Média

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik, egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.*

Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.

   Szótlanul haladtak sokáig, majd mikor az egyik megtorpant, mintha csak megpihenni akarna egy sóhajtásnyit, rögtön megállt a másik is, és kicsit félrefordulva nézett vissza:

   – Menjünk lassabban, Veron?

   – Nem! Csak eszembe jutott a Rozál. Te tudod, hogy milyen beteg lett?

   – Hallottam valamit… Megverte az Isten! – mondta inkább alázattal, mintsem megvetéssel.

   – Meg! – ingatta a fejét a másik, amikor megindult. – De nem ezért hoztam fel. Éppen azt fontolgatom, hogy meglátogassam–e. Te, Julis, eljönnél velem?

   A kérdezett nem felelt. Tűnődött, vagy konok hallgatása volt a válasz?

   – De megrágódsz rajta! – csattant fel mérgesen Veron.

   – Elmehetek éppen… – hangzott végül kényszeredetten.

   A kérdező újra megállt, és előre lendített botjával megállásra kényszerítette a másikat is. Szembefordult vele, és kitartóan kereste, hogy a szemébe nézhessen.

   – Holnap, litánia előtt, bemehetnénk hozzá.

   – Holnap? – pislogott erősen az öregasszony, hogy ilyen hamar a szaván fogják. – Várjál csak!

  – Mi dolgod volna? – koppant élesen a bot hegye az út kövén.

   Julis nézett rá rezzenés nélkül, és kérdéssel próbált védekezni.

   – Neked meg mért olyan sürgős?

   – Elég, ha én tudom. De mi dolgod?

   – Nem is a dolgom végett…

   – Rögtön gondoltam – mormogta neheztelőn Veron.

   Julis egy pillanatra társa karjára tette a kezét:

   – Meggondolnám még… Azért mégiscsak nagy vétke van…

   – Nem tudhatjuk! De ha van, ha nincs, megbűnhődött már eléggé. Ami meg maradt, azt majd lerendezi vele az Úr. Mi nem ítélkezhetünk! – és ajkait dacosan csücsörítve hirtelen meglódult.

   – Várjál már! De könnyen sértődsz! – kiáltott utána mind jobban lemaradva a másik öregasszony.

   Veron megállt, s állát dölyfösen előre szegezve, igazának tudatában várt.

   – Nem sértődök én, csak felmérgelődtem. Mert mindenki annyira tudja, hogy Rozál volt a bűnös! Aztán hol a bizonyosság?

   – Ha kicsit előbb van a jelölés, lelepleződött volna! – vágott vissza hevesen Julis.

   – Most ezt mondod, mert nem tűnt el a jelölt pénz.

   – Az nem! De előtte mindig kevesebb volt a perselyekben! – dohogta az asszony, fújt is egyet–kettőt, aztán elcsendesedett. – Így mondta András.

   – Ha kevesebb volt! A jelöléskor nem tűnt el semmi, az számít!

   – Akkor nem! De Rozál hogy elmaradt hirtelen! Neked nem gyanús ez se?! Mintha valaki súgott volna neki, hogy vigyázzon!

   – Ugyan ki? – hangzott, mint egy sóhajtás.

   Ezután nem szóltak egymáshoz, ballagtak csendesen, míg egyikük haza nem ért.

   – No, Isten veled! – mondta Julis némi nehezteléssel a hangjában, és sietett tovább, de pár lépés után visszanézett. – Holnap hányra jöjjek?

   Veron sértődött arccal tekintett felé:

   – Egy órával előbb, mint szoktál. De annyit nem időzünk Rozálnál, majd inkább a templomban mondunk el érte néhány imát.

   – Jól van – és már fordult.

   – Isten áldjon! – szólt utána emez, és benyitotta a kiskaput.

Másnap Veron a megbeszélt időben a ház előtt toporgott, de a társa késett; elfelejtette volna, hogy miben egyeztek? Negyedóra is eltelt már, mire feltűnt az utca végén.

   – Jó halál lennél! – dobta elé epésen a szavakat.

   Amaz megállt, és levegő után kapkodva mondta:

   – Te se hallottad, mi? Nekem is csak induláskor mondta Perec Ica, hogy meghalt a Rozál.

   – Nem tudtam – mondta Veron halkan, és belesápadt. – Isten nyugosztalja!… Gyere be egy kicsit, mondd el, amit megtudtál!

   Az egyszerű udvarban mindenütt muskátlik: fazekakban, ládákban, cserepekben. Ott telepedtek le közöttük, a gangon.

   – Elvitte hát magával a titkot… – oldotta ki a kendője csücskét Veron.

   – Akkor mégiscsak gyanakszol te is! – vágta rá hevesen Julis, és ültében közelebb hajolt.

   A másik zavartan kerülte a tekintetét.

   – Nem úgy gondoltam… De időnként eltöprengek az eseten. Vajon tűnt el a pénzből vagy nem? Meg, hogy ő volt–e vagy valaki más? Akkor az ő bűnössége mellett szólt minden, de nem tudhatjuk bizonyosan. Isten bocsássa meg, hogy néha–néha arra hajlottam, ő tette! – Felnézett, s egy pillanatra összeakadt a szemük. – Nekem Rozál a padtársam volt az iskolában, meg kicsit a barátnőm is…

   – Mégse tudod, hogyan vélekedj róla?!

   – Nem tudni, hogy valójában mi lakozik egy emberben.

   – Igaz! Én mégis úgy vélem, a gonosz árnyéka vetődött Rozálra, mikor a bűne miatt az Úr elfordította róla a tekintetét…

   – Lehet – mondta Veron, majd hirtelen felpattant. Arcán erős izgatottság látszott, ahogy az ablakpárkányról felkapkodta a dolgait. – Gyere! Elmegyünk a házhoz!

   Nyúlt a botjáért, és máris az utcán volt.

   – Elkérem a fiától a szentképet, amit egyszer én adtam Rozálnak – magyarázta, amíg a kaput zárta.

   – Minek ez a sietség? – dohogott a másik. – Temetés után szokták az ilyet.

   – Szokták! De nem akarom, hogy az a kép máshoz kerüljön! – s reszkető kézzel a zsebébe gyömöszölte a kulcsot.

   – Bolondot csinálunk magunkból! – méltatlankodott Julis.

   – Akkor maradj! Megjárom egyedül is! – vetette oda Veron, és úgy megindult, hogy a másik öregasszony csak Rozál házánál érte utol.

   A kapu tárva–nyitva, bementek az udvar közepéig.

   – Adjon isten! Van itt valaki?

   Kisvártatva a halott menye lépett a gangra, még tarka ruhában volt, s kíváncsian méregette a két öregasszonyt.

   – Fogadd részvétemet, lányom! – lépett közelebb Veron.

   – Köszönöm.

   – Elsőbben is azért jöttünk, hogy megmondjuk, imádkozunk a megboldogultért.

  – Köszönjük, Veron néni…

   – Meg elkérnék egy képecskét, amit egyszer én adtam Rozálnak… Kedves emlékem fűződik hozzá…

   A menyecske arcán ingerültség futott át, de lenyelte a mérgét.

   – Jöjjenek beljebb! – mutatta az utat. – Valamelyik imakönyvben lehet, abból meg van több, ahogy szentképből is rengeteg!

   Bevezette őket egy dohszagú hátsó szobába, amelyben szőnyeg nem volt, csak néhány kopott, régi bútor. A két öregasszony az ajtóból nézett körbe, s a tekintetük ugyanott állt meg. A széles ágyban érintetlen volt minden; a párnák még őrizték Rozál fejének nyomát, a vaskos dunyha is csak félrehajtva, az ágy előtt pedig ott árválkodott a két félretaposott műbőrpapucs.

   A meny egy intéssel közelebb hívta őket az ablak előtt álló asztalkához. Az elsárgult, itt–ott szakadt csipketerítő alatt szürke porréteg vonta be az asztal lapját, melyen rendetlen összevisszaságban hevert Rozál néhány személyes tárgya: szemüveg, gyógyszeres dobozok, rózsafüzér, imakönyvek, egy csorba peremű ibolyacsokros porcelánbögre, kistányéron száraz kiflimaradék meg egy befőttesüveg pár szem cseresznyével vagy meggyel.

  – Itt a polcon is vannak imakönyvek – mutatta az asszony, leemelt párat, s azokat is odatette az asztalkára. – Keresgéljenek nyugodtan, nekem ezer dolgom van – ezzel magára hagyta a két öregasszonyt.

   Ráncossá aszott májfoltos kezével Veron azon nyomban lecsapott az egyik imakönyvre. Felemelte, s mielőtt kinyitotta volna, sebtében keresztet vetett.

   – Isten szent nevében! – dünnyögte, és átpörgette a lapokat.

   Néhány szentképen megállt a tekintete, megnézte, megfordította, majd nyúlt a másik kötet után, de abban sem akadt arra, amit keresett.

   A harmadik egy nagyméretű könyv volt, melynek vajszínű kaucsuk fedlapja erősen repedezett már, de azért a mintázata jól látszott; a szélén indák futottak körbe, a közepét pedig kereszt alakú dombornyomás díszítette. A lapok éle aranyozva, az oldalán kapocs, melynek a csatja ki tudja, milyen régen törhetett le. Jó súlyos volt, Veron nem is bírta tartani, az asztalra fektetve lapozta fel.

   Az első oldalon egy bejegyzés állt: „A Bodó család tulajdona”, s mindjárt a következő két lap között egy erősen meggyűrődött szentkép lapult. Az öregasszony mohón kapott érte, és megfordította; a kép hátulján, ahogy sejtette, ott volt: „7.”

   Julis is közelebb hajolt.

   – Csak nem ezt kerested?

    Amaz bólintott, és a kis képet megkönnyebbült sóhajjal a saját imakönyvébe csúsztatta:

   – Mehetünk.

   De nem a templom felé, hanem a haza vezető útra fordult.

   – Nem érzem jól magam! – nézett vissza Julisra, aki megtorpant a kapu előtt.

   S valóban nagyon sápadt volt, az ajka szilvakéken remegett, szeme körül mély árkok feketélltek, és a levegőt is erősen zihálva szedte, de mégis szinte futott hazáig.

   Ott Julis kezébe nyomta a hatalmas kapukulcsot.

   – Nyissad te, az én kezemben nincsen erő!

   Odabent rögtön leült a gangra kitett fonott karosszékbe.

   – Nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? – topogott mellette aggodalmasan a másik öregasszony.

   Legyintett egyet, és fel se nézett közben, úgy pusmogta:

   – Nem akarok, de egy kis vizet hozhatnál! Ott a bögrém a kút mellett. Engedd ki jól, hogy hideg legyen! – adta az utasításokat alig hallhatóan.

   Ivott pár kortyot, aztán a kezeit az ölébe ejtve simogatta a zománcos bögre harmatos–hűs oldalát.

   – Jobb már, nyugodtan elmehetsz! – szólt szelíd tekintettel.

   Nem kellett kétszer mondania, Julis felpattant, hirtelen összekapkodta a holmiját, de még egyszer megkérdezte:

   – Biztos, hogy jobban vagy, mert nem nagyon látszik rajtad.

   – Jobban, ha mondom! Eredj csak dolgodra!

   – Majd később elnézek, ha megetettem a jószágot – de ahogy lelépett a verandáról, még egyszer visszanézett. – Én a helyedben ledőlnék egy cseppet…

   Veron megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott.

   Kivárta, amíg Julis után nyikorogva becsukódik a kapu, aztán a zsebéből lassú, nehézkes mozdulattal előhúzta az imakönyvét. Remegő ujjakkal hajtogatta a lapokat, míg rá nem bukkant a Rozáltól elhozott szentképre. Nézte–nézte, s a szeméből megindultak a könnyek…

   Lassan húsz éve lesz, de olyan elevenen él benne, mintha ma lett volna. Búcsú előtti napon történt, vitte a templomba a szépen kimosott, kikeményített csipketerítőket. Már az oltár előtt térdet hajtva hallotta a hangokat, a sekrestyeajtó elé érve pedig tisztán értette a bentiek minden szavát.

   – Vegyes címletű pénzeket jelöljön, András! – mondta a pap.

   – Biztos, hogy szükséges, esperes úr? – bizonytalankodott a templomszolga.

   – Elkerülhetetlen. Nekem sincs kedvemre, de nem tudok jobbat. A perselypénzt valaki dézsmálja, ezt tapasztaljuk. Előbb csak harmaddal, később a felével is kevesebb lett a szokásosnál a gyűjtés. Sejtjük, hogy ki feledkezett el az Úr hetedik parancsolatáról, de hogyan vádolhatnánk meg, ha nincs bizonyítékunk? Tegye csak, ahogyan kértem!

   – És ha nyilvánvaló lesz, hogy ki a tettes? Mit teszünk? Feljelenti?

   – Először elbeszélgetek vele. Meghallgatom, miért tette, látok–e megbánást. A büntetést elsősorban a Mindenható Atyára bízom, de vannak e világi törvényeink is, amelyek mindenkire vonatkoznak. Aki tehát a perselypénzt lopkodja, kettős bűnt követ el.

   – Fel fogja jelenteni?

   – Meg kell tennem!

   András olyan nagyot sóhajtott, hogy Veron az ajtón át is meghallotta. Gyorsan visszalépett az oltár elé, újra térdet hajtott, és közben jó nagyot tüsszentett. Az orrát még akkor is törölgette, amikor belépett a sekrestyébe.

   – Megfázott, Veronika? – mosolygott rá az atya.

   – Csak megcsapott a hűs levegő a kinti forróság után – hebegte.

   Gyorsan lerakta a terítőket, és elköszönt, nehogy feltűnjön a remegése.

   Szédelegve ment hazafelé, annyira fejbe kólintotta, amit hallott. Csakis bennfentes lehet a tettes, ilyen pedig csak egy van: Rozál. De hogyan mentse meg a szégyentől, a meghurcoltatástól? Szólni nem szólhat neki, mert a figyelmeztetéssel egyben gyanúsítaná is.

   Otthon is csak ezen járt az esze, sokszor megállt, hogy mit is akart, hová is indult, végül már az urának is feltűnt:

   – De szalajka az eszed máma! Tán rosszul aludtál?

   Legyintett, s tett–vett tovább. Vendégeket vártak a búcsúra, már csak pár óra volt az érkezésükig, addig rá akart nézni mindenre. Itt is, ott is akadt még kis igazítanivaló; amit kellett, megcsinálta, elrendezte.

   A szobába is még egyszer benézett, s lám, csak az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy csálén áll a néhány könyv a polcon. Nyúlt hirtelen, hogy igazítson rajtuk, de az ujjai beleakadtak a nippek alatti csipkébe, megrántotta, s dőlt le minden: összetört a porcelán madár, szerteszóródtak mind a könyvek. Leesett az imakönyve is, és kihullott belőle a sok szentkép. Nagyjából egy kupacba estek, csak egy Szűzanya–kép repült messzebbre. Ahogy lehajolta érte, a keze már félúton járt, akkor ötlött az eszébe, hogy ezt a képecskét dobja figyelmeztetésül az egyik perselybe. „De megérti–e?” Nézte a képet, aztán elmondott egy imát. Mire a végére ért, jött a sugallat, igen, megüzeni neki, amit az atya mondott, a 7. parancsolatot. De nem volt bátorsága kiírni: „Ne lopj!”, így csak annyi került a kép hátuljára: „7.”. Remélte, hogy Rozál ennyiből is ért majd!

   Aztán lassan összehajtogatta, egészen apróra, ahogyan a papírpénzt szokták a perselybe csúsztatni…

   Ahogy idáig ért az emlékezésben, Veron fájdalmasan felsóhajtott. Jót tett akkor? Vagy nem? Ez a kérdés szünet nélkül gyötörte. Az Úr hogyan ítéli meg a cselekedetét? Őrlődött, de tettét meggyónni nem merte, mert nagyon félt az atya szemrehányó tekintetétől. Különösen András hirtelen halála után volt nehéz a szíve, mert közvetve abban is bűnösnek érezte magát, és bármilyen vezeklést szabott ki önmagára, mindig kevésnek találta.

   Nézte a Szűzanya szelíd arcát, és hirtelen nagy–nagy hálát érzett, mert megértette végre: hogy oly sok gyötrődés után most a kezében tarthatja a képet, az a megbocsátás üzenete. Sovány kézfejével letörölte a maradék könnyeket, a szentképet egy pillanatra a szívéhez szorította, aztán visszacsúsztatta az imakönyvébe. A lapok lassan összeborulva zárták maguk közé a titkot, s Veron lelkében megnyugodva vette fel a rózsafüzért. A keresztet gyengéden az ajkához érintette, majd fekete eres kezeit szoknyája fészkébe ejtve morzsolgatta a szemeket. Fejét a falnak támasztva, lehunyt szemmel belekezdett az imába.

   Így találtak rá, a félig pergetett olvasóval a kezében, amint az ajkára merevedett az utolsó „Ámen”.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Krajova ronda-szép város! Ez csak első hallásra tűnik egetverő ellentétnek, de nem az. Valamikor, a 80-as évek elején, kiküldetésemben először láttam szutykos pályaudvaron, lépcsőn alvó embertömeget, akik a napfelkelte után megjelent, “hivatásos” cipőpucolókkal takarítatták, vikszoltatták cipőiket.

Mi volt a kiküldetés lényege? Tulajdonképpen, egy szóval: semmi! Olyan 10-15 terméket a vállalat szolgálati kocsiján leszállítottak az akkor virágzásnak induló, de soha ki nem virágzott Olcit gyárhoz. A bőség zavarában minden egyes termékre egy “kompetens delegátust” küldtek, akinek az volt a dolga, hogy a gyáron belül, a vállalati kocsitól a célhelyig elszállítsa azt a néhány darab próbaterméket, aztán ugyanolyan keserves, hosszú vonatozással visszamenjen Váradra, ahogyan odaérkeztek. A tulajdonképpeni munka jó ötpercnyi volt csak, az egészet egy személy nyugodtan lebonyolíthatta volna egy óra alatt, vagy hamarabb. Hogy minden jól alakuljon, a vállalati kocsi a megbeszélt időponthoz képest két órával később érkezett. Mi, kiküldöttek – kompetensek – csak álltunk és vártunk, majd a fárasztó vonatút után átvánszorogtunk a gyárral szembeni nagy kiterjedésű rétre, olyan piknikfélére, ami evést, ivást ugyan nélkülözött, de egy kis pihenőt azért beiktattunk. Felváltva egyikünk mindig a gyár bejáratát vizslatta, hogy érkezik-e már végre a várva várt szállítóeszköz. Érkezett! Pillanatok alatt túl voltunk a “munkán”, a gond csak az volt, hogy utána tapasztaltabb kollégáim úgy szétszéledtek, mint a kámfor. Alig találtam vissza az állomásra, hiszen ahol soha nem jártam, nem ismerhettem a közlekedési viszonyokat. Fogalmam sem volt, hogy mi hová vezet, mi hová visz. Nem mondhatnám, hogy a krajovaiak túl kommunatívak lettek volna, egy taxisofőrt leszámítva, aki a reggeli gyárhoz jutásomban segített, kimondottan jó szándékkal. A gyomrom a torkomban volt az idegességtől, mikor észleltem, hogy valahol a városközpontban kacskaringózunk. Tény, hogy a busz oldalára, mint végcél, az állomás volt megjelölve. Hosszas városnéző keringőzés után, nagy örömömre tényleg elérkeztünk az állomáshoz.

A menetrend szerint csak nagyon soká indult hazafelé vonat. Természetesen mindig és mindenből van kiút, így az átszállásos hazautazást választottam. Eszemben sem volt még fél napot – a tudom is én miért, de nekem egy cseppet sem szimpatikus – Krajován tölteni. Első osztályra vettem jegyet, nem akartam, hogy megismétlődjön az, ami az odaúton történt, tudniillik az egyes fülkékbe húszan is bepréselődtünk. Mozdulni sem lehetett, arra rágondolni sem, hogy valahogy kijuss a folyosóra, ott ugyanis egy tűt sem lehetett leejteni. No, ezt jól tettem, mert az egész első osztályú vagon színüres volt. Kinéztem magamnak egy fülkét, meg kell mondani, a körülmények valóban első osztályúak voltak, a másodosztályhoz képest feltétlenül. Úgy döntöttem, lefekszem aludni, mikor a 15-20 üres fülke közül, amit későbbi útitársam választhatott volna, ide berobogott, lepakolt, elhelyezkedett és eldöntötte, velem fog utazni. Az elején alapjaiban szándékoztam meghiúsítani ebbéli törekvéseit, viszont ő egy makacsul, olyan irritálóan barátságos, bőbeszédű, harsány, igen kellemetlen társaságként elkezdett beszélni. Levegőt sem vett, folyamatosan beszélt.

– Hát pajtás, mi ismerjük egymást, egy gyárban dolgozunk! Látlak már téged, majd minden nap. Tudom is, hogy hol dolgozol!

– Igen, én is emlékszem rád. Azt hiszem, aludnom kellene egy kicsit.

– Á, semmi értelme, mindjárt Temesváron vagyunk.

– Az a mindjárt még jó néhány óra és onnan még ugyancsak nagyon sok óra, míg Váradra érünk.

– Na jó, majd később alszunk, most beszélgessünk egy kicsit.

És nyomta, nyomta, nyomta…, közben az idegeim gitárhúrként pengtek. Egyetlen gondolat járt az agyamban folyamatosan, hogy ki kellene jutnom a fülkéből és átmenni egy másikba. A gond az volt, hogy rájöttem, igen kedvelt útitársam egyszerűen utánam jönne, mert ő unatkozik. Előbb-utóbb majd elálmosodik, gondoltam, hadd beszéljen még egy kicsit és felvettem azt a titkos pózt, amikor az ember félig becsukott szemmel néz valakit teljes igyekezettel, hogy semmit ne értsen az általa közölni óhajtottakból. Megpróbáltam lazítani. Átmeneti barátom erőszakosabb volt a sokévi átlagnál és a táskájára mutatott.

– Látod ezt a táskát? Minden itt van, ami valaha bármikor, bármire kellhet, akár az Everest tetején, akár az Antarktiszon.

Valójában egy ütött-kopott aktatáskát szorongatott a hóna alatt, betegesen féltve, még egy öltöny sem fért volna el benne. Nagyon bizarrnak tűnt, amit mondott. Az is volt! Kezdtem megijedni a sráctól, abban az értelemben, hogy ez tényleg nem száll le rólam Váradig, az pedig igen sok óra…

– Van ebben papír, ceruza és figyelj, egy zseblámpa. Gondold el, bárhol eltévedek, azonnal van zseblámpám.

Hát, gondoltam, ez aztán a túlélő felszerelés…

– Két konzerv, három szelet kenyér és egy fél liter víz. Meglepetés nem érhet soha, sehol.

– Biztosan kihúzod vele egy hétig!

– Ha kell, sokkal tovább. Amíg meg nem találnak, ha valahol eltévedek. Ne ijedj meg, az orvosok szerint egy

olyan betegségem van, ami nem is betegség. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nálam ügyesebb és okosabb ember egyszerűen nem él a világon.

A hideglelés és hátborsódzás közepette igyekeztem nem figyelni. A gond, hogy nem lehetett nem figyelni.

– Valami olyant kapsz most, amit csak kevesek. Felolvasom a verseimet!

Egye fene, biztosan van 3-4 verse, meghallgatom és a végén békén hagy. Nagyon óvatosan, hogy bele ne lássak a titkos, túlélő, mindenre használható táskájába, kiemelt belőlük három vaskos füzetet.

– Hát ezek azok. Felolvasom neked őket egytől-egyig.

Hú, gondoltam, ez gond lesz. Az első verset a borzalmak borzalmának tudnám önkényes alapon elnevezni. Meghallgatása után a többiekre nem figyeltem oda, súlyos hiba, mert kikérdezett. Na, gondoltam, kiszúrok veled.

– Add ide a füzeteidet, elolvasom.

– Remek, olvasd el és adj mindegyikre jegyet. Tudod egytől tízig, utána írd is alá! De, ezt még hallgasd meg! Ceausescu elvtársról olyan szép verset írtam, hogy csoda.

Nem mertem üvölteni, meghallgattam. Az összes Ceausescu vers közül ez volt a legceausescusabb, egy förmedvény. Na, kinyitottam a füzetet, gondoltam véviglapozom, mint egy gyors olvasó, adok rá neki nyolctól fölfelé és békén hagyjuk egymást.

Ám tele volt aláírásokkal és jegyekkel… Mind tízes! Sokakat molesztálhatott hasonlóképpen, mint engem. Lassan, olvasás nélkül lapoztam és adtam a tízeseket. Igyekeztem nem túl gyorsan csinálni. Ha nem a műveivel foglalkozom, akkor beszél, és az rosszabb. Így érkeztünk meg Temesvárig. A műveinek felét átlapoztam. Tulajdonképpen a címeket sem olvastam el. Az első két vers tanulmányozása után világossá vált, hogy legalább akkora költő ő, mint amennyire én bagoly-bivaly vagyok. Az órámat bámultam folyamatosan és csak azt vártam, hogy egyszer már Temesváron legyünk és lepattintsam magamról ezt a rám tapadt, hirtelen szerzett, furcsa idegrendszerű “barátot”.

Iszonyú kavargás után, az átszállást megejtve, majdnem elordítottam magam, mikor az ugyancsak elsőosztályú, de hússzor olyan kopottas vonat ugyanazon fülkéjében kapott helyjegyet a táskás is. Itt nem volt már menekvési lehetőség, az első osztály is dugig volt. Mellettem ült és súgva mondta, hogy nézzek bele a táskájába, mert ilyent ő még soha senkinek nem engedélyezett rajtam kívül. Gondolom, ez is a lelkivilágának egyik duzzanata lehetett, elképzelhetetlen, hogy épp én lettem volna az első táskanéző. Kinyitotta! Újságpapírban zsíros kenyér szeletek, a verses füzetek, egy köteg írógéppapír, írószerek, zseblámpa és egy fél literes csordogáló üveg.

– Hát mit mondjak öregem, ez tényleg túlélő felszerelés, ennél több, biztos, hogy a világon sehol nem kell!

– Mondtam én neked! Na, itt van még ez a füzet, nem olvastad el. Légyszíves, amíg Váradra érünk olvasd át és értékeld! Tudod jól, ez nekem nagyon fontos. Nem csak a legjobb közgazdász, a legjobb költő, a legjobb építész, a legjobb férj, a legjobb barát, szeretnék lenni, hanem úgy mindenben általában a legjobb!

Én ehhez annyiban hozzásegítettem, hogy az összes versére szántam úgy 2-3 percet és közben az órámat fondorlatosan figyeltem, hogyha szükséges, akkor akár újra is “olvassak” meg nem értett “műveket”, csak el ne kezdjen beszélni. A tízeseket úgy csaptam oda az aláírásommal, mint más a legyet a légycsapóval. Arad után kicsit már könnyebb volt. Jött  Szentanna, Szalonta… megkönnyebbültem,  megérkezünk, gondoltam. Még egy 20 percet elviselem ezt a hyperzsenit, aztán irány haza.

– Figyelj holnap találkozunk a gyárban. Ne felejtsd, a táskáról senkinek nem beszélhetsz, még a létezéséről sem, arról meg pláne, hogy mi van benne.

– Megígérem, hogy nem fogok a táskádról beszélni.

– A versekről beszélhetsz, azokról elmondhatod a véleményedet. Láttam mindenhol tízest adtál, gondolom, hogy ez egyértelműen tükrözi a hozzáállásodat.

– Úgy van barátom, tükrözi, nagyon tükrözi! Különben te gyakran szoktál Krajovára járni?

– Hetente 2-3-szor, nagyon szeretem ezt az életet.

– Én először voltam és remélem, hogy utoljára. A 24 órából egy percet sem tudtam aludni, semmi értelme nem volt az egész napnak és holnap reggel mehetek dolgozni.

– Szabadság barátom, szabadság! Ilyen a szabadság, nem vagy kötve a munkaidőhöz.

– Szabadság, vonatokon meg állomáson kínlódni?

– Ne finnyáskodj! Ha nem jössz Krajovára, találkoztál volna ezekkel a briliáns művekkel?

– Igazad van, igazad van, ezekkel nem találkoztam volna – hagytam rá.

Begurultunk Váradra. Temesvárról távolsági hívással tudattam a nejemmel érkezésemet, akivel éppen egy éve voltunk házasok. A lelkére kötöttem, hogy ki ne merjen jönni elém, hazatalálok magam is. A villamosok még valószínűleg járnak. Ő meg 6-ra járt dolgozni. Ott várt az állomásban, egymás nyakába ugrottunk, aztán hazacsörömpölt bennünket a villamos.

Csak néhány nap múlva tudtam a csodálatos versíróról, de főleg a csodatáskáról, amiről beszélni sem szabad, említést tenni. Nem igazán jött, hogy elhiggye, hogy ilyenek is léteznek.

Megjegyzem, a “barátommal” másnap találkoztam a gyárban, egy morgással, köszönés gyanánt elment mellettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy a további kényszerű barátkozás elmaradt. A táska akkor is a hóna alatt volt. Tudtam, hogy mit visz benne. A titkot, amiről nem volt szabad beszélni!