Szerelem

Elolvasta: 101

Miután Marci lezuhanyozott, belebújt fürdőköpenyébe és leült a tükör elé. Hatalmas tükre volt, ami a legfontosabb berendezési tárgyként uralta lakókocsiját. Hátrasimította haját és csak nézte az arcot, a saját arcát. Polgári neve Mihály, de bárhogyan figyelte az arcot, nem látta őt. Mihály lassan eltűnt az időben, szinte semmi sem kötötte a valósághoz. Marci nem is tudta már, hogy ki az az illető, akinek anyakönyvezték. Néha elbeszélgetett volna vele, hogy él-e még, van-e véleménye, vagy csak, hogy hajlandó-e barátkozni vele. Sokáig most nem morfondírozott, fogta púderes dobozát és nekilátott a mindennapi rutinjának. Neki most Marci kellett. Marci magabiztosságára, szemtelenségére, életigenlésére volt szüksége. Ahogy egyre több réteg került fel az arcára, egyre ismerősebb lett a látvány. Már egy-egy mosoly is megjelent, és szűk egy óra múlva kész volt a mű. Az ismerős arc tele piros foltokkal, fekete vonalakkal, hófehér alapon. A látványtól átjárta az erő, szinte kicsattant a boldogságtól. „Hát itt vagy bátorság, köszöntelek!” Kilépett a kocsiból és a szomszédja felé vette az irányt. Kati lakott ott, az új bohóctársa, aki mindössze két hete csatlakozott a társulathoz. Ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, Katival akarja leélni az életét. Szerelmes belé. Marciként is, és Mihályként is. Sőt, igazából tőle várta, hogy visszakapja Mihályt, és kialakuljon újra egy egészségesebb összhang két énje között.

  Pár napja tervezi, hogy szerelmet vall neki, de akárhányszor elképzelte, vagy csak rágondolt, végigfutott hátán a hideg és remegni kezdett. Mára világossá vált számára, hogy jelen állapotában Mihály sosem lesz képes megtenni a kezdő lépést. De szerencsére nem volt egyedül, Marciban még bízott, nagyon is bízott. Ahogy belépett Katihoz, megcsapta orrát az a kellemes parfümillat, amit minden este érzett a porondon és még magabiztosabb lett. Kati is már készen állt az esti előadásra, még komoly arccal is viccesnek tűnt a festett rétegektől. Kérdően nézett Marcira.

  — Nincs még túl korán?

  — De igen, még van időnk. Most viszont mondani szeretnék valamit — nyelt egy nagyot, mélyen a szemébe nézett és a körülményekhez képest a lehető legkomolyabban szólalt meg. — Ceretlek!

  A komolysága átragadt Katira is, akinek csak a szemei láttatták valódi gondolatait.

  — Én is ceretlek!

  A két szempár összefonódott, megcsókolták egymást, nevettek egy nagyot az elkenődött rúzsokon és talán egy életen át ölelték volna a másikat, ha nem hallják meg a kiabálást: — Bohócok, tíz perc múlva színpadra!

Elolvasta: 76
Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül.

Endre bácsi egészen közel húzta a székét az ablakhoz és nézelődött. Így szokta meg, mindig így tett ilyentájt ebéd után, miután szív és vérnyomásgyógyszereit is bevette, és a szokásos újságcikkeket átböngészte.

A kisvároska utcáit belepte a hó, tél volt, hideg, a lámpák színei derengtek csak a szürkületben. A sarki bolt fényei még látszottak, ki-be szállingóztak az emberek, ő pedig figyelte őket. Mindig ezzel szórakoztatta magát. Járásukról, fejtartásukról, biccentésükről ítélte meg, és egy szigorú, kimérten elhatárolt kasztba helyezte a járókelőket. Fekete, fehér. Endre bácsinak ugyanis olyan volt a világ, mint egy sakktábla. És ezt így szerette. Nem szerette az árnyalatokat, sőt, nem is látta őket, de ebbe most a téli táj is segített neki, minden olyan volt éppen, ahogy megszokta. Fehéren hulldogált a hó és feketén villant ki belőle az aszfalt és a sár.

Endre bácsi már egy ideje nem tudott kimenni az utcára, csak tágas otthona adta a keretet a mindennapokhoz. Régebben még egyszer-egyszer lecsoszogott járókeretével a ház elé, ma már azt sem. Őt, aki egész életében úton volt — mindig hajtott nagy lendülettel valahová, valamilyen körülhatárolhatóan fontos és nemes célból — most a székbe kényszerítette a visszafordíthatatlan Parkinson kór.

Otthon mindent gondosan akadálymentesített, így könnyen átvészelte a távolságokat, de a lába nem sokáig bírta, így hát csak nézelődött az ablaknál ücsörögve.

Az ablak alatti járdán egyszerre egy kicsi alakot pillantott meg. Egy idős nőt, aki lassan, óvatosan haladt, fejét felemelve. Piros kendőt, szürke kabátot hordott, de a járása valahogy ismerősnek tűnt Endre bácsinak. A nő korosztálybeli lehet, mégis piros kendőt hord… — hümmögött. Valahogy ismerős. Az alakja meg a járása, meg ez a nagy táska…

— Ez Tercsi, a szomszéd utcából! Hát ő még él? — rikkantotta hetykén és meglepetten, de mozdulni nem tudott.

Ezután nap mint nap odatolta a széket az ablakhoz és várta. Várta Tercsit. Látta is néhányszor, de csak futólag, mert közben mindig megérkezett valamelyik idős barátja, vagy családtagja, elég sokan jártak nála látogatóban, és mindene megvolt, tényleg. De ez a Tercsi a múltból valahogy szöget ütött a fejébe. Itt lakhat a közelben, minden héten kétszer elmegy a boltba, a megpakolt szatyorral siet hazafelé. Tud járni! És a járása, az nem változott neki, olyan kis lendületes, hanyag, álmodozó ringású, csak ő lehet! — megdobbant a szíve. — Ez Tercsi, már egészen biztos!

Nem tudott mit tenni, hiszen nem léphetett ki a lakásból, pedig de jót beszélgetett volna vele…, nem lehet, mert a lába nem viszi, hiába.

— Ah, a Tercsi! — gondolkodott és felidézte a lányt. Csinoska teremtés volt fiatal korában is, mindig szeretett a szemébe nézni, egészen elmélyedt benne. Igaz, a világ olyankor már nem feketének vagy fehérnek tűnt, mint egy sakktábla, hanem olyan színűnek, mint a Tercsi szeme. Kéknek! Egészen világos, tiszta, égszínkéknek.

Ahogy így gondolkodott, elmélkedett, hirtelen megcsörrent a szobai telefon. Kimérten krákogott egyet, majd beleszólt.

— Halló!

— Jó napot kívánok, Endre bácsi, hogy tetszik lenni? — csengett a fiatal lányka hangja a vonal végén.

— Drága Gizike? De rég hallottam a magácska szép kis hangját! Jól, nagyon is emberesen, csak egy baj van, Gizike!

— No mi a baj, Endre bácsi?

— Nem rendelek én már maguktól semmit!

— Endre bácsi, nem is azért hívtam, csak érdeklődtem, hogy van a lába?

— Fáj még nagyon, de a krémek már itt nem segítenek, megmondta a doktor úr.

— Nem segített az a kurkumás krém, amit a múltkor küldtem?

— Nem az a baj, Gizike, ez már Parkinson, ezen már nem segít a kurkuma!

— Értem, Endre bácsi, nem is szeretnék én erőltetni semmit, csak hallgassa meg, milyen kedvezmény jár most Endre bácsinak! Tetszik tudni, nekem ez a dolgom!

— Tudom, tudom, Gizike, no, mondja!

— Tessék elképzelni, Endre bácsi, az aloe verás ágyneműgarnitúránkon hatalmas kedvezmény van, ezt ne tessék kihagyni! Egy nagy paplan és két párna, és csak tízezer forint! A szomszéd utcában Tercsi néni is kérte, és nagyon meg volt elégedve, igazán! Azt mondja, mióta ezt használja, azóta sokkal jobban alszik, és még az alvászavarában is tud segíteni neki! Szombaton küldöm, jó, Endre bácsi?

— Mit mondott? A szomszédban Tercsike is?

— Igen, igen, Endre bácsi!

— No, hát a Tercsinek is van telefonja?

— Hát persze, hogy van, talán csak nem ismerni tetszik? Nagyon aranyos, beszédes néni, sokat szoktunk csevegni, neki meg a dereka fáj egy kicsit, de azért tesz-vesz mindennap, kiszolgálja a családját, főz, mos, pörög és mindig vidám, éppen olyan, mit Endre bácsi, olyan vicces!

— Dehogynem, ismerem, nagyon is ismerem! Tudja mit, küldjön Gizikém kettőt abból az ágyneműből, aztán cserébe, ha már ilyen jóban vagyunk mi ketten, adja már meg nekem a Tercsi számát, tudja, hogy nem tudok kilépni az utcára, nem tudom elérni másképpen, csak telefonon.

 — Na de Endre bácsi, tudja, hogy ezt nekünk nem lehet! Nem szabad kiadni másnak a telefonszámát!

— Olyan nincs, hogy nem lehet, küldjön hármat, nem bánom, de a Tercsi száma kell nekem!

— Jó, jó, Endre bácsi, akkor tessék írni!

— Gizike, maga mindig nagyon kedves, akkor küldje azt az ágyneműt, most jó napunk van mind a kettőnknek? Igaz-e?

— Igaz, igaz, Endre bácsi! Jó egészséget, hívom majd!

— Szép napot, Gizike!

Endre bácsi le is firkantotta a megkaparintott telefonszámot, de Tercsit bizony nem hívta fel. Legalább a telefonszám már megvolt. Ez is valami!

Minden reggel pontban hatkor kelt, elvégezte a napi rutint, komótosan leült a telefon mellé és nézte a számot, meg néha az ablakon át Tercsit, ahogy a boltba ballag. De nem hívta fel. Nem hívhatta, mert még nem született meg fejében a terv. Hogyan is kéne? És mit is mondhatna neki? Amikor olyan régen beszéltek. Lehet, hogy már nem is emlékszik rá Tercsi.

Eltelt közben néhány év. Már nem is látta Tercsit a bolt felé haladni, hiába figyelte. Majd holnap! — halogatta a dolgot. Holnap felhívom. Addigra pontosan összeállítom magamban, mit is kellene mondanom.

Nézte a sakktáblát. Előre tolta a bástyát. Minden nap egyetlen lépést tett csak.

Ekkor újra megszólalt a telefon.

— Endre bácsi, hogy tetszik lenni?

— Gizike! Már megint maga? Tudja, hogy nem rendelek semmi!

— Hát persze, hogy tudom, Endre bácsi! Felhívta Tercsi nénit? Beszéltem neki magáról, azt mondta, nagyon örülne.

— Tényleg, azt mondta?

— Igen, Endre bácsi, tessék csak felhívni nyugodtan, csak tessék szép lassan, nyugodtan, érthetően beszélni vele, mert mostanában sajnos elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór. Elfelejtget dolgokat, de ha többször, érthetően tetszik neki mondani valamit és tagoltan, akkor… talán megérti.

— Értem, Gizike!

— És hogy van most a lába, Endre bácsi?

— Nem jól, tudja Gizike, ez már nem javul.

— Tudom, Endre bácsi, tudom, de azért bizakodjunk! Tetszett az ágynemű?

— Az ágynemű nagyon jó, szeretem. Köszönöm, aranyom!

— Akkor most nem tetszik kérni semmit?

— Nem, most ne küldjön, Gizike, örülök, hogy beszéltünk!

Endre bácsi most nem várt a cselekvéssel, felkapta a telefont és tárcsázott.

— Hallo — csicseregte Tercsi néni a vonal végén.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre? — kérdezte Tercsi meglepődve.

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. —  A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom, Tercsi.

Tercsi nem tudta. Egyet érzett csak, valami nagyon ismerős, forró érzést valahol a mellkasában, meg a szíve körül. Ez a zengő hang nagyon ismerős volt neki, de hogy ki az a Tódor Endre, arról fogalma sem volt.

— Hívjon máskor, majd megmondom Tercsinek, hogy kereste — mondta és lecsapta a telefont.

Endre csak ült a sötét szobában és merengett. Nem tudta mit tegyen, nyilvánvaló, hogy Teri elméje már nem olyan tiszta, na de a járása… — gondolta és előre tolta a királyt a sakktáblán. Az még biztos a régi… de tényleg. Akkor most mi legyen?

Ezen nem gondolkodott tovább, inkább lefeküdt aludni. Majd holnap felhívom — határozta el, és elalvás előtt még morgott egyet. — Jó meleg ez az ágynemű! És Tercsinek is tetszik, örülök, hogy hármat vettem. Mosolygott egy kicsit, amolyan sejtelmesen és elszunnyadt.

Másnap újra felhívta Tercsit. Tulajdonképpen ugyanaz a párbeszéd zajlott köztük, mint előző nap, és másnap is, és harmadnap is, mindennap.

— Szervusz, Tercsike, Endre vagyok, emlékszel még rám?

— Endre? Milyen Endre?

— Hát Tódor Endre a Kismüller utcából.

— Tódor Endre? — hallgatás. — A Kismüller utcából? Nem emlékszem. Ki az a Tódor Endre? Te tudod?

— Tudom.

Tercsi nem értett semmit ebből az egészből és nem is emlékezett a telefonokra, mert mindig ugyanazzal a meglepődéssel kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Endre nem adta fel, és Tercsi csak azt vette észre, hogy ugyan fogalma sincs, kivel beszél, de minden alkalommal, amikor megcsörrent a telefon valami különös forróság nyilall a szívébe. Valami ismerős forróság. Lassan már a telefon csörgésénél érezte a forróságot, és egészen remegő hangon kérdezte: — Endre? Milyen Endre?

Egy nap végül Endre bácsi feladta.

Nem hívta többet. Csak egyszer, amikor elmentek a vendégek, és nagyon egyedül érezte magát. Akkor úgy érezte, el kellene mondani neki, végül is, őt is érinti, rá is tartozik, hogy mennyire szereti…

Felvette a telefont. Elhatározta, ha nem érti, akkor is elmondja neki vagy talán éppen ezért. Neki ez fontos. Nagyon is.

Felvette a telefont, tárcsázott.

— Tessék — szólt bele egy fiatal hang.

— Tercsikét tudja adni?

— Most temettük, sajnos már nem tudom adni. Sajnálom!

*

Endre bácsi letette a telefont, és meredten nézte a sakktáblát. Már csak egy király állt a fehér mezőn, semmi más… egy magányos, hófehér király.

Elolvasta: 81

A rendőrtiszt sajnálkozva nézte az íróasztala túloldalán ülő fiatalembert. Húsz év körülinek saccolta, bár bedagadt jobbszeme, s az alatta felduzzadt kékeslila folt éveket festett az arcára, idősebbnek látszott. Két ujjával időnként hozzáért az orrához, mintha igazítani akarna rajta, de csak simogatta, nagyon óvatosan.

            — Magától szeretném megtudni, mi történt. A barátja konokul hallgat, hiába mondom neki, hogy ezzel csak súlyosbít a helyzetén. Ül és bámul maga elé, egy szót sem lehet kicsikarni belőle. Nos?

            A fiatalember bólintással jelezte, megértette a felszólítást. Ennek ellenére sem szólalt meg. Változatlanul az orrát tapogatta.

            — Helyesbítek — mondta a rendőrtiszt. — Azt végülis tudjuk, hogy mi zajlott le és hogyan. Arra volnék kíváncsi, hogy miért? Valami oka volt.

            — Hát… az igaz, hogy behúztam a csőbe. Csakhogy azért… Gondolja, hogy azért?

            — Erre csak akkor felelhetek, ha ismerem a csőbehúzás körülményeit. Legjobb tehát, ha az elején kezdi.

            — Az elején?

            A fiatalember elgondolkodott, hol is kezdje a történetét. Elhúzta jobbkezét az arca elől, egy pillanatra ép szeme is lecsukódott. Kínos fintor jelent meg az arcán.

            — Három hete volt, hogy összefutottunk az utcán — kezdte a mondókáját —, és Andor meghívott egy pofa sörre. Szokás volt nálunk, az invitálja meg a másikat, akinek éppen pénze van. És persze az is fizet. Ez így frankó. Andor a harmadik kört rendelte, de én legszívesebben leléceltem volna, a tököm tele volt a szövegével. Mióta beültünk a sörözőbe egyfolytában arról pofázott, mennyire bezsongott a szerelemtől. Egész idő alatt Nelliről áradozott, a csajáról, akibe belezúgott. Hogy az milyen klassz, még az ágyban is, meg hogy mennyire megértik egymást, és hogy komolyan gondolkodik a házasságon. Szóhoz sem engedett jutni, és kezdett az agyamra menni a dolog. Azt a csajt én szedtem össze a barátnőjével, Ágotával együtt, és én mutattam be neki. Gondolhatja, nem egy bombanő, ha én Ágotára hajtottam rá, és Nellit hagytam meg Andornak. Azt nem mondom róla, hogy ronda, de ha maga látta, akkor tudja, miről beszélek. Séma pofázmány, tuskóláb és gömbölyű forma. Az a típus, aki tíz év múlva olyan lesz, mint egy lógó csöcsű elhízott markotányosnő. Ráadásul elég sötét is, ha engem kérdez, nem egy észlény. Andor baja, hogy így belebukott, de a részletekkel ne traktáljon. Szóltam is neki, hagyja lógva a témát, szpícseljünk inkább valami másról. Úgy láttam, be is rágott emiatt, felhúzta a nóziját. Szólok neki, na jól van, fizess, aztán húzzuk el a csíkot. Elkezd kotorászni a zsebében, a végén kinyögi, hogy nincsen csak kétszáz rupója, fizessem ki én a cechet. Volt már ilyen, nem nagy durranás, csakhogy éppen akkor egy kanyim se volt. Mondom is neki, ne marháskodj, ha meg habokra rendelted a sört, akkor te verd ki a biztosítékot a pincérnél. Az nagyon cikis, mondta erre, hanem tudod mit, ugorj haza, te itt laksz egy köpésre, vágd le anyádat három lepedővel, holnap majd megadom. A végén csak rádumált. A mutter nem volt otthon, öcsém is kujtorgott valamerre, hát ez felnyomta nálam a pumpát. Gondoltam is, hagyom az egészet, ha nem tud fizetni, maradjon ott mosogatni vagy felnyalni a konyhát. De mégsem akartam ilyen cikis szituban hagyni, bekopogtam a szomszédhoz és kértem tőle három lepedőt estig. Nahát, ez is elég cikis volt, de nem tudtam mást kispekulálni.

            Loholok vissza a csehóba, hát nem ott áll két újabb krigli sör az asztalon? A három lepedő, amit felmarkoltam a szomszédtól, éppen arra volt elég, hogy leperkáljuk a számlát. Ő meg rátett egy lapáttal. Képzelheti, mennyire elborult az agyam. Legszívesebben megfojtottam volna. Te kretén, mondom neki, azt hiszed bankot raboltam? Erre a kettőre már nem futja, itasd meg a pincérrel. Hát nem elkezd vigyorogni? Nyugi, apuskám, nyugi! Ez elég lesz? Ezzel fogja magát és előcibál a zsebéből egy húszezrest. Megkajáltad, mi? Hát meg. Hogy még nyelni se tudtam. Nagyon marta a csőrömet a dolog. Nem komálom, ha ilyen csúnyán palira vesznek. Mindenesetre felhajtottam még azt a kriglit, ha már volt miből rendezni a cechet, aztán leléptem, mert csak folytatta tovább. Hogy neki milyen oltári mázlija van egy ilyen csajt kifogni, akivel frankón egy húron cicegnek. Na, csak cicegjetek.

            Behúzott a csőbe, de visszakapja, gondoltam már akkor. Napokon keresztül törtem a fejem, hogyan vehetnék revansot. Aztán a múlt hét elején beugrott. Ehhez persze Kistökös is kellett. Róla tudni kell, hogy közös haverunk és buknak rá a csajok. Vagy a lóvéjára, de ez mindegy. Kérdem tőle, benne volnál e egy jó balhéban? Mindenbe, csak sokba ne kerüljön. Nahát, akkor idefigyuzz. Csörögj rá Andorra, mondd meg neki, hogy összeszedtél három klassz csajt a hétvégére, és a nagybratyód nyári kéglije is szabad, csaphatnánk egy kis orgiát. Én meg elkapom Nellit és kiterítem neki, mi újság. Hogy megdumáljuk Andorral, vasárnap reggel randizunk a Nyugatinál, te hozod a csajokat, aztán irány a nagymarosi vikkendház. Minden oké, ha Nelli beszáll a buliba.

            Na, most képzelje el, milyen lángész ez a Nelli. Nem vette a lapot. Úgy nézett rám, mintha megöltem volna az anyját. Fél órába tellett, mire kapiskálni kezdte, hogy mi az ábra. Hogy ő meg a barátnője, Ágota, akiről már mondtam, velem fut, szóval ők jelennek meg a Nyugatinál a három bombázó csaj meg Kistökös helyett. Mikor végre megértette, merre hány óra, elkezdett vihorászni. Jaj, de jó hecc, jaj, de jó hecc! Egyszer csak elkámpicsorodik, és azt mondja: nem kóser. Merhogy ő már megbeszélte Andorral a vasárnapi programot. Eget verő csaj, mi? Született észkombájn. Alig tudtam megdumálni, na és, lezajlik a nagyjelenet, aztán felőlem húzhattok, ahova akartok, Ágotával majd mi is összehozunk valamit. Milyen igaz! Hát persze, látod erre nem is gondoltam, így ő. Igazi agytröszt, mi? Mit lehet egy ilyen csajon komálni?

            Miután Nellivel és Kistökössel elrendeztem a dolgot, vázolom Andornak, mi a helyzet. Hát nem ő is azzal jön, hogy nem jó, mert Nellivel már… Kapd be, mondom neki. Lefújod, és kész. Dolgod van. Egy hétvégét elvagytok egymás nélkül is. Gondolj csak bele, kisapám, három szuper csajkás, és azt választod, amelyik a legjobban felpörget. Haverok vagyunk, ezen nem fogunk hajbakapni. Ódzkodott, mint szűzlány, akit sötétbe akarnak csalogatni. De Kistökös megmentette a szitut. Küldött nekem egy e-mailt, és csatolta hozzá három csaj fényképét. Nem tudom, honnan kajtatta fel a képeket, de mind a három felfért volna egy pornómagazin címlapjára, az tuti. Küldtem egy SMS-t Andornak, jöjjön fel hozzánk, megkukkolhatja az árut. Ja, azt kihagytam, hogy az egyik csajról meztelen képet küldött Kistökös. Hát azt látni kellett volna, hogy kigúvadtak Andor pilácsai. Még a farka is nyújtózkodott. Rögtön azon járt az agya, mivel mentse ki magát vasárnapra. Én adtam az écát, mondja, hogy nekem kell segíteni, mert a nagyanyám válik, és engem kért meg a cuccainak elhordására. Pont vasárnap? kérdi az a marha. Naná, majd szerdán, amikor mindenki melózik! Persze, hogy vasárnap, te hülye.

            Másnap jön Andor, hogy minden oké. Nem ment könnyen, csipogta, de sikerült. Azt hittem, az a tyúkeszű csaj visszatáncolt, de hamar kiderült, ő jól vette a figurát. Andor volt az, aki többször is rákérdezett, ugye nem haragszol szivikém, mert csak akkor megyek, ha nálad is frankó a dolog. Ezt már a tervembe beavatott Ágota döngicsélte el nekem, miután kifaggatta Nellit a csicsergésükről. Ő mondta, hogy még Nelli győzködte Andort, menjen csak nyugodtan, segítsen a nagyanyámnak, ha már az öregasszony nem bírja egyedül a költözködést. Az egészben az a legfrankóbb, hogy a mutter öt éve bevágta az öreglányt valami otthonba, ahonnan már csak a temetőbe fog hurcolkodni.

            Andor még egyszer rácsörgött Kistökösre, tényleg hozza-e a csajokat vasárnap reggel. Kistökös megnyugtatta, a csajok már nagyon várják, bizsereg a hasuk alja. Erre azzal állt elő, mutassam meg újra a fotókat. Feljött hozzánk, és fél órán át skubizta a monitort. Azt hittem, el is fog élvezni. A végén csak kinyögte: ezt tényleg nem lehet kihagyni. Aztán rábökött a meztelen csajra: de ezt én lőttem magamnak! Legyen, mondtam neki. Kistökösnek meg nekem jó lesz a másik kettő. Ugyancsak kezdte magát beleélni a dologba. Majdnem odavágtam neki, hát nem klasszabb ez punci a te Nellikédnél? De befogtam a csirpelőmet, hagytam gyönyörködni, közben meg magam elé képzeltem milyen pofát vág majd, amikor meglátja Nellikéjét a dögös csaj helyett.

            Ma reggel ott toporogtunk a Nyugati előtt. Andor percenként nézte a karóráját, és kérdésekkel bombázott. Szerinted mivel jönnek? Metróval vagy villamossal? És merről? Budáról? Jöhetnének már! Izgatottabb volt, mint egy kamasz, akit először dugnak ágyba egy cafka mellé.

            Te tudod, hol szedte össze Kistökös ezeket a csajokat? Nagy dumát levághatott, ha sikerült neki behálózni őket. Nem mondta, hogy rólunk mit mesélt nekik? Dehogynem! Azt állította, mi vagyunk a legfaszább krapekok a Nyugati előtt. Na, ne félj, meg is mutatom annak pucér csajnak, ki a macsó a csárdában! Hogy hívják, tudod? Tudja a bánat. Nem mindegy? A neve kell vagy a teste?

            Nellit és Ágotát én szúrtam fel először. A Podmaniczky utca felől közeledtek. Andor éppen az ellenkező irányba skubizott. Ismét az órájára nézett, aztán felém fordult. Kérdezni akart valamit megint, de torkára fagyott a szó. Megragadta a karomat.

— Odanézz! Ezek hogy kerülnek ide?

            Én meg adtam a béna meglepettet.

— Tűnjünk el gyorsan! — kezdett ráncigálni.

            Leintettem.

— Elkéstünk. Ők is felszúrtak minket.

            Erre totál bepánikolt.

— És ha pont most jön Kistökös a három csajjal?

            — Hát akkor szarban vagyunk. De majd csak kivágjuk magunkat valahogy.

            Ilyen hangyásnak még sohasem láttam Andort.

— Sziasztok — nyögte a csajoknak, amikor odaértek hozzánk. Közben még mindig a nyakát nyújtogatta jobbra-balra, hátha még időben felfedezi Kistököst. Nelli szólt rá:

            — Na, mi van? Még egy csókot se kapok?

            Kapott egy ímmel-ámmal, tessék-lássék cuppanóst. Andor még akkor is félresandított. És vörös volt, mint a rák, amikor kihalásszák a forró vízből.

            Nelli oldalba bökte.

— Mi van veled? Még mindig azt a három kurvincát várod?

            Ágota elnevette magát, és belőlem is kitört a röhögés.

— Nyugi — mondtam Andornak. — Ez a két csaj legalább olyan frankó, mint az a megálmodott másik három. Még akkor is, ha csak ketten vannak. Mi se vagyunk többen.

            Ekkor esett le nála a tantusz. Zihálni kezdett, mint futók a cél előtt. Előbb Nellire bámult, még a szája is tátva maradt. Aztán felém fordult.

            Én csak vigyorogtam, mint a vadalma. Éppen mondani akartam, hogy jár az, aki kölcsönért ugrasztja a haverját, amikor orrba vágott. Az ütés olyan váratlanul ért, mintha egy erkély szakadt volna rám ott, ahol még házak sincsenek.

            Totál begolyózott. Egyik ökölcsapás a másik után, még arra se jutott időm, hogy legalább a karomat magam elé emeljem. Mire felocsúdtam volna, már el is terültem a járdán. Ha nincs ott az a zsernyák a közelben, hát agyon is ver. Pedig nem vagyok béna. De ki gondolta volna? Kistökös meg a három csaj megjelenésére is előbb számítottam, mint arra, hogy ez az eszement barom ennyire bekattan. Csak tudnám, hogy mitől?

            Maga érti ezt? Mert én még csak nem is kapisgálom.

Elolvasta: 65

A Michigan-tónál ez a nyár is varázslatos volt, minden élőlényben élénken keringett a pezsdülő, megújhodott vér. Ami főleg a szerelem kibontakozásának kedvezett. Bódítóan hatott az érzékekre a jázmin illatú szél.

Adott volt egy fiú, no meg egy lány, ahogy az már lenni szokott. Azt gyanítottam, hogy hősünk számára e leányzó valami égi tünemény lehetett, mert lehetetlen pózokba forgatta nyakát, mikor feltűnt látómezejében, vagy csak szemével kísérte addig a pontig, amíg szemizmai már nem bírták. A hőn áhított szempár, amit oly nagy igyekezettel próbált befókuszálni, nagy ritkán találkozott az övével. A fiú mellett sokszor úgy vágtatott el almás-deres kancáján, hogy a felkavart porfelhőből semmi se látszott. Csak szerelemittas tekintete világlott ki, a lassacskán kitisztuló, vibráló, nyári légtérben.

Ernie, mert ez volt beceneve, bambán elmélázva állt ott, végül felvette a földről kedvenc füzetét, amit semmi szín alatt nem adott volna ki kezéből. Írószerszám akadt nála mindig, amivel lejegyezhette a folyton elméjébe tolakodó szavak, mondatok tömérdek sorát. Azután, ha ezek összeálltak valami frappáns szöveggé, akkor odaült leírni viharvert írógépéhez, amit úgy örökölt nagyapjától. A kiadott szörnyű hangokból ítélve, nem jósoltam volna hosszú pályafutást gépének. Ennek ellenére versekkel írt tele jó néhány oldalnyi szűz papirost. Apja kétkedő és némiképp rosszalló hozzáállást tanúsított, ha az írásról kellett véleményt alkotnia. Sosem titkolta fia előtt, amit gondolt, mert úgy vélte, az igazság még senki emberfiának nem okozott ténylegesen kárt, hacsak nem lelkiekben.

Mint mindig, amikor a tóparton álló nyaralójukba újra elutaztak, alig várta, hogy átöltözzön, kiszabaduljon és a természet rejtett csodáit tanulmányozhassa testközelből. Rabul ejtette a táj szépsége. Az erdő vadjai is érezték ezt a pazar illatorgiát. A távcső, mint elmaradhatatlan kiegészítője, mondhatni már hozzá nőtt. Vele kapcsolatosan, alighanem nehéz dolga volt az egyszerű, „mezei” szülőnek. Sosem lehetett tudni merre jár és mikor tér haza. Főképpen a felgyorsult gondolataival az átlagos szemlélő nem tudott mit kezdeni, kisgyermekként is ilyen adottságokkal örvendeztette meg, akkor még mindkét szülőjét. Mindketten érezték, vagy inkább erősen akarták, hogy az ő fiacskájuk valami nagyra, többre hivatott legyen. Ennek szellemében, az időközben özveggyé lett apa azt akarta, hogy fia őszre már a főiskola lépcsőit koptassa. Ezen elképzelését Ernie nem tudta magáévá tenni, de ezt nem kötötte az apja orrára.

Titokban elérhetetlen álmokat dédelgetett, író szeretett volna lenni, de legalábbis újságírással kezdeni. Írt szorgalmasan, legfőképpen verseket, volt már egy kötetnyi, amit félve vitt el több kiadóhoz is. Akkoriban, sok esti vitájuk tanúja volt, a terasz előtt szerényen álló öreg tölgy, aminek levelei közé rengeteg szúrós mondatfoszlány keveredett ilyenkor. Ám mindez hiába, mert a maga útját akarta járni, azt tervezte újságírónak áll. Ezt úgy szándékozta megvalósítani, hogy nem a főiskola mellett, hanem helyette. Ez bizony apja elképzelésétől mérföldekkel távolabb állt. De most ez a terve elhomályosult, a leányt nézve, fejében gondolatok helyett csak a homok pergett alá. Bánta is, meg nem is, hogy folyton a leányzó gödröcskés arca tolakodott elméjébe.

Természetesnek tűnt, hogy újra látni akarta. Mindezért, pedig csak annyit kellett tennie, hogy a festői szépségű park szélét megközelítse. A lány ott állt teljes valójában, s olybá tűnt, valakit keres a tekintetével.

Ernie a látványtól megédesedve, széles mosollyal beöltözve igyekezett felé. Virágporos illatoktól elnehezülve szippantott a levegőbe, amelyben kiérezhető volt egy finoman hangolt női parfüm illata.

Némi tétovázás után a fiú, izzadó tenyerét hátratéve, elé toppant.

— Szia! Ernie vagyok — kezdte bátortalanul a társalgást. — Már sokszor láttalak a távolból, gondoltam együtt is sétálhatnánk, nemde?

— Háát… igen! — vágta rá a lány, némi tétovázással a hangjában, mert ez a fiú régóta foglalkoztatta a gondolatait, amióta csak először meglátta, lovaglás közben. — Lucindának hívnak.

— Tudom — mondta Ernie, miközben zavartan egyik lábáról a másikra állt.

A következő néhány órát azzal töltötték, hogy mindent elhadartak saját magukról, az életükről, délutánra már betéve tudtak mindent a fiatalok, mintha ezer éve ismernék a történetüket. A végén már csak nézték egymást szerelmes tekintettel. Egészen új világ tárult elébük, amikor egymás szemébe néztek.

Ernieben sürgető érzések ébredtek, s azt gondolta, hogy udvarolna szívesen ennek a szépséges hajadonnak, ha valahogyan ki tudja a szigorú apjától csikarni az engedélyt.

Szó szerint csikarni, mert nagyhatú, szigorú embernek tudták a környékbeliek, még a feleségét is elüldözte egy szürke délutánon, egy apró hiba miatt, szegény elmenekült a férje szigora elől, azóta sem tudni hová vetette a sors.

Így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy izgalommal gondolt a teendőjére, de ezt diktálja az illem és a jólneveltsége. Ezért aztán egy nagy levegőt szippantott a tüdejébe és már az oxigénbő lélegzetével kimondta, amit már régen akart.

— Szóval, azt szeretném, ha udvarolhatnék neked, mutass be az apádnak. Mert így illik, nemde?

— De, valóban, akkor most rögvest odaviszlek elé, legyünk túl rajta!

Ezzel fogta Ernie kezét és sebesen magával rántotta, akár egy fabábút. Sietve a házuk felé igyekeztek.

Az öregúr, komótosan a virágoktól övezett teraszukon pöfékelte kedvenc szivarja füstjét, s közben a világ dolgairól elmélkedett. A két fiatal hamarosan odaért, s elébe álltak.

— Édesapa! Nézd kit hoztam, azt a fiút, akiről már beszéltem neked. Szeretne mondani neked valamit — s ezzel odalökte az apja elé Erniet.

— Nocsak! — mondta az öreg.

— Akkor szóljál. Mi a szándékod a lányommal? Mivel szomszédok vagyunk a nyaralók miatt, látásból ismerem apádat, de hogy hívnak, fiam?

— Ernie, uram.

— Van e rendes szakmád, vagy állásod? Mert az nagyon kell ám, ha el akarod tartani ezt a leányt itt — mutatott rá az öregúr.

— Lesz, uram. Írással akarok foglalkozni, író szeretnék lenni — közölte Ernie kis bizonytalansággal a hangjában.

— Írással? — morgott az öreg —, abból ugyan nem tudod eltartani a lányomat! Kétséges dolog a művészet, kevesen lesznek naggyá. Aztán van rendes neved is, fiam? Hmm?

— Van — rebegte a fiú remegő hangon.

— Akkor halljam! — mondta reszelős szivarhangon az apa.

— Úgy hívnak, Ernest Miller Hemingway. Tisztelettel.

Ekkor az öregúr hangosan felnevetett.

Amikor kedélyesen kinevette végre magát, ezt mondta:

— No fiam, ezt előre megmondom, egy ilyen idétlen névvel, kötve hiszem, hogy te híres íróvá leszel!

Mondta ezt akkor, amikor még nem tudhatta, hogy Hemingway a világ egyik leghíresebb írója lesz. Megajándékozva olvasók millióit, remek regényeivel, írásaival, amíg világ a világ, s amíg akad olvasó.

Elolvasta: 49

Elolvasta: 127
… kié a nagyobb gyönyör a férfi és a nő testi együttlétében.

Kígyóistennő, Kréta, 3500 év

Gaia nagyi kedvtelve nézte, ahogy unokája, Éosz rózsaujjaival megfordítja az ég kapujának zárjában a hatalmas kulcsot, hogy fiú unokája, Heliosz tüzes szekerével kivágtathasson a tavaszi ég kékségébe, amely alatt Thíva városa még éppen csak ébredezett.

      Zephürosz, a dédunoka, akit annak idején Odüsszeusznak sem sikerült zsákjába bezárni, alig lengedezett, hiszen nagybátyja Héliosz parancsára hallgatott inkább, mint Aioloszéra (a szelek istenére), annak nem kis bosszúságára.

      Noha a nyugati szelek mostanában cudar időket hoztak görög honra, Nikosz Papadoluposz álomittasan gondolt tiszta valóságnak tűnő, éjszakai látomására. Úgy emlékezett ugyanis, az éjszaka Morpheus jóvoltából a sárkányfogból támadt héroszok tusája nyomán, a győztes által alapított, egykori Thebaiban (Théba) járt, ami anno az egyik legjelentősebb városállam volt. Az ő mai városa, Thíva mindenesetre halovány árnyéka egykori önmagának, de jogos örököse a mítoszi történéseknek.

      Ezért hatott rá valóságként, hogy a tehénkövető, alapító Kadmosz király palotájában nem kisebb személyiséggel találkozott, mint a vak jóssal, Teiresziásszal.

      Nikosznak sejlett, a vak jós profi volt a testi szerelem rejtelmeiben. Neki pedig éppen komoly vitája akadt szerelmével, Helenével, kié a nagyobb gyönyör a férfi és a nő testi együttlétében.

      — Hiába, lám’, a történelem ismétli önmagát — állapította meg Teiresziász, midőn az ifjú előadta neki dilemmáját, és megsimította könnyektől patakzó, vak szemét —, de remélem, nem járok úgy veletek, ahogy Zeusszal és Hérával megesett.

      — Miért, mi történt, ó látnok?

      — Ne is kérdezd, ifjú! Az úgy volt, az isteni házaspár azért engem, szerencsétlent szemelt ki szerelmi vitájuk eldöntésére, mert korábban, hirtelen rémületemben, noha Zeusz papja voltam, agyonütöttem egy hegyen az éppen párosodó kígyópár nőstény tagját. Ekkor menten nővé és Héra papnőjévé, hetérává változtam hét hosszú évre, és gyermekeket szültem, kitapasztalva a nő testi szerelmének minden variációját, gyönyöreit.

      — De most megint férfi vagy — vetette közbe Nikosz, a modern ifjú.

      — Igen, az vagyok, mert nőként is rettegtem a kígyóktól, most meg egy másik kígyópár hímjét csaptam agyon. Sejtheted, visszaváltoztam férfivá. Ebből gondolhatták a civódó főistenek, szerelmi vitájuk döntnöke lehetek, mert maguk, minden hatalmuk, tapasztalatuk alapján sem tudták eldönteni, ó ifjú azt a kérdést, amit te most Helenével feszegetsz, pedig csak a nászéjszakájuk háromszáz földi évig tartott. Szerelmi kalandjai során Zeusz nem átallotta három álló napra elvenni Eosztól az ég kulcsát, szerelmi légyottjára nehogy hamarabb rávirradjon.

      — Megtehette, Eosz és Heliosz titánoktól származtak, akiket sikerült az olümposziaknak legyőzni, igaz, idegen segítséggel. Mi hát a válaszod isteni látnok, kié a nagyobb gyönyör a testi szerelemben?

      — Nem válaszolhatok mást, mint a Zeusz házaspárnak: Tudd meg, ó ifjú halandó, noha én is az voltam, de Zeusz a jóstehetségen kívül igen hosszú élettel is megajándékozott, elannyira, hogy Hadész birodalmában is megmaradt ez a tehetségem, és a leleményes, nagy Odüsszeusznak ott jövendöltem meg az útja során rá váró veszedelmeket, miután ittam a nekem szentelt állat véréből. Most kért válaszodért annak idején Héra megvakított.

      — Adózom nagyságodnak, oh, látnok, de válaszolnál végre a minket olyannyira izgató kérdésre?

      — Remélve, hogy Héra haragja nem sújt le újra rám, halld hát szavam: a szerelemben a testi gyönyörök összességét, ha egy egésznek vesszük, akkor annak kilenctized része a nőé, így a férfinak mindössze a gyönyör egytizede marad… és ez így igazságos — fűzte még hozzá mondókájához a vak jós, és eltűnt a palota árkádjai alatt.

      Nikosz ekkor ébredt az egykori palota romjai között. Helené fázós kiscicaként bújt hozzá, az éjszaka gyönyörei halvány és befelé figyelő mosolyként tükröződtek az arcán. Az ifjúnak úgy tűnt, az álombeli jósnak igaza lehetett.

      Gaia az isteni magasságokból rábólintott az ifjú gondolatára, és Helené méhét termékenységgel áldotta meg.

Elolvasta: 91
*

Tab a barlang előtt készítette a sült húst. Amíg meleg az idő, jobb volt kint, mert a barlangban a füst sokáig megülte a levegőt. Száraz páfrányt szedett össze egy öllel és erős parazsat szított a pudvás ágakból, levélszárakból. Aztán a nem régen felfedezett ízes leveleket rádobta, és a csíkokra hasított húst egymás mellé ráfektette, néha sodort rajtuk egyet az egyenletes sütés miatt. Egy-két árnyékmozdulás alatt már el is készült. Az időt a nap mozdulásával mérték. Az árnyékmozdulás szó szerint azt jelentette, hogy az árnyék szemlátomást mozdult. Ez volt a legkisebb egység, a legnagyobb a napkeltétől napnyugtáig tartó idő. Ezen túl már csak a fák zöldbe borulása jelentett mérhető időt, vagyis még egy: a születés és halál. Rövid idő volt az is. A természet pusztította őket. Egy-egy állat elejtése kezdetleges dárdáikkal sokszor követelt életeket, előfordult olyan is, hogy a hosszú vadászat közben nem tudtak a tűzre vigyázni és megfagytak.

Egy falapra kapkodta ki a húsokat és bevitte a barlangba.

Karr már a Nagy Morgós állat bundájából készített ruháját húzta magára. Ha magán viselte mindig emlékezett rá, milyen könnyű prédának bizonyult. Egy fán kúszott az állat a Zümmögők odvához az édes sárga ragadósért. Könnyű volt a mellső lábai alá döfni a dárdát. Egyetlen szúrással megölte. A bundáját éles kőszilánkjaival lenyúzta, a húsát nagy darabokra hasította, indákkal összefonva a hátán cipelte a barlangig. Sokáig ehették a húsát. Java részét kiszárították a napon, de amit lehetett megsütötték a barlang előtt örökké égő tűzben.

Evett pár csík húst, hozzá a Tab által szedett mindenféle fák kincseit. A két kicsijük éhesen nézték Karrt, ahogy eszik. Dobott nekik pár csíkot, ráérnek még enni. Alig jött föl a Sárga Tűz a nagy kékségre.

Egyedül indul most vadászni. Van elég élelmük, de egy agyaras, földet dúrkáló falkát látott tegnap a hegyoldalban és ki akarta próbálni az íját, amit egy nem rég talált nagyon erős és ruganyos fiatal fából készített.

Végignézett a gyerekeken, a nőjén és egy mély torokhangon búcsúzott: — húst hoz Karr.

Tab ételt adott a gyerekeknek, akiket utána az erdőbe indított. A Nagy Sárga legmagasabb pontjáig az a dolguk, amíg van mit találni, hogy az erdőben minden ehetőt gyűjtsenek össze. Az aszalt termések szépen gyűltek a barlang végén lévő sziklába vájt üregekben. A Fehér Időkben majd tűzön olvasztott Kő-vízben elkeverve étel lesz belőlük.

Egy férfit támogattak többen a barlang bejáratához. A férfi combján nagy gennyes seb éktelenkedett. Látszott, már a húst is megtámadta a gennyesedés. Tabot gyógyítónak tartották, és volt is benne némi igazság. A harmincnyolc Zöldbe-borulást megélt — hosszú életű — anyja tudományát már gyerekként elleste, tanulta. Ismerte a füvek titkait és maga is sok mindent kipróbált. Többek között azt is, hogy az ilyen gennyes sebeket egy lilás színű bokor leveleit szárítva, porrá zúzva, azzal a porral a gennyesedést beszórva gyógyul a seb, és ha nem is nyomtalanul, de elmúlik.

Most is ezt tette. Elővette az állatbőrbe csomagolt port, és óvatosan a sebekre szórta, kezével rálapigatott. Halkan duruzsolta az anyjától tanult segítő mondókát. Mikor végzett intett, hogy ennyi volt. A sérült férfi egy csomagot helyezett a barlang szájához, amiben szárított húst, lépesmézet hozott. Néha — rossz vadászat idején — Tab tartotta el a családot. Fontos volt tudása a törzsnek. A sérült harcos vagy meggyógyult, vagy ha meghalt, akkor a törzset szolgálta vele, mert a hús érték — az ő húsa is —, étel volt.

Már a távolság felé közeledett a Nagy Sárga amikor a Karr visszaért. Vér borította, a bőrök szétszakadva rajta és a bal kezét furcsán tartotta — a csuklója fölött megtört, keresztben állt a karjára. Tab megijedt. Látta, hogy Karr állapotának néhány Árnyékmozdulás alatt már híre ment a törzsben, és gyülekeznek a többiek a barlang előtt. Tudta, mi következik. Karrnak ki kell mennie majd, és törzs legerősebbje bunkóval a háta mögé állva, a koponyájára mér egy ütést. Aztán fele húst nekik hagyva a többit szétosztva a törzsnek, vége Karr életének. Vele mindenki úgy bánhat, ahogy akar. Bármelyik férfi maga alá gyűrheti, mert kell az egészséges élet a törzs szaporodásához. A gyerekeik tanító nélkül nőnek fel.

Valami fájdalmat érzett. Nem tudta mi az. A szerelem még ismeretlen volt, Karr párja úgy lett, hogy az apja három Morgós húsáért és bundájáért adta őt neki. Most mégis úgy érezte, hogy meg kell mentenie Karrt.

Kiállt a barlang bejáratához, és Karrt magához intette. Megfogta a karját. A lefittyedt részt a másikhoz igazította, összenyomta, érezte, hogy valahol helyrekerült. Karr felüvöltött, patakzott az arcán a víz a fájdalomtól. Tab egy puha bőrdarabot tekert a törés köré és fahánccsal fonta át szorosan.

Karr megtörölte az arcát. Ránézett az összegyűltekre és hangosan rájuk kiáltott: — Haza! Vadászat húsz Nagy Sárga után! Csinálni fegyvert!

Ezzel kezébe vette az íját, és megfeszítette. A nyílvessző sziszegve suhant, és beleállt egy távoli fa törzsébe. A fájdalomtól megszédült — ha nem állt volna mögötte Tab, aki megtámasztotta hátulról, el is zuhan —, a bal karját mintha sziklákkal hasogatták volna darabokra, de arcán nem látszott semmi belőle. Nyugodtan leült a földre és Tabhoz szólt: — Enni!

Tab ránézett. Mintha mosoly jelent volna meg az arcán, és Karr is furcsán nézett rá. A tekintetük mondta el a még nem ismert hiányzó szavakat — köztük egy csodálatos szót:

— Szeretlek.

Elolvasta: 65
*

Apó nehézkesen tápászkodott fel a régi székből. Már minden mozdulatra fájt a térde, szíve is bele-belehasított a mellkasába.

      Ránézett Anyóra és elmosolyodott. Hatvan éve ismerte meg. Naponta nyolc kilométert gyalogolt hozzá és nyolcat vissza. Meg sem kottyant. Persze tizenhét éves volt. Hajtotta a vére is.

      Anyó barna hajú, barna szemű, combos, mejjes lányka volt. A tanyán, ahol éltek csak apja, anyja és két bátyja hallotta, ahogy mindig énekelt. Ha vele volt, csak neki énekelt és akkor halkan, szívhez szólóan, sokszor könnyes szemekkel, hozzá bújva.

      Ez persze nem volt egyszerű, mármint a hozzábújás, hiszen abban a világban szigorú szülői tekintetek előtt voltak. Talán egy év után engedték meg, hogy a kert végében a szilvafák alatt üljenek. Ott ízlelték meg a csók ízét is és ott simította meg először a lány büszke mellét.

      Még ma is kezében érzi a forróságát, a telt kerekségét és alatta érezte a vadul dobogó szívet.

      Dobogott az ő szíve is. Szólni sem tudott néha, ha magához ölelte őt. Persze ezek csak röpke percek voltak, hiszen hol az apja, hol az anyja, hol valamelyik bátyja szólította, ebben-abban segítsen nekik.

      Tizenöt éves volt a lány, már kérői is akadtak, de hittek abban mindketten, hogy nem csak a szerelmük kovácsolja egymáshoz őket, hanem a két család is dűlőre jut majd.

      Két év telt így el. Egyre többet engedhettek meg maguknak, mert egyre inkább magukra merték hagyni őket.

      Ez időben már a szoknya alá is benyúlkált és egyre tovább engedte meg a lány, hogy ott matasson. Aztán egy este az alkonyat csöndjében érezte, hogy kőkemény akaratán pihen a lány keze, mintha véletlenül ért volna hozzá. Szüzek voltak mindketten. Ismeretlen volt akkor még a kikapós élet. Aki megtette, azt a falu hamar a szájára vette és ítéletet mondott felette.

      Tudták, ki kell várni az esküvőt, tudták, ennek így kell lenni, de nem tudták megvárni.

      Egy este, nyári lágy este, csillagfényes ég alatt Anyó a nyakába kapaszkodott, lábait átkulcsolta a derekán és annyit mondott:

      — Most akarom, kérlek, vigyázz rám!

      És úgy, némi tapasztalatlan ügyetlenkedés után megtörtént. Apró sikoly volt, aztán csak a könnyek folytak a lány arcán és ő megismerte a csodát. Talán havonta ismétlődött ez, de mindig szégyellték. Ma már mosolygott ezen, a mai fiatalokkal hasonlítva össze magukat.

      Emlékezett rá, hogy akkor este Anyóka — már megpihenve — halkan énekelte a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem dalt. A huncut szemén látszott, hogy nem átkozott gyötrelem az, hanem édes boldogság.

      Anyóka a tűzhelynél tett-vett.

      Mögé lépett, maga felé fordította és halkan kérte:

      — Kedvesem, énekeld el nekem azt a dalt, amit akkor énekeltél nekem a kert végében.

      Anyóka rámosolygott, leültek az ágy szélére. Halk hangon énekelni kezdett. Egymás kezét fogták és könnyek csillantak a szemükben.

——

      Anyóka korán ébredt. Apónak mindig, ébredéshez már az asztalra készítette a diétás reggelit és a nagyon híg kávét. Vigyázni kellett a szívére.

      Most már rég ébren kellene lennie, de csak fekszik a falnak fordulva. Óvatosan megérintette a vállát, kicsit megrázta. Furcsán hidegnek érezte. Erővel hanyatt fordította.

      Két élettelen szem nézett rá: A fény örökre eltűnt belőle.

      Állt az ágy mellett. Állt némán.

      Könnycseppek bújtak elő a szeméből és halkan énekelni kezdett:

      — … szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…

Elolvasta: 59

Beszélgetés négyéves unokaöcsémmel:

— Mit csinálsz Attila?

— Gödröt ások.

— Miért?

— Hogy Klári beleessen.

— Miért akarod, hogy beleessen?

— Hogy ki tudjam húzni.

*

Elmosódott a nap zsivaja, a tűz végtelen lassúsággal kialudt. A pernye még egyszer lángra kapott, hogy aztán a mindennapok fölé emelkedhessen. A nyári táborban már csak egy gitár hangja szólt, valahol a sátrak mögött.

A felismerés úgy csapta arcon, hogy félóra múlva is csillagokat látott tőle. Szerelmes lett! Végre eljött a várva-várt pillanat, amiről minden osztálytársa beszélt! Rogyadozott a térde. Na, nem valami rejtélyes betegség következményeként, ahogyan az első pillanatban hitte, hanem ama bizonyos nagybetűs érzés miatt. Tulajdonképpen mindegy is, ki volt az első, ne is foglalkozzunk ilyen lényegtelen részletekkel. A szerelem tünetegyüttese lenyűgözte, az összes újdonsült részletével; váratlan hőhullám, nedves tenyér, folytonos aggodalom, hogy a Másik vajon észreveszi-e, hogy izzad, heves szívverés, egekbe szökő vérnyomás, szédülés, homályos látás és egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, hogy valami örökre megváltozott…

Nem értette hogyan működik ez, pedig tizenhat éves fejjel azt hiszi az ember lánya, hogy nagy valószínűséggel a világ legokosabb emberei közé tartozik majd, ha felnő végre. Egy-két Nobel-díjat titokban már akkor elkönyvelt magának, mint megvalósítandó életcélt. Hogy mégsem így lett, kizárólag azon múlott, hogy szerelmes lett.

Majdnem kilenc hónapig élt benne a tábortűz hipnotikus fénye, az első csók zamata és a gitárhang ölelése. Még mindig nem érti, mi történt.

*

Harmincöt éves vagyok és — mint annyian a nagyvilágban — szerelmes. ő a nagy ő.

Nincs váratlan fordulat vagy konklúzió itt, a végén. Bocsánat, ha valaki ezt várta. És a dolgaink végén sem. Vagy ha van, az meg ugye akkora, hogy fogalmunk sincs róla.

Elolvasta: 71

Mínusz húsz fok, nem a legideálisabb h?mérséklet egy alig tizenhat éves szerelmes párnak. Hosszas városbeli andalgás után, a fehér lovon ül? hercegnek tekintett ifjonc hazakísérte a leánykát a szül?i házhoz. A kapuban, amúgy nagykabátok által gátoltan igyekeztek egymással ismerkedni. Ez gyakorlatilag az els? pillanatok után elvesztette realitását, így a központban elkezdett sétálás mintájára, háztömböket megkerül? olvadozásba kezdtek, meg-megállva, úgy nagykabátostól egymásba gabalyodva.

Hiába perzselt mindkett?jük belsejében kohóh?fokon a vágy, azt a rengeteg mínuszt sehogyan sem volt képes átmelegíteni. Szívük-lelkük izzott, ereikben a vér forróbb volt a gejzír kil?tte termálvíznél, mindennel foglalkoztak, csak a pontos id?vel nem. Azt is elfelejtették, hogy éjszaka van vagy nappal, bár a sötétségt?l és a csendt?l ez elég nyilvánvaló volt.

Csak nézték egymást, beszélgettek, mosolyogtak, majd újra meg újra összegabalyodtak. Egy id? után, valami sokadik érzék eljuttatta a lány agyához – a szív forrását legy?zve -, hogy a szülei a leeresztett red?ny résein keresztül, ideges és aggódó szemekkel, mintegy telepatikusan próbálják értésére adni, hogy órák óta a házon belül volna a helye.

Nehéz elválás volt, olyan mintha egy életre kellett volna kettészakadniuk, de menni kellett. A fiúban az idegeket és ereket forraló vágy nem sokat csitult. Órájára pillantva döbbent rá, hogy az éjszaka közepén, ugyanolyan aggódással várják a város távolabbi pontján szülei, mint a lányt.

Vágtában indult a folyó irányába, egy pillanat alatt lel?tte még az elméleti lehet?ségét is az els? hídig történ? eljutásnak, amivel legalább egy órát került volna. A folyó betonszilárd jegére bízta magát. Rohantában, hogy el ne csússzon a fagyott hó segítette bakancsait, amelyek annyit süppedtek minden lépéskor, hogy az egyensúlyvesztést?l nem kellett félnie. A csikorgó fagy némileg lejjebb csavarta a felajzott vágyak lámpását, mire a folyópartig ért. Futástól kipirult arccal, a fagyos szél kíméletlen és kéretlen hidegével a gátoldalon végigfeküdt, és mint szánkó csúszott a vízszintig.

A jégre taposott és elindult. Három-négy próbarugózás után, a biztonságot tökéletesnek gondolta. Sietett. Jó messze volt már a parttól, amikor átvillant az agyán, hogy valahol ebben a magasságban, a túlparton kanális bemenet van, meleg levet ömlesztve a folyóba. Csak alig aggódott, ismerte a környéket. Nappal a hó és jég láthatatlanul elrejtette a szemek el?l azt a helyet, következésképpen félnivalója nem lehet. Ám, ez a percnyi biztonságérzet, a mélyben megroppant. Közeledett a folyó közepe felé, és mikor a hó és jég által feler?sített fényviszonyok mellett az éjszaka síri csendjében sikoltó nyikorgást hallott bakancsa alatt, a hang a szívébe fájdult.

Egyáltalán nem érzett már biztos talajt a lába alatt.”Remek úszó vagyok, semmi gond nem lehet.” – ez az ostoba gondolat is, ahogy született úgy halt meg benne. Ismeretei szerint, sehol máshol nem olyan mély a víz, mint épp itt. A jég alá merülve, ha nem is hal meg azonnal, de a léket még egyszer meg nem találja, ha mégis, onnan egyedül ki nem jön.

Visszatérni már nem szabad, a túlpart éppen olyan messze van, mint ahonnan indult. Megállni sem, hiszen a súly, minél tovább van egy adott ponton, annál nagyobb terhelést jelent az elvékonyodott jégrétegre, és végül túlságosan sietni sem szabad, mert az er?s lépés ugyanezt eredményezi.

Mialatt határozottan, nem túl gyorsan, nem túl lassan haladt, minden egyes lépésnél egy nyüszít? jégnyikorgás emlékeztette, nem biztos, hogy jól döntött.

Olyan szívesen lett volna a parton. Azért az egy órányi nyereségért, nincs az az ego, amelyik még egyszer saját magára er?ltette volna, a folyón átkelés képtelen gondolatát. Roppant és sziszegett a jég talpa alatt. Közeledett, érzékelte, hogy ismét szilárd, már nem ropog, nem sír. Megnyugodott, ám nyugalma ismét szertefoszlott, mikor a bakancsa sarkig süllyedt a jeges vízbe.

Enyhe g?zölgést vélt felfedezni a túlsó gát alján. Rádöbbent, hogy egyenesen a kanális bejáratának tart. Óvatosan megfordult, nyolc-tíz lépést hátrált, amíg ismét biztonságosnak nem érezte a jeget, majd elindult a folyásnak felfelé. Semmi kedve nem volt további h?sködéssel kockára tenni bármit is, túl nagy a vesztenivaló. Ötven métert gyalogolt kemény jégen, mikor balra fordulva eljutott a partig. Négykézláb mászott fel a tetejére, vett egy nagy leveg?t és a rövidtávfutó sebességével, vágtában elindult haza.

Megint tanult valamit és megint megmenekült.