Nagy Horváth Ilona : (Levél)

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed. Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak a szemed.

Picit ringatózom most. Alig észrevehetően. Mennyi szemrehányás. Negyvenhat éven át vonszoltam ezt a testet. Fáztam. Reszketett, hogy felmelegítsen. Ringatott.  Felfogta a szíjat és meggyógyította magát ahányszor megütötték. Gyorsan tekerte a biciklit. Hosszú hajat növesztett nekem. Mennyi mindent kibírt. Elindult, ha menni akartam, és erős volt, mindent felemeltünk. És most szemrehányást teszek neki, hogy szakad és fáj. Hogy ne zabáljon annyit. Pedig indul még. Negyvenhat év után odaállítom a tükör elé és azt mondom neki, nem elég szép. És sose volt az. De szolgám volt. A szolgám. Beburkol, ha az utcán megyek, látszik, hogy engem ne lássanak. Körülöttem van, hogy ne legyek egyedül. Néha szeretném, ha félreállna, ha levehetném. Hogy lássam, akkor is ilyen komisz lenne-e a világ, ha velem találkozik. Véd engem. Én meg hibáztatom. Hogy nem szeretik. Fél. Tőlem is.

Ülünk a ház előtt. A nap felé fordul. Igyekszem lefoglalni magam, mert tudom, hogy ez jó neki. Mindig nagyon fehér volt. És reménytelenül szerelmes a napba. Várunk. Meg fog égni. Tudja. Pár napig majd csúnyább lesz a szokottnál. Hámlik majd az orra. Szedegethetjük csipesszel a kis bőrfecniket, hogy nézzen ki valahogy. Azt mondják, rákja is lehet, de bennünket ez nem érdekel. Lehunyta a szemünket. Pedig szeretem nézni a szemközti fát. Nagy levegőt vesz. Idebenn szinte csak araszol a vére. Nem tud majd felállni. Kéne az a fa. Unalmas így, de hagyom. Ha ez kell neki.

A fotelban görnyed. Most jó nekünk ez így. Könyöke a térdén, tenyerével támasztja a fejünket. Kicsit nyomja a szemét. Néha orrot fúj. Neki ennyi lehetősége van. Én idebenn gömbölyödöm. Magamba zárom a gomolygást, érzékeny, de erős határaim vannak. Nem kell látszania. Odaát nincsenek fizikai érintések. Örvénylek, bondorodom. Körülöttem az univerzum ugyanígy teszi a dolgát. Nincs kapcsolat. Zsebkendőért nyúl, visszagörnyed. Ringatom picit.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.03.10. @ 16:57 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.