Vers

Napfény és szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nekem nem való

a napfény és szerelem.

Éget a sugár.

 

Az érzés sebez,

de napozom, ölelek,

ha úgy akarom.

 

Aztán jönnek majd,

különféle utakon,

árnyékok, fények.

 

Én meg hazudom,

ott sem voltam akkortájt,

csak látni vélted.

Fordítás

Özkan Mert: Taníts meg engem a szerelemre

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Évának

Mutasd meg nekem a szerelmet! Taníts szeretni.
Ahogyan az égbolt tanítja a madarat.
Legyek hullám, repüljek, mint tutaj az óceánon, 
árnyékod hadd legyek; sivatagi hajó.
Taníts meg nekem mindent.
Mert beléd szerettem.

Tanítsd meg nekem a szerelmet. Élni taníts!
Versenyre kelni a folyókkal, a széllel.
Csókolj, míg utolsót dobban a szívem!

Mert veled ölelkezni olyan,
mintha a csillagokat tartanám a tenyeremben.
Veled ébredni olyan, mint
pillangókra virradni.

Mindenre te taníts meg!
És én szárnyalok.

Rád bízom magam. 
*
Ford.: Bartha Júlia nyersfordításából Gősi Vali, a kortárs török szerző kérésére és engedélyével.
Illusztráció: Ágnes DrKenyeresné Z
*
Özkan Mert
BANA AŞKI ÖĞRET
Havva’ya

Bana aşkı göster! Aşkı öğret.
Gökyüzünde kuş olmayı öğret.
Okyanuslara sal;dalgan olayım,
çöllere sal; gölgen olayım.
Bana her şeyi seninle öğret.
Çünkü ben sana aşığım.

Bana aşkı öğret! Yaşamayı öğret.
Bana nehirlerle, rüzğarlarla yarışmayı öğret.
Beni kalbim duruncaya kadar öp!

Çünkü seninle öpüşmek
yıldızları avucuma almak gibi bir şey.
Seninle uyanmak
bir kelebekle uyanmak gibi bir şey.

Bana her şeyi seninle öğret!
Çünkü ben sana aşığım.

Ben sana emanetim.

Fordítás

Pierre de Marbeuf: A tenger, s a szerelem is

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Pierre de Marbeuf /1596- 1645/
    A tenger, s a szerelem is
                       Koosán Ildikó fordítása

A tenger, s a szerelem egyképp viselkedik,
Kegyetlen a tenger, álnok a szerelem,
Mindkettő örvénye csupa veszedelem,
Vihar nélkül tenger s szerelem nem létezik.
 
Aki fél a víztől, maradjon a parton,
Aki fél a bajtól, ki szerelemtől szenved,
Az ne hagyja lángra gyúlni a szerelmet,
S nem lesz oka, hogy hajótöréstől tartson.
 
Anyaként szeretett, bölcsőm volt a tenger,
Szerelmemből tűz lett, vízzel egy az ember,
Víz ellen a tűz hát mégsem foghat fegyvert.
 
A víz szerelmi poklot, ha oltani volna képes,
Oltaná szerelmed, olyan fájdalmasan éget,
S én könnyemmel oltanám a lángoló tengert.
 
Et la mer et l’amour

Et la mer et l’amour ont l’amer pour partage,
Et la mer est amère, et l’amour est amer,
L’on s’abîme en l’amour aussi bien qu’en la mer,
Car la mer et l’amour ne sont point sans orage.

Celui qui craint les eaux, qu’il demeure au rivage,
Celui qui craint les maux qu’on souffre pour aimer,
Qu’il ne se laisse pas à l’amour enflammer,
Et tous deux ils seront sans hasard de naufrage.

La mère de l’amour eut la mer pour berceau,
Le feu sort de l’amour, sa mère sort de l’eau
Mais l’eau contre ce feu ne peut fournir des armes.

Si l’eau pouvait éteindre un brasier amoureux,
Ton amour qui me brûle est si fort douloureux,
Que j’eusse éteint son feu de la mer de mes larmes.

2018. február 8.

 

 

Mese

Zsiráfszerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kovács Beatrix rajzára

Zsiráfunknak szerencsére,

nyaka nyúlik messzeségbe,

emiatt mindent meglát, 

az ő neve: Zsolt zsiráf.

 

Apró füle folyton fülel,

palánk sarkán mindig figyel,

szája széle mosolyog,

pöttyös farka imbolyog.

 

„Zsiráf Panna kedves nekem.”

Ezt gondolja most csendesen. 

Nézi, nézi így hát lágyan,

csak őt látja minden lányban.

 

Panna szendén igent üzen,

Zsolt szikrázó szeme tüzel,

zsiráflányunk elrobog,

míg udvarlója toporog.

 

Sajnos ma is hoppon maradt,

végleg elromlott ez a nap,

hölgye szíve másra vár,

a kapu sincs nyitva már.

 

Búsan billeg apró szarva,

ez a kérdés fúrja, marja:

Barátság vagy szerelem?

Panna sóhajt: – Egyik sem.

 

Vers

HONSZERELEM

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vereckéig ér a hazám,

széjjel hogy szakadna,

ha egy jelöletlen apám

nyerge alá kapta.

 

Alig több, mint ezer éve

toppantunk e földre,

dúlta viszály, szítta béke,

szülte is, meg ölte.

 

Most is gyötrik, gúzsba kötik,

még sincs összetörve,

a pokolból is kiszökik,

nincs aki betörje.

 

Átok veri, a turáni,

árva, mint egy holtág,

mégis mindig föl tud állni,

büszke ez az ország.

 

Régtől édes fia vagyok,

tengernyi az ősöm,

ismerős az adok-kapok,

bírom is meg győzöm.

 

Az öröme az örömöm,

határa határom,

búját belém gyömöszölöm,

szerelmemmel áldom.

 

A keserve magyar honi,

szakadt hegy és róna,

mégse bánja trianoni

bűnét Európa.

 

Ég magasig ér a hite,

alig akad társa,

kicsi ország, nagy a szíve,

vad a dobogása.

 

Minek olyan útra térni,

amit könnyebb sors nyit,

csak itt lehet érte élni,

születéstől holtig.

Vers

SZERELEM

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Boldogtalanságod

kínja  feszült

lopott napjaink fölé,

szívemben lélekharang szólt,

tántorgó szavak

megbocsátását

szögeztem keresztedre,

s elnémult bennem

a  fájdalom.

 

Kivasaltam   gyászruhámat,

csokorba szedtem

kertem utolsó virágait,

mire  meggyóntad  végre:

nem tudtál  elhagyni mégsem.

 

 

Kép: Google

 

Novella

Bohócszerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Miután Marci lezuhanyozott, belebújt fürdőköpenyébe és leült a tükör elé. Hatalmas tükre volt, ami a legfontosabb berendezési tárgyként uralta lakókocsiját. Hátrasimította haját és csak nézte az arcot, a saját arcát. Polgári neve Mihály, de bárhogyan figyelte az arcot, nem látta őt. Mihály lassan eltűnt az időben, szinte semmi sem kötötte a valósághoz. Marci nem is tudta már, hogy ki az az illető, akinek anyakönyvezték. Néha elbeszélgetett volna vele, hogy él-e még, van-e véleménye, vagy csak, hogy hajlandó-e barátkozni vele. Sokáig most nem morfondírozott, fogta púderes dobozát és nekilátott a mindennapi rutinjának. Neki most Marci kellett. Marci magabiztosságára, szemtelenségére, életigenlésére volt szüksége. Ahogy egyre több réteg került fel az arcára, egyre ismerősebb lett a látvány. Már egy-egy mosoly is megjelent, és szűk egy óra múlva kész volt a mű. Az ismerős arc tele piros foltokkal, fekete vonalakkal, hófehér alapon. A látványtól átjárta az erő, szinte kicsattant a boldogságtól. „Hát itt vagy bátorság, köszöntelek!” Kilépett a kocsiból és a szomszédja felé vette az irányt. Kati lakott ott, az új bohóctársa, aki mindössze két hete csatlakozott a társulathoz. Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, Katival akarja leélni az életét. Szerelmes belé. Marciként is, és Mihályként is. Sőt, igazából tőle várta, hogy visszakapja Mihályt, és kialakuljon újra egy egészségesebb összhang két énje között.

  Pár napja tervezi, hogy szerelmet vall neki, de akárhányszor elképzelte, vagy csak rágondolt, végigfutott hátán a hideg és remegni kezdett. Mára világossá vált számára, hogy jelen állapotában Mihály sosem lesz képes megtenni a kezdő lépést. De szerencsére nem volt egyedül, Marciban még bízott, nagyon is bízott. Ahogy belépett Katihoz, megcsapta orrát az a kellemes parfümillat, amit minden este érzett a porondon és még magabiztosabb lett. Kati is már készen állt az esti előadásra, még komoly arccal is viccesnek tűnt a festett rétegektől. Kérdően nézett Marcira.

  — Nincs még túl korán?

  — De igen, még van időnk. Most viszont mondani szeretnék valamit — nyelt egy nagyot, mélyen a szemébe nézett és a körülményekhez képest a lehető legkomolyabban szólalt meg. — Ceretlek!

  A komolysága átragadt Katira is, akinek csak a szemei láttatták valódi gondolatait.

  — Én is ceretlek!

  A két szempár összefonódott, megcsókolták egymást, nevettek egy nagyot az elkenődött rúzsokon és talán egy életen át ölelték volna a másikat, ha nem hallják meg a kiabálást: — Bohócok, tíz perc múlva színpadra!

Fordítás

Ilhan Berk: Dal a szerelemről (Aşıkane)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ilhan Berk (1918-2008) török költő, műfordító. Az ankarai Gazi Egyetem francia szakán végzett, ezt követően tanárként dolgozott, majd a Ziraat Bank fordítója volt. A török modern költészet egyik kiváló művelőjeként hazájában kedvelik a verseit. Arthur Rimbaud és Ezra Pound verseinek török műfordítójaként is tisztelik.

Hej, mondom az éjjel egy felhő fényessége
Úszik át fönt éppen hófehéren és én csak nézem
Akár a papír-magány melyen át egy nő néz és rád nevet 
Mondom az éjjel, hej!
Egy fehér felhő fényessége úszik át és látom…
Talán a papír-magány néz és mosolyog úgy mint egy nő
Hiszen te sokkal szebb vagy égi arcodból 
Az utcák fehér házai tűnnek elő
Aztán sötétség; elkapok egy átsuhanó szellőt…
Mióta egy városban vagy velem
Azóta a vonatok házak a semmibe vesznek. Bezártság köröttem
A szerelem nem szűnik képtelen múlni
A szerelem megmagyarázhatatlan; elnyűtten is örök 
Számos zárkózott életet megnyitott
Számosat megkeserített és derékba tört
Íme az Adakále utcán vagyok és hirtelen úgy érzem
Enyém a világ bár szép ajkaid a múló szerelmet idézik;
Ilhan Berk ez egy múló szerelem
Emléke csak a versekben örök!

Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersfordítása alapján
Illusztráció: Dr.Kenyeresné Zagyva Ágnes
*

Ilhan Berk
AŞIKANE

Geceye hey dedim Bir bulut beyaz aydınlık
geçiyor ve ben görüyorum Belki yalnızlık
Kağıt gibi bir kadın sana bakıp gülüyor
Geceye hey dedim Bir bulut beyaz aydınlık
geçiyor ve ben görüyorum Belki yalnızlık
Kağıt gibi bir kadın sana bakıp gülüyor
Demek sen daha güzelsin gökyüzünden artık
Sokakları bembeyaz evleri geçiyorum
Bir koşu bır rüzgarı alıyorum Karanlık
Bir kenttesin ve var ta ne zamandan beri
O zamandan trenler evler geçiyor Kapanık
Aşkın ki hiç durup dinlenmek nedir bilmiyor
Aşkın ki anlatılamaz ihtiyar ve yıkık
Nice nice yaşamalara açılmışsındır
Nice yaşamalar ki kalmıştır yarım buruk
işte Adakale Sokağı’ndayım ve birden
Benim işte dünya kadar güzel ağzın artık
Durup bir yıkık aşk dedim ilhan Berk bir yıkık
aşk Şimdi o şiirlerde senden kalan ancak

Novella

Életről szerelemről

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Életről, szerelemről.

 

Írta: dr. Netudd-ki

 

(Kedves Olvasó Ön az alábbi írásban egy új könyv első fejezetét olvashatja.)

 

Az nem biztos, hogy tegnap történt, de az lehet, hogy holnap megtörténik.

Az embereknek szája van, és azt használják a beszédre.

Én fölismertem ezt az írást olvasva, hogy a szavak tudnak ölni, vagy nyomorulttá tudják bénítani a lelket.

De megértettem azt is, hogy a szerelem a megnyomorodott lelket is megtaníthatja repülni, és életet adhat a haldokló testnek.

 

 

*

 

 

A kovácsműhelyben hirtelen nagy lett a csend!

— Mit keresel itt, Mari?

— Én az előbb köszöntem, Jani.

— Bocsánat, aztat én nem hallottam, mert nagyon ütöttem eztet az izzó vasdarabot. Hajtókar lesz egy kerti géphez. A Bélabá’ estére el akarja vinnyi, mert holnap már rotányi akar.

— Attól, mert nem hallottad, attól én még köszöntem, Jani.

— Köszönté, Mari. Biztosan köszönté, csak nem hallottam… de most mondom, hogy szent legyen a béke – Agyon Isten Mari!

— Adjon, Jani! – csak nekem ne adjon többé egyetlen napot se, azt ajánlom neki – az Isten Úrnak azt ajánlom, hogy az én életemet még ma vegye el. Vegye csak el, mert ez már nem élet, de nagyon nem az!

— Mé’, Mari? Mé’? Mi a baj?

— Azt én, mindet nem mondhatom el, mert akkor az a vasdarab nem lesz kész, meg mire abbahagynám, akkorra talán éhen is halnánk. Én csak téged sajnálnálak, mert magamat, azt nem.

— Vigyázz, Mari, hogy mit beszész, mert minden szavad bűn. Bizony Mari, amiket mondasz, az bűn! Az Isten parancsa ellenni bűn. Egyébiránt, arra kéne válaszolnod, hogy itt mi dógod van? Mer’ arra nem válaszótá’, csak éppen kioktattá’ az illemről.

— Az lehet! De először is, arra kérlek Jani, ne beszélj ilyen buggyant leves módra velem, mert akkor azt kell, hogy higgyem, te is csak a Bolond Marit látod bennem, pedig az is lehet Jani, hogy én is ember vagyok! Másodszor pedig, én meghalni jöttem hozzád.

Jani még a száját is tátva feledte, ami miatt pedig, amikor megszólalt, majdnem elharapta a nyelvét.

— Hűha! – a fenébe, a nyelvem! Úgy látszik, igazad van, nem kellene parasztoskodnom, ha úgy is nagy paraszt vagyok. Másrészről meg mit értesz az alatt, hogy halni jöttél hozzám? Mondd, milyen gondolatokat csavargatsz a fejedben, főleg mert, hogy az a rossz híremet is keltheti, amit mondasz! Igaz, Mari?

— Én nem mondtam semmit, ami bármilyen híredet keltheti. De amit az asszonyok beszéltek, na, az bizony arra enged következtetni, hogy te talán nem is vagy egy jó ember, Jani.

— Mondjad, Mari! Te milyen híremről beszélsz, mert én talán nem is tettem semmi olyant, vagy mit is tudom én, hogy milyent.

— Mondom, Jani! Mondom, de te ne kiabálj velem, mert tudod, hogy bolond vagyok aztán, ha megijedek, még bennem reked a szó. Mondom, de ne szólj közbe, jó? Megegyeztünk? Beszélhetek?

— Beszélj, Mari! Beszélj most már, mert a végén még megcsaplak.

— Na, ugye hogy te, Jani, te mégsem vagy jó ember, ha máris a megcsapással fenyegetsz, meg karóba is húzod a „némbereket”… mert azt így mondták a boltban.

— Beszélj végre, Mari! Én pedig megígérem, hogy nem csaplak meg. Na, mondd, mi is az, hogy karóba húzom a Némbereket… – az meg mi?

— Na, hát azt meg én honnan tudjam? Azt mondták, hogy a Zsuzsi is azért vált el tőled, mert karóba akartad húzni állandóan. Mondták még azt is, hogy „ha te karóba húznád a Bolond Marit — az meg én vagyok — abba talán még az a lökött némber — ez is én vagyok — is belehalna, hiszen annak még az áldott jó Pali, a férje, az is sok volt, el is váltak.” De én nem azért váltam el, mert nekem nem volt elég jó a Pali, hanem mert kényszerből kellett hozzámennem, aztán meg iszákos volt, és olyasmit akart csinálni folyton, amit akkor, a bozótosban megtettek velem. Azt kiabálta, hogy a kedvemre tesz, de nekem nem dughatja senki — oda!

—Tudom, Mari, mert hallottam, hogy még lánykorodban megerőszakoltak a vasút melletti bokrokban. Megerőszakoltak és abba te, majdnem belehaltál, hát nem csoda, ha egy kicsit megháborodtál.

— Én nem háborodtam meg, de nem ám, Jani. Én csak attól bolondultam meg, hogy a rendőrök teszetoszáztak, tehetetlenkedtek velem, de eredményt? — azt nem értek el, engem meg évekig vegzáltak. A végén pedig úgy nézett ki, mintha én követtem volna el azt a bűncselekményt. De az igazi oka még sem az volt annak, hogy megbolondultam. Nem bizony, mert az igazi oka annak, a falu szájai voltak. Nem hagytak nekem békémet, pocskoltak, sároztak, előttem is, mögöttem is, és az én édesanyám sem állt mellém, hanem ő dobálta rám legjobban a mocskolódást. Úgy bizony Jani, ez az igazság.

Kissé hosszú lett a csend, amire Mari rászánta magát arra, hogy a mondandóját folytassa, de akkorra igen szomorú lett a hanghordozása.

— Nekem igazán csak az édesanyám szavai fájtak, abba én belehaltam, én meghaltam azoktól a szavaktól,… a testem csak haldoklott, a lelkem, az meg is halt, de aztán később kiderült, hogy az sem igazán. Próbáltam az öngyilkosságot, nem ettem, nem ittam, de a végén, amikor már csaknem sikerült, visszafordultam. Visszafordultam, Jani! Nem lehetek öngyilkos, mert az bűn, és ha azt nem öltem meg, aki azt csinálta velem, akkor magamat sem ölhetem meg. Igaz, Jani! Igaz?

— Én azt nem tudhatom, hogy te hogyan érezted, és hogyan élted át azt, ami veled megtörtént, ezért én nem adhatok neked igazat. De az biztos, hogy nem is ítéllek el. Semmiképpen nem ítélkezek feletted, azért mondok neked valamit. Persze csak akkor, ha meghallgatod.

— Meghallgatom! De aztán tényleg húzzál karóba, mert én már nem bírom tovább elviselni a szégyent. Azt meg főleg nem bírnám ki, ha még te is kinevetnél. Ugye, nem fogsz a végén kinevetni?

— Én azt mondom neked, Mari, hogy a rosszat akaró pletykás nyelveket kellene tüzes harapófogóval megcsipkedni, és nem neked kellene öngyilkosnak lenned. Másrészt! Te azt nem mondtad meg, hogy hogyan is kell nekem a „némbereket” karóba húznom. Meg hogyan jön ez a sületlenség ahhoz, hogy te karóba húzva akarsz meghalni?

— Sok szavadban egyetértek veled, Jani, de azok az öregasszonyok azt beszélték a boltban, hogy te karóba szoktad húzni a némbereket. Meg hogy én is egy némber vagyok, hát megérdemelném, hogy azt velem is megtedd. Tedd meg, gyorsan tedd meg, mert ha még mondasz valami kedveset, akkor majd nagyon nem szívesen fogok meghalni.

— Hát jó! Aztán mondd, Mari, hoztál írást, ami arról szól, hogy a karóba húzás, az a te akaratod szerint történik meg. Mert ha ilyen írás nincs, akkor engem fölakasztanak gyilkosságért. Meg aztán tudod-e, hogy elsőre nem húzok karóba senkit? Előbb csak elpróbáljuk a karóba húzást, és ha háromnapnyi próba után is halni akar valaki, meg az írás is megvan, csak akkor döntünk a végleges eljárásról.

— Hűha, Jani! Te aztán bonyolult egy ember vagy! Én ide jöttem abban a reményben, hogy mire este lesz, már meg is haltam, erre te mindenféle procedúrát felsorolsz. Az nem lehet, hogy te csak az időt húzod?

— De! – az bizony lehet. Csakhogy nincs írás, és te nem rendelkeztél a vagyonodról, a legfontosabb pedig, hogy még nem is végeztük el a próbakarózást. Ha megcsináljuk a próbát, akkor lehet, hogy nem is akarsz majd meghalni. Most pedig dönts, próbakarózunk, vagy elmész, és hagysz dolgozni.

 

Mari kissé elgondolkozva állt, még a feje is félre billent, aztán beszélni kezdett.

— Nem megyek el! Próbázzunk! Abban pedig igazad van, hogy még nem vagyok felkészülve a halálomra, és abból meg bajod lehet neked is, ha nincs meg az a szándéknyilatkozatom. Próbázzunk, Jani! Estére meg, ha jól besötétedetik, majd elhozom az írást, ami megvédhet téged. Mondd, mit tegyek?!

— Tudod, mit, Mari! Eredj be, oda, a sarokba, ahol azok a vasdarabok vannak. Hajtsd föl a szoknyádat a derekadra, és hajolj előre, mintha a vasak között válogatnál.

— Megyek, de, hogy így állva is lehet próbázni, azt nem hittem volna. Meg azt sem hiszem, hogy valakit így is karóba lehet húzni.

 

Mari belépett a műhely sarkából leválasztott vastárolóba, és előrehajolt, miközben a szoknyáját gondosan elsimítva kiigazította a derekára.

— Jani, gyorsan keresd meg a karót, mert félek, és még az is lehet, hogy meggondolom magam.

— Igazad van, Mari, lehet, hogy még várni kell, mert ha meggondolod magad közben, abból nagy baj lehet.

— Csináld, Jani, és ha már belekezdesz akkor bármekkora lesz is a fájdalom, én nem lépek vissza a próbálástól, inkább a karomba harapok, de kiabálni nem fogok.

— Jól van, Mari, elkezdjük.

 

Mari betartotta a szavát. Nem sikoltozott, de mielőtt a próba végére értek volna, kissé bizonytalan hangon, de nyöszörgött, meg a lábai is megroggyantak néhányszor.

Az is igaz, hogy nem csak a Mari lábai roggyantak meg, mire Jani befejezetnek nyilvánította a procedúrát.

Mari meg remegő lábakkal álldogált még egy kicsi ideig, aztán gondosan a derekára igazította a fehérneműjét, és körbesimogatta a helyére húzott szoknyáját, közben Jani elé lépett.

 

— Tudod, Jani, hogy az elején egy kis ideig úgy éreztem magam, mint akkor régen a Vasútállomás melletti bozótosban, de aztán megnyugodtam, és pontosan megéreztem a te mozdulataid ritmusát. Akkortól, már az én testem is úgy mozgott, és egyre jobb volt, amit csináltál, főleg amikor a végén, azt a melegséget is odaengedted. Én azt hiszem, ha az egész karóba húzás ennyire jó, akkor azon a negyedik napon, amikor majd a végső karózás következik én előtte… ugye lehet arról szó, hogy előtte még egyszer elpróbáljuk majd, akkor … még az utolsó előtt. Jani, mondd csak meg, mi a szabály, csak egyszer lehet próbálni naponta, vagy esetleg többször is, mert akkor, ha elkészültek az írások, és elviszem hozzád … akkor is lehetne …? Jaj! – Jani, nekem a temetésemről is kell írást csinálnom, mert nem kell, hogy eltemessenek. Égessenek, aztán meg szórják el a hamvaimat! Ne keljen az engem megtagadó édesanyámnak még csak arra se néznie, nem hogy temetőbe járnia. Bár azt hiszem, úgysem menne el a temetésemre… Jani, te még nem is mondtad, hogy próbálni csak egyszer, vagy naponta többször is lehet?

— Lehet, Mari, de csak módjával! Ha este nem csak a papírt hozod, hanem próbálni is akarsz, akkor lehet, hogy reggelig nálam kell maradnod. Mert az úgy járja, hogy a napi egy próbát a megrendelő, de a többit, azt a szakember állapítja meg. Na, már most, a szakember, az én vagyok! – és lehet, hogy reggelig is eltartanak a próbázások. Mert azt, ugye, belátod, hogy annál az utolsónál mégsem maradhatok szégyenben, hogy aztán az öregasszonyok pletykáljanak róla.

 

Mari erősen gondolkodhatott, mert még a feje is félre billent, amikor megszólalt.

— Értem én, Jani. Majd úgy készülök, hogy ha elküldesz, akkor megyek, ha marasztalsz, akkor meg majd hajnalban a kertek alatt ellopakodok, hogy észre ne vegyenek az öregasszonyok.

— Jól van, Mari, akkor gyere este.

— Megyek, csak akkor már kabátban megyek, mert estére hideg lesz, és holnapra talán az első fagyok is megjönnek.

— Mari! Te nyugodtan vegyél magadra meleg ruhát. Azt úgy is le kell vetned, mert a rendes próbánál mezítelenül kell lenned, éppen úgy, mint majd az utolsó, a halálos karózásnál.

 

Mari feje megint félrebillent, úgy látszik, hogy őnála ez a gondolkodás szokásos testtartása, már elindult a kijárat felé, de aztán félig visszafordulva, mégis megszólalt.

— Mondd, Jani, annál az utolsónál ott lesznek az öregasszonyok, vagy mások? Mert ha igen, én akkor inkább nem kérek a karóba húzásból. Én, én nem vetkőzök mezítelenre őelőttük, nem, még a halál kedvéért sem.

— Mari, te tényleg buta vagy! Mondd, szerinted miért kell az írás, ha úgy is ott vannak tanúk, ha akkor majd, az öregasszonyok előtt húzlak karóba. Szerinted ez a dolog nyilvános, olyasmi, mint búcsúban a körhinta, mert ha szerinted igen, akkor biztosan a falusi búcsúkban csinálnák ezt, de én arról nem tudok.

— Megértettem, így már értem, ha értelmesen elmagyarázzák.

 

És nagyot sóhajtva, megnyugvással lépett ki a műhelyből, de rögtön vissza is kunkorodott.

— Jaj, Jani, hát azt meg elfeledtem megkérdezni, hogy mikorra menjek, mert nem szeretném, hogy meglássanak, meg azt sem, hogy sokáig kelljen várni a próbára.

Hamar egyezségre jutottak, nem is lesz még késő, de már elég sötét lesz arra az időpontra.

*

 

 

       Jani éppen a konyha és a szoba közötti hatalmas kemencébe rakta a tüzet, ami már javában pattogott, de kellett a táncoló lángmanóknak az újabb élelem, hogy majd megnyugodva melegséget tartó parázzsá váljanak.

Mari belépett, és egyben félre is az ajtónyílás fényköréből.

— Itt vagyok, Jani! Siettem, de óvatos is voltam, kétszer is körbe mentem, hogy félrevezessem az öregasszonyokat.

Jani még a műhelybeli ruházatában és szerfelett kormos, poros arccal, meg kézzel fordult Mari felé.

— Jó estét, Mari! Ne haragudj, de Bélabá’ kissé kapatos volt, azt mondta, kipróbálta a komájával az újbort, meg a törkölyből kifőzött pálinkát. Aztán csak beszélt-beszélt, még a katonakori történeteit is előadta.

 

Mari erősen somolygott, és igen halkan megjegyezte.

— Na hiszen! Emlékezek, amikor kicsi lány voltam, már akkor is nagyon sokat mesélt egy pohár bor mellett, de soha nem mondta kétszer ugyanúgy.

— Igaz, Mari — és most már Jani is mosolygott — mert ugyanazt a történetalapot legalább háromféle variációban elmesélte.

— Jó lett volna szakácsnőnek, mert mindig mást tudott volna csinálni ugyanabból.

— De, az nem mentség az én számomra, mert megkéstem. Időben is, tisztálkodásban is, evésben is, mert én ma még nem ettem. Reggel azért, mert nem volt kedvem magamban ülni az asztalhoz. Valamikor, régebben, még úgy gondoltam, a reggelinél majd egy sereg gyerek csivitel körülöttem, én meg a legjobb falatokat a tányéromról nekik csipegetem a csőrükbe. Délben — sokáig elhúzta a folytatást — meg veled próbakaróztam. De mostanra már olyan éhes vagyok, hogy majdnem leharaptam a nagy kalapácsom csücskét. Nem szívesen lennék most annak az asszonycsecsnek a helyében, amelyik a számba kerül — és olyan sandán mosolygott Mari mellei felé, hogy az rögtön maga elé kapta a karjait.

— Na, ha csak az éhség a baj, akkor menj tisztálkodni, én meg összekészítem a vacsorádat, Jani.

— Könnyű azt mondani, de azt sem tudod, hogy mi hol van, meg aztán semmi sincs.

 

Mari eléje lépett a magasra nőt kovácsnak, és a szája halkan mondta ki a szavakat.

— Ebben a házban még a Zsuzsi keze nyoma van mindenütt, vagyis asszonykéz, tehát kiismerem magam, a többivel meg ne törődj, inkább tisztálkodj.

Mire Jani visszajött tisztán, már finom ételillat fogadta.

— Igazad lett, Mari, megjött a télidő, mert igencsak hideg van a feredőzéshez. Begyújtottam a kombi kazánt, hogy ha kell, legyen meleg is, meg víz is elegendő.

 

Janinak már a sonkás-szalonnás tojás is elegendő lett volna, ha ő van egyedül, akkor talán még azt sem eszik, csak valami hideget. Mari a rántottát csak a tányér egyik oldalára szedte, és még azzal a féladagnyi étellel is ellépett az asztaltól.

Mire Jani utána nézett volna már fordult is vissza.

A tányér másik felén, akkorra már kupacban állt a frissensült krumpli, és a rántotta halom tetején még két szál cikk-cakkba irdalt sültkolbász is feszített.

— Még teát is főztem, Jani, meg tettem egy pár hasábfát a kemencébe, amitől mostanra kellemes lett a levegő, na meg az ételek illata is segíti a kellemes érzetet.

— Csodát tettél, Mari! Csodát, mert tudtad, hogy mi hol van, de még a kedvenc teafüvemet is eltaláltad, pedig ott több is van.

— Na, Jani, mondhatom, te aztán semmit nem tudsz az asszonynépről. Lehet, hogy a karóba könnyen belehúzod őket, de semmit sem értesz abból, hogy egy asszony, az hogyan gondolkodik. Lehet bizony, hogy te nem csak a bűnös asszonyokat, hanem a jókat is megölöd.

— Na, megálljunk, Mari! De meg ám! Hát te mit gondolsz, hogy én csak úgy öldösöm az embereket, szerinted a Zsuzsi el tudott volna menni innen szépszerével, ha rossz ember lennék?

— Bocsánatot kérek, Jani, mert a bizonytalanságom, meg a rossz gondolataim bolond szavakat szóltak, hisz te is tudod, hogy én egy bolond vagyok, hát tőlem mi mást lehet várni, mint bolond szavakat.

— Tudom én azt, Mari, hogy te nem vagy bolond, de beszéljünk erről később, ha csak nem döntötted el, hogy mégis éhen halasztasz engem.

 

Mari mozdulata a kínálás volt, Janié az elfogadás, és rögtön neki látott az evésnek. Csak úgy a fél tálnál jutott eszébe, hogy a Marit is megkínálja.

Mari nyelt egy szörnyűségeset, aztán szabadkozott, de azon még a vak is meglátta volna, hogy azok nem igaz szavak, mert éppen az ellenkezője a valóság.

Jani nem volt vak, ezért maga mellé ültette a Marit, és egy falatot a szájába rakott, onnantól pedig hol az egyik, hol a másik szájnak jutott a falat, és gyorsan el is fogyott az étel. A forró tea pedig időt adott a szürcsölés közbeni gondolkozásnak, és ők nem szóltak, még akkor sem, amikor nekiláttak, egyikük az étkezés nyomainak eltakarásához, a másik meg a fűtés, és gázkazán ellenőrzéséhez.

Jani később, az addig csukott ajtóhoz lépett és előre tessékelte Marit.

— Szó volt arról, Mari, hogy hozol meleg ruhát, mert jön a hideg és meg is jött, de a ruhádat, azt nem láttam.

— Igen, Jani, szóltam róla, de végül is nem hoztam, mert úgyis meg akarok halni, akkor meg minek. Megírtam a végrendeletemet, összerakosgattam, amit el kell majd ajándékoznom, amíg még élek, és elhoztam a nyilatkozatomat neked, hogy bajod ne eshessen. Tudod, hogy bolond vagyok, de ami az eszembe jutott a megbeszéltekből azt megcsináltam, akár ma éjjel is meghalhatok, ha te is úgy akarod.

— Akarhatnám azt úgy is, Mari, de akkor éppen a jussomról kellene lemondanom. Igaz ugyan, hogy próba nélkül is lehetne, de szerinted mikor jutna nekem olyan öröm, mint ma délben, ha lemondanám a próbákat? Mert azt tudd meg, Mari, hogy nagyon, de csuda-nagyon jó volt veled próbázni. Zsuzsival soha, de másokkal sem volt még ennyire jó. Menj, Mari és vesd a ruhád arra a székre, ami ott van az ágy végénél.

 

Jani odalépett a másik ágyvégnél levő székhez és vetkőzni kezdett.

Mari meg mi mást tehetett volna, hiszen igen meggyőző magyarázatot adott neki a Jani, meg úgy emlékezett, hogy a próba végeredménye a kedvére volt, hát ő is vetkőzött, de közben alapos gonddal rakosgatta a levetett ruháit.

Jani pedig kissé hátrább lépve szemlélte a vetkőzést, és a gondolatait csak a hasának feszülve felágaskodó „karó” árulta el.

Jani átkarolta Mari mezítelen testét és az ágy közepére emelte, aztán az elfekvés mozdulatával egy időben, Mari combjainak közét megtalálta azzal a karóval, ami természettől eredőző módon éppen az olyan helyekre való.

Mari ellenállás nélkül és mozdulatlanul feküdt a Jani ágyéka alá szoruló fél testével. Mari ellenállás nélküli mozdulatlansága a Janit meglepte.

— Mondd, Mari, mi a baj?

— Hogyan mondjam, Jani, hiszen azt szerintem, te is tudod. Én már voltam asszony, csak azután lettem karóba húzható némber, de azért még emlékezek arra, hogy így már a Pali is próbálta velem. Ő persze nem karónak nevezte — nem is volt az — de azt mondogatta, hogy „jövök, Mari és jól meg ba…ak” — csak mondta, de nem akart neki összejönni.

— Értem én azt, amit mondasz, Mari! Mint ahogyan azt is tudom, hogy te egyáltalán nem vagy bolond. Tudtad, amikor eljöttél tőlem, már akkor is tudtad, hogy valójában mi történt. Estére mégis eljöttél. Hát kimondom, amit te úgyis tudsz! Visszaéltem a helyzettel, amibe a gonosz szavú öregasszonyok miatti elkeseredésedben keverted magad. Becstelen volt a részemről, de nem bánom, hogy azt megtettem. Én nem! — szinte indulatból szólt, aztán elcsendesedett a szava. Nagyon jó volt és olyan nagyon jó, amilyenhez addig még csak hasonlítható érzésem sem volt. Azt az érzést már nem veheted vissza, de a testedet sértetlenül elviheted, mert én, csak kérhetlek, hogy maradj velem, de vissza nem tarthatlak. Ha csak a szavaim nem.

— Tudom, hogy miről beszélsz, Jani. Igenis tudom! Amit tettél az nem csak a te hibád, az a mi kettőnk hibája, vagy sem, mert lehet, hogy az nem is volt hiba. Én is azt éreztem, amit te elmondtál, és nekem még soha nem volt olyan jó érzésem, de hiszen már mondtam. Most meg itt vagyok, és azt mondom, hogy többé ne legyen szó a „karóba húzásról”.

— Jaj, Istenem, Mari! Jaj, Istenem, hát akkor miről legyen szó? Akkor hát mi legyen, hiszen éppen most mondtuk, hogy az eddigi életünkben ez volt a legjobb. Akkor most itt fekszünk majd egymás mellett egész éjjel? Ne, Mari, azt ne! — én akkor reggelre biztosan meghalok, de meg is érdemlem!

— Nana, Jani, nana! – hát te nem láttad, hogy ott abban a sarokban mennyi egér volt? Mit gondolsz? Az egyik nem mászhatott be a hideg elől oda a nyitva maradt lukba? Én úgy érzem, Jani, hogy bebújt egy, de lehet, hogy több is, mert valami nagyon kaparászik, vagy bizsereg ott, benn. Arra gondoltam, Jani, ha már úgyis kéznél van egy karó, talán azzal ki lehetne piszkálni. De ha fáradt vagy, Jani, akkor hagylak aludni, majd én piszkálgatom az egereket, de legalább „azt a valamit”, amivel lehet piszkálni, azt add kölcsön.

— Mari, hát te… te milyen férfinak nézel engem? Olyannak, aki egy bajba jutott embertársán nem segít, ha tud, pláne, ha egy gyönyörűségesen szépasszony került bajba? Nekem kötelességem van, Mari, mert az egér pont az én műhelyemből császkált el.

 

Marinak nem jutott ideje, hogy szavakkal is egyetértsen Janival, mert Jani azonnal munkához látott.

Persze azért óvatoskodott egy kissé, de később, amikor Mari ez ügyben kihallgatta, azt vallotta, hogy csak azért, mert ő még egy egérnek sem tudna ártani.

Meg még azt is hozzátette, hogy fél attól, hogyha kihalnak Mariban az egerek, akkor neki már nem lesz dolga és mehet világgá, az ő drága Marijáról álmodozni, meg az oktalanul elpusztított egerekről elmélkedni.

Igaz, hogy a számonkérés csak jóval később történt, mert most még a Mari meg igen erősen belekapaszkodott Janiba, mintha attól félne, hogy az talán lefordul róla.

A Jani meg óvatosan erőltetve a dolgot, de éjfélig háromszor is eltörte a karóját a nagy munkálkodásban.

Igaz, Mari sem járt jobban, ha csak az nem minősülhet annak, hogy ő a saját számítása szerint éppen ötször érezte meg az egérke halálát.

Az éjfélkori fürdőzés, meg a szükségességek elvégzése után, aztán már megint az ágyban voltak, de még jutott idő arra, hogy néhány szót váltsanak.

— Tudod, Jani, hogy mire gondoltam, már amikor tudtam gondolkodni? Hát bizony arra, hogy lehet, hogy az én egérkém az olyan, mint a Főnix madár. Azért, Jani, mert te tüzet csiholtál körülötte, aztán meg ráadásul leforráztad, de az kicsivel később csak feltámadt újra. Feltámadt, Jani! Biztosan feltámadt, mert úgy érzem, mintha már most is mocorogna.

 

Azt pedig senki nem mondhatja el a Janiról, hogy nem lovagias, mert ő úgy nekilelkesedett, hogy már ébredezett a hajnal, amikorra végre mind a ketten elégségesnek találták az egerekkel vívott csatát és döntetlenben egyeztek meg a Főnix egérrel.

Nyugodtan megegyezhettek, mert jól tudták, hogyha nem költözik ki a Mariból az egérke, akkor annak mocorogni is, meg kaparászni-bizseregni is kell.

Az pedig nekik is ok lesz majd esténként egy-egy alapos egerészésre, és a következő, meg utána — meg az után, és még sok-sok következő éjszaka így telt el.

 

 

 

vegyes

Maréknyi szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mintha az első szerelem lennél,

ahogy ujjaink egymáshoz érnek,

s homlokod is úgy fekszik fejemnél,

utat ne adjon semmilyen télnek.

Vasárnap csillog féltő szemedben,

akár feszített, fénylő harangok,

nincs szó, mely ölne, vagy megsebezzen,

múlhatatlan vagy, izzó zsarátnok.

Veled maréknyi pusztán a világ,

mégis kinyitod csukott tenyerem,

hogy lássam, csak ott léteznek csodák,

ahol tárul, s bezár a végtelen.

Vers

A szerelem kapui

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }szonettkoszorú

A SZERELEM KAPUI

1.

Helyet kaptál lüktető szívemben,

 te vagy a hajnal és az alkonyat.

 Csillagok messzi fénye a csended,

 átölel hűen évszázadokat.

Onnan jöttél, ahol az ég ragyog,

 a remény szivárványíve feszül.

 Benned láthatom végre, ki vagyok,

 tükrödben arcom helyére kerül.

Tekinteted kékszínű tiszta tó,

 nem kavar rajta szél hullámokat.

 Gyengédséged finoman ringató,

 ahogy álmod simítja álmomat.

Aranyba öltöztet minden szavad,

 örökkévalóság a pillanat.

 

2.

Örökkévalóság a pillanat,

 a legszentebb akarat, hogy élek.

 Kibomló virág bennem a tavasz,

 mint földre születő örök lélek.

Mindig tudtam, oka van mindennek,

 miért is vagyok az, aki vagyok.

 Engem aranyfonállal vezetnek,

 elveszni nem hagynak az angyalok.

Szívembe rejtettem a magokat,

 miket termővé tesz majd az idő.

 Amit lelkembe bevetve hoztam,

 gyönyörű lombos ágakká kinő.

Mikor imára hajtottam fejem,

 felfénylett előttem a végtelen.
 

3.

Felfénylett előttem a végtelen,

 tükörként világított az arcod.

 Tudtam, te vagy az én másik felem,

 akit ezentúl már el nem hagyok.

Az idő metsző szelét fújta ránk,

 olykor meleg napunk is elborult.

 Fagy kínozta virágunk tavaszát,

 szép fáink is könnyeztek szomorún.

A vihar könnyű ágaink törte,

 fordult bolond áprilisunk zordra.

 Minket eggyé forrasztott örökre,

 ott maradtam szívedre omolva.

Szerelmünk adott angyalszárnyakat,

 mi minden múló időt betakart.
 

4.

Mi minden múló időt betakart,

 világított köröttünk a jelen.

 Szíveinkbe zárt örök pillanat,

 mint gyertya lángjában a kegyelem.

Álomvilágunkban nincs árulás,

 jó uralkodik a gonosz helyett.

 Lelkeinkben lakozó Messiás

 megáll majd egyszer poraink felett.

Hazatér már a tékozló fiú,

 mert a remény hal meg utoljára.

 Örömmé válik, ami szomorú,

 kapunk legyen szélesre kitárva.

Tudtam, egyszer majd megtalálhatom:

 kerestelek távoli utakon.

 

5.

Kerestelek távoli utakon,

 olyan messzire, mint a gondolat.

 Egyre a szíved után haladok,

 csordogál a könnyem patakokban.

Érzésből teremtő erő fakad,

 hisz belőle születik meg minden.

 Szerelem ébressze a vágyakat,

 és enyésszen el, ahol az nincsen.

Ünnep legyen a perc, ha itt vagyok,

 boldogságot mérjen csak az idő.

Az Isten minket egymásnak adott,

 összeért kezeinkből rózsa nő.

Elfogadtam érted életet és halált,

 míg lelkem végül bennem megtalált.

6.

Míg lelkem végül bennem megtalált,

 ott vagy megváltoztathatatlanul.

 A legfényesebb sugár maradtál,

 akitől szívem szeretni tanul.

 Mert távolod mámorító közel,

 ahogy jelenléted a messzeség.

 Valóságodban az álom jön el,

 és igazsággá válnak a mesék.

 Fényévekről érkeztél szemembe,

 áldó, hűs fényed végtelen titok.

 Lényedben a Mindenség szerelme,

 amiért minden ajtót kinyitok.

 Kiért bármit magamból feladok,

 egymásba simulhatnak a partok.

7.

 Egymásba simulhatnak a partok,

 ami szétszakadt, újra összeér.

 Másik felem, kit megtalálhatok,

 és így leszünk kettőből egy egész.

 Térjünk vissza oda, hol született,

 páros lelkünk galambként hazatér.

 Nincs idő, se tér, csak a szeretet,

 nem sietünk már véges vágyakért.

 Ahol te vagy, én ott vagyok szabad,

 nem zár be kalitkába a magány.

 Szemünkben a fény ugyanaz marad,

 világít bennünk ugyanaz a láng.

 Szíveinkben hordjuk örök hazánk,

 létezésünk legyőzi a halált.

 

8.

 Létezésünk legyőzi a halált,

 nem vehet el engem tőled semmi.

 Sorsunk örökre karjaidba zárt;

 síron innen és túl is szeretni.

 Két szív, ami csak egymásért dobban,

 benne van immár kezdet és a vég.

 Ott maradunk mi porrá omoltan,

 mikor lelkünk majd együtt hazatér.

 Ahonnan jöttünk, oda tartozunk,

 ott nincs más, csak nyugalom és béke.

 Itt a Földön mindent feláldozunk,

 de tudjuk jól, hogy mégis megérte.

 Nem áll ellen örömnek, se kínnak,

 a szerelem kapui kinyílnak.
 

9.

A szerelem kapui kinyílnak,

 ezer évről bennünk az ismeret.

 Onnan jövünk, hova mindenki tart,

 úttalan utakon célhoz vezet.

 Boldogság az ösvény, amin járunk,

 örökzöld fák felett árad a fény.

 Nem fárad el soha gyenge lábunk,

 mígnem visszatérünk majd szárnyakért.

 Hisz ahol te vagy, én is itt vagyok,

 nincsenek elmúló napok többé.

 Olyanok vagyunk, mint az angyalok,

 együtt szállunk az égen örökké.

 Otthonunk már a messzi végtelen,

 hova indulsz, oda megérkezel.

10.

 Hova indulsz, oda megérkezel,

 bármi is keresztezze utadat.

 Nem állít meg téged a félelem,

 leomlanak végül a kőfalak.

 Olyan törékeny vagy, olyan árva,

 de én őrizlek mindenek felett.

 Megszentelt oltár tiszta báránya,

 az áldozatunk elvégeztetett.

 Ajkadra pecsételtem lelkemet,

 szívem a szívedbe van beoltva.

 Csak veled növekszik az életem,

 mint fák egymásra boruló lombja.

 Ahogy a kettészelt partok hívnak,

 mi tesszük világok között hídnak.

11.

Mi tesszük világok között hídnak,

 összekötjük múltat és jövendőt.

 Amit soha senki meg nem tilthat,

 élni egymásért híven szeretőn.

 El nem hagyni többé azt a kincset,

 mit a lelkünkbe rejt most a jelen.

 Érzéseinknél fontosabb nincsen,

 rőt jelet hord magán a szerelem.

 Nem kérek semmit, s mindent odaadsz,

 szívedért szívemet tárom viszont.

 Örökké tart innen a pillanat,

 alkonyi lángban ég a horizont.

 Befogadja létünk a végtelen,

 fel nem foghat a földi értelem.

12.

Fel nem foghat a földi értelem,

 ahogy összecseng bennünk a lélek.

 Rád nézve magamat felismerem,

 szíveden belém dobban az élet.

 Úgy kerültünk közös csillagútra,

 ahogy bolygó kering a Nap körül.

 Létünk összesimul mindig újra,

 örök táncában egymásban örül.

 Fénnyé szegezte sorsunk az égre,

 ragyogja át a széles világot.

 Csillogjon csak némán a sötétbe,

 velem te is a végtelent látod.

 Ami bennünk örökre itt marad,

 el nem mondhatják emberi szavak.

13.

El nem mondhatják emberi szavak,

 ahogy szívedben békére leltem.

 Minden kósza vágy messzire szaladt,

 hűvös kezem megpihent kezedben.

Mi most már együtt indulunk útnak,

 lépcsők tetején áll a sziklavár.

 Gyűrűdet karcsú ujjamra húztad,

 Nap lángjában ég a látóhatár.

A múltat messzire elvetetted,

 jövődet remény fokára tűzted.

 Lelkünk megnyugodott a jelenben,

 a félelem többé el nem űzhet.

Tiszta ég alatt kongja a harang

 a végső titkot, ami megmarad.

14.

A végső titkot, ami megmarad,

 simítod rám lágyan, szerelmesen.

 Hisz a csend a legtöbb, amit adhatsz,

 beszél hozzám, mikor itt vagy velem.

Régről ismert a hang, ami szólal,

 mint kecses futamok a zongorán.

 Fodrozódó hullámok a tóban,

 lelkemen játszik a dallam tovább.

Balzsamos estbe ér a déli szél,

 beborítanak a hűvös árnyak.

 A láz, a tarkaság aludni tér,

 terebélye terül el a fáknak.

Az égbe merül a tekintetem,

 helyet kaptál lüktető szívemben.

15.

Helyet kaptál lüktető szívemben,

 örökkévalóság a pillanat.

 Felfénylett előttem a végtelen,

 mi minden múló időt betakart.

Kerestelek távoli utakon,

 míg lelkem végül bennem megtalált.

 Egymásba simulhatnak a partok,

 létezésünk legyőzi a halált.

A szerelem kapui kinyílnak,

 hova indulsz, oda megérkezel.

 Mi tesszük világok között hídnak,

 fel nem foghat a földi értelem.

El nem mondhatják emberi szavak,

 a végső titkot, ami megmarad.

Fordítás

Sezai Karakoç: Megfáradt szerelem (Donuk Aşk)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Sezai Karakoç török költő, író, filozófus 1933. január 22-én született a Délkelet-anatóli Dıyarbakır tartomány Ergani városában. Kiemelkedő kortárs személyisége a török művelődéstörténetnek.
Illusztráció: Dr. Kenyeresné Zagyva Ágnes

Megint eljött az este,

A hűvös magány ismét vállamra dőlt,

A meglévő messzeség nem változik,

A távolság egyre nő.

Ma ismét úgy tört rám az est, mint akkor, ott.

Azóta is látlak,

Ugyanúgy ugyanott.

Ma már nem félek a messzeségtől,

Amely állandósult

És megfáradt mára,

Olyanná vált, mint egy szomorú regény.

Talán én vesztem el, már az elején

Vagy az emberség veszett volna el, győzelmemért…

(Fordította: Gősi Vali, Bartha Júlia nyersford. alapján)

 

Sezai Karakoç

Donuk Aşk

 

Yine akşam oldu, 

Yalnızlık omuzlarıma çivisini çaktı yine, 

Uzaklık aynı gerçi, 

Heryerdeyken olan uzaklığın pek değişmedi, 

Yine akşam oldu orda olduğu gibi, 

Görebiliyorum seni burdan da, 

Aynısıydı ordayken de, 

Uzaklıktan korkmuyorum belki de, 

Orada da aynıydı uzaklık gerçi 

Donuklaşmış oldu artık bu, 

Bir o kadar da hüzünlü romanlar gibi, 

Galiba ben baştan kaybetmişim, 

Belki de ben baştan kazanmışım, insanlık kaybetmiş…

Vers

A szerelem lektora

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Leszek-e mondd a szerelem lektora,
kutathatom-e lángját olyan mélyen,
mint engem kutat ősi szenvedélyem,
s lesz-e sorsom hozzákötve… örökre?
Leszek-e óh, a szerelem írnoka,
vajon magába nyel, vagy eltaszít,
és ha le merném jegyezni arcait,
elbolondít, vagy inkább megvadít?
Tudom-e majd, ha emésztő lángjai
hamuvá égették kiaszott lelkem,
vagy amint jött, éppen úgy távozik,
s csak lefizetett lektora lehettem?

Vers

Szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Elrepült az idő velem:
él még bennem a szerelem,
határtalan, szívből fakad,
míg jó a szív, el nem apad.
 
Rozsda az ősz, havas a tél,
új kikelet tavaszt ígér,
melegével köszönt a nyár,
ifjú és vén szerelmet vár.
 
Illatot szór körülöttünk,
életre kel a szerelmünk,
öreg vagyok, mégis érzem,
fiatal szívemben terem.

Vers

Megszerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

pásztorpercek sodra-habja

buta bátor spontán magja

repeszthető és szelíd-sebes

várhatnékom is égig repes

bújhatnék de kíván dalom

leguggol bennem irgalom

száz játékos kacér jelem

végigszaladsz a szívemen

jelen vagy te te légy jelen

 

Vers

Jégbe zárt szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Fagyott halál, jégvarázslat
pöndöríti tűzszoknyámat,
örökkön a foglya vagyok,
többé sosem ragyoghatok.

Arcul csapott metsző szele,
a hidegség lehelete,
derűlátó kedvem repedt,
sziromlevem keseredett.

Könnycseppek, mint üvegszilánk,
szelték széjjel hitem szirmát,
szólni félek, hogy nem tudok,
szívem hideg, dermedt burok.

Olvaszd fel a szenvedélyem,
tőled kedves csak ezt kérem,
mosolyt hintsél az arcomra,
sziromvirág holnapomra.

 

 

 

Horváth Edina textilszobrászati alkotása

Vers

Szerelemmadár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Mélyet sóhajt, s fölröppen
a szerelemmadár,
sérültek a szárnyai:
csak fáról fára száll.

Nem repülhet messzire,
a közelben marad,
ha sebei hegednek:
újra szárnyra kap.

Lassan múlik az idő:
szenved a madár,
várja már a gyógyulást,
akkor visszaszáll.

Egyre sorvad a madár:
felrepülni nem tud,
és ahonnan menekült:
oda vissza nem jut!

 

Novella

Szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül.

 

Endre bácsi egészen közel húzta a székét az ablakhoz és nézelődött. Így szokta meg, mindig így tett ilyentájt ebéd után, miután szív és vérnyomásgyógyszereit is bevette, és a szokásos újságcikkeket átböngészte.

A kisvároska utcáit belepte a hó, tél volt, hideg, a lámpák színei derengtek csak a szürkületben. A sarki bolt fényei még látszottak, ki-be szállingóztak az emberek, ő pedig figyelte őket. Mindig ezzel szórakoztatta magát. Járásukról, fejtartásukról, biccentésükről ítélte meg, és egy szigorú, kimérten elhatárolt kasztba helyezte a járókelőket. Fekete, fehér. Endre bácsinak ugyanis olyan volt a világ, mint egy sakktábla. És ezt így szerette. Nem szerette az árnyalatokat, sőt, nem is látta őket, de ebbe most a téli táj is segített neki, minden olyan volt éppen, ahogy megszokta. Fehéren hulldogált a hó és feketén villant ki belőle az aszfalt és a sár.

Endre bácsi már egy ideje nem tudott kimenni az utcára, csak tágas otthona adta a keretet a mindennapokhoz. Régebben még egyszer-egyszer lecsoszogott járókeretével a ház elé, ma már azt sem. Őt, aki egész életében úton volt — mindig hajtott nagy lendülettel valahová, valamilyen körülhatárolhatóan fontos és nemes célból — most a székbe kényszerítette a visszafordíthatatlan Parkinson kór.

Otthon mindent gondosan akadálymentesített, így könnyen átvészelte a távolságokat, de a lába nem sokáig bírta, így hát csak nézelődött az ablaknál ücsörögve.

Az ablak alatti járdán egyszerre egy kicsi alakot pillantott meg. Egy idős nőt, aki lassan, óvatosan haladt, fejét felemelve. Piros kendőt, szürke kabátot hordott, de a járása valahogy ismerősnek tűnt Endre bácsinak. A nő korosztálybeli lehet, mégis piros kendőt hord… — hümmögött. Valahogy ismerős. Az alakja meg a járása, meg ez a nagy táska…

— Ez Tercsi, a szomszéd utcából! Hát ő még él? — rikkantotta hetykén és meglepetten, de mozdulni nem tudott.

Ezután nap mint nap odatolta a széket az ablakhoz és várta. Várta Tercsit. Látta is néhányszor, de csak futólag, mert közben mindig megérkezett valamelyik idős barátja, vagy családtagja, elég sokan jártak nála látogatóban, és mindene megvolt, tényleg. De ez a Tercsi a múltból valahogy szöget ütött a fejébe. Itt lakhat a közelben, minden héten kétszer elmegy a boltba, a megpakolt szatyorral siet hazafelé. Tud járni! És a járása, az nem változott neki, olyan kis lendületes, hanyag, álmodozó ringású, csak ő lehet! — megdobbant a szíve. — Ez Tercsi, már egészen biztos!

Nem tudott mit tenni, hiszen nem léphetett ki a lakásból, pedig de jót beszélgetett volna vele…, nem lehet, mert a lába nem viszi, hiába.

— Ah, a Tercsi! — gondolkodott és felidézte a lányt. Csinoska teremtés volt fiatal korában is, mindig szeretett a szemébe nézni, egészen elmélyedt benne. Igaz, a világ olyankor már nem feketének vagy fehérnek tűnt, mint egy sakktábla, hanem olyan színűnek, mint a Tercsi szeme. Kéknek! Egészen világos, tiszta, égszínkéknek.

Ahogy így gondolkodott, elmélkedett, hirtelen megcsörrent a szobai telefon. Kimérten krákogott egyet, majd beleszólt.

— Halló!

— Jó napot kívánok, Endre bácsi, hogy tetszik lenni? — csengett a fiatal lányka hangja a vonal végén.

— Drága Gizike? De rég hallottam a magácska szép kis hangját! Jól, nagyon is emberesen, csak egy baj van, Gizike!

— No mi a baj, Endre bácsi?

— Nem rendelek én már maguktól semmit!

— Endre bácsi, nem is azért hívtam, csak érdeklődtem, hogy van a lába?

— Fáj még nagyon, de a krémek már itt nem segítenek, megmondta a doktor úr.

— Nem segített az a kurkumás krém, amit a múltkor küldtem?

— Nem az a baj, Gizike, ez már Parkinson, ezen már nem segít a kurkuma!

— Értem, Endre bácsi, nem is szeretnék én erőltetni semmit, csak hallgassa meg, milyen kedvezmény jár most Endre bácsinak! Tetszik tudni, nekem ez a dolgom!

— Tudom, tudom, Gizike, no, mondja!

— Tessék elképzelni, Endre bácsi, az aloe verás ágyneműgarnitúránkon hatalmas kedvezmény van, ezt ne tessék kihagyni! Egy nagy paplan és két párna, és csak tízezer forint! A szomszéd utcában Tercsi néni is kérte, és nagyon meg volt elégedve, igazán! Azt mondja, mióta ezt használja, azóta sokkal jobban alszik, és még az alvászavarában is tud segíteni neki! Szombaton küldöm, jó, Endre bácsi?

— Mit mondott? A szomszédban Tercsike is?

— Igen, igen, Endre bácsi!

— No, hát a Tercsinek is van telefonja?

— Hát persze, hogy van, talán csak nem ismerni tetszik? Nagyon aranyos, beszédes néni, sokat szoktunk csevegni, neki meg a dereka fáj egy kicsit, de azért tesz-vesz mindennap, kiszolgálja a családját, főz, mos, pörög és mindig vidám, éppen olyan, mit Endre bácsi, olyan vicces!

— Dehogynem, ismerem, nagyon is ismerem! Tudja mit, küldjön Gizikém kettőt abból az ágyneműből, aztán cserébe, ha már ilyen jóban vagyunk mi ketten, adja már meg nekem a Tercsi számát, tudja, hogy nem tudok kilépni az utcára, nem tudom elérni másképpen, csak telefonon.

 — Na de Endre bácsi, tudja, hogy ezt nekünk nem lehet! Nem szabad kiadni másnak a telefonszámát!

— Olyan nincs, hogy nem lehet, küldjön hármat, nem bánom, de a Tercsi száma kell nekem!

— Jó, jó, Endre bácsi, akkor tessék írni!

— Gizike, maga mindig nagyon kedves, akkor küldje azt az ágyneműt, most jó napunk van mind a kettőnknek? Igaz-e?

— Igaz, igaz, Endre bácsi! Jó egészséget, hívom majd!

— Szép napot, Gizike!

Endre bácsi le is firkantotta a megkaparintott telefonszámot, de Tercsit bizony nem hívta fel. Legalább a telefonszám már megvolt. Ez is valami!

Minden reggel pontban hatkor kelt, elvégezte a napi rutint, komótosan leült a telefon mellé és nézte a számot, meg néha az ablakon át Tercsit, ahogy a boltba ballag. De nem hívta fel. Nem hívhatta, mert még nem született meg fejében a terv. Hogyan is kéne? És mit is mondhatna neki? Amikor olyan régen beszéltek. Lehet, hogy már nem is emlékszik rá Tercsi.

Eltelt közben néhány év. Már nem is látta Tercsit a bolt felé haladni, hiába figyelte. Majd holnap! — halogatta a dolgot. Holnap felhívom. Addigra pontosan összeállítom magamban, mit is kellene mondanom.

Nézte a sakktáblát. Előre tolta a bástyát. Minden nap egyetlen lépést tett csak.

Ekkor újra megszólalt a telefon.

— Endre bácsi, hogy tetszik lenni?

— Gizike! Már megint maga? Tudja, hogy nem rendelek semmi!

— Hát persze, hogy tudom, Endre bácsi! Felhívta Tercsi nénit? Beszéltem neki magáról, azt mondta, nagyon örülne.

— Tényleg, azt mondta?

— Igen, Endre bácsi, tessék csak felhívni nyugodtan, csak tessék szép lassan, nyugodtan, érthetően beszélni vele, mert mostanában sajnos elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Elfelejtget dolgokat, de ha többször, érthetően tetszik neki mondani valamit és tagoltan, akkor… talán megérti.

— Értem, Gizike!

— És hogy van most a lába, Endre bácsi?

— Nem jól, tudja Gizike, ez már nem javul.

— Tudom, Endre bácsi, tudom, de azért bizakodjunk! Tetszett az ágynemű?

— Az ágynemű nagyon jó, szeretem. Köszönöm, aranyom!

— Akkor most nem tetszik kérni semmit?

— Nem, most ne küldjön, Gizike, örülök, hogy beszéltünk!

Endre bácsi most nem várt a cselekvéssel, felkapta a telefont és tárcsázott.

— Hallo — csicseregte Tercsi néni a vonal végén.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre? — kérdezte Tercsi meglepődve.

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. —  A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom, Tercsi.

Tercsi nem tudta. Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül. Ez a zengő hang nagyon ismerős volt neki, de hogy ki az a Tódor Endre, arról fogalma sem volt.

— Hívjon máskor, majd megmondom Tercsinek, hogy kereste — mondta és lecsapta a telefont.

Endre csak ült a sötét szobában és merengett. Nem tudta mit tegyen, nyilvánvaló, hogy Teri elméje már nem olyan tiszta, na de a járása… — gondolta és előre tolta a királyt a sakktáblán. Az még biztos a régi… de tényleg. Akkor most mi legyen?

Ezen nem gondolkodott tovább, inkább lefeküdt aludni. Majd holnap felhívom — határozta el, és elalvás előtt még morgott egyet. — Jó meleg ez az ágynemű! És Tercsinek is tetszik, örülök, hogy hármat vettem. Mosolygott egy kicsit, amolyan sejtelmesen és elszunnyadt.

Másnap újra felhívta Tercsit. Tulajdonképpen ugyanaz a párbeszéd zajlott köztük, mint előző nap, és másnap is, és harmadnap is, mindennap.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre?

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. — A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom.

Tercsi nem értett semmit ebből az egészből és nem is emlékezett a telefonokra, mert mindig ugyanazzal a meglepődéssel kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Endre nem adta fel, és Tercsi csak azt vette észre, hogy ugyan fogalma sincs, kivel beszél, de minden alkalommal, amikor megcsörrent a telefon valami különös forróság nyilall a szívébe. Valami ismerős forróság. Lassan már a telefon csörgésénél érezte a forróságot, és egészen remegő hangon kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Egy nap végül Endre bácsi feladta.

Nem hívta többet. Csak egyszer, amikor elmentek a vendégek, és nagyon egyedül érezte magát. Akkor úgy érezte, el kellene mondani neki, végül is, őt is érinti, rá is tartozik, hogy mennyire szereti…

Felvette a telefont. Elhatározta, ha nem érti, akkor is elmondja neki vagy talán éppen ezért. Neki ez fontos. Nagyon is.

Felvette a telefont, tárcsázott.

— Tessék — szólt bele egy fiatal hang.

— Tercsikét tudja adni?

— Most temettük, sajnos már nem tudom adni. Sajnálom!

 

*

Endre bácsi letette a telefont, és meredten nézte a sakktáblát. Már csak egy király állt a fehér mezőn, semmi más… egy magányos, hófehér király.

 

 

Vers

Szerelemre hív

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Percy Bysshe Shelley – A Szerelem Filozófiája
Evokáció

 

 

 
Szerelemre hív…
Harmatot csókol a hajnal,
fényt ölel a reggel,
bújócskát játszik az árnnyal
évődő jókedvvel.
Nárcisz és tulipán párba’,
illatot hint
a korán érkező nyárba.
 
Szerelemre hív az élet…
lelkemben a magány,
zúzmarával bérelt fészket
didergő éjszakán.
Elhagyottság csendje kúszik
esténként ágyamba,
vágyam utánad sóhajt,
Te ringass álomba!

Novella

Különös nyári szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

A Michigan-tónál ez a nyár is varázslatos volt, minden élőlényben élénken keringett a pezsdülő, megújhodott vér. Ami főleg a szerelem kibontakozásának kedvezett. Bódítóan hatott az érzékekre a jázmin illatú szél.

Adott volt egy fiú, no meg egy lány, ahogy az már lenni szokott. Azt gyanítottam, hogy hősünk számára e leányzó valami égi tünemény lehetett, mert lehetetlen pózokba forgatta nyakát, mikor feltűnt látómezejében, vagy csak szemével kísérte addig a pontig, amíg szemizmai már nem bírták. A hőn áhított szempár, amit oly nagy igyekezettel próbált befókuszálni, nagy ritkán találkozott az övével. A fiú mellett sokszor úgy vágtatott el almás-deres kancáján, hogy a felkavart porfelhőből semmi se látszott. Csak szerelemittas tekintete világlott ki, a lassacskán kitisztuló, vibráló, nyári légtérben.

Ernie, mert ez volt beceneve, bambán elmélázva állt ott, végül felvette a földről kedvenc füzetét, amit semmi szín alatt nem adott volna ki kezéből. Írószerszám akadt nála mindig, amivel lejegyezhette a folyton elméjébe tolakodó szavak, mondatok tömérdek sorát. Azután, ha ezek összeálltak valami frappáns szöveggé, akkor odaült leírni viharvert írógépéhez, amit úgy örökölt nagyapjától. A kiadott szörnyű hangokból ítélve, nem jósoltam volna hosszú pályafutást gépének. Ennek ellenére versekkel írt tele jó néhány oldalnyi szűz papirost. Apja kétkedő és némiképp rosszalló hozzáállást tanúsított, ha az írásról kellett véleményt alkotnia. Sosem titkolta fia előtt, amit gondolt, mert úgy vélte, az igazság még senki emberfiának nem okozott ténylegesen kárt, hacsak nem lelkiekben.

Mint mindig, amikor a tóparton álló nyaralójukba újra elutaztak, alig várta, hogy átöltözzön, kiszabaduljon és a természet rejtett csodáit tanulmányozhassa testközelből. Rabul ejtette a táj szépsége. Az erdő vadjai is érezték ezt a pazar illatorgiát. A távcső, mint elmaradhatatlan kiegészítője, mondhatni már hozzá nőtt. Vele kapcsolatosan, alighanem nehéz dolga volt az egyszerű, „mezei” szülőnek. Sosem lehetett tudni merre jár és mikor tér haza. Főképpen a felgyorsult gondolataival az átlagos szemlélő nem tudott mit kezdeni, kisgyermekként is ilyen adottságokkal örvendeztette meg, akkor még mindkét szülőjét. Mindketten érezték, vagy inkább erősen akarták, hogy az ő fiacskájuk valami nagyra, többre hivatott legyen. Ennek szellemében, az időközben özveggyé lett apa azt akarta, hogy fia őszre már a főiskola lépcsőit koptassa. Ezen elképzelését Ernie nem tudta magáévá tenni, de ezt nem kötötte az apja orrára.

Titokban elérhetetlen álmokat dédelgetett, író szeretett volna lenni, de legalábbis újságírással kezdeni. Írt szorgalmasan, legfőképpen verseket, volt már egy kötetnyi, amit félve vitt el több kiadóhoz is. Akkoriban, sok esti vitájuk tanúja volt, a terasz előtt szerényen álló öreg tölgy, aminek levelei közé rengeteg szúrós mondatfoszlány keveredett ilyenkor. Ám mindez hiába, mert a maga útját akarta járni, azt tervezte újságírónak áll. Ezt úgy szándékozta megvalósítani, hogy nem a főiskola mellett, hanem helyette. Ez bizony apja elképzelésétől mérföldekkel távolabb állt. De most ez a terve elhomályosult, a leányt nézve, fejében gondolatok helyett csak a homok pergett alá. Bánta is, meg nem is, hogy folyton a leányzó gödröcskés arca tolakodott elméjébe.

Természetesnek tűnt, hogy újra látni akarta. Mindezért, pedig csak annyit kellett tennie, hogy a festői szépségű park szélét megközelítse. A lány ott állt teljes valójában, s olybá tűnt, valakit keres a tekintetével.

Ernie a látványtól megédesedve, széles mosollyal beöltözve igyekezett felé. Virágporos illatoktól elnehezülve szippantott a levegőbe, amelyben kiérezhető volt egy finoman hangolt női parfüm illata.

Némi tétovázás után a fiú, izzadó tenyerét hátratéve, elé toppant.

— Szia! Ernie vagyok — kezdte bátortalanul a társalgást. — Már sokszor láttalak a távolból, gondoltam együtt is sétálhatnánk, nemde?

— Háát… igen! — vágta rá a lány, némi tétovázással a hangjában, mert ez a fiú régóta foglalkoztatta a gondolatait, amióta csak először meglátta, lovaglás közben. — Lucindának hívnak.

— Tudom — mondta Ernie, miközben zavartan egyik lábáról a másikra állt.

A következő néhány órát azzal töltötték, hogy mindent elhadartak saját magukról, az életükről, délutánra már betéve tudtak mindent a fiatalok, mintha ezer éve ismernék a történetüket. A végén már csak nézték egymást szerelmes tekintettel. Egészen új világ tárult elébük, amikor egymás szemébe néztek.

Ernieben sürgető érzések ébredtek, s azt gondolta, hogy udvarolna szívesen ennek a szépséges hajadonnak, ha valahogyan ki tudja a szigorú apjától csikarni az engedélyt.

Szó szerint csikarni, mert nagyhatú, szigorú embernek tudták a környékbeliek, még a feleségét is elüldözte egy szürke délutánon, egy apró hiba miatt, szegény elmenekült a férje szigora elől, azóta sem tudni hová vetette a sors.

Így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy izgalommal gondolt a teendőjére, de ezt diktálja az illem és a jólneveltsége. Ezért aztán egy nagy levegőt szippantott a tüdejébe és már az oxigénbő lélegzetével kimondta, amit már régen akart.

— Szóval, azt szeretném, ha udvarolhatnék neked, mutass be az apádnak. Mert így illik, nemde?

— De, valóban, akkor most rögvest odaviszlek elé, legyünk túl rajta!

Ezzel fogta Ernie kezét és sebesen magával rántotta, akár egy fabábút. Sietve a házuk felé igyekeztek.

Az öregúr, komótosan a virágoktól övezett teraszukon pöfékelte kedvenc szivarja füstjét, s közben a világ dolgairól elmélkedett. A két fiatal hamarosan odaért, s elébe álltak.

— Édesapa! Nézd kit hoztam, azt a fiút, akiről már beszéltem neked. Szeretne mondani neked valamit — s ezzel odalökte az apja elé Erniet.

— Nocsak! — mondta az öreg.

— Akkor szóljál. Mi a szándékod a lányommal? Mivel szomszédok vagyunk a nyaralók miatt, látásból ismerem apádat, de hogy hívnak, fiam?

— Ernie, uram.

— Van e rendes szakmád, vagy állásod? Mert az nagyon kell ám, ha el akarod tartani ezt a leányt itt — mutatott rá az öregúr.

— Lesz, uram. Írással akarok foglalkozni, író szeretnék lenni — közölte Ernie kis bizonytalansággal a hangjában.

— Írással? — morgott az öreg —, abból ugyan nem tudod eltartani a lányomat! Kétséges dolog a művészet, kevesen lesznek naggyá. Aztán van rendes neved is, fiam? Hmm?

— Van — rebegte a fiú remegő hangon.

— Akkor halljam! — mondta reszelős szivarhangon az apa.

— Úgy hívnak, Ernest Miller Hemingway. Tisztelettel.

Ekkor az öregúr hangosan felnevetett.

Amikor kedélyesen kinevette végre magát, ezt mondta:

— No fiam, ezt előre megmondom, egy ilyen idétlen névvel, kötve hiszem, hogy te híres íróvá leszel!

Mondta ezt akkor, amikor még nem tudhatta, hogy Hemingway a világ egyik leghíresebb írója lesz. Megajándékozva olvasók millióit, remek regényeivel, írásaival, amíg világ a világ, s amíg akad olvasó.

vegyes

Veled szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

mackós már léptem
nehezült tudatom
hagyd és menj tovább –
bár maradj inkább
s mesélek neked
lelkemből tündért
ki elhozott hozzád 
álmomból mert kértem
hozzád mert érzem –
veled szerelem

 

 

Vers

Az isteni szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

éke rajtunk, kik nyugalmat merítünk, amikor a boldogságot már

nem szükséges elsietnünk; csókunk, vetkezésünk, testünk tánca

lassan kibomló lótuszvirág. Minden drámán és elfolyt könnyeken

túl én várlak és te vársz. Arcod két tenyerem madárfészkében,

fájdalmaink már megrendült madárfióka-csipogás. Férfikönnyeid,

hozzám közel kiengedő ellenkezésed, odaadók leszünk. Bennünk

szerelem mindaz a miért; épp kettőnkből születhet a felismerés.

 

 

 

Humoreszk

Szerelem Tripoliban

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Sünnek lenni ugyanis nem könnyű, egy süntelen harc a sünélet a mindennapokért

 

A minap — ami valami olyasmit jelent, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt, de ennél semmiképpen nem régebben — fűnyírás közben előbújt  a kertemben levő japánbirs bokor alól a földhivatali tulajdoni lapon széljegyen bejegyzett, ingatlan haszonélvezeti joggal bíró és életvitelszerűen itt is lakó dr. Sünberger Izidor és neje, Sünbergerné Kormos Daisy, a sün házaspár.

Szemrehányó tekintettel szóvá tették, hogy kora délutáni zenehallgatás közben miért zavarom meg hangos fűnyírással a nyugalmukat. Éppen Arnold Sünberg már dodekafon rendszerben írt Mózes és Áron-ját hallgatták volna, ha nem jövök én a csapágyas ALKO gépezettel.

dr. Sünberger még visszafogott volt, de Daisy, aki a megszólalásig hasonlított Tina Turner-re — persze a megszólalás után már nem —, még toppantott is a lábával, egyik kezével a férjébe karolva, a másikban divatos retikült tartva, így adva nyomatékot a házastársi jogállásából következő szerzett és elvárható respektnek. Én már éppen kimagyaráztam volna, hogy sajnálom, csak most van érkezésem megejteni a fűnyírást, de válaszomat meg sem várva sértődötten hátat fordítottak nekem, és szomorkás léptekkel — ahogy más esetekben mondják, libasorban — bevonultak a lila akác földig érő sűrű lombjai mögé. A libasor annyiban különbözik a sünsortól, hogy míg a libák sokan vannak és szép fehérek, októberben általában több százas vagy inkább ezres kötelékben, mint egy fehér hógörgeteg zúdulnak alá a pákozdi hegyoldalban, ahol a katonák hajnali lőgyakorlatra készülnek, addig a sünök általában csak párban vannak, és szakadt viharkabátban ballagnak egyik helyről a másikra, amerre éppen fontos és halaszthatatlan dolguk van. Sünnek lenni ugyanis nem könnyű, egy süntelen harc a sünélet a mindennapokért.

Közismert, hogy  dr. Sünbergerék a keleti sünök (Erinaceus roumanicus) csoportjába tartoznak, akiknek irigyelt távoli rokonai az un. európai (Erinaceus europaeus) sünök.

Nem tisztázott, hogy van-e közöttük rokonság, de ha van is, mind nyelvileg, mind szokásaikban már régen elkülönültek egymástól. Azon kevesek, akik között nem húzódik nyelvi szakadék, nos, ők meg nem állnak szóba egymással. Régebben még néha-néha érkezett egy-két Ikka csomag nyugatról, ma már semmi. dr. Sünberger Izidornak nem ez az első házassága, de erről nem szabad beszélni, mert Sünbergernének ez az érzékeny pontja. Nem tudja ugyanis megbocsájtani a férjének, hogy már akkor is élt, mikor még nem is ismerték egymást. Nem ritka dolog ez a sün nőknél. Pont ezért is szerveznek nekik élelmes és magasan kvalifikált sün-terapeuták és sün Hellinger-családállítók csinos óradíjért sünterápiát, hogy képesek legyenek együtt élni ezzel a nehéz süntudattal.

A sünök a Sünátus által ellenőrzött és jóváhagyott, gondosan kiválogatott rovarokkal vagy finom csigákkal táplálkoznak, mégis a magyarok sün-disznóknak nevezik őket. Pedig köztudott, hogy a disznók nem képesek kellő türelemmel és leleményességgel megszerezni maguknak a finom rovarokat és csigákat, hanem a korábbiakban mosléknak nevezett, ma már az inkább elegánsabban hangzó, úgynevezett vegyes táplálékkal érik be, amit eléjük szórnak a gazdák. De nem is csak ez a lényegbevágó különbség a sünök és a disznók között, hanem az, hogy a sünök szabad életvitelű és szabadon gondolkodó jámbor lények, míg a disznók rabságban élő, kiszolgáltatottságban tartott nagytestű állatok, akiket az emberek saját maguknak tenyésztenek részben táplálkozás, részben autóstáska készítése céljából. Meg az is többnyire ismeretes, hogy a disznók nagytestű, korpulens alkatú disznóurak és disznóhölgyek, nem ügyelnek a kalória bevitelre, vízkiszorításuk jelentős, ezért is nem fürdenek együtt fürdőkádban az emberekkel, mert ilyenkor könnyen kicsaphatna a víz a fürdőszoba szőnyegre, ami azután bosszantó módon sose szárad ki.

A sünök viszont kicsik, egy marokban is könnyen elférnek, pont ezért hordanak tüskés bevonatot, hogy ne markolásszák őket elkényeztetett kölykök gügyörészve. Ugyanezzel a védekező mechanizmussal már korábban megelőzték azt a helyzetet, hogy esetleg őket árusítsák húsvéti sünként pár napos élvezkedésre felelőtlen emberszülők leszármazott ivadékaiknak, így megváltva azt a szeretetet, amit egyébként maguknak kéne kiizzadniuk magukból, legalább Jézus feltámadása alkalmából.    

Amíg a disznók születése, közepes hosszúságú élete és vérszomjas társadalmi eseményként megszervezett nyilvános kivégzése ismert és közkedvelt az emberi társadalmakban, addig a sünök keletkezése teljes rejtély, ahogy a távozásuk is.

Egyszerűen csak úgy vannak, anélkül, hogy voltak volna előtte.

Egyáltalán, a létezésük maga is csak ritkán manifesztálódik a nagyobb nyilvánosság számára, gyakorta éjszakai szuszogással, császkálással, slattyogással adják tudtára a kertből a házakba kiszorult embereknek, hogy valójában társbérletben laknak… 

Dr. Sünberger és neje  szemérmesen elfogadják a hosszúra nyúló, aszályos időben számukra csorba lapostányérban kihelyezett vizet, vagy bécsi roppantós virslit, de csakis akkor, ha már az adakozó ember visszavonult, és nem próbálja meg szemkontaktus útján kiprovokálni az adakozás után általa elvárhatónak gondolt hálás süntekintetet. A vizet megisszák, a roppantós virslit elfogyasztják, de felváltva figyelnek arra, hogy nehogy ember sündörögjön a közelükben.

Régi rossz szokás, valami előítéletesség ez a „sün-disznó”-zás,  a sünöknek  az utóbbi évtizedekben, a békés Kádár-korszak utáni elszabadult szókimondásban már olyan magasra szökött az ingerküszöbük, hogy már lemondóan szóvá sem teszik ezt. Az, hogy tüskés sünként, és ilyen névvel, hogy dr. Sünberger és neje, sün-disznóknak aposztrofálják őket, teljességgel disszonáns és sértő, talán valami zsigeri ellenszenv lehet a dolog gyökere. Ha Sünbergerné néha felkapja a vizet, és nem ereszti el az apró fülei mellett a sértést, olykor leáll perlekedni és számon kérni az inszinuációt, akkor Dr. Sünberger megfogja Sünbergerné karját és elhúzza a konfliktus epicentrumából azzal az instrukcióval, hogy „hagyd már fiam, csak tönkreteszed magad ezek miatt a baldóverek miatt”.   

Még azt fontos tudni és ezt kihangsúlyozom a sünök védelmében, hogy semmiképp ne hagyjunk a fűben felelőtlenül levágott pár centis KPE csövet vagy slaug darabot! Előfordult ugyanis már olyan szomorú eset, hogy egy gyereksün belebújt egy ilyen slaug darabba, és ahogy növekedett, a slaug-gyűrű a nyakára szorult! Csak a véletlennek és jóemberek segítőkészségének köszönhető, hogy nem lett az esetből szomorú tragédia. Még időben érkeztek az állatorvoshoz a bajba került sünivel, ahol a doktor úr egy Fiskars ollóval megszabadította a nyakára szorult gyilkos slaug darabtól. Ilyen veszélyek leselkednek tehát a pici sünökre, míg a disznókra nem.

Egy átlag disznónak ugyanis legalább 140-es nyaka van, ezért is nem hordanak konfekciós inget, kútgyűrű vastagságú KPE csövek vagy slaugok pedig nem gyakran fordulnak elő Budapesten, még vidéken sem. Utoljára Líbiában történt végzetes eset egy hatalmas kútgyűrűben, pontosan az történt, hogy egy nagyobb disznó bemenekült az őt üldöző társai elől egy beton gyűrűbe, ahol is bekerítették majd megölték. De ez nem egy sünnel történt, hanem egy Kadhafi nevű emberrel, akit akkor már nem szerettek. Ö ugyan meg volt győződve róla, megszokta, hogy szeretik, korábban minden jel erre mutatott, aztán ahogy a szerelemnél sajnos szokott történni, egyszer csak véget ér, és utána csúnya dolgok következnek.

Novella

Szerelempróba

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A rendőrtiszt sajnálkozva nézte az íróasztala túloldalán ülő fiatalembert. Húsz év körülinek saccolta, bár bedagadt jobbszeme, s az alatta felduzzadt kékeslila folt éveket festett az arcára, idősebbnek látszott. Két ujjával időnként hozzáért az orrához, mintha igazítani akarna rajta, de csak simogatta, nagyon óvatosan.

            — Magától szeretném megtudni, mi történt. A barátja konokul hallgat, hiába mondom neki, hogy ezzel csak súlyosbít a helyzetén. Ül és bámul maga elé, egy szót sem lehet kicsikarni belőle. Nos?

            A fiatalember bólintással jelezte, megértette a felszólítást. Ennek ellenére sem szólalt meg. Változatlanul az orrát tapogatta.

            — Helyesbítek — mondta a rendőrtiszt. — Azt végülis tudjuk, hogy mi zajlott le és hogyan. Arra volnék kíváncsi, hogy miért? Valami oka volt.

            — Hát… az igaz, hogy behúztam a csőbe. Csakhogy azért… Gondolja, hogy azért?

            — Erre csak akkor felelhetek, ha ismerem a csőbehúzás körülményeit. Legjobb tehát, ha az elején kezdi.

            — Az elején?

            A fiatalember elgondolkodott, hol is kezdje a történetét. Elhúzta jobbkezét az arca elől, egy pillanatra ép szeme is lecsukódott. Kínos fintor jelent meg az arcán.

            — Három hete volt, hogy összefutottunk az utcán — kezdte a mondókáját —, és Andor meghívott egy pofa sörre. Szokás volt nálunk, az invitálja meg a másikat, akinek éppen pénze van. És persze az is fizet. Ez így frankó. Andor a harmadik kört rendelte, de én legszívesebben leléceltem volna, a tököm tele volt a szövegével. Mióta beültünk a sörözőbe egyfolytában arról pofázott, mennyire bezsongott a szerelemtől. Egész idő alatt Nelliről áradozott, a csajáról, akibe belezúgott. Hogy az milyen klassz, még az ágyban is, meg hogy mennyire megértik egymást, és hogy komolyan gondolkodik a házasságon. Szóhoz sem engedett jutni, és kezdett az agyamra menni a dolog. Azt a csajt én szedtem össze a barátnőjével, Ágotával együtt, és én mutattam be neki. Gondolhatja, nem egy bombanő, ha én Ágotára hajtottam rá, és Nellit hagytam meg Andornak. Azt nem mondom róla, hogy ronda, de ha maga látta, akkor tudja, miről beszélek. Séma pofázmány, tuskóláb és gömbölyű forma. Az a típus, aki tíz év múlva olyan lesz, mint egy lógó csöcsű elhízott markotányosnő. Ráadásul elég sötét is, ha engem kérdez, nem egy észlény. Andor baja, hogy így belebukott, de a részletekkel ne traktáljon. Szóltam is neki, hagyja lógva a témát, szpícseljünk inkább valami másról. Úgy láttam, be is rágott emiatt, felhúzta a nóziját. Szólok neki, na jól van, fizess, aztán húzzuk el a csíkot. Elkezd kotorászni a zsebében, a végén kinyögi, hogy nincsen csak kétszáz rupója, fizessem ki én a cechet. Volt már ilyen, nem nagy durranás, csakhogy éppen akkor egy kanyim se volt. Mondom is neki, ne marháskodj, ha meg habokra rendelted a sört, akkor te verd ki a biztosítékot a pincérnél. Az nagyon cikis, mondta erre, hanem tudod mit, ugorj haza, te itt laksz egy köpésre, vágd le anyádat három lepedővel, holnap majd megadom. A végén csak rádumált. A mutter nem volt otthon, öcsém is kujtorgott valamerre, hát ez felnyomta nálam a pumpát. Gondoltam is, hagyom az egészet, ha nem tud fizetni, maradjon ott mosogatni vagy felnyalni a konyhát. De mégsem akartam ilyen cikis szituban hagyni, bekopogtam a szomszédhoz és kértem tőle három lepedőt estig. Nahát, ez is elég cikis volt, de nem tudtam mást kispekulálni.

            Loholok vissza a csehóba, hát nem ott áll két újabb krigli sör az asztalon? A három lepedő, amit felmarkoltam a szomszédtól, éppen arra volt elég, hogy leperkáljuk a számlát. Ő meg rátett egy lapáttal. Képzelheti, mennyire elborult az agyam. Legszívesebben megfojtottam volna. Te kretén, mondom neki, azt hiszed bankot raboltam? Erre a kettőre már nem futja, itasd meg a pincérrel. Hát nem elkezd vigyorogni? Nyugi, apuskám, nyugi! Ez elég lesz? Ezzel fogja magát és előcibál a zsebéből egy húszezrest. Megkajáltad, mi? Hát meg. Hogy még nyelni se tudtam. Nagyon marta a csőrömet a dolog. Nem komálom, ha ilyen csúnyán palira vesznek. Mindenesetre felhajtottam még azt a kriglit, ha már volt miből rendezni a cechet, aztán leléptem, mert csak folytatta tovább. Hogy neki milyen oltári mázlija van egy ilyen csajt kifogni, akivel frankón egy húron cicegnek. Na, csak cicegjetek.

            Behúzott a csőbe, de visszakapja, gondoltam már akkor. Napokon keresztül törtem a fejem, hogyan vehetnék revansot. Aztán a múlt hét elején beugrott. Ehhez persze Kistökös is kellett. Róla tudni kell, hogy közös haverunk és buknak rá a csajok. Vagy a lóvéjára, de ez mindegy. Kérdem tőle, benne volnál e egy jó balhéban? Mindenbe, csak sokba ne kerüljön. Nahát, akkor idefigyuzz. Csörögj rá Andorra, mondd meg neki, hogy összeszedtél három klassz csajt a hétvégére, és a nagybratyód nyári kéglije is szabad, csaphatnánk egy kis orgiát. Én meg elkapom Nellit és kiterítem neki, mi újság. Hogy megdumáljuk Andorral, vasárnap reggel randizunk a Nyugatinál, te hozod a csajokat, aztán irány a nagymarosi vikkendház. Minden oké, ha Nelli beszáll a buliba.

            Na, most képzelje el, milyen lángész ez a Nelli. Nem vette a lapot. Úgy nézett rám, mintha megöltem volna az anyját. Fél órába tellett, mire kapiskálni kezdte, hogy mi az ábra. Hogy ő meg a barátnője, Ágota, akiről már mondtam, velem fut, szóval ők jelennek meg a Nyugatinál a három bombázó csaj meg Kistökös helyett. Mikor végre megértette, merre hány óra, elkezdett vihorászni. Jaj, de jó hecc, jaj, de jó hecc! Egyszer csak elkámpicsorodik, és azt mondja: nem kóser. Merhogy ő már megbeszélte Andorral a vasárnapi programot. Eget verő csaj, mi? Született észkombájn. Alig tudtam megdumálni, na és, lezajlik a nagyjelenet, aztán felőlem húzhattok, ahova akartok, Ágotával majd mi is összehozunk valamit. Milyen igaz! Hát persze, látod erre nem is gondoltam, így ő. Igazi agytröszt, mi? Mit lehet egy ilyen csajon komálni?

            Miután Nellivel és Kistökössel elrendeztem a dolgot, vázolom Andornak, mi a helyzet. Hát nem ő is azzal jön, hogy nem jó, mert Nellivel már… Kapd be, mondom neki. Lefújod, és kész. Dolgod van. Egy hétvégét elvagytok egymás nélkül is. Gondolj csak bele, kisapám, három szuper csajkás, és azt választod, amelyik a legjobban felpörget. Haverok vagyunk, ezen nem fogunk hajbakapni. Ódzkodott, mint szűzlány, akit sötétbe akarnak csalogatni. De Kistökös megmentette a szitut. Küldött nekem egy e-mailt, és csatolta hozzá három csaj fényképét. Nem tudom, honnan kajtatta fel a képeket, de mind a három felfért volna egy pornómagazin címlapjára, az tuti. Küldtem egy SMS-t Andornak, jöjjön fel hozzánk, megkukkolhatja az árut. Ja, azt kihagytam, hogy az egyik csajról meztelen képet küldött Kistökös. Hát azt látni kellett volna, hogy kigúvadtak Andor pilácsai. Még a farka is nyújtózkodott. Rögtön azon járt az agya, mivel mentse ki magát vasárnapra. Én adtam az écát, mondja, hogy nekem kell segíteni, mert a nagyanyám válik, és engem kért meg a cuccainak elhordására. Pont vasárnap? kérdi az a marha. Naná, majd szerdán, amikor mindenki melózik! Persze, hogy vasárnap, te hülye.

            Másnap jön Andor, hogy minden oké. Nem ment könnyen, csipogta, de sikerült. Azt hittem, az a tyúkeszű csaj visszatáncolt, de hamar kiderült, ő jól vette a figurát. Andor volt az, aki többször is rákérdezett, ugye nem haragszol szivikém, mert csak akkor megyek, ha nálad is frankó a dolog. Ezt már a tervembe beavatott Ágota döngicsélte el nekem, miután kifaggatta Nellit a csicsergésükről. Ő mondta, hogy még Nelli győzködte Andort, menjen csak nyugodtan, segítsen a nagyanyámnak, ha már az öregasszony nem bírja egyedül a költözködést. Az egészben az a legfrankóbb, hogy a mutter öt éve bevágta az öreglányt valami otthonba, ahonnan már csak a temetőbe fog hurcolkodni.

            Andor még egyszer rácsörgött Kistökösre, tényleg hozza-e a csajokat vasárnap reggel. Kistökös megnyugtatta, a csajok már nagyon várják, bizsereg a hasuk alja. Erre azzal állt elő, mutassam meg újra a fotókat. Feljött hozzánk, és fél órán át skubizta a monitort. Azt hittem, el is fog élvezni. A végén csak kinyögte: ezt tényleg nem lehet kihagyni. Aztán rábökött a meztelen csajra: de ezt én lőttem magamnak! Legyen, mondtam neki. Kistökösnek meg nekem jó lesz a másik kettő. Ugyancsak kezdte magát beleélni a dologba. Majdnem odavágtam neki, hát nem klasszabb ez punci a te Nellikédnél? De befogtam a csirpelőmet, hagytam gyönyörködni, közben meg magam elé képzeltem milyen pofát vág majd, amikor meglátja Nellikéjét a dögös csaj helyett.

            Ma reggel ott toporogtunk a Nyugati előtt. Andor percenként nézte a karóráját, és kérdésekkel bombázott. Szerinted mivel jönnek? Metróval vagy villamossal? És merről? Budáról? Jöhetnének már! Izgatottabb volt, mint egy kamasz, akit először dugnak ágyba egy cafka mellé.

            Te tudod, hol szedte össze Kistökös ezeket a csajokat? Nagy dumát levághatott, ha sikerült neki behálózni őket. Nem mondta, hogy rólunk mit mesélt nekik? Dehogynem! Azt állította, mi vagyunk a legfaszább krapekok a Nyugati előtt. Na, ne félj, meg is mutatom annak pucér csajnak, ki a macsó a csárdában! Hogy hívják, tudod? Tudja a bánat. Nem mindegy? A neve kell vagy a teste?

            Nellit és Ágotát én szúrtam fel először. A Podmaniczky utca felől közeledtek. Andor éppen az ellenkező irányba skubizott. Ismét az órájára nézett, aztán felém fordult. Kérdezni akart valamit megint, de torkára fagyott a szó. Megragadta a karomat.

— Odanézz! Ezek hogy kerülnek ide?

            Én meg adtam a béna meglepettet.

— Tűnjünk el gyorsan! — kezdett ráncigálni.

            Leintettem.

— Elkéstünk. Ők is felszúrtak minket.

            Erre totál bepánikolt.

— És ha pont most jön Kistökös a három csajjal?

            — Hát akkor szarban vagyunk. De majd csak kivágjuk magunkat valahogy.

            Ilyen hangyásnak még sohasem láttam Andort.

— Sziasztok — nyögte a csajoknak, amikor odaértek hozzánk. Közben még mindig a nyakát nyújtogatta jobbra-balra, hátha még időben felfedezi Kistököst. Nelli szólt rá:

            — Na, mi van? Még egy csókot se kapok?

            Kapott egy ímmel-ámmal, tessék-lássék cuppanóst. Andor még akkor is félresandított. És vörös volt, mint a rák, amikor kihalásszák a forró vízből.

            Nelli oldalba bökte.

— Mi van veled? Még mindig azt a három kurvincát várod?

            Ágota elnevette magát, és belőlem is kitört a röhögés.

— Nyugi — mondtam Andornak. — Ez a két csaj legalább olyan frankó, mint az a megálmodott másik három. Még akkor is, ha csak ketten vannak. Mi se vagyunk többen.

            Ekkor esett le nála a tantusz. Zihálni kezdett, mint futók a cél előtt. Előbb Nellire bámult, még a szája is tátva maradt. Aztán felém fordult.

            Én csak vigyorogtam, mint a vadalma. Éppen mondani akartam, hogy jár az, aki kölcsönért ugrasztja a haverját, amikor orrba vágott. Az ütés olyan váratlanul ért, mintha egy erkély szakadt volna rám ott, ahol még házak sincsenek.

            Totál begolyózott. Egyik ökölcsapás a másik után, még arra se jutott időm, hogy legalább a karomat magam elé emeljem. Mire felocsúdtam volna, már el is terültem a járdán. Ha nincs ott az a zsernyák a közelben, hát agyon is ver. Pedig nem vagyok béna. De ki gondolta volna? Kistökös meg a három csaj megjelenésére is előbb számítottam, mint arra, hogy ez az eszement barom ennyire bekattan. Csak tudnám, hogy mitől?

            Maga érti ezt? Mert én még csak nem is kapisgálom.

Vers

Egy kinőtt szerelem végrendelete

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Már nem neki írok, hanem róla.
A két lélek már nem beszél,
asztrál-testünk egymástól eltávolodott.
 
Vége van.
 
Vagyis rég vége volt, de most 
végleg elmetszettük közös sorsunk
arany-szálát.
Jobb így. 
 
Azt hisszük.
 
Már nem írok neki buta kis üzeneteket,
hogy tudja, épp rá gondolok.
Többé nem akarom, hogy tudja. 
 
Nagy, meleg kezével már nem borzolja, 
amúgy is folyton kócos hajam.
Nem akarja,
én sem akarom, 
lezártuk.
Lezártam.
 
Előtte minden belső kaput bezártam.
 
Kicsit még fáj,
mint a levágott láb:
nincs ott, de még 
kínt okoz, habár
kijelenthetem, egy lábbal is
egészen jól el lehet
éldegélni.
 
Kicsit elfáradtam,
nehéz volt kivágni
magamból őt, hiszen
mint sziámi ikrek
lógtunk folyton egymás agyán,
de könnyebb így. 
 
Nélküle.
 
Nem szeretem többé,
vagy inkább: mindig szeretni 
fogom, ő egy darabom,
ami elhagyott, mégis
folyton visszatalál
meg rám ragad,
s egy életen át itt
tapad, majd mikor szavaim 
forrása elapad, ő akkor is
itt marad.
 
Ő már nem ember-lény, több
annál: eszme, érzelem,
tapasztalat, egy
hatalmas mérföldkő.
 
Utamon. 
 
Neki köszönhetem azt, aki
vagyok.
Jó tanító volt. 
Ügyesen szeretett,
de már elengedtük egymást.
 
Mennem kell tovább.

Vers

Magányos szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Miért provokálod, óhajtod a tiltott gyümölcsöt,

hajtod ki belőlem a jajt és a nemet?

Miért jó hallanod, azt, hogy nem lehet?

 

Hogyan foghatnám vágyaidat vissza,

koppantsak ujjaidra, mikor ezeket

a szavakat hozzám írja?

 

Hogyan intsek vigyázzt, s megálljt

gondolataid szabad szárnyainak,

állítsak féket vágyaidnak?

 

Forr körülötted, bizsereg a lég is.

Vinnél magaddal, s szállhatnék,

mehetnék az egekig  veled én is.

 

Nehéz béklyót cipel a vállam,

ez önként vállalt édes teher,

ha nehézsége le is teper.

 

Vinnem kell magammal az úton,

ha a vége kétséges is,

végére kell járnom, tudom.

 

Ismered ezt a játékot,

a szabályokat meg nem szeghetem.

Egy célért élek, van egy életem.

 

Meg semmit nem tilthatok,

ha a nap ettől szebben süt ma rád,

többet mit mondhatok?

 

Sajnálom, hogy égbe kiáltott szavaid,

felém hiába szállnak, csittet kell mutatnom

lelkednek, s a szádnak.

 

Ne repülj a naphoz túl korán,

s közel! Megégeti tested,

hirtelen megperzsel.

 

A szerelmes szívnek méreg a türelem,

tán hagynom kéne, hogy szárnyalj,

elégessen ez a magányos szerelem.

Vers

Tízsoros szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

A szerelem tízsoros, még ha nem is ildomos,

Erényesen felém pislog, mint egy öreg bíboros.

 

A szerelem rabmadár, vagy épp lükealadár,

Mellényzsebben antik óra, örök mutatója jár.

 

A szerelem Dúr és Moll, fekete tintában toll,

Láthatatlan legelőkön két karjából font akol.

 

A szerelem mikroszkóp, egy hálóban két kis pók,

A zöld padon ott felejtett vanília ízű csók.

 

A szerelem oldalszám, homlokára olvadt szám,

Fehér havon tovasikló jól fabrikált lovas szán.

 

 

 

 

 

2015.09.17.

 

Vers

Igaz szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az igazi szerelem

lábujjhegyen jár,

sohasem tolakszik 

csak megül csendesen

szívedben, lelkedben.

 

Megbúvik szerényen,

közben pánsíp hangján

szól hozzád az éjen át,

idézve múltat, jövőt,

örökkévalóságot.

 

Nem apró szobádat látja,

s foszló függönyeidet,

csak kék szemed csodálja,

melyben megfér hideg tél

az izzó vágyakozással.

 

2016.01.23.

Vers

Asszonyszerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Éjszínű a haja, vállgödre hívogat
( szívem minden imájára ő a válasz )
nyakán ajkam rajzol hajnalpír – csíkokat,
miközben suttogása vágyamnak ágyaz.
 
Törődő(tt) homlokán viseli a Holdat,
szemében csitítja a rohanó időt
– annyi arca van – ‘s benne mind egybeolvad.
Képtelenség teljesen megismerni őt:
 
a szemérembe búvó lányt, gondos anyát,
érett asszonyt – a nőt, ki kacéran kihív,
de nekem adja lelke minden aranyát,
míg térdre esik előtte a férfiszív.
 
Elmondom: számomra betölt időt, teret,
életemben Ő a legnagyobb ajándék…  
félreért, sértődést játszik, megfenyeget.
‘S tudja: ha nem lenne, még mindig rá várnék.

Vers

Szerelem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szóljon ma erről a szív, míg

kenyeret szel a kéz, vajba mártózik a kés.

Míg lobog a víz, duruzsolása hozzám

beszélő ajkad, törtzöld jázmin

ficánkol, úgy lóg zsinóron, bennem

rajtam kívül: teámból ki-be száll

a halál, miközben fátyolosan

hull le az álom – kucorból lesz ismét,

gömbölyűből mozgás – hiányod.

És feltérdelek. Kezem zsoltároskönyv

Isten templomában. Végigsimít-e

puha rongy? Belehalni az időbe,

csak azért, mert itt örökkön

életre kelsz,

mikor bátorrá szépül bennünk

a nyugalom.