Mese

Fontos az együttérzés

Elolvasta: 329

Gina vagyok egy nagyvárosban élek családommal, férjemmel és két lányommal. A gyerekek
a közeli iskolába járnak, és sok barátaik vannak. Én egy nagy kórházban dolgozom,
belgyógyászként.. A munkám mindig rutinszerűen végeztem, a célom a helyes diagnózis
felállítása, fütyültem a tiszteletre, az emberek érzéseire, nem érdekelt az sem, ha rettegtek
tőlem. Nem szerettem a munkám, nagyon egy hangú volt, ezért olyan munkát kerestem ahol
jobban ki tudtam használni a képességeimet. Egyszer csak váratlanul megcsörrent a telefon.
Egy kis település polgármestere hívott, hogy lenne-e kedvem körzeti orvosként ott dolgozni. –
Persze, hogy lenne, válaszoltam. És mikor kell kezdenem? Kérdeztem. A válasz, – Ha
lehetséges még a héten. Nagyon örültem az új lehetőségnek, és elújságoltam a családomnak.
A férjem nagyon örült, de a gyerekek nem, mert ott kellett hagyniuk a barátokat. Buzdítottam
őket. – Ne féljetek, ott is barátokra lelhettek. Eljött a várva várt nap. Elindultunk egy új élet
felé. Izgalmas életnek néztünk elébe. Megérkeztünk az új otthonunkhoz, és csak ámultunk,
hogy milyen nagy és szép az új házunk. Az épületet egy kis folyó vette körül. Csodálatos fák,
virágok díszítették a tájat. Néztük a gyönyörű madarak röptét. A teret békák hangja töltötte
be, és a tücskök zenéje. Szippantottunk a friss levegőbe. Isten veled koszos, nagyváros.
Igyekeztünk otthonossá tenni a házat. Sikerült szépen berendezkednünk és a gyerekek is
örültek a szép tájnak és hamarosan barátokat is találtak. Esténként ezernyi csillag ragyogott
felettünk, amit a város fényei miatt nem láthattunk eddig. Nem sokára elkezdhettem dolgozni
az új munkahelyen. Sajnos eleinte nem volt sok páciensem, mert nem ismertek még.
Igyekeztünk beilleszkedni, jobban megismerni a szomszédokat és az ott élő embereket, talán
akkor majd megbíznak bennem, ezért fogadást is tartottunk a házunknál. Teltek a napok és
egyszer csak egyre több beteg keresett fel. Mindenkinek hasonló tünetei voltak, ezért úgy
gondoltam, biztos vírusos járvány. Az összes beteg nagy fájdalomra panaszkodott. Felírtam
gyógyszereket, az majd segít mondtam nekik, akkor még nem érdekelt különösebben az ügy.
és nem éreztem át a fájdalmukat, ezért sokan visszajöttek és sérelmezték, hogy nem
vizsgálom meg eléggé a betegségüket, úgy ahogy kellene. Nyugtattam őket- Nem kell olyan
komolyan venni, hamar meggyógyulnak. Sajnos nem így történt. Egyre több ember jött a
rendelőbe. Nem értettem, hogy mi történik a faluban. Észrevettük a férjemmel, hogy
esténként egyre kevesebb tücsökzene szólt, fogalmunk sem volt, hogy miért. A tó mellett
sétálva egyre több beteg állatot találtunk. Az udvarunkban egyszer találtam egy gyönyörű
békát. – Fel is kiáltottam. – Milyen gyönyörű béka! Élénk sárga színe volt és fekete pöttye.
Megfogtam és ki tettem az udvarunkból, nem sejtettem, hogy ez miatt milyen nagy bajba
kerülök. A következő napon én is rosszul lettem, és megtapasztaltam azt a fájdalmat, amiről a
betegeim beszéltek. Nagyon gyenge lettem. Nem tudtam mitől érzem magam így. Aztán
eszembe jutott a béka. – Lehet, hogy ők terjesztik a betegséget? Láttuk, hogy a békák ellepték
a környéket. – Most mit tegyünk? Kérdeztük egymástól. Olyan súlyossá vált a helyzet, hogy ki
kellett hívni a hatóságokat, hogy kivizsgálják a betegség okát. A kutató orvosok begyűjtöttek
néhány példányt, hogy megtudják, milyen fajról van szó. Rájöttek, hogy a béka bőrén olyan
méreg található, amivel, ha érintkezünk, azonnal bekerül a bőrön át a vérkeringésbe és ez
nagyon veszélyes, akár halálos is lehet. Az iskola termében vizsgáltak bennünket. Türelmesek
és kedvesek voltak. Én is a betegek közt voltam, és most éreztem meg, hogy mennyire fontos,
hogy ne csak a betegségekkel foglalkozzunk, hanem az emberrel, az emberek érzéseivel.
Nagyon szégyelltem magam. Hogy ezek az élőlények hogyan kerültek oda és honnan jöttek
nem tudtuk. A tudósok viszont rájöttek, hogy ez a faj nem itt honos, és biztos, hogy egy hajó
hozta be őket. Mindenki nagyon félt, és még az udvarra is félve mentünk ki. Sokszor a
házakba is bementek, ezért kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Most már értettük, miért
hallani egyre kevesebb tücsök zenét. Közben a békák egyre jobban terjeszkedtek, és gyorsan

elszaporodtak. A házi állataink sem voltak biztonságban, ezért már nagyon szerettünk volna,
tőlük megszabadulni, visszaküldeni oda ahol a természetes élőhelyük van, ahol nincsenek
emberek. Összefogott a falu és kesztyűben el kezdtük a békákat összefogni, Nagyon nagy
feladat volt, mert már nagyon sokan voltak, de nagy örömünkre sikerült mindet elkapni. A
természetvédők el is vitték őket, arra a helyre ahol élnek. Újra félelem nélkül sétálhattunk a
tóparton és az udvarunkban. Esténként újra tücsökzene töltötte be a teret, és vissza jöttek a
szelíd békafajok. Lassan mindenki meggyógyult. Én is eléggé szenvedtem, de, sokat tanultam
belőle. Jobb orvossá váltam. Most már nem csak a betegség érdekel, hanem a beteg is, és ezt
észrevették a pácienseim is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok mindenkivel a faluban.
Megtanultam, hogy milyen fontos a kedvesség, az együttérzés, mert sok szeretetet eredményez.

Vers

Vigyázz el ne merülj

Elolvasta: 354

Ússzál az élet tengerén
Hogy kiköthess az álmod szigetén
Fejed felett sokszor csap össze a hullám
Imádkozz sokat ha erőd már fogytán
Sokan fogják gyengíteni az erőd
Ne add fel a cél legyen a szemed előtt
Kerüld ki a jéghegyet mely utadba kerül
Vigyázz hogy soha el ne merülj
Ha feladod a küzdelmet
Nem fogod látni a sikered
Győzd le a hatalmas hullámokat
Hogy elérjed az álmaidat

Egyéb

Ne gyűjts kincseket

Elolvasta: 364

Sötétségben van a világ
Sok szív némán sír
Jajgat a szegény segítségért kiált
Ki az aki segíteni bír?
Meddig süllyed az ember a gonoszságban?
Miért nem látják a sebzett lelkeket?
Pedig segíthetnének oly sokan
Sok éhező tehetne asztalra kenyeret
A holnap nem biztos senkinek
A pénz senkit nem ment meg
Isten nem áldja meg a kapzsi szíveket
A sírba senki nem viheti a kincseket

Portré

Arcmás

Elolvasta: 350

Van képem magam a ti kedves arcmásaitok közé tolni, szeretettel és tisztelettel Váradi József

Monológ

A líra harca

Elolvasta: 378

Az első szó születik várandóságból. A vers várja a költőt, ha még vajúdik, talán nem negyven hétig. Mikor megszületik, ezer költőt szaporít és olvasókból csinál izzadós várandós költőket, akik papírnehezék alatt, gyűjtik a sorokat. Ma még több szó születik és a gyom akaratával fertőzött dallamoknak se szeri se száma. Talán jobb sorsra érdemes a kor. A fájdalom és a halál tükrében az önérzet is csak vacak ámítás. A legjobbakat köpi magából a született szó, mely mindenkinél ugyanaz, mégis más. A költő mindig beteg, vagy lelke semmisült meg, vagy a fejében képzel ismerős félelmeket, amelyek másnál csak röpke pillanat és leküzdött akadály, nála a étek és a manna, amivel fukarul vagy gazdagon dobálózva érdemel figyelmet.

Egy év magány, tíz év bosszú, száz év betegség az ezredéves kimeríthetetlen mondatkódokba ágyazva. Nem több ez a líra harcánál, mely már emberemlékezet óta nem nyert csatát sem, hogy a háborúja elkezdődjön.

Vers

Diák évek

Elolvasta: 332

Azok a csodás diák évek
Oly gyorsan elrepültek
Mikor még a tűz égett bennünk
Minden akadályt legyőztünk
Akkor még mertünk nagyot álmodni
Nem állított le bennünket semmi
Tele voltunk fiatalos erővel
Úgy éreztük ez sosem fogy el
Ma már csak parázs izzik tűz helyett
S már megfakultak az emlékek
Az álmok is kisebbekké váltak
Már nyoma sincs az erős diáknak

Vers

Mindig legyen hited

Elolvasta: 331
A bajban mindenki imádkozik
Szívében feltör a reménység
Ateista ekkor nem létezik
A hit feltör amikor jön a nehézség
Amíg az embernek jól megy dolga
Úgy érzi soha nem lesz semmi baja
Hiábavalóságnak tűnik minden ima
Nincs Isten sok ember ezt vallja
Nemcsak a bajban kell Istenben bízni
Ha jól megy dolgod és elkerül a veszedelem
Soha ne felejtsd el ezt megköszönni
Minden nap a hit vezéreljen

 

Vers

Kutya hűség

Elolvasta: 340

Ha úgy érzed mindenki elhagyott már
A kutyád mindig melletted áll
Észreveszi ha bánatos vagy
Erős szeretete megnyugvást ad
Elmondhatod neki a bánatod
Szíved csalódni benne nem fog
Melléd ülve veled együtt bánkódik
S a hangulatod egyből megváltozik
Nem mondja hogy szeretlek téged
De az életét is odaadná érted
Borús lelked felvidítja
Mosolyt fakaszt az arcodra

Vers

Gólya

Elolvasta: 323
Emlékezés a megölt gólyákról

 

Ha a kék égre felnézel
Csodás madár repül feletted el
Kitárja hosszú szárnyait
Szélben szállva vitorlázik
Méltóságteljes a megjelenése
Dicséretes az élete
Mindig hűséges párjához és megvédi
Utódait gondozza s tanítja repülni
A családjáért odaadná az életét
Sok ember számára lehet példakép
Messze hangzik a kelepelésük

Így történik az üdvözlésük

Vers

A Föld fájdalmai

Elolvasta: 310

A sötét Univerzumban
Egy gyönyörű kékség felbukkan
Ha valaki már fentről látta
Biztos mindenki csodálta
De lent a Föld vörös a sok vértől
Sok könny fakad a szemekből
Az ember csak rombol pusztít
Nem vesz figyelembe semmit
A Föld már üvölt lássák meg sebeit
Kifosztják a tengert felégetik erdeit
Az embertől fél a Föld s a tenger állata
Eltűnt minden élő bizalma
Mi lesz a csodálatos Földünkkel?
Ez már senkit nem érdekel?
Halljuk meg Bolygónk sírását
Talán nem látjuk szomorú halálát

Vers

Keresem a boldogságom

Elolvasta: 490

Keresem a boldogságom
Nem tudom hol találom
Káprázatos álomképek
Hajnali fénnyel mind eltűnnek
Illúzió volt csak semmi más
Fájó ébredés újabb csalódás
Nem vágyom én gazdagságra
Szeretet a szívem vágya
De az nem kell senkinek
Nem hagynak el a fellegek
Harcolok mint magányos cédrusfa
Kit széttép az élet vihara

Vers

Neked is nyilnak még a virágok

Elolvasta: 493

Búskomor az élet, nehezek a napok,
Elfogytak a fények, rohan az élet,
A boldogság csak múló állapot,
Tovatűnnek álmok, szép remények,
Mindig fent tündököl a Nap,
Szüntelenül ontja sugarát,
A sűrű felhők szertefoszlanak,
Rád ragyog, s elűzi szíved bánatát.
Hagyd magad mögött a múltat,
Égesd el lepusztult hídjait,
Viharvert lelked új erőt kap,
A virág neked is ontja a szirmait.

Vers

Bonyolítva

Elolvasta: 80

 

Túl sűrűre szőttem,

túlbonyolítottam az egészet.

Most meg ijesztően

itt tornyosul, benne

millió kétség és rossz előérzet.

Miért is voltam ilyen bizonytalan?

A megoldás valahol

az összevisszaság mögött van.

Na gyere gubanc, most megküzdünk,

én hanyag eleganciával érkezem,

hogy a mi kis túlgondolt ügyünk

táján végre minden rendben legyen.

Elbeszélés

Friss cipó az asztalon

Elolvasta: 588

A toronyóra éppen elütötte a nyolcat, amikor a mester kilépett a boltajtón. A megszokott, mindennapos mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap, jókor reggel nyitott és későn zárt. Arra számított, hogy a reggel munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékárut vásárolni. Ez a reggeli idő jó forgalmat jelentett a péküzletnek. Így az esti is, mikor a vecsernyéről hazafelé igyekvő háziasszonyok még betérnek a vacsorához való kenyeret megvenni.

Sok küzdelembe, nyűgbe került, amíg odáig jutott, hogy saját üzlete és a maga ura legyen.

A pékmester, Sántha Béla, nagyvárosi gyerek volt, apja banki tisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rablótámadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték.

Sántha Béla, aki akkoriban még Sántha Pubi volt, alig töltötte be a tizenkettedik évét, és ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Az iskolának is befellegzett, mert Sántha Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, vagy elvitte a megrendelt árut az urak házához.

A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.

– Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy, amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát.

– Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.

– S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám és édesanyádra? A forgalom szerint kapnátok a bért.

Egy évig így folytatták, Pubi szívesen segédkezett a cipekedésnél, de legszívesebben a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.

Ez döntötte el aztán további sorsát.

Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Felváltva árultak benne Szilas úr és Sántha Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árú beszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy nem rég megnyílt pékségbe.

– Ismerem a várost – válaszolt a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.

– Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Kálmán, a pékmester.

– Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek.  Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.

– Értettem és vállalom!

Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Kálmán mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.

Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Sántha Pubiból Béla úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania.

Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket-hátrányokat, feleségül vette Pubi édesanyját, aki oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, lakását a nagyfiára hagyva.

– Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Sántha Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!

– Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!

– Miről beszél, mester uram?

– Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok. Van nekem egy régi jó ismerősöm, egy derék pékmester. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.

Így indult neki Sántha Pubi a vándorlegények útjának, s hiába volt a műhely alsóbb osztálya szerint úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét

A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Sántha Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.

– Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével a mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végiglátogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.

– Miről beszél, mester uram?

– Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.

– Tudom, mester uram!

– Akkor mit szólsz?

– Én azt, hogy én úgy érzem, mester uram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.

– Sohasem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mester uram, nem mester uram. Egy mukkal sem többet.

– Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.

– Mondjad hát!

– Nem olyan könnyű!

– Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!

– Megkérem, mester uramat – fohászkodott neki Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz, és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.

Két év távollét után, mint pékmester érkezett haza Sántha Béla. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát.

– Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?

– Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.

– Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.

– Nem is hív senki!

– Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott a messzi Bánságban?

– Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.

– Mondd el!

– Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell.  De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.

– Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.

– Soroljam?

– Halljam!

– Háromféle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.

Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem régi mesterénél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe.

Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült.

Mikor Kálmán mester kiöregedett a szakmából, a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Sántha Bélának. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma.

A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.

Kitört a háború.

Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Sántha Bálának szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.

– A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szerződött.

– Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?

– Ne félj ravasz civil! Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.

– Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.

Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, így elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.

A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Sántha Béla, ma is, mint minden nap. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborította az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.

Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Béla úr agyán, a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá vált várost.

 

 

 

 

 

 

Gyerekvers

Játszótéren

Elolvasta: 46

Gyere, pajtás, itt a nyár,
Ránk köszönt a napsugár,
Mászóka és libikóka,
Nézd, itt egy verébfióka.

Száll a hinta felfelé,
Vigyázz, jaj, ne fuss elé,
Építsünk homokból várat,
Vödör, lapát legyen nálad.

Kidobósdit ismered.
Dobd a labdát, nem mered?
Sebaj, menjünk mászókázni,
Hintalóval helyben járni.

Anyu is jött, figyel ránk,
Táskájában édes fánk,
Elmajszoljuk uzsonnára,
A játéknak vége mára.

Vers

Szerenád

Elolvasta: 78

Megnyertél egy “sosem volt” csatát.
Boldogságod egy “nincs ilyen” világ.
Reményed egy elfutó mosoly,
Sikered egy foszló álompor.
Néma sikoly füstölgő szaván
Csókolod a hamis éjszakát,
Hinné véled a jövendő telet,
Ősznek tincse sosem lesz tied.
Karcos hangon szólít meg a dér,
Ellop mindent, miben hinni vélsz,
S ha levetted cannabisz-ruhád,
Bamba képpel vigyorog reád.
Ez mi volt, van és mind ami lett,
Csalárdságért nem adnak szívet,
S amit adnak, neked annyi járt…
… hamis hangon szól a szerenád.

Elbeszélés

Édesanyám is volt nékem … (1)

Elolvasta: 72

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.