LéLEK

Elolvasta: 46

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Elolvasta: 38

Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.

A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.

A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.

Találkozás egy régi szerelemmel …

A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki  nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok,  valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.

Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.

Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!

A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.

Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.

Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.

Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.

Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…

– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.

– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.

A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.

Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …

Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!

Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.

Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!

Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.

Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.

Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.

Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…

Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.

Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.

A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.

– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?

A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.

Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.

– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.

– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…

A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!

Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni.  Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.

– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…

Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.

Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?

Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?

Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?

Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …

Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.

„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.

Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok