Nagy Horváth Ilona Szerző
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Ország
Hungary
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Vezetéknév
Nagy Horváth
Keresztnév
Ilona
Ország
Hungary
2 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások
Ne

Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.

 

3 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… – mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.

Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.

Esténként kis álmoknak mesélek,
az asztal szélén ülnek, apró lábuk lóg,
mint sok pici megnémult harang,
gyöngyszemükben hintázva görnyedek,
míg piros pokróccal vállamon
kieresztem homlokom mögül
az ott rekedt ordító szörnyeket,
hogy hol van az isten és miért,
hogy engem itthagyott.
Csak érintesz, de nem nyúlsz értem,
füstölőt, mécsest gyújtottam, és a lángba néztem:
hajamba tévedt lélegzeteddel
egy percre még szép vagyok,
érintéseddel a karomon mellé beszélek,
te nevetsz, én szeretlek, s mert te mindig
szép vagy, rajzolok.
Aztán éjszaka jön, hideg űr,
ahol a fekete messzeségben
csak  égitestek forognak végtelen
hitetlenül.

 

 

3 hónap ezelőtt 1 megjegyzés

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed. Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak a szemed.

Picit ringatózom most. Alig észrevehetően. Mennyi szemrehányás. Negyvenhat éven át vonszoltam ezt a testet. Fáztam. Reszketett, hogy felmelegítsen. Ringatott.  Felfogta a szíjat és meggyógyította magát ahányszor megütötték. Gyorsan tekerte a biciklit. Hosszú hajat növesztett nekem. Mennyi mindent kibírt. Elindult, ha menni akartam, és erős volt, mindent felemeltünk. És most szemrehányást teszek neki, hogy szakad és fáj. Hogy ne zabáljon annyit. Pedig indul még. Negyvenhat év után odaállítom a tükör elé és azt mondom neki, nem elég szép. És sose volt az. De szolgám volt. A szolgám. Beburkol, ha az utcán megyek, látszik, hogy engem ne lássanak. Körülöttem van, hogy ne legyek egyedül. Néha szeretném, ha félreállna, ha levehetném. Hogy lássam, akkor is ilyen komisz lenne-e a világ, ha velem találkozik. Véd engem. Én meg hibáztatom. Hogy nem szeretik. Fél. Tőlem is.

Ülünk a ház előtt. A nap felé fordul. Igyekszem lefoglalni magam, mert tudom, hogy ez jó neki. Mindig nagyon fehér volt. És reménytelenül szerelmes a napba. Várunk. Meg fog égni. Tudja. Pár napig majd csúnyább lesz a szokottnál. Hámlik majd az orra. Szedegethetjük csipesszel a kis bőrfecniket, hogy nézzen ki valahogy. Azt mondják, rákja is lehet, de bennünket ez nem érdekel. Lehunyta a szemünket. Pedig szeretem nézni a szemközti fát. Nagy levegőt vesz. Idebenn szinte csak araszol a vére. Nem tud majd felállni. Kéne az a fa. Unalmas így, de hagyom. Ha ez kell neki.

A fotelban görnyed. Most jó nekünk ez így. Könyöke a térdén, tenyerével támasztja a fejünket. Kicsit nyomja a szemét. Néha orrot fúj. Neki ennyi lehetősége van. Én idebenn gömbölyödöm. Magamba zárom a gomolygást, érzékeny, de erős határaim vannak. Nem kell látszania. Odaát nincsenek fizikai érintések. Örvénylek, bondorodom. Körülöttem az univerzum ugyanígy teszi a dolgát. Nincs kapcsolat. Zsebkendőért nyúl, visszagörnyed. Ringatom picit.

 

 

4 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog  a szívem.

6 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

 

Szenzor kattan,

fejemre  hétköznapi glóriát lobbant a

kigyúló lámpafény.

Nem soká indulok,

a sovány fű között,

túl az udvar göröngyös betonszőnyegén

sötét foltokba húzódva vár a félelem.

Menni kell.

 

Nagy és hideg szél van.

Isten söpör,

szent járdája a mindenségbe lóg,

én idelenn bámullak,

-szép elevenséged –

szótlanul nyelem a port.

Még épp látlak, most máshoz beszélsz, vándorló tekinteted

hozzám érve szórakozottan

szerelemkékbe von,

magamban viszontszeretlek.

Mélységesen,

s szorongva várlak,

távoli csillagomon.

 

Odafenn lehullott imákat görget a mennyei cirok,

rosszul megfogalmazott földi részletek surrogó halma kavarog

a fenséges boka körül.

A mindenható sóhajtva horpadt vödrébe húzza,

s mikor idelenn a szél elül,

ő pattogó tüze mellett kiválogatja gazdátlan szavaink.

 

 

 

6 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

 

Most messzi tájakról beszélsz,

nézem a szád,

válladra vézna palástot terít a

hűvös lámpafény,

képzeletem a combodon araszol,

csípőd mellett tépett szélű cetli moccan,

rajta rejtjeles számsorok,

bár hallanál engem, amikor így hallgatok,

bár értenéd a csendek megfellebbezhetetlen

valóságait:

lehetnék bárhol, de itt akarok lenni.

Veled. Ahol uralnom kell a kabátom

alá kúszó hideget, és magam helyett

téged ünnepellek, mert mindig téged választalak.

Minden világból mindig téged.

Megtanultam nem gondolni rá, hogy egy mozdulatra vagy,

ölemben mégis vágy sajog,

a tiédben egymásnak támasztott ujjakkal keresi helyét a kezed.

(Itt vagyok.)

Most

messzi tájakról beszélek, nézed a szám.

A szívem kéne hallanod,

fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán aludni el,

hogy majd értsd,

a torkomon akadt múlt századi vallomások mind

igazak, ülhetsz most tétlen, lehetne egyszerűbb, de én minden világban mindig téged.

Választalak.

 

7 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Munka után nyújtózik az Isten,

behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,

megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja

fenséges homlokát.

Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,

firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.

Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,

s mikor megmaradt tintájával gondolatomban

felönti a hideg éjszakát,

már nem félek,

mert mióta hallgat engem,

jóságában néhány pontot kegyesen mindig kihagyott,

így születtek meg bennem a csillagok

neked.

Távoli, pulzáló kis remények, kozmikus szívdobbanások

és fényesen lüktető, fájdalomig növekvő vágyak,

nehéz álmok alatt görnyedek,

tudom, mindened kérem, gyönyörű vagy,

mindenestül vágylak,

míg Isten lámpát oltva elalszik békén,

dúdolva szép öledbe rajzolom magam,

szeress engem, kedves.

Mégis,

bárhogyan.

7 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Rajzoltam magamnak

felhős homlokú hegyet

és fák közé bújt házat,

őszinte csendet,

haza indulok, hol a szénmadarak

szállnak

és illatos béke hullámzik

a fákon túli lankán,

hol büszke nyakú szarvasok

mohapuha álmát

vigyázza ölelőn az ezerkarú,

zöldszemű erdő.

 

(Ide nem köt semmi.

Üresjárat. Üresváros.

Életem vízbefojtott macska,

eltaposott bogár,

elkent maszat a pohár peremén.)

 

((Élet, álmomban is távolról nézlek,

sietős lépted után csak az idő sóhajt,

én magam alá húzom a széket,

fáradt vagyok,

ellobbantott ez a nyár.

Csak még lélegezlek egy kicsit,

míg rád szűkült világomban

nem férek tovább,

és sejtenként tűnök el,

ahogy vonásaim mindennapokká

satírozza át a megszokás

és semmi nem szól majd hangomon.

A szemem kísér majd legtovább,

az én lázas, tégedlátó szemem.))

 

(((Neked boldognak kell lenni.

Nehéz dolgod után hazamenni,

a teraszról csodálni a végtelen éjszakákat,

mezítláb fűbe lépni (legyen, ki simítja a lábad),

s ha bánatos lennél, mert a nappal

kifosztott és elhagyott,

én majd rajzolok föléd egy-egy újabb csillagot,

világítson neked és ennek a világnak,

hogy szebb legyen és békés,

mint a csendszívű hegy,

amerre a szénmadarak szállnak. )))

8 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

Mozdulsz, vonalaid kísérem,
nekem szépülsz minden szavaddal,
Csoda világ.
Babonázva nézlek,
s így viszlek magammal,
ha indulni kell.

Most elveszni jöttem,
hozzád mindig így jövök.
Bennem épülsz és én veled növök nagyra,
míg hétköznapjaim hátrahagyva várnak
valahol a kapun túl.
Látod, ajkam pirulva telik, ha felelni kell.
Hozzád  mindig így jövök,
elveszni, ahogy leheletnyi közelségedben
lélegzetem is dadogva ünnepel,
s a meglopott pillanat finom selymekkel borítja
az ölemre feszülő nehéz vágyat.

Elveszni jöttem.
Hozzád mindig így jövök.
Örökké lázasan és örök lázadással fogadni el,
hogy egyszerűen itt akarok lenni,
ebben az álomban élek,
ahol, ha megérintenélek, te tovább létezel.
Hozzád mindig így jövök.
Itt dobog a szívem,
ebben gondolatban utánad fordulok, és szólhatok,
hogy kérlek, gyere még közelebb,
mert idebenn rég összedőlnek a rám szabott
illedelmes távolságok, idegeneknek mért
rideg terek.
Magamnak akarlak, teremtlek újra,
ha ujjammal búcsúzva még hozzád érek,
s gerincedre rajzolom sóhajos
szerelmem.

2020. október 4.

 

 

8 hónap ezelőtt 14s Hozzászólások

Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.

Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.

Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.

Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.

  1. 09. 03.

 

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!