Lázas nyár van,
Most minden eső Isten,
de átok, ha esik négy nap
utána hőség, más nincsen.
Árnyékban is a fok negyven,
falakon lógó ládák zúgnak,
hogy kondenzvíz csepegjen,
közben Föld meleget ad Napnak.
Csak fenséges fák dolgoznak,
a tó vize forr fel fél-magába,
fizetős felek pancsolnak,
lehűlnek testek, sosem a vágya.
ma hőhullámmal érkezel
mint a testvéri szeretem
kérdő életekbe vétkezel
mítosz marad történelem
szűk szemed útja keret
térkővel támadt traktus
biotikus bársony kezed
dobra vert néma taktus
havazik nem fehér érc
lapátra fészkelő madár
ha fázik holnap a félsz
halálba szédül a talár
pattog a lélek labda
nem ha hevül az este
de baj sosem kerül vajba
nem fáj majd Nap eleste
Ragyogó őszi napsütéssel jött el a halottak napja előtti hétvége. Talán még az is elindult a temető felé, aki még nem is akart.
A meleg éppen annyira volt kellemes, amennyi a jó hangulathoz elég, de emlékezéshez is éppen megfelelő. És lehet sírokat, takarítani, csinosítani is.
A temető tele van emberrel, ritkán látni egy-egy magányos polgárt. Csoportok, párok, gyerekes szülők kerülgetik egymást a lassan araszoló autósok mellett és a sírok között.
A közösségi oldalak sem zavarják meg a megemlékezést, ahol vita bontakozik ki, hogy Halloween, vagy Halottak napja… talán mindenszentek napja?
Néhány agyalágyult dühösen védi a Halloweent. De van olyan “rendszerváltáskor” megtért, aki előtte a templomba sem tette be a lábát, mostanra még a templomkert gondozásában is részt vállal, csak fogadják már be valahova, de főként a főnöke felekezete, az is bőszen védi a magáét, igaz nemrégen még ateista volt.
Persze ne feledkezzünk meg azokról a hívőkről sem, hátha ismeri őket valaki, akik nem járnak közösségi oldalakon, nem olvasnak és nem is vitáznak.
A temetőkertben az aranyló levélkupacok tisztes rendben jelzi a szolgáltató akkurátusságát, és az örökzöldek árnyéka csak jobban kiemeli ezeket a hamarosan elsorvadó piramisokat.
“De mortuis nil nisi bene”, azaz “Halottakról jót, vagy semmit.”
Ki ne ismerné ezt a mondást, és a tisztes polgárok, ha otthon meg is mondják a véleményüket, máshol biztosan betartják ezt.
Talán ismer valaki olyat, aki azért ment a temetőbe hogy az utálatát rója le?
Nos, nem, vagy nem tudunk róla.
Sétálnak olyanok, akik kis seprűvel, vagy kapával felszerelve érkeztek. Maguk elé révedve, – pedig most a hideg szél sem csípi az arcot, – vagy éppen a villanyszámlán gondolkodnak lehajtott fejjel járva-kelve.
Mégis egy hűvös érzés csapja meg az embert, na nem a szél. Nem is egy hirtelen megnyitott locsolócsap fröccsenő hideg érintése.
Egy idegen érzés.
Halottak napján idegen.
Egy ember sugárzása az, aki gondol a halottaira, de nem szeretettel, hanem gyűlölettel. Egy nem odaillő dolog, mintha egy sütőt tennénk a fagyasztókamrába, vagy mintha forró kávéval mosnánk kezet. Arcul csap a látvány, mint egy téli jeges szél.
Egy ember áll az aszfaltos út széli fasor alatt és egy rendezett kősírra végzi a dolgát.
A lehajtott fejűek ebből semmit nem vesznek észre, bár némi hideg borzongás átfut rajtuk is, de csak az őszre fogják. Aki látja, sem hiszi el mi történik… Talán sürgős lehetett? Van úgy az ember, hogy ott jön rá, ahol messze van az illemhely. Nem, a wc pár méter onnan, tehát semmiképpen.
Csak egyetlen magyarázat lehetséges, ez valami új szertartás, egy új világban, új generációnak.
hátsó udvaron a diólevél felhő
eltakarja az eget
ősz van és kékkel vegyülő
aranybarna levelek haláltusája
újjászületésének receptje
vigyázz a dióesőre
mely lágyan hullik mintha
nem is csontból lenne
a Föld ajtaján kopogva
behatolva termékenysége
lenne erőszak nélküli
ha nem lenne a varjú csőre vége
így boldogan étekként végzi
így is visszaadja magát
mert Földé a fa levél s madár…
A vers fiatal folyó
mint tájon fekvő kígyó
arccal felfelé néz
titkoktól zavaros mély
lágy parton fekvő
néha mezőt elnyelő
mint a tudás
vékony patak duzzadás
vagy szublimáló szerelem
levegőtől vagy hiányától terem
szótag patakok
kemény vagy puha adagok
könnyszárító Napba néz
prózának sem csenevész
hadra kész költészet
szájra adott csók tenyészet
ha őszi erdő takarja
átlát rajta a líra
mi a vers ríme
hív halálba életbe
mint lombkorona
hulló faág minden sora
mint szavak ereje
szó szavak személye
sorban állókból vers születhet
hiszed-e mindig így van
a vers benne minden kínban.
Furcsa folyó az álom fele
agytekervényeink
gázoló vad természete
ágy tart titkaink
lustán lebegő lábán
egymásba kap két szív
megmentjük egymást
csak csend győzi le
a fénytelen éjszakát
ruhátlan tüszőinket
fertőzi a forróság
egyesül fonódó felszíne
mint mesével a valóság
összefolyó folyók
édes tutaj tengere
a magasságok magjait
mélységekbe elvetve
Elfeküdt a szélben a gaz
már horkol sebzetten itt
levél nyelve halogatva
szárazságban szaporodik.
Rendes rókák a réten
szemükben nyúl az étlap
fülest mégsem onnan véve
alom szapora születésnap.
Szúr száraz homokszem
éget könnyes pupillát
forróságra fogva mindent
Napból jön a vakítás.
Tenger hangja zúg szélben
a szél fúj csak csendben
nincs szava ősszel se télen
hangkonzervet hord helyben.
Kő kaviccsal koccan,
hullámsírja megfeszül
kész a mű lásd ahogyan
szíve, lelke felderül.
Elvonul, már dajka ár,
szoktatás sem alap,
kiszáradt hűs homokban jár,
vár gyűjtögető kosarat,
formája még lehet rút,
hátha még meg is tört,
szépsége belülről nyújt,
édes vigaszt és gyönyört.
Drágakövek friss burka,
nyers szavakkal nem mutat,
nem is lesz értékes múltja,
ha senki érte nem kutat.
Ha megtalálod ne rejtsd el,
adj neki nevet és vigaszt,
melegítsd a tenyereddel,
míg nem puhítja a tavaszt.
Erdőben fekvő fák
megfáradva öregen
akkor csaptak
csatányi zajt
mikor eldőlve
földdel ütköztek
egyik nap még
felhőket karcoltak
s aprónak hitték
hulló leveleiket
előbb vánkosuk
aztán dunyhájuk
a jeget koptató
karcos szélben
a vadak nyomában
járó vándor
vagy csak erdész
ki dolgát végzi
érinti még
e totemeket
nem kell helyszínelni
csak a madár
sír egy napig
aki otthont
fészket vesztett
majd tovább röppen
mindent felejtően
mint füstös felhők
az égi serpenyőben
Ha néha filmet nézek
megfognak a párbeszédek
ritkán érdekes a végkifejlet
együgyű történetekben is van
jó párbeszéd mondat kaland
de már kapcsolnék is tovább
egyszerre több esemény ad
egyetlen egybegyúrt masszát
a gondolkodó fejemnek
így fogyasztom a filmeket
így látom egyben mindet
egyszer majd összeáll
te most már tudod
mit úgyis magammal viszek
