Ragyogó őszi napsütéssel jött el a halottak napja előtti hétvége. Talán még az is elindult a temető felé, aki még nem is akart.
A meleg éppen annyira volt kellemes, amennyi a jó hangulathoz elég, de emlékezéshez is éppen megfelelő. És lehet sírokat, takarítani, csinosítani is.
A temető tele van emberrel, ritkán látni egy-egy magányos polgárt. Csoportok, párok, gyerekes szülők kerülgetik egymást a lassan araszoló autósok mellett és a sírok között.
A közösségi oldalak sem zavarják meg a megemlékezést, ahol vita bontakozik ki, hogy Halloween, vagy Halottak napja… talán mindenszentek napja?
Néhány agyalágyult dühösen védi a Halloweent. De van olyan “rendszerváltáskor” megtért, aki előtte a templomba sem tette be a lábát, mostanra még a templomkert gondozásában is részt vállal, csak fogadják már be valahova, de főként a főnöke felekezete, az is bőszen védi a magáét, igaz nemrégen még ateista volt.
Persze ne feledkezzünk meg azokról a hívőkről sem, hátha ismeri őket valaki, akik nem járnak közösségi oldalakon, nem olvasnak és nem is vitáznak.
A temetőkertben az aranyló levélkupacok tisztes rendben jelzi a szolgáltató akkurátusságát, és az örökzöldek árnyéka csak jobban kiemeli ezeket a hamarosan elsorvadó piramisokat.
„De mortuis nil nisi bene”, azaz „Halottakról jót, vagy semmit.”
Ki ne ismerné ezt a mondást, és a tisztes polgárok, ha otthon meg is mondják a véleményüket, máshol biztosan betartják ezt.
Talán ismer valaki olyat, aki azért ment a temetőbe hogy az utálatát rója le?
Nos, nem, vagy nem tudunk róla.
Sétálnak olyanok, akik kis seprűvel, vagy kapával felszerelve érkeztek. Maguk elé révedve, – pedig most a hideg szél sem csípi az arcot, – vagy éppen a villanyszámlán gondolkodnak lehajtott fejjel járva-kelve.
Mégis egy hűvös érzés csapja meg az embert, na nem a szél. Nem is egy hirtelen megnyitott locsolócsap fröccsenő hideg érintése.
Egy idegen érzés.
Halottak napján idegen.
Egy ember sugárzása az, aki gondol a halottaira, de nem szeretettel, hanem gyűlölettel. Egy nem odaillő dolog, mintha egy sütőt tennénk a fagyasztókamrába, vagy mintha forró kávéval mosnánk kezet. Arcul csap a látvány, mint egy téli jeges szél.
Egy ember áll az aszfaltos út széli fasor alatt és egy rendezett kősírra végzi a dolgát.
A lehajtott fejűek ebből semmit nem vesznek észre, bár némi hideg borzongás átfut rajtuk is, de csak az őszre fogják. Aki látja, sem hiszi el mi történik… Talán sürgős lehetett? Van úgy az ember, hogy ott jön rá, ahol messze van az illemhely. Nem, a wc pár méter onnan, tehát semmiképpen.
Csak egyetlen magyarázat lehetséges, ez valami új szertartás, egy új világban, új generációnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.07. @ 08:38 :: Adminguru
