Nagy Horváth Ilona Szerző
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Ország
Hungary
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Ország
Hungary
6 nap ezelőtt 5s Hozzászólások

A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog  a szívem.

2 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

 

Szenzor kattan,

fejemre  hétköznapi glóriát lobbant a

kigyúló lámpafény.

Nem soká indulok,

a sovány fű között,

túl az udvar göröngyös betonszőnyegén

sötét foltokba húzódva vár a félelem.

Menni kell.

 

Nagy és hideg szél van.

Isten söpör,

szent járdája a mindenségbe lóg,

én idelenn bámullak,

-szép elevenséged –

szótlanul nyelem a port.

Még épp látlak, most máshoz beszélsz, vándorló tekinteted

hozzám érve szórakozottan

szerelemkékbe von,

magamban viszontszeretlek.

Mélységesen,

s szorongva várlak,

távoli csillagomon.

 

Odafenn lehullott imákat görget a mennyei cirok,

rosszul megfogalmazott földi részletek surrogó halma kavarog

a fenséges boka körül.

A mindenható sóhajtva horpadt vödrébe húzza,

s mikor idelenn a szél elül,

ő pattogó tüze mellett kiválogatja gazdátlan szavaink.

 

 

 

2 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

 

Most messzi tájakról beszélsz,

nézem a szád,

válladra vézna palástot terít a

hűvös lámpafény,

képzeletem a combodon araszol,

csípőd mellett tépett szélű cetli moccan,

rajta rejtjeles számsorok,

bár hallanál engem, amikor így hallgatok,

bár értenéd a csendek megfellebbezhetetlen

valóságait:

lehetnék bárhol, de itt akarok lenni.

Veled. Ahol uralnom kell a kabátom

alá kúszó hideget, és magam helyett

téged ünnepellek, mert mindig téged választalak.

Minden világból mindig téged.

Megtanultam nem gondolni rá, hogy egy mozdulatra vagy,

ölemben mégis vágy sajog,

a tiédben egymásnak támasztott ujjakkal keresi helyét a kezed.

(Itt vagyok.)

Most

messzi tájakról beszélek, nézed a szám.

A szívem kéne hallanod,

fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán aludni el,

hogy majd értsd,

a torkomon akadt múlt századi vallomások mind

igazak, ülhetsz most tétlen, lehetne egyszerűbb, de én minden világban mindig téged.

Választalak.

 

3 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Munka után nyújtózik az Isten,

behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,

megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja

fenséges homlokát.

Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,

firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.

Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,

s mikor megmaradt tintájával gondolatomban

felönti a hideg éjszakát,

már nem félek,

mert mióta hallgat engem,

jóságában néhány pontot kegyesen mindig kihagyott,

így születtek meg bennem a csillagok

neked.

Távoli, pulzáló kis remények, kozmikus szívdobbanások

és fényesen lüktető, fájdalomig növekvő vágyak,

nehéz álmok alatt görnyedek,

tudom, mindened kérem, gyönyörű vagy,

mindenestül vágylak,

míg Isten lámpát oltva elalszik békén,

dúdolva szép öledbe rajzolom magam,

szeress engem, kedves.

Mégis,

bárhogyan.

3 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Rajzoltam magamnak

felhős homlokú hegyet

és fák közé bújt házat,

őszinte csendet,

haza indulok, hol a szénmadarak

szállnak

és illatos béke hullámzik

a fákon túli lankán,

hol büszke nyakú szarvasok

mohapuha álmát

vigyázza ölelőn az ezerkarú,

zöldszemű erdő.

 

(Ide nem köt semmi.

Üresjárat. Üresváros.

Életem vízbefojtott macska,

eltaposott bogár,

elkent maszat a pohár peremén.)

 

((Élet, álmomban is távolról nézlek,

sietős lépted után csak az idő sóhajt,

én magam alá húzom a széket,

fáradt vagyok,

ellobbantott ez a nyár.

Csak még lélegezlek egy kicsit,

míg rád szűkült világomban

nem férek tovább,

és sejtenként tűnök el,

ahogy vonásaim mindennapokká

satírozza át a megszokás

és semmi nem szól majd hangomon.

A szemem kísér majd legtovább,

az én lázas, tégedlátó szemem.))

 

(((Neked boldognak kell lenni.

Nehéz dolgod után hazamenni,

a teraszról csodálni a végtelen éjszakákat,

mezítláb fűbe lépni (legyen, ki simítja a lábad),

s ha bánatos lennél, mert a nappal

kifosztott és elhagyott,

én majd rajzolok föléd egy-egy újabb csillagot,

világítson neked és ennek a világnak,

hogy szebb legyen és békés,

mint a csendszívű hegy,

amerre a szénmadarak szállnak. )))

4 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

Mozdulsz, vonalaid kísérem,
nekem szépülsz minden szavaddal,
Csoda világ.
Babonázva nézlek,
s így viszlek magammal,
ha indulni kell.

Most elveszni jöttem,
hozzád mindig így jövök.
Bennem épülsz és én veled növök nagyra,
míg hétköznapjaim hátrahagyva várnak
valahol a kapun túl.
Látod, ajkam pirulva telik, ha felelni kell.
Hozzád  mindig így jövök,
elveszni, ahogy leheletnyi közelségedben
lélegzetem is dadogva ünnepel,
s a meglopott pillanat finom selymekkel borítja
az ölemre feszülő nehéz vágyat.

Elveszni jöttem.
Hozzád mindig így jövök.
Örökké lázasan és örök lázadással fogadni el,
hogy egyszerűen itt akarok lenni,
ebben az álomban élek,
ahol, ha megérintenélek, te tovább létezel.
Hozzád mindig így jövök.
Itt dobog a szívem,
ebben gondolatban utánad fordulok, és szólhatok,
hogy kérlek, gyere még közelebb,
mert idebenn rég összedőlnek a rám szabott
illedelmes távolságok, idegeneknek mért
rideg terek.
Magamnak akarlak, teremtlek újra,
ha ujjammal búcsúzva még hozzád érek,
s gerincedre rajzolom sóhajos
szerelmem.

2020. október 4.

 

 

4 hónap ezelőtt 14s Hozzászólások

Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.

Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.

Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.

Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.

  1. 09. 03.

 

9 hónap ezelőtt 18s Hozzászólások

Magas, szép férfi volt. Az az igazi északi típus. Szemmel láthatóan szintén túl a negyvenen. Csípőre tett kézzel várta, hogy beljebb érjen. Sötétzöldnek tetsző, felgyűrt ujjú, olajos kezeslábast viselt. Gyanakodva méregették egymást már messziről. Tisztes távolban állt meg tőle, úgy mondta el neki, mit akar. Próbált magabiztosnak látszani, kevés sikerrel. Hol egy mozdulat árulkodott, hol a hanglejtés nem alakult a tervek szerint, minden szóval egyre félszegebb lett. A pasas pedig egyáltalán nem volt készséges, épp csak nem küldte el, de nem küldte el. Mielőtt kiért a kapun, még visszanézett, hogy lássa elégedetlen tartással befordulni a műhelyajtón.
Otthon igyekezett nem gondolni az egészre, de folyton előkúszott emlékezetéből, ahogy hiába véli megtalálni a helyénvaló szavakat, valahogy minden olyan sután hangzik. Semmi baj. Mondta magának. Semmi baj, semmi baj… Csak most az egyszer. Aztán kifizeti, és soha többet nem kell visszamennie. Harmadosztályú szerzők írásaival szöszölt, jobbnak látta fel sem nézni a monitorból. Néha szórakozottan maga elé súgta, semmi baj.
Nem. Ez egy másik zöld kerítés. Majd a következő lesz. Semmi baj. Na ez már az. A tujáktól nem lehet belátni. Nagy levegő. Mi ez a hiszti?! Egy ismeretlen ember. Nem számít, ha idiótának tartja.
Befordult a szélesre tárt kapun. Valakivel épp beszélt a műhely előtt, bal karjával magasan támasztva az ajtó élét, jobbja, ha épp nem gesztikulált vele, csípőjén pihent. Nagynak és erősnek tűnt. Alapból. A magas emberek soha nem húzzák ki magukat. Azt csak a belülről kicsik teszik. A ruhaujj most is feltűrve ameddig az alkar jól fejlett izomzata engedte. Észrevette. Mosolygott és intett.
Közelebb somfordált a beszélgetőkhöz. Néha nevetgéltek. Magában irigyelte ezt a már-már baráti nexust. Aztán a férfi egyszer csak kezet nyújtott az idegennek, felé fordult, és miközben mondta, mondta, hangjába valami kedves tónus vegyült.
És mégis visszament másodszor és harmadszor is. Szinte nyugodtan. A férfi már mindig barátságos volt, és ő szívesen hallgatta, ha másokkal beszélt, szépen formálta a szavakat, és amit mondott, mindig veleje, csattanója volt. Nyáron egyszer látta munka közben. Megint átvillant az agyán, hogy szép. Nem klasszikusan. Hanem mint egy havas hegycsúcs, vagy egy felhő, ami pont olyan, amilyennek lennie kell. Úgy szép, hogy minden rendben van vele.
Aztán sok idő telt el. Észrevétlenül. Nem szokott gondolni rá. Ha arra járt, azért lassított, hogy bebámuljon a kapun, de nem volt szerencséje. Karácsonykor már beteg volt. Vacogva ült a fa alatt. Esténként melegvizes tömlőkkel bújt ágyba, de megállíthatatlanul fázott. Talán leginkább belül. Dolgozni akart. Aztán csak lélegezni. Aztán már azt se igazán, csak meg-megkapaszkodott szétfolyó eszméletének villanásaiban. Az alvástól félt. Úgy érezte, amíg ébren van, szemmel tarthatja a halált. Talán elmúlt a február is, amikor feladta. Elméjéből nem szedett elő kötelességeket, békésen elaludt az infralámpa előtt, hóna alatt a lázmérővel. Jöjjön. De a halálnak más dolga volt. Ő pedig békét álmodott. Nyarat. Életet. És őt. Hogy része és oka mindennek. Hogy van. Hogy ő nézi és hallgatja, és ettől boldog. Így ébredt. Lázasan és boldogan. Napokig próbálta visszaálmodni azt a másik életet.
Sokára gyógyult fel. A boldogságot megbocsátotta magának. Elvégre a lázálmait nem válogathatja meg az ember. Új szokásokat vett fel, megnézett minden naplementét, napnyugtát. Bogarakat figyelt a fű közt. Ha felhős volt, ha tiszta, rajongva nézte az eget. Mindent átszőtt valami belső csend.

12 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások
Ma

 

 

Már semmi sem az.

Isten is csak olyan, mintha volna,

Kétes nevén ügyetlen csúszik meg a toll.

A gyertyák lángja ma szimpla égés,

a gobelinszentek cérnatekintetében

nincs kapaszkodó.

Kereteik, akár a megfeszített latrok,

élettelen lógnak, alattuk eseménytelen,

holt terek, lehetőség a zuhanásra.

Nem  mormol itt miatyánkot senki.

A sarkokban félhomály maszatol,

s míg ülök, elvesztegetett idő mászik elő a szekrény

alól. Kimondom.

Ma a haláltól félek.

Könyvek élén ijedten lebben fel a por.

 

 

 

 

1 év ezelőtt 7s Hozzászólások

 

 

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;”

eléd gurítva szétesett napok konok sorát,

mikor borong a szó, pedig ha küldeném,

hogy szívdobogva felkutasson

ifjúságod indás férfirejtekén,

bolondul kéne szólnia,

 

 

Hogy értsd, mióta készülök, hogy elmondjam neked,

szilaj álmok tarajos felhőhajából lélegeztelek,

s tüdőm szakad, ha elveszel belőlem.

Hogy halld, mint bádog bögre oldalán a kiskanál,

tompa noktürn a reggel. Nélküled.

 

 

Illusztráció: Bakos Ildikó – Zsidó menyasszony

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!