Vers

Volt, mi volt

Elolvasta:
78
Egy előző élet emléke…

Egy rózsaszirom.
Igen tudom: régen történt bár,
és hogy piros volt-e vagy sárga
nem emlékszem már,
csak arra, ahogy a földre hullt,
miként a múlt; hisz ez volt az ár:
egy elveszett, fénylő rózsaszál.

Egy szép hangfoszlány.
De vajon hány hosszú éve volt,
hogy felcsendült az a bús dallam,
már hány éve holt?
Sokáig nem voltunk te meg én
e földtekén, így a dal se szólt;
ma talán csak kopott kotta-folt.

Egy ős-látomás.
Ha nincs is más, csak az az érzés,
hogy szerettelek egykor téged,
ébred a féltés;
s bár érzem: hiába várok rád,
nem gyötör vád, csupán egy kérdés:
nélkülem most vajon miért élsz?

Két eltűnt lélek.
Kicsit félek: vissza sem jöttél,
s mikor meghaltunk, minden vágyat
elsöpört a tél,
pedig ott a jelünk az égen,
ahogy régen, ma is bennem él,
de te hol vagy? Elfelejtettél?

 

Vers

marokban

Elolvasta:
80

mint marokban összemorzsolt
száraz kenyérhéjak

mik tócsába loccsant
lábnyomunkba hullnak
cserzett szájú fonnyadt
arcok ráncaiba kushad
s ott bűntudat nélkül

tanyázik életünk
mi meg továbbmegyünk

 

 

Vers

Ez egy álom

Elolvasta:
52

Ez egy álom

 

Ez egy könnyű álom,

ebben csak ringok – veled ringok,

iszapágyon rózsaszirmok.

Minden ködös, egybeolvad,

tudom én: már rég halott vagy,

de ez egy álom, könnyű álom –

rózsaszirmok iszapágyon.

Vers

három sorosak lélekről és elmúlásról

Elolvasta:
160

Vénülő idő

arcomra karcolja az

emlékeimet.

 

Anyám rózsái

elnyíltak, de illatuk

lelkemben örök.

 

Nagyapám csillag-

fénye ablakomon át

álmomba ragyog.

 

Nap-mosoly surran

erdőszéli kis házba

magányt oldani.

 

Házak falára

holdfény rajzol gömbölyű

lombkoronákat.

 

Fényt fon a hajnal

a vacogó fák fölé

téli reggelen.

 

Puha hópelyhek

téli világunk legszebb

teremtményei.

 

Vers

Békét ölelünk

Elolvasta:
227

Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,

az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.

Így fekszünk egymás mellett egy darabig,

a szavak mögött a néma fájdalom lakik.

Te fehéren-feketén szereted…

hiába igyekszem én árnyalni, szürkébe hajlítani az éleket.

De tudom, békét kötünk,

itt két igazságnak is akad majd helye,

hisz mindenünk megvan, neked én, nekem te,

és ha néha sértetten kuporgunk is két végében az ágynak,

reggel úgy ébredünk, hogy karjaink egymásba zárnak.

 

Vers

Mozdulatlan

Elolvasta:
239

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják

 

***

Fotó: Depositphotos.hu

Vers

(K)érdem

Elolvasta:
273

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?”
Talán ha trillázva énekelne
a mondatok néma zuhataga.

Mit ér a térben élő ember,
van-e súlya ékes szavának?
Felsikít-e az értékrendszer
a hibák lázas korszakának?

Sír a kín, de szólni nem mer,
talpak alatt futnak el az évek.
Mit ér a cifra jogrendszer,
jut-e szerep a lángelmének?

Minden leírt szó üt és éget,
könnyűnek találtatott az elme.
Feledtük rég az istenképet,
de sír az ego, már vezekelne.

A gondolat villámként cikázik,
hátrahagyta nehéz bilincsét.
Miközben testünk bőrig ázik,
kinyitjuk lelkünk zsilipjét.

(Az idézet József Attila: Ars poetica című verséből való.)

Vers

Vagyok

Elolvasta:
214

 

Azért egyedül vagyok

bizonyos értelemben,

mert aki ért, valahogy nem,

vagy alig szól,

inkább csak figyel,

de a tegnap rágta szavak között

egyedül indulni el,

ha azt vesszük, könnyű…

cipelni nehezebb,

úgyhogy én már bármit elengedek,

kivéve a gondolat fonalát,

mert azt egészen a semmiig

húzom majd át.

Vers

Ellensúly

Elolvasta:
249

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

A Nap hajnalt olt ma
a kormos villanykörtékbe.
Kinyújtott kezedben
fehér gyolcs, lágy korbács,
bőrkötésben levendula.
Vesztőhelyek téli illata.

Bűnben állok, mikor eljössz –
földig érő alázattal
leplezem szemérmem.
Fellépek a dobogóra.
Okom van a boldogságra –
nem lehetőségem.


Fotó: Cinegore.net

Vers

Csak beszélek

Elolvasta:
211

 

Idegenként ül itt köztünk

egy újabb kis darab belőled,

megint reggel ütköztünk,

és én volnék aki újra erőltet

némi csevegést…

de te csak nézel rám hideg szemekkel,

és látom hogy az egész

nem is igazán érdekel.

Épp csak súrol benned valamit,

és ahogy bement, ki is szalad,

beszélek, beszélek,

de csakis neked lehet igazad.

Pedig láttam tegnap

hogy hogy is voltál – mással,

csak az én szavam súlyára

felelsz most nehéz némasággal.

 

Vers

Tavasz

Elolvasta:
33

 

 

Se nem szólítom a tavaszt,

se nem várom,

feltartani az időt – jó lenne azt,

de erre nincsen megoldásom.

Már szorítanak a napok

sarokba – tüdőbe levegőt,

kívül rügyet bontok – belül sorvadok,

pont fordítva, mint azelőtt.

Vers

Csak egy

Elolvasta:
104

 

Csak egy tanítvány voltam,
könyvekből tanultam vagy
életet mi megtapasztalható;
egy embertől:
sokat.

Csak egy nő voltam,
vártam nagy szerelemre,
téglákból hétköznapokat
építget, ne, hagytam a
pasikat a francba,
majd…

Csak egy ember voltam,
szenvedéseimben is
magamban hordva azt,
hitet viselt a szív,
a többi felsírt,
a maradék
minek.

Csak szerelem voltam,
cigire gyújtanék elbújva,
megint egy nő jön,
alig vártam, hát itt!
Ne vegye észre…teszem.
Szép Ő.

Csak egy anya leszek,
szemüvegben tanárnénitől
a könyvtároslányig,
önállóság átad, lustaságot
brrr, azt ne, egóm
bővelkedő…

Csak isten is vagyok
e tapasztalható átmenet
amit az állandóságban
tudatosít ha boldog
ének ha csukom
ha kinyit
ha ámen

Vers

Figyeltelek

Elolvasta:
93

 

 

A tükörképed figyeltem

miközben hajat szárítottál,

ahogy az arcod elé kószált

néhány őszes hajszál.

Érdekes, mikor nincs rajtad szemüveg

mennyivel fiatalabbnak látszol,

én negyvenöt, te negyven,

és most ebből a távolságból

még nagyobb a különbség,

úgy figyeltem az arcod,

mintha elköszönnék.

Figyeltelek – máshol jártál,

a tekinteted ijesztőbb volt

minden hallgatásnál.

Vers

Mindig volt egy

Elolvasta:
351

Mindig volt egy…

Mindig volt egy,
kivel kacérkodtam,
kinek néha haját húztam.

És volt egy, kiért
szívem először fogott lángot,
kinek a szomszéd kertjéből,
loptam gyönyörű virágot.

Mindig volt egy,
kiért órákig álltam,
az ablaka alatt esőben, sárban,

kiért sírtam fogcsikorgatva,
átkokat mormoltam szerelméért,
felmásztam volna a Himalájára
egyetlen őszinte csókjáért.

Mindig volt egy,
ki nevetve kikosarazott,
s volt ki sírva búcsúzott.

Mindig volt ki szeretett egem,
s olyan is, akit csak én szerettem.
Küzd’tünk egymásért külön világban,
vágyunk magányt szült a valóságban.

Mindig volt egy,
kiért érdemes volt élni,
a soros keserűségét elviselni.

És volt egy kinek megfogadtam,
vele maradok holtomiglan,
de mégis szépen búcsúzott,
a hibás nem csak én vagyok.

Mindig volt egy,
kiért imádkoztam,
s volt kiért a pokolra szálltam.

Volt ki színes álmokat adott.
Láttam a kék madár szárnyalását.
S volt ki annyi fájdalmat hozott,
hogy vágytam létem elmúlását.

Most van egy,
Ki hajdan elvarázsolt,
Ki mindig megbocsátott.

De tudom, hogy jön majd
egyszer egy éjszínű angyal,
ki átöleli elárvult lelkemet,
S a végtelen létbe átvezet.

S ha majd a hangom elakad,
És tollam is árván pihen
Mindig lesz, ki olvassa majd
A neten szétszórt álmaimat.

Vers

Érkezés

Elolvasta:
609

Azt mondtad, minden madár szép.

Pedig te nem a sirályok földjéről
és nem darutollakkal érkeztél.
De elhallgattad, hogy a vadludak
miért úgy siklanak, akár a nyilak,
mint záporban a szürkén csillanó acél.
Én hangjukat csak álmomban hallottam –
olyan volt, mint a bárányok sírása
nagy árvizek idején.

Utoljára rigókkal ébredtem.
Azt mondtad, a gyökereket érezni kell –
karjaim fákká nőttek, s a fásult városok
mind bennem süllyedtek el.
Lélegzésem haldokló tavak csendje.
Mostanában sziklákon ér az este,
s mint Santiago, oroszlánokkal álmodom.
Hajnalban megérzem fényedet –
vitorlát bontasz a hullámzó ágakon.

Vers

Hittel

Elolvasta:
325
Évszázadokon át támadva,
ostromolva, ellened lázadva,
háborúkat kirobbantva,
betiltva és legázolva
is erős maradtál.
Túlélve tudományt,
evolúciót, okoskodást.
Fényed mit sem fakulva
nyújt vigaszt a bánatban,
erős kart a csatákban,
türelmet a vitákban,
mértéket a vágyakban.
Utam százfelé visz
s bővül tapasztalatom
ha néha elgyengülök is,
hitemben stabil maradok.
Ha le tudnám törni a gátlásokat,
eltörölném a vallásokat.
Közös imára mennénk,
az életet tisztelnénk szentként,
mindnyájan boldogok lennénk
a hozzád vezető út mentén.
Köszönöm, hogy megszűnt a magány,
köszönöm, hogy kevesebb a talány.
Ami kérdés még maradt,
már kevésbé fojtogat.

Vers

Van, ami itt marad

Elolvasta:
295

 

 

Nézem az embert, ahogy itt áll, lemeztelenedve,

szinte védtelenül az orkán közepén…

most az az erős – aki volt már gyenge,

most bátran néz körbe a szerény.

Néhányan megsejtik, hogy mi is a fontos,

talán át is lényegül néhány pillanat,

és talán a tavasz újrakezdést hoz most,

mert valami semmivé lesz… de van, ami itt marad.

Vers

Mákos

Elolvasta:
540

 

Nyersen még szép kalácsnak látszott,

mosolyogva kelt nagyra,

tettem bele cukrot, mákot,

gondoltam, elteszem holnapra.

Aztán sütés közben összeesett,

nyúlós massza a kéreg alatt,

végül csak egy jól elcseszett

megégett kalácsunk maradt.

Túl sok volt a töltelék,

ahogy a könnyem is patakokban,

neked meg épp elég

lett volna, hogy a sírást abbahagyjam.

Az az elrontott sütemény

egész nap itt kísértett,

meg ahogy azt mondtad;

jó, de azért kívül szép lett.

Mi van, ha holnap én leszek elcseszett,

ahogy ma a kalács?

Megérted te is a lényeget,

vagy megint csak valaki más?

Vers

törékeny

Elolvasta:
479

hajad sűrűje ősze

szavad erős közérthető

rajtam minden kacifántos

emlékem koromszín lepedő

volt anyám apám

nyáríz mosolygós tölcséren

rábízva percek a pillanat

hirtelen múlik el törékeny

sem anyám sem apám

szavad erős közérthető

neked meg mindened

rajtam koromszín lepedő

fösvény konoksággal

nyáríz mosolygós tölcséren

cipelem gyengeségemet

hirtelen múlik el törékeny

Vers

beléptél

Elolvasta:
437

 

ha belépsz az ajtón a cipődet vedd le

hazajöttél munka után nem voltál velem se

korán volt reggel a kávé is hideg lett

forrón a méz a tej ha mellém tetted

egymás felé az idő ha múlik

te messze én itthon egész a házunkig

belépsz az ajtón mindegy hogy hol jártál

szeretlek jobban én mindenki másnál

Vers

Viharok

Elolvasta:
426

 

vihar készült keserű beteg évek
már a ház előtt álltunk mikor lecsapott ránk
én nem akartam menni neked kötelességed
emlékszem csupa víz volt a ruhánk
az egész valahogy sosem állt össze
jó ha tudod én sohasem bírtam
(most már tudod hogy ők se)
amit túl sokat mondanak alig van
gondoltam ők vagy én nekem mindegy is
felszáradt könny a nap is sütni kezdett
eljegyzés két igen egy marék rizs
igen el lehet menni minden mellett
mára valahogy belénk nőtt
most mit mondjak hogy csupa víz volt a ruhánk
hogy úgy álltunk ott a ház előtt
te tudtad (én tudom) mi várt ott ránk


Levél

Jung se ró

Elolvasta:
764

angyalok könnye nyakékén kék gyémánt minden a felszín

alatta kérdések bús hallgatás és tiszta szemeknek üres íve

középen csak kézfogás, simítás, illat – de átérezni –  annak

ki harcaiban útját egyenesedve járja, érdeme meglesz, hát

ülünk míg nézésben átjár gyémántfény/filmszerű jelenet

 

 

Vers

Látomás

Elolvasta:
900

ferde fejű egyszemű zsarátnokok izzanak az álmok keskenyedő szélein
hajnalodik
árnyak között a lélek szertelen hever a pamlagon
akár egy testét ledobott köpönyeg
rajta a fürdőszoba dohos illata
a lelkiismeret varjai kárognak a fehérre meszelt paradicsomi égbolton
rút vagyok és ismeretlen
képeim a falon
árnyak a pokolból

én vagyok a nyüszítés a sarokban
az ütem
a mély és elérhetetlen
de hol keressem
mikor folyton a pofámba mászom
vigyorgó arcommal csókolódzom e kegyetlen nászon
halotti tor ez melyen magam vagyok a halott
vak oroszlán kit a sivatag elhagyott
írd le mit látsz te hős halott!
ólomsarló aranyat kaszál
kopasz fejét nyújtja a Halál
amott egy púpos röhögve remél
nyüszítő tréfákat kerget a szél
béna koldusokat látok kik fogatlanul rágnak
aszott nyeszlett csontvázak
testükbe bújt apró csigaházak
porban fetrengő vén kutyák nyelvét látom
és még mit látsz ó, pokoli barátom?
a napot mely legel az égen
rózsaszín felhőket zabál éppen
hatalmas hasa elfedi az arcát
mondd még, mit látsz!
ólomcseppek folynak ólomra
patakokban gyűlnek a homlokomra
acéllegyek serege
csattogó szárnyaik hegyeket zúgnak fülembe
téglák és hordják szőrös meztelen hordák
látok még mélységet
látom az émelygő Szépséget
mely belezuhan a látványba
egy sáros cetlit mit megtépett az Idő
bennem a múlt, s bennem a jövő
egy sor rajta :
ne menj arra!
hagyd sírni a fájdalmat
hadd, vigye a szél, az áradat!
egészen kék az ég
üveggolyó kék
ne add fel ez nem elég!
rajta, mit látsz még?

látom anyámat, ahogy a földön tapos rajta az idő
a kezét látom, elnyeli az ujját a sok bütykő
és látom apámat, ahogyan testét elhagyja
meleg keze simul gyermek homlokomra
látok temetőt, fojtogatja a sok emlék
mondd még, mondd még!
a Fájdalom fekszik a sírokon
kopasz koponyáján tátongó üresség
szemében tompa szürkeség
látom a szívem, ahogyan vérbőn lüktet és fáj
a mellkasomat látom, ahogy üvölt benne a Hét Határ
csuklóimat markolják az elmúlás bilincsei
és látom, látom én magamat ahogy kezéből kifolynak kincsei
túl minden világon. túl minden világon

Vers

ÖSSZEGZŐ TÉBLÁBOLÁS…

Elolvasta:
728

Bonts ki, és megnyílok e feszültségterhes világnak.
Ha túl szabaddá váltam, zárj vissza.
Óvatosan! – mert ez nem börtön, csak fegyelmezett valóság.

Agyféltekémen egyensúlyoz a hinta-palinta.
Vajon hova esik, ha leszakad a mondóka?
A súlytalanság nem csak könnyed lebegés.

Vágyom oly nagyon, egy delfin önfeledt szeretetét.
A lehetetlenre nincs megoldás, csak lehetőség.

Érzéki csalódások cikáznak iránytalanul.
Ez olyan, mint egy labda effektus. Pattogása lassan halkul…

Nem lehet folytonosan magamra ölteni a hazugság látszatát,
idegtépő cselekedetek kötelező unalmát.

Nem tudtam meggyőzni a világot.
Elcsúsztam tudatom zöld kövezetén.

Az égen, gondfelhők rajzolata. Mikor szép, kék álmot ígér.
Ha sötétül, kerülném.

Vers

Belváros

Elolvasta:
791

Vakolathullató házfalak
tapintható az idő

stukkóval díszített épületek
piszkos festéke pereg
ez az igazi belváros
elfeledett mellékutcában
girbe-gurba macskakő
réseiben a kakaslábfű szabadon nő

eresz alatt gubbasztó
foszlott tollú galambsereg
korláton könyöklő öregasszony
sanyarú sorsán kesereg

valahol zongora szól
dallama keveredik a lecsó illatával
majd tovább lebeg
a roskadó kémények fölött

körfolyosó csenevész ecetfát ölel
lombja a magasba tör
ágain hangos verébcsapat ül
egymást taposva a napfénynek örül

a hőség a házak közt reked
minden ablak nyitva
az ebéd már fő
asszonyok dúdolnak a lábas fölé hajolva

a Bajza és a Szondi utca közt
hajdan ápolt szoborkert
tanítványok képzelt alakjai
hevernek szerteszét
félig kifaragott
örökre kőbe fagyott mozdulatok
negyven éve a befejezést várják

A Ferenciek terén a templom előtt
egy utcai árus hasztalan árulja portékáját
lenyeli maradék sörét
aztán egybeolvad az arctalan tömeggel.

Vers

Űrzenét hallok

Elolvasta:
628

sötét árnyként kóválygok

tépett  szárnyam véres

az élet kivetett magából

monoton fekete napok

kuksolnak csendben

az univerzum táncra kér

holdsugár villan hajamon

 

kongó üresség

harcot vív önmagával

homokszemcsék sercegnek

szívdobbanás koppan

rajzom törlöm a porban

… nem  ott tartok

hol szerettem volna

Vers

Juss

Elolvasta:
294

 

azt hiszem már egész pici
koromban hallottam róla
anyuék mesélték hogy az egyik
papámnak is volt
távoli dolognak tűnt
és arra gondoltam hogyha
jó leszek talán nem is kér belőlünk
aztán apumama is találkozott vele
akkor már nagy voltam
és kicsit féltem is
onnantól mindig ott volt
mint egy háttérzene
hiába az ember mindent összehisz
de a nagynénit is megtalálta
meg a nagybácsit
meg a feleségeket
aztán apu jött ő volt hátra
már ismerős volt a jelenet
mikor anyut behálózta
gyors volt és nemigen viccelt
és úgy vette el tőlünk hogy
előtte bedobta nekem a ziccert
bár nem volt túl elegáns
azóta itt van mint
kalkulációs tényező
és hidegebb mint bármi más
de perzselően érzékelhető

Vers

Ős mese

Elolvasta:
191

Mesét mondok, ne légy undok,
hallgass végig és jól figyelj.

Ha jól figyelsz, megértheted,
ha nem sietsz, megélheted.

Oly rég volt már, olyan régen,
csillag sem volt még az égen.

Titokzatos messzeségben,
valami volt születőben.

Idők Ura tenyerében,
világ fortyog kék levében.

Fortyog, buzog majdhogy kifut,
még szerencse, nincs hová út.

Oly színes és pompázatos,
minden része káprázatos.

Gyarapszik e sokadalom,
minden perc egy újabb halom.

Jönnek újak s még újabbak,
elsötétül már az ablak.

Így szól az Úr: több fény kéne!
S került csillag s Nap az égre.

Látod így volt, hogy csak egyszer,
született egy tejútrendszer.

Közepében Egek Ura,
mosolyogva ül a trónra.

S a sok csillag hold és bolygó,
mint megannyi pajkos golyhó,

játékosan kergetőznek,
nem titkolják jó kedvüket.

Csitt és csatt, és dirr és durr…
S szólt az Úr: hát elég legyen!

Minő lárma, felfordulás,
hancúrozás, száguldozás!

Korán kihűlsz, vagy felmelegszel –
Mi lesz így a világrenddel?

Tudok nektek ettől jobbat,
pályátokra állítalak!

Pályájukat szabta sorra,
készítette hosszú útra;

fényt kapsz, erőt, lendületet,
legyen hát rend ti köztetek!

Egy kis csillag megszeppenve,
Szalad gyorsan Úr elébe.

Jó nekünk itt veled lenni,
miért kell most útra kelni?

Fényem vibrál, erőm elfogy,
hogy kihűljek nem hagyhatod!

Megesik a szíve rajta,
kis csillagát megsajnálja.

Megsajnálja megszereti
s tenyerébe visszaveszi.

Ne félj kicsim nem hagylak el,
szeretlek én igaz szívvel.

Nem hagylak el, neked adom,
tied lesz egy fényes Napom.

Adok neked tengert, kéket,
csillagszemű fényességet.

Hosszú útra így bocsátlak,
törvényemmel igazgatlak.

Mivel engem így szerettél,
csillagoknál különb lettél,

most úgy akarom, hogy még ma,
életet kapj, ajándékba!

A kis Föld most izeg-mozog,
érzi ő is mily nagy dolog.

Életet ad Egek Ura,
s e tisztesség, s mind ő rajta.

Fülig pirul örömében,
mehetek már? – s száll serényen.

Fáim lesznek és bokraim,
rózsám is lesz, és rózsaszín?

Lesz majd őz és szarvasgomba,
színes szalag derekamra?

Lesz majd madár, gyorsan szálló,
világjáró fürge Ráró?

Mindened lesz, s lesz majd végül
embered, ki többnél több lesz.

Ez lett hát a kis Föld sorsa,
életet szül napról napra,

ember járja, ló tapossa,
madár száll rá, tenger mossa.

Nézi az Úr, egyre nézi,
szeretettel dédelgeti.

Ne félj te Föld nem hagylak el,
igazgatlak türelemmel.

Egyet kérek most cserébe,
ne váljatok szégyenemre.

Szólt az Úr és elballagott,
lépte nyomán csillag porzott.

Amint ment, s meg-megállott,
maga mögött egy űrt hagyott.

Hiányát, már sokan érzik,
csak őt várják, Őt remélik.

Őt remélve falra festik,
Falra festve táncuk lejtik,

táncot járva kurjongatnak.
Kurjongatva hajba kapnak,

hajba kapva háborúznak
háborúzva vért ontanak!

S szólt az Úr: Hát elég legyen! –
Tegyem tönkre, el is vegyem

mit épített; házát s várát?
Mert látom én a szorgalmát…

Végül így szólt Egek Ura:
Drága ember, földnek pora!

Fogadd el már intésemet!
Építgessed tornyaidat,

házat, várat, palotákat,
tudom is én micsodákat…

Szeretlek! Ha nem is érzed.
Küldök neked segítséget!

Segítségül törvényemet,
szeretetből szeretetet.

Elküldi hát ajándékát,
mindenségnek új világát.

Jászol szagú csendességbe,
ajándékként, épp most tér be.

Elment Ő, lásd mégis itt van,
itt tarthatnám karjaimban.

Valahányszor gondolsz rája
eljön hozzád, lakomára.

Intelmére jól figyelj, hát
szeresd te is Isten fiát.

Vers

Léleknász

Elolvasta:
113

Halvány hajnali fényeken édesen ízlelem,
Írom a képzelet éjbeli, testtelen álmát:
„Szép haja selyme az arcán, keblein elterül,
Ő ölel, ő szeret, élvtele vágyain át lát.

Súlytalan átrepül lelkünk mindenen; emberek
Házai tűnnek a ködben végleg a mélyben el.
Ajkain őskacaj ritmusa, vágydala lázong,
Én bele olvadok, égetek ő rá bélyeget”.

 

Ébredek. Érzem, az ágyamon úszik a párnám,
Napjaim éktelen arcai jönnek elébem,
Gondjaim garmada, életem estele vár rám.

Addig azonban – sohase vénen – pezsdül a vérem,
Szoknya, ha lebben, igézőn rezdül karcsú derék.
A lábam a táncra, dalom víg, a jambusra vált át.

Vers

Szentenciák

Elolvasta:
84

I.

A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.

II.

Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.

III.

Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.

IV.

Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: “Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.

V.

Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.

VI.

Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.

VII.

Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.

VIII.

Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.

IX.

K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek

Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.

X.

Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.

Vers

Megőrizni

Elolvasta:
48

 

Szeretném megőrizni az oly fényes perceket.
Palackba zárni a boldogságot, de nem lehet.

Kezemben az ecset, festékhegyek előttem.
De a színek elvesztek, a lelket lelőttem.
Lelőttem, csakhogy ne kelljen éreznem a kínt.
Nem tudhattam, hogy ezzel eltüntetem a színt.

Szerettem volna megőrizni, óvni az aranyló fényt.
Karomba zárni, és el nem engedni ezt a csodalényt.

Ujjaim a billentyűk fölött, bámulnak rám ridegen.
De a lelket megöltem. A dallam immáron idegen.
Megöltem, hogy ne kelljen hallanom a bántó hangokat,
Nem tudhattam, hogy ezzel elűzöm az édes mollokat.

Nem tudtam megőrizni a ragyogást.
Sűrű éj váltotta fel a csillogást.

Azt hittem, ha magamnál tartom, fénnyé leszek.
De amit hátrahagyott, nem volt más, csak sebek.
Nem tudhattam, hogy közelsége bánthat.
Nem láthattam, amit ember nem láthat.

Fájt. Kínzott. És a szikrázó fény nem volt már velem.
Hát hogy ne fájjon tovább, én lelőttem a lelkem.

Vers

Valós ág

Elolvasta:
37

Az élet letisztultabb, mint ahogyan látom,
Nem rejtőzik válasz az összes gondolatágyon.
Nem szedett-vetett, szememben mégis szertelen,
Szerteágazóan ingadozó elmém szertelen.

Ezeregy éjszaka óta kutatott valós ág,
Ezeregy mozzanatot keresztülszőtt valóság.
Arcom egy kopottas tükör mögött képtelen,
Képtelen elfogadni, hogy a pillanat végtelen.

Széltelen csendben nyugtalan kutatom,
Morzsákat kereső eltévedt tudatom.
Betörök, tiszta szívem Szilajként betörik,
Bekötik, és sebhelyét tintával jelölik.

Táguló értelemben értelmem távozik,
Fázik, meg-megállva sem érzem, hogy változik
Az agyalap, kézzel foghatatlan falakat
Nézek a leszálló molyrágta nap alatt.

Novella

Virágnyelv

Elolvasta:
49

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.

Novella

Egy Grincs emlékiratai

Elolvasta:
51

Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! –  Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.

Vers

Holnaptól

Elolvasta:
28

Mára megváltozott minden.
Fakóbb lett a kék, a zöld is erőtlen,
csak a sárga tündököl, mikor
ablakomba könyököl a nyár…
Szememben mégis szürke a táj,
mert az átok, amit rám hintettek,
még fáj.
Hiába gyűröm esténként párnám alá.
Tolakodón az álmaimba karcol,
nappalaimat feszíti
befecskendezve a lélegzetem.
Fájt, mert igaztalan léte
még a holdfénynél is égetett
s lettem én
a porcelánnál is törékenyebb.

Az idő folyton siet,
rovátkákat hagy a bőrömön.
Lassul a bánat, beletáncol a létbe
a megfáradt közöny…
Ma már szelídebbek a hajnalok,
s az esték ízületei sem beszélnek.
Holnaptól szembenézek a Nappal,
s újra örülök majd a kék égnek…
Mosolyt szülnek arcomra
az emlékezés foltjai,
s ha becsukom szemem
a múlt idő rakoncátlan fürtjei
megpihennek bennem….
Hitem erősödik, vallom,
jutna itt a földön hely mindenkinek.
Holnaptól hiszek önmagamban is
és még több virágot, fát ültetek.

A bánat verőerén elszáradt a fekély,
elhalványultak a durva hegek…
múlt hátára felkapaszkodva
talán elérek néhány felleget.
Aztán majd ott,
ahol járókeretre támaszkodik az ősz…
magamat végleg otthagyom,
s az univerzum ölén kilyukadt csillagokat
leheletemmel foltozom…

2018

Fotó: Ruzsa Dániel

Novella

Nincs megváltás

Elolvasta:
39

 

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

Vers

Hálnak a szürke közönnyel

Elolvasta:
17

 

Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:

érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe  zárva
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik
boldogságban a földi valóság, éji világban örökké
ott ragyog, ég a sötét vádló csönd, ontja sok átkát
összeborulnak az égen, s hálnak a szürke közönnyel.