Hát, magadra maradtál
– mint szinte mindig. Ennyi.
Megint nagyobbat haraptál,
mint amit le tudnál nyelni.
Pedig csak rágni kellett volna
( őrölni, ürülni, örülni )
Ez a halandó koldus dolga:
nem kiégni, beleőrülni.
Lettél emészthetetlen,
rothadó, romlott lélek,
félig enyészett testben.
Megrágott és kiköpött az Élet.
Örülhetsz titokban vagy a nyílt utca térkövén
(végre-valahára elpatkolt ez a vén, kövér,
kelletlen, szertelen, felnevelhetetlen gyerek)
De megkérlek, engem a Tengerbe temessetek.
Ne rakjatok a föld alá, mikor bevégeztem
– a férgekből untig elegem volt az életben
és köröttem a gyökerek se tekeregjenek.
Ha elmegyek, engem a Tengerbe temessenek.
Szerelmet bomló szívemen tiszta láng csókoljon,
miután köztetek immár nem lesz itt több dolgom
és hamvaimból lágy ködöt víz felett hintsetek:
Útra kelni, engem a Tengerbe temessenek,
hogy érinthessem a jachtok feszes, karcsú testét,
lássam a vízpart lámpáit, teliholdas estjét:
Nekem lelkemben élő Menny fényei kellenek.
Hogy elhajózhassak, a Tengerbe temessenek.
Szerető-áramlatok ringathassanak óvón,
örökös törzshelyem legyen a földvári mólón,
hol kicsapó hullámmal sirályt hessegethetek.
Emlékezz rá(m): a “Magyar Tenger”be temessetek.
Mintha csak tegnap kora délután lett volna
( úgy valamikor, a hetedik óra után )
hogy “végleg” elváltunk – mert már hívott a holnap
és kiözönlöttünk az Iskola kapuján.
***
A Tanárnőnek szól most az utolsó csengő,
Ő érzi: milyen látni az akkori osztályt
( szárnyra bocsátott “jómadarak”ként az elsőt )
Évek múltán, néhányan visszatértünk hozzá.
Szemeink már életbe fáradtan csillognak
az ismerős vonások fonnyadó árkában,
gyérebb sérók ( ‘s tán hamis a fénye pár fognak )
de mégis: őszintén mosolyognak rám, lágyan,
mert nem számít eredmény, nem számít a csorba:
megint kamaszok vagyunk ( ez valódi vigasz! )
Elvágyódunk mind egy tisztábbnak tűnő korba,
ahol minden percünk egyszerűbb volt és igaz.
Nem tudjuk, vajon jó lenne-e újraélni?
Félünk, megszakad a film, ami velünk pereg
és nincs rá remény – akár körömfeketényi –
visszajátszani. ( Csak a szívünkbe mar bele )
Huszonhetedike. Vasárnapra esik.
Elnyújtóznak lustán haldokló álmaim.
Magamnak csinálok formális reggelit,
landolok a valóság szegett szárnyain.
Egy érszűkületben a végzet majd megvár.
Szájon át kettő és fél milli’ Coverex,
vaj, kalács, kakaó, ”bolti” szilvalekvár.
Míg nem fáj, úgysincs más, csak a pénz meg a szex.
Bepácolom a hűs húst. Mézes-mustáros.
Lenyalt kiskanál: ínyemre csurrant Éden.
Egy percre halványul, ami még úgy fáj most.
Balatoni nyarak… Aranyhíd egy stégen…
a Párkák fonalán kivégzett emlékek.
Nincsen áldás rajtunk és nem fog az átkunk.
Anyagi síkra lerántott szellemlények.
Hallgatag gyilkosok között vegetálunk.
Sorsom az Élet napos oldalán – fagyzug.
Születésemtől kezdve sorvad a testem,
a lelkem tán régebben ( ezt inkább hagyjuk )
Sok boldogságot. A jó? Isten? Éltessen?
Az illusztráció: Albert Pinkham Ryder festménye, 1887.
Amíg a kitaszított lelkekben orkán dúl,
a hajóhíd túlzó ígéretektől remeg.
Önjelölt, markáns kormányosok harsogják túl
a horizonton közelgő viharfelleget:
mind kapitány lenne eme szomorú hajón.
Irányt keresve sem, de zászlót cserélgetve,
Eldorádót hazudna – túl a ködtakarón.
Kockát vetve az összes rábízott életre.
A jártas matrózok rég az örvénybe vesztek.
Tépett fedélzeten néhány kókler téblábol,
akik a többivel együtt sosem eveztek
( inkább kifognák a szelet a vitorlákból )
Kapzsi kvártélyos adott nekik menlevelet,
( olcsón ajánlkoztak és megkenték vastagon )
ám, nem tudták jól használni a köteleket.
Áramlatok kényére bízták őket, vakon.
Tudatlanok, gyávák – ha feltűnne az ellen
azt sem tudnák, melyik fedélközbe bújjanak.
Veszélyben csődöt mond a zsiványfalka-szellem.
Ocsúból a tengeren sem terem búza majd,
ha egy gazdátlan szuverenitásra hágva,
megosztó birtokok közt veszik ki az írmag.
A szabadság helyett szabadosságra vágytak:
könnyű prédájukon csupán vércápák híznak.
Újrakísértő lelkület, baljós árny-szerű,
ismételt mélységekbe vivő halálpályán.
Rabjaiként húzunk a ”Magyarország” nevű,
patkányoktól lélekvesztővé lékelt gályán.
Mikor az ég tiszta pelyheket bocsát reánk,
elkortyoltuk utolsó, meghitt-forró teánk,
végül kilépek a szabadba nyíló ajtón.
A ház maradjon tiszta (én is így óhajtom).
Már nem küzdhetek magamért sem, soha többé,
szemeim párájában vált az Élet köddé,
és körülöttem, bennem leomolhat minden.
Hordjátok hát – de ne lássam – az összes kincsem.
Csak a fagy öleljen hamvas kérget rám lassan,
hogy hűlő szívem titkába beavathassam.
Illanjon, aminek csupán túlzó ára volt.
Virrasszon itt, akinek maradok: drága holt.
Eztán nincs helye szónak, ne magasztaljatok,
ha hiány osztja meg veled toros asztalod.
Szórjátok szét hamvaim a csendes Tó felett.
‘S engedjétek el világgá fásult lelkemet.
“Ha nevetek, az valahol messze fáj.” ( idézet: Jagos I. Róbert, Facebook bejegyzése ) Kép: Pillangóhatás c. film, 2004., New Line Cinema.
Pillangóeffektus
“Ha nevetek, az valahol messze fáj.”
Ami nekem öröm, másnak gyászt jelent.
A lét nem előre megírt exe. fájl,
– nem töröl emlékeket ( talán lement ).
De ki tudja, máshol, más mit álmodott
és mit hozott ide be, milyen réven?
Miért is fizetsz te – fájó vámot ott?
Nem értheted soha és én sem értem.
Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,
( a szövet szakadásait kopott pokróc fedi )
az Idő bokázik arcukon – száz szarkalábon
haláltáncot, mely napról – napra kedvüket szegi.
Kis szatyor zöldség a lábuknál, csuták vödörben
( szikár tartalék ) talán, néhány napra lesz elég.
A kevéske melegre gondolnak elgyötörten,
és hogy – akár a sorsuk – majd mily gyorsan elenyész.
Szemeikben a láng már nem lobog, csak pislákol.
Remegő kéz ragad meg egymást tördelő kezet
visszaidézni azt a kort, amely most oly távol,
de megszépíti a felvillanó emlékezet.
Akkor szerelmet, gyerekhangot, ünnepet bőven
láttak ezek a mára dohosan málló falak.
Bíztak az emberséges, veszélytelen jövőben,
s nem csipkedték el kenyerük javát jómadarak.
Most lelkükre a fásultság apátiát sápaszt,
megtépázva, százszor váltott mércék közt szédeleg.
Az elmúlást úgy érik meg, nem tudják a választ:
megérte a folytonos küzdés vagy nem érte meg?
Egy megkínzott macska emlékére
Annyira kedvesnek tűnt, ahogy magához csalt,
babonázó illatú élelemmel kínált,
láthatta: az otthonom a park és az aszfalt
és régen ápolt bundám némiképpen zilált.
Öntelt ember szemében ( hajléktalanként is )
aki bársonytalpakon jár – kevesebb nála.
Ám, a nélkülözésemben elhittem mégis,
jóságért öröm lesz a doromboló hála.
Aztán, kicsit később csak az ütést éreztem
és, mintha egy késvillanást ( félig ájultan )
látnak szemeim beszűkült íriszrésekben,
amíg a kőre alvadt véremet bámultam.
Őrült kínok térítettek magamhoz, melyek
egyszerre kívül – belül martak és égettek,
a kánikula ellenére is reszkettem,
de még visszatértem küzdeni az életbe,
mert gondos kezek most segíteni próbálnak,
féltőn felemelve agyonkínzott testemet.
Sebeket tisztítanak, nyugtatnak, pólyálnak,
miközben szemeikben ott ül a rettenet
a saját “humánus” fajtájuk tette iránt
és bízvást jóvá tennék, hogyha tenni tudnák,
de a mostani sorsom nem vehet új irányt.
Számomra elvétetett a létjogosultság.
Régi lecke, mit a domesztikált elfelejt:
hogy egyetlen emberben sem bízzál meg soha.
Az önkény, melyet színlelt kedvességébe rejt
mindig a másik végzetét okozza, noha
elég, hogy csak én tudom, ki tette ezt velem,
egy életet elvéve, olcsó játékszerül.
A második létemben talán majd meglelem
őt. Éhes tigrisként, ha újra elém kerül.
Holtszínű vattapamacsok úsznak lomhán
azúr pocsolyában, rőt cserepek fölött.
A hamis érzetű örökkévalóság
most a romos kémények közé költözött.
Olyan hihető, hogy már minden így marad:
megáll az idő, mint vasárnap délután.
Míg a halál akkurátusan kínt arat,
gondolatban magamra öltöm fényruhám
és elképzelem, hogy együtt leszünk megint,
ártatlanul, régi iskolaudvaron.
Szigorú, de mosolygó szemmel ránk tekint
a tanárnő ( nincs baj – magamtól tudhatom )
mert olyan biztos volt akkoriban minden.
Még egy ilyen nemzedék már nem lesz többé.
Gondoskodás ölelt át, amiben hittem,
de mára a csalódás vált bennem csönddé.
Az elmúlás döbbenete ez – ráébredsz,
duzzognál – a lazacszín felhők “hazudtak”…
El kell fogadnod és arra is emlékezz:
utad csak szakasza egy végtelen útnak.
