éppen egy éve voltunk házasok. A lelkére kötöttem, hogy ki ne merjen jönni elém, hazatalálok magam is. A villamosok még valószínűleg járnak. Ő meg 6-ra járt dolgozni. Ott várt az állomásban, egymás nyakába ugrottunk, aztán hazacsörömpölt bennünket a villamos.

Csak néhány nap múlva tudtam a csodálatos versíróról, de főleg a csodatáskáról, amiről beszélni sem szabad, említést tenni. Nem igazán jött, hogy elhiggye, hogy ilyenek is léteznek.

Megjegyzem, a “barátommal” másnap találkoztam a gyárban, egy morgással, köszönés gyanánt elment mellettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy a további kényszerű barátkozás elmaradt. A táska akkor is a hóna alatt volt. Tudtam, hogy mit visz benne. A titkot, amiről nem volt szabad beszélni!

 

 

 

Média

Ma nem tudom…

2010.06.16. Maczkó Edit 15

Elolvasta:
379

Megzenésített vers

(meghallgatom)

 

Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor tüzével simogat a Nap.

 

Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

 

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserbenhagyott a bizalom.

 

S ma fél évszázad igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a világot mi rám telepszik
csöndben t?rök ? veszekszik.

 

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

 

Ma nem tudom mi történt velem
Ma átgondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.
___________________________________

Média

Kópia

2010.05.14. Serfőző Attila 18

Elolvasta:
360

(meghallgatom)

Visszakérem minden „hozzádírtam”,

s a születendőket is,

 súlytalansággal sújtottjaimat,

 az egymást kölcsönösen feltételezőket,

hisz’

anyjukat vesztik… ha nem szeretsz.

–

Cserebere fényekre nem vált

az odaát,

a jog feltételezi igazát, s ha

ringó bölcsőre lel,

mint elhangolt gitár,

hamisan ölel.

–

Belém kulcsolódtál,

– hallom sikító csönded –

véremben kiabál.

 

Vers

Világra szóló!

2010.05.16. Horváth Nóra 29

Elolvasta:
116

(meghallgatom)

                                                           Lemerült a Víz alá,

                                                           kopoltyú nélkül vett levegőt,

                                                           lábai összenőttek, ujjai behártyásodtak,

                                                           pikkely formájú szirmai a halakra hasonlítottak;

                                                           ha emlékezetem nem csal,

                                                           rémlik, mintha látnám. Szemeim szaporán pislogtak,

                                                           és kipróbálták védeni a változást,

                                                           ellenszegült piros erezetű tekintet,

                                                           de a világ hatalma magával sodorta.

 

                                                           Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                           föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                           csak a könnyedség fogadott magába,

                                                           úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

                                                            Iszapot öntöttek kiszáradt számba,

                                                            tátongó hangot csikar ki belőlem. Buborék

                                                            szétpukkadt, kitártam neki karom,

                                                            de magára hagyva a felszínre törtem. Megvallom

                                                            gyorsan eliszkolt alakom elől,

                                                            vízkörpályákkal a fejem fölött hadakoztam;

                                                            egy sellő lett belőlem,

                                                            rászed a Hullámok habjai emlékeim felidézésére,

                                                            nem szed ki belőlem semmi olyat, amit szeretne.

 

                                                            Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                            föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                            csak a könnyedség fogadott magába,

                                                            úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

                                                            Emlékszem. Gyermekkori meséből származom,

                                                            az első oldalából csobbantam ki. Vizes

                                                            lett a sima, ránctalan papírlap,

                                                            homokba maradt hullámmorajlás,

                                                            Ursula lábnyoma bevésődött,

                                                            dallamot csen, visszhangfakasztás

                                                            némítja el sellő énekem;

                                                            mese életre kelt,

                                                            erős színeket harsányabbra vettem. 

 

                                                            Nem hittem volna, ilyen Mélyre süllyedek,

                                                            föld méltatlan, keményen taszigáló vén kövületek,

                                                            csak a könnyedség fogadott magába,

                                                            úgy estem bele, mint szám medrében a súlytalan feleletek.

 

Média

Holdaló

2010.04.19. Thököly Vajk 10

Elolvasta:
348

*

(meghallgatom)

Együtt táncolok a fákkal,

tűzben, ím lángokban állva,

megbarnult, rongyos földköpenyt,

magamon, vállamra hányva,

és dúdolva, motyogva, felkiáltva,

odakint a szélben szállva,

a Holdat hívogatom.

 

ő jön, s tányérból, tányérba

megy, a mozdulatlansága szeretőm,

csak ezüstös csillogás marad utána,

fénycsapdák, az összefröcskölt levegőm,

aztán elsápadva, mintha félne, elhagy engem,

se tánc, se illat nem marad emlékemben,

csak a pirkadat.

 

Média

(…jóllakott szemeidben)

2010.04.29. Marthi Anna 5

Elolvasta:
330

kép ef.Zámbó István: A csend megérintése

 

(meghallgatom)

jóllakott  szemeidben kuckóm a csend

az utca vérszegény vörös alkony

csak az égbolt keskeny szája

szivarízű fellegbe vegyül nyálad

puszta kezedben gyújtod a szálat

 

mondd jó lenne vélem de csak hallgat éppen

rongyai alól a kóc megérint szerényen

csak álldogálsz mosolyarcok vonulnak

 

esőfelhőid lekonyulnak

Média

Tapsifüles kalandjai

2010.04.29. Péter Erika 49

Elolvasta:
529

Őri István és Péter Erika – közös vers

 

(meghallgatom)

Tapsifüles vajon mit les?

répaföldön ő mit keres?

Éhes nagyon, korog gyomra,

vágyik egy kis répa-torra.

Két lábra áll, körbetekint,

répasereg feléje int.

Hívják táncra, lakomára,

csurog már a nyuszi nyála.

Majd kiugrik a nyúl szíve,

mintha hívnák: gyere ide!

“Elinduljak – vagy maradjak?

Mi lesz, hogyha rajtakapnak?”

Töri fejét Tapsifüles –

nincs mit tenni, gyomra üres.

Nekivág hát nagy merészen,

fűben bújva, lesre készen.

Tapsifüles eszik, eszik,

ám a gazda közeledik!

Kovás puskát vállra vetve,

így érkezik nagy sietve.

Bizony-bizony ő a gazda,

egyre csak jön, s nő haragja.

“Gyanús hangok, szórt levelek,

ez bizony csak tolvaj lehet!”

Répaföldjén körbetekint,

hallja ezt a hangot megint.

Lábujjhegyre állva járkál,

“Itt valaki répát rágcsál!”

“Itt a tettes, itt van, itt van,

hosszú füle épp kivillan!”

Tapsifüles teste reszket,

felejtené ezt a percet.

Nagyot ugrik, szedi lábát,

mentené már az irháját.

Fut utána a morc gazda,

le is pottyan a kalapja!

Kiabálja: “Állj meg, tolvaj!”

Tapsi megáll és megszólal:

“Mindhiába futsz utánam,

nagyon fürge az én lábam!

Nem akartalak meglopni,

gyomrom kezdett el korogni.

Ha nem eszem, nem lesz tejem,

éhes öt nyuszi-gyerekem.”

Megsajnálja őt a gazda,

nyomban múlik nagy haragja.

“No, nem bánom, megbocsátok,

majd gyakrabban nézek rátok.”

Ettől fogva minden reggel

fél órával korábban kel,

nyuszikákat jár etetni,

hisz pár répa neki – semmi.

A répaföld megint csendes,

Tapsifüles engedelmes,

talán tündér  védte, óvta,s tanította igaz szóra.

Vers

Helyi recept szerint

2010.03.15. Kőmüves Klára 29

Elolvasta:
96

 

 

 

 

 

Én az idén sem leszek talpig magyar,

ma is csak a helyi kocsmáig jutok.

Ott eszmét futtatok vagy egy kissrácot,

hogy az apja két feles-füles közt agyon ne csapja,

aztán mindenkinek kérek egy házmestert;

Igyon a magyarra!

Még meghallgatom a kocsmárost,

mitől üveg a balszeme, jó múltkor mitől törött keze,

aztán megértem, miért látták el ráccsal a pultot,

hiszen dolgozni kell, a sorsa így akarja.

Szemlesütve kérem a következőt;

Igyon a magyarra!

Mielőtt hosszúlépéssel távozom

még rácsodálkozom egy tizenhárom éves

cigarettázó kismamára, aztán már mit nekem

inni a magyarra, felállok egy székre;

Igyunk a bolond világra!

(és kacagva ő koccint először)

 

 

Média

Illúzió a kövön

2010.03.17. Horváth Nóra 16

Elolvasta:
353

(meghallgatom)

 

                                      Falon egy festmény függeszkedik.

                                      Neve homályos illúzió,

                                      Rámerevedve él és mozog a kép,

                                      Kizártnak tűnik a kitaláció,

                                      Olyan megnyerően szép!

                                      Zöld fény függönyébe burkol téged.

                                      A sárga napfény smaragdzöld,

                                      Az ég sem kék,

                                      A virág levele beárnyékol, mint a föld,

                                      Sötétlilák a márvány tollpihék.

                                      Te általam születhettél meg,

                                      Egy vak festőművész beteg alkotása,

                                      Kitapogatva kebledet,

                                      Őrizte büszkeségét, majd elásta.

                                      Megölte a saját teremtményét,

                                      Hátat fordított neki, búcsút intett tőle,

                                      Letakarta a hályogos szemfedelét,

                                      Ráhúzta élettelen tetemét a szőrős kőre.

                                      Frissen susog a szél nyoma,

                                      Odavéste rá éles körmeivel:

                                      Illúzió a kövön. – annyi állt, ide, s tova.

                                      Belemarkolt a könnyes földbe,

                                      Újra köszöntötte öntudatlan öklendezéssel.

–          Akkor tért önmagához élettelen szeme. – 

–           

 

Média

Otkolon

2010.04.05. Serfőző Attila 18

Elolvasta:
349

 

 (meghallgatom)

 

Mandolinját pengetve koslat

bennem,

ártatlan maszkom feszegetve

horgolja álmaim.  

 

Piszmogó csendje odvas ágamra hull,

mint enyvedző télvégi hó,

illatától

áll helyre a status quo.

 

–

 

Ropogós lepedőre tért az est,

bogas szürkére szivárványt fest.

 

 

 

Média

Mr Tramens

2010.04.15. George Tumpeck 41

Elolvasta:
376

módosult változat *

(meghallgatom)

Mr Tramens

Ne kérdezd, hol voltam este,

és ne kérdezd, mikor, kivel,

ha rám nézel, szerintem látszik,

a haverom Jack Daniel.

Hagyj békin, ne keress drága,

belőlem ma a whisky beszél,

és ne várj a hitvesi agyba,

az urad ma máshol henyél.

A második üvegért kár volt,

a dugót is lenyaltuk már,

hajnalban jöttem rá kérem,

nekem már nincs több piám.

Az üzletek mindenhol zárva,

a kocsmában a lámpa ég,

– adjon egy üveggel – kértem,

egy féldeci sosem elég.

Párom az ajtóban állt már,

két keze a csípőjén;

dühös kis csuporként nézett,

sorolta, ki vagyok én.

Ne kérdezd, hol voltam este,

és ne kérdezd, mikor, kivel,

ha rám nézel, szerintem látszik,

a haverom Jack Daniel.

Média

Bolhabolt

2010.02.21. Péter Erika 36

Elolvasta:
380

(meghallgatom)

Bolhaasszony boldogan

 pattogott a porban,

tervezte, hogy inget vesz

az új ruhaboltban.

Bolhaférje meghozta

a bolhafizetést,

asszonya meg vállalta

a csomag cipelést.

A bolhabolt nyitva volt,

roskadozott minden polc.

– Most érkeztek

 bolhaszoknyák,

ezt csak csinos

 hölgyek hordják!–

ugrándozta körbe őt

 egy bolhalány.

– Csak egy inget

 vásárolnék ma, Katám! –

szólt, de egy szép

 bolhabundát meglátott.

– Ezt megveszem,

éppen jó rám! – kiáltott.

Bolhaasszony kosara

egykettőre megtelt,

de a poggyász súlyos lett,

s a bolhabusz elment.

Gondolta, hamarjában

hív egy bolha-taxit.

Melléállt a szerencse,

mert látott egy daxlit.

Hazáig a csomagot

így hát hordár vitte,

a bolha meg a kutyát

összevissza csípte.

 

Média

A levelek anyja

2010.01.25. Horváth Nóra 20

Elolvasta:
391

(meghallgatom)

 

*„Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:

                                                          így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.”

 

                                  

                                                 A levelek anyja vagyok,

                                                 Faként elhullatom,

                                                 Az én kicsikéimet

                                                 Elbocsátom.

 

                                                 Beteg kérgeimet,

                                                 Hozzám simítja az idő,

                                                 Rajtam korhad el,

                                                 S újra nő.

 

                                                 Ágaim megrezzennek,

                                                 Megérinti őket a szél,

                                                 Az egyik felettük áll,

                                                 És mesél.

 

                                                 Száraz leveleim

                                                 Csüngnek az ágak széléről,

                                                 Nézik a kopár vidéket

                                                 Messziről.

 

                                                 Szeretem az engem körülvett

                                                 Zöld papucsaimat, mohákat,

                                                 Amelyek melegítik

                                                 A talpamat.

 

                                                 Szeretem a beteg kérgeket,

                                                 Már belém ivódtak,

                                                 Rám rakódnak le,

                                                 Megrohadnak.

 

                                                 Szeretem a hosszú kezeimet,

                                                 S az ujjait is, ágakat,

                                                 Amik a Nap felé

                                                 Mutatnak.

 

                                                 Szeretem a száraz leveleket,

                                                 Az erezetükön lévő molyokat,

                                                 Megsebezve őt, engem,

                                                 A világot.

 

                                                 Szeretem édes árvaságukat,

                                                 Elhagynak, elszállnak,

                                                 Átadják magukat

                                                 Az elmúlásnak.

 

                                                 A levelek anyja vagyok,

                                                 Faként elhullatom,

                                                 Az én kicsikéimet

                                                 Elbocsátom.

 

 

             *Catullus: Gyűlölök és szeretek részlete.

 

Média

Jó reggelt világ!

2010.01.31. George Tumpeck 30

Elolvasta:
527

*saját fotó

(meghallgatom)

Kicsit fáradtan ébredtem reggel,

majd a Nap sem köszönt nekem,

a kávém hideg volt, cukor nélkül,

és erősen fájt az egész fejem.

Dühösen csaptam be az ajtót,

mint éhes oroszlán néztem körül

és a Holdat letéptem az égről,

a mélybe hullt,

némán,

tehetetlenül.

Ökleim emeltem az égre

és üvöltve szóltam

– jóreggelt világ –

a sirályok vijjogva köszöntek

– ne magyarázz, adjál kaját! –

Később csendes lett minden,

a koldus a sarkon reszketett,

pár fillérért könyörgött reggel,

adtam neki egy szelet kenyeret,

Kicsit vártam, lesz „köszönöm”

és azt hittem, ő ennek örül;

a kenyeret undorral félrelökte,

az a porba hullt

némán,

tehetetlenül.

Jó reggelt világ – suttogtam csendben,

fejemben lüktetett néhány gondolat,

keresztet vetettem a temető szélén,

s csendesen néztem, hogy a halál arat.

– Lassulj le, kérlek, van erre még idő,

élhetnénk egy kicsit felhőtlenül!

Csuklyájáját gyorsan a szemébe húzta

s tovább dolgozott

 

 

némán,

könyörtelenül.

Jó reggelt világ!

 

 

 

 

 

Média

Felkavartál…

2010.01.28. Horváth Nóra 13

Elolvasta:
400

(javított kiadásban)

(meghallgatom)

 

 

                                           Felkavartál, mint egy forró levest,

                                           És a benne úszkáló tésztát,

                                           Az azt megérintő sárgarépát,

                                           A húsra fektetett borsószemeket.

 

                                           Felkavartál, mint egy nyugvó tavat,

                                           Melynek felszíne mozdulatlan maradt volna,

                                           Ha te belém jössz, te angolna,

                                           Hínár-erdőbe vetetted magad.

 

                                           A vizem megzavarodott,

                                           Ködös a látszat az iszapig,

                                           Benne az alkotóelem, térdig befogadott.

 

                                           Egy élmény lát napvilágot,

                                           Felszáll a tükrére, ott duzzogott,

                                           Aztán az ár sodrásában elporlik,

                                           –  Száz elemre szóródik. –

 

 

 

Média

Árnyék

2009.12.17. Maczkó Edit 18

Elolvasta:
342
… hangtalanul imádkozik
hogy a mindennapi kenyér megtalálja.

(meghallgatom)

A jólét árnyéka ő
megroggyant lábaival az utcát járja
rácsap a maradékra
mindenki eldobott feleslegére
a kenyér már száraz mégis kelendő
gondolatban most veszi ki a pék a kemencéből
mint ahogyan a varjak teszik ő is úgy köröz
hatalmas háztömbök parkjaiban
rongyos ruháján a gomb ritka vendég
cipőjében vékony kötözőmadzag
arca redői közé telepedett
és örökre befészkelte magát a nyomor ékszere
a piszok a levakarhatatlan fekete ráutaltság
a hátralévő gúnyos jövő már nem szépít rajta
lehet úgy nyolcvan éves
meggörnyedt dereka a park virágaival ölelkezik
homlokán hatalmas barna var

mi megcsúfolja mindennapjait
megmosolyogja a világ
nevetnek rajta ostoba némberek
sokat dolgozott árulkodik kérges keze
mi beárnyékolja a nemzetet
válaszra készteti a XXI. századot
a szociális hálót a demokráciát
a válasz elmarad csak lökdösi maga előtt
meghazudtolva önmagát
a talmi csillogás árnyéka ő
de nem törődik a csúfolódó szóval
csak megy keresgél tovább
békésen kukázik könyökig mocsokban
helyette…szégyellje magát a világ
nem érünk rá rohanunk az úton
csak bőzét érezzük a közönynek
mely körülveszi a virágos várost
már az UNIÓ illatát áhítjuk
a néni csak keresgél…mit sem gondol az új világra
hangtalanul imádkozik
hogy a mindennapi kenyér megtalálja.

vegyes

Velünk az Isten.

2009.12.19. Maczkó Edit 10

Elolvasta:
51
dalvers

(meghallgatom)

 

Arcom már rég
barázdák ágya
nem sebzi szívem
szerelem vágya
hajamba régen
nyomát beásta
ezüstös dérrel
évek múlása
fölöttem mégis
szivárvány égbolt
nem bánok semmit
bár nagyon nehéz volt
ha titeket látlak
széppé lesz minden
szeressük egymást
velünk az Isten.

Média

A papiros

2009.12.27. Thököly Vajk 27

Elolvasta:
384

…lássa, milyen vót a papiros…*

 

(meghallgatom)

A papíros, szóga,

tőr, nem szóla, hogy kínzom,

összegyűröm, rátapotok,

tisztaságát mëgmocskolom.

 

…mert szóga a papiros…

 

Éhesën kortyolja bé

a penna vigirül a tintát,

pacalt hagyva lapít nékëm,

hadd szántsam az irkát.

 

…hisz bírja a papiros…

 

Ím e níp, tudományom bőcsője is,

këllíke az öregëdísnek, dërík,

szëmüveg a szëmëmnek,

az eszëmnek ház, menëdík.

 

…hisz csak halványul a papiros…

 

Gyújtós a tőznek, bennëm,

hogy ne felejtëssem, s fëljegyëzzem,

majd unokámnak mëgmutassam,

s száz év múlva elő vëgyem.

 

…lássa, milyen vót a papiros…

Média

Vágyakozás /dalvers/

2009.12.28. Maczkó Edit 18

Elolvasta:
368
virág lennék
illatfelh?

(meghallgatom)

(YouTube video)

Szellő lennék
tűző napban
megmártóznék
patakhabban

tarka mező
lepke szárnya
égbolt ékes
szivárványa

virág lennék
illatfelhő
szurokégen
csillagernyő

pillekönnyű
hópelypárna
haldoklónak
puha ágya

hajléktalan
menedéke
háborúra
világbéke.

Média

Csend

2009.12.09. Nagy Horváth Ilona 41

Elolvasta:
334

(meghallgatom)

 

Emberöltő

hajol fölénk,

 -látod?

És reszket a szája.

Kutyákat küld szaggatni csendünk,

túl messzire mentünk

– törvényt ordít

a veszett világ,

s míg nyála fröccsen,

árnyékodba bújok

nem szólva

semmit az összetartozásról.

–

Ki értené,

a zajtalan csodaváró napok

mégisreménytelenségét?

Nekem csak hozzád

van már hangom,

csupa virág harangom

langy sziromhullása

csendimára hív.

Istenem,

én nem lehetek más.

Árnyéka, része

cseppnyi fénytelensége,

árvasága,

csillagvágyas űr…

magamba iszom mind

az álmait.

Ágyam kibontva, fölé hajolok,

néma bölcs,

arcot simít az emlékezet.

Tedd le most egy percre, amit tartasz,

és nézd meg jól,

megőrzött mindened,

de amit álmodik a holnap,

a te erős,

a te

engem féltő,

szép,

minden-kezed.

Média

Párhuzamos végtelen

2009.12.11. Kováts Péter 3

Elolvasta:
331

Vágyaink néha a végtelenbe futnak.

 

(meghallgatom)

Voltam felkiáltójel a múlton,

                          és kérdőjel a jövőn.
Voltam elmosódó árnyékhomály
életvíz-tó színén jéggé fagyott tükrön.
Voltam félig lejátszott lemez,
mely megfakult hangulatot szerez.
Voltam kitörésbe fagyott vulkán
kinek a szürke élet akadt a torkán.
Voltam némára zárt ajak,

De sorsom ajándéka – Megláttalak!
Rám villant egy sóhajtással két,
mélykék égb?l s?rített könnycsepp,
s dermedt világomba életet lehelt.
És versek születtek Rólad, Neked,
hogy elmondják az elmondhatatlant,
az érzést, ami megszületett.

De lettem törött szárnyú madár
kire orvos sehol sem vár,

Lettem part nélküli vízben fuldokló,
lettem irányt vesztett ?rhajó,
és reményem a párhuzamosoké már,
hogy valahol a végtelenben
összeér e furcsa sínpár.

Vers

Kannaváró

2009.12.12. Gyarmati Gergely 24

Elolvasta:
55
Olyan, mintha értelmes szöveg lenne, nem? Vagy talán inkább csak zene ez?…

(meghallgatom)

 

 

Borsmátó helyén fergeteg indiótó

Salavassal forró kranáter andalog

Lépten-nyomon lekellettek

Mentek a liobálba

Kövéren, seresen, bajadán szelt a Zog.

 

Sapállattól csalinásig kevés a tolladó

Levelébe fojt reggelente a nehéz altalány

Barna triórák erre ne rettenjetek

Fakiodár kell ide, nem bél

Mert öreg valahány

Vers

Az utolsó vacsora

2009.10.28. Kováts Péter 5

Elolvasta:
69
A legenda lényege.

(meghallgatom, megnézem)

 

Lassan ült el a viszály, s az apostolok

Egymást nyugtatva morgolódtak.

Tiétek már minden, mit én tudok,

Rátok bízom e kegyetlen világot.

Testem e kenyér mib?l ettetek.

Vérem e bor mib?l ittatok.

Szellemem járja át agyatok,

Nem tehettek mást, mit én akarok.

 

Amikor elcsitultak, s már nem felelt,

Péter, János és Jakab,

Megjelent a fény a felh?k alatt.

 

Imé az EMBER!

Sóhajtott,

Ki elfáradt,

Ki csalódott,

Ki elbukott,

Ki lázadott.

Kit küldetése végén,

Az isten is elhagyott.

 

Isteni szellem megteremtett,

a küldetés vége kegyetlen lett.

Megtettem mindent mit e test

megtenni képes,

a szellem hatalma itt véges.

Pusztuljon hát e test, sorsa ez.

Szelleme viszont többet tehet.

Emelkedjen fel a fellegekbe

Hirdesse büszkén: ki hisz benne

 

Az ember sorsa

Hogy elfárad,

Hogy csalódik,

Hiába lázad,

Néha elbukik.

De van egy hely, egy ország,

Hol felszabadult lelkét

Érdeme szerint, megjutalmazzák.

Média

Rakoncátlan

2009.11.03. Lucskai Vincze 18

Elolvasta:
354

(meghallgatom)

rigmusaim megroggyantak
s a korhadt rakoncán
kötélen vonszolom a szót
magam után vonszolt
a szó
nem húzó ló
a féktelen
csak poroszkáló
kulcsom a rag alatt
rejtve marad
rag rag után a fáradt rakomány
eb ura
a fakó ám
színlelt volt a vonyítás
ha gúnyám foltján rekedt néhány telihold
lepel alól lesett világ
vállaimra roskadt
ez a temérdek csillag
a terhes bolt
zokogott mint kisded
ha játszott isten
istent játszott
és hajtogatott sátánt illatos páston
sárkányt eregetni cérnaszálon
feszül
feszít
megfeszít
csaholt fény a feszületén
én
daloltam cikcakk patak
pisztráng ívén
hegyek bojtján mint vad bojtorján
tépetten
öleltem a szót és sodort
sodort
elsodort

mindenhol férgesek az aranyalmák

Média

Egészen

2009.10.13. Nagy Horváth Ilona 3

Elolvasta:
330

(meghallgatom)

 

Előre nyúlt és elmaszatolta arcom

az este.

S míg ő békén aludni tért,

felgyújtottam az

összes templomot.

Talán most énekelni

kéne

a néma fel-alá járkálás

helyett,

valami

zajt csapni,

zengjen az épület,

hogy ne halljam

magam,

amint hallgatok,

ne a falat,

ne az ágyat,

ne a csöveket,

az ereszt,

esőt,

semmit.

Hajnalban már karom se volt.

Csak a hiábavalóság

lógott rajtam

két felől,

s a szívtájékról

szétfutó

undor lüktetve

szivárgott elő

vállam csonkjain,

betöltve a szobát,

egy pillanatnyi

zűrzavar,

aztán menne minden

tovább,

ha nem lenne

több érkezésem.

Reggelre eltűnt a lábam is.

S mire az ajtóhoz értem,

felhasogatott

az újabb indulás,

semmiből

a semmibe,

és akkor gondolatban

felgyújtottam

újra az összes,

templomot,

ami azt mondja, bűnös,

de nem,

hogy miért vagyok,

ha szégyellek

lenni is…

…félmaréknyi,

nyálkás

darált hús az égi hentes

asztalán,

mit megvetve kerülnek

a humanoidok.

Mondok valamit,

én, az örök szaggatott vonal:

négyszázhetvenkilencedik

zsoltár,

mindent feledni akarok,

az egyszeregytől,

anyám nevén át

a hiszekegyig.

Visszamászni

valahogy a fára,

vagy még inkább

a tengerig vonszolni magam,

s mire az óceánba érek,

ne tudjak semmit,

törzs vagyok,

már csak

szív nem kéne,

meg tüdő,

máj meg a többi

vacak,

úsznék az

utolsó sejtig.

Szeretet,

a probléma térdepelt eléd,

te megsimogattad

kócosfürtű alázatos fejét,

kérdted, mit akar,

s nevetted,

álságos nemválaszát,

hogy pislog

pillát rebegtetve,

pedig nem voltak

trükkjei.

Térdelt,

és remegve

tartotta vissza

könnyeit.

Nem akart teátrális

lenni,

hát ezért pislogott

olyan szaporán.

Kérni nem mert,

kezedben volt a kés,

így gyógyulni fogsz.

 – mondtad.

És tudta, nincs

többé,

ott a kés,

megoldottad.

Egészen.

 

Média

A szomorúság anatómiája

2009.09.30. Kováts Péter 5

Elolvasta:
311

Mi is a szomorúság? Ha ránk tör, küzdhetünk-e ellene.

 

(meghallgatom)

Ha a szomorúság megül lelkeden,

nem létezik erő, mely megmentsen.

Nyílt seb, métely ez, mi lassan terjed,

s ilyenkor nem találsz boldog percet.

És könnyek szöknek szemedbe,

ok nélkül és váratlanul,

szorongás ül meg szívedbe,

néha megmagyarázhatatlanul.

Legyintesz rá, bár jól tudod,

nem hagy nyugodni a gondolat,

elég egy dal, elég egy hangulat,

beléd mar újra, bár titkolod.

S ha le akarod írni,

Vagy el szeretnéd mondani,

Barátodnak, vagy bárkinek,

Cserben hagy a képzelet.

Elt?nik a miért belőled,

köddé válik, elsuhan.

Nincs racionális válaszod,

csak mélyen ülő fájdalom van.

S kerülnek majd az emberek,

mint leprást, kinek szeméből

a fekete halál integet,

és rájössz lassan, téged már

Az álmok sem segítenek.

De ne törj meg! Fel ne add!

Küzdj mosollyal, vidám dallal,

s keress igaz barátokat,

a velük töltött percek elűzik,

a kegyetlen fantomokat.

Vers

Vers D.-nek a várakozásról

2009.10.06. Bátai Tibor 16

Elolvasta:
63

(meghallgatom)

                                                                 várakozásom

                                                                               azzal a

                                                                                          hanga-

                                                                 szállal

                                                                             egy dal-

                                                                                           lá vált

                                                                             versből

                                                                     s az emlékezetből

                                                                         fölszalagozva

                                                                 és ha

                                                                      egyszer

                                                                          egészen

                                                                               mellettem

                                                                                     csak téged

                                                                 akkor is

                                                                                     csak rád

                                                                         várakozásom

                                                                 hogy majd

                                                                                  hogy most

                                                                                                 már

                                                                 és ha

                                                                         egyszer

                                                                                 egészen

                                                                                       mellettem

                                                                             meglehet

                                                                 akkor is

                                                                             majd arra

                                                                                              hogy

                                                                                végre

                                                                                           valóban

                                                                                 haza

                                                                 most már

                                                                            várakozásod

Média

Bűnbocsátó cédulák

2009.09.02. George Tumpeck 21

Elolvasta:
362

*saját fotó

 

(meghallgatom)

Oh Lord, kérlek, nézz reám,

ma nagy titkok tudója leszel,

szerepet cserélünk néhány percre,

s remélem, addig sem vétkezel.

Ülj szépen ide, mesélek neked,

de kérlek, figyelj most reám.

Elmondom neked a bánatom,

s megesszük utolsó vacsorám.

A teremtest nem kritizálom,

csak valóra váltottad almaid,

mi balgán megyünk a végzet felé,

az angyalok kitépett szárnyain.

Oh Lord, kérlek, nézz reám,

ma nagy titkok tudója leszel,

szerepet cserélünk néhány percre,

s remélem, addig sem vétkezel.

Most én mondom az ítéletet,

s tedd a keresztre a kezed,

hegyes szögek és töviskoszorúk

szabják meg hitvány életed.

Egyszer eljön majd a nap,

mikor csak szellemed él tovább,

s mások döntik el rólad, hogy

Dávid voltál, vagy csak Góliát.

Oh Lord, kérlek, nézz reám,

ma nagy titkok tudója leszel,

szerepet cserélünk néhány percre,

s remélem addig sem vétkezel.

Ha akarod, megbocsátom bűneid,

innen lentről másként fest a világ,

egy eltorzult értékrenddel élünk,

hol olcsók a bűnbocsátó cédulák.

Lehajtjuk fejünket sok kisIsten előtt

és én csak annyit mondhatok neked,

ha nem adod vissza szeretteim,

én sem bocsátom meg vétkedet.

Média

Önarckép

2009.08.22. Serfőző Attila 15

Elolvasta:
349

 

(meghallgatom)

Közben ölelt a Nap.

Panaszod sem hallottam

dehogy csitítottál

vakmerő perceinknek

adtuk testtelenségünk

üzenetét.

Nézz szét

Fojtott színekre eszmélünk

hogy lássuk a valót.

 

Média

Élettér?

2009.08.24. George Tumpeck 17

Elolvasta:
308

*

(meghallgatom)

 

Nem Érted? Ember! Halálra ítéltél,

megvonva tőlem az utolsó szó jogát,

a harangot már előre húztátok,

pedig ki sem jártam a rühes óvodát.

Gyermeteg lélekkel kerestem helyem

s nem volt egy kéz, ki kezet adott,

legörbült szájjal utánad  szaladtam,

szívemet kitéve – csak ennyit adhatok.

Később minden csak rosszabb lett,

és a hangom is gyakran elakadt,

gúnyos kacajod a húsomba vágott,

s ott álltam egyedül a bitófa alatt.

A harang csak szólt – az átkozott hangok -,

valaki a távolban sokat beszélt,

érthetetlen foszlányok, egy élet ára,

s anyám a főnökkel megint kefélt.

Egy méter hatvanszor három méter,

az orvos adta a papírt, hogy kell,

az életet jelentő élettér helyett

a gúnyos kacaj, hogy nem érdekel.

Most egy méter hatvan mélyen fekszik,

s remélem boldog az egész család,

az igaz, hogy a sírt egyedül ástam,

de könnyezve kérdeztem: Hol vagy anyám?

Média

Peremen

2009.08.30. Serfőző Attila 15

Elolvasta:
285

 

(meghallgatom)

 A ház falairól csatornák némaságába csorog az est,

egy árny torzképet fest, a másik valamivel élesebbet.

 Lámpán elsercenő rovarok szárnyai muzsikálnak …

megszűnik a lét, tétté váló okok paráználkodnak a csend tövében.

Hamarosan helyükre kerülő reklámlapok,

holnapot koldul a magány,

silány ágyakon csattogó depresszió

űzi a szépet.

 

Média

Szólongatlak

2009.07.26. Serfőző Attila 16

Elolvasta:
353

(meghallgatom)

Úgy indulnék,

 körül vesz magányod.

Alkonyodba szűrt  fény

oson,

hívj, és melléd szállok!

Szapora szavakkal

viszem a Világot

eléd.

Csönddel válaszolgatsz.

Lüktető,

mély hallgatással.

Örök gondolat vagy,

bennem születsz

mindig újra,

mosolyra éleszted

pojáca lelkem,

puha csókodra,

válasszal feleltem.

Média

Versenyfutás az ördöggel

2009.08.14. George Tumpeck 20

Elolvasta:
341

*saját fotó

(meghallgatom)

Az ördögnek adtam pár méter előnyt,

mikor az utolsó párbajra szólított.

Kicsit idegesen néztem az öreget,

hisz volt már rá példa, hogy lódított.

A pokol kapujában álltunk a rajthoz,

de ez az út a mennybe vezet,

a győztesé lesz a legszebb angyal,

ki életében még sosem vétkezett.

Parázna órák a felhők felett,

a mézesmadzag sem új dolog,

hiába rohantam, mint egy őrült,

az ördög csak rajtam kuncogott.

Menj csak fiam, szárnyalj magasra,

majd nevetnek rajtad az angyalok,

de méltó helyed a pokolban lészen,

– hisz egy napon én is meghalok –

szaladj hát és élvezd az életet,

de ne feledd, az ördög fattya vagy.

Villámként hasított a felismerés,

mi lesz velem, ha mégis győzni hagy!

Megtorpantam és engedtem futni,

most a pokolban az úr én vagyok,

lábaim előtt hevernek a nők,

s térden állva jönnek az angyalok.

*

Média

A szemtelen mókus

2009.08.16. George Tumpeck 16

Elolvasta:
387
“verses képnovella” *
– a fényképeket Gyuri készítette –

  (meghallgatom)

Hajnalok hajnalán az erdei kuckóban

manócska ücsörgött és kávét ivott,

álmos szemeit kezével dörzsölte,

kávéja mellé egy cigit szívott.

Minden reggel, mikor a napocska kel

mogyorós zacskóval az erkélyen áll,

mókusok hada éhesen lesi,

s ha nem elég gyors, az egyik kiabál.

– Mi lesz már he, hol a mogyoróm?

Ne henyélj manócska, éhes a család!

Lábával toppantva, kétlábra állva,

szemtelen mókusunk emígyen kiált.

S eljött a nap, mikor nincsen mogyoró,

manócska tudta, de a bolt is bezárt,

a dühös kis mókus a szobába rontva,

rekedt kis hangján megint reklamált.

Manócska mosolygott, majd elnézést kért,

kezével intett, hogy holnap talán.

Mókusunk mancsait csípőjére téve,

dühösen morogva odébb is állt.

Média

Mindenható vagyok

2009.08.21. Vandra Attila 42

Elolvasta:
357

Megint kínzott a tehetség… Ne fütyüljetek túlságosan

(meghallgatom)

A folyókat megfordíthatom,

És sorsokkal játszhatom.

Nem kell énnekem engedély,

Mindössze egy alkalom.

 

Megszeghetem a törvényt

A fizikait s az emberét,

Nem kell írnom soha kérvényt

Panaszomért vagy vágyamért.

 

Széttaposom ellenségem,

Kezemben minden hatalom.

Pedig nem vagyok én Isten,

Csupán kissé álmodozom. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Média

Piéta

2009.07.16. Péter Erika 28

Elolvasta:
349

Michelangelo: Rondanini Pietá, részlet, 1564 (Milánó)

 (meghallgatom)

Szép voltál – mondta Méri. Én, részt vettem a temetésen.

Nem szedtem be rám tukmált

nyugtatókat. Siralomházad

visszhangozta magányom,

s jajom. Én, hallgattam a szókat,

a papot, s zenét, láttam

íriszekkel beburkolt helyed,

 s koporsód – nem éreztem

semmi illatot – Hogy szerettük

a virágokat! S most is…

Szép voltam a temetésen, ahogy csak

szenvedés tesz széppé, hisz láttad, Méri!

Te térdeltél… a kereszt előtt…

Média

Magvető

2009.07.09. Serfőző Attila 13

Elolvasta:
337

(meghallgatom)

A meztelen Földre suhant

szikár árnya,

gyökerét már nem találta,

vette kalapját,

 egy másik veteményébe rándult át…

Bordái mögött a jövő mozgott,

agyában csalódás fészkelt,

romlott hitet hagyott,

freskóra meszelt falat,

orgonaillatú Telet,

mélyébe hengerelt bús emlékeket.

Vers

Ötven felé

2009.07.12. Serfőző Attila 47

Elolvasta:
101

 

(meghallgatom Attilát, miközben sok boldogságot kívánok neki!)

 

 

 

Hátam mögé búvó éveim nem sírom,

még lobog bennem milliárdnyi sejt,

széles vállam erős, napjaim jól bírom,

kordém repít tovább, bár utam sose lejt.

 

Víg táncosok közé bizton állok hittel,

asszonyszoknyák alá huncutul lesek,

védem igazam és küzdök bárkivel,

acélabb lesz inam, ha többször elesek.

 

Kutatok titkokat, írisz mögé nézek,

pányvázott lelked szókkal oldozom,

felérek ágra, mert vihartépt’ a fészek,

borús homlokodra szívem csókolom.

 

 

 

Média

Ma is…

2009.06.18. Serfőző Attila 14

Elolvasta:
347

 

(meghallgatom)

Riadt szememre csókod simul.

Nem számít hová,

 csak repüljünk bármi áron

e súlyokkal könnyített,

testetlen világon.

Várj ott,

még ne mozdulj el!

Csendünk maradtál,

 mellemet égető jel.

Ma is…

halkan beléd fúlok,

boldog közönnyel

reszketem gyönyöröm.

Kóborgok hátadon,

míg elszenderülsz.

Média

Sakk – matt

2009.06.28. George Tumpeck 37

Elolvasta:
393

 

(meghallgatom)

Kegyetlen játszma, mondta a Dáma,

majd a futónak pajkosan odakacsint,

a francia király a bástyán állva

méla undorral kegyesen int.

Az összes parasztnak vegyétek fejét,

a sakktáblának elég a negyede,

de senki nem mondta: az ország ég,

és elveszett hatvannégy vármegye.

A parasztok csak csendesen álltak,

és már futárok futottak száz fele,

majd lóháton vágtat a sötét halál

és lángban áll az ország negyede.

A parasztok csak csendesen álltak,

mozdulni közülük senki sem bírt.

Talán egy térdeplő angyalra vártak,

ki semmissé teszi e szomorú hírt.

Majd suhogó szárnyakon jött a halál

és sakk helyett ő mattot adott.

Ma a sírnál egy nemzet sírdogál:

Hazám, én nem ilyen sorsot akarok!

Egyéb

Banánház

2009.06.21. Péter Erika 30

Elolvasta:
94
Gyerekzet

(meghallgatom a zenés feldolgozást)

 

 

Sárga banánokból

építettem házat.

Zöld levélszárakból

 tekertem a vázat.

Olyan lett a lakás,

akár a palota.

Makit, a kismajmot

költöztettem oda.

Maki a kényelmet

azonnal megszokta,

ám a finom banán

étvágyát meghozta.

Megette a házat,

ízlett neki nagyon.

Így lett Maki megint

hajléktalan majom.

 

Média

Viharos Szent Iván éj

2009.06.24. Koosán Ildikó 16

Elolvasta:
371

(meghallgatom)

 

…nem tudom hány aranyló lombfény csillogott,

hány aranytó-tükör temette az alkonyba süppedő Napot,

balzsamos esőillatot kavart a szél, s az elhagyott

utcák titkait, amerre lompos lépte végigballagott.

 

Majd táncra perdült, tombolt hajnalig, nekifeszítve izmait,

széles jókedvvel, harsogó zenével mulattatott, mint akit

megbabonáz a Szent Iván- éji éjjel. Időnk zárt kapun át

szökött, rejtett térközök mögött percekre osztva mérte fel magát

 

üstökös-ívű fénybe, árnyék zugába, loboncos, talányos

éjféli máglyaláng ködébe zárva, míg ünnepelt a város.

Csak álltam ott idegen, zárt fényterű parány, kopott homok-

szem homokórányi létben, a réten egymagam álltam ott,

 

és felderült az ég, kövek résein ösvényt talált győztesen a rég

feledett hit, Stonehenge, napisten-legenda, őstitok, ma még

kultikus oltár, bálvány, Kezdet és a Vég…A felkelő Napot vártam ott,

-fénylényt, varázslót, főpapot- én, az ős-napisten-hitre kárhozott…

 

 

 

Média

Csupán a titkot

2009.06.15. Petz György 17

Elolvasta:
368

 

(meghallgatom)

Csupán a titkot,

a többi nem érdekel,

azt bárki odabiggyeszti,

vagy belenő a korral;

de a titokra születni kell,

az nincs minden bokorban;

ahhoz szem kell,

meg szív és képzelet,

mert a titok az,

hogy ki mered-e,

ki bírod-e tölteni

azt az űrt,

aki vagy.

 

Média

Az egész mint olyan

2009.06.10. Petz György 24

Elolvasta:
322

“Elefánt voltam…” (Medáliák – J.A.)

 

(meghallgatom)

A nagy rendszerre gondoltál:

fölnéztél a csillagok fogaskerekére,

a cellarácsok… – na, ez azért durva,

meg relatív is minden, mint ez

a fölnézés – lehet, hogy lenéznek.

Mi dolgom ezekkel – világegyetemmel,

jó nekem a középiskolás fok, az etika

a f?iskolára marad, ha van még egyáltalán.

Eszem, iszom, ölelek; altató… mert este ettem,

tán sokat ittam, n? kifárasztott, s már

csak a gyógyszeriparban bízhat, ki régen

sámánok elé vitte bonyolult bensejét,

aztán papokra hagyta, mi megmaradt.

A mindenség nem óra, de minden óra

tévedését magába foglalja születést?l

az átváltozásig, míg ez a csillagpor

tesz egy kört, aki te vagy;

a szféráknak nincsen zenéje,

és arányokban egyáltalán nem hasonlít

a leonardói emberre az egész,

mint olyan; és nem is szakállas,

vagy a füle se olyan, mint Buddha-bölcs

elefántnak, de nem is rettent?,

bár legyezi magát.

 

(meghallgatom)

Média

Bál a mi Urunk Palotájában

2009.06.14. Kavyamitra Maróti György 2

Elolvasta:
324

 

(meghallgatom)

 

Bálos táncmulatság van
a mi UrunkPalotájában,
fönt, fönt égi világban,
Magas Egekben.
Elhívatott vendége én is

vagyok. Huszadik sorban a helyem.

Angyalifjak, angyallányok nyitják

a mulatságot: legelső sorban táncolsz
te. Szép arcod ragyog és lelkes szemed.
Állok lábujjhegyre, hogy lássalak:
angyalifjakra, angyallányokra teszek…

Itt vagy, itt e világvégi bálban,

és én csak nézlek tégedet.
Könnyen járnak lábaid, és

olykor megállnak hirtelen:

„Olé!” mondod, persze nem nekem,

hanem tánctestű angyalifjad lesed.

Én meg téged látlak legszebbnek,

legangyalibb testűnek, lelkűnek,

én gyönyörű, isteni, táncoló szerelmem.

És köszönöm Uram Neked,
hogy Égvilági Palotádban
vendéged lehettem!

 

(meghallgatom)

 

Média

El-eltűnődve

2009.06.09. Serfőző Attila 17

Elolvasta:
322

 

(meghallgatom)

Csöndes szellők reszketnek

a roppant táj felett.

Ékes, szilaj színekre bontva

 könnyed földi álmainkat.

 Tépett horizontom háta mögül

dühös zápor közeleg,

nem zörget,

lomhán lelkemre sötétül.

Fürtökbe szabaduló Égi foglyok

áztatják makacs könnyeimet.

Média

Névnapodra

2009.06.10. Serfőző Attila 9

Elolvasta:
316

 

(meghallgatom)

Álmosan csoszogva kelő Nap

osont meztelen válla hófehér hajlatába.

Ébresztő – szólt halk szelíden –

ünnepelni jöttem.

Életünkért kergetőző kedves sugár,

 idegenből szoptató Anyánk,

könyörgöm, hosszan simogasd!

Elbeszélés

J. A.

2009.06.05. Kavyamitra Maróti György 2

Elolvasta:
309

 

(meghallgatom)

Földszintes, roskatag házikóktól körülvett kicsiny tér.
Terecske, valahol a világban.
Aranymetszési pontjában gyerekek popsija által fényesre csiszolt bronz kutyaszobor.

Körülötte két-három újdonatújan zölddel mázolt pad. Ül-e rájuk valaki vagy sem: feledhető körülmény. Ők itt vannak, és várják a rájuk ülőket.

Csönd.
Néhány kóbor vadgerle tutul, pár ittfelejtkezett veréb csiripelget. Időtlen, lassúdan folyó délután.
Április tizenegyedike, kevés megelőlegezett nyár.
Hideg napok jöhetnek még, és estére is bizonyára meghűl majd az idő, tüsszögni fog majd, és néhány bárányfelhőzsebkendőt von orra elé.
De most még langymeleg nyári délután, amolyan, mely az idővel múlik, de nem az id?ben.

A Férfi nem látja a padokat, nem hallja a gerléket, a verebeket, nem csiszolja már régen a bronzkutyát farmerbe bújtatott fenekével. És mindhiába, hogy harsány kiáltással pattannak ki a rügyek a hársfák ágain, arra sem fülel.
Átvág a téren az apró, kecses, viharvert patika felé.
Mert a patika még áll. Az egyetlen ilyesfajta az egész kurva városban.
Hisz ez az egyetlen elfeledett tér, amelyet nem zegzúgolt be még a betonváros, ez az egyetlen kilátogatta patika az egész kurva városban.

Csiling – szól a galang, mikor a Férfi kinyitja az ajtót, aztán: galang, válaszol a csiling amikor behúzza azt.

Míg előkerül a Patikus, a Férfi olvasgat. Előbb az ajtó feliratát:

AKITAP

aztán a polcokon sorakozó tégelyek, üvegcsék, dobozok feliratát:

SZÓKRATÉSZ,
gondolatserkentő cseppek;

meg

THOMAS MANN
alvásgátló tabletták;

és

Fáj a feje?
Ezt vegye be!
ARANY JÁNOS

labdacsok

Meg aztán
HÖLDERLIN

nyugtató tea

Istentelenség ellen!
NIETZSCHE-POR

!csak külsőleg!

sorakoznak, sorjáznak és ráálmélkodnak a Férfire a tégelyek, üvegcsék, dobozok, majd lehunyják álmos szemeiket.

Érkezik a Patikus.

Rokonszenves, idősödő úr.
Maga nem ír, de szimpatikus.

„Rég láttam „ – mondja.

„Rég jártam erre.” – mondja, és beleszimatol a levegőbe a Férfi.

„És hol van a lány, az a kedves, fiatal, az a nem-magához-való magához való?”

„Elment” – szimatol tovább a Férfi -, „el: valakivel, valahová.”

„Kár.” – szögezi le a Patikus. – „Kár” – rekkenti rá a Férfi.

Azután azt mondja:

„A szokásosból kérek három adagot!”

A Patikus elnézi neki, és elnézi őt, mielőtt megszólal.

„Sok lesz, fiatal barátom!”

„Hisz, ha elment, nem lesz sok.”
„Épp azért.” – mondja az Öreg, de aztán vállat von, és elindul az üzlethelyiség hátsó részébe, hogy elkészítse az adagot.
Mert ezt csak készíteni lehet: készen? Készen ilyesmi nem kapható.

Kevés, röpke szünet után megjelenik a három adaggal.

A Férfi fizet, köszön, kimegy.
Galang – szól a csiling: csiling – mondja a galang.

Odakünn alkonyi nap. A padon szertecsurog fénye, tócsákat vet a földre.
A másik padon torzonborz férfi.
Másik férfi.
Aléltan, üvegszemekkel hanyatlik hátra, körülötte néhány doboz Dosztojevszkij tabletta, meg egy üveg vörösbor.

A Férfi megfontoltan eszegeti a bogyókat: egyikre a másikát. Amikor egy doboz elfogy, nyitja a másikat.

Amikor mind elfogy, kissé nekiveti hátát a padnak, majd talprakél, és sietve megindul.
Az üres dobozok nem erednek utána, maradnak, rajtuk a felirat:

JÓZSEF ATTILA DRAZSÉK

A Férfi siet, mint mondtam.
Aztán szedi a lábát.
Aztán futni kezd, és mellette elviharzik egy élet.

Mellette ott fut a Gát utca, elszáguldik mellette a Mama: ott rohan Márta és Judit és Flóra: ott iramlanak kivilágított ablakok, miközben szívében elidőz egy őzike és egy vad tigris.  Mellette fut a Párt és az Erdő, és tiszta szívvel szalad még valaki.
És látja Makót és Öcsödöt és Párizst, és Etelkát és Jolánt, és mintha hátrafelé mozogna Babits.

És hiába fut felé, nem ül le a csillámló sziklafalra, és hiába csobog a langyos víz, nem mosdhatik meg benne a Férfi, mert elment a Lány, az Egyetlen, a Tiszta, s a Férfi csak siet, fut, száguld.

Ó, nagyon gyorsan fut a Férfi, hogy elérje még a szárszói gyorsot!

(meghallgatom)

Egyéb

By mistake

2009.06.05. Petz György 7

Elolvasta:
368

 

(meghallgatom)

törölsz egy kommentet

mert rájöttél,

félrement.

annak írtad,

aki véletlen megkapta,

véletlennek min?síted,

mert közben másra gondoltál,

de a tabulátor nem szólt ujjadnak,

ujjad agyadnak,

a szív olykor kiküszöbölhet?,

akár egy szívm?tétnél.

szóval megkapta a közben törölt szöveget,

aki titokzatosnak véli,

mint Isten szavát, a jeleket,

miket sosem értünk,

ezért csüggünk rajta, hátha,

de legalább volt kinek megköszönni,

s kérni, magyarázza.

nincs magyarázat.

mert a magyarázat maga a kapcsolat,

ami már meglenne ugyan üzenetek nélkül is,

de azért olykor küldünk üzenetetet olyanoknak,

akik nagyrészt már idebenn vannak,

hír nékik minek,

hacsak nem a szeretet,

hogy mégis gondolunk rájuk,

csak nem a szív vezérli a számítógépet.

Média

Miért?

2009.06.05. Serfőző Attila 15

Elolvasta:
330

 

(meghallgatom)

(meghallgatom, 2. változat)

(meghallgatom, 3. változat)

Mellőled ütött el a tegnap,

hozzám osont nyálkás talpán,

átvirrasztott éjszakákat emlegetve

kapaszkodott rám.

Sunyi ablakrácsán morogva lesett,

szörcsögve tápászkodott, ha épp’

 tarlómra esett,

vézna lelke fullánkokkal vert.

Nem kértem.

Miért hívtál?

 Csatakos hangod gyaláz.

Rabul ejtett csendemben

szunyókáló láz remél.

Mint ottfelejtett kenyér,

 szegetlenül vagyok,

 a holnaptalan reggel ülne így…

elveszve árván

a lehet törékeny ágán.

Elbeszélés

Attila elmegy

2009.06.04. Kavyamitra Maróti György 9

Elolvasta:
384

 

(meghallgatom)

 

Miel?tt még…
Kétségem nincs, hogy lesznek, akik bizonyos sorok olvastán fölszisszenek majd… „Na, ezt már mégse!”

Nekik mondom:

1. Sok irodalmi állócsillagom közül úgy hat éves korom óta József Attila a legállóbb. Ami alább Róla olvasható, arra áll a saját maga írta szépséges mondat: „Érted haragszom, nem ellened.”
2. A szisszenésre alkalmas sorok egyt?l-egyig a Szabad ötletek jegyzéke cím? írásából emeltettek ide át.

Halkan kopogtatott. Az ajtón az ? verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybet?kkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”

Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.

Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.

De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón. „Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb –„
Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!

„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.

Azt eddig észre sem vette, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz ill? mód összekészített batyu hever.

Vértolulásos tekintete most kapta el a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett holmi mindent elmondott.

Levélnek, levélnek lenni kell!

Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.

„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot,  és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!

UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”

Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem n?tt a szájáig, csak bels? monológ formájában sz?költ benne.

„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy… Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok!  Filiale leánynyelv… magyar nem francia… cs?dtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”

Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.

De hát ? nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költ?i szerepjátékok… Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ? a barátja kedvesével kezd?

„Akkor….miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.

Csak állt meghülyülve az ajtó el?tt, és semmit sem értett.

„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”

Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ? már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?

„Gondolkodom: mért siessek? itt egy n?… n?sül…n?szni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”

„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”

Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé. „Nem sok” – gondolja a Költ?, aztán meg: „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha n? lennék kurva lennék…”

„…ingyen…”

Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcs?n…

De még marad.

Érzi, hogy a folyosóra néz? ablakok függönyei mögül nézik ?t a lakók. Nézik és röhögik.
A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, ?zike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.

A gondolatképb?l szóképek gurulnak el?. „Ímhol, ?zike léptekkel a lány…”

H?vösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délel?tti pihen?jüket akarod elrabolni holmi el?adással a költészet hatalmáról.

Megérkezik a Költ?, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komoly arcú fiatal lányt, aki az el?adást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.

„Ímhol ?zikeléptekkel a lány…”

Szántó Judit el?adóm?vész.

A költ? körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely mély tiszteletr?l tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az el?adás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.

És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?

„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”

„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”

Egy szál tör?dött, félig sem töltött Leventét kotor el?, s rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.

Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.

„Mily szép vagy, milyen gyönyör?. Mindenütt kerek és gömböly?… minden n? dögöljön meg…impotencia…túl az ó potencián…”

Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthet?, hogy Juditnak elfogyott a türelme.

„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj ma is… nem fáj…jáf…kár…rák…”

Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.

Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.
Reméltél még valamit, Attila?

„Jutkám, csapódj! Én szép sz?ke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán – „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”

Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcs? felé.

Álláskeresés? Igen, álláskeresés. Önéletrajzot kell írnod Attila! „Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”

Ezt mondogatja magában görcsösen a Költő.

Eléri a lépcsőházat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.

Attila elmegy.

 

Média

Vers

2009.05.23. Serfőző Attila 9

Elolvasta:
352

(meghallgatom)

Tíz inspiráció.

Kilencven transpiráció.

Titok.

 Mesterség.

 Írás.

 Bűvöl,

hanyagol

klisét,

elcsépelt

közhelyeket.

Illúziókat kelt,

 csendesít,

hevít,

hűt,

csábít,

szenderít…

repít is,

hogy

szabadon ess

a kies talajra,

Ég felé

bontsd ágaid…

Média

Amikor jöttél

2009.05.30. Petz György 14

Elolvasta:
391

 

(meghallgatom)

Amikor jöttél,

fénnyel fogadtak,

és sírást vártak tőled,

te sem gondoltál

a fulladás hátulütőire,

üvöltöttél.

Jó ez így,

így szokás,

amióta ez a köldökös

zsinórzat köti

az emberiséget,

nehogy ellibegjen

a magzatvíz után.

Örvendtek neked,

és elvárták,

te is örvendj,

ha már itt vagy,

kifogtak a szeretet hálójával,

négylábú szopóhal,

mutogatnak,

kire kell hasonlítsál,

meg akár a kismajom,

olyan is vagy.

Amikor mindenki alszik

 – vagy ébren,

s amikor ébren vannak,

húnysz ki a világból.

Apró utazó,

igazi sámán

csak te vagy,

ki beutazod

volt-való

és levő világok útjait,

kiválasztod

egyetlen szereped,

és felmutatod

naponta változást vélő

szeretteidnek:

– nektek, ez vagyok én.

S mondd, apró kezedbe

hogy fér bele sorsuk,

sodrod előre

leendő életüket,

mi miattad nem véges.

És keresed az értelmét

fénynek és sírásnak akkor,

amikor már a sötétről

és nevetésről is

lesz képzeted.

 

(meghallgatom)

 

Humor

Kálmus

2009.06.01. Pápay Aranka 12

Elolvasta:
322

Szemelvény

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. Előadó Simonffy Adrienn. www.irodalmiradio.hu

(meghallgatom)

 

 

A falu első kocsmája, vagy inkább, ahogy a tulajdonos szívesebben hallotta nevezni: vendéglője — az 1940-es években Vasanits Viktoré volt. De volt neki egy felnőtt fia is, aki mögött összesúgtak aztán viháncolva rebbentek szét az eladó lányok.

Kálmánka örök gyerek maradt, kövér és álmatag. Sem a söntéspultnál, sem a szőlőben nem vette sok hasznát az apja. Sőt, inkább a kárát látta.

Ha mégis ráfanyalodtak, hogy ő mérje a bort, akkor boldog-boldogtalannak adott hitelt, amit úgy letagadhattak később, mint a pinty.

Ha meg a szőlőbe küldték dolgozni, anyja jól feltarisznyálta Kálmánkáját. Ahogy kiért, nagy pihenhetnékje támadt, le is telepedett az eperfa alá, szemügyre vette, mit rejt a tömött tarisznya. Addig nézegette, míg egészen üresre ette. Aztán leheveredett, egy kis sziesztázás végett. Mire felébredt, a nap magasan járt, már nem találta értelmét a megerőltető munkába belefogni.

Hát ennek, a férfivá soha nem növő ifjúnak szemelték ki, a szembeszomszédék csinos, talpraesett lányát, Margitot, az előre látó szülők. Ha sokat nem is hoz a háztartásba, ügyes, tűzrőlpattant menyecske válik majd belőle.

Ha meg unoka születne a házasságból, akkor nem hiába kapargattak Vasanitsék.

A szülők furfangja nagy szerepet játszott.

Egy szódavízvásárlás alkalmával megkérdezték a nagyra törekvő apát, áteresztené-e Margitot hét végén, kicsit besegíteni, a sok vendég kiszolgálásában. György bácsi jóba akart lenni a tekintélyes családdal, persze, hogy igent mondott.

Margit pedig belesétált a csapdába, csinosan, fürgén forgolódott a pult mögött.

— Menjél már oda és udvarolj kisfiam, légy kedves ehhöz a lányhoz! — bíztatta fiát Vasanitsné.

— Eeküd az engem…— vigyorgott Kálmuska.

— Légy férfi, te anyámasszony katonája! Nézd meg, milyen formás fara van — villant a Viktor szeme, stuccolt kis bajuszát végigsimítva.

— De ha pofon vág? — billentette oldalra a fejét aggodalmas szájhúzással az örök gyerek.

— Jobban jársz, ha ő ad, mert nekem már nagyon viszket a tenyerem…

— Ne bosszantsd az apádat kisfiam, tudsz te udvarolni, ha akarsz.

Hát elindult Kálmuska udvarolni. Kövér nyakán gyöngyözött a félelem.

Margit tálcával lépett ki a pult mögül. Sok szoknyához szokott csípője ringott, ahogy a fiú mellett ellibegett. Mintha ott se lett volna a szerencsétlen, pedig már nyitotta is a száját, de árva hang nem sok, annyi se jött ki azon. Laposat pislantott apjára, az bíztatóan intett… muszáj volt már tenni valamit.

Margit mellé sündörgött, aztán váratlanul belecsípett a könyöke fölött gömbölyödő karjába.

A lány villámgyorsan fordult felé, emelte is a tálcát, hogy azzal sújtson le, szája már a h….-t formázta, de ahogy a papírmasé alkalmatosság a levegőben, a becsmérlő szó a torkában rekedt meg. Tekintete Viktoréval találkozott…

Leejtett kézzel ennyit mondott:

— Maraggyál Kálmánka, mer megütlek — és megtörtént az a csoda, hogy szabad kezével megsimogatta a gyermekded arcot. Aztán ment tovább a dolgára.

Az meg felemelte tömzsi ujjait, a nemremélt megtiszteltetésben részesült arcához.

Ezután úgy a Margit nyomába szegődött, hogy az nem győzte félrekotorgatni, hogy ne akadályozza a sürgés-forgásban.

Hogy mégis levegőnek nézte őt a lány, az nagyon elgondolkodtatta.

Már régen megfigyelte Kálmus, hogy a söntéstől elmenő legényeknek milyen sikere van Margitnál. Rájuk visszanevetett, és azok olyan jól értettek a nyelvén. Ő megpróbálta utánozni a legényeket, de torkán akadt már az itóka is, mert nem gondolta, hogy az pokoli tűzként fogja égetni.

— Kérek egy felest. Abbul a tüzesbül Viktor bátyám, ami bátorságot ád, aztán megyek a lányokhoz! — Ezt hallotta folyton, és megfigyelte, milyen mozdulattal hajították le a torkukon azt a méregerős kisüstit. Gondolta, biztosan abban rejlik az igazi virtus, hogy a legény nem ijed meg az erős italtól. Hát végigkóstolta a polcon sorakozó üvegeket. Nem nagyon ízlett egyik sem, ám volt ott egy aranybarna nedű, aminek az ízére igencsak rákapott Kálmánka.

Csakhogy nála valahogyan visszafelé sült el a dolog, nem lett ő egy cseppet sem bátrabb, sem kívánatosabb, ellenben lábai elnehezültek, feje kótyagossá válva csak úgy vitte, amerre nem is akart menni. Le kellett ülnie egy rejtett zugba, ahol bóbiskolva talált rá az apja nem egyszer.

Az lett a vége, hogy Viktor eltiltotta azoktól a palackoktól, különös tekintettel a rumosüvegre. A pincelakat kulcsát meg egyenesen elzárta előle. Csak apjával együtt mehetett le a hordók birodalmába.

Amikor a pincéből felhoztak pár hordót, segítségül kellett hívniuk a szomszédot is, a cipekedéshez. Aztán Viktor hiába nézett utána, hiába kutakodott, úgy tűnt, mintha egy kis 20 literes rumos hiányzanék.

— Ejnye, ezt megfújta a szomszéd — dühöngött magában, de bizonyítéka nem volt, hát mást nem tehetett, mint feltűnően ridegen bánt a segítővel, és várta az alkalmat, hogy majdcsak lesz módja lecsapni a tolvajra.

Hanem az igencsak figyelmessé tette a kocsmárost, hogy a szemmel tartott üvegekből nem hibádzik az itóka, Kálmus mégis sokat szunyókál. Minden ebéd után kijelentette:

— Akkor én most megyek aludni egyet a körtefa alá.

Ott talált rá nap-mint nap, késő délután.

— Hé, te hétalvó! — rázta meg a vállát az apja, és gyanús illat csapta meg az orrát a felriadó felől. Besietett az ivóba, leemelte a megjelölt rumosüveget, de abból nem hiányzott egy kortynyi ital sem.

Már derengett valami az öreg fejében, mégis érthetetlen volt, hogy a pincekulcs az õ zsebében, az üveg sértetlen, honnét a rum gőze a fia fejében? 

Egy délután az udvaron átmenő kocsmáros megtorpant. Távolról ismerős, furcsa hangokat hozott a szél, mintha nem a kert felől jönne…Viktor elindult a hang irányába.

A körtefa alatt nem volt senki, de az úton feküdt a hosszú létra, aminek a helye a pajta falánál lett volna, mellette húzta a lóbőrt, Kálmánka. Ahogy föléje hajolt az apja, épp kifelé fújta a rumtól gőzös lélegzetét és édesdeden elmosolyodott, ajkán fényes csepp jelent meg a szép álom igazolására.

— No, a teremtésit neki, ezt megfogom! — Akkor otthagyta, de nem egészen értette még a létra szerepét.

Estefelé kicsit bicegve került elő a gyerek, de nem panaszkodott egy hang nem sok, annyit se.

Másnap, ahogy a finom ebéd nyomát eltörölte Kálmus az orra alól, felállt, hogy titokzatos útjára induljon. Ekkor nem várta meg Viktor, hogy majd alkonyatkor kerüljön elő, kialudva a gazdag ebédet, meg a rumgőzt, hanem azon nyomban utána eredt, óvatosan, macskát megszégyenítő léptekkel.

Kálmus egyenesen a létráért ment, azt szépen a szénapadláshoz támasztotta, aztán tőle szokatlan fürgeséggel mászott fel rajta. Onnét a magasból lenézett, megvakarta a kobakját, majd nagy nyögések kíséretében kezdte felhúzni maga után, az árulkodni képes lajtorját.

— Híjnye, ez meg mire készül? — csudálkozott Viktor, és várt csendben. Sokáig nem történt semmi, míg fel nem hangzott az éktelen horkolás. A szemközti körtefára is felmászott, de onnét semmit nem lehetett látni. Leült a fa alá.

Egy jó óra is eltelhetett, nagyon fárasztotta a várakozás, de nem tágított. Egyszercsak zizegett a szalma, és megjelent fent a létra vége, csúszott lefelé, míg talajt nem fogott. Kálmán hasmánt óvatoskodva lekászálódott rajta, majd gondosan lefektette a falhoz, és elindult a ház felé.

Viktor felmászott a padlásra, ugyanazon az úton, mint a fia, és kotorászni kezdett a szénában.

Amikor koppant valami, akkor lehuppant a kerekebbik felére. A gyanú beigazolódva kuncogott a félhomályban.

— Ehhez bezzeg nagy esze volt! — motyogta hitetlenkedve, és ült ott egy darabig, aztán amikor kigondolta mi a teendő, visszakotorta a szénát a gömbölyödő, rejtett kincsre és lemászott. Amíg a lajtorját a helyére cipelte, arra is rájött, miért feküdt az tegnap keresztben az úton, a Kálmussal olyan megértésben. Mert megbotlott a bakháton, és majdnem elvágódott. Akkor részegen Kálmán is elesett, és ott, rögtön el is aludt, a terhét elejtve. Ma aztán fönn akarta kialudni magát, de azt nem szerette volna, hogy utána másszon valaki, vagy elvigye onnét a létrát. Hitetlenkedve csóválta a fejét még akkor is, amikor másnap, ebéd előtt Margitot félre vonta.

— Ha megettük a levest, én kimegyek, mintha szólított volna valaki, te meg gyere utánam.

— Minek?

— Kimegyünk a pajtához, én felmászok a padlásra, te meg visszateszed a létrát a fal aljába.

— Akkor nem tud lemászni, ki elül akar ott elbújni? — ámult a lány, de aztán esett csak le az álla, amikor Viktor így folytatta:

— Ne sokat kérdezz, majd megérted, de megvan az eltűnt rum. Meg aztán nem is olyan hülye ez a Kálmus gyerek, mint hiszed!

Amikor a létrát visszatette Margit a helyére, még leszólt Vasanits:

— Mondd meg bent, hogy nem vagyok éhes, a főzeléket eltehetik vacsorára.

Hamarosan zörgött a létra, mászott fel a rumra szomjas fiú, és eszébe se jutott a homályban körülnézni. Szuszogva nyúlt fel a gerenda mögé szúrt szalmaszálért, és amikor a hordó akonája helyére akarta dugni, hogy szívjon egy jóleső nagyot a finom nedűből, a lába földbe — azaz szénába — gyökerezett. Erős marok ragadta meg a lopó kezét.

— Csak azt áruld el fiam, hogyan hoztad fel ide?

 

A körtefa alatt — a Kálmánka után odáig lopakodott — Margit állt megkövülten, amikor a szénapadlás széles ajtajában a két férfi azon vitatkozott, hogy most hogyan vigyék le azt, a megfogni is nehéz rumoshordót.

(meghallgatom)

Média

Kire bízzam

2009.05.19. Koosán Ildikó 10

Elolvasta:
321

(meghallgatom)

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?

Milyen hazába, kinek írjam?

Milyen motetta szent hevére,

Milyen ezüstbe fürdő éjre,

Milyen barbár, durva szavakra,

Lódobogásra, lélekharangra,

Milyen vajúdó állati testre,

Milyen villámra, fergetegre,

Milyen ugarba vetett magra,

Milyen vulkáni tűz-salakra,

Milyen kardélen kéklő fényre,

Milyen irdatlan szenvedélyre?

Égő könnyek, ha megerednek

Milyen folyammal versenyezzek,

Milyen áradás, lavina, átok

Rejtse magába elmúlásod,

Zsombékjaim zsurlóhegyére

Milyen apadó ártatlan vérre,

Hová rejtsem el hallgatásom,

Keresztre vert feltámadásom

A fájdalmat mert szóra bírtam?

Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?

Média

Hattyúdal

2009.05.19. Serfőző Attila 18

Elolvasta:
312

(meghallgatom)

Csöndes hamudba rajzolom nevemet,

 szellőktől féltve erődöt emelek köré.

Könnyekkel tapasztok falakat,

ha jössz, érezd, mennyire vártalak.

Kelő Napunk felé,

lassú léptekkel siess!

Média

Májusban, a halak

2009.05.21. Péter Erika 26

Elolvasta:
327

(meghallgatom)

Rád gondolok

kedves,

magányos tükrök

között,

mosolyba öltözött,

gyűrött

tapéták

nádmintáiban

szeretném

szembelátni

magam,

magammal,

hisz májusban,

a halak csillogni

akarnak,

és mert

megszülettél.

Média

Egy molypille emlékére

2009.05.18. Péter Erika 32

Elolvasta:
343
…de útjába gyertya nyúlt,

(meghallgatom)

Csupán molypille szállt

gyapjúkardigánra,

– pillanatnyi éhét

csillapítani –

sötét felé röppent,

útjába gyertya nyúlt,

s kamikázé-tánccal

tűzhalálba hullt.

Média

Elnézlek

2009.05.14. Serfőző Attila 12

Elolvasta:
379

(meghallgatom)

Kapaszkodom,

 engedd!

Színehagyott lelkektől,

gyönyörűséges titkaidba

menekülök.

Pillantásod meztelenít.

Mozdulatod szít,

egy másik hangra buzdít.

Kitakarva énekelj velem!

Média

Auteur Anonyme Jó napot hölgyem

2009.05.18. Koosán Ildikó 8

Elolvasta:
336
Fordította Koosán Ildikó

 

(meghallgatom)

 

Jó napot hölgyem

 

 

Jó napot hölgyem

Hány óra van?

Éppen délidő.

Ki az ki válaszol?

A kis egér az, ő,

Ha ő, hát merre van?

A kalapban uram,

ha ott, hát mit csinál?

Csipkét minta után.

És vajon kinek?

Párizs hölgyeinek.

Akik kalapján kis szürke egértől 

aranyos pompon,

a legszebbek, őszintén mondom.

 

 

                       

Bonjour madame

 

Bonjour madame
Quelle heure est-il ?
Il est midi
Qu’est-ce qui l’a dit ?
La petite souris
Où donc est-elle ?
Dans la chapelle
Que fait-elle ?
De la dentelle
Pour qui ?
Pour les dames de Paris
Qui portent des petits souliers gris
Pinpon d’or
La plus belle est en dehors.

(meghallgatom)

Média

Negyven szeretőm volt

2009.05.14. Sonkoly Éva 29

Elolvasta:
368
– mondta, kezében a kávéscsészét forgatta, s elfújta mellettem a cigarettafüstöt.*

(meghallgatom)

— Számoltad? — kérdeztem, mert hirtelen nem tudtam mit mondani.

Negyvenes nő ült velem szemben. Karcsú, még szép jelenség, de arcát mintha pókháló borította volna, apró ráncok korán  mutatták, múlnak az évek. Cigaretta nyoma gondoltam, amikor először találkoztunk.

Másik megyében élt, ahol én néha vendég voltam. Egy-egy vacsoránál futottunk össze. Ő a férjével, én a barátommal, közös asztalnál. Aztán a férfiak külön vonultak. Így ért a furcsa vallomás.

Kérdésemre vállat vonva cinikusan válaszolta:

— Persze, hogy számoltam!

Negyvennégy lehet, vontam meg magamban a mérleget. Húsz éve számol, fél évenként cserélődtek a férfiak?

Én öt éve látom. Mindig vidám, olyan feleslegesen nem beszélő, frappáns gondolatokat közlő, érdekes nő.

Öt éve nekem a barátomon kívül senki… Nem vagyunk egyformák!

— Tudod — kezdte a történetét — valamikor szép lány voltam, amikor először… Szóval, valaki összetörte a szívemet, én pedig azt hittem, ő az igazi. Egy fenét!

Kiitta a kávéját, tovább forgatta az üres csészét, mint aki abban keresi a múltat.

— Összeszedtem magam, karriert építettem — gondolkodik.

Tudom róla, hogy egy jól működő Kft vezető helyettese. Miért nem ő a főnök? — ötlött fel bennem a kérdés.

A Kft vezetője kicsit távolabb ürítgette a poharát, de fél szemmel gyakran nézett felénk. No, nem engem nézeget, értettem meg hirtelen.

— Ahhoz, hogy egy nő sikeres legyen, némi áldozat is kell — folytatta Kata könnyed hangvétellel. — Kihasználtam mindenkit, akit akartam. Három nyelven beszélek. Sok külföldi utam volt. Jó szeretők az orosz férfiak. Sokat nem várhat tőlük az ember, mert a romantika elveszi az eszüket…

Olyan magabiztosan mesélt, hogy meglepett, főleg az intim részletekkel.

Hasonló a hasonlónak mesél, villant fel bennem. Mit gondolhat rólam? Jövök, megyek, tudja-e, hogy hozzá képest unalmas az életem, én “csak” tanítok.

Mintha megérezte volna…

— Tudom, hogy most megbotránkoztatlak, de olyan jólesik végre valakinek elmondani. Azért, mert soha nem hittem, hogy újra találkozhatok a szerelemmel. Egy éve történt. Véletlen, egy internetes játékon ismertem meg.

— Akkor volt a férjed kórházban? — kérdeztem.

— Igen! Hidd el, látogattam rendesen. Mindent megtettem érte. Meggyógyult — válaszolta.

— És a játszótársad? — kérdeztem.

— Hát, ez az, amiért mesélek… Azt hiszem — újabb cigarettafüst —,  ő volt az egyetlen, igazi szerelem az életemben! — kanalát forgatja, szinte keveri vele az eseményeket.

— Volt? — csodálkoztam.

— Kidobott! — folytatja. — Bár ő szakításnak nevezte, szerinte becsületesen bevallotta, talált mást. Hónapok óta tudtam, hárman vagyunk az életében. Feleség, új szerelem, meg én. Hidd el annyira szerettem, hogy nem voltam soha számonkérő, féltékeny. Nem bántam volna, ha így marad, de nem. Vége!    

Bort töltött magának, ivott. Mélyültek arcán a redők. Mint egy férfi! — gondoltam. Aztán, csak úgy magamban, elnézést kértem a gondolatért, hiszen közülük sem mindenki ilyen.

Hol romlott el az élete? Csalódás? Nekem is volt. Karrierépítés? Az nem volt. Én a családi életet, gyerekeket választottam, az is a múlt…

Hirtelen észrevettem a fehér abroszon a foltokat, sűrű fojtogató lett a levegő.

Elnézést kértem, kiléptem az épület elé.

Friss levegő, holdfény, távoli lámpák parázsló fényei mutatták a hosszú utat.  Utak. Sokfélék, ahogy mi emberek. Választhatunk?

(meghallgatom)

Média

Premier plán

2009.05.14. Péter Erika 56

Elolvasta:
351
…szomjunk szilánkra hull
(meghallgatom)

 

A Feltámadás

csodája rohan.

Csak bolond ordibál

búgóhangú széllel,

a film pereg, egy

pohár víz feldől,

s szomjunk szilánkra hull

– szirénazenével.

Média

Arckép

2009.05.10. Serfőző Attila 13

Elolvasta:
319

(meghallgatom)

Kortyonként veszem

tested ékszerét.

 – cserbenhagy a dermedt agy –

Már csak te vagy

meg én.

Kelepcédben

zihálok,

világom zárt peremén…

Média

Jelen

2009.05.12. Serfőző Attila 10

Elolvasta:
331

(meghallgatom)

 Felhők mögé látok.

Nem zavar homály, sem átok,

sem koppanásaim.

Vendég voltam, kiegyenesedtem,

fáradt léptek maradtak csak bennem,

fölém hajló pesszimista órák,

kísérleti egyezségek…

a kimerült csend.

*

Érintetlenséged enyhe illata,

szemlesütve megáld.

Média

Szemlélődés

2009.05.13. Petz György 18

Elolvasta:
349

Tisztelet Rilkének

(meghallgatom)

 

Meglátod az idillt másban – a pillanatot látod.

Észreveszed kőtöredéken a templomot,

a szentségtartó hol lehetett – tudod, nem látod,

ha ott volna most – hiába bámulnád, nem érted.

Pedig neked húzták föl az épületet, te, későn-

született, fánumból kimaradt profán, te tömeg.

Mindenség súlytalanja, pedig azért énekelsz föl-

fele, hogy idemaradjon a nehézség, s szárnyalj.

Kudarc minden templom, leendő törmelék,

amit az eszme tart össze, mi nélküle épebb.

Menj tovább, mohos kövekre nézd, arany nap

hogy hull, a harmat felkapaszkodik felhőkig,

ha jól figyelsz, átmossa lelked, mit Isten fújt.

 

Média

Vulva és völgy [18]

2009.05.05. Válóczy Szilvia 22

Elolvasta:
337

(meghallgatom)

Blúzom alatt, dombjaim hegyén
Izgalom bizsereg…
A levegőben áramló vétség
Annyira, de annyira hideg,
S mégis forrón lüktet,
Akár testemben a vér,
Izzó lávaként csap fel csóktalanul.

Hámozott ruháim
Szerte-szét ölelik a sötét teret,
Egymagamban a kéj
Szertelen vet meg ágyakat,
Köröttem ?rzött vágyakat
Kerget kint a szél,
Párnáim húznak maguk felé.

Vonaglik a csend,
Áhított üres ölelések helyett
Ujjaim indulnak selymes b?römön,
Most ez minden örömöm,
A láz, mi fogva tart,
S önz? valóságában
Gyönyörbe hív kíméletlenül.

Combjaim nyílnak az ég felé,
A buja Hold is kívánva kér…
Gyengéd mosolya ledér,
Rám nevet, fényével betakar,
Feszült mellemen lángja belém mar,
Érintését?l fáklyává válok,
Nem bírom tovább… Megadom magam.

Bels?mben lázadok,
Akarva akarok mindent…
Sikamlós ujjaim közt, csiklómra vetült
Körkörös szerpentinjein ül
Sikolyaimnak halk szava,
Mint puhán érintett, vágyakba rejtett
Ezernyi csodálatos kívánalom.

Csíp?m emelem fel, s még feljebb,
Ritmusként járom ágyas táncom,
Ügyes kezeim utat parancsolnak,
Játékom hüvelyembe mártom,
Csodálattá folyt parázna b?nöm
Kényeztet és szeretkezik,
És én gátlástalanul élvezem.

Fenekem alatt a gy?rött paplan
Lágyan simogat,
Hátam közepét?l zilálva tapogat,
Szinte felfal, csókol, nyalogat…
És süpped?, illatos valóságába t?röm
Az andalító perceket…
Mámorító oltalma szinte elnyel.

Forró lélekké olvad minden érintés,
Bels? pontomban robban,
Az összehúzott mennybéli varázs,
Kéjt?l f?tött, nedves hovatartozás…
S végül… Csendben alélok…
Fáradt testemre bágyadt álom vetül.

 

Média

STÁLGYAK

2009.05.05. Petz György 16

Elolvasta:
458
Némileg enigmatikus, úgy a 18. század tájékán.
(meghallgatom)

Rejtőzni hívlak, megtalálj,

a búcsúzás nem búcsúzás,

csak szó a szó után talán.

Mondd, merre éltél, földi lány,

míg eget jártam hajdanán,

és megkevertem odaát

az eget és a földanyát,

s már nem tudom, melyik melyik,

de bizonyosan megteszik,

hogy helyet adnak, aszerint,

hogy fönn van lenn és lent a fönt,

és közepibe könyököl,

kit úgy hívlak, Megtalálj.

 

Média

K é r d é s e k

2009.05.10. Koosán Ildikó 17

Elolvasta:
329
*saját fotó

(meghallgatom)

Milyen mágneses fények,

s tengerek

habjából lép elő az élet?

Csillag-por felhőkből miért

születnek ősidők óta

e furcsa lények,

az emberek?

Miért éppen én,

miért éppen ő?

Leélni

létünkre szánt időt,

a folyton előre kergetőt,

ki rendeli?

S ki engedi

az elmúlás küszöbén

figyelni még a szóra?

Miért éppen én,

miért éppen ő

léphet

a semmi tengerén

hánykolódó, süllyed?

hajóra?

Milyen galaxis vár

majd engem?

s mi várja akkor őt?

Ki küld új mágneses erőt

a földre, ha már

nem létezem?

Média

Leszel kivert eb….

2009.05.03. Koosán Ildikó 19

Elolvasta:
331

  (meghallgatom)

 

Tálcán teszik szívük eléd,

bőségszaru az asztalon,

ínyenc falat vár, s küldenéd,

turkálsz, bőszít az unalom…

 

Asztalod holnap, ha üres,

-lásd, a reflex mily emberi-

leszel kivert eb, s oly kezes,

ki a morzsát is felszedi!

 

 

Média

Utazás

2009.05.04. Irlanda Máté 8

Elolvasta:
308
meghallgatható

(meghallgatom)

Sétálok a halott városban. Csak a közvilágítás elszórt lámpái dacolnak a sötéttel. Hideg fények, sárga villogás minden sarkon. Személytelen, apokaliptikus látomás az egész mértanilag elrendezett káosz.
Fél tizenegy. Húsz perc és buszon ülök, ami elvileg hazavisz. De hát ki tudja? Annyi minden történhet. (Megvan-e még az az otthon?) Még csak három napja? Érdekes. Már az egész fakulni kezdett, mint egy soha meg nem történ? álom emléke.
És tessék, már ott is vagyok. Ahogy a soha nem várt, alattomos flashback, kúsznak fel ereimen az emlékek agyamig, és már nem itt vagyok, már nem én vagyok. (Ki vagyok?) Magával ragadnak a múlt képei, hogy újra ott üljek a coffe shop édeskés marihuánafüstjében.

    Húsz óra buszon, nem egy álomutazás. Már nem vágytunk semmi másra, csak hogy beüljünk valahová, az els? szembejöv? helyre és tekerjünk egy cigit. Nem a hétköznapok alaktalan szürkeségét?l való elszakadás vágya hajtott, a rituálé csábított minket. Boldogság feszített belülr?l, vigyor vágta két részre az arcunk. Három mosolygó, békés vággyal felfújt léggömb sodródik Amszterdam forgatagában. Aztán persze válogattunk. Ez is hozzátartozott az egészhez. Tulajdonképpen már az utolsó, buszon eltöltött óra, a téblábolás a külvárosban, ahogy pénzt veszünk le az automatáról szorongva, vajon minden rendben van-e, már mindezek a látszólag teljesen hétköznapi, s?t unalmasnak t?n?, ködbevesz? részletek is a rituálét gazdagítják. Alig telik el negyed óra, és tüd?nk tele füsttel, fejünk képekkel, szemünk lélekkel, fülünk lágy zenével. Sodródunk a színek között. A beszélgetés akadozik, már-már állati szintre süllyed. Egy-egy jóles? hümmögés, mély leveg?vételek zaja. Félmosoly villan csöndben. Kávét szürcsölünk. Feladat teljesítve, élmények begy?jtve. Vissza az utcára. Szédülünk. Boldogság, vágy, látvány, f?, hasis, mind a kezünkre játszanak a szépség utáni hajszában. De nekem ez nem elég. Mindig több kell. Még egy pohár, még egy cigi, még egy n?, még egy menet, még egy figyelmeztetés, még egy kis pénz a gépbe, még egy lap az asztalnál, még egy út. Még egy élet. Még egy perc. És most mámorra szomjazom. Újabb húsz perc múlva már szegényebb vagyok tizennyolc euroval, és gazdagabb egy doboz ecuadori gombával. Egy padon ülve majszolom el.
Persze, el?tte még belehánytam egy virágtartóba a f?utcán, amikor már annyira forgott a világ, hogy az szinte elviselhetetlen volt, és a szívem úgy vert, mint egy sebzett madár, aki a róka karmából akar szabadulni. Hát megszabadultam a rókától.
Úgy számoltam, hogy körülbelül egy óra múlva kezd el hatni a varázsszer, de hát az id? megváltozott. Tíz perc, és érzem, ahogy a f? hatását elnyomja valami sokkal intenzívebb. Újabb öt perc, és tudom, hogy mennünk kell. Mindenki megy valahová, de a legtöbben sosem érkeznek meg, mert nem értik, hogy az út maga a cél, mert a cél nem a vég, inkább egy új verseny kezdete, a babérok learatásának ideje, és végül az emlékezés. Valami mindig van, valahová mindig megyünk.
– Már vártalak – suttogom, mert ekkorra már minden szín másképpen viselkedik, mint ahogy szokott. Nem rejt?znek, megmutatják igaz valójukat. Négy-ötdimenziós fényképként suhan el a világ. Tudom, mi volt, élem, mi van, értem, mi lesz. Minden állandó, bár minden változik, de most tetten érem a folyamatot, látom a m?ködési elvet, értem, hogy a kígyó önmaga farkába harap.
Beülünk egy coffeshopba, és csinálunk még egy cigit. Kezdem elveszíteni a fonalat, de még tartom magam. Még nem csak a testem mozog a mások által is észlelhet? dimenzióban. Még… Aztán hirtelen vége. Agyam józan része behúzza csápjait, aludni tér. Engedi, hogy történjen, aminek történni kell.
Álmodom. Kívülr?l látom magam, ahogy a vonat padlóján fekszem teljesen képtelenül arra, hogy megmozduljak. A nevem visszhangzik a fülemben, mint egy mantra, ami megvéd a gonosztól, vagy a teljes szellemi megsemmisülést?l. Snitt. Sétálunk, és járókel?ket rángatok, hogy belevigyorogjak az arcukba, hogy lássam a reakciójuk. (?) Rendszerhiba. Törlés. Hófehér vagyok, vagyis inkább kristályszer?en áttetsz?. Vagy mint egy üvegszobor, amit belülr?l tölt meg a fény. Fekszem. Vagy állok. Nem tudom, nem számít. A semmi vesz körbe, a tökéletes hiány. Nem tudom, merre van a fent és a lent, a jobbra, vagy a balra. Egy várost látok, tele nyüzsg? emberekkel. Csak bámulom a káoszt. Ugyanazok az arcok suhannak el mellettem, kavargó összevisszaságban. Amint rájövök, hogy a világot látom, és észreveszem a rendszert a rendszertelenségben, a képek tovább vezetnek, megmutatják az életet a maga értelmetlen rohanásában, ahogy forog a kerék, és mindig ugyanazok a szimbólumok térnek vissza. (Forog a kerék, tegyék meg tétjeiket! Ha nem kockáztat, nem is nyerhet. Forog a kerék.)
Nem teszünk semmit. Semmi sem változik. Rohanunk, futkosunk, irányítani próbálunk. Látom az istenek vigyorát, hallom a gúnykacajt. A kiáltásokat. (Tegyék meg tétjeiket!) Minden feledésbe merül, kivéve a rombolást. A békére nem emlékszünk.
És eljött a perc, amit annyian megjósoltak, de senki nem hitt el, egy-két ostoba gondolkodón, és az elmaradhatatlan holdkórosokon kívül. Mikor már a Stonehenge is leomlott, a piramisokat ellepte a homok, az Eiffel-tornyot megette a rozsda. Mikor már a növényvilág is feltámadt, és visszahódította jogos jussát, az utolsó utáni háborút követ?en, mikor már az állatok mind kipusztultak (?k korán halnak, hozsánna néked ember!), egy elfeledett barlangból el?mászik az utolsó ember, akivel már senki nem számolt. Szakálla térdét verdesi, fogai kihullottak, beszélni már alig tud, de nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy létezik. Estéit azzal tölti, hogy próbálja felidézni a régen nem hallott szavakat, nehogy végleg feledésbe merüljenek. Ebben nagy segítségére vannak a mindenhol fellelhet? szemétlerakatok, elpusztíthatatlan, soha le nem bomló m?anyagdarabkák…
Egy napon, amikor már a legkevésbé sem emlékeztet emberre, felmerül benne az elpusztult civilizáció képe, ahogyan ? emlékszik rá. Az utolsó épület a Földön nem templom, és nem is bunker, hanem egy Plaza, ahol a McDonald’s zár utoljára. Akárhogy er?lteti az agyát, csak ez jut eszébe. Meg a pusztulás képe. Feladja. Rádöbben, hogy már nem ? az utolsó ember, mert az ember – tök egyedül – csak egy lélegz? gép, akit a gondolatai csak zavarnak fennmaradásban. Éhen hal. (Törlés; Töröld már ki az istenért! Ez túl negatív. Túl negatív. De igaz…)

    Hason fekszem egy parkban. Lassan térek magamhoz. Két fiú, és egy lány néz rám, kerekre tágult szemekkel. Kérdeznek, de nem értem. A zsebembe nyúlok, zsetonokat húzok el?, és megpróbálok rájönni a funkciójukra. Aztán a másik zsebemb?l el?kerül valami beteg doboz, és ahogyan Bruce Willis az utolsó halálos összecsapás után, egy cigit dugok a számba. Az els? slukk után, már nagyjából tudok beszélni.
– Mi történt? – kérdem. Értetlenül néznek rám. Megköszörülöm a torkom, és úja megszólalnék, de ekkor végignézek magamon. A kezem sáros, a hajamban f?szálak, a szájamban föld, a zakóm csupa kosz. A nadrágom nedves. Pont, pont, pont.
– Hol vagyok? Mi történt? Where in the hell am I?
– Nyugi. Most már minden rendben. Nála fogunk lakni – mutat az egyik fiú a lányra. Ekkor tudatosul bennem, a srácok az unokatestvéreim. Sétálunk. Még mindig nem teljesen értem, hogy mi történt, de nem baj. Még dolgozik bennem a természetes tudás. Megérkezünk. Lezuhanyozok. Még mindig kába vagyok kissé. Elalszom…

Média

Rejtekem

2009.05.04. Serfőző Attila 12

Elolvasta:
317

(meghallgatom)

Húzódj rejtekembe,

óvni vágylak.

Tőlem védelek,

hogy magamnak

maradj.

Szárnyalj, ne légy’ birtokom!

Mindened veszem,

s bőkézzel

visszaadom.

*

A száraz avart gyűjtő est,

sejlő alakodra ásít…

Média

A mámor kapui – Alkohol

2009.05.05. Irlanda Máté 15

Elolvasta:
337

(meghallgatom)

A Bor

Az első korty Borban mindig a halál bújik arra várva, hogy el?törjön, és meglepjen a korty halálszerűségével. Rádfolyik, elönt, bánatba merülsz, és ezt csak a második korty Borban tudod feloldani, de a második korty is átejt: csak súlyokat kapsz, amik egyre mélyebbre húznak, az önsajnálat és a halálfélelem mocsarába. A harmadik korty eljövetelére várva bámulsz ki a pohár pereme fölött. Az új messiás szétomlik a szádban és a levegő felé taszigál, hogy a negyedik korty áthúzzon a sötétség egyre vékonyuló homályfalán. A maradék Bor, a szomorúság emlékének feledésére kell. Hirtelen meglátod saját céltalan életed  minden rossz döntését, és elkeseredettségedben  egyre többet kortyolsz. A mámorig. Muszáj innod, hogy megértsd mit rontottál el, és elfelejtsd a következményeket egy kis időre. A Bor, bánatba kerget. Felmagasztal.

A Sör

Jéghideg arany ömlik a szádba, hogy ostoba kis szédülésekbe lökjön. Bámulsz, bambulsz, arcodhoz szorítod a hideg üveget, csak hogy érezd a hűvösséget, hogy elhidd: igen, ez a tömörnek tűnő jéghideg aranytömb létezik, most kortyolod, a kezedben tartod, kielégít, lebutít. Sörtől berúgni dagadás. Óriásra hízol, ostobán csillámlik a szemed. Elernyedsz, ellazulsz. Nagy vizelések. Elalszol.

A Vodka

Íztelen, színtelen, folyékony barát. Rátámaszkodhatsz, ha bánatos vagy. Átkarol, megsegít, csak hogy az első sarkon elgáncsoljon, és te hörögve heverj a hátadon a hóban. Heversz, heverészel. Arcod kigyullad, szemed fénylik. Feltápászkodsz.

A Pálinka

A Pálinka mindig dalt jelent, és barátokat. Nagy dalokat, hihetetlen meséket. Vállveregetést, meleg öleléseket. Kedélyeskedést. Meg persze hányást. Pálinkától hányni, nem szégyen, inkább bátorság. Ha már egyszer lement, még egyszer megkóstolni, igazán nagy er?re vall. Mar, habzik, a szájad szélére ül letörölhetetlen mocskos gennyként. Elájulsz.

A Pezsgő

Ostoba csilingelés, kacagó Istennő. Száraz karcolás csiklandozza a torkod, és újra, meg újra megdöntöd a poharat, hogy nevethess még egyet, még egyszer, ugyanúgy, mint az előbb. Jégbe hűtött, dögös nőstény, kívánatos fenevad. Mögéd osonva, váratlanul, vigyorgó arccal csap fejbe, hogy beájulj az asztal alá, a padló fölött lebegve pár centivel. Csapongó kéjencnő.

Az Abszint

Lángoló Tündér. Ez nem  a szokásos. Ez rögtön felszívódik, hogy az ereidben keringve, véredet lángra lobbantva kergessen az őrületbe. Halk szavakat suttog, átölel, szájadra forr, friss csókot varázsol ajkaidra. Lázadsz, dühöngsz, nevetsz, kívánsz, táncolsz. Szeretsz, ölelsz. Elpusztulsz.

Humor

Vizsgázik a macska

2009.05.05. Mentovics Éva 14

Elolvasta:
356
… avagy hogyan fogjuk meg a munka könnyebbik oldalát?

(meghallgatom)

(Helyszín: falusi fészer.

Egy rozoga szekérre halmozott szalma tetején feszít méltóságteljesen három öreg macska.

El?ttük áll az eleinte kissé megszeppent fiatal kandúr, akinek számot kell adnia az eddig megszerzett tudásáról.)

Vizsgázik a macska

Ebédkészítésből vizsgázik a macska.

– Kizárt, hogy átmenjen, nézz rá, tiszta mafla.

– Ingerszegény volt tán otthon a környezet?
– Szerinted? Az anyja polcboltban kölykezett.

Szemöldökét mélám felhúzza a mester:

– Él bennem a gyanú: megbuktattam egyszer.

– Húsvét előtt – szerdán – én is már megvágtam,

egeret keresett egy bödön lekvárban.

– Figyelje a számat, olvasom a tételt:

Hogy szerez a macska puszta manccsal ételt?

Porszívózná éppen otthon a szőnyeget,

mit tesz, ha egy egér épp arra őgyeleg?

Er?sen koncentrál, tép?ődik magában…

– Olyan, mint az amott, kéklő pizsamában?

– M’ért lenne oly fontos ez az apró részlet?

Be kell, hogy cserkéssze – egyszerű a képlet.

Nebulónk nem izgul, pillantása komor.

– Eredjek utána? – mancsaival dobol…

– Töprengjen csak tovább! Minden mese írja,

hogy jár el egy macska – már hogyha nem birka.

– Említsek címeket? Lehet, hogy olvasott?

Vannak benne rókák, becsapott ordasok…

settenkedő macskák, szemtelen egerek…

Ááá… a diplomáról ezennel letehet.

De ha az egérsport nem érdekli magát,

rendeljen a Catből egy éttermi kaját!

– Nem lehet egy macska ennyire agyatlan…

szerencsétlen egér öt perce hanyatt van.

Alig kap levegőt, csak vihog az árva…

úgy kékül a feje, mint a pizsamája.

– Aki nem sportmacska, adhat még magára,

ezért röhögtetem ebédem halálra –

majd kechupot, tányért, szalvétát vett el?…

– Így, kétezer nyolcban – haver – ez a nyerő.

Média

Anyám, veled

2009.04.29. Petz György 12

Elolvasta:
307
ellenvers lenne?

(meghallgatom)

Anyám, veled kezdtem a szerelmet,
amikor betegen vártalak, és te hűsen
jöttél ágyamhoz, odaültél, hogy mesélj.
rajtad volt az egész nap rohanása, a féltés,
bennem meg a düh, hogy miért nem vagy itt,
amikor másoknak juttatod magad ajándokát,
amíg én itt tehetetlen gyermekségemben várok,
egy életet átvészelek, ha megtalállak más nőben,
ha kibontom másik részemet, akit nem ismerek,
csak általad, mert belőled fakadnak föl azok a hangok,
melyek az örök születés teremtő jajjai, s utána béke,
amik túl vannak és egyszerre innen a mesék szikkadt
szavain, rendező “hepiendjén”, kérded, mit mesélj,
de én nem szólok, azt hiszed, buta dacból teszem,
pedig egész nap erre vártam, anyám, semmi mást:
hogy legyél, csupán, nekem, felejtsd el, hogy valakinek,
valahol te is gyerek vagy, mert nem bírom, hogy itt
mindenki csak gyerek, és ne legyen végre anyja valakinek.

 

 

Média

Anyám

2009.04.30. Válóczy Szilvia 13

Elolvasta:
385

(meghallgatom)

Anyám…

Illatodba rejtezem,

Messzeséget körbeszelő,

Féltőn gondoskodó,

Végtelen szeretetedbe,

Hol megnyugszom,

Ha bánatom gyúl…

S lelkedben pihenve,

Fájdalmam fakul.

Anyám…

Rózsák nyílnak

Minden lépted után.

Minden lázongás,

Mi úgy öl, némán,

Szerteszóródik…

Az öreg parkettán…

S Te finoman simogatsz,

Halk vigaszoddal.

Anyám…

Boldoggá érett már

Minden szavad.

Szelídséged féltve óv,

Könnyeket apaszt,

S az én könnyeimet is

Jóságod issza fel…

És önzetlen,

Sokat bírt teherként,

Határtalan ölel…

 

Egyéb

Barackvirág szirmok

2009.05.01. Dvorák Etela 32

Elolvasta:
372

(meghallgatom)

Mikor még mezítlábas gyerekek
fakarikákat kergettek,
s egy ágyban elfértek hárman is,
édesanyámnak
csodaparipa volt a mindene…
Kora hajnalban,
míg a kakas is
csak bóbiskolt,
ő már szaladt a kefével,
lószőrből labdát készített.
Szürkét,
/mert így hívta a csodaparipát/
szekérbe befogta,
pokrócba csavarkózva,
elindultak a dinnyeföldre.
Kis kunyhó, néhány fadarab,
s már a hársfatea illata
messzire szállt…

Most
a kerti padon üldögél,
két kezét ölébe rejti,
gondolatait a régmúltban felejti.
Barackvirág szirmok
hullanak hajába…

 

Média

Anyámban a gyermek

2009.05.02. Petz György 5

Elolvasta:
336

(meghallgatom)

Anyámban a gyermek; nem a kettő, aki fölnőtt,
de a hetvenötévesben a gyermek, aki eltévedt,
azt hitte, korral jár ész és tekintély, s a felnőttség
úgy adódik, ahogy a sejtek öregednek.
Téblábol a gyermek, elesik olykor anyám, félhetek,
rá ne essen, de belül van, puhára esik. Fölkelne,
de nem megy anyámnak, mert kívül már nem gyerek.

 

Média

Anyám, hol hagytad

2009.04.28. Petz György 20

Elolvasta:
312

(meghallgatom)

Anyám, hol hagytad magadból a szépséget,
az erőt, a holnapot; mítoszod lesz-e így, ha vagy?
És ha nem leszel, mit öltesz föl újra a cigarettafüst
felhőjében szöszmötölve. Öcsémmel beszéltük
gyerekkorunk, a nagy bújócskát, amiben főszerep
volt a tiéd, mert mindenütt ott voltál, és nem voltál
benne semmiben, így folytonos anyahiányunk lett,
amit a “jövő” vénemberek gyámoltalanságával fejez be.
Ezek lennénk mi, de te merre is vagy, hol keressünk,
amikor a praktikumot húztad magadra, materialista
voltál végletekig, aki apjának hitt, ki majd’ negyven
éve halott, s aki előtte még holtabb volt, amíg élt,
és te neki akartál megfelelni tagadva is, mert apád.
Mit?l féltél, anyánk, aki lezavartad az életedet, csak
cigi legyen, és persze, hogy imádod gyerekeid, de
nem találunk, ha hozzád megyünk, csupán egy fakó
panaszos öregasszonyt, aki még imádkozni sem tud.

 

Média

Anyám

2009.04.29. dudás sándor 16

Elolvasta:
321

(meghallgatom)

Az úti kő testté simult,

hangrezgést csontom vezetett.

Szívveréssé vált a távol,

mikor Anyám karjára vett.

A nemlétből ragadott ki,

T?le fénylettél fel, Világ!

Ha szorongtam, meséiben

tündérkedtek az éjszakák.

 

Gondolatok mélyén zene,

a zenében szarvas üget.

Ha felérzem riadalmát

múlhatatlan fénnyel üzen

Anyám kedves szép mosolya.

Kék szeme, mint a derült ég.

Könyörtelen távolba tűnt

gyermekvilágnyi menedék!

 

Média

Kísértesz

2009.04.21. George Tumpeck 37

Elolvasta:
336
saját fotó *

Előadó: Wéber Ferenc

(meghallgatom)

 

Csak azt az estét tudnám feledni,

mikor a kopott macskakövön fekve láttalak,

amikor utoljára éreztem, hogy együtt vagyunk.

Ahol döbbenten álltam és bizakodva

vártam a jótékony ébredést,

ahol távozó lelked már szelíden szólt

és a kimondatlan szó is simogatott.

ahol Angyalföld hajtott fejet előtted

és angyalok vigyázták léptedet.

Csak azt az estét tudnám feledni,

mikor önző módon feledted  gyermeked,

mikor angyalszárnyakon léptél a semmibe,

elrugaszkodva a léttől és minden valótól,

amikor elméd bíborvörös sugarai

mocskos indulattá silányultak,

ahol az értelem már nem talált szavakat,

ahol Angyalföld hajtott fejet előtted

és angyalok vigyázták léptedet.

Csak azt az estét tudnám feledni,

mikor az orvos lemondóan legyintett,

mikor pokróccal letakarva feküdtél a kövön

és az emberek némán álltak körötted,

amikor először fogtam meg jéghideg kezed

és a szorításra csak egy kék folt felelt,

mikor a rendőr is levett sapkával jegyzetelt,

ahol Angyalföld hajtott fejet előtted

és angyalok vigyázták léptedet.

Vers

Cirkusz

2009.04.21. George Tumpeck 21

Elolvasta:
66
*

(meghallgatom – Tumpeck György)

(meghallgatom – Kováts Péter)

 

Cirkusz

 

A hazugságok művészi káoszában

az értelem már csak szenvedni jár,

a művirágos felnőttség sátra előtt

a cirkuszi jegyszedő kiabál:

– Csak tessék, csak tessék –

és a nagyérdemű lelkesen tolong,

itt látható minden ember,

kiről már tudjuk, hogy bolond.

Majd ujjal mutogatnak egymásra,

és mindenki a másikon nevet,

van, aki boldogan fizet érte,

a másiknak add oda pénzedet.

Még a perecesnek is több esze van,

hisz itt keresi a napi kenyeret,

habár az állatok etetése tilos,

itt elnézik e nemes vétkedet.

Mert cirkuszt a népnek,

mondta Néró, az álruhás bohóc,

festett arcra pingált fájdalom,

és gyertyából lógó füstölgő kanóc.

A hazugságok eme mértani káoszában

az értelem már csak szenvedni jár,

a művirágos felnőttség romjai között

egy szelíd gyermekarc kiabál.

– Csak tessék csak tessék –

Kérem, még ártatlan vagyok,

és ha az a könny nem volna,

úgy festenék, mint a nagyok.

 

 

Humor

GALAMB (Jónás)

2009.04.26. Petz György 4

Elolvasta:
324
érthető, világos, játékos,
akár Babits is olvashatná
(meghallgatom)

Bajban vagyok Jónással –
milyen postás az,
akit nem érdekelnek a gójok,
csak viszi a híreket,
és kikerüli a veszélyes negyedet,
– dögöljenek meg.
Pedig ott tán vendégjog védené,
hiába más az istenük,
mégiscsak isten,
és az istenek szakszervezetében
egy fölöttes rend uralkodik.
A tisztelet ottan a föláldozás előtt jár,
és néha nem követi áldozat.
A bűn meg akkor is bűn,
ha “ofsort” cégben realizáljuk.
Marad a röptetés célirányosan,
a menetrend szerinti cet,
a példázatok és kioktatások,
az adóbevallás, az államszeretet.
De nem.
Jónás még rasszista.
Az Úr egyetemes.

 

Média

Álmodban

2009.04.26. Koosán Ildikó 13

Elolvasta:
329

 

(meghallgatom)

Álmodban, ha majd

nálam jársz

tudod, merre kell

menned.

Ajtóm kinyitva vár,

idetalálsz,

a vágy kövezte út

csillámporát

szégyellés nélkül itt

kell levetned.

Hozz jó erőt, biztató,

tüzes mosolyt,

hozz almavirágú

álmodást.

Szőnyegem buja

mintái fölé

heverjünk együtt,

és moccanást

se engedj a gondolat

sík tükrű vizére.

Hagyd velünk úszni

örömbe, fénybe

a fölénk karcsuló

időmúlást…

Média

Egy Párhoz

2009.04.10. Serfőző Attila 11

Elolvasta:
332

 

(meghallgatom)

Elhagyatottságban vergődő

percekből áramoltál ide,

hozzám, e hunyorgó semmibe.

Reszketegségemet lélegzeted takarta

…már nem fázom, nem félek.

hisz’ az Ég is ezt akarta.

Média

A csend

2009.04.12. Serfőző Attila 9

Elolvasta:
366

(meghallgatom)

Minden szótag mögé

farkcsóválva érkezett

a csend.

Pisszegett, ha csilingeltél bennem,

bár suttogtam neved,

kérges tenyerét szómra nyomta.

*

Leszakított gombjaim között

tű nélkül élek,

eljátszom naponta

rapszódiáját a kéknek…

Média

ha már

2009.03.12. Petz György 15

Elolvasta:
327

(meghallgatom)

ha már kezed van,

köszönöm,

hogy megfogtad a kezemet,

tudod,

mostanában errefelé

olyan arcok hullnak

a sárba el?ttem,

amikr?l régebben úgy véltem,

fenn tündökölnek valami égen,

de se ég, se ég.

arcokból áll össze,

mi fölöttem van,

és még nem hullt le az egész.

nehéz ezt kimondani,

de nekem a kék ég,

ha sötét is,

tekintet,

mert reménykedik abban,

ha már vagyok,

legyek is,

ne csak úgy.

mert ilyen araszolások

teszik ki a Nap járását is,

mint amilyen ez az én,

aztán vannak

jobb és rosszabb napok,

de a végösszeg ugyanaz.

éj jön.

kár ezen sírni,

bár a szemet

el?bb találták ki erre,

mint a távolokra.

és a kezet

a kéz miatt találták ki,

hogy másét fogja,

ahogy a szív is

páros szerv,

csak mindég

a másikban a párja.

és akkor még az ég

arcáról nem is szóltam,

mert a szó azért van,

hogy hallgatni is tudjunk.

 

Média

Szakadt

2009.02.11. Nagy Horváth Ilona 6

Elolvasta:
331

 

(meghallgatom)

Te dalolsz, én hörgök,

kitépett torok vagyok,

minden korok istenbarma.

 

pofon

 

a nap

 

hogy felkel

 

hogy lemegy

 

hogy van

 

Nem a szívem,

de a lelkem szakad,

szinte hallom ahogy elpattannak

sorra a rostok,

lassan,

naponként egymás után.

Zöttyen olyankor,

s én a mellkasomhoz

kapok szánalmas-sután,

mintha el tudnám kapni.

 

És az ott bent, egyre nehezebb.

 

mehetek

 

már mennék

 

tovább

 

Nincs bennem semmi

emlék,

nem a tegnapok fájnak,

vagy az eljövő,

a ma kínoz,

a most levés,

az a földhözragadt kevés,

mi lennem adatott,

s megtartott magának,

hiába lestem az

eget.

 

Hé, Isten,

holnap házadba megyek,

kérdőre vonlak,

de míg énekelek,

tudni fogom,

nem figyelsz

és nem látod,

már épp olyan

vagyok, mint a

széttört támlájú játszótéri

padok,

megtapostak, és hiába

vonyítok neked szétszaggatva,

nézz le rám,

legalább festéket

önts, ne legyek

ilyen fakó,

és ne látszanak a hátamon

elnyomott csikkek.

 

Úgy jövök ki,

ahogy mentem,

szokatlan,

hajlott hátú

gondolat,

nem kelek birokra,

berántom az ajtót.

A felelet:

tapintani

a csöndet.

 

Nincs eskü,

nagy elhatározás,

csak tudás van,

hogy valami más

lett.

Valami úgy hullott

szét,

ahogy részeg ajkán

a beszéd.

Bólintás csak,

értem.

 

csak

 

Végre könny,

csak úgy jött,

csak úgy elkezdett

fájni

az elfogyott hit.

Csak úgy felhasogatott

az este,

összekulcsolta kezeit,

s egyszer csak ott zokogott

bent

a mélyre zárt gyerek.

 

Ma is üres kézzel

jöttem.

 

Nem láttam,

mögöttem ugattak

a kutyák,

és zúgott a szél.

Hideg van,

hideg.

 

a gyerek sír

 

felnőtt

 

lehajtott fejjel él

 

Most valahogy úgy elkapott

a csüggedés,

nem zokog velem az éjjel,

egyedül vagyok

nyomorult.

Augusztus,

toporog a levegő.

Hullócsillagok,

és én azt kívánom

szűkölve,

dögölj meg.

 

Dögölj meg.

 

Ha már én nem tudok.

 

Média

Hónap-tár

2009.01.12. Péter Erika 36

Elolvasta:
359

(meghallgatom)

Január csupa fagy,

Február fukarabb.

Március a kócos,

Április habókos.

Május a világos,

Június virágos.

Július  napozó,

Augusztus  nyaraló.

Szeptember az őszindulás,

Október a lombritkulás.

November a télkezdő,

December az ünneplő.

 

Média

Fáradt szemmel

2008.08.18. George Tumpeck 17

Elolvasta:
342
*

(meghallgatom)

 

Csak állok és mereven nézem, amint

üres szemgödörből a halál kacsint

játékos mozdulattal felém fordulva,

fáradt kezével unottan int.

Már megint itt vagy? Múltkor is voltál.

Halni jöttél? Vagy félrebeszélsz.

Tegnap megjelentél, új arcot hoztál,

régi sebekről csak a szél mesél.

Minden nap elvérzel, büszkén állítod,

szíved helyett csak a szó dobog,

üres szemgödörből kimérten, lassan

néhány könnycsepp bájosan andalog.

Naponta meghalni, szenvedni kéne,

gyermekként mindent újra kezdeni,

estére fáradtan, megtörten, félve

reggeli álmokat szépen temetni.