Győri Nagy Attila Szerző
Vezetéknév
Győri
Keresztnév
Nagy Attila
Ország
Hungary
4 nap 2 komment

Mónikáék új városba költöztek. Még ki kell csomagolnia a dobozaiból, rendet kell tennie, jó sok dolga akad. Utálta az egészet. Megint új környezet, új osztálytársak és új, rajta gúnyolódók. Tizenhat évesen már megkeseredett az élettől. Valahol egyszer azt olvasta, a rokkant emberek rosszindulatúak. Ezt ő mélyen elutasította. Egyszerűen csak túl sokan bántották már, túl sokszor volt ő a céltábla. Most se lesz másként, nem is reménykedett benne. Csak hagyják békén, el van ő a saját világában. Szülei sokat dolgoznak, így rendszerint egyedül maradt. Barátok nélkül.

Összeszedte maradék lelki erejét, és benyitott a terembe. A kilincset elérte kerekesszékéből, majd kitárta az ajtót, és begurult. Egy középkorú tanárnő invitálta beljebb, és mutatott az első sorban levő padhoz. Ez lesz az ő helye. Észrevette, hogy már készültek a jövetelére, mert a szék helye üresen állt, és a pad mögött lévő hely is nagyobb volt, mint a többi sorban. Vajon mit mondhatott az osztálynak? Jön egy új diák. Kicsit nyomorék, bánjatok vele rendesen. Ne bámuljátok feltűnően! Begurult a helyére, köszönt mindenkinek és meglepődve tapasztalta, hogy mellette egy szék van. Csak nem lesz egy padtársa is? A büdös életbe, már csak ez hiányzott. Hamar választ kapott kérdésére, mert egy perc se telt el, és megint kopogtak, majd benyitott egy másik lány, aki mosolyogva kért elnézést a késésért, és azonnal odabicegett mellé.
– Szia! Barbi vagyok! – nézett rá, és a fal mellé támasztotta mankóit.
– Szia! Én Mónika – válaszolt halkan.

Ez nem lehet igaz, két nyomorék is van ebben az osztályban. Ráadásul pont egymás mellé ültettek minket. Micsoda elővigyázatosság! Nehogy keveredjünk a normálisakkal! Ez itt a gyűjtőhely, ide tesszük a félembereket. Mónika sok mindent vett támadásnak személye ellen. Még sokszor a jóindulatot is. A tanítás viszonylag nyugodtan telt, ő hátra se mert nézni a többiekre. Biztos volt benne, hogy rajta köszörülik a nyelvüket, vagy legalábbis bámulják. Ő itt most az új csodabogár. Észrevette, hogy Barbi mennyire aktív az órákon, egyfolytában jelentkezik, szinte mindent tud. Ebben legalább különbözünk, engem egyáltalán nem érdekelnek a tantárgyak. Micsoda egy stréber! Azt hiszi, ettől majd egyenértékűnek veszik? A kis bice-bóca!

Szülei erőltették a gimnáziumot, ha rajta múlt volna, nem is tanul tovább. Általános iskolában még jól boldogult, elegendő volt, amit az órákon hallott, elég jól vág az esze. Mire jó ez a sok tanulás? Miféle jövőm lehet nekem? Milyen férfi venne el engem? Ki a fasznak kell egy ilyen nyomorult? Majd begurulok egy irodába, és valahogy csak eltelik az életem. A tanárnő feltett neki egy kérdést. Te jó ég, megszólított! Mit is kérdezett? Csak nézett bambán ki a fejéből, és egy halk „nem tudom”-t rebegett el. Hátul páran kuncogtak rajta. Na, frankó. Most már nem csak bénának, hülyének is tartanak. Mindjárt szünet, akkor végre kigurulok innen egy kis időre, hogy ne lássam ezt a sok birkát.
– Van kedved lejönni velem az ebédlőbe? – szegezett neki egy kérdést Barbi.
– Nem, köszi. Nem vagyok éhes most – felelte gyorsan, de rá se nézett padtársára. Dehogy mutatkozok én veled még ott is. Mit susmorognának a többiek? Itt jön a nyomorék-osztag? Nem vagyok elég egymagam szánalmasnak?
– Rendben. Én azért megyek. Megéheztem.
Másnap dolgozatot írtak, ami egy teszt volt. Szerette az ilyeneket, mert ha már ott volt a jó megoldás is, csak kiszúrta, hogy melyik az a lehetőségek közül. De ezzel a mostanival nem birkózott meg. Fogalma se volt a témáról. Bezzeg Barbi! Szinte pár perc alatt végigikszelte az egészet. Aztán történt valami. A lány fogta a dolgozatát, egy gyors mozdulattal kicserélte a sajátjával, és már töltötte is. Mikor végzett, ugyanolyan gyorsan visszacserélte a lapokat. Ez most mit csinált? Megcsinálta a feladataimat? De miért segít nekem? Tutira akar tőlem valamit. Jaj, de nyálas ez a liba. Azért szép volt tőle. A szünetben kellemetlenül érezte magát az eset miatt, így csatlakozott megmentőjéhez.
– Barbi! Szeretném megköszönni a segítséged – fordult felé.
– Nagyon szívesen. Nem nagy ügy, gyorsan megcsináltam, nem volt nehéz – mosolygott rá. Irigyelte a mosolyát. Már nem is emlékezett rá, ő mikor volt jó kedvű utoljára. – Ha kicsit is figyelnél az órákon, könnyen menne neked is. Nem vagy buta lány!
– Köszi. Nem szeretem az iskolát.
– Azt észrevettem. De miért nem? Még mindig jobb, mint dolgozni.
– Fogalmam sincs, milyen melózni. Még sose csináltam. Eddig csak tanultam. Illetve, ez túlzás, eddig csak tanítottak. Irigylem a jó kedvedet. Téged nem gúnyolnak itt? Nem kacarásznak a hátad mögött?
– Ó, dehogynem! De én ezt már megszoktam. Ha észreveszem, magamban én is elkezdem gúnyolni az illetőt. Jó játék, szórakoztató. Nézd csak azt a két szőkét ott a sarokban. Felénk néznek, és egymásnak suttognak. Tuti, hogy mi vagyunk a téma. Ilyenkor arra gondolok, hogy a baloldalit most hagyta el a pasija, a mellette lévő meg bukásra áll matekból. Ostoba libák. Ha akarod, megtanítalak rá, szinte mindenkinek tudom a gyenge pontját.
– Ez jó! Ez tetszik! – Mónika először mosolyodott el, mióta új iskolába került.
Ahogy teltek a napok, egyre több időt töltöttek egymás társaságában. Mónikának furcsa érzés volt ez még, megszokta az egyedüllétet. Viszont egyre jobban érezte magát Barbi társaságában. Ilyen az, amikor barátja van valakinek? Már iskolán kívül is találkoztak. Önmagán is meglepődött, hogy felhívta a lakásukba. Nem nagyon engedett be még senkit a szobájába eddig. Ez az ő szentélye volt, de most örült, hogy megmutathatja valakinek. Elővette kisgyermekkori fényképeit, és együtt kacagtak rajtuk. Még az órákon is aktívabb lett, egyre többet jelentkezett, és odafigyelt a tanárok előadásaira. A Nap kisütött, ahogyan eddig is gyakran, de most már Mónika is észrevette.

Télen váratlan dolog történt, amire nem számítottak. A felettük lévő évfolyamba egy új diák került. Péternek hívták, és Barbihoz hasonlóan, ő is mankókkal közlekedett. Péter pár nap alatt felkavarta a lányok érzéseit. A legtöbben sajnálták fogyatékossága miatt, vagy legalábbis nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert az új fiú rendkívül jóképű volt. Bármelyikük elfogadta volna barátjának, de a mankók nagyon zavarták őket. Kivéve Barbit és Mónikát, akik első látásra szerelmesek lettek belé. Nem beszéltek róla egymás között, valamiért mindketten magukban tartották az érzéseiket. Bár már szinte minden titkukat felfedték a másik előtt, Mónika mégis titokban tartotta, hogy Péter elhívta moziba. Rögtön tudta, ez bizony egy randi. Élete első randija. Volt idő, nem is olyan rég, mikor még úgy gondolta, neki nem lesz párja. Nincs olyan férfi, aki érdeklődne iránta. És most mégis megtörtént. Este teljesen tanácstalanul nézett a tükörbe. Igen, tudta, most csinosnak kell lennie, de fogalma se volt, mit tegyen. Elővette sminkkészletét, amit mindössze egyszer használt unokanővére esküvőjekor, és szolidan kifestette magát. Mit is kezdjek a hajammal? Ha becsavarom, az jó lesz? Vagy legyen fiatalosabb, lazább? Inkább kivasalom egyenesre.

Péter az egész randi alatt előzékenyen, udvariasan viselkedett vele, és ő érezte, hogy a benne bimbózó szerelem egyre jobban nő. Alig bírta kivárni, hogy megossza élményeit barátnőjével. Amikor hazaért, mindent leírt naplójába, amit egyszerre kezdtek el írni Barbival. Még az egyik kirándulásuk alatt vettek mindketten egy bőrkötésest, és megfogadták, hogy minden nap írnak bele pár sort, és talán majd egyszer meg is mutatják egymásnak. Másnap örömmel mondta el, hogy túl van élete első igazi randiján, és sokkal jobban sikerült, mint azt álmodni merte. Boldogan mondta ki a szavakat: Szerelmes vagyok!

A naplókba aznap is írtak a lányok. Mónika mindössze két szót: Boldog vagyok! Barbi se sokkal többet: Ez életem legszomorúbb napja! De legalább Mónika boldog. Az elkövetkező hetekben furcsa eset állt elő. Mintha kicserélték volna őket. Mónika életvidám lett, mosolygós, Barbi pedig egyre inkább magába fordult. Szinte minden nap hallott barátnője kapcsolatáról részleteket, amik felértek számára egy késdöféssel. Nagyon szeretett volna örülni a boldogságának, de nehezére esett. Eltelt egy hónap a naplók vásárlása óta, és Mónika azzal az ötlettel állt elő, hogy ennek alkalmából közösen olvassák fel egymásnak, mit írtak bele. Érdeklődve várták a tanítás végét, és miután felmentek a szobájába, neki is kezdtek. Barbi sorait érdeklődve olvasta barátnője, különösen az írás stílusa érdekelte. A szerelmes részeknél mindig halkabban olvasott, kicsit fájtak neki ezek a sorok. Félve nyújtotta át sajátját, de mivel megfogadták, hogy nem lesz titkuk egymás előtt, tudta, előbb-utóbb úgyis kiderülnek érzelmei Péter iránt. Amikor ehhez a részhez ért barátnője, azonnal észrevette arcán a döbbenetet. Egy kicsit meg is nyugodott, most már nincs semmi titka. Mónika nem szólt semmit, végigolvasta az egészet, majd átölelte.
– Nagyon sajnálom. Nem tudtam róla. Te vagy nem csak a legjobb, de az egyetlen barátnőm is, és nem akarok neked fájdalmat okozni.

A következő randijára egy előre elgondolt tervvel ment. Semmiképpen sem akart bánatot okozni barátnőjének, a megoldáson gondolkodott egész éjszaka. Pétert nem akarta elveszteni, viszont támadt egy jó ötlete.
– Szia, kedves! – köszönt neki.
– Szia, szépségem! – mosolygott rá a fiú.
– Beszélni szeretnék veled egy komoly dologról.
– Rendben, mondd csak!
– Milyennek találod Barbit, a barátnőmet? Tetszik neked?
Pétert kicsit meglepte a kérdés. Nem tudta, vajon hova lyukad ki szerelme.
– Igen, meglehetősen csinos lány. Ráadásul elég kedvesnek is tűnik. Miért kérded?
– Szerintem is nagyon kedves, ő egy igazi barát és nagyon jó ember. El kell árulnom valamit.
– Mondd már, kíváncsi vagyok!
Barbi gondolkodott kicsit, hogyan is adja elő tervét, mert azért nem egy mindennapi dolgot eszelt ki. Összeszedte magát, majd belefogott.
– Barbi szerelmes beléd.
A fiú nem nagyon lepődött meg.
– Az igazság az, hogy amikor megláttalak titeket, egy kicsit gondolkodtam, melyikőtöknek is udvaroljak. Mindketten csinosak vagytok, nem volt könnyű döntés.
Mónika szemei felcsillantak a hallottaktól, ezt nagyon jó hírnek vélte.
– Ez szuper! Kérlek, ne sértődj meg attól, amit most mondok. Mennyire vagy konzervatív?
– Konzervatív? Nem igazán, elég modern gondolkodásom van.
– Szóval arra gondoltam, hogy ha elég nagy a szíved, szerethetnél mindkettőnket is.
– Hú, hát erre nem számítottam. Az én szívem óriási – nevette el magát. – Mire gondolsz pontosan?
– Mi, rokkantak, amúgy se élünk átlagos életet. Ritkák az őszinte barátaink, szerelemről pedig a legtöbbünk csak álmodozik. Szeretném, ha a barátnőm is boldog lenne. Járhatnál mindkettőnkkel. Engem nem érdekelnek a konvenciók. Mondjuk, egyik héten velem, a következőn Barbival. Mit gondolsz?
Péter szemei kikerekedtek nevetés közben.
– Te aztán tényleg nem vagy egy átlagos csajszi. Tudod, mit? Benne vagyok, próbáljuk ki a dolgot. Ez nekem nagyon érdekesnek tűnik. Hallottam már többnejűségről más kultúrákban. Ha nekik az jó, lehet, nekünk is működni fog.

3 hét 2 komment

– Készülj, Panka, azonnal indulunk!
– Igen, anya! – A kislány belebújt cipőjébe, megfogta hátizsákját és még egyszer körbenézett a szobájában. – Már készen is vagyok.
Szüleivel beültek a frissen polírozott autójukba és elindultak. Hosszú út állt előttük, a Balatonra mentek.

*

– Készülj, Erik, nehogy lekéssük a vonatot!
– Már készen vagyok, mehetünk! – mosolygott a fiú, és elköszönt testvéreitől.
Édesanyjával elindultak a metró felé, hogy a Keletiben felszálljanak a Siófokra menő gyorsra.

*

A nap vakítóan ragyogott, az időjárás-előrejelzés szerint csodálatos hetük lesz, semmi eső, semmi lehűlés. A tábor előtt már gyülekeztek a gyerekek a hozzátartozóikkal és várták az utasításokat. Panka és Erik jó barátok voltak, szerettek volna egy faházba kerülni, de már korábban közölték tanáraik, hogy a fiúk és a lányok külön-külön lesznek elszállásolva. Egyszerre pillantották meg egymást és széles mosollyal siettek a másik felé.
– Szia! Jól utaztál? – kérdezte Erik.
– Szia! Kicsit sokáig tartott. Ami azt illeti, elég unalmas volt, végig csak a nyaralásra gondoltam. Mit fogunk csinálni? Hideg lesz-e a víz? Jól fogjuk-e érezni magunkat?
– Láttál valami érdekeset útközben?
– Érdekeset? Hát, ha neked az autópálya érdekes, akkor igen. Igazából semmit, alig vártam, hogy megérkezzünk. Anya is ideges volt, hogy minél előbb visszaérjen és dolgozni tudjon. A te utad milyen volt?
– Hú, rengeteg mesélni valóm van. De most úgyis várnunk kell, ráérünk. Szóval, először lementünk az aluljáróba a metróhoz. Volt ott pár hajléktalan, de ilyeneket már láttam. Viszont a vonaton nagyon érdekes volt minden. Három idegennel ültünk egy fülkében. Volt egy nálunk fiatalabb kislány, ő egy csomót sírt, ami engem zavart is kicsit, mert gondoltam, hogy nézem a tájat. Elég érdekes mozgó vonatból nézelődni. Mintha mozognának a fák. Végül csak egy keveset sikerült, mert egy idős néni folyamatosan beszélt hozzám. Először csak dicsért, hogy milyen szép kisfiú vagyok, aztán már mindenféle kajával kínálgatott. Volt nála pogácsa, meg szőlő. A pogácsából elfogadtam egyet, mert láttam anyun, hogy bólogat, vegyek nyugodtan. Elég finom volt, sajtos. Gondoltam, most már leszáll rólam, de nem így történt, hanem folyamatosan kérdezgetett. Jó tanuló vagy, fiam? Testvéred van? Nem akartam udvariatlan lenni, így mindig válaszoltam neki. De azért maradt időm a nézelődésre is és sikerült is meglátnom pár vadnyulat és két őzikét is.
– Őzet már én is láttam, az állatkertben.
– Egy idős bácsi is a fülkénkben volt, ő volt a legviccesebb. Kérdezte, hogy van-e barátnőm, akinek udvarolok. Aztán elővett egy csomag kártyát és meg akart tanítani snapszerozni. Játszottam vele és már kezdem érteni a szabályokat, de még nem minden világos. Párszor nyertem is ellene, de szerintem csak hagyta magát. Ilyenkor mindig megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok. Hamar eltelt az út, remekül szórakoztam közben. Remélem a tábor is ilyen izgalmas lesz.
Hirtelen egy tanár kiáltott fel hangosan.
– Mindenki jöjjön közelebb. Szülők és gyerekek is, eligazítást tartok.
Megtudták a szálláshelyüket, pár szabályt ismertetett, majd megkérte a szülőket, hogy búcsúzzanak el.
– Sziasztok! – nézett Panka az egyre türelmetlenebb anyukájára és szélesen mosolygó apukájára.
– Szervusz, kislányom. Vigyázz magadra! Egy hét múlva jövök. Apádnak dolga lesz éppen.
– Rendben. Anya?
– Igen?
– Ne kocsival gyere! Vonattal akarok hazamenni.

3 hét 2 komment

Kovács Lászlóné, a falu lakosságának nagy részének Julika, aki távolságot tartott tőle, annak pedig Kovácsné kezében volt jelképesen a kulcs a polgármesterhez. Minden Julikán keresztül zajlott, aki hivatalosan takarítónő volt a hivatalban, de ő ezt nem szerette hallani. Ha bemutatkozott, mindig azt mondta, hogy ő a falu mindenese. Nagy eseményre készült, mert a fővárosból vártak vendégeket, és a jegyző rábízta a vendéglátást. Már előre boldog volt, hogyan nyalják meg a tíz ujjukat azok a pesti emberek az ő sajtos pogácsája után. Szépen összeírt egy listát, mit is kell vennie a boltból, majd elindult.
– Szervusz Marikám! – üdvözölte a kisbolt tulajdonosát, aki egy személyben eladói posztot is betöltött.
– Szép napot, Julikám! Mit adhatok?
– Hoztam egy listát, ide felírtam mindent, ami kell – adta át a cetlit mosolyogva. – Én vagyok a felelős, hogy minden rendben menjen a nagy fogadáson.
– Miféle fogadáson?
– Hát te nem is hallottál róla? Fontos emberek jönnek a falunkba, egyenesen Budapestről.
– Értem. Akkor odafigyelek, hogy csak szép árut vigyél – válaszolta Marika, majd komótosan nekiállt összeszedni a listán lévő dolgokat. Egyszer csak megakadt a szeme az egyik soron, és szomorú arccal szólt vevőjéhez. – Julikám, mi nem tartunk pezsgőt. Azt nem tudok neked adni.
– Micsoda?! Nem tartotok pezsgőt? Hogy-hogy?
– Nem vinné itt azt senki. A legtöbben a házijukat isszák, meg néha sört. Az van. Adjak belőle? – nézett reménykedve az egyre idegesebb Julikára.
– Sört? Megbolondultál? Majd pont sört adunk ezeknek az uraknak. A jegyző asszony világosan közölte, hogy pezsgő kell. Most mit csináljak? Már a városba se tudok bemenni, nincs rá időm.
– Először is nyugodj meg, hadd gondolkodjak egy kicsit. Én még vevőt nem hagytam cserben, most se teszem. Nézzük csak, mi is az a pezsgő? Végül is csak egy szénsavas alkoholos szőlőlé, nem igaz?
– És?
– Te, Julis, nekem van egy ötletem!
– Mondd már végre, nem látok az idegtől!
– Na, ide figyelj! Előre kitöltött pezsgővel fogod őket megkínálni. Szép poharakba kitöltve viszed be nekik – Marika már mosolygott.
– De mit, ha egyszer nincsen?
– Nyugalom. Viszel traubisodát, az szénsavas szőlőlé. Kiöntöd egy edénybe, majd egy kis vodkát locsolsz bele, így meglesz az alkohol is. Összekevered, és szépen merőkanállal kiadagolod a poharakba. Ennyi az egész! – majd győzelemittasan összecsapta tenyereit.
– Te, Maris! Ha ez beválik, én esküszöm, áldani fogom a nevedet, míg élek.
Julika az utasítás szerint járt el, bár fogalma se volt, mennyi vodkát is öntsön a szőlőléhez. Úgy vélte, nem szabad sajnálni, így egy fél üveggel beleöntött. Gondosan megkavargatta, majd miután a kicsit nyitott ajtón keresztül meghallotta, hogy véget értek a beszédek, és nekiláttak a pogácsájának, szépen kiadagolta házi pezsgőjét a poharakba. Megemelte a tálcát, de a térdei megremegtek az izgalom miatt, így inkább bement a terembe az ital nélkül.
– Ízlik a pogácsa? Nemrég sütöttem, még meleg – mosolygott a vendégekre, akik sűrű fejbólogatással jelezték, hogy ízlik nekik. Esdekelve nézett Etelkára, a falu jegyzőjére, majd megfogva a könyökét, lassan elkezdte húzni az ajtó felé.
– Mit szeretnél? – nézett rá kérdőn Etelka.
– Jegyző asszony! Segítsen egy kicsit nekem. Szolgálja fel a pezsgőt, nekem kicsit nehéz az a tálca.
– Rendben, beviszem.
Miután koccintottak, és Julikát már csak egy hajszál választotta el a szívinfarktustól, az egyik férfi vendég elismerően szólt.
– Ez igen! Elég ütős ez a pezsgő. Szerintem ez legalább húsz százalékos. Milyen márka? – kérdésével a polgármesterhez fordult, aki azonnal tovább hárította a válaszadást.
– Nálunk Julika a mindenes. Julika, milyen márkájú pezsgőt kaptunk? – nézett felé.
A falu mindenese összeszedte maradék lélekjelenlétét, megpróbálta legyűrni remegését és magára erőltetni egy kisebb mosolyfélét.
– Drága polgármester úr! Én ilyen fontos személyeknek nem szolgálok fel holmi bolti pezsgőt. Ez természetesen házi. Csak ez a méltó egy ilyen eseményhez.
A vendégek szája tátva maradt a csodálkozástól, a kérdést feltevő férfi nem is rejtette véka alá elismerését.
– Gratulálok önöknek a falujukhoz. Mennyi tehetséges ember van itt, még pezsgőt is készítenek, el vagyok ragadtatva.
Julika aznap a mennybe ment, három napig emelt fővel járta faluja kis utcáit, és szélesen mosolygott mindenkire.

1 hónap Nincs Komment

Miután Éva beleharapott a tiltott gyümölcsbe, Isten haragja azonnal lecsapott: – Megszegtétek egyetlen parancsomat, kiűzetlek titeket az édenből!
Hirtelen megremegett alattuk a föld, sötét felhők gyülekeztek, és villámok tucatjai csaptak le melléjük. Menekülésre kényszerültek, minél messzebbre. Órák óta szaladtak, alig kaptak már levegőt, mire lecsendesedett körülöttük a világ. Ekkor tudtak először körbenézni. A táj kietlen volt, itt-ott egy bokor, magányos fák, állat sehol. Lépteik lelassultak, szinte már vonszolták lábaikat, mikor megpillantottak egy férfit, aki őket figyelte.

Ádám
“Az ott csak nem egy férfi, mint én? Erről nem volt szó, hiszem Isten azt mondta, én vagyok az egyetlen. Hogyan került ez ide? Hol van az a sok jó, amit a kígyó ígért? Én csak egy kis változatosságra, izgalomra vágytam. Azt sziszegte, nem bánom meg, életem legjobb döntése lesz otthagyni a paradicsomot. Itt fázom, már éhes is vagyok. Fájnak a lábaim és annyira sivár itt minden. Ki ez a férfi? Észrevett vajon minket? Mit csináljak? Éva vajon észrevette? Ezentúl ő is parancsolni fog neki? Mi lesz, ha ő mellé áll? Az kizárt, mégiscsak belőlem teremtődött. Gyorsan elkanyarodok vele, hátha nem látta meg. “

Éva
“Az ott csak nem egy férfi, mint Ádám? Hát mégiscsak igaza volt a kígyónak, sok új és izgalmas dolog vár itt ránk. Érdemes volt hallgatnom rá és az alma is finom volt. Miért tiltotta tőlünk Isten? Most már két férfi lesz velem, vagy választanom kell közülük? Lehet, megtartom mindkettőt, úgy mégis csak változatosabb lesz, és Ádám se fog annyira parancsolgatni. Sok ilyen kellemes dolog vár még itt ránk? Nagyon izgatott lettem. Miért nem ettem előbb abból a gyümölcsből? Ki gondolta volna, hogy ilyen jó dolgok vannak a paradicsomon kívül. Ádám vajon észrevette? Ő mit szól hozzá? Lehet, van itt nő is. Ha férfi van, nőnek is kell lennie. Most miért ráncigálja a kezem? Rossz irányba vezet!”

1 hónap 1 Komment

Hmm, azt hittem szebb a mennyország. Na jó, ez ironikus volt, persze, hogy nem ott vagyok. Elmondhatnám szépen is: szerető tulajdonosom azt a döntést hozta, hogy kiemelt értékeimre való tekintettel egy méltóbb környezetet keres nekem, és ezt meg is találta ebben a szép fémdobozban, ami megóv az esőtől és a vandál kezektől. Persze nem vagyok bolond, így maradok a realista megközelítésnél: kibasztak a kukába. Azt hiszem, lassan itt a vége. Még nem tudom, milyen formában jön el, talán újrahasznosítanak – ennek legalább lenne értelme –, de az is lehetséges, hogy kikötök egy büdös szeméttelepen, és szép lassan elrohadok. Utóbbi nem a legszebb vég, de legalább nem égettek el. Még csak azt se mondhatom, milyen hosszú életem volt, az első oldalamon lévő dátum szerint mindössze tizennégy évet éltem.

Akkor most várok. Kicsit nosztalgiázom közben, mert azért szép éveim voltak. Alkotóm gyönyörű sorokkal írt tele. Még emlékszem, mily sok órát töltött a foteljében ülve, és mennyit gondolkodott közben. Számítógépre vitte az elkészült verseit, majd összerendezte őket, és nemsokára egy nyomdában láttam meg a napvilágot. Milyen boldog volt akkor! Felemelt, és mélyen belém szagolt. Szeretett engem, határozottan szeretett. Vajon tudja, hogy az enyészeté leszek? Valószínűleg nem, a szíve is megszakadna tőle. Az enyém is megszakad. Tessék? Hogy egy könyvnek nincs is szíve? Ezen most jót kacagok. Már hogyne lenne. Tessék csak beleolvasni a soraimba. Tele van szívvel, lélekkel, és érzésekkel. Pont nekem ne lenne szívem! Hoppá, hiszem, nem vagyok egyedül. Ott egy József Attila kötet is, emlékszem rá, a harmadik szomszédom volt a polcon. Ami azt illeti, őt se vették le sokszor a helyéről. Ez méltatlan. A tulajdonosom nem lehetett nagy versbarát. Akkor viszont minek kellettünk neki? Dísznek? Végül is, ez könnyen előfordulhat. Van, aki csak lakásdísznek használja a könyvespolcot. Aztán felújítja a környezetét, és az új koncepcióba már nem férünk bele. Keres helyettünk valami divatosabbat, menőbbet. Szomorú? Kicsit az, de ez az ő lelki szomorúsága, a történetem tragédiája nem őbenne rejlik. Inkább abban, mennyire felesleges volt a sok belém fektetett munka. Miért nem ajándékozott oda valakinek? Akár egy könyvtárnak. Vagy le is tehetett volna a földszinti asztalra, valaki csak örült volna nekem. Elpazarolt világ ez, jobb is, ha itt hagyom örökre. Rendben, nem vagyok olyan szép karcsú, mint egy pendrive, viszont az illatom határozottan kellemesebb. Az élet egy nagy szerencsekerék. Isten pörgethette volna úgy is, hogy olyan gazdához kerüljek, aki méltóan szeret, és vigyáz rám, akinek nem csak dísz vagyok a polcán, hanem néha belém is olvas. Milyen idillikus lett volna. Értelmet nyertek volna a szavak, mondatok, a sok tartalmas gondolat. Miért nem látja bennem valaki az értéket? Hogyan lehetséges ez?

Jaj, vakítanak a napsugarak! Kinyitották a kuka tetejét. Egy szomorú arcú férfi néz le rám. Kiemelte a József Attilát. Azt hiszem, ő egy hajléktalan. Már én is az vagyok. Kiabálnék, ha lenne hangom: – Hé, én is itt vagyok! Vigyél magaddal engem is! – Megfogott! Ez az, csak vigyél el innen. Keress egy új otthont nekem, még oly fiatal vagyok, még annyi örömöt adhatok a világnak. Talán bevisz egy antikváriumba, vagy kivisz a bolhapiacra, ezekről jókat hallottam. Ott nem hagyják pusztulni az értékeket, megbecsülik a hozzám hasonlót. Szervusztok! Nagyon örülök nektek! Milyen szépen összegyűltünk ebben a büdös szatyorban. Ez a bűz most reménnyel tölt el. Mélyen magamba szívom, mert talán egy szebb jövő reménye. Igen, hiszek benne! Ne beszéljek annyit? Miért vagytok ilyen szomorúak? Az élet szép! Csak higgyetek benne, én is azt teszem.

 

 

2 hónap 3 komment

Eszter rohant az óvodába. Elhúzódott egy munkahelyi ügye, és még időben akart odaérni. Mindig kellemetlennek érezte, ha be kellett telefonálnia. Meglepetésként fogadta, hogy Virág már átöltözve várta.
– Szia, kicsim! Hogy telt a napod? – mosolygott rá.
– Jaj, ne is kérdezd, anya! Borzalmas egy nap volt!
– Ne is kérdezd, anya? Borzalmas egy nap volt? Egyre választékosabban beszélsz, ez tetszik. Mi volt benne olyan borzalmas, mesélj.
– Ez a Peti nem hagy békén. Ma például el akart gáncsolni – kezdte Virág a panaszáradatot. – De nem sikerült neki. Eldugta a fogkefémet is, csak sokára adta vissza, amikor már szóltam Marika néninek. Építettem kockákból egy várat, de ő meg ledöntötte. Az egész napomat tönkreteszi.
– Ez igazán nem szép tőle. Holnap szólni is fogok az óvó nénidnek, hogy fegyelmezze meg. Jó lesz így?
– Ja igen, és most jut eszembe, hogy felcserélte a cipőimet, a jobbat a ballal kicserélte. De én nem vagyok hülye, felismerem így is őket.
– Ennek igazán örülök, de ne használd a hülye szót. Még magadra se.
– Érdekel is ez most engem. Teljesen felbolygatta az életem. Anya! Én szerelmes vagyok!
– Szerelmes? Mégis kibe?
– Hogy-hogy kibe? Hát nem figyelsz rám? Hát a Petibe!

2 hónap 2 komment

Anna gyakran böngészett a neten új receptekre vadászva, szeretett különleges ízeket kipróbálni, és szerencsére szerelme, Zoltán is partnere volt ebben. Talált is egy izgalmasat, amit eddig még sose próbált, így fogta bevásárlókosarát és kiment a piacra. Hamar elkészült a fogással, türelmetlenül várta haza párját, mert kíváncsi volt, milyen arcot vág hozzá. Na de náluk semmi se történik csak úgy egyszerűen, minden apróságot megfűszereznek egy-két poénnal. Ettől voltak igazán összeillőek, mindkettőjüknek remek humora volt. A laptopja böngészőjébe beírta a kínai különlegességek szót, majd miután megtalálta amit keresett, úgy hagyta. Zoltán első dolga volt a cipője levétele után az e-mailjeinek átnézése. Ez most is így történt, pontosan, ahogy Anna eltervezte.
– Mit főztél ma, drágám? – szólt ki a konyhába.
– Hortobágyi palacsintát. De már jöhetsz is, megterítettem.
Pár perc múlva az asztalnál ültek és roséborral koccintottak. Szerettek együtt étkezni, legyen az ebéd vagy vacsora, és igyekeztek is úgy alakítani munkájukat, hogy erre minél többször kerüljön sor.
– Azt gondoltam, kitalálsz megint valami újdonságot – mosolygott szerelmére.
– Ez pontosan így is történt. Nem szokványos hortobágyit csináltam. Kíváncsi vagyok, felismered-e, milyen húsból készült? Szerintem jó lett, nekem ízlik.
Zoltán nekilátott az ebédnek, kóstolgatta alaposan, de minden tippje mellé lőtt.
– Szerintem ez valamilyen belsőségből lehet, más a textúrája, nem olyan omlós, puha. Mindenesetre finom. Áruld már el, mi ez.
Anna elmosolyodott, eljött az ő ideje, és ezt ki is fogja élvezni maradéktalanul.
– Hát jó, elárulom, ha nincsen több ötleted. Ma reggel böngésztem a neten különlegességek után kutatva, és a távol-keleti konyhában találtam ezt az alapanyagot. Fura, sose gondoltam volna, hogy a kutyahús is ugyanolyan hús, mint a többi, és mennyi étel készíthető belőle – sikerült teljesen komolyan elmondania, amit már előre kitervelt.
Zoltánnak beugrott a laptopon látott oldal, majd pár másodperc alatt kiment a vér a fejéből és elsápadva nézett rá. Nem tudta, mit gondoljon, csak reménykedett, hogy egy rossz vicc áldozata lett. Nézte szerelmét, aki nyugodtan falatozott tovább és ettől még riadtabbá vált.
– Hol van Bodri? – szinte öntudatlanul jött elő belőle a kérdés. Legtöbbször már a lábaira ugrált fel kis kedvence, mihelyt belépett a kapun. Előfordult, hogy nem látta meg azonnal, ha mélyen aludt, vagy épp csavargott a szomszéd kutyáival, így nem is tűnt fel eddig a hiánya.
– Drágám, tudom mennyire szereted Bodrit, ezért is gondoltam, ha már kipróbáljuk a kutyahúst, akkor legalább ő legyen az. Azt írták a neten, hogy a kínaiaknál ez gyakran előfordul. Bár, hozzáteszem, be van tiltva. De hát mi imádjuk a tiltott dolgokat, nem igaz? – remekül színészkedett. – De miért vagy olyan sápadt és miért vágsz ilyen rémült képet? Rossz ötlet volt? Jaj, ne haragudj, drágám! Csak gondoltam, ez igazán különleges lesz. Kapsz másik kutyát helyette.
A férfi szemei megteltek könnyel, szeretett volna ordítani, de nem volt hozzá ereje. Halkan szólt feleségéhez:
– Mondd, kérlek, hogy ez csak vicc volt. Szépen kérlek, mondd!
Anna ránézett és bár annyira élvezte a siker ízét, mégis látva férje elkeseredettségét, megsajnálta.
– Na jó, 1-0 ide. Bodrit elvitte Szilvi sétálni, amit eszel, az pedig kakastökéből van. Megcsináltam pörköltnek, majd összeturmixoltam – odahajolt hozzá, nyomott egy csókot a homlokára, de bármennyire is sajnálta urát, hatalmas kacaj tört fel belőle.

2 hónap 3 komment

Julika néni utoljára megsimogatta Csibészt, szemei megteltek könnyel és magában elbúcsúzott tőle. Tizenhat évig volt hűséges társa, mióta férje elhunyt, a fián kívül csak ő maradt neki. Hamar elhatározta, az udvar végében lévő rózsalugashoz temeti el, szeretett ott hűsölni. Addig is betakarta kedvenc pokrócába, amit már lyukasra rágott. Szekrényéből elővette fekete ruháit, nézte egy darabig őket és úgy döntött, még ha furcsának is tartják az emberek, ő bizony meggyászolja hű társát. Belekukkantott pénztárcájába, elég lesz-e a benne lévő, majd elindult a falu közepén lévő boltba. Útközben mindenkinek köszönt, ha ismerte az illetőt, ha nem, egyszerűen így szokta meg, így nevelték a szülei. A falu népe pedig azonnal kiszúrta a gyászruhát, így, aki a házában tartózkodott éppen, az is fél órán belül megtudta, hogy elhunyt Kovács Jenő, a Julika néni egyetlen fia. A falu nyelve azokban az időkben edződött, mikor még nem volt mobiltelefon. Villámgyors volt. Otthon csendesen kipakolta szatyrából a fél kiló kenyeret, a margarint és a liter tejet. Ekkor hirtelen ötletként eszébe jutott, kellene egy kis emléktábla is kőből. Szerencsére a falunak volt sírkövese, így nem kellett messze mennie a megrendeléshez. Pihent pár percet a konyhában, majd elindult. Ha haláleset történt náluk, a sírköves és a helyi pap az elsők között voltak, akik értesültek róla, most se érte váratlanul az iparost látogatása.
– Őszinte részvétem Julika néni – tessékelte be az ajtón. – Miben segíthetek?
– Szeretnék egy szép sírkövet rendelni.
– Rendben. Beszéljük meg a részleteket. Mikorra szeretné?
– Holnap reggelre.
– Holnap reggelre? De minek ilyen gyorsan? Ehhez több idő kell, tudja jól!
– Most csak egy egészen kicsit szeretnék, olyan hússzor harminc centis körülit. Azzal elkészül reggelre.
Antal, vagy ahogy mindenki hívta, Tóni arcán megjelent a csalódottság. Csodálkozott is, mert eddig nem tartotta fösvénynek Julikát, de aztán arra gondolt, biztosan csak átmeneti lesz a tábla, míg el nem készül a méltó sírkő fia sírjára.
– Mondja csak, kedves, mikor lesz kiharangoztatva? Már nagyon illendő lenne.
– Gondoltam rá én is, de szerintem az már túlzás lenne. Még a fekete ruhába se voltam biztos, felvegyem-e.
Tóni erre nem mert válaszolni, úgy megrökönyödött. A következő gondolata már az volt, hogy biztosan megbolondult az öreglány, a gyász elvette az eszét.
– De azért misét csak csináltat – nyögte ki hirtelen.
– Misét? Ne bolondozzon már velem. Ki hallott már ilyet?
– Ahogy gondolja, ahogy gondolja. Ne idegesítse fel magát, bőven elég most ez a tragédia is. Mondja drága, miben hunyt el?
– Hát…, úgy egyszerűen csak kimúlt. Lejárt az ideje, öreg volt már.
A sírköves éppen azon morfondírozott, hívja-e a körzeti orvost, aztán úgy döntött, jobb, ha nem avatkozik bele és minél előbb letudja ezt a munkát.
– Írjak valamit a kőre?
– Igen. Diktálom. Középre: Csibész, alatta kisebb betűkkel: Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.

2 hónap Nincs Komment

Az amazóniai esőerdő csendjét Lóri, az arapapagáj hangja verte fel. Már amennyire sikerült neki, mert az itteni csend nem ugyanaz, mint a világ legtöbb táján. Ha éppen nem történik semmi különös, az erdő állatainak nesze akkor se biztosít némaságot. Lóri azonban nagyon igyekezett, rikácsolt, ahogy a torkán kifért, állatról állatra repült, hogy közelről újságolja el a nagy hírt. Papagájtársai látva igyekezetét, besegítettek neki, és nemsokára már több tucatnyi madár vitte az információt.
– Migránsok jönnek! Százával, ezrével! Migránsveszély!
A rémült állatok nem tudták, mit tegyenek ilyen helyzetben. Féljenek-e, vagy inkább meneküljenek? Aki csak meghallotta, azon kezdett gondolkodni, miféle állatok jöhetnek. Vajon ragadozók? Itt akarnak letelepedni, vagy esetleg csak átutazók? Elbújjanak, vagy talán fel kellene venni velük a harcot? A tanácstalanság eluralkodott a dzsungelben. A kiabálásra Morgó, a jaguár is felfigyelt és magához intette Lórit, aki közelebb szállt hozzá. Persze, nem túl közelre, ismerve Morgó étvágyát és gyors mozgását.
– Most ne félj tőlem, gyere közelebb. Tudni akarom, mi történik.
A kis papagájnak pedig be sem állt a csőre, csak ontotta magából a látottakat.
– Pár kilométerre értek az emberek, azokkal a furcsa gépeikkel. A fák csak úgy dőlnek ki a helyükről, az erdő egyre csak fogy. Számtalan állat menekül, egyre közelebb érnek.
Morgó hamar megértette a helyzetet, ami nem volt nagy meglepetés neki. Már többször hallott az ember pusztító tevékenységéről, de nem fordított neki nagy figyelmet. Úgy volt vele, ez más állatok problémája, nem az övé. De most láthatóan változott a helyzet, és most őket is elérte a veszedelem. Felnézett Lórira, és utasításokat adott neki.
– Folytasd tovább a rikácsolásodat, jusson el minél több állathoz. De a szöveg a következő legyen: Aki csak tud, azonnal jöjjön a nagy tisztásra, gyűlést tartunk.
Lóri szót fogadott, és folytatta repülését.
– Migránsveszély! Figyelem! Mindenki jöjjön a nagy tisztásra, gyűlés lesz!
Morgó hamar odaért a helyszínre, a dzsungel egyik leggyorsabb állata volt, de türelmesen várt a többiek érkezésére. Ritka eset volt a dzsungel életében a közös gyűlés, talán évente ha egyszer tartottak ilyet, tűzvész, vagy az egyik faj túlzott elszaporodása esetén. Kimondatlan szabály volt, amit mindenki tudott, hogy ilyen kivételes alkalmakkor tilos egymást megenni, a ragadozóknak vissza kellett fogni magukat. Sebességüktől függően sorra érkeztek, legelőször a madarak, aztán viszonylag hamar a majmok is megjelentek, majd ideértek a tapírok, a rét lassan betelt, Morgó pedig csendre intette őket.
– Figyelem, figyelem! Elegen vagyunk, sajnos a lajhárokat nem tudjuk megvárni, mert gyorsan kell cselekednünk. Aki nincs itt, annak adjátok át az információkat. Az a helyzet, hogy veszély fenyegeti a területünket, több száz állat rohan felénk, hamarosan meg is tapasztaljuk. Össze kell fognunk a nyugalmunk biztosítása végett. Egyelőre kénytelenek leszünk eltűrni a jelenlétüket, de a problémát meg kell oldanunk.
Egy skarlátarcú majom rémülten szólalt meg a tömegből.
– Miféle állatok jönnek? Ragadozók? – kérdése a többieket is érdekelte, mert újra nagy hangzavar keletkezett.
– Maradjatok már csendben! – üvöltött egy hatalmasat Morgó. – Mindenféle állat jön, ragadozók is. Az ember megsemmisítette a területüket, így szerencsétlenek rohannak, ahova tudnak. Nyugodjon meg mindenki, kitaláltam egy tervet, mert ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, pár hónap, vagy talán csak pár hét múlva a mi területünk következik. Most pedig az összes fajból egy valaki maradjon itt megbeszélésre, a többiek széledjenek szét. Próbáljatok kedvesek lenni a fajtársaitokkal, és lehetőségeitekhez képest befogadni azokat. Ha nincs rá lehetőség, tanácsoljátok nekik a továbbhaladást.
Az állatok elindultak vissza az élőhelyükre, akik maradtak, azok közelebb mentek Morgóhoz. A rét kiürült, a hangzavar is jócskán csendesedett, így a jaguár a többiek felé fordult.
– Figyeljetek rám! Gyorsnak kell lennünk, mert ez most nem játék, az embert meg kell állítanunk. Lehet, hogy hatalmasnak gondolja magát, de van köztünk, aki gyorsabb nála, aki erősebb nála, aki tud repülni.., szóval, méltó ellenfelek vagyunk, és le fogjuk győzni őket – körbenézve elégedetten látta a többiek figyelmét, így folytatta.
– Mindenkinek más lesz a feladata, de összehangoltan fogunk támadni. A ma éjszakát jelölöm ki rá, addig még van időnk felkészülni. Kezdem a madarakkal: nektek egy feladatotok lesz, amihez már most kezdjetek hozzá. Értesítenetek kell a környéken lévő összes állatot, aki most nincs itt, vagy nem az erdőben, hanem a folyónál él, a tervünkről. Őket is várjuk, mert a veszély őket is eléri előbb vagy utóbb. A kajmánoknak mindenképpen szóljatok, jó erős fogaik vannak. Értessétek meg velük a helyzet fontosságát, sötétedés után várjuk őket is, a cél az emberek és a gépeik elpusztítása. Repülhettek is, nincs vesztegetni való időnk – szavai után a kolibritől kezdve a tukánig, mindenki felszállt.
– Most a többiekhez szólok. A cél nekünk is ugyanaz, de mindenki vigyázzon magára. Az embernek fegyverei vannak, amivel meg tud ölni minket. Ezeket jobb, ha elkerülitek, de szerintem, mire észbe kapnak, már egy se marad közülük a környéken, annyian vagyunk. Aki erős, az menjen neki a gépeknek, törje, zúzza mind, minél kisebb darabokra. Akinek halálos mérge van, az tudja, mit kell tennie. Ne legyen bűntudatotok, nem mi kezdtük a harcot. Remélem, ebből most tanulni fognak, és jó ideig elkerülnek minket. Sok sikert mindenkinek.
Sötétedés után beindult a gépezet, és az állatok megindultak. Próbáltak csendben haladni, amennyire tudnak, de olyan tömeg közeledett az emberek tábora felé, amitől az egész dzsungel egy nagy, mozgó állatnak tűnt. Ha tudtak volna, még a fák is megindulnak a csatába. A támadás nem tartott sokáig, az állatok mindent letaroltak, ami az emberekhez tartozott. Páran közülük el tudtak menekülni a gépkocsijaikkal, de Morgó ennek kimondottan örült. Vigyék csak a hírt a többi embernek is. Lehet, hogy itt csak állatok élnek, de nem hagyják magukat. Ez a terület az ő otthonuk, és bármikor megvédik újra és újra.

3 hónap 1 Komment

Pogácsa volt.
Krumplis.
Illata bejárta a túlmelegedett szobát.
A kályha ontotta a forróságot.
Beragadt emlékkép.
Gyereköröm.

Vajh, mi marad meg,
állandósul idővonalon?
Besárgult életképek,
szavak, mondatok?
Mi idézi fel újra
és újra a nyarat?
Azt a feledhetetlen,
önfeledt nyarat.

Ebihalat fogtunk.
Volt belőle sok.
Aztán elengedtük.
Abban a kis pocsolyában.
Anyám főzött.
Majd este hazamegyünk.

Miért jó visszaemlékezni
jelentéktelen dolgokra,
az utcabeli gyerekekre,
a labdára, egy mosolyra?
Hisz nem történt semmi,
csak űztük az unalmat,
keresve az izgalmat,
kerülve a nyugalmat.

Az első cigi.
Le se tüdőztük.
Játszottuk a nagyfiút.
Béna, aki nem gyújt rá.
Bolondok voltunk.
De bénák nem, rágyújtottunk.

Már semmi nem lesz ugyanaz,
megjelent a felelősség,
tervezés, gondok,
feladatokból bőség.
Már le se merek ülni a fűbe,
a kullancsokra gondolok,
csak reménykedem, hogy a
felnőttek is néha boldogok.

Festett tojásokkal játszottunk a réten.
Locsolásért kaptuk.
Pénznek jobban örültünk.
Párat megettünk.
Volt közte nyers is.
Fene a lustáját.

Fel se fogtuk akkor,
szabadságunk volt.
Bár vissza tudnám ezt
hozni a múltból.
Csak pár órára,
esetleg napra.
Láncok nélkül
menni ki a szabadba.

Győri Nagy Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.