Schifter Attila Szerző
Vezetéknév
Schifter
Keresztnév
Attila
5 hónap 2 komment

Hát, magadra maradtál
– mint szinte mindig. Ennyi.
Megint nagyobbat haraptál,
mint amit le tudnál nyelni.
Pedig csak rágni kellett volna
( őrölni, ürülni, örülni )
Ez a halandó koldus dolga:
nem kiégni, beleőrülni.
Lettél emészthetetlen,
rothadó, romlott lélek,
félig enyészett testben.

Megrágott és kiköpött az Élet.

1 év 10 komment

Örülhetsz titokban vagy a nyílt utca térkövén

(végre-valahára elpatkolt ez a vén, kövér,

kelletlen, szertelen, felnevelhetetlen gyerek)

De megkérlek, engem a Tengerbe temessetek.

 

Ne rakjatok a föld alá, mikor bevégeztem

– a férgekből untig elegem volt az életben

és köröttem a gyökerek se tekeregjenek.

Ha elmegyek, engem a Tengerbe temessenek.

 

Szerelmet bomló szívemen tiszta láng csókoljon,

miután köztetek immár nem lesz itt több dolgom

és hamvaimból lágy ködöt víz felett hintsetek:

Útra kelni, engem a Tengerbe temessenek,

 

hogy érinthessem a jachtok feszes, karcsú testét,

lássam a vízpart lámpáit, teliholdas estjét:

Nekem lelkemben élő Menny fényei kellenek.

Hogy elhajózhassak, a Tengerbe temessenek.

 

Szerető-áramlatok ringathassanak óvón,

örökös törzshelyem legyen a földvári mólón,

hol kicsapó hullámmal sirályt hessegethetek.

 

Emlékezz rá(m): a “Magyar Tenger”be temessetek.

 

2 év 4 komment

 

 

Mintha csak tegnap kora délután lett volna

( úgy valamikor, a hetedik óra után )

hogy “végleg” elváltunk – mert már hívott a holnap

és kiözönlöttünk az Iskola kapuján.

 

 ***

 

A Tanárnőnek szól most az utolsó csengő,

Ő érzi: milyen látni az akkori osztályt

( szárnyra bocsátott “jómadarak”ként az elsőt )

Évek múltán, néhányan visszatértünk hozzá.

 

Szemeink már életbe fáradtan csillognak

az ismerős vonások fonnyadó árkában,

gyérebb sérók ( ‘s tán hamis a fénye pár fognak )

de mégis: őszintén mosolyognak rám, lágyan,

 

mert nem számít eredmény, nem számít a csorba:

megint kamaszok vagyunk ( ez valódi vigasz! )

Elvágyódunk mind  egy tisztábbnak tűnő korba,

ahol minden percünk egyszerűbb volt és igaz.

 

Nem tudjuk, vajon jó lenne-e újraélni?

Félünk, megszakad a film, ami velünk pereg

és nincs rá remény – akár körömfeketényi –

visszajátszani. ( Csak a szívünkbe mar bele ) 

2 év 14 komment
50.

 

Huszonhetedike. Vasárnapra esik.

Elnyújtóznak lustán haldokló álmaim.

Magamnak csinálok formális reggelit,

landolok a valóság szegett szárnyain.

 

Egy érszűkületben a végzet majd megvár.

Szájon át kettő és fél milli’ Coverex,

vaj, kalács, kakaó, ”bolti” szilvalekvár.

Míg nem fáj, úgysincs más, csak a pénz meg a szex. 

 

Bepácolom a hűs húst. Mézes-mustáros.

Lenyalt kiskanál: ínyemre csurrant Éden.

Egy percre halványul, ami még úgy fáj most.

Balatoni nyarak… Aranyhíd egy stégen…

 

a Párkák fonalán kivégzett emlékek.

Nincsen áldás rajtunk és nem fog az átkunk.

Anyagi síkra lerántott szellemlények.

Hallgatag gyilkosok között vegetálunk.

 

Sorsom az Élet napos oldalán – fagyzug.

Születésemtől kezdve sorvad a testem,

a lelkem tán régebben ( ezt inkább hagyjuk )

Sok boldogságot. A jó? Isten? Éltessen?

 

 

2 év 3 komment

Az illusztráció: Albert Pinkham Ryder festménye, 1887.

 

Amíg a kitaszított lelkekben orkán dúl,

a hajóhíd túlzó ígéretektől remeg.

Önjelölt, markáns kormányosok harsogják túl

a horizonton közelgő viharfelleget:

 

mind kapitány lenne eme szomorú hajón.

Irányt keresve sem, de zászlót cserélgetve,

Eldorádót hazudna – túl a ködtakarón.

Kockát vetve az összes rábízott életre.

 

A jártas matrózok rég az örvénybe vesztek.

Tépett fedélzeten néhány kókler téblábol,

akik a többivel együtt sosem eveztek

( inkább kifognák a szelet a vitorlákból )

 

Kapzsi kvártélyos adott nekik menlevelet,

( olcsón ajánlkoztak és megkenték vastagon )

ám, nem tudták jól használni a köteleket.

Áramlatok kényére bízták őket, vakon.

 

Tudatlanok, gyávák – ha feltűnne az ellen

azt sem tudnák, melyik fedélközbe bújjanak.

Veszélyben csődöt mond a zsiványfalka-szellem.

Ocsúból a tengeren sem terem búza majd,

 

ha egy gazdátlan szuverenitásra hágva,

megosztó birtokok közt veszik ki az írmag.

A szabadság helyett szabadosságra vágytak:

könnyű prédájukon csupán vércápák híznak.

 

Újrakísértő lelkület, baljós árny-szerű,  

ismételt mélységekbe vivő halálpályán.  

 

Rabjaiként húzunk a ”Magyarország” nevű,

patkányoktól lélekvesztővé lékelt gályán.

 

 

 

 

2 év 6 komment

 

 

 

Mikor az ég tiszta pelyheket bocsát reánk,

elkortyoltuk utolsó, meghitt-forró teánk,

végül kilépek a szabadba nyíló ajtón.

A ház maradjon tiszta (én is így óhajtom).

 

Már nem küzdhetek magamért sem, soha többé,

szemeim párájában vált az Élet köddé,

és körülöttem, bennem leomolhat minden.

Hordjátok hát – de ne lássam – az összes kincsem.

 

Csak a fagy öleljen hamvas kérget rám lassan,

hogy hűlő szívem titkába beavathassam.

Illanjon, aminek csupán túlzó ára volt.

Virrasszon itt, akinek maradok: drága holt.

 

Eztán nincs helye szónak, ne magasztaljatok,

ha hiány osztja meg veled toros asztalod.

Szórjátok szét hamvaim a csendes Tó felett.

‘S engedjétek el világgá fásult lelkemet.

 

   

 

 

3 év 4 komment

“Ha nevetek, az valahol messze fáj.” ( idézet: Jagos I. Róbert, Facebook bejegyzése ) Kép: Pillangóhatás c. film, 2004., New Line Cinema.

Pillangóeffektus
 
“Ha nevetek, az valahol messze fáj.”
Ami nekem öröm, másnak gyászt jelent.
A lét nem előre megírt exe. fájl,
–  nem töröl emlékeket ( talán lement ).
 
De ki tudja, máshol, más mit álmodott
és mit hozott ide be, milyen réven?
Miért is fizetsz te – fájó vámot ott?
Nem értheted soha és én sem értem.

3 év 11 komment

 

 

Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,

( a szövet szakadásait kopott pokróc fedi )

az Idő bokázik arcukon – száz szarkalábon

haláltáncot, mely napról – napra  kedvüket szegi.

 

Kis szatyor zöldség a lábuknál, csuták vödörben

( szikár tartalék ) talán, néhány napra lesz  elég.

A kevéske melegre gondolnak elgyötörten,

és hogy – akár a sorsuk – majd mily gyorsan elenyész. 

 

Szemeikben a láng már nem lobog, csak pislákol.

Remegő kéz ragad meg egymást tördelő kezet

visszaidézni azt a kort, amely most oly távol,

de megszépíti a felvillanó emlékezet. 

 

Akkor  szerelmet,  gyerekhangot, ünnepet  bőven

láttak  ezek  a  mára  dohosan málló  falak.  

Bíztak  az  emberséges, veszélytelen  jövőben,

s  nem  csipkedték el  kenyerük javát  jómadarak.

 

Most  lelkükre  a  fásultság  apátiát  sápaszt,

megtépázva,  százszor  váltott  mércék  közt  szédeleg.

Az  elmúlást  úgy  érik  meg,  nem  tudják  a  választ:

megérte  a  folytonos  küzdés  vagy  nem  érte  meg?

 

 

 

 

 

 

3 év 8 komment

Egy megkínzott macska emlékére

 

 

Annyira kedvesnek tűnt, ahogy magához csalt,

babonázó illatú élelemmel kínált,

láthatta: az otthonom a park és az aszfalt

és régen ápolt bundám némiképpen zilált.

Öntelt ember szemében ( hajléktalanként is )

aki bársonytalpakon jár – kevesebb nála.

Ám, a nélkülözésemben elhittem mégis,

jóságért öröm lesz a doromboló hála.

 

Aztán, kicsit később csak az ütést éreztem

és, mintha egy késvillanást ( félig ájultan )

látnak szemeim beszűkült íriszrésekben,

amíg a kőre alvadt véremet bámultam.

 

Őrült kínok térítettek magamhoz, melyek

egyszerre kívül – belül martak és égettek,

a kánikula ellenére is reszkettem,

de még visszatértem küzdeni az életbe,

 

mert gondos kezek most segíteni próbálnak,

féltőn felemelve agyonkínzott testemet.

Sebeket tisztítanak, nyugtatnak, pólyálnak,

miközben szemeikben ott ül a rettenet

a saját “humánus” fajtájuk tette iránt

és bízvást jóvá tennék, hogyha tenni tudnák,

de a mostani sorsom nem vehet új irányt.

Számomra elvétetett a létjogosultság.

 

Régi lecke, mit a domesztikált elfelejt:

hogy egyetlen emberben sem bízzál meg soha.

Az önkény, melyet színlelt kedvességébe rejt

mindig a másik végzetét okozza, noha

elég, hogy csak én tudom, ki tette ezt velem,

egy életet elvéve, olcsó játékszerül.

A második létemben talán majd meglelem

őt. Éhes tigrisként, ha újra elém kerül. 

 

 

3 év 9 komment

 

Holtszínű vattapamacsok úsznak lomhán

azúr pocsolyában, rőt cserepek fölött.

A hamis érzetű örökkévalóság

most a romos kémények közé költözött.

 

Olyan hihető, hogy már minden így marad:

megáll az idő, mint vasárnap délután.

Míg a halál akkurátusan kínt arat,

gondolatban magamra öltöm fényruhám

 

és elképzelem, hogy együtt leszünk megint,

ártatlanul, régi iskolaudvaron.

Szigorú, de mosolygó szemmel ránk tekint

a tanárnő ( nincs baj – magamtól tudhatom )

 

mert olyan biztos volt akkoriban minden.

Még egy ilyen nemzedék már nem lesz többé.

Gondoskodás ölelt át, amiben hittem,

de mára a csalódás vált bennem csönddé.

 

Az elmúlás döbbenete ez – ráébredsz,

duzzognál – a lazacszín felhők “hazudtak”…

El kell fogadnod és arra is emlékezz:

utad csak szakasza egy végtelen útnak.

 

 

 

Schifter Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.