Természet

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Saját fotó

Bíborpírral didereg a hajnal,
tél öleli karcsú derekát,
feldíszíti ezüst angyalhajjal,
szél dalával szól a szerenád.
 
Hideg ajkú tél csókol a tájra,
fázós fény dereng az ablakon,
dérkristályos faág – ezüsthárfa –
könnye csillan friss hó-paplanon.
 
Ég kékje oly szürke, mint az ólom,
lomha felhők álmot rejtenek,
őrzött kincsük – nehogy kitudódjon
rideg szívük – mindent eltemet.
 
Bíborpírral didereg a hajnal,
tél ölében megpihen a táj,
kitárt szárnnyal potyázik a karvaly,
tavaszt remél pozsgás varjúháj.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ablakomba Tavasz, csönd ül,

Rügyeken rigófütty rezdül.

Lomb alatt

pitypalatty

nyújtózik és iszalag.

 

Délibábot Nyár hevenyész,

vihart patkol, vagy heverész’…

Kertek alatt

szél szalad,

cibál kócos

kazlakat.

 

Levél zizzen, s méla sárba

hull harangszó kondulása

ősz fejek, ha

intenek:

csodák pedig

nincsenek!

 

Tél ha borul alkonyokra,

s porhót kavar balkonokra,

ablakomon

szép világ:

cirmosul a

jégvirág.

 

átirat 2007 szeptemberéből

2013. március 12.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Évszakok váltakoznak, most

?sz jogán

tipor rajtunk az id?.

Megtéveszt? évszakokban

 

élünk. Sietek eléd a buszhoz,

munkából

érkezel. Kora reggelek

vetítette képek szememben:

 

felöltözöl, szépíted magad,

indulnod

nem is lehet másképp, gyerekek

gondja, felel?sség szólít.

 

Tudom, a hivatásod köt,

szereted

dolgod, mint szeretsz engem,

én pedig hiszek a változatlan

 

évszaknak, még villanyég?s

az égbolt,

s ahogy felkelsz: virágos ág

hajladozik ágyunkon.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Keskenyedik a tarló, 

Testesedik tar ló:

Lefosztja menyecskéjét,

Elosztja szerezményét

A hó.

 

Szenderedik a hó, fagy,

Hemperedik a csónak:

Dalolja szerezményét,

Karolja  menyecskéjét

A Nap.

 

Cseperedik az eső,

Heveredik a mező:

Beoltja környezetét,

Leoldja bőr-tegezét

A hő.

 

Testesedik a harmat,

Keskenyedik a napszak:

Leontja bőr-tegezét,

Bevonja környetetét

A fagy.

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: internet

 

 

Jő’ a pőre hajnal kócos virradattal, ringó tavaszt ölelőn.
Fű hegyén a harmat gyöngykönnyeket sarjaszt, friss napcsóktól remegőn.
Trillás madár ének enged kacér szélnek, nyújtózva a dombtetőn.

A déli nap konok, pipacs lángja lobog, sárgul a búzakalász.
Új virágot termő szálló pitypangernyő – beérett szellővadász.
Ezüstfényű nádas vadkacsáknak ágyaz, s kardlevelekkel csatáz.

Ősz az estbe csókol, rőt holnapnak bókol, „Esthajnal” díszlik fején.
Tótükre, ha fodroz hullám szőtte csokrot, meg-megcsillan a remény.
Halálszagú avar jelent s múltat takar, heg az elmúlás sebén.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Anyám, s nagyanyám teste virággá lettek

Isten csillagokkal megvilágított kertjében.

Felhők fölé zarándokolt lelküknek fényét,

 apró mécsesek melegében érzem,

amikor esténként a szobámban égnek,

bennem ott ringatózik egy ének.

A hang, melyet gyermekként hallgattam, ma is átölel.

Néha magamon érzem a vigyázó tekintetet,

ilyenkor szelídebbé válnak a roskatag reggelek.

 

Harminc valahány éve, ráncos kezével, a teremtő… megsimogatott.

Anyává lettem, kétszer is. Azóta felértékelődtek a nappalok.

Angyallelkük lett az éveknek, virágszívűvé váltak az évszakok,

Ölébe fogadott az élet. Szempillám mögött,

 aranyszegélyes emlékek… utamon kísérnek…

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Kertek alján már az ősz csatangol,
tolvaj lépte surran hangtalan,
harmatkönnyet csen a pirkadattól,
érett ajka néma, s daltalan.
 
Nyurga fákon remegnek a lombok,
nyári bársony bimbókon dülöng,
ég kékjén a felhők tépett rongyok,
csöppnyi szellő sértetten dühöng.
 
Fohászt ásít öreg templom tornya,
fényre vágyik ma az imaszék.
Nem zajong most lelkemben tivornya:
Jöjjetek hát emlékek, mesék.
 
Kertek alján már az ősz csatangol,
deres fűre álmok omlanak,
még a lelkem régmúltban barangol,
jövőt remél, s megbújik a mag.

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }erénytelenül vágyik az ?szre

szép sz?l?édes az ?sz
mustot könnyezik mazsolává
töpörödöm eszencia
mindent lepárol 
bennem a napfény
a szerelmek ízét 
csalódások savait
bor leszek óbor
palackom rám száradt
b?rköpenyem
csontok magvai egykor
elszórom mint
ölem áporodott hímspóráit

kikeltek már a tavirózsák
lányölek feszes edénye
erénytelenül vágyik az ?szre
amikor lomb hull 
és csak ott látunk vért
gubicsot nem inkubál
aszú méhe de utat
nyit szemérmetlen darazsaknak

fürtösen terem a magány
szemeznek egymásból
a szüretel?k de a puttonyt
már nehezen bírják
a bírvágy és a még leng?
kertkapuk lassan néptelenednek

ha ködöt ültet az ?sz
és delénkend?t köt fel a nap
amúgy özvegy-asszonyosan

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }ajánlás
– herceg – ne hencegj
– nem iszom – szívizom

féreg rágja gyökerét
leveletlen az ága
emlékezve a h?l? nyárra
szemünk sótól füstt?l ég 
odahalunk vedlett tövére
kérge hull életünk sebére
elsietünk es?cseppek el?l
jön-e még sugár túl-fel?l
nyugaton oszlik kabátos felleg
hajtják ?szbe harapó szelek
féreg pusztít a lét gyökerén
levetett ruhánkat moly rágja
gyapja lyukad rongyára
rak az elmúlás nyüzsg? petét

csak egy langyos alkony még
míg szív-izmunkba beletép
örökös ?sze elfekszik a télbe
hó alá mag a sírba visszatérve

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Megelevenít e tavaszszél,

Tovaviszi tél hava-kormát;

Amikor a nyár idetéved,

Madara se emlékszik már.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Még egy végs?,
de annál elszántabb küzdelem –
Nem adja meg magát
a tél oly könnyedén,
ahogy tavaszt sodor
felé a röpke szél!
Még összecsapnak –
Kié a gy?zelem?
Fogcsikorgatva tartja
zászlaját a jég
Gyenge már a karja –
Hiába csapkodja
véle a kóbor hópihéket –
A biztos halálba
kergeti szép lassan ?ket…
Hisz’ a Nap
átveszi lángoló hatalmát –
izzó koronáját
büszkén fejére emeli –
Gyengéd sugarával
lenyúl a diderg? földre,
és a tavasz gy?zelmét
végre kihirdeti!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

TAVASZ

Lány szív dobban, a nap szerelem csóvát ereget le,
friss ibolyák harmatjától élednek a vágyak,
gólyák gallyazzák, toldozzák fészkeiket már,
érzik, hogy nem késhet, megjön a t?zlehel? nyár!

 

NYÁR

Árnyas zöld ligetekben méhecskék hada posztol,
nektártól részeg mind, csillog rajtuk a hímpor
partra vet?dött halként tátog az utcai árus,
forró aszfalt égeti vibráló szemeinket…

 

?SZ

Nyirkos hajnalok áztatják tejköddel a várost,
minden-minden tarkaszomorkás, sorvadozó lett,
?szpiktor gyönyör? festményt pingált örömömre,
bár érthetném titkát, ám ? mégsem avat be!

 

TÉL

Távoli felh?k hintik a füstös zsindelyeket most,
sok kicsi ejt?erny?s landol, majdani lics-pocs,
kisgyerek ugrál kucsmás oszlop tollpuha lábán,
s ellepi  kényes-tompa fehérség csendben a járdán…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Évszakok

 

Elfutott előlem a nyár. Elillant.

Télbe forduló koromban;

Szikkadó, őszi szájjal iszom

Tavasz-lágy ajkaid mosolyát

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…csak babafotókat
válogatunk
egy videóhoz…
mellyel elindul lassan
egy közös élet,
lányom – a menyasszony –
gyerekkorába réved…

Szabadnap révén
az id?vel szárnyakat kap
egy sor emlékezés…
Az évszakok közt
lassan már átmenet sincs,
peregnek az évek,
a múltban történések…
fotóalbumokon át repítjük
fogékony képzeletünk,
s rég nem a jelenben járunk,
egyre csak emlékezünk
és nosztalgiázunk…
holott csak babafotókat
válogatunk
egy videóhoz…
mellyel elindul lassan
egy közös élet,
lányom – a menyasszony –
gyerekkorába réved…
miközben Vivaldi
Négy évszaka
örök aktualitással ad
az id? múlásának
fenséges hátteret.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Petyhüdt esküt tennék,
hogy a következ?ig soha többé,
ám nem lenne értelme,
tudod,
nem fért elme
október odújába,
csak a semmi dzsentri förtelme.
Most a betört elme
városkarámban
negédes teóriákkal lézeng.
Harangszó meg drogbólé zeng
bennem a Bazilikánál,
úgy érzem, a cs?d örök,
csupán bájcsutakolt cs?dörök
cirógatják
a cafka célvonalat,
aztán
h?seivel henceg a tér,
kókler ígéretével a tél,
de amíg defektes flakonból
lesz éterem,
fals testbeszéd terem
frigid éjjelek
riherongyain,
és szajhaként nyávogja a Nyugati,
hogy most élj.
Ócskavas a remény-rostély,
a szerelmes Andrássy
csatlósokkal
hetvenkedve l?dörög.
Borult agyvel? dörög
a Stefánián,
viszont sehol
a kazán sirokkója,
a zebrák sörényéb?l
nem szivárog évszag,
mert minden megálló
másik évszak.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kicsit kés?bb, mint tavasz, de megérte várni két évszakot.

 

Kitartott kezedben kinyíltam.

És valljuk be nyíltan,

Nem minden kacsóba

Virágzik újra a vadrózsa.

 

Néha megszúrlak, az igaz.

De be kell látnod,

Már a szirmom színe is vigasz,

Más is vagyok, nem csak virágod.

 

Az egész Én érted nyílik.

És egy rózsánál ez nem csekélység.

Akkor sem virul,ha kérik

s másnak már a látvány elégség.

 

De néked itt vagyok magam,

Csodává válok unos-untalan,

Gyökereimmel szívedbe nyúlok,

És csókod alatt évekig virulok.

 

Vagyok rózsa. Mostanáig.

De Rózsa lettem,csakis néked,

Tied vagyok levélt?l szárig,

S gyökeremmel keringetem véred.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A vers a természet és a női nem közötti hasonlóságot mutatja be. Ahogy a természet változik, az évszakok váltakozásával, úgy változhat egy lányban a belső világ. Amennyire sokszínű tud lenni a természet olyan sok alakzatban jelennek meg különböző típusú lányok életünkben,kisebb nagyobb nyomot hagyva bennünk.. Olvasás közben a Hungry Ghosts-tól az I Don’t Think About You Anymore-t érdemes hallgatni

 

http://www.youtube.com/watch?gl=HU&v=kS9SUmAyKWM

 

 

 

 

Te fekete Tél! kerek tekinteted,

eleven élvezet, ezzel mérgezel.

Minden férfit, magányos farkast

Ében fekete hajad, kék szemed. Gyönyörű alkat.

 

Ó Tavasz, ha eljössz mindig zaklatsz;

Felébreszted bennem az érzelmileg mamlaszt.

Szőke szirmok szállnak – Szellem – szellő szádra.

Ő repít el várva velem a következő Nyárra.

 

Vörösen izzik vágyaid hulláma;

Aszfalt pörzsöl, vizek délibábja…

Hő hullámod horzsol,

Szívem mögött rímek vérig ázva.

 

Ősz, Te szépség Te barna szűz,

Elmúló vidámság, veled mégis lelkem enyhül.

Gőze vágyaimnak lankad, hős.

Ámuló pimaszság mered végig nekem versül.

 

Újra tél, elmúlás, vég…

Fúj a szél, elmúlt a szép.

Várnom kell, hogy ráleljek,

Ma kárvolt nektek verseljek.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Minden évszakban…

 

 

 

Mikor nyári izzásban lengedez,

és gomoly szájával b?röd fújja,

hálásan kitárod valódat neki,

hagyod, hogy hátadat simítsa újra,

amikor magát kelleti.

 

?sszel sárga lombot szövöget,

kopaszodó réten f?zenét hallgat,

karja érett fürtöket himbáz,

nézed a temérdek károgó varjat,

a szárnyukon mintáz.

 

Havat surrant, kéményb?l dudál

téli nótát a fagyos harsona,

haragszol, ha házad tetejét dúlja,

közben beretválja, nyesi arcodat,

pirosat tetovál az ujja.

 

Langy lankákon libbenve leng,

virágos fákkal bólint, tavaszt ígér,

új, vágyó szívednek  játszik a hárs,

mikor indulsz ? bíz’ elkísér

mint szerelmes útitárs.

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mucha: Négy évszak (faliszőnyeg) *

 

                                              

   (Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)

 

                                          L’autonno (ősz)

 

                                                           dolente, doloroso (fájdalmasan)

 

Ezer színével zsong körül az ősz

fázós, béna nyelvem

zsolozsmát vacog…

Rég nem láttalak.

Glóriád – angyalarc

démonszívvel

csöndben aláhull

nem ragyog.

Fázom.

Utolért a bánat

halk ütemre jár

az örök változatlanság

trillázva átlebeg,

mint szellemárny

hulló avarja

a fejem felett.

A fejem felett

tölgytündérek dús ághegyén

mégis kopog

csak egyre

a vert Remény.

Egyszerűen csak így.

Virágos csöndben

álmodik a kopjafa

fa gyalulta

fagy alul ta

vaszitifa

szele libbenve borzong

némán rí

peng

kísért

a tölgylevél,

akár

aranyéter

álomba ölel karja,

a felhőkkel tele,

s zarándokolni indul

égő piros könnye:

Krisztus új sebe

fénytelen zsarát

verdeső

verd eső

verdes ő

kemény

vad

zokszó

naszpa-panasz

könnyrónája hull.

 

                                         L’iverno (Tél)

 

                                                        calando (lassulva és halkulva)

 

Úgy tudtam,

a Tél váltott meg

úgy él az emlék

itt

legbelül

öreg kapuid

rég becsuktad

koldulni

szabadságod

nem volt már

hited

hóba fújt Téged is a táj,

messzire elomló

könnyeimmel hulló

gyáva pusztaság

kalapált

lapált

kala

alaka

ablaka

a Mennybe,

hogy bemenj,

menj be!

A Mennyből

ezüst-ködből

fagyszín arcod

kimintált

mécslánggal izent:

Sophia!

Sophia!

Philos Fia

özvegy Remény

légen át

jár az égen át

rianva elhagyva

földi magzatát

söpri a föld porát.

 

                                          La primavera (A tavasz)

 

                                                                   leggero (könnyedén)

 

A rét tükrében

ragyog a hóvirág

felöltvén az új ruhát,

mit csermelyek

öle szórt széjjel

az éjjel,

s most

vígan lebeg

zsengén borzong

pőre bőre

virágfüzér

lánc

e

tánc

perdül

a légtől,

akár

csipkevarázs

a csicsergő kábaság.

Ölel az erdő.

Bimbókat bontó

füttye dagasztja

a

zsendülő

vadvirágok

patyolatgyöngyeit,

s ott egy pille –Tanka,

tán Aranka

beporozza

a természet

újjáéledt csúcsait.

Ing-ring

a Fény,

s csókot

int

a

Nap

mécsesén,

ahogyan

tárul a tüll

égi kékje

nyílik a tintásüveg,

s zsengő

gyönyörrel

ring a

ring a

visszhang-illat

virradat:

Tiri – tara

tara – tiri

csek – tara

tiri  – csek

tara – tara

csek – csek

tiri – tiri

tara – csek.

Már az éj sem csatináz,

álmodj Kedves,

őriz Téged

minden

nyíló

hóvirág.

 

                                          L’estate (Nyár)

 

                                                        A bene placito (tetszés szerint)

 

Az ég íriszén

lángol a fény,

a szárnyas napkorong…

magányos jel,

ki magához ölel

ékszerré teszi

a pocsolyát,

a gazt,

a szalmaszált…

Tűzfátyolfonál –

perzsel a nyár

nyomában

aranylik a rét…

A búza, a vetés

bódultan áll.

Tikkaszt az éj is

zsibong, tántorog a fény

úgy vakít

pihegve

kánikula,

az égi Kutya.

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szabó E. Éva Négyévszak
60×60 cm olaj-vászon

vajon mir?l fecseg
kinn a sok falevél
ha szobánkon ringón
átlibben a nyáresti szél
vajon mir?l mesél

vajon mir?l fecseg
kinn a sok falevél
mikor ablakok közt
vágtat haragvón a szél
vajon mir?l mesél

vajon mir?l fecseg
kinn a sok piruló levél
ha résnyire nyitott ajtónkon
beoson a borzongató szél
vajon mir?l mesél

vajon mir?l fecseg
kinn a sok perg? levél
mikor közénk kúszik
a dermeszt?en hideg szél
vajon mir?l mesél

2006. november

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kint a kertben
a garázs nedves
mohaszakállat növeszt.
Kamaszodó ágak kaparják
tavaszt viszkető arcát.
Ünnepelnek a bokrok és
a gyomok,
zölddé gyógyulnak a romok,
felejtik a tél monokrom
színátkát,
és a nap kihúzza hátukból az ég
fagyoskék szilánkját.
Esőpezsgőt bontanak a felhők,
a dugó villámként kirobban,
az évszakot pattogó cseppsorokban
nyeli az élet.
Elfelejti, hogy nem tart örökké,
hogy az órák egyszer ódón gyászkörökké
lesznek,
és a harang hamut zeng ezer
éhez? eresznek.

De március van. Nem akarok
a jövőbe hallgatózni.
A holnap kulcslyukára
ragassz csak hamis véd?szenteket!
Úgyse nézek bele, én nem leszek
olyan, ki élő és szendereg,
mert látom, hogy hova
vezet a vakság:
végül önző papírbálványok
elé borulunk,
és túl késő lesz, mikor
menekülve mind eggyé szorulunk.

Jó lenne most máshol,
valahol messze innen lenni,
éjjeli testedről apró perccukrokat
enni,
de mindig közbeszól a nap,
ijedt rímeket remél a lap,
és megint kísértő hiányt mondok,
míg azt ordítják tollra
a hegybe gyűlt gondok:
bár itt lennél –
Hiszen március van!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Négy évszak

 

 

Tavasz, nyár, ?sz, tél, s újra tavasz,

Pattan pici rügy, buborékként virág fakad.

Serdül? levelek dús zöldje, fának koronája,

Zizegve zajongnak, majd fordul id? nyárra.

 

Míg szell?ben udvarolnak, s becézgetik egymást,

Ajkuk ékesen szól, ?sz jön, pír önti el arcát;

Majd éretten újra, szeretkezni hullnak alá,

Kéjben egymást fürdetni, vágyuk hajnalán.

 

Míg hágják egymás testét, icipicit pironkodva,

S így ?sz télre vált, majd lassan, megnyugodnak.

Pihegve hamvad létük, gyönyörük teljessége,

Tél finom paplant terít, – "szép álmot, újabb évre"!

 

Így fehér takaró alatt,… bújva szelíden kéjes gyönyörben,

Forrón egymásba temetve, Új-tavaszra, lassan halnak meg.

 

20070222

Louis De La Cruise