Mindenfelől a téboly;
a tompa, ősi hangok,
majd középről a dobok—
mint dermedt, ráncos arcok,
és egyszerre egy ritmus,
egy súlyos, lázas ütem,
majd hirtelen egy dallam
szaggatja szét a fülem.
A semmiből a hangok,
a fáradt, szürke szemek,
mint suttogás a térben
üvöltő idő helyett:
a megtestesült képek,
e megmaradt kis semmi,
így vagyok minden éjjel,
hát így próbálok lenni,
Örökké minden arcon;
a bőr alatt a ráncok,
s rajta csupán könnyek.
A nyár, a vég, az álmok,
összeérnek a hangok
mint legyőzött, mint állat,
s mégis hosszú évek,
miféle hangok várnak?
Forró csendben pihennek a nappalok.
Szemeimen varrat, béklyó — vak vagyok.
Mocskom alatt szakadnak az asztalok…
Még szaladnak a pislákoló fények,
nap ragyog — szobám erdő — fák és képek —
Megszokás a lényeg
Álmok jönnek szememre ha kinyitom,
törékeny kis szerelme a liliom,
a nárcisz, a rózsaszín, a szívizom.
Gyűlik a rozsda, szív a nagy fájdalom.
Tüdő reped, poshad — halál? rágalom!
Virágzik bánatom.
Felkelek, nem vagyok — látsz engem senki?
Vagyok, ragyogok — ég akarok lenni.
Ég a karom — kezemben darab fenti.
Nézd, szememben ég a fent alatti kék!
Recsegek, recseg a szék — retteg a vég!
És rám szakad az ég…
2022. július 22
