Ne engedj el. Ahogy a szobrász álmától lázasan töri, csiszolja tökéletességig az ívet, míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik és kelmét gyűr a márvány, úgy alakítom magaméhoz a szíved. Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra, véges időmből végtelent szakít a nem [… Tovább]
Elméletileg sincsen semmi másom, ami hozzám tartozna ezen a világon, mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat, ismerek egy embert… – mesélem, és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy. A valóság megfoghatatlan, mint az idő, mint a hiány [… Tovább]
Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed. Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi [… Tovább]
A járda egykedvű redőire halvány csipkéket szeg a fagy, csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél, még néhány lépés felfelé, azután alábukik majd a néptelen utca. A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár, mint beteg kutya, matt üvegszemeivel [… Tovább]
Szenzor kattan, fejemre hétköznapi glóriát lobbant a kigyúló lámpafény. Nem soká indulok, a sovány fű között, túl az udvar göröngyös betonszőnyegén sötét foltokba húzódva vár a félelem. Menni kell. Nagy és hideg szél van. Isten söpör, szent járdája [… Tovább]
Most messzi tájakról beszélsz, nézem a szád, válladra vézna palástot terít a hűvös lámpafény, képzeletem a combodon araszol, csípőd mellett tépett szélű cetli moccan, rajta rejtjeles számsorok, bár hallanál engem, amikor így hallgatok, bár értenéd a csendek megfellebbezhetetlen valóságait: [… Tovább]
Munka után nyújtózik az Isten, behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák, megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja fenséges homlokát. Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek, firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő. Mormogva még poharakkal zörög, széket [… Tovább]
Rajzoltam magamnak felhős homlokú hegyet és fák közé bújt házat, őszinte csendet, haza indulok, hol a szénmadarak szállnak és illatos béke hullámzik a fákon túli lankán, hol büszke nyakú szarvasok mohapuha álmát vigyázza ölelőn az ezerkarú, zöldszemű erdő. (Ide [… Tovább]
Mozdulsz, vonalaid kísérem, nekem szépülsz minden szavaddal, Csoda világ. Babonázva nézlek, s így viszlek magammal, ha indulni kell. Most elveszni jöttem, hozzád mindig így jövök. Bennem épülsz és én veled növök nagyra, míg hétköznapjaim hátrahagyva várnak valahol a kapun túl. [… Tovább]
Fény csorog, finom por szitál, a délutáni langy árnyak közé a felső ablakokból arany oszlopot emel távozóban a nyár. Lefegyverezve állok, ez egy csendekké hasadt, tétova óra. Ereimben óvatosan fordul a vér, figyelmem rebbenő madár, meg-megül a válladon. (más akarok [… Tovább]
