Nem siettetett. Megcirógatva álmom,
lágyan ringatott a lassú eszmélés felé.
Aztán, ahogy kinyílt szemembe hunyorgott, rámosolyogtam.
Kitártam ablakom, hogy utolsó perceit velem töltse el.
Holnap újra értem jön, s én boldogan várom akkor is…
*
Hiába vártam, nem jött ma értem.
Nem ült a hűvös párkányszegélyen.
Helyette sűrű köd lepte házam,
sötét szobámban – magamba zártan –
szomorkodom…
Talán a holnap felissza könnyem,
szememre hajnalt szalajt, miközben
cirógatóan suhint a napfény,
s vidám mosollyal köszön be ismét –
reménykedem…
Hát ennyi volt, nincs hozzá(d) már jogom!
Nyakadba többé nem varrom magam.
Nem mondom bár, hogy minden rendbe’ van,
megállok eztán saját lábamon.
Nem egyszerű, de sorsom vállalom.
Megélek, még ha nem is gondtalan –
nélküled, hisz nincs hozzád már jogom.
Jövőmnek terhe roskadt vállamon –
Beteg vagyok, de nem haszontalan…
Nem hallom majd, hogy megjátszom magam,
derűsre festem minden új napom,
mert ennyi volt, nincs hozzád már jogom!
A párizsi merénylet áldozataitra emlékezvén…
Álmaink már szertefoszlanak,
rémálmomba kerget most az éj…
Terroristát szít otromba kéj:
Hős leszel, csak robbantsd fel magad!
“Allah akbar!”- Gyilkos szenvedély
rabjaként lesz véres húscafat –
Álmaink már szertefoszlanak.
Párizs, és egy csendes kis terasz,
napsütésben ringó őszi szél –
minden perc a békéről mesél,
mígnem hirtelen fegyvert ragad,
s álmaink már szertefoszlanak.
Rekken a hő, permetező csendes eső kéne, de gyorsan!
Vagy zivatar…. Jaj, Tivadar, most ne zavarj ebben a pózban!
Hinta ölén szinte hülyén bambulok én, ép eszem átok –
Tiszta az ég, nap heve ég, ejnye, elég! Épp meditálok…
Izzik a nyár, rekken a hő
Szikkad a föld, kérget ereszt
Kellene már egy kis eső –
Verd, zivatar szét az ereszt!
Holt patakok medre alél,
haltetemek pikkelye száll
Fellegeket vess ide, szél!
Egy kis eső kellene már
Fű, fa, bozót lángra, ha kap –
bérceken át lobban a tűz
Rőt sebeket horzsol a nap
Záporeső, poklokat űzz!
Ej, te csöppnyi fecske, te!
Hogy kerülsz a földre le?
Míg a tested itt lapul,
fent köröz mamád vadul.
Várja, hogy magasba szállj,
s fészketekre rátalálj.
Nagy veszélyben életed,
les reád a végzeted!
Csacska macska nem botor –
mint a szöcske, úgy ugor.
Félek elkap, Istenem!
Nyújtom is feléd kezem.
Ó, ne félj, barát vagyok!
Verdesel, de láthatod,
semmi rossz dolog nem ér –
téged óv e két tenyér.
És amíg erőre nem kapsz,
nálam addig itt maradhatsz.
Néha-néha jólesik alámerülni….
Magzati pózban fekszem a kádban,
torz ivadékká regrediáltan.
Nyugtat a víz, ami ellep egészen –
Szinte midőn a csodás anyaméhben…
Jó, hogy e hely kicsit elszeparálhat –
Nem zavar így a sok emberi állat.
Nincsenek itt, akik élve temetnek,
s ritka a bűn, mire nem vetemedtek…
Kiknek a pénz szaga mennyei illat
– koldusok ezreinek zsebe nyílhat –
Persze csupán a javunkat akarják,
ám hogy az összeset, azt letagadják!
Ejnye no, máris egekben a pumpa,
s markom a cseppnyi dugót mogyorózza…
Élősködő vagyok, mint a fagyöngy… 🙁 Egyedül már élni sem tudok…
Gyűlölöm, hogy egymagam megélni nem tudok!
Gyűlölöm, hogy ily’ veszettül elveszett vagyok!
Gyűlölöm, hogy álmaim sosem lazítanak,
s éjszakákon át hamis világba rántanak!
Reggelente – bár reményem egybekél velem,
gyűlölöm – ha gyűl’ a gond – elengedé kezem!
Mit sem ér az élet így, nem is ragaszkodom –
Nem leszek tovább teher: fagyöngy az ágakon…
Ma, Halottak napján – én lázadok…
Nem akarom, hogy hozzám is ki KELLJEN járni majd a temet?be!
Felesleges, és a temetkezés amúgy is csak a pénzr?l szól ma már…
Nem lehetek kukacoknak ebédje,
s hamvaimat sem emésztheti urna!
Szálljak a széllel Holdnak elébe,
hogyha a lelkem készen az útra!
Nincs temet?, hol enyészni akarnék –
síromat eltaposom, ha megássák…
Törjön a szárnyam bár, de a szándék,
hogy szabadulja, igázza határát…
Így, ha megáll a rugó, mire szívem ütemzett,
hogyha leáll tudatom, mit a lét szava zengett,
majd, ha kih?lnek az álmaim is, nosza rajta!
Szórjad széjjel a hamvaimat mosolyogva!
Majd ha a lelkem készen az útra,
szállok a széllel völgybe-hegyekre…
A minap csodás látványban volt részem… – megszállta kertemet egy cinkecsapat………..
Boldog cinkecsapat csipeget – megszállva a kertem –
Döbbent fáim alatt kaparásznak a sárga avarban
Közben víg daluk édesen árad szét ereimben –
Nincs, mi csodásabb most, e hideg, kora ?szi id?ben…
Nyúlok is érte – a gépem el?kerül ál-nyugalommal,
Ritka e látvány még nekem – eddig négy falam ?rzött –
Széles az objektív – nosza rajt, indulhat azonnal!
Ám, mire minden kész, a sereg tovaszáll – kamerámmal…
