Mese

Furulyázó leányka

Elolvasta:
71
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Élt egyszer egy király, s volt neki egy dalia fia, aki napjait azzal töltötte, hogy a környéken barangolt lóháton. Bejárt minden falut és várost, amely apja birodalmához tartozott.

Egyik nap is, amint lovagolt hazafelé, az útja egy sűrű, nagy erdő mellett vezetett el. Ismerte, nem egyszer vadászott benne. Sőt még azt is tudta, hogy hol, milyen fa áll.

Már majdnem elhagyta az erdőt és a távolban egy hegy tetején feltűnt apja vára, amikor egy nagy tölgy alatt egy furulyázó leánykát pillantott meg.

Még sohasem látta a lányt. Azt sem tudta, ki ő és hol lakik. Olyan szépen szólt a hangszere, hogy valósággal elbűvölte a királyfit.

— De szépen játszol, te lány — állította meg a lovát és hallgatta a furulyaszót.

A lány nem válaszolt, csak fújta a hangszerét és sejtelmesen mosolygott.

A királyfi kérdezgette mindenféléről, hogy hol lakik? Kik a szülei? Mit keres itt az erdő szélén? Hiába volt a kérdezgetés, a leányka nem felelt.

Egy idő után a királyfi megunta, és már úgyis estére járt, megsarkantyúzta a lovát, majd elvágtatott.

Pár nap múlva megint arra vitte az útja. A leányka ugyanott ült a nagy tölgy alatt és furulyázott. Most talán még szebben szólt a furulya. A furulyaszó könnycseppeket csalt elő a király fiának a szeméből.

— Áruld el, ki vagy te, szép leányka? — kérte szinte könyörögve, de a lány most sem nyitotta szóra a száját. Mintha a furulya az ajkához ragadt volna.

A királyfinak sietős volt a dolga. Kénytelen keletlen, de mennie kellett. Sajnos nem lett okosabb. A leánykáról semmit sem tudott meg.

Napok múltával újból az erdőnél járt, de a nagy tölgy alatt nem lelte a furulyázót. Pedig nagyon szerette volna megint hallani, azokat a csodás dallamokat, amelyeket a lány kicsalt hangszeréből.

Kissé csalódottan tovább lovagolt, de egy percre sem tudta felejteni a leánykát. Éjjel nappal ő járt az eszében. Még ébren is róla álmodott. Minden szellő sustorgásában a furulya hangját vélte felfedezni. Amikor csak tehette, ellovagolt az erdőhöz, hátha megint ott lesz a szépséges lány.

Ki tudja, már hányadsora ment oda, azt remélve, hogy szerencséje lesz. Egyetlenegyszer sem volt szerencséje, hogy találkozzon a furulyázó leánykával.

Ezért a királyfi nagyon szomorú lett. Végtelen keserűség kerítette hatalmába. Minden pénzt megadott volna, hogy újból meghallja a furulyaszót.

Még apja is észrevette, hogy fia szívét nagy bánat nyomja.

— Miért vagy olyan búval bélelt, fiam? — kérdezte a király. — Mondd el apádnak, hátha tudok segíteni!

A királyfi először nem akarta felfedni bánatát, de apja addig kérlelte, amíg el nem árulta. Amikor a király meghallotta, hogy fia a furulyázó leányka miatt szomorú, ijedten felkiáltott:

— Jaj, fiam, azonnal verd ki a fejedből azt a furulyázó leánykát! Életed megrontója lesz, ha azonnal nem felejted el. Annak idején, nekem is majdnem a végzetem lett. Gonosz tündérek családjából való, amelyeknek az a dolga, hogy elrabolják a fiatal legények lelkét. Örülj, hogy csak egyszer hallottad furulyázni. Aki másodszorra is meghallja az örök életére elveszett. Engem öreganyám győzött meg, hogy ne keressem, felejtsem el. Ha nem hallgattam volna öreganyámra, akkor ma én is annak az erdőn túli magas hegy egyik sziklája lennék. Nagyon kérlek, többé egy szót se beszéljünk erről a gonosz tündérről — kérlelte a király a fiát.

— Apám, csak annyit árulj el, hol laknak ezek a tündérek? — könyörgött a királyfi.

— Jobb, ha nem tudod lakhelyüket. Így talán könnyebben kivered fejedből — mondta a király és többé nem volt hajlandó beszélni a furulyázó leánykáról.

Ha fia próbálkozott is, vagy kérdéseket tett fel apjának, a király mindjárt másra terelte a szót.

De a fiút nem hagyta nyugodni a furulyázó leányka. Reggeltől estig kutatta, hol lakhatnak a gonosz tündérek?

Apja megtiltotta a várban és annak környékén, hogy az emberek segítsenek neki. A királyfi hiába kérte, senki sem volt hajlandó válaszolni kérdéseire. Ha valaki megszegte volna ezt, akkor a feje bánta volna. A király kiadta parancsba, ha ezt megszegik, akkor annak a feje hulljon a porba. Így mindenki hallgatott, még az is, aki tudta, merrefelé találhatóak a gonosz tündérek.

Ebbe a királyfi nem tudott belenyugodni. Minden nap ellovagolt ahhoz a helyhez, ahol először meglátta a furulyázó leánykát. Gyakran leült a nagy tölgyfa alá és várt, hátha megjelenik és furulyázik neki. Még az sem érdekelte, hogy varázslattal ő is kősziklává változik az erdőn túli hegyekben.

Máskor meg bolyongott az erdőben. Benézett minden bokorba, minden fa odvába, azt remélve, hátha ott rátalál a leánykára.

Egyszer aztán olyan sokáig bolyongott a fák között, hogy már maga sem tudta, merre jár. Ment, ment és váratlanul egy kis erdei tisztásra ért, ahol állt egy kicsinyke házikó, amelyben egy vénséges öreganyó lakott. Olyan öreg volt, hogy álla a földet verte, mert nem bírt kiegyenesedni.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően az öregasszonyt.

— Neked is, fiam — válaszolta. — Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?

— Keresem a furulyázó leánykát. Beleszerettem, és hallani akarom a furulyaszót. Talán öreganyám tudja, hol fogom megtalálni?

— Tudni, tudom, de édesapád megtiltotta, hogy bárki is ezt elárulja. Aki ezt megszegi, az elbúcsúzhat a fejétől.

— Drága, öreganyám — kérlelte a királyfi majdnem sírva — árulja el nekem! Ígérem, édesapám nem fogja megtudni.

A királyfi addig könyörgött, míg az öreganyó szíve megenyhült és elárulta, hol találja meg a gonosz tündéreket.

 

— A házikóm mögött van egy kút, másszál le benne! Mielőtt elérnéd a vizet, balra van egy fémajtó, amit egyfejű sárkány őriz. Ha le tudod győzni, s nem hagyod ott a fogadat, nyisd ki a fém ajtót és lépjél be az alvilágba. Menjél egyenesen egészen addig, míg találsz egy ezüstajtót, amelyet háromfejű sárkány vigyázza. Ezzel is küzdjél meg, s ha sikerül, folytasd útadat egészen a harmadik aranyajtóig, amelyet maga a hétfejű sárkány őrzi az előbbi két sárkány apja. Vele is meg kell birkóznod. Ez nem lesz könnyű feladat, mert mind a hét fejéből egyszerre csapnak elő a kénköves lángok. Eddig még minden próbálkozó itt fűbeharapott. Rád is ez a sors vár, ha nem leszel elég ügyes és vakmerő. De még most meggondolhatod magadat és visszafordulhatsz.

A királyfi elszánt volt, nem rettent vissza a veszélytől, mindenáron meg akarta találni a furulyázó leánykát. Kiment a házikóból és leereszkedett a kútba.

Hamar rá is lelt a fémajtóra, amit az egyfejű sárkány őrzött. Jó kardforgató volt, s ezért nem okozott neki nehézséget egy suhintással levágni a sárkány fejét. Szabad volt az út az ezüstajtóig, ahol már mérgesen várta a háromfejű sárkány. Ezzel kicsit nehezebb dolga volt. Jó ideig harcoltak egymással, mire végül a királyfi kerekedett felül, és a három sárkányfej a porba hullt.

Már csak az aranyajtó volt vissza, ami a legnehezebbnek látszott. Azt a két megölt sárkány apja őrizte. Nagyon mérges volt, amiért a királyfi elküldte fiai lelkét a másvilágra. Mind a hét félelmetes fejéből egyszerre csaptak ki a kénköves lángok, hogy halálra perzseljék az alvilágba betolakodót.

A királyfi alig tudott elugrani a lángok elől. A forróság kicsit meg is perzselte gúnyája szélét. De ez nem tántorította el, hogy éles kardjával neki ne menjen a hétfejű sárkánynak.

Megkezdődött az életre-halálra menő harc. Egészen sötét estig fárasztották egymást. Hol egyik, hol másik került előnyös helyzetbe. Még éjfélig sem tudták eldönteni, kit illet a diadal.

A felkelő Nap sugarai is egymással küzdve találták a királyfit és a hétfejű sárkányt. Mindkettőjükben már alig volt némi erő. Ennek ellenére egyikőjük sem adta fel.

Eljött a dél, majd az újabb este, a királyfi érezte hamarosan elhagyja minden ereje. A hétfejű sárkány meg csak okádta ki a torkán a kénköves tüzet, amikor egyszer csak elapadt a tűz mind a hét torkában.

Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a királyfi részére, egy nyisszantással levágta a sárkány mind a hét fejét.

A fáradtságtól ő is a földre rogyott. Arra ébredt, hogy valaki furulyázik a közelben.

Gyorsan felugrott és loholt a furulyaszó irányába. Egy virágos mezőn meg is találta a furulyázó leánykát, aki, amikor meglátta a királyfit felsikított és sírva mondta:

— Ne nézz a szemembe, királyfi! Ha tekintetünk találkozik másodszorra is, akkor te is sziklává változol. Tudd meg, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam a gonosz tündérek elraboltak szüleimtől, és az lett a feladatom, hogy fiatal legényeket elcsábítsak furulyámmal. Édesapádnak is furulyáztam, de ő bölcs volt, és messze elkerült. Jobb lett volna, ha te is követed példáját.

A királyfi becsukta a szemét, s még csak véletlenül sem nézett a leányka szemébe.

— Kell lennie megoldásnak, hogy megszabadítsalak a gonosz tündérektől. Beléd szerettem, és addig nem nyugszom, amíg feleségem nem leszel. Megkeresem a gonosz tündéreket és könyörgök nekik, hogy engedjenek szabadon.

— Könyörgéssel nem érsz el náluk semmit. Egy módja van, hogy kiszabadíts innen, ha harmatcseppekből építesz egy kacsalábon forgó várat ennek a virágos rét közepén, s elhiteted a gonosz tündérekkel, hogy te vagy a jóság tündére. Egykor ezek a tündérek sem voltak rosszak, csak réges-régen királynőjüket elátkozta egy öreg varázsló, amiért nem ment hozzá feleségül. Az átok akkor hull le a tündérekről, ha a jóság tündére épít itt egy várat harmatcseppből.

— Építek egy ilyen várat, ha addig élek is! — ugrott egy nagyot a királyfi és majdnem a leányka szemébe nézett.

— Jaj, ne nézz rám! Csukd be a szemed! Nem szabad, hogy tekintetünk újból találkozzon — kiáltotta rémülten a leányka.

A királyfinak ezt nagyon nehéz volt megállni. Majd megszakadt a szíve, hogy nem nézhet azokba a gyönyörű kék szemekbe.

Hajnalig kellett várnia, hogy elkezdhesse építeni a várat a réten található harmatcseppekből. Nehezen haladt a munka, mert hajnalonként nem volt annyi építőanyag, ami a várhoz kellett volna.

Kilencvenkilenc földi év tellett el, amire a vár felépült. Tudni kell itt a lenti világban, olyan, hogy idő nem létezik. Egy perc, akár egy emberöltő is lehetett, vagy fordítva ezer év egy pillanatnak tűnt.

Sok fáradságos munka után végül elkészült a vár, s a királyfi beköltözhetett. Olyan szépnek sikeredett, hogy senki fel sem tételezte, hogy nem egy jóságos tündér lakik benne.

Ezt a leányka mindjárt világgá is kürtölte. Olyan szépen kezdett el furulyázni a kacsalábon forgó vár előtt, hogy minden elátkozott tündér oda sereglett, és egyszeriben jó tündér lett belőlük.

Megszűnt az átok, s újból a régi, jóságos tündérekké váltak. Ennek annyira megörültek, hogy víg táncba kezdtek a virágos réten a vár körül.

Nem győzték megköszönni a harmatcsepp várban lakó királyfinak, amiért megmentette őket. Ettől kezdve a két szerelmes fiatal már egymás szemébe nézhetett.

Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy a királyfi feleségül vegye a szépen furulyázó leánykát.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég is majdnem leszakadt a nagy mulatozásban. Amikor jól kimulatták magukat, a királyfi az ifjú feleségével felment a fenti világba, hogy bemutassa élete párját szüleinek.

Igen, ám, egy dologról megfeledkezett. Ameddig ő lett volt, fent sok-sok év eltelt, és minden megváltozott. Szülei és ismerősei is már rég meghaltak. Az egykori várukban is már más volt a király. Senki ismerőssel nem találkoztak. Ezért nagyon idegenül érezte magát a királyfi. Senki sem hitte el neki, hogy valamikor ebben a várban élt. Nem volt a kezében semmi bizonyíték. Hiába is próbálta volna bebizonyítani igazát, senki sem hitt volna neki.

Ez nagyon elszomorította, s talán örök bánatba is esett volna, ha szépséges felesége nem vigasztalja meg:

— Édes párom, drága jó férjem uram, menjünk vissza a lenti világba, ahol vár bennünket a gyönyörűséges kacsalábon forgó, harmatcseppből épült várunk!

— Igazad van, drágaságom — mondta a királyfi. — Nekünk már ott van az otthonunk — s még egy utolsó pillantást vetett a régi várukra, majd kéz a kézben visszamentek a lenti világba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

Kicsi mókus barátai

Elolvasta:
78
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

Egy nagyváros parkjában lakott a kicsi mókus. Unottan üld egy faágon az odúja előtt. Irigykedve nézte lent a homokozóban játszó gyerekeket.

Az ovisok minden nap ebbe a szép parkba jöttek játszani. Volt itt hinta és mindenféle remek játék.

— Milyen jó a gyerekeknek — gondolta a kicsi mókus. —  Ők bezzeg nem unatkoznak, mint én. Egyedül vagyok. Kivel játszhatnék? Az öreg szarkát már nem érdekli a játék. Szívesebben üldögél a faágon őkelme, mint hogy velem kergetőzőn a lombok között. Hiába kértem a fecskéket, játszanak velem egy kicsit. Csak nevettek rajtam, s azt mondták: hogyan képzelem ezt? Egy mókus nem tud repülni. Ha megtanulok, akkor mehetek velük hasítani a kék eget. Vihogva itt hagytak, és ki tudja, hol járnak már?

A kicsi mókus nagyon szomorú volt. Senki nem akart játszani vele.

Nem tudta, mitévő legyen. Hogyan szerezzen barátokat, akik szívesen játszanak vele? Mi lenne, ha odamenne a gyerekekhez, és megkérné őket? — gondolkodott el a kicsi mókus.

Félt a kudarctól. Mi lesz, ha a gyerekek is kinevetik. Elkergetik a játszótérről.

Sokáig tépelődött az odúja előtt ücsörögve. Közben vágyakozva nézte a vidáman játszó óvodásokat. Olyan jó lenne játszani, építeni a homokvárat, bújócskázni a bokrok között.

Már-már elhatározta, hogy lemegy a földre, de akkor eszébe jutott, amit a nagymamája mondott neki: „Kicsikém, nagyon vigyázz az emberekkel! Soha ne bízzál meg bennük! Az emberek megfognak, és egy nagy kalitkába zárnak. Mi mókusok nem szeretjük a rabságot. A mókusok nemzetsége szabadnak született.”

Öreganyja szavai még mindig a fülében csengtek. Ellenben egyedül lenni is nagyon rossz. Barátok nélkül semmit sem ér az élet.

Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor egy szőkehajú kislány felnézett a fára.

— Nézzétek, ott az ágon egy kicsi mókus ül! Milyen aranyos.

A gyerekek felnéztek a fára. Boldogan kiabálni kezdtek:

— Mókuska! Mókuska, gyere le hozzánk játszani!

— Hozzám szóltatok? — kérdezte csodálkozva a kicsi mókus gondolatiból felocsúdva. —  Hogy menjek le hozzátok? Ezt akarjátok?

— Igen — kiáltották az apróságok. — Gyere velünk játszani!

— Nem fogtok bántani? — kérdezte kissé bizalmatlanul.

— Dehogy bántunk. Azt szeretnénk, ha barátunk lennél.

— Barátotok lehetek? — kérdezte boldogan a kicsi mókus.

— Természetesen. Gyere, siess! Szeretnénk már játszani.

A kicsi mókus tanácstalan volt. Nem tudta, mi tévő legyen. Ennek ellenére valami azt súgta neki, hogy lent a homokozóban barátai várják. Végre többé nem lesz egyedül. Neki is lesznek barátai.

Így is lett. Az ovisok igaz barátai lettek. Amikor jó idő volt mindig találkoztak a játszótéren, és boldogan játszottak.

Az óvó néni úgy tett, mintha nem vette volna észre a kicsi mókust. Hagyta játszani a gyerekeket. Örvendetes, ha már az ember ifjúkorában megtanulja szeretni a természetet.

 

 

Mese

Kaland a bevásárlóközpontban

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Élt egyszer egy rigócsalád. Mindennap tették a dolgukat, amit kellett. Rigó apa reggel elment dolgozni és csak késő este tért haza.

Rigó anya gondozta a gyerekeket, egész nap tett-vett a ház körül. Egy családi házban mindig rengeteg a munka. Nem volt neki egy perc megállása sem. Hol egyik kicsi rigócsemete csipogott keservesen, hol a másik.

Ennek ellenére mégis nagy boldogságban éltek. Néha még játékra is jutott idő.

Egyik nap rigóanyuka észrevette, hogy kiürült az éléstár. Sürgősen ennivalót kell venni a kicsinyeinek, mert éhen halnak. Rigóapuka reggel korán elment dolgozni. A fiókákat mégsem lehet magukra hagyni a fészekben. Kénytelen volt elindulni a gyerkőcökkel együtt az erdei bevásárlóközpontba.

— Kicsikéim, megyünk az erdei bevásárlóközpontba. Nagyon kérlek bennetek, legyetek jó fiókák. Ha bemegyünk az üzletbe, ott nem szabad rosszalkodni. Mindig azt tegyétek, amit mondok! Nem szeretném, ha a boltos nénik és bácsik megszólnának bennünket. Ugye megígéritek, hogy jók lesztek.

A rigófiókák boldogan megígérték, amire anyjuk kérte őket. Lázasan készülődni kezdtek a nagy kalandra. Még sohasem voltak az erdei bevásárlóközpontban. Igaz szüleiktől hallották, hogy ott mindent lehet venni. Állítólag még finom magos csoki is kapható. Múltkor, amikor nagymamájuk meglátogatta a gyerkőcöket, ilyet kaptak tőle ajándékba.

Nem volt könnyű feladat az indulás. A fiókák örömükben olyan hangosan csiviteltek, hogy anyjuk alig hallotta saját hangját. Mindegyik azt kérte anyjától, hogy vegyen neki magos csokit.

Szegény rigómama már nagyon bánta, hogy kicsinyeit is bevonta a vásárlásba. Talán jobb lett volna hétvégére halasztani, amikor rigóapuka otthon lesz.

De már nem lehetett elhalasztani. A fiókák türelmetlenül várták az indulást. Csak reménykedhetett, hogy a kicsi rigók jók lesznek, s nem csinálnak kalamajkát a boltban.

Az úton nem is történt semmi különös. A fiókák egymás szárnyacskáit fogva mentek a járdán.

A bevásárlóközpont ajtajában három megtermett sas vigyázott a rendre, nem nagyon foglalkoztak az érkezőkkel.

A kicsi rigók félve mentek el mellettük. Anyjuk még egyszer figyelmeztette őket:

— Ugye, jók lesztek? Láttátok a bejáratnál azt a három hatalmas sast. Ők a bevásárlóközpont biztonsági őrei. Ha nem viselkedtek jól, velük gyűlik meg a bajotok.

Ez egy kicsit megriasztotta a rigófiókákat. A legkisebbik még el is pityeredett.

— Mit fognak velünk tenni, édesanyám? — kérdezte kíváncsian.

— Nem tudom, drágaságom — felelte a rigómama. — Nem kell félni, ha jók lesztek, akkor nem fognak bántani bennetek.

Eleinte a rigófiókák illemtudóan és rendesen viselkedtek. Segítették anyjuknak tolni a bevásárlókocsit. Nagy élvezettel tették. Igen jó játéknak bizonyult a kocsi tolása. A legkisebbik rigót beleültették egyikbe, és szaladgálni kezdtek vele az üzletben.

Anyjukat elfoglalta a bevásárlás. A hosszú listáról nem győzte összegyűjteni a rengeteg megvásárolandót. Főleg sokáig kereste a világhírű pondrókonzervet. Ebből lehet a legfinomabb ebédet készíteni. Még egy eladót is meg kellett kérdeznie, hol találja.

— Addig maradjatok itt! — mondta a kicsinyeinek. — Mindjárt visszajövök a konzervvel.

Csak erre vártak a rigócsemeték. Amint a rigóanyuka kikerült a látótérből, elindultak felkutatni a magos csokit.

Nem kellett sokáig keresgélni. Óriási táblák jelezték, hol található. Bizonyára az eladók tudták, ha a gyerekek meglátják, nem bírnak neki ellenállni, és addig nyúzzák szüleiket, amíg azok meg nem veszik ezt a finomságot.

Most nem kellett anyjuknak könyörögni, ott volt előttük a világhírű csokoládé. Egy nagy polcos állvány tele volt ilyen gyermekeket elcsábító ennivalóval. Meglátván a polcos állványt a rigófiókák megfeledkeztek minden ígéretükről. Mohón nekiestek a csokoládénak.

Szegénykék azt hitték, ebből mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. Ha nem így lenne, akkor nem lenne kirakva a sok magos csoki. Ki is ment a fejecskéjükből, hogy előbb talán ki kellene fizetni az árát.

Vígan nekiláttak falni a csokoládét.

Igen ám, valamiről azonban nem tudtak. Az üzlet be volt kamerázva. A biztonsági őrök egy másik helyiségben mindent jól láttak a monitorokon. Azonnal riadóztatták a bejáratnál strázsáló három sast, akik szélesre széttárva nagy szárnyukat jöttek is villámgyorsan.

— Mit csináltok, ebadta kölykei? — förmedtek rájuk a sasok. — Ki fizeti ki ezt a sok magos csokit, amit felfaltatok?

A rigófiókák, amikor meglátták a biztonsági őröket nagyon meglepődtek. Némelyikük még el is sírta magát.

— Miért, sas bácsi, ezt ki kell fizetni? Azt hittük, ez azért van itt, hogy a gyerekek megegyék.

A biztonsági őrök elnevették magukat, de hogy fenntartsák a tekintélyüket, szigorúan ráripakodtak a kicsi rigókra:

— Szedtevette-teremtette, rossz kölykei, ez nem ingyen van! Tessék kifizetni azokat a csokikat, amelyeket elfogyasztottatok. Ha nem tudtok fizetni, elviszünk bennetek.

Nem kellett ennél több, az összes rigófiókánál eltörött a mécses. Kétségbeesve keresték édesanyjukat.

─ Édesanyánk, hol vagy? A sas bácsik el akarnak vinni bennünket.

Már nagyon bánták, hogy nem fogadták meg a tanácsát. Nem is gondolták, hogy ez is rendetlenségnek számít, és ilyen nagy bajba kerülnek. Jobb lett volna nem elcsavarogni, és ott megvárni édesanyjukat, ahol hagyta őket. Bizonyára ő is keresi kicsinyeit.

Így is volt. Rigóanyuka ijedten látta, hogy fiókái eltűntek és se hírük, se hamvuk. Még csak elképzelni sem tudta, hol lehetnek.

De egy anyai szív mindig megérzi, ha gyermekei bajban vannak. Ösztönösen a csoki részleg felé vette az útját. Hamarosan meglátta a kis gézengúzokat a biztonsági őrök gyűrűjében. Mindegyikük a könnyét hullatta és keservesen sírt. Előttük a földön a rengeteg magos csokipapír, amelyből kiették a finomságot.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel rigóanyuka. — Mit tettetek, kicsikéim?

A rigófiókák a sírástól alig bírtak megszólalni.

— Édesanyánk, azt hittük, ez itt azért van, hogy megegyük.

— De előbb ki kell fizetni — mondta mérgesen az egyik biztonsági őr. — Remélem, asszonyom, rendezi a számlát.

— Természetesen, uram, kifizetem. Nem fogjuk megkárosítani az üzletet.

A sas biztonsági őrök megnyugodtak, és rigóanyukát a pénztárhoz kísérték. Mindaddig ott voltak, míg a számla ki lett egyenlítve.

A fiókák anyja egy nagyot sóhajtott, és csemetéivel kiballagott a boltból.

Talán más anyuka kiabált volna gyermekivel, amiért ilyen kellemetlenséget okoztak, de ő leült egy közelben lévő padra gyermekeivel, majd szépen, érthetően elmagyarázta nekik, hogy ilyet miért nem szabad tenni, hogy a boltokban semmi nincs ingyen, hiszen ők is vásárolni jöttek. Megígértette a kicsi rigókkal, legközelebb, ha közösen mennek bármilyen boltba, akkor ez mindig eszükbe fog jutni.

A rigófiókák betartották ígéretüket, és soha többé nem tettek ilyet.

 

 

Mese

Királyfi kicsi táltos paripája

Elolvasta:
201
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy öreg király a feleségével, nagy boldogságban. Mindenük megvolt. A szép, kacsalábon forgó várban kilencvenkilenc szolga leste minden óhajukat és kívánságukat.

Már azt hitték sohasem születik gyermekük, amikor egyik nyári nap, estefelé finom vadkörtét eszegetve, az utolsó körtemagból kiugrott egy szőke fiúcska.

— Megjöttem, édesapám! Megjöttem, édesanyám! — kurjantotta el magát harsányan. — Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azonnal hozassanak nekem valami harapnivalót, mert ha nem, biz’ Isten visszabújok a körtemagba.

Nosza, a király mindjárt megparancsolta a kilencvenkilenc szolgának, hogy rakják teli ennivalóval, innivalóval az asztalt. Ne spóroljanak a finomságokkal, elvégre megjött a fiúk.

Hamarosan olyan nagy sürgés-forgás lett a várban, hogy a világ nem látott ilyet. Egykettőre roskadásig telerakták a hatalmas asztalt húsokkal, kolbászokkal, sonkával, de az olyan rengeteg volt, hogy egy regiment katonának elég lett volna. Nem csak ezek csordították ott az ember nyálát, hanem csodálatos torták, sütemények is garmadában várták, hogy a királyfi megegye őket. Akkor még meg sem említettem a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.

A királyfi nem mondhatta, hogy fukarok az ételek terén. Elégedetten végignézett az asztalon, majd nekilátott enni.

Apja azt hitte, pár falat után eltelik a fia, de csalódnia kellett. Alighogy leült a sok finomság mellé, már el is tüntette azokat az utolsó morzsáig a bendőjében. Még a vár egereinek sem hagyott belőle, pedig máskor egy bőséges lakoma után tele volt az asztal alja mindenféle ennivaló maradványával.

— Jóllaktál, fiam? — kérdezte a király.

— Sajnos nem, édesapám. A fél fogamra sem volt elegendő. Még szívesen ennék valamit, ha lenne.

A király újból kiadta a parancsot, hogy hozzanak ennivalót az asztalra. Másodszorra talán még jobban megrakták azt, mint előbb. A királyfi ezt is eltűntette egy szempillanat alatt, s kért még.

Szerencsére a király éléskamrájában volt bőven étel, ital. Így újból telerakhatták a szolgák az asztalt.

Amikor harmadszorra is végzett az evéssel és ivással, apjához fordult, majd mondta neki:

— Édesapám, most pedig kérek egy táltos paripát, amivel elmegyek feleséget keresni magamnak.

— Jaj, fiam, máris itt hagysz bennünket? Hiszen csak imént jöttél hozzánk, és még nem is gyönyörködhettünk benned.

A király hiába kérlelte a fiát, az nem engedett az elhatározásából. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki táltos paripa kell, de abból is a legjobb.

A lovász bevezette a király aranytéglából épített istállójába, ahol szebbnél szebb paripák voltak.

A királyfi sokáig válogatott közöttük, de egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami hibát.

Végül dolga végezetlenül ment kifelé az istállóból. A kijárat mellett, félre egy sötét zugban állt egy gebe. Olyan siralmas állapotban volt, hogy aki meglátta, annak elment a kedve a lovaglástól.

Sovány oldalán minden bordája kilátszott, szőre hullott, és amikor egy gyenge fuvallat végigszaladt az istállón, szegény gebe reszketett, mint egy nyárfalevél. De ez még mind semmi ahhoz, hogy termete eltörpült a többiek között. Talán még egy gyermek sem ült volna fel a hátára, olyan kicsi volt.

A gebe váratlanul megszólította a királyfit:

— Királyfi, engem válassz! Nem bánod meg.

— Kicsi lovacska, ne beszélj butaságokat, ha rád ülnék, akkor mindjárt kilehelnéd a lelkedet. Nem vagy te jó hátaslónak. Örülj, hogy élhetsz, és minden nap kapsz abrakot! — mondta sajnálkozva a királyfi.

A kicsi lovacska nem hagyta annyiba. Addig-addig beszélt, míg ráállt a királyfi, hogy tegyen vele egy próbát.

— Legyen meg az utolsó kívánságod — vezette ki az istállóból a lovacskát.

— Ameddig ki nem érünk a várból, nehogy megpróbálj felülni a hátamra! — súgta halkan az állat a királyfinak, aki nem értette, hogy miért kéri ezt tőle.

Ezt a kérését is teljesítette. Szép lassan kiballagtak a várból. Szülei nagyon csodálkoztak, amikor meglátták a trónterem ablakából, hogy egyetlen gyermekük, milyen gebét választott. Tán még arra is gondoltak, hogy szegénykének nincs meg mind a négy kereke. Ennek ellenére hagyták, hogy jó messzire menjenek a vártól. Amikor már senki sem látta őket a lovacska újból megszólalt:

— Most pedig húzd meg jó erősen, háromszor a farkamat.

A királyfi meghúzta a lovacska farkát.

Lássatok csodát, amint ez megtörtént, hirtelen a kicsi gebéből olyan táltos paripa lett, hogy gazdájának elállt minden szava. A csodálkozástól alig bírt megszólalni.

A ló szemei gyémántként csillogtak, s torkából tűz csapott elő. A világon senkinek nem volt olyan lova, mint az övé.

— Most már felpattanhatsz a hátamra — mondta. — Elviszlek a világ legszebb, legjobb lányához, akit, ha majd feleségül veszel, boldogan élhettek, míg meg nem haltok.

A királyfi azt hitte, ezek után a tündérkirály várába repíti a táltos paripa, ahol annyi széplány van, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Türelmetlenül várta, mikor kanyarodnak a Tündérország felé vezető útra. De táltos paripája messze elkerülte azt, s végül egy szegényes ház előtt álltak meg.

— Lovacskám, eltévesztetted az útirányt — mondta a paripának. — Hol itt a szép lány, a feleségnek való?

— Menj be, és meglátod!

A királyfi leugrott a paripa hátáról, és elindult be a házba.

Odabent, a kemence mellett egy vénséges öregasszonyt talált, aki könnyeit hullatva itatta az egereket.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően a ház lakóját. — Miért sír? Tán nem jutott kenderföld, kegyednek, azért ez a nagy búslakodás?

Az öregasszony felemelte könnyes szemét a királyfira, majd szomorúan mondta:

— Bárcsak ezért sírnék. De ennél sokkal nagyobb a bánatom. Elveszítettem a hajcsatom.

— Ki látott ilyet — nevette el magát a királyfi —, el kell menni a heti vásárba, ott lehet venni egy másikat.

— Könnyű ezt mondani. Nem akármilyen hajcsat volt az enyém. Varázsereje volt annak. Mit meg nem adnék érte, ha valaki megtalálná. Talán még feleségül is mennék hozzá…

Ezt már a királyfi nem bírta nevetés nélkül. Annyira kellett nevetnie, hogy kiszaladt a házból, és hahotázva mondta a táltos paripának:

— Odabent van egy bolond öregasszony, aki elveszítette a hajcsatját. Azt mondta, feleségül megy ahhoz, aki megtalálja.

A táltos paripa nem lepődött meg azon, amit hallott.

— Nosza, édes gazdám, ne habozz! Indulj azonnal megkeresni a hajcsatot!

— Bolond vagyok én? — kérdezte most már mérgesen a királyfi. — Még hogy egy ilyen vénség legyen a feleségem. Azonnal vigyél oda, ahol szépséges leányzók vannak, hogy tudjak belőlük feleséget választani!

— Dehogy viszlek — dobbantott egy nagyot patájával a paripa. — Most visszamész és megkeresed a hajcsatot!

Ahogy ezt kimondta, torkából hatalmas lángnyelv csapott a királyfi felé, amitől az úgy megijedt, hogy minden ellenkezés nélkül visszament a házba.

— Öreganyám, hol veszítette el azt a hajcsatot? — kérdezte a királyfi. — Segítek megkeresni.

— Hálás leszek, ha megtalálod. Feleségül megyek hozzád. A hálószobában voltam, amikor elveszett. Ott van egy mély kút. Vizet akartam húzni, s talán akkor esett ki a hajamból. Bizonyára belepottyant a kútba.

A királyfi előbb mindent felforgatott a hálószobában, de nem lelte a hajcsatot. Kénytelen volt leereszkedni a mély kútba, ami olyan mély volt három napjába tellett, mire leért az aljába. Legnagyobb meglepetésére víz helyett egy nagy tölgyfa ajtót talált, ami mögül furcsa hangokat hallott.

Valószínűleg nem tudjátok kitalálni hová vezetett az ajtó. Itt lehetett bemenni a pokolba. Maguk az ördögfiókák hancúroztak odabent.

Lett nagy kiabálás, amikor meglátták királyfit. Azonnal rohantak a főördöghöz és kezükkel hadonászva elmagyarázták, hogy egy idegen tette be a lábát a birodalmukba.

A főördög iszonyatos haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a nem várt látogatóról.

— Ezer pokol kénköves tüze! — ordította mérgesen. — Hozzátok elém! Letépem minden körmét! Forró katlanba dugom és elevenen megégetem. Senkinek sincs joga engedélyem nélkül idejönni.

Mindjárt ördögök százai ugrottak, teljesíteni a főördög parancsát.

A királyfi először azt hitte fogadóbizottság érkezik tiszteletére. De hamar ki kellett ábrándulnia. Az ördögök megragadták a grabancát, majd vihogva, minden rondát mondva rá, a főördög elé vitték.

Nagy bajban volt a királyfi. Nem sok esélyét látta, hogy megmenekülhet a forró katlantól. Hiábavaló lett volna a könyörgés, ilyennel az ördögöket nem lehetett meghatni. Sőt ez még csak még jobban feltüzelte őket.

Mégis valamit ki kell találni, hogy megmeneküljön. Legalább a lovacska itt lehetne. Bizonyára most az öreganyó kertjében vígan legeli a selymes füvet.

A főördög pöffeszkedve ült a trónján.

— Hogy merészkedtél idejönni? — kérdezte.

A királyfi hegyiről tövire elmesélte mi járatban van. Miért szállt alá a kútba.

— Szeretném megtalálni öreganyó hajcsatját. Állítólag beleesett a kútba. Ördöguram, nem látta-e az öreganyó hajcsatját?

— De bizony láttam. Megtalálta a legidősebb fiam. Odaadta anyjának, és most az ott díszeleg a hajában — mondta a főördög. Kicsit meglepődött a királyfi bátorságán, hogy ilyet mer kérdezni. — Ugye tudod, hogy meg kell, hogy égesselek, amiért engedélyem nélkül lejöttél a birodalmamba. De tetszik a bátorságod. Ha három napra beállsz közénk ördögnek, megkegyelmezek életednek. Ezenkívül visszakapod az öreganyó hajcsatját is.

— Mi lesz a feladatom? — kérdezte a királyfi.

— Emberek lelkét kell pokolba szállítanod. Minden nap legalább hét lelket.

Ez nem nagyon tetszett a királyfinak. Nem akarta, hogy jóemberek lelke elkárhozzon általa.

Ennek ellenére sajnos el kellett fogadnia a főördög ajánlatát. Belecsapott az ördög nagy tappancs markába, és elindult lelkeket hozni a pokolba.

Ehhez a munkához fel kellett mennie a fenti világba. Egyenesen a lovacskájához ment, s mondta neki:

— Nyakig vagyok a bajban, lovacskám — panaszolta neki szomorúan. — Három napra be kellett állnom ördögnek és emberek lelkét kell a pokolba szállítanom. Ha nem teszem meg, akkor a főördög elevenen megégettet a forró katlanban. Most légy okos, mit tegyek? Nem szeretném sok jó ember lelkét a pokol izzó tűzébe hajítani. Minden nap hét lelket kell vinnem a főördögnek.

A lovacskát nem lepték meg a hallottak. Vidáman legelt tovább, mintha mi sem történt volna.

— Te rám sem figyelsz — kiáltotta mérgesen a királyfi. — Már nagyon bánom, hogy hallgattam szavadra.

— Nem kell mindjárt megijedni. Mindenre van megoldás — mondta nyugodtan a lovacska. — Itt vagyok én. Vidd le elsőnek az én lelkemet a főördögnek.

— De hiszen te ló vagy. A főördögnek jó emberek lelke kell. Mindjárt kiderülne a turpiság.

— Ettől nem kell félned — mondta a lovacska. — Vedd ki a lelkem, és irány lefelé a pokolba.

— Jaj, ezt nem akarom — kiáltott fel a királyfi. — Ha ezt megteszem, te elpusztulsz.

— Ezzel most ne foglalkozz! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon. — Mindent tegyél úgy, ahogy tanácsolom! Amikor leviszed lelkemet a pokolba, kérd meg a főördögöt, hogy szeretnéd megtekinteni a hajcsatot, mielőtt újból elindulsz a lelkekért! Ez nem mindennapi hajdísz. Jól jegyezd meg! A hajcsatnak varázsereje van. Amikor majd a kezedben fogod, mondd jó hangosan háromszor: csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Parancsold meg neki, hogy vigyen fel bennünket a felszínre azonnal, és zárja be jól a pokol összes ajtaját és kapuját, mindörökre hogy az ördögök ne tudjanak kiszökni rajtuk. A többit majd meglátod, mi fog történni.

A királyfi kicsit furcsállta, amit a lovacska mondott, de mivelhogy nem volt más választása szót fogadott neki.

A főördög nagyon elégedett volt, amikor meglátta, hogy az újdonsült ördöge ilyen hamar már hozott is egy lelket. Mindjárt ki is adta a parancsot, vigyék az elkárhozott lelket a közelben fortyogó forró üstbe, de a királyfi kérése megállította:

— Fenséges ördöguram — kezdte. — Még mielőtt visszamennék a felszínre újabb lelkekért, kérlek, mutasd meg a hajcsatot! Szeretném kezembe venni, gyönyörködni benne. Azt mondják csodás dísze a fejnek.

— Úgy bizony — helyeselt a főördög. — Én is szívesen gyönyörködöm benne. A kezedbe adom, de csak egy pillanatra.

Nem is kell több időre. Elegendő lesz ennyi is, hogy varázsoljak vele — gondolta a királyfi.

Amint kezébe fogta a hajcsatot, mindjárt mondani kezdte a varázsszót: „Csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Vigyél fel engem és lovacskám lelkét a felszínre! Zárd be jól a pokol minden kapuját mindörökre!”

Még mielőtt a főördög tenni tudott volna valamit, a királyfi és a lovacskája lelke el is tűnt a szeme elől. Ripsz-ropsz egy szempillanat alatt az öreganyó kertjében találták magukat. Az ördögök rohantak a kapukhoz, hogy utolérjék a királyfit, de azok zárva voltak, jó erősen. Soha többé nem tudták kinyitni.

Ellenben hiba történt a varázsszó elmondásakor. A királyfi kifelejtette belőle az ajtókat. Azokon az ördögök kisétálhattak kedvük szerint, de egy nap csak egy ördög léphetett ki rajta. Ez így volt megírva az ottani törvényben. Amelyik ördög ezt nem tartotta be, abból denevér lett, és élete végéig röpködnie kellett estétől reggelig.

Amint az ördögök észrevették, hogy az ajtók nyitva vannak, megfeledkezve a törvényről mind egyszerre kitódult rajtuk, hogy utolérjék a királyfit. De amint, ahogy már mondtam, az összes denevérré változott. A főördög egyedül maradt a pokolban. Egy ideig senkinek sem kellett tartania attól, hogy az ördög elviszi a lelkét.

A királyfi megkönnyebbülten látta, hogy megmenekültek. A hajcsat is megkerült. Boldogan vitte az öreganyónak.

Már az ajtóban hangosan elkiáltotta magát:

— Öreganyám, megtaláltam a hajcsatot.

Belépve a házba, majdnem elájult a meglepetéstől. Az öreganyóból egy szépséges leányzó lett. Olyan szép volt, hogy a Napba lehetett nézni, de aki reá tekintett, az megvakult a szépségétől. A királyfi is igen csak hunyorgott, amikor megpillantotta.

— Hol van az öreganyó? — kérdezte és már fordulni akart kifelé, hogy megkeresse. Mire a szépséges lány így szólt:

— Én vagyok az öreganyó, akit keresel. Köszönöm, hogy visszahoztad a hajcsatomat. Ellopták az ördögök és vele együtt a fiatalságomat is. Meglett a hajcsat és újból fiatal lettem. Ameddig csak élek mindig hálás leszek neked.

A királyfi nem tudta levenni a szemét a lányról annyira tetszett neki. Valósággal megigézte. Azonmód olyan szerelmes lett belé, mint a nagyágyú. Nem érdekelte más. Elhatározta, hogy feleségül veszi.

— Szépséges leányzó, leszel-e a feleségem? — kérdezte. — Sok vidéket bejártam, de ilyen szép leányt nem láttam, mint te vagy. Addig nem nyugszom, amíg nem leszel a párom.

A lány elmosolyodott. Nem kellett sokáig kérlelni, de azért megkérdezte:

— Ugye nem a varázshajcsatom miatt lettél belém szerelmes? Tudod, tőle bármit kérsz, az teljesül.

— Hogyne tudnám — válaszolta büszkén a királyfi. — Hiszen általa kerültem vissza a pokolból. De esküszöm, hajcsat nélkül is nagyon szeretlek. Hogy bebizonyítsam őszinte szerelmemet, add csak ide azt a hajcsatot!

A mit sem sejtő lány a királyfi kezébe adta, aki azonnal a kúthoz lépett és belehajította.

— Mit tettél? — sikított ijedten a lány. — Ezzel bármit elérhettünk volna. A hajcsat minden kívánságot teljesít, csak tudni kell a varázsszót.  Attól a perctől fogva, hogy beledobtad a kútba, mi is halandók lettünk és megöregszünk.

— Sebaj, drágaságom — nevette el magát a királyfi. — Ha te velem vagy, nekem sincs szükségem semmi másra. Nem félek a haláltól. Különben édesapám olyan gazdag, hogy életünk végéig lesz, mit a tejbe aprítani. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Most pedig menjünk a lovacskámhoz, aki egykettőre hazarepít bennünket a királyi várba.

Kéz a kézben elindultak a kertbe a lovacskához. De az nem volt a szokott helyén. Egyszerűen eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Mindenhol keresték. Gyalogszerrel bizony sokáig tartott volna visszaérni a várba. Kapkodhatták volna a lábukat, ha lakodalom kezdetéig haza akartak volna érni.

Ki tudja meddig keresték a lovacskát. Már esteledett, amikor szinte a semmiből egyszer csak előkerült.

— Hol voltál? — kérdezte mérgesen a királyfi. — Megtaláltam az életem párját, szeretném minél előbb bemutatni szüleimnek. Vigyél minket villámgyorsan a várba!

— Meglásd, egy pillanat alatt ott leszünk!

Így is lett. Alighogy felültek a lovacska hátára, már meg is érkeztek.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan üdvözölte a királyfi szépséges menyasszonyát.

A nagy boldogság közepette a lovacska félrehívta a királyfit, majd a fülébe súgta.

— Mialatt kerestetek, leugrottam a kútba, s visszahoztam a hajcsatot. Ne szólj senkinek! Tedd el jól, hátha valamikor még szükség lehet rá! Különben, ameddig ez a hajcsat nálatok van, soha nem fogtok megöregedni.

A királyfi megfogadta a lovacska tanácsát. A hajcsatot elrejtette a vár legmagasabb tornyában egy olyan rejtekhelyre, amiről csak ő tudott. Amikor ezzel megvolt, csatlakozott boldog szüleihez és szépséges arájához.

Mint, ahogy mondta, három hétre rá megtartották a lakodalmat. Olyan nagy lagzit csaptak, hogy aki csak élt és mozgott, az mind hivatalos volt.

A lovacska annyi abrakot ehetett, amennyit csak akart. Ezentúl az istállóban ő kapta a legjobb helyet. A lovászok nem értették, mi ez a nagy kegy. A királyfi miért szeret ennyire egy gebét. De ezt nem is kellett tudniuk. Elég, ha gazdája tudta, más meg hadd törje rajta a fejét.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Mese

A barátság ereje

Elolvasta:
92
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az igazi barát az életét is feláldozza

 

 

Gyermekkoromban magányosan teltek a napjaim. Már fiatalon át kellett élnem a magány fájdalmát. Az iskolában mindig csúfoltak, mert szemüveges voltam. És volt, amikor meg is vertek az utcán a fiúk. Ezért sokszor sírva mentem haza. Emiatt a tanulás is nehezen ment, mindig rossz jegyeket kaptam. Testvérem nem volt, ezért otthon sokat unatkoztam. Szüleim látták, hogy szomorú vagyok, de nem tudták, hogy hogyan segítsenek. Az egyik nap az iskolából haza menve nagy meglepetéssel vártak, egy kiskutyát hoztak nekem, hogy ne legyek olyan szomorú. Nagyon megörültem neki.

— Végre nekem is van barátom! — kiáltottam fel. Azonnal megszerettem, s elneveztem Morzsinak, ettől kezdve minden nap együtt játszottunk. A szüleim is észrevették rajtam a változást, és a jegyeim is jobbak lettek. A kutyám feltétel nélkül szeretett, nem kereste bennem a hibákat, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Morzsi mindig megugatta azokat, akik a házunk előtt menve csúfolni akartak. Jó érzés volt látni, hogy olyan barátom van, aki megvéd. Bátran sétáltam vele az utcán, és a parkban, mert már nem mertek csúfolni.

Egyszer egy nap az erdőbe mentünk kirándulni. Velünk szembe jöttek azok a fiúk, akik sokszor meg szoktak verni. Botok voltak a kezükben. Nagyon féltem, most mi lesz? Azt kiabálták, hogy;

— Most megkapod a magadét, hiába van veled a kutyád, nem félünk tőle!

Megpróbáltak megütni, de Morzsikám, az egyetlen igaz barátom közénk állt, hogy megvédjen és hősiesen nekiment a támadóknak, ezért a őt kezdték ütni. Kiabáltam:

— Hagyjátok abba! Ne bántsátok!

Én megmenekültem az ütésektől, de Morzsikám megsebesült, és féltem, hogy nem éli túl. Sírva rohantam haza, kezemben a kutyámmal. Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, hogy kórházba kell vinni, mert nagyon súlyos az állapota. Azonnal el is vittük, meg is műtötték. Bementem hozzá. Nagyon fájt így látni, és mind miattam történt, Morzsi értem kockáztatta az életét. Ha nem mentem volna az erdőbe, akkor nem történt volna baj. Beszéltem hozzá, mondtam neki;

— Ne hagyj itt, gyógyulj meg.

A hangomra felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Nagyon boldog voltam. Örültem, hogy él és felismerte a hangom. Minden nap ott voltam nála. Egyre jobban lett és hamar felépült. Az orvosok csodálkoztak a gyors felépülésen.

Én csak annyit mondtam; — A barátságunk ereje segített neki meggyógyulni. S végre hazavihettem a barátom, akire számíthatok minden napon.

 

Mese

A szeretet ereje

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }mese

 

Mimi vagyok, egy méhcsalád boldog tagja. A családom sokat dolgozik, gyűjtik a különböző virágok porait, nektárját, hogy finom mézet készítsenek belőle. A vágyam az, hogy olyan kitartó, szorgalmas legyek, mint a társaim. Ezért korán elkísértem őket nektárt gyűjteni. A testvéreimmel együtt élveztük a sok színű, jó illatú virágokat. Azokra a virágokra szálltunk, amelyek a legszebbek voltak, de egy idő után a szorgalmas társainkból sokan megbetegedtek, és nem gyűjtöttek több virágport. A testvéreimmel nagyon megijedtünk. Nem tudtuk, hogy mi történt.

Egyszer csak megkérdezte a méhkirálynő, hogy milyen virágport gyűjtöttünk.

Vidáman meséltük el, hogy a legszebb színű és legjobb illatú virág porait gyűjtöttük. Dicséretet vártunk, de nagyon meglepődtünk attól, amit hallottunk. Azt mondta a méhkirálynő, hogy soha ne a külső alapján döntsünk. Van, amikor a legszebbnek tűnő a legrosszabb. Nagyon megijedtem. Most mi lesz a családunkkal?

A királynő azt mondta, hogy van egy virág, amelynek a porából gyógyító teát lehet készíteni, de nagyon messze innét, és ha lemegy a Nap, akkor becsukja a szirmait, és csak másnap nyílik ki újra, amikor a Nap feljön, de akkor már késő lesz. Ezért azonnal elindultunk a testvéreimmel.

Ismeretlen helyeken repültünk az erdő közepén. Egyszer csak körülnéztem és észrevettem, hogy elvesztettük egymást. Féltem és nagyon elfáradtam, ezért rászálltam egy virágra, hogy megpihenjek. Úgy éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább. Eszembe jutottak a társaim, a finom illatú nektár. Urrá lett rajtam az aggodalom. Nem akarom elveszíteni a családom! Ez erőt adott, hogy tovább repüljek.

Kiértem az erdőből és megláttam a testvéreimet. Nagyon megörültünk egymásnak, de sietnünk kellett, mert a Nap már nagyon alacsonyan járt. Egy gyönyörű virágos rét felett kellett átrepülnünk. Odaértünk a hegyhez, amelynek a tetején megláttuk azt a virágot. Szép sárga volt, akár a Nap. Elérhetetlennek tűnt, olyan magasan volt, de a betegeinkre gondolva erőt vettünk magunkon és emelkedtünk felfelé. Félúton nagyon kimerültünk, de az idő sürgetett. Minden erőnket beleadva felértünk a hegycsúcsra, a virághoz, de elkéstünk, lement a Nap és a virág szirmai összezárultak. Mindannyian elkezdtünk sírni. A könnyeink ráhullottak a szirmokra, amelyek nagy csodálkozásunkra kinyíltak.

Nem tétováztunk, gyorsan összegyűjtöttünk annyi port, amennyit elbírtunk. A visszavezető út még nehezebbé vált a nagy teher miatt, de nem adhattuk fel, hogy a családunk meggyógyuljon. Többször is pihennünk kellett, míg hazaértünk. A porból teát készítettünk, amit együtt elfogyasztottunk. Nagy örömünkre mindenki meggyógyult a teának köszönhetően.

Nagyon sokat tanultam ebből az esetből.

Nem szabad a külsőből ítélni.

A szeretet erőt ad a lehetetlennek tűnő esetekben is.

 

Mese

Az újjászületés csodája

Elolvasta:
40
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Zsongott a kert, a rét, az erdő.
Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe.

 

 

Tavaszodott. A ficánkoló szellő megkergette az égen legelésző felhőket, és friss földillattal szórta be a levegőt. Kinevetett a nap, sugarai erőre kapva felmelegítették a télbe dermedt világot. Reccsent a jég, roppant a hó, hajszálvékony erecskékben futott a víz a lejtőkön. A gazdák vékony árkokban eregették a hólevet a sáncok felé, szaporábban csöpögtek a jégcsapok, s a házak tetejéről harsányan csordult csatornákba a víz. A távoli dombok barnává, majd zölddé váltak, itt-ott hóvirág ringatta csengőjét, rojtosodni kezdett a lomb, s ébresztőt fújt a rigó. Zsongott a kert, a rét, az erdő.

Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe. 

A házban vanília illata kúszott, készülődtek a Feltámadásra. Petinek locsolóverset tanított az édesanyja. 

„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál, 

Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál. 

Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,

Bárány húzta rengő kocsin mindjárt ide szálltam. 

Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom, 

Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!” 

A bárány húzta rengő kocsi tetszett a kisfiúnak, így a versike hamar beszökött a fejébe. Apjától egy kis üveg kölnit kapott. 

— Locsolni megyünk holnap a kislányokhoz, elmondod a verset, és egy kis rózsavízzel megöntözzük őket. 

— Miért? — csodálkozott Peti.

— Hogy szépek legyenek, mint a virágok, és ne hervadjanak el. 

Testvére, Katika is menni akart, a verset is tudta már.

— Nem lehet, te itthon várod anyával a locsolókat, süteményt és piros tojást adsz cserébe. Másképp nem nősz nagyra, nem leszel szép virágszál.

Anyja pajkosan nézett elkerekedett szemű kislányára.

— A mi tojásaink nem pirosak! — nyafogott tovább Katika.

— A nyulacskák befestik, holnapra elhozzák a kertünkbe.

Aztán két kis kosarat vett elő.

— Ezekbe reggel összeszedjük a színes tojásokat — mosolyogta.

Ajándékok kerültek elő a szekrényből. Világoskék, masnis ruhácska csatos fehér cipővel kislányának, fehér ing, sötét nadrág Petinek. Nagy volt az öröm! Katika azonnal beleöltözött, illegette magát a tükör előtt. Testvére a kölnis üveget babrálta, szagolgatta kíváncsian.

 Izgatott kérdéseiknek a leszálló est vetett véget.

 Még homályban tapogatózott a reggel, mikor kipattantak az ágyból, türelmetlenül kapkodva magukra a ruhát. Kosaraikkal a kezükben indultak a kertbe anyával, apával.

Galambok búgása, madarak trillája kísérte őket. Lábuk alá zöld fű simult, bársonyfák, fodros bokrok lebbentek a langyos szélben.

— Nincs piros tojás! — rémüldözött Katika.

Ám apjuk mozgolódást látott a bokorban.

— Nyuszi van ott, szaladjatok! 

Valóban ott színesedtek a tojások! Fától fáig szaladva gyűjtötték össze a nyulak ajándékát. Egy-kettőre megteltek a kosarak.

Örömük boldog kacajban csendült, arcukat bíborba öltöztette a húsvéti csoda izgalma, s az éppen felkelő Nap.

 

Mese

Macska az űrben!

Elolvasta:
149
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kovács Beatrix rajzára

Nézd csak, ott a vörös macska!

A Szaturnusz körülkapta!

Körülkapta, nem csoda!

A Szaturnusz nem ostoba,

megunta bús magányát,

felhozta a nagy égre,

körbe-körbe csalogatta,

a bolygók szívörömére.

 

Cili cica suhan, s hopp,

fényes öve hullahopp!

Kandikálva dorombol:

— A Tejúton nincs karambol!

A Mars  zordan megszólal:

— Egy a baj, csak egy a baj!

Ha elfogy a Tejút teje,

nem lesz neki több étele!

 

S jaj! Lepottyan!

Felébred a sarokban.

Álma szép volt, ékes, édes,

mint sok csillag, olyan fényes!

Jobb az otthonos szobában,

a kedves fa árnyékában,

kint a kertben, bent az ágyban,

szépen szövött kosárkában.

 

Álma szép volt, ékes, édes,

de lepottyant, sajna…

Minden csillag szánakozott rajta!

Ha éjjelente köröz ötöt,

nyávog, harap és felpörög,

farkincája csak úgy röpköd!

Ne féltsétek! Így köszön

bíborfényű  barátjának odafönn!

 

 

 

Mese

Bolond Ferkó

Elolvasta:
82
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Hol volt, hol nem volt, egy kicsi falucskában élt egy legény, akit Bolond Ferkónak hívtak a falusiak. Pedig ránézésre semmiben nem különbözött a többi legénytől. Csak agyában állítólag kevesebb volt egy kerékkel, vagy több, nem is tudom. Állandóan olyanokat tett, ami mosolyt csalt ki az emberek arcára.

Egyik nap is mondja édesanyjának, hogy elviszi az egyetlen tehénkéjüket a vásárba és jó pénzért eladja. Anyja hiába próbálta lebeszélni, hogy ne adják el a tehénkéjüket, Ferkót nem lehetett meggyőzni, hogy amit tenni akar butaság lesz. Ha eladják a tehenet, a kapott pénz gyorsan elszáll és még tejük sem lesz, ha ezt akarnának inni.

— Meglátja, édesanyám, jó üzletet csinálok — mondta Bolond Ferkó és már hajtotta is kifelé Riskát az istállóból.

Meg sem állt a szomszéd faluban levő vásárig. Ott beállt az árusok közé és türelmesen várta a vevőt.

Egyszer csak jött is egy ember. Ölében egy nagy kandúrt tartott. A macska olyan nagy volt, hogy alig bírta megtartani. Az állat állandóan el akart szaladni.

— Te legény, van egy jó ajánlatom — mondta az ember. — Tehenedért odaadom ezt a szép kandúrt. Nincsen párja az egész világon. Meglásd, nem bánod meg! Nos, áll az alku?

A mellette állók figyelmeztették Bolond Ferkót, nehogy odaadja a tehenét egy macskáért! A férfi rá akarja szedni, és nagyon ráfizet, ha megkötik az egyezséget.

Ferkó nem hallgatott rájuk, mert az első pillanatban nagyon megtetszett neki a nagy kandúr. Különben is úgy gondolta könnyebb bírni egy macskával, mint egy tehénnel.

— Áll az alku! — csapott Bolond Ferkó az ember markába és kicserélte a tehénkét egy nyávogó jószágra.

Aki a közelében volt, az mind hangosan nevetni kezdett, hogy milyen ostoba legény. De ez Ferkót nem érdekelte. Boldogan vitte haza édesanyjához az állatot.

— Na, fiam, milyen vásárt kötöttél? Sikerült jó pénzért eladni a tehénkénket? — kérdezte kíváncsian az édesanyja, és már készült, hogy megszámlálja mennyi bankót hozott haza Ferkó. — Mutasd, fiam, mennyi pénzre tettél szert.

— Pénzt, azt nem hoztam, édesanyám — vallotta be töredelmesen a legény. — A tehenet elcseréltem erre a nagy kandúrra. Az előző gazdája azt mondta, hogy ez nem ám akármilyen macska.

— Nem bizony, te félnótás, buta gyermek — csattant fel édesanyja és látszott rajta, ha a keze ügyében lett volna valami, azt mindjárt a fia fejéhez vágja. De így csak a kezeivel hadonászott és a szemeiből harag szikrái záporoztak Ferkóra.

— Nézze, édesanyám, milyen szép cica! Ilyet kend még nem látott — próbálta menteni a menthetetlent az asszony fia, de nem sok sikerrel.

— Adok én neked kandúrt, de olyan nagyot, hogy a fejed beleződül — fakadt ki végül dühösen az anyja és felkapott egy seprűt és azzal verni kezdte a fiát. — Takarodj ki ebből a házból te mihaszna, semmirevaló kölyök a macskáddal együtt. Addig vissza ide ne gyere, amíg bűnödet jóvá nem teszed. Le is út, fel is út! Nem akarlak látni többé ebben a házban.

Anyja olyan komolyan beszélt, hogy Bolond Ferkónak muszáj volt világgá menni, ha akart, ha nem. Nem értette, mi bűnt követett el, amiért édesanyja így megharagudott rá.

Már jól elhagyta a falujukat, amikor visszanézett, hogy elbúcsúzzon az ismerős tájtól. Ki tudja, mikor fogja viszontlátni, s útja merre vezeti.

Amint megfordult észrevette, hogy a kandúr bandukol mögötte.

— Te meg, mit akarsz itt? — kérdezte kissé mérgesen. — Temiattad kergetett el édesanyám, és most mehetek világgá.

A macska csak nézett megértően a legényre. Hiába kergette el Ferkó, minduntalan visszajött és kitartóan követte. Végül még kővel is megdobálta, de még ez sem tántorította el.

Sokáig mentek, s talán már igencsak besötétedett. Beértek egy nagy, sűrű erdőbe. Mentek, mendegéltek egyszer csak a fák között egy ház fényeit látták meg.

Bolond Ferkó meggyorsította lépteit, hogy megkérje a ház lakóit, adjanak neki szállást éjszakára.

Megérkezve a ház ajtajához Ferkó már éppen be akart kopogni, amikor a kandúr a halkan figyelmeztette:

— Nehogy ajtóstól ronts a házba! Odabent három félelmetes rabló van. Ha meglátnak, azonnal lelőnek.

— Te tudsz beszélni? — csodálkozott el Ferkó.

— Igen, tudok — válaszolta a kandúr. — Valami cselt kell kieszelnünk, hogy a rablók elmenjenek.

— Mit találjak ki?

— Maradj csendben, éppen ezen töröm a fejemet.

A kandúr sokáig gondolkodott, mire kiötlötte, hogy kezdjenek el kiáltozni! Mondják azt, hogy kereskedők eltévedtek az erdőben és nem találják a kivezető utat.

Bolond Ferkó először nem értette, mire jó, ha ezt kiáltozzák.

— Ha a három rabló meghallja, hogy kereskedők vannak az erdőben, akkor majd nem bírnak vérükkel, és elindulnak, hogy kirabolják őket — mondta a kandúr. — Ezalatt mi megpihenünk. A rablók egész reggelig bolyongnak az erdőben. Csak reggel térnek vissza, de akkorra mi már tovább állunk.

Tetszett az ötlet Ferkónak, és követve a kandúr tanácsát kiáltozni kezdett:

— Segítség! Segítség! Gazdag kereskedők vagyunk és eltévedtünk. Holnap reggelre a királynál kellene lennünk sok — sok ezüst, arany kelménkkel.

Amint a rablók ezt meghallották, mindjárt felugrottak. Felkapva fegyvereiket rohantak ki a házból. Még arra sem volt idejük, hogy az ajtót bezárják.

Bolond Ferkónak és a kandúrnak csak be kellett sétálni a házba. A rablók éppen vacsoráztak az asztal meg volt terítve minden jóval.

A sok gyaloglástól mindketten nagyon megéheztek. Nem teketóriáztak sokáig, lehuppantak az asztal mellé és mindent megettek, ami előttük volt. Bor is volt az asztalon, abból is bőségesen ittak, s ennek meg is lett a következménye. Úgy berúgtak, mint a csacsi. Ferkó leheveredett az első fekhelyre, a macska pedig az asztal alá. Úgy aludtak, mint a bunda. Még azt sem vették észre, hogy a rablók nagy mérgesen visszajöttek. Természetesen nem találták meg a gazdag kereskedőket. Hogyan is találták volna meg, amikor Ferkó és a kandúr becsapta a díszes társaságot.

Bolond Ferkót mindjárt észrevették. Szerencsétlen a rablóvezér ágyába hajtotta fejét álomra. A kandúr senkinek sem tűnt fel az asztal alatt, de ha meg is látták volna, azon sem csodálkoznának, hiszen ilyen erdei házakban macskák gyakran megfordulnak.

A rablóvezér iszonyatos haragra gerjedt, amikor látta, hogy Bolond Ferkó mindent megevett, ami az asztalon volt, s belefeküdt az ágyába.

— Most azonnal agyonlőlek pisztolyommal — üvöltötte, és már kapott is a fegyver után.

Senki nem vette észre, a kandúr gazdája közelébe lopózott és a fülébe súgta:

— Mondd gyorsan, hogy te vagy az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Nem tudod társaid, hol lehetnek. Bizonyára az ezüst és arany kelmékkel megrakott kocsijuk a szakadékba esett.

Ferkó nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. De mit veszít vele, ha mondja.

— Ne lőjön le, kérem, könyörgök! Én vagyok az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Társaim ezüst, arany kelmével megrakott kocsija szakadékba esett.

Ezt meghallván, a rablók felkapták a fejüket, és faggatni kezdték a legényt:

— Mondd csak, fiam, merrefelé van az a szakadék? El tudsz vezetni bennünket oda?

Most volt ám csak igazán nagy bajban Ferkó. Soha életében nem járt ebben az erdőben. Azt sem tudta, hogy van-e itt szakadék. A kandúr megint segítségére sietett.

— Bólints, hogy tudod, hol az a szakadék és szívesen elvezeted oda a rabló urakat.

Úgy tett, ahogyan a kandúr javasolta, aminek a rablók nagyon megörültek. Nem tétováztak sokáig, azonmód el is indultak. Csak az volt a baj, Ferkó nem tudta, merrefelé induljon el?

A kandúr folyton mellé dörgölőzött, s ez már a rablóknak is feltűnt. El akarták zavarni, de Ferkó könyörögve kérte:

— Ne kergessék el, a macskám mindenhová elkísér!

Ki tudja, miért a rablók hallgattak a kérésre és megengedték, hogy a kandúr velük menjen.

Ferkónak csak azt kellett figyelnie, hogy hűséges társa merrefelé megy. Igaz még így sem érezte magát biztonságban. Nem hitte, hogy ebből a lehetetlen helyzetből megtalálják a kivezető utat. Ha lesz is szakadék, amelyről a kandúr beszélt, lesz-e benne ezüst, arany kelmékkel megrakott kocsik? Tartott tőle, hogy nem ússza meg az agyonlövést.

Órákig mentek össze-vissza az erdőben. Közben észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek a király várához.

Egyszer csak egy sűrű bokor mögött megpillantották a szakadékot. Nagyon dobbant Ferkó szíve. Érezte, hogy hamarosan kiderül a turpiság, és a rablók megtudják, lent a szakadékban nincsen semmiféle kocsi, ezüst, arany kelmékkel. Le, sem mert pillantani, de amikor a rablók kiáltozni kezdtek, nagyon elcsodálkozott, és félve nézett le a mélységbe.

Csodák csodájára a szakadékban valóban ott voltak a kocsik. A három rabló nem bírt magával. Kiabáltak, kurjongattak, s ez a hangos zaj felhallatszott egészen a várba.

A király éppen az ablakban könyökölt és nézte a tájat.

— Mi ez az ordibálás? — kérdezte a hopmestertől.

— Emberek kiáltoznak a közeli erdőben — válaszolta a hopmester.

— Megparancsolom, egy tucat katona állig felfegyverkezve menjen oda és nézze meg, mi történt.

A katonák azonnal nyeregbe pattantak és ellovagoltak az erdőbe. Mire odaértek, a rablók már lemásztak a kocsikhoz, hogy összeszedjék a gazdag zsákmányt. Még a katonákat sem vették észre a nagy igyekezetükben.

— Te legény, mit csinálsz itt? — kérdezték Ferkót a katonák. — Miért nem mész a társaid után.

— Vitéz urak — ugrott elő a kandúr —, gazdám nem hozzájuk tartozik. Szegényt éjjel megtámadták a rablók, menekültünk, ahogy bírtunk. Fenséges királyurunknak vittünk volna ezüst, arany kelméket, de ezek a zsiványok utunkat állták. Szerencsétlenségünkre a gazdám kocsii belestek ebbe a mély szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült leugranunk róluk. Sajnos lovaink mind odavesztek.

A katonák kapitánya így szólt Ferkóhoz:

— Kegyed lenne az a híres kelmekereskedő, akit királyunk már türelmetlenül vár?

A kandúr a farkával jól megcsapta gazdája lábszárát, aki mindjárt tudta, mit feleljen.

— Igen, én lennék — válaszolta kissé remegő hangon.

A kapitány azonnal intézkedett, néhány katonával lefegyverezték a rablókat és nagy nehezen felcibálták a kocsikat. Ő maga meg elindult Ferkóval és a kandúrral a várba.

A király már várta őket kint a kapu előtt. A kapitány részletesen elmesélte a történteket.

— Akkor ez volt az oka, hogy nem értél ide időben az ezüst, arany kelmékkel, pedig már leánykám Napsugárka nagyon várja. Szeretne új ruhákat készíttetni az udvari szabóval. De sebaj, a katonák nemsokára idevontatják a kocsikat és válogathat belőlük.

A beszélgetésükre Napsugárka is előkerült. Ferkó szeme mindjárt megakadt rajta. A királykisasszony olyan szép volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

Mint később kiderült, a három rablót a király már hónapok óta kergette, de eddig nem sikerült elkapni őket. Hogy most meglettek külön köszönettel tartozott Ferkónak.

— Mit kérsz kelmekereskedő nagyuram, amiért segítettél elfogni ezt a három veszélyes rablót? — kérdezte a király, amikor a katonák rabszíjon vezették a jómadarakat.

A kandúr egész idő alatt Ferkó mellett volt, és látván, hogy gazdája tanácstalan, megint a fülébe súgta:

— Kérd azt, hogy legyen a feleséged a királykisasszony!

A legény maga sem értette, hogyan, de most is egyetértett a macskájával.

— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom! Legyen, szíves adja feleségül hozzám leányát. Szeretném feleségül venni.

A király egy kicsit gondolkodott, majd mondta:

— Való igaz, Napsugárka már eladósorban van. Ma éjjel is azon törtem a kobakom, kihez adjam feleségül. Nem is jöhettél volna jobbkor, kedves kelmekereskedő nagyuram. Akinek ennyi szép holmija van, az igényt tarthat kislányom kezére. Csak az a kérdés, hogy Napsugárka is akar-e a feleséged lenni?

Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszonynak sem volt semmi kifogása Ferkóval szemben, hiszen jóképű legénynek látszott. Itt meg úgysem tudta senki, hogy a falusiak Bolond Ferkónak csúfolták. Így hamarosan létrejöhetett a lakodalom. Ferkó édesanyját a várba hozatta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A kandúrnak meg az volt a dolga, hogy felügyelt az egerekre, hogy meg ne rágják a kolbászt a kamrában. Máskülönben ő is úgy élt, mint a nagyurak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

Mókusuraság

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

 

Volt egyszer egy hatalmas erdő, és abban lakott a mókusuraság egy nagy tölgy odvában.

 Az odút berendezte minden kényelemmel, amire szüksége lehet egy előkelő mókusnak. A harkállyal még egy másik odút is készíttetett, ahol tárolta a rengeteg mogyorót, amit az alattvalói összehordtak.

Azt majd elfelejtettem mondani, mókusuraság felügyelte az egész erdőt. Minden állat, minden madár őt szolgálta. Aki nem engedelmeskedett neki, azt szigorúan megbüntette. Féltek is tőle az erdő lakói. Mindenki igyekezett kedvébe járni.

Ha valahol előkerült egy finom mogyoró a megtaláló mindjárt szaladt vele őuraságához.

— Mókusuraság, tessék nézni, mit találtam a közeli mogyorósban!

— Mi az, nyulacska?

— Találtam egy szép, nagy mogyorót. Elhoztam uraságodhoz. Ha jól tudom, akkor ez önt illeti.

A kisnyúl boldogan átnyújtotta a finom mogyorót. Sajnos dicséret helyett a mókusuraság mérgesen ráripakodott:

— Mi az hogy, engem illet! Ez csak természetes. A világ összes mogyorója az enyém. A többi hol van? Ahol egy mogyoró van, ott többnek is kell lenni. Bizonyára eldugtad. Megparancsolom, hogy holnap reggelig hozd el nekem az összes mogyorót! Ha nem teszed, halál fia vagy. Megértetted?

— De mókusuraság, hogyan hozzam el, amikor csak ezt az egyet találtam? Különben is, mi nyulak nem élünk mogyorón. Ha több lett volna ott, bizisten, mind elhoztam volna uraságodnak.

— Nem érdekelnek a kifogásaid — mondta dühösen a mókusuraság. — Holnap reggelre itt legyen az összes mogyoró, vagy megjárod.

Szegény kisnyúl sírva ment haza. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg az összes mogyorót. Már azt is elfelejtette, hol találta azt az egyet.

Mi lesz vele, ha nem találja meg? Mókusuraság nem fog megkegyelmezni neki. Talán még a fejét is veszi.

Amint bandukolt pityeregve az erdei úton, egyszer csak jön vele szembe egy kicsi, szürke mezei egér.

— Miért sírsz, kisnyúl? — kérdezte kíváncsian.

— Nagy az én bánatom — válaszolta a kisnyúl, és elmesélte, hogyan járt mókusurasággal.

— Ez valóban igen nagy baj — mondta a mezei egér és ő is sírni kezdett.

Most már ketten mentek sírva.

Jött velük szembe a pocok, s kérdezi:

— Miért sírtok?

— Nagy a mi bajunk. Talán mókusuraság a fejünket is vesz, ha holnap reggelig nem szedünk össze neki minden mogyorót, ami az erdőben van.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel ijedten a pocok. — Végünk van. Itt a világvége.

Ő szeméből is eleredt a könny, és a két zokogó kicsi állattal tartott.

Még találkoztak a rókával, őzzel, szarvassal, de még a mindig bátor vadkan is megijedt, reszketve követte őket. Igazából egyikőjük sem tudta, hová tartanak. Már rég elhagyták a kisnyúl házát. Csak mentek és mentek az erdőben és könnyeiket hullatták.

Véletlenül éppen arrafelé ment az öregapó és meglátta a díszes társaságot.

— Mi ez a nagy gyászmenet? — kérdezte.

— Jaj, jaj, öregapó, itt a világvége! A mókusuraság mindegyikőnk fejét veszi, ha nem visszük el neki az erdő összes mogyoróját. Te is jobban teszed, ha elhagyod ezt az erdőt. Ha mókusuraság meglát, akkor neked is véged van.

— Végem van? Aztán ugyan miért? Nem ijedek meg én egy kicsi, huncut mókustól — mondta határozottan öregapó, és sajnálkozva végignézett az állatokon. — Elég baj, hogy ilyen gyávák vagytok, megijedtek egy nagyszájú mókustól. Majd én ellátom a baját annak az uraságnak, s elmegy a kedve a mogyorótól. Mutassátok, hol lakik őkelme! Szeretném közelebbről megismerni.

Az állatok a kisnyúl vezetésével elindultak a nagy tölgyfa felé. Mindegyik lába reszketett, mint a nyárfalevél.

— Ne toporogjatok! — biztatta a kis csapatot öregapó. — Ha ilyen lassan haladunk, soha nem érünk a mókusuraság odújához. Vár engem otthon a kicsi unokám. Megígértem, hogy viszek neki egy mókucit ajándékba.

Az állatok nagyon féltek. Nem tudták, mi fog várni rájuk az odúnál. A mezei egér a pocokkal egy sűrű bokornál lemaradt a társaságtól. A rókának is sürgős dolga akadt. Legtovább talán a vaddisznó tartott ki, de amikor feltűnt a nagy tölgyfa, ő is elment.

— Várnak otthon a kicsinyeim. Még ma semmit sem ettek. Előbb itt az erdei tisztáson friss makkokat láttam. Viszek belőle a csikós hátú apróságaimnak — mondta röfögve és elszaladt. 

Végül már csak a kisnyúl és az öregapó maradt. Legszívesebben a tapsifüles is kereket oldott volna, de nem mert. Az erdőben úgyis mindenki azt mondja róla, hogy gyáva nyúl. Most legalább megmutatja az állatoknak, hogy ő a legbátrabb állat az erdőben.

A mókusuraság az odú előtt pihent, és éppen azt a mogyorót majszolta, amit a kisnyúl hozott neki. Hetykén észre sem véve, hogy öregapó is vele van, így szólt a kisnyúlhoz:

— Hol a rengeteg mogyoró? Remélem, sokat hoztál, mert ha nem akkor, jaj, neked.

— Meg neked is — ragadta meg a vöröses bundáját öregapó. — Gyere csak kicsi komám, bújj bele a tarisznyámba. Jó helyed lesz ott, amíg hazaérünk.

Mókusuraságnak még annyi ideje sem volt, hogy tiltakozzon. Egy pillanat alatt eltűnt öregapó nagy tarisznyájában, mintha ott sem lett volna.

— Látod, kisnyúl, így kell bánni ezekkel a nagyszájúakkal. Nem szabad tőlük megijedni. Ti olyan sokan voltatok, mint egy hadsereg, mégis féltetek ettől az odúlakótól. Isten veled, kisnyúl! Sietek, vár a kicsi unokám.

A kisnyúl valami köszönésfélét dadogott, és hálásan nézett öregapó után, aki megszabadította őket a mókusuraságtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem ijed meg senkitől, és kiáll az igaza mellett.

Mókusuraság pedig megtanulta, hogy vidám ugrándozásáért megszerette öregapó unokája, és az sokkal többet ér, mint ha félnek tőle.

 

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

Mese

Egy süni története

Elolvasta:
129
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Csodálatos napsütésre ébredve úgy gondoltam, jó lenne sétálni az erdőben, amely nincs messze. El is indultam és hamar elértem az erdő széléhez. A fák nagyon magasra nőttek s eltakarták a Napot. Befelé menve az erdő sötétsége vett körül. Nagyon félelmetes volt. Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülemet. Mentem a hang felé, míg egy árokhoz értem, benne sírt fájdalmasan egy süni. Kivettem a gödörből.

Úgy látszott, hogy nem sok élet van benne. A tüskéi is el voltak gyengülve. Gyorsan haza rohantam vele. Kiabáltam a családomnak:

— Gyertek ide, nézzétek mit hoztam!

Nem örültek, ahogy én azt vártam.

— Miért hoztad haza ezt a sünit? Úgysem fog ő már meggyógyulni, csak a gond lesz vele.

— Én legalább mindent megtettem érte — válaszoltam —, nem fog gyötörni a lelkiismeret.

Betettem egy ládába. Szegény nagyon megsebesült. Ki tudja, mióta volt a gödörben, biztos kiszáradt, éhes, a fák gyökerei is megsebesítették. Adtam neki tejet és almát, bekötöztem a sebeit. Minden nap ápoltam, míg azt nem láttam, már egészséges. Úgy gondoltam, itt az ideje visszavinni az erdőbe, ahol találtam. Felemeltem és a hegyes tüskéi megszúrták a kezem. Ennek örültem, mert ez is azt bizonyította, hogy meggyógyult. Ruhába tettem, hogy ne szúrjon és elvittem az erdőbe.

Majd kis idő múlva újra furcsa hangot hallottam az udvarról. Kimentem, hogy megnézzem, mi ez a hang. Meglepetésemre ott volt a süni, körülötte kicsinyei. Igazán meghatódtam. Bekiabáltam a családomnak:

— Gyertek ki, nézzétek, ki van itt! Ez a süni nagyon hálás, és hálája jeléül elhozta bemutatni a kis családját.

Körbe álltuk, és együtt örültünk nekik. Örültem, hogy a kis süniknek nem kell az anyjukat elveszítve élniük. Én csak annyit mondtam, hogy látjátok, nem szabad feladni a reményt és nem szabad senkiről és semmiről lemondani, mert történnek még csodák ebben a világban. Remélem, hogy ez a kis süni család boldogan fog élni, bajoktól mentesen.

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai (folytatás)

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Egyből megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt.

 

Egy hatalmas jégkunyhó közepén, jégcsúszdák labirintusán át repültek a hercegek a saját szépséges sorsuk felé. Volt, aki a kék, volt, aki a sárga, volt, aki a vörös és volt, aki a fehér, csillanó fények sodrába került. Tiszta vizű tó, tenger, óceán, patak állt mindegyik színvilág tövében.

         A kis hercegnő a kék vizű tenger partján várta barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett.

         A Fekete Fény irigyen figyelte az éjszakai eseményeket. Annyi gonoszságot eltervezett, és még semmi sem sikerült. Huszonhárom veszedelmes ordastól megmenekült a kis hercegnő. Hajtók nélkül maradt a kis királylány hintaja és mégsem lett semmi baja. Ez a tizenkét tündérherceg eddig minden tervét keresztülhúzta. Egyre zöldebb, igazi méregzöld lett az északi Fekete Fény.

         Bajban volta, tudták. A jégcsúszdák labirintusa elszakította őket egymástól. Van, aki a tóhoz került, van, aki a tengerhez, az óceánhoz, és van, aki a patakhoz. Nem tudhatták, hogy hol vannak a többiek, csak azt, hogy újra találkozniuk kell. Soha többé nem szabad elszakadniuk egymástól.

         Sárkánybarát mindenkin segíteni akart. Hányszor megmosolyogták ezért a többiek. Most bizonyíthat! Igenis, a szeretet és az önzetlen segítség erejében bízni kell!

         A sirályokat hívta segítségül:

         – Drága barátaim! Segítsetek! Tizenkét tündérherceg veszítette el egymást, és így nagyon gyengék lettünk. Én is közéjük tartozom. Segítsetek! A kis hercegnő és a kis királylány is velünk volt. Biztosan ők is a segítségetekre szorulnak.

– Jégvirág? Aranyfény? – sikoltották kétségbeesve a sirályok.– Honnan ismered őket?

         Sárkánybarát mindent töviről–hegyire elmesélt, ami az elmúlt két éjszaka történt velük. A sirályok, miután megismertek minden apró részletet, rögtön munkához láttak. Tudták, kihez kell fordulniuk, hogy a dolgok békésen elrendeződjenek. Értesíteni kell a felhők között Csillagfényt, Jégvirág és Aranyfény édesanyját.

– Jégvirág! Aranyfény! – üvöltötte tajtékozva a két lány apja, mikor hírét vette, hogy lányait álmaikban megmenekítették.

         Mennyi munkája volt abban, hogy ne halljon hírt többé felőlük. Úgy látszik, mindhiába. Dühödten tartott a tengerpartra. Hallani akarta a cápák beszámolóját, milyen kifogásokat találnak, milyen hibákat vétettek?

A cápák sokáig hang nélkül, ide–oda cikázva a sekély tengervízben úszkáltak. Féltek a találkozástól. Semmi sem sikerült az előző két éjjel, pedig mindent elkövettek, hogy Jégvirág és Aranyfény a homályba merüljenek. A céljuk az volt, hogy a király elégedett legyen, s amikor a mostoha lányai végleg eltűntek, majd mindenki hipp–hopp elfelejti őket.

A terv nem sikerült. Ezért féltek a találkozástól, tudták, hogy bosszút áll rajtuk.

– Nem tudom, hol voltatok, mikor szükségem lett volna rátok – mondta a király dühödtében felfuvalkodva. – Két éjszaka töröm magam, hogy mostoha lányaim a feledés homályába merüljenek, de a tizenkét tündérherceg keresztülhúzta számításaimat. Most viszont ők is a kelepcémbe kerültek: a kis hercegnő a kék vizű tenger partján várja barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett. Egyszóval mindent tudott mindenkiről.

         Csak róla nem tudta senki, miért haragszik lányaira. A Fekete Fény tündére bolondította el az eszét. Ő hitette el vele, hogy a lányai mostohák. Szegény Csillagfény, a lányok elfeledett édesanyja, mindent elkövetett, ami hatalmában állt, hogy drága lányait és megkeseredett férjét megmentse.

         Most is ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Azonnal megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt. Megtelt szíve melegséggel, mióta a fellegekben kell élnie, nem érzett ilyet. Már tudta, mi a teendője. Meg kell találnia a harag forrását, ha törik, ha szakad. A Fekete Fény tündére el kell, hogy veszítse hatalmát férje felett.

         Látta, amint közeledő lányai éppen ölelésre emelték karjukat. Bíbort és Sárkánybarátot ölelték át boldogan. Kezdett megnyugodni, hogy nem kell tovább aggódnia.

         Felhőfény, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Bajnok, Gőgös és Maraton tündérhercegek a sárga tónál és a vörös óceánnál tanakodtak. Hol lehet két fivérük?

         Az önfejű cápák csak erre vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb beúsznak a tengerbe a hercegek. Akkor biztosan lecsaphatnak rájuk.– Tízen vannak, nem tizenketten – állapították meg úszás közben a cápák.

         Csillagfény átlátva a cápák sunyi támadásának tervét, nyomban cselekedett. Felhőcskéjéből kicsippentett tíz vakító labdacsot és ledobta a hercegeknek. Ahogy elkapták ezeket a hercegek, teljes alakjuk vakított a napsütésben. A cápák teljesen megzavarodtak, nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak. Szégyenszemre elmenekültek. Csak úgy, mint a Fekete Fény tündére. Nem állhatta a ragyogást, ilyenkor minden ereje elszállt. Tudta, itt ő nem nyerhet. Örökre elveszíti a király feletti hatalmát.

         A tündérhercegek boldogan szemlélték az eseményeket. Mióta a vakító labdacs a kezükbe került, már ők is látták a felhőcskén álldogáló gyönyörű tündért, Csillagfényt. Bíbor és Sárkánybarát boldogan ölelték át Jégvirágot és Aranyfényt. Fivéreik megmenekülését, a cápák zavarodott szégyenletes megfutamodását ujjongva figyelték.

         Ekkor tajtékozva megjelent a király: – Hol vannak a cápáim? Hol van Fekete Fény? Mindenki cserbenhagyott?

         Jégvirág és Aranyfény erőt merítve Bíbor és Sárkánybarát öleléséből, csendesen megszólaltak: – Édesapánk, mit vétettünk mi ellened?

– Az ordasok közé vetettél volna? – zokogta Jégvirág.

– Hagytad volna, hogy a hintóba leljem halálomat? – ölelte át nővérét Aranyfény.

Az apa zavarodottan motyogta:

 – Én csak azt kívántam, hogy a feledés homályába merüljetek. Soha többet ne halljam, hogy a mostoháim vagytok.

         Ekkor a vakító felhőcske leereszkedett. Összegyűjtve 10 kis labdacsát lebegett, alig a föld felett. Odaúszott először a lányokhoz. Megölelte lányait, aztán tovább úszott a felhő és megcsókolta férjét.

Mintegy varázsütésre az apa szemük láttára átváltozott. Fekete, szőrös gúnyáját, fehér palást váltotta le. Fekete loboncai hófehér tincsekké alakultak. Hófehér szakálla növekedett. Egy kedves, mesebeli királyra emlékeztetett.

A belső átalakulás még döbbenetesebb volt. A sok gonoszság fekete villámok formájában cikázott ki testéből.

         S még utoljára egyszer – egyetlenegyszer megölelhette feleségét, Csillagfényt. Ebben az ölelésben benne volt az öröm, hogy láthatja, a bánat, hogy elveszítette, a köszönet, hogy megmentette a gonoszságtól, a bocsánatkérés, hogy bántotta lányait, egyszóval minden. Ebben az ölelésben benne volt Csillagfény megbocsátása, szeretete is.

         A felhőcske jelezte, hogy indulniuk kell, és emelkedni kezdett. Először lassan, majd szélsebesen. Szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, a boldogságot hátrahagyva maga mögött. A király letérdelt, és bocsánatot kért lányaitól és a hercegektől. A két herceg is letérdelt és megkérte Jégvirág és Aranyfény kezét. A tíz herceg pedig körbeállta őket, és táncra perdültek örömükben.

         Még aznap megtartották a menyegzőt! Az egész királyságban boldogan ünnepeltek. Máig boldogan élnek a palotában mindannyian.

         Egy vakító felhőcske ettől a naptól kezdve mindig a palota felett őrködött. Mindenki tudta, hogy Csillagfény óvja minden léptüket. A tündérhercegek küldetése  véget ért.

 

 

 

 

 

Mese

Egy maci kalandja

Elolvasta:
55
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Egy erdőben élek, medve családommal. Én kisbocs vagyok, sokat játszom a testvéreimmel, de mégsem vagyok boldog, szomorú a szívem, mert úgy érzem, hogy unalmasan telnek a napjaim. Ezért kerestem a boldogságot, kalandra vágytam és úgy döntöttem, hogy elmegyek, s körülnézek az erdőben. Egyre távolabb kerültem a családomtól. Egyszer csak emberek hangjára lettem figyelmes. Velük hű kutyáik, melyek nyomaimat követve hamar megtaláltak. Az emberek megfogtak, majd betuszkoltak egy nagy autóba. Féltem, most mi lesz velem? Közben elindult a kocsi. Nagyon hosszúnak tűnt az út, úgy éreztem, hogy soha nem áll meg az autó. Már nem is vágytam annyira kalandra. Egyszer csak megálltunk. Kivettek a kocsiból, és egy nagy épülethez vittek. Bent zűrzavar fogadott és sok állat.

Nem tudtam, hogy miért vannak olyan sokan. 

Aztán láncra vertek. Nyugtattam magam, bátor vagyok, kiszabadulok. Kiderült, hogy a sok állat az ember szórakoztatására kellett. Odajöttek hozzám és arra kényszerítettek, hogy ugráljak fel- s le a székekre. Eleinte nem értettem miért kell ezt csinálnom, aztán kiderült, hogy ez tetszik az embereknek. Egyszer csak, amikor besötétedett, bent kigyúltak a fények. Kivezettek egy porondra, melyet rácsok vettek körül, mögötte mindenféle ember, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Kiáltoztak, fütyültek, tapsoltak nekem. Családomra gondoltam, a meleg barlangra és a mellette lévő illatos szamócásra. A szívem elkezdett gyorsabban verni, de azt kellett tennem, amit az emberek parancsoltak. Minden állatnak volt feladata, és ha nem teljesítette valaki, akkor azt ostorral ütötték. Kint az emberek nevettek rajtam, örültek, nem is tudták, hogy mennyire vérzik a szívem. Ők sokan voltak, én mégis magányosnak éreztem magam.

Ekkor már rájöttem, nagyon buta ötlet volt elszakadni a védelmező otthonomtól. Azon gondolkodtam, biztos hiányzom, és keresnek, de nem találnak. Elszomorított a gondolat, hogy talán soha többé nem látom az enyéimet. Teltek a napok, hetek, hónapok. Időközben én egyre erősebb lettem. Reménykedni kezdtem, és már biztosan tudtam, hogy lesz annyi erőm, hogy kiszabaduljak. Megpróbáltam elszakítani a láncot és nagy örömömre, többszöri próbálkozásomra sikerült.

Vajon hogy jutok ki az épületből?

Elkezdtem futni, keresve az ajtót. Amikor megláttam, már tudtam, hogy szabad vagyok. Kint idegen volt a hely, nem tudtam, hogy merre induljak. A szívem hangjára hallgattam. Egy erdőhöz értem. Ismerős illatok csiklandozták az orromat. Egyre csak beljebb és beljebb mentem, és éreztem, hogy már közel vagyok az otthonomhoz. Egyszer csak megpillantottam a szeretteimet. Azonnal odaszaladtam hozzájuk, átöleltük egymást és örömünkben sírtunk. Később elmondták, hogy minden nap kerestek, és azt hitték, hogy soha többé nem térek vissza. Megfogadtam, hogy többé nem megyek messze a családomtól, nem keresem a kalandokat és a boldogságot, maradok ott ahol a családom él, tőlük kapom a biztonságot, szeretetet, gondoskodást, és védelmet.

 

Mese

A Pökhendi Pók

Elolvasta:
130
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült. Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója …

Nagy vihar után pihent meg a háromárbocú. Nem sérült meg semmi és senki sem a fedélzeten. A vasmacska időben leugrott a mélységbe. Megakaszkodott az óceán alján, így mentett meg mindent és mindenkit.

         A csendes tengeren himbálódzó háromárbocún ekkor egy pók bújt elő ijedten a fedélzet egyik zugából. Csodálkozva nézett körül, mennyi felszabadult matróz táncol mindenütt. A dallamok őt is magával ragadták. Nem is tudom mire emlékeztetett a zene. Polka, keringő, harci tánc vagy palotás? Lehet, mindenki azt hallotta, amilyen zenét ismer és szeret. Én biztosan gitárszólót, basszus gitárt.

         Miközben a tánc hevében tombolt mindenki, a pók elbújva egy asztal alatt világra hozta utódait, a csodálatos petéit mindet. És valamennyi életre is kelt. Az óriás, a picur, a duci, a barátságos, az erős, a szeplős, és legutoljára a pökhendi. Alighogy megszületett, máris be nem állt a szája. A pökhendiség egyik alapja, hogy mindig elmesélje a dicsőségeit, vagy olyan történeteket, amivel elkápráztatja hallgatóit.

– Én vagyok a legszebb, a legerősebb és legügyesebb a valaha is élt pókok között.

– Bátor is vagy? – kérdezte egy arra repülő sirály.

         Pökhendi egyből válaszolt. Még önmagát is meglepte éles hangja:

– Én vagyok minden pókok között a legbátrabb!

– Akkor gyere, mentsük meg Jegest és Rozmárt. Igaz barátaim igen nagy bajba kerültek. Az oroszlánfókák elfoglalták a szigetüket – sivította esdeklőn a sirály.

         Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült.  Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója ugyanis feltette magában, hogy vele tart és megvédi őt mindentől és mindenkitől mindenáron. Féltette, hogy pökhendisége még egyszer bajba sodorja. Megbújt az egyik pókpamacsban, amit pökhendi szőtt.

         Pár órányi utazás után egy fényárban úszó palotát pillantottak meg.   Úgy fénylett, mint őszi éjszakában a teli hold ragyog.

         A sirály a harminchatodik emeleten egy nyitott ablakon át repült be az épületbe. Pökhendi is követte Picurral. Egy fura alakú jégtorta csúcsán landoltak. Pökhendi rögtön szőni kezdte új hálóját. Picur is kétségbeesve kapálózni kezdett. Ő is font. Ekkor fedezte fel Pökhendi a tesóját. Gyorsan megölelték egymást, majd munkához láttak. Maguk sem sejtették, milyen csodálatosan mesés rendbehozó malmot építenek itt a jégtorta csúcsán. Maguk is meglepődtek, mire képesek így együtt. Még ők sem sejtették, hogy a rendbehozó malom milyen csodálatos dolgokra lesz majd képes.

         Ekkor a sirály újra sivított.

– Tudod, Pökhendi, hogy miért kerültél ide! Jeges és Rozmár miatt. Meg kell találni a helyüket! Az oroszlánfókákat már nem lehet elűzni a szigetről. Jeges viszont már nagyon fáradt és éhes, Rozmárral együtt. Ha nem tudnak megpihenni, elpusztulhatnak.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Pökhendi.

         Időközben a Rendbehozó Malom elkészült. Csillogott-villogott, reményt sugárzott mindenkinek, aki rápillantott.

         Pökhendit is megérintette a csoda szele. Mintha valami varázstükörbe nézett volna, ahol meglátta nem pökhendi önmagát.

         Tetszett neki, amit lát. Egy erős, bátor, daliás és kedves pók tekintett vissza rá a tükörből. A Rendbehozó Malom máris cselekedett. Kicserélte Pökhendit tükörképével. Innentől kezdve Ő cselekedett. Rögtön megdicsérte Picurt, milyen ügyes pók, aki segíteni tud egy ilyen csodamalom megépítésében. Egymás iránt érzett szeretetük erősítette őket további teendőjükben. Rögvest munkához láttak. A Rendbehozó Malmot az éhes és fáradt Jegeshez és Rozmárhoz kell vinniük.

         Így is lett. A csoda nem váratott sokáig magára. Pár malomfordulat után Jeges fáradtsága eltűnt. Talpra állt. Újabb lapátcsapások következtek. Mindkét pók, különösen Pökhendi, tátott szájjal figyelte, hogyan repülnek a finom varázslatos falatok Jeges pocijába. Mire Rozmár felemelte a fejét mély álmából ébredezve, csodálattal tekintett megújult barátjára, Jegesre. Ilyen hatalmasnak, erősnek és egészségesnek még sohasem látta. Ámulatának hangot is adott:

– Mi történt Veled, barátom?

– Megerősödtem. Két pók segített nekem. Egy pökhendi és egy picur.

– Látod, mindig mondtam, hogy a segítség úton van. Ki gondolta, hogy két pók ment meg majd minket – mondta Rozmár maga is csodálkozva.

         Ekkor Pökhendi megszólalt: – Én csak kackiásan, pökhendin indultam a megmentésetekre. Nem én voltam a megmentőtök, hanem Picur, a tesóm. Belekapaszkodott az általam szőtt repülősárkány fonatpamacsaiba, hogy itt lehessen. A sirály is rengeteget tett értetek. Ő mutatta a helyes utat nekem. Én csak utána eredtem. Picurral akkor fogtunk bele a rendbehozó malom szövésébe. Én csak tettem a dolgom, ahogy anyu és apu tanította. Magam is meglepődtem a Csodatevő Rendbehozó Malom sikerei láttán.

Jeges ekkor teljes erejével felemelkedett és így szólt:

– Menjünk a szigetre mindannyian. Úgy érzem, a ti jóságotok, önzetlenségetek és a Rendbehozó Malom segítségével, az oroszlánfókákkal is összebarátkozhatnánk végre.

         Elindultak mindannyian. Pökhendire hagyták az irányítást. Már mindenki megbízott benne. A sirály, Picur, Rozmár és végül Jeges zárta a sort. Az oroszlánfókák rettentően elgyötörten feküdtek a szigeten. Mindenkit furdalt a lelkiismeret, hogy elűzték Jegest és Rozmárt.

         Pökhendi illedelmesen köszöntötte őket: – Tiszteletem, hatalmas fókák. Én és a kis öcsém igen kicsik vagyunk hozzátok képest. Viszont a feladatunk, amiért itt vagyunk, annál hatalmasabb. Szeretnénk, ha kibékülnétek régi barátaitokkal, Jegessel és Rozmárral. Nem lett volna szabad olyan csúnyán viselkednetek velük.

         A fókák egy ideig csak hallgattak. A csendet a Rendbehozó Malom lapátjainak barátságos kattogása zavarta meg. Ahogy az ő lapátjai forogtak, úgy kezdett mozgolódni a fóka társaság. Pökhendi boldogan látta, hogy Jeges és Rozmár felé tartanak. Csak a nagy uszonycsapásokra és örömteli hangorkánra lettek figyelmesek Picurral és sirállyal. A Csoda Rendbehozó Malom boldogan hajtotta lapátjait, most csak úgy örömében.

– Itt minden rendben lesz, barátaim – súgta oda Pökhendinek, Picurnak és sirálynak.

  A hálóból szőtt repülősárkány hipp-hopp, hazarepítette őket a háromárbocúra. Minden tesójuk ott várta őket a fedélzeten. Azóta is boldogan élnek becsben tartva a híres Rendbehozó Malmot, ami azóta is a fedélzet közepén áll, és őrködik mindenki boldogságát szem előtt tartva.

Mese

Korkunkoly, Pityuplatty és Estike, a három kis bestia…

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni …

Valahogy idehozott a sors… Kevés dolog ijesztőbb, mint egy hatalmas kiállítóterem zárás után. A különös tárgyakkal, zsúfolt helyiségek csendjében minden mozdulat és hang felerősödik, s amikor neszeket hallunk, nehéz eldönteni, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzeletünk játszik velünk.

         A sok kis bestia mindig tesz valami szokatlan dolgot. Lehet, hogy táncra perdül a hegyoldalon, kézen áll a tóparton, vagy egy idegen szemébe nézve mesél  a „szarvasok királykisasszonyának könnyeiről”. 

         A három kis gézengúz megengedheti magának, hogy minden napot másképpen éljen meg a többi bestiához képest. Megvédik ezt a fura kis hatalmukat, ebben hisznek, még akkor is, ha ez nevetségesnek látszik és senki más nem érti csak ők és Te.

         Ez az utazás csak egy volt a sok közül. De ismerjük meg őket! Lássuk csak: Korkunkoly, a legfrissebb mindig, talán aludni sem szokott soha. Pityuplatty mindenki „öreg” barátja, míg Estike – hát szóval, ha lehet, kerüljünk minden konkrétumot, érdekes és színes egyéniség, a lényeg: pöpec egy bestia.

         Szó szó… Egyszer egy gigantikus hömpöly kerítette őket hatalmába…

         Bármilyen furcsa, a három kis bestia azt sem tudta, hova bújjon félelmében. Addig kavarogtak az egyik örvényben, míg egy barlang kellős közepén találták magukat. Nem tudták, mi tévők legyenek. Se mobil, se tablet, se semmilyen olyan eszköz nem volt velük, amivel vissza tudták volna fordítani a furi, új állapotukat.

         A kis pöpec élvezte az új kihívást. Boldog volt a váratlan eseményben. Pityuplatty csak a barátságos mosolyát elővéve csalta elő Korkunkoly elfogadását az új helyzethez.

– Csak nem fogunk megijedni, mi kis bestiák?

– Á, dehogy – hőbörgött egyből Korkunkoly.

– Fedezzük fel új világunkat! Képbe kell lennünk, ha eljön a fényes nappal – okoskodott Estike.

         Kihívóan néztek egymásra, mintha mindenki tudná, hogy mit kell tenniük. Azt egyikük sem ismerte be, hogy izgul, netalán fél ebben az újszerű helyzetben. Pedig így volt.

         Először Pityuplatty törte meg a csendet és kezdte el a beszélgetést.

– Na! Nézzünk már körül az új otthonunkban!

– Persze, persze! – szepegte Korkunkoly egy bestia könnycseppet elmorzsolva nem túl szemet gyönyörködtető „ujjacskái” között.

– Valami stratégiával is készültél? Vagy megyünk a vak világba? – kérdezte kicsit túl harsányan (mint, aki képben van) Estike. – Bár ez igazán ránk vallana – mondta még félreérthetetlenebb félénkséggel.

– Nem kell ehhez semmilyen terv. Mi vagyunk a bestiák ebben az épületben, s amíg nem jön egy újabb furi légörvény, valószínű, mi is maradunk – így a kis friss kölyök. – Akkor indulás. A  GPS van csak a kezem ügyében, a helymeghatározónk, ami úgy tűnik, működik is – hívta tettre társait Esti.

– Az éjjellátó készülék már nem is jó? – kérdezte a bölcs „öreg”. – Még én is belefáradok a vitátokba. Ki-ki használja a maga által szeretett eszközöket. A lényeg, hogy induljunk.

 

– Vajon, miért kerültünk pont ide? – ezen morfondíroztak mind a hárman.

– Nagyon nem értem ezt az új helyzetet – hajtogatta a magáét Korkunkoly.

A másik két bestia csodálkozva nézett rá, majd egymásra. Tudták, hogy valami kiesett az emlékezetéből. Mindenki sejtette, hogy nagy hibát követtek el. Nem mondták meg a Nagy Mesternek, hogy valami nagyon furcsát fedeztek fel a minap. Nagyon, nagyon furcsát… Nézzük csak, hogyan is történt mindez?

         Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni a kis világuk mindennapjaiban. Ám ekkor egy csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa verte fel a tengerpart homokját.  Egy szénfekete háromszög volt homlokán. Látszott, hogy menekül valami vagy valaki elől. Az összes bestia felébredt erre a különös dologra és kiúszott a partra, hogy valamit megtudjon a csodálatos paripától.

         Ő, a csodálatos táltos azonban csendben maradt. Mintha valami fogadalmat tett volna valakinek, hogy nem beszél senkinek a fájdalmáról. Borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül igyekezett nagy szemeivel segítséget kérni a kis bestiáktól. Pont tőlük, akikről köztudott, hogy nem voltak a barátai. Talán most találkoztak először, és ez is véletlen, hiszen a kis bestiák nem szoktak összefutni csodálatos aranysörényű táltos paripákkal. Valami izzott, vibrált a levegőben.

– Figyeljetek nagyon! – mondta Pityuplatty. – Ez az a pillanat, amikor szólnunk kellene a Nagy Mesternek. Ez a csodálatos aranysörényű táltos paripa hatalmas gondjával megfejthetetlen számunkra. Kell egy nagyhatalmú bestia, aki segít nekünk. Ki kell kérni a véleményét, mi tévők legyünk – mindenki tudta, hogy igaza van.

         De Estike másképp vélekedett: – Nem igaz, hogy valaki ilyen gyáva legyen. Sőt, nem gyáva, hanem ostoba. Sőt, nem ostoba, hanem meggondolatlan. Még hogy a Nagy Mestert kellene háborgatni egy ártatlan kis csodálatos aranysörényű táltos paripa problémájával… Kis bestiák! Ki ad nekem igazat? – Estike szinte csillogott a felháborodásában. Most ébredt második álmából Korkunkoly (azt senki se vette észre, hogy most kivételesen elaludt). Nagyot nyújtózott mindenki ámulatára, akik azt hitték ezekre a mozdulatokra, hogy ő bizony egyetért.

– Ez szép volt – mondta elismerően. Igaz,  ő   az álmára gondolt. A többiek Estikével együtt viszont meg voltak győződve arról, hogy valami csoda folytán Korkunkoly a tettek mezejére lép ezúttal.

         Ez minden kis bestiát lenyűgözött. A picurkák lehet, hogy azóta is csak csodálkoznak. A nagyobbacska bestiák azonban bedőltek a felhívásnak. Miszerint: – Cselekednünk kell! Hagyjuk pihenni a Nagy Mestert! Mi, igazi kis bestiák, oldjuk meg csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa furcsa kis problémáját – mondta Pityuplatty is lelkesen. – Korkunkoly, a legfrissebb kis bestia is egyből Estike mellé állt. Így érthetitek, igen fontos dologról van szó. Bátorság!

         Mindenki tapsolt, ám, senki se mert csatlakozni. Féltek ilyen óriási kihágást elkövetni, hogy ne tudja a Nagy Mester, mire készülnek. Ekkor váratlanul igaz, senki sem lepődött meg, Estike kért szót.

– Barátaim. Mi hárman el kell, hogy induljunk. Nektek meg maradnotok kell! Várjatok bennünket a próbatétel végén, hogy egészségben visszatérjünk. Sok múlik rajtatok. Ha nem gondoltok ránk, nem kíséritek gondolataitokban viszontagságainkat, ha nem segítettek bennünket minden furcsa, váratlan helyzetben, mi biztosan elveszünk. Elindulunk hát. Félünk, hogy a Nagy Mester majd haragudni fog ránk. Legyen ez is a Ti feladatotok, hogy Ő ne az ellenségünk legyen. A feladat felelőssége nagy. Kell az Ő támogatása is, ha megérti, miért így cselekedtünk. Tudjuk, hogy mi csak kis bestiák vagyunk, de egyszer majd talán mi is nagyok leszünk. Örülök, hogy a feladatot Korkunkollyal és Pityuplattyal teljesíthetem.

– Várjatok ránk, és segítsetek nekünk minden pillanatban! – búcsúzott a három hős.

         Újra vibrálni kezdett a levegő. Egy szempillantásnyi idő volt csak, és akik ott maradtak a tengerparton, nem is értették, mi történt a következő percekben. Csak annyit érzékeltek, hogy hárman eltűntek. Döbbenetes volt, bár el kell ismerni, hogy Estikének tetszett ez az egész kavalkád. Most következik a fergeteges megmérettetés. Új helyzet, új kihívás, valami új csoda! Erre a helyre röpítette őket a gigantikus hömpöly.  Ebbe a barlangba.

– Itt kell lennie valaminek, amiért pont ide kerültünk – gondolkodott hangosan Korkunkoly.

         Hajnal van. Nemsokára ébredezik a természet. Kell gyorsan találniuk egy príma búvóhelyet, mire felébrednek a barlanglakók és felfedezhetik őket. Végül is a közeli hasadékban kerestek búvóhelyet. Itt két tiltott zónát találtak, így már tudták a bestiák, hogy nem veszik majd őket észre idő előtt. A tiltott zónában még szaladgálhattak is, hiszen oda nem mehetett be senki, be sem nyúlhatott, nagyon be sem láthatott senki sem. Lassan majdnem eltelt a nap, míg csöndesen lapultak rejtekhelyükön. Akkor alkonyattájt meghallották, hogy a fiatal denevérek kis csapata egy csodálatos lóról beszél, akit napok óta nem láttak.  Aggódtak, hogy ők a felelősek a csodálatos bíbor, tündöklő paripa eltűnéséért. Nem tudták titokban tartani ugyanis a törékeny, de fenséget sugárzó csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hollétét. Azaz szegény Lili, az első barlangból, tegnap hajnalban szóba állt a barlang bejáratánál egy gombakalapú törpével és elfecsegte neki az egyszarvú ittlétét. Lili, azóta is csak szipog, hiszen mindenki őt okolta a bajokért, valljuk be, jogosan.

         Lili, a kis dongódenevér dúlt-fúlt magában és barátainak is.

– Én, szerencsétlen. Honnan tudtam volna, hogy nem szabad a gombakalapú törpével beszélgetnem. Én csak válaszoltam illedelmesen, ahogy tanultam. Így illik, ha kérdez egy idősebb bárki is. Mi lesz az én pici dongófejemmel? – kérdezte kétségbeesetten. Sírt-rítt, hisztizett és toporzékolt.

         A tiltott zónából ekkor előmerészkedett a három bestia. Elkezdték simogatni dongódenevért, hogy nyugodjon meg. Attól, hogy elmesélte, hogy látta a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát, nem árulta el a hollétét, csak az ittlétét. – Nem követtél el nagy hibát – mondták vigasztalásképpen.

         Lili csak zokogott, hüppögött és könnyein át csak azt kérdezte újra és újra, hogy akkor hol a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa, mondják meg a bestiák! Segítsenek megkeresni!

Meg is próbálták, három nap, három éjjel, három hegyen és három völgyben keresték a nyomát, de sehol sem találták a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

         A Nagy Mester már első pillanattól figyelte az események fura fordulatait. Megsajnálta Lilit és a kis három hősködő bestiát, Korkunkolyt, Pityuplattyot és Estikét. Úgy döntött, beavatkozik a további történésekbe. Megsimogatta a csodálatos bíbor szőrű táltos paripa aranysörényét, aki örömében magasba emelte csodapatáit vidáman, hatalmasat nyerített egyet, eközben a Nagy Mestert a hátára ültette. A paripa tudta, hogy a barlanghoz tartanak. Három szempillantás sem telt el, mikor a barlang bejáratánál újra vidáman felnyerített Lili nagy örömére. Sírása kacagásba csapott át, és gyönyörködve mutatta újdonsült barátainak a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

– Nézzétek, milyen gyönyörűen fenséges! – suttogta teljesen megbűvölve Lili.

         Ekkor vették észre a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hátán a varázslatosan sudár Nagy Mestert. Ekkorra már a dongódenevérek százával röpködtek a barlang bejáratánál. Mindenki látni szerette volna a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát és lovasát.

– Bocsássatok meg, hogy megzavartuk békés életetek mindennapjait. Csak ez a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa kívánt picit szétnézni a világban, mert a bestiák földjét addig nem hagyhatta el, míg kicsi volt. Sajnos azonban nem volt elég elővigyázatos, és Lilike meglátta. Tudta, hogy bajt okozott. Ijedtében össze-vissza vándorolt a világban. Én indultam visszahozni őt a csavargásaiból. Nem szóltam senkinek sem, nem akartam elárulni a kis csintalant. Így történt, hogy ez a három bestia fejébe vette, hogy majd ők cselekednek. Azért jöttem el hozzátok a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripával, hogy véget vessek Lilike bánatának, illetve a három bestia felesleges próbálkozásainak.

         A dongódenevérek egyik ámulatból a másikba estek, fel sem fogták igazán, mi zajlik körülöttük. Mire észbe kaphattak volna, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa a Nagy Mesterrel, Korkunkollyal, Estikével és Pityuplattyal a hátán újra dobbantott csoda patáival és három szempillantás alatt el is tűntek a barlang bejára elől.

         A dongódenevérek mára már teljesen elfelejtették a történteket. Néhányan mesélnek még egy táltos paripáról, meg egy Lilike nevű dongódenevér barátságáról, de az igazat már senki sem tudja.,,

 

Csak Te! … és Korkunkoly, Estike, Pityuplatty, a Nagy Mester, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa barátjával együtt.

 

 

Mese

Sára, a kicsi királykisasszony

Elolvasta:
110
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ismertem egy aranyos kislányt, Sárának hívták. Nem volt rajta semmi különös. Olyan volt, mint a többi óvodás pajtása.

Szép, hosszú, szőke haja volt, és égszínkék szeme huncutul csillogott, ha valakire ránézett.

Senki meg nem mondta volna róla, hogy királykisasszony. Ugyanúgy szeretett játszani, mint a többi gyermek. Utálta a spenótot. Pedig királyi édesapja lelkére kötötte, hogy feltétlen meg kell ennie, mert különben egész életében pöttöm marad.

Ennek ellenére Sára királykisasszony mindenegyes alkalommal talált valami kifogást, hogy kibújjon a spenótevés alól.

— Doktor bácsi megtiltotta, hogy pénteken spenótot egyek. Pénteken, aki spenótot eszik, az megbetegszik — mondta az óvó néni nagy csodálkozására.

Az óvodában csak az óvó néni tudta, hogy Sára egy királykisasszony. A gyerekek még csak nem is sejtették.

Talán így volt jó. Ha tudják, hogy kicsoda, nem szívesen játszottak volna vele.

Egy nap aztán mégiscsak valahogy kiderült az igazság. Valószínűleg Sára szólta el magát.

— Apukám egy király — mondta a játék hevében.

— Nem is igaz — ugrott fel Gergő. — Nincsenek is királyok. Csak a mesében léteznek.

— Talán még váratok is van? — kérdezte egy másik kisgyermek.

— Hogyne lenne — felelte gyorsan a kislány. — Egy nagy, magas hegy tetején áll a kacslábon forgó várunk.

— Akkor hisszük el, ha látjuk — kiabálták a többiek, akik közben Gergő és Sára köré sereglettek. — Bizonyítsd be nekünk, hogy királykisasszony vagy!

— Hogyan bizonyítsam be? — tárta szét karjait Sára.

— Mutass valamit, legalább egy fényképet a váratokról.

— Nem lehet lefényképezni a várat. Varázsburokban van. Ha valaki megpróbálná, akkor nem sikerülne. A vár helyén csak egy nagy, fehér folt lenne látható. Múltkor is egy turista le akarta fényképezni, tudjátok, mi történt vele?

— Mi? — jött egyre több ovis Sára közelébe.

— Amikor elővette a fényképezőgépét a várunk egyszerűen eltűnt. Csak a hegy csúcsáról sikerült képet készíteni.

A gyerekek erre nem tudtak, mit felelni. Hitték is meg nem is. Mégis valami bizonyságot szerettek volna látni a várról, meg arról, hogy Sára királykisasszony.

— Akkor rajzold le nekünk ide a homokba a váratok! — mondta szinte parancsolóan az egyik kisfiú. — Úgy hiszem el, ha látom.

— Ha nagyon akarjátok — egyezett bele Sára, és keresett egy vékony faágat, amivel serényen rajzolni kezdte a kacsalábon forgó várukat. A gyerekek egymást taszigálva nézték, mi fog ebből kisülni.

A kislány ügyesen tudott rajzolni. Egykettőre egy meseszép vár rajzolódott ki az óvoda udvarának a homokjában.

A nagy csönd és az összesereglett gyerektömeg még az óvó néni érdeklődését is felkeltette.

— Mit csináltok, kicsikéim? — kérdezte és odament hozzájuk.

— Sára lerajzolja nekünk a kacsalábon forgó várukat — válaszolták kórusban.

— Hadd nézzem meg én is! — mondta az óvó néni. — Valóban nagyon szép. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen tudsz rajzolni. Rajzolhatnál nekünk ilyen gyönyörű várat papírra is. Kidíszítenénk velük az óvoda falait. Te egy igazi rajzoló királykisasszony vagy.

Nem is kellett több a gyerekeknek, amikor ezt meghallották, elhitték Sára minden szavát, amit mesélt, s mondott a kacsalábon forgó várukról és királyságukról. Még arra is megkérték, hogy egyszer majd elmehessenek vendégségbe, a várba. A kislány egyetértően bólogatott kicsi, szöszke fejével, és ravaszkásan összekacsintott az óvó nénivel.

Ettől a naptól fogva mindenki tudta, az óvodába egy kicsi királykisasszony is jár.

 

 

(Kép forrása: internet)

 

Mese

Gólyanéne

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

(Kép forrása:http://www.juhaszgy-mako.sulinet.hu/galeria/szirena/2007nov/szir0711.htm)

 

Mese

Síró fűzfabokor

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

nadrágja korcát is meg kellett eresztenie, hogy azt a sok finomságot ott ne kelljen hagynia.

— Felséges királyom — jelentette a hopmester —, még a nagykönyv sem tesz említést ilyen tündértörzsről.

Amikor ezt a király meghallotta, igencsak vakargatni kezdte a kobakját.

— Akkor fiam, te tulajdonképpen ki vagy? Honnan jöttél? Egyáltalán tündér vagy-e?

Szegény legény azt sem tudta, hogyan kezdje a magyarázkodást. Jobbnak látta, ha mindjárt az elején kezdi, és a tündérkirály előtt nem hallgat el semmit.

Így is lett. Amikor végzett a történetével, várta, mi fog történni. Közben le nem vette volna szemét a királykisasszonyról, aki olyan szép volt, hogy még nem látott hozzá hasonlót.

A tündérkirály egy kis gondolkodás után megszólalt:

— Sajnálom, fiam, így nem veheted el feleségül leánykámat. Kicsikém csak egy tündérlegény férje lehet.

Ez a hír nagyon elszomorította és gondolkodni kezdett, miképpen tudná megszerezni a királykisasszonyt.

Már éppen szólították az előbbi tündért, hogy kísérje vissza a feljárathoz és ígértessék meg vele, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tündérországba, amikor azt ötlötte ki, egy kis csellel megszerzi a kiszemelt leányzót.

— Felséges királyom! — fordult újra a király felé. — Esedezve kérem, csak annyit engedjen meg, hogy holnap reggelig Tündérországban maradhassak. Még sohasem jártam itt. Szeretnék körülnézni.

A tündérkirály nem látott ebben semmi kivetnivalót, megengedte, hogy a szegény legény reggelig Tündérország vendége legyen. Adott melléje egy kísérőt, hogy töviről hegyire bejárhassa a tündérek birodalmát, és vénségére legyen miről beszélnie unokájának.

A kísérő mindenhová elvitte, mindent megmutatott neki. Tán még az egérlyukba is bekukkantottak, de amint beesteledett, a legény azt füllentette, hogy nagyon elfáradt, és szeretne lepihenni.

A kísérője bevezette egy házban, ahol majd álomra hajthatja a fejét és aludhat reggelig.

Alighogy magára maradt és teljesen besötétedett, a királykisasszony ablaka alá lopózott. Óvatosan körbenézett, és amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, bekopogott.

— Ki kopog? — kérdezte riadtan bentről egy vékonyka hang.

— Én vagyok, a vándorlegény.

— Tudhatod jól, mi nem kelhetünk egybe, mert te emberfia vagy, én meg tündér.

— Azért jöttem, hogy megszöktesselek, elvigyelek a fenti világba, ahol majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.

— Apám szomorú lesz, ha megszököm veled.

— Majd megvigasztalódik, ha értesül boldogságunkról. Láttam szemeidben, hogy tetszem neked. Ezért kérlek, gyere velem.

A királykisasszony egy nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta a legénynek.

— Jól látod. Amint megpillantottalak, mindjárt beléd szerettem. Nem bánom, történjen akármi, veled megyek. Ettől a perctől fogva, mi egy pár leszünk.

A tündérkirály lánykája kiugrott az ablakon és a vándorlegény karjaiba omlott.

— Sietnünk kell, drágaságom. Messze van a feljáró a fenti világba, és nem szeretném, ha észrevennék szökésünket — mondta a legény és kéz a kézben elindultak.

Szerencsére még világosság előtt a feljáróhoz értek. Itt a királykisasszony még egyszer visszanézett apja birodalmára, és követve kedvesét, felment a fenti világba.

Egyet azonban nem tudtak, aki ezen a lépcsőn felmegy, odafent azonnal fűzfabokorrá változik. Ez a sors várt a királykisasszonyra és a vándorlegényre is. Ahogy lépni próbáltak előre, ahol a lábuk földet ért, ott azon nyomban talpuk gyökeret eresztett és két szép egymásba kapaszkodó fűzfabokor lett belőlük. Egészen addig ott kell állniuk, míg valaki ki nem vágja őket.

Az anyó sokáig várta a legényt. Furcsállta, hogy nem hallja a fejsze csattogását. Ezért elindult a kertbe, hogy megnézze, mi történt.

Meglepetten látta, hogy a fűzfabokor nem lett kivágva, sőt még kettővel több lett. A fejsze ott árválkodott mellettük. Az anyó értetlenül megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott:

— Jó, hogy a fejszét nem vitte magával, mint a múltkori legény.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

 

 

Mese

Mese a három emberről

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.

Egyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész
élete, mintha csak álomban zajlott volna.

A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet
változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelelően
élt.

A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit
pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint
kelt és nyugodott nap mint nap.

Úgy vélekedhetnénk, az első ember bármilyen hitványságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi
megtörténhet, így minden olyan valószínűtlen.

Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen neki annyi lehetősége van más alakban jóvátenni,
mivel örök életű.

Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen őt sürgeti az idő; tudja, egyszer él csupán.

És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának tűntek. Isten
se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy
egyformák a legfontosabban.

Az első nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és
az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könnyű lepke
sérülékeny, sokszínű szárnyával.

A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját
öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot,
hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemétől is gyengévé
válik.

A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és
fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell
példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és
álom.

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

 

Sivatagokon és hegyeken, tavakon és óceánokon, réteken és bérceken át vágtat a tündérhercegek képzelete, három éve minden éjjel. Lovagi tornára voltak legutóbb hivatalosak.

         A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Hirtelen ijedt kiáltásra lettek figyelmesek. Valaki bajba került. Egy hercegnő. Ő sikongott rémülten kétségbeesve. Félt, hogy nem talál segítő fülekre kérlelése. Tudta, hogy a tündérhercegek a közelben lehetnek. Ő csak bennük bízhatott.

         A tündérek hercegei mind a tizenketten a hang irányába vágtattak. Tudták, ha valaki nagy bajba került, csak ők segíthetnek! Mikor meglátták a kis hercegnőt, rögtön látták a kétségbeesés okát is. Huszonhárom veszedelmes ordas vicsorgott egyre jobban megközelítve a kis hercegnőt. Ében fekete haját kavarta az északi szél, csillámló kék szemei rémületet tükröztek, ruhája ráncaiba hópihék hada bújt meg, és onnan ragyogó fényt vetített a közeli völgyekre. A tizenkét tündérherceg egy pillanatra elgyönyörködött a kis hercegnő fenséges látványában, majd a tettek mezejére léptek. Három szempillantás sem telt bele, és mind a huszonhárom veszedelmes ordas ijedten menekült a bátor hercegek harci tudása láttán.

         Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton illendően bemutatkozott a kis hercegnőnek, aki titokzatos maradt és nevét nem árulta el megmentőinek. Félt, hogy bajba sodorná őket neve említésével.

        Ő Jégvirág volt, s édesapja iszonyatos haragra gerjedt volna, hogy gyermeke hercegekkel ismerkedik az ő tudta nélkül. A hópihék hada újra segítségére sietett. Ahogy elköszönt a hercegektől, kavarogva szerterepültek, szebbnél szebb fényeiket csillantva, miközben a titkok homályába burkolózva, Jégvirág eltűnt a szemük elől. Egy darabig még keresték a nyomát, de hiába.

         Bíbor nagyon szerette volna megtalálni, mélyen megérintette a szépsége. Csendesen ballagott a csapat hazafelé dolgavégezetlenül. Vigasztalták Bíbort, hogy következő éjjel újra találkozhatnak a kis hercegnővel.

Reggel mindenki vidáman ébredt, csak Bíbor volt szomorkás. Egész nap azt találgatták, vajon hova vezetnek az éjszakai kalandjaik.

Bíbor rettentően bízott a kis hercegnővel való találkozásban. Senki sem sejtette, hogy ez az éjszaka egy újabb izgalmas kalandot tartogat számukra.

         Incselkedve, viccelődve indultak el újra. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Szinte a semmiből villant elő egyszerre a távolból egy négylovas hintó. A lovak megbokrosodva, hajtó nélkül vágtattak, vontatva maguk után az ide-oda csapódó hintót. Ekkor a hercegek megpillantották a hintóban ülő csodaszép kislány arcocskáját. Riadt volt. Szőke tincsei között Felhőfény észrevette a finoman megmunkált kicsinyke koronát.

– Hiszen ez a kis királylány! – motyogta meglepetten maga elé meredve. – Mentsük meg!– kérlelte kétségbeesetten a hercegeket.

         Ők ezt már nem is hallották, hiszen nagy iramban a hintó felé vágtattak. Ketten-ketten a négy lovat próbálták lefékezni, ketten a kis királylányt igyekeztek kiszabadítani a hintó fogságából. A többiek annak jártak utána, mitől bokrosodtak meg a lovak.

         Mire mindenki megnyugodott, s a kis királylány sem volt veszélyben, fény derült az okra, miszerint a lovakat a hó manók vakították el, a hajtó pedig azonnal leesett, amikor a lovak megbokrosodtak. Miután megoldódtak a bajok, a fárasztó kaland után mindenki mély álomba merült. Különös álmaik voltak.

                                                        …folytatás következik

 

 

Mese

Fázós Mikulás

Elolvasta:
99
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Azon a télen, amikor mindez megtörtént, nagyon hideg volt. Hatalmas, fehér hó borított mindent. Olyan volt a táj, mintha egy óriási dunyha alatt aludna.

Bezzeg a Mikulás házában nagy volt a sürgés–forgás. Az ott lévők készülődtek a nagy napra. Mindenhol csomagok, dobozok tornyosultak. A krampuszok szorgalmasan szortírozták a csomagokat, kinek, mit kell vinni. Bizony virgácsból is volt bőségesen, mert nem csak jó kisfiúk és kislányok fényesítették kicsi csizmájukat, hanem a csintalan, gézengúz gyerekek is, azt remélve, hogy a jószívű Mikulás megszánja őket. Ez legtöbbször így is volt, de ilyenkor virgács is került az ajándék közé.

─ Idén nagyon hideg van – sóhajtott fel a Mikulás. – Öreg vagyok, és már nem bírom ezt a zord időt. Lehet, hogy a krampuszokkal küldöm el az ajándékot a gyerekeknek.

Ez a szomorú hír gyorsan elterjedt a nagyvilágban. Az apróságok megijedtek, milyen ajándékozás lesz Mikulás nélkül. Azok a rosszaság krampuszok még összekeverik, az ajándékokat vagy nem adják oda a jogos tulajdonosának. Ilyen még akkor is előfordult, ha a Mikulás felügyelt rájuk. Valóságos káosz lesz, ha az a jóságos nagyszakállú öregember nem irányítja őket.

A gyerekek elhatározták, hogy valamit tesznek, hogy a Mikulás ne fázzon. Összedugták kobakjukat, és gondolkodni kezdtek.

─ Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Ki kell találnunk valamit, mert a krampuszokra nem lehet rábízni az ajándékozást.

Sokáig semmi okos nem jutott az eszükbe. Már kezdtek beletörődni szomorú sorsukba, amikor a kicsi Anna felkiáltott:

─ Megvan a megoldás!

─ Mi az? – kérdezték a többiek kíváncsian. – Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Azt találtam ki, hogy kötünk neki egy sálat, amit a nyak köré tud tekerni. A sál majd melegíti a nyakát, és így nem fázik.

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak. Csak az volt a baj, nem tudták, ki köti meg a sálat? Az óvodában nem tanítják a sálkötést. Ezen kívül még az is gond volt, honnét szereznek hozzá anyagot?

Újból összedugták a kobakjukat. Megint a kicsi Anna tudta a választ.

─ Majd megkérem nagyimat, hogy kössön egy sálat. Nagyi mindig segít, ha megkérem rá. A nagy dobozában van elegendő fonál, amiből lehet sálat kötni – mondta Anna.

─ Valóban nagyid megtenné ezt? – kérdezte az egyik kisfiú kételkedve.

─ Természetesen, ő a világ legjobb nagymamája.

─ Akkor siess haza, és kérd meg, hogy minél hamarabb kösse meg! – sürgették a többiek.

─ De hogyan visszük el a Mikulásnak? – kérdezte ijedt hangon Gergő.

─ Majd én elviszem – ugrott elő a bokorból a közelben hallgatózó kisnyúl.

─ Igazán segítesz nekünk? – kérdezték a gyerekek boldogan.

─ Nagyon szívesen – válaszolta a kisnyúl. – Mikulást mindenki szereti. Nekünk, nyulaknak is mindig hoz ajándékot, egy kis sárgarépát, egy kis finom nyúleledelt, amire éppen fáj a fogunk.

Kicsi Anna gyorsan hazaszaladt és megkérte nagyiját, hogy kössön egy meleg sálat a Mikulásnak. Az öregasszony szívesen teljesítette unokája kérését, sőt még meg is tanította sálat kötni, hogyha jövőre is kell, akkor majd azt már Anna köti.

Eljött a várva várt nap. Szegény Mikulás dideregve ült a kandalló mellett, s szomorúan mondogatta:

─ Fázok, idén ebben a nagy hidegben nem tudom elvinni az ajándékokat a gyerekeknek. Krampuszok ti fogjátok szétosztani azokat. Nagyon kérlek bennetek, most az egyszer legyetek szófogadóak és ne csináljatok galibát!

A krampuszok fogadkoztak, hogy minden a legnagyobb rendjén fog menni. Mikulás megbízhat bennük, de mindenki jól tudta, ezek csak olyan krampuszígérgetések. Alig várják, hogy felüljenek a rénszarvasszánra és rosszalkodhassanak.

A díszes társaság már éppen indulni készült, amikor az ajtón kopogtattak.

─ Ki az? – kérdezte a Mikulás.

─ Nyulacska vagyok.

─ Mit akarsz? Idén nem tudok nektek ajándékot vinni, mert túl hideg van. Majd jövőre, addig legyetek türelemmel!

─ Nem azért jöttem Mikulás bácsi – mondta kisnyúl.

─ Akkor meg, mit akarsz?

─ Tetszik tudni azért jöttem, mert a gyerekek kötöttek egy jó, meleg sálat a Mikulás bácsinak, hogy ne fázzon!

─ Nekem kötötték a gyerekek? – csodálkozott el a Mikulás.

─ Igen, vagyis kicsi Anna nagymamája segítségével. Ugyanis ők még óvodások, és az óvodában nem tanulták a sálkötést. De Anna ígéri jövőre már ő fogja kötni, mert nagyija megtanította rá.

Mikulás egészen elérzékenyült. Alig tudott szóhoz jutni.

─ Mutasd, kisnyúl azt a sálat!

─ Tessék! – nyújtotta át a fázós Mikulásnak, aki azt azonnal a nyaka köré tekerte és boldogan felkiáltott. – Hiszen már nem is fázok. Figyelem, krampuszok! Változott a program, én is veletek megyek és viszünk sok–sok ajándékot a gyerekeknek. Tegyetek sárgarépát is a szán aljába, hogy meg tudjuk ajándékozni a kisnyulat is visszafelé!

Nem tellett bele egy fertály óra és a szán menetkész volt, és szélsebesen repült a havas táj felett a kicsi emberkék felé, akik már izgatottan várták a Mikulást. Amerre elsuhantak mindenhol melegség áradt szét a sálból, amit kicsi Anna nagyija a szeretet fonalából kötött.

 

 

Mese

Karácsonyfa, csillogó

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Karácsonyfa, csillogó,

rajta ring ezüst dió,

arany fényű szaloncukor,

fehér angyal, szárnyaló.

 

Itt van, megjött Anya, Apa,

Peti, Sára, Dédnagyapa,

csillog Csilla kék szeme,

csengőt billent kis keze.

Karácsonyi asztal terül,

minden vendég köréje ül.

 

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Mese

Féltelek

Elolvasta:
45
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mirának

Jaj, úgy féltenélek, 

el  hogy engednélek

a szivárvány-szélnek,

a  langyos esőnek,

a nap melegének,

folyók mély vizének

rejtelmét keresni,

vágyakozva lesni

a messzi, kék eget,

kíváncsi kisgyerek?

 

Titok hív – védelek,

melletted  lépdelek.

 

Ha elengednélek

felhőnek, hűs szélnek,

folyók mély medrének,

csillagfényes égnek

titkait keresni,

oda’dnám szívemet,

esengő  lelkemet,

éberen lángoló, 

ölelő fényemet,

kísérje léptedet,

ha majd én nem leszek…

 

Jaj, nagyon féltelek!

Mese

Madárfióka az óvodában

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Egy szép, nyári nap, amikor a csöppségek kint játszottak az óvoda udvarán, az egyik közeli fa tetején levő fészekből kipottyant egy apró madárfióka. Szegényke lent vergődött a fűben, szeretett volna visszamenni édesanyjához, de nem tudott. Gyöngék voltak még szárnyacskái, hogy repüljön. Még az is megtörténhetett, hogy megsérültek az eséstől.

A gyermekek találtak rá kergetőzés közben. Mindjárt összesereglettek, de tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek.

Sajnálták a madárkát és legszívesebben segítettek volna neki.

— Így meg fog halni — jegyezte meg egy kisfiú. — Vissza kellene tenni a fészkébe.

— De az igen magasan van — mondta egy másik. — Olyan magasra még én sem tudok felmászni, pedig tudjátok, én vagyok a legjobb fára mászó az oviban.

Valóban minden gyerek tudta, a környéken nincs olyan fa, amire fel nem mászott volna. Ez most mégis kifogott rajta.

─ Szóljunk Marika óvó néninek! — javasolta egy szőke kislány. — Ő biztosan tud valami megoldást.

Ez mindenkinek tetszett. Azonnal el is rohantak hozzá.

─ Marika néni, annál a magas fánál találtunk egy kismadarat. Kipottyant a fészekből, és nem tud visszamenni — mondták kórusban segítséget várva.

Először az óvónő sem tudta, mit tegyen. Csak széttárta a kezeit és sajnálkozott.

─ Szegény madárka.

─ Segíteni kellene neki, mert így elpusztul — könyörögtek majdnem sírva az ovisok.

─ Kedveskéim, hogyan segítsek? Nem tudok fára mászni. Ráadásul ma az udvaros bácsi is szabadságon van. Legalább lenne egy hosszú létránk, azzal talán felérnénk a fészekig.

Ezeket halván a gyerekek még jobban elszomorodtak. Volt, aki még sírva is fakadt.

─ Meg fog halni a madárka. Senki nem segít neki.

Az ovisok visszamentek a madárfiókához. Ezalatt Marika óvó néni elővette mobiltelefonját és felhívott valakit. A gyerekek azt hitték megfeledkezett róluk és a szerencsétlenül járt kicsi madárról.

─ Senki sem segít neki — mondták, pedig ha tudták volna, hogy Marika óvó néni kivel beszélt, bizonyára megváltozott volna a véleményük.

─ Haló, tűzoltóság! — hangzott a telefonban. — Segítségüket kérem.

─ Mi történt? Csak nincs tűz az óvodában? — kérdezte riadtan az ügyeletes.

─ Hála Isten, az nincs. Csak egy jó hosszú létrára és egy bátor tűzoltóra lenne szükségünk, aki visszavisz egy madárfiókát a fészkébe.

Az ügyeletes tűzoltó megkönnyebbülve mondta:

─ Természetesen szívesen segítünk. Pár perc múlva ott leszünk.

─ Még lenne egy apró kérésem, kedves tűzoltó úr.

─ Tessék mondani!

─ Ha nem nagy kérés, akkor jöjjenek tűzoltóautóval. Ez nagyon tetszene a csöppségeknek.

─ Megoldható, már csak azért is, mert szerencsére most sehol sincs katasztrófahelyzet. Legalább a kollégák mozognak egy kicsit.

Erről a beszélgetésről az ovisok semmit sem tudtak. Tovább szomorkodtak a madárfióka körül. Nézték, hogyan vergődik egyre erőtlenebbül a szerencsétlen állat.

Szomorúságuknak éles szirénahang vetett végett. Egy nagy, piros tűzoltóautó érkezett az óvodába. Először a gyerekek nem tudták, miért jön, de amikor meglátták, hogy a tűzoltó bácsik az autójának hosszú létrája elindul felfelé a magas fa irányába, és az egyik bácsi óvatosan tenyérébe teszi a madárfiókát, boldogan éljenezni kezdek.

─ Nézzétek, a tűzoltó bácsik megmentik a madárfiókát! — kiabálták. — Köszönjük! Köszönjük! A kicsi madár nem fog elpusztulni. Visszamehet anyukájához.

Marika óvó néni mosolyogva figyelte a boldogságtól táncoló csöppségeket. A tűzoltó bácsik még azt is megengedték, hogy a gyerekek beszálljanak a nagy, piros tűzoltóautóba, ahol szirénázhattak kedvük szerint.

Mindenki örült, hogy sikerült megmenteni a madárfióka életét. Ebéd után, amikor eljött az alvás ideje, egy madár szállt a közeli bokorágára, és olyan szépen trillázott, hogy mindenkit elbűvölt vele.

A gyerekek tudták, ez csak a madáranyuka lehetett, aki így köszönte meg az ovisoknak, hogy segítettek megmenteni kicsije életét.

 

 

 

Mese

Kicsi papírsárkány

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Balázska még csak ősszel fog iskolába menni, de már nagyfiúnak érezte magát. Nem csoda, hiszen elbúcsúztak az ovitól és előttük a hosszú, vidám nyár. Olyan messze van még szeptember. Igaz édesanyjával múlthéten megnézték az iskolatáskákat a boltban. Volt is egy, ami nagyon tetszett neki, édesanyja mégis azt javasolta, várjanak az iskolatáska vásárlással. Őszig még van idő kiválasztani a megfelelőt.

A kisfiú élvezte a nyarat. Mindez olyan hosszúnak és végtelennek tűnt számára. Már nem kell óvodába menni, egész nap szinte azt tehet, amit csak akar. Milyen jó is lesz a szomszéd fiúkkal és kislányokkal játszani. Mennyi kaland és élmény vár egy ilyen kislurkóra.

Napjait Balázska rendszerint az öregapjával töltötte. Az öregember megtanította sok érdekes dologra. Sokat kirándultak, gombásztak a közeli erdőben. Egyik nap a nagypapa készített egy papír sárkányrepülőt, és izgatottan várták, hogy megreptessék kint a virágos réten. Végre eljött ez a nap is. Boldogan követte öregapját, aki vitte a papírsárkányt. Alig várták, hogy a levegőbe emelkedjen. Milyen szép látvány is lesz, amikor az felemelkedik a kék égbe, és repül, mint a madár.

A széljárás is kedvező volt. A papírsárkány könnyedén felemelkedett, mintha csak erre várt volna napok óta. Olyan magasan szállt, hogy lent a földről már szinte csak egy kicsi pontnak látták. Balázska ujjongott örömében. Nem győzött hálálkodni öregapjának. Amint ott nézték a vidáman szálló papírsárkányt, már előre elképzelte, hogy barátai hogy fogják irigyelni ezért. A faluban csak neki van papírsárkánya, ami ráadásul még repül is, versenyezve a madarakkal.

Talán mindenki tudja, egy ilyen papírsárkányt spárgával kell irányítani. Segítségével lehet felengedni és visszahozni a földre.

A papírsárkány vidáman szállt fent az égben, de sajnos a spárga nem engedte, hogy odarepüljön, ahová szeretne. Egy idő után megunta a falu fölötti körözést. Amikor egy madár elrepült mellette, vágyat érzett, hogy kövesse. Neki is lódult, de a spárga visszarántotta. Addig-addig tekergett, amíg sikerült valahogy elszakítania a fogvatartóját. Ezt a lentiek ijedten vették észre. Egyszer csak a spárga ernyedten hullott vissza a földre.

Balázska sírva fakadt, nagyapja is tanácstalanul tárta szét a karját, mintha csak azt mondta volna: „Nem értem, hiszen olyan erős volt a spárga. Még egy ökröt is megtartott volna.”

Tehetetlenek voltak. A kisfiú hiába könyörgött, a kicsi papírsárkány nem jött vissza. Egy ideig még a falu felett lebegett, mintha csak nézelődhetne. Egyszer, igaz csak egy pillanatra úgy tűnt Balázskának, hogy a szépséges játékszere mintha kezdene ereszkedni a föld felé. Boldogan fel is kiáltott:

─ Nagypapa, a papírsárkány leszáll!

Mindez nem tartott sokáig, mert az elszabadult játék egy hatalmas fordulatot tett az égen, és repülni kezdett a távoli hegyek felé. Sokáig követték szemükkel, amíg csak el nem tűnt végleg.

Ez a kisfiút nagyon elszomorította. Nagypapája megpróbálta vigasztalni, hogy majd készít számára egy újat, és azt jobban odaerősíti a spárgához. Az öregembernek nem nagyon sikerült megnyugtatni az unokáját. Valamiért a kisfiúnak ez a papírsárkány kellett.

Az elszabadult kicsi papírsárkány pedig elindult világot látni. Igaz eleinte azt sem tudta, merrefelé induljon el. Legszívesebben körberepülte volna a földgolyót. Eddig csak a falut ismerte. Állítólag rengeteg ország van sok-sok látnivalóval.

Belekapaszkodott egy szélbe és repült-repült. Élvezte a repülést, a magasságot. Innen fentről minden olyan szép volt. Azt gondolta, ezentúl mindig így lesz. Sohasem fog véget érni az utazás. Most olyan volt, mint egy madár. Hosszú papírfarka ide-oda lobogott megcirógatva a hófehér felhőket. A Nap forrón szórta sugarait feléje. Jó volt ez a nagy, végtelen szabadság.

Alatta, lent falvak, városok suhantak tova. Színes háztetők csábítóan néztek feléje, és az utcákon az emberek integettek, amikor meglátták a kicsi papírsárkányt. Senki sem értette, ki repteti, és hol a spárga vége. Nem tudták, hogy ő egy elszabadult papírsárkány és elhagyta kicsi barátját, aki most valószínűleg sír otthon, bánkódva, hogy elrepült a játéka.

Ahogy így nézte a lenti embereket, hirtelen szomorúság fogta el. Már nagyon bánta, hogy elszakította a spárgát. Mennyivel jobb lett volna otthon maradni és élvezni a kisfiú szeretetét. Bizonyára visszaérkezés után a földre kicsi gazdája óvatosan hazavitte volna és a házban most előkelő, kényelmes helye lenne. Mindenki róla beszélne, dicsérnék, milyen szépen szállt fent az égen.

Mi lesz vele, ha eljön az este és feltámadnak a vad szelek? Hogy fogják tépni, cibálni gyönge testét. Nem lesz, aki megóvja őt. Azt sem fogja látni a sötét éjben, hová érkezik, ha egyáltalán megérkezik. Balázska, a kicsi barátja mennyire vigyázott rá. Ha csak egy parányi szellő is beszaladt a házba, mindjárt féltve ugrott fel és csukta be az ablakot, nehogy valami kár érje gyönge testét. Nagypapája hiába mondta, hogy nem kell ennyire félteni, a kisfiú nem hallgatott rá. Még a port is feltörölte, ahová lehelyezte a kicsi papírsárkányt.

Hol van már az a jó világ? Minden olyan messzinek tűnik. Elszakadt a spárgával együtt, és talán soha vissza sem mehet.

Balázska otthon keservesen sírdogált. Siratta a papírsárkányát, aki elhagyta és önállósította magát fent a magas, kék égben.

Milyen rossz is, ha elveszítjük azt, akit nagyon szeretünk. Erre nincs szó, nincs kifejezés. Lehet szomorkodni, bánkódni és fogadkozni, hogy csak még az egyszer újból… „Ezentúl jobban fogok rá vigyázni!” Két madzaggal engedi fel a felhők közé, hogy az egyik el is szakad, akkor még a másikkal vissza tudja csalogatni a földre.

De vajon hol lehet most a drága papírsárkánya? Eltűnt, és talán már túl mindenen, repül, repül a végtelen felé.

Körülbelül a kicsi papírsárkány is ezeket érezte. Semmit sem tehetett. Már nem lehetett visszafordulni, szépen leereszkedni gazdájához, mint egy hűséges kutya. Megragadta a szél és teljes erővel repítette, nem kegyelmezve neki, hiába is könyörgött volna. Eleinte még megpróbálta, és kérlelve fordult a repítőjéhez, hogy vigye vissza a kisfiúhoz, mert meggondolta magát, és már nem akar világot látni.

A szél gúnyosan nevetett, de nem csak nevetett, hanem vihogott. Szinte már fájt ez az ördögi vihogás. Milyen kegyetlen is tud lenni a szél, ha valakinek rosszat akar. Hová lesz ilyenkor a bársonyos cirógatása, amellyel megérinti az ember arcát. Idefent most minden olyan ijesztő. Pedig nem is olyan rég még úgy vágyott, hogy a felhők fölé szálljon. Mennyivel más volt, amikor volt egy vékony spárga, ami biztonságot adott.

Most mibe kapaszkodjon? A felhők is egyre félelmetesebben gyülekeznek körülötte. Pár órával még szép fehérek voltak, és ez olyan megnyugtatóan, barátságosan hatott rá. Ki tudja, honnan, de hirtelen sötét fellegek tornyosultak föléje, mintha csak azért jönnének, hogy elpusztítsák a szárnyalni vágyó kicsi papírsárkányt.

Éjjel hatalmas vihar tört ki. Órák hosszat dörgött, villámlott. De ez még mind nem volt elég, a szél úgy csavargatta a fákat, hogy félő volt, gyökerestől tépi ki őket a földből.

Balázska sem tudott aludni. Egész éjjel csak forgolódott az ágyában. Szünet nélkül a kicsi papírsárkányra gondolt. Aggódott érte. Mi lehet vele ilyen nagy viharban?

Már majdnem reggel volt, amikor sikerült elaludnia. Hangos csöngetésre ébredt fel. Már javában sütött a nap. Nagypapája ment megnézni, ki csöngetett. Egy öregember állt az ajtóban és a kezében tartotta a megtépázott, elázott kicsi papírsárkányt. Nagyon cefetül nézett ki. Közepén egy óriási lyuk éktelenkedett. A farka is, amit színes kreppből készítettek, reménytelenül lógott és hiányos volt. Valójában nem is igen lehetett ráismerni.

─ Itt lakik az a kisfiú, akié ez a papírsárkány? — kérdezte az öregember.

─ Igen — felelte a nagypapa. — Én készítettem a kis unokámnak, de tegnap, amikor kipróbáltuk, elszakadt a spárga és elszállt. Már azt hittem sohasem kerül elő. Jaj, de mennyire megrongálódott szegény! Azt hiszem, ezt már nem lehet megjavítani. De sebaj, majd készítünk egy másikat. Bátyám, mindenesetre nagyon köszönöm, hogy visszahozta!

Közben Balázska is előjött a szobájából és visongva ujjongott meglátva a papírsárkányát. Olyan boldogság fogta el, hogy nem lehet rá szavakat találni. Mindjárt kikapta nagypapája kezéből, és szívéhez szorította a kedves játékot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a papírsárkány többé nem tud repülni és a szobájában csak egy tárgy lesz, amelyet talán egyszer valaki ki fog dobni, mint egy ócska porfogót.

Érezték mindketten, imájukat meghallgatta az ég, és minden a régi. Olyan, mintha soha el sem váltak volna.

Még a nagypapa sem vette észre, hogy az öregember miképpen ment el, annyira örült unokája boldogságának. Remek érzés volt látni a csillogó szemeket, amelyeket tegnap elöntött a könnyek tengere.

Még meg sem tudták köszönni az öregembernek, hogy megtalálta és visszahozta a papírsárkányt. Amikor a kisfiú és a nagypapa szemei találkoztak, mindkettőjüknek úgy tűnt, talán nem is járt náluk az öregember. A papírsárkány magától talált haza, hiszen ahol szeretettel várnak, oda mindig jó megérkezni.

 

 

Mese

Nap és a vándordiák

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

  

Egyszer, amint a vándordiák baktatott az úton, elfáradt, elhatározta, hogy megpihen. Nézett jobbra, nézett balra, de sehol sem látott egy árnyat adó fát, ahol szusszanhatott volna egy kicsit. Feje felett a Nap szórta égető sugarait, és ezért a diák úgy verejtékezett, mint a ló, aki egész nap húzza az igát. Még csak remény sem volt arra, hogy egyhamar árnyat találjon.

Nem maradt más hátra, mint egyességet kötni a Nappal, hogy ne süssön ilyen melegen, de még azt sem bánná, ha egy-két órára eltűnne az égről.

— Idefigyelj, te Nap, kössünk egyezséget! Ha eltűnsz egy-két órára az égről, akkor a szolgálód leszek három hétig. Helyetted fogom világítani és melegíteni a földet.

Tetszett az ötlet a Napnak, mert már ő is nagyon fáradt volt, szívesen pihent volna egy kicsit.

— Elfogadom az ajánlatodat, de mikor fogod teljesíteni az ígéretedet?

A diák kicsit elgondolkodott, majd ravaszkásan mondta:

— Láthatod, én egy vándordiák vagyok, aki városról városra megy, hogy okosodjon, ellesse hírős, nagynevű professzorok tudományát. Amikor már elég okos leszek, szolgálatba állok nálad.

— Rendben — egyezett bele a Nap —, de ugye nem csapsz be?

— Áh, dehogy! Hogyan gondolhatsz ilyet?

A Nap megnyugodott és a diák kérésére eltűnt az égről. Kellemes, hűvös idő lett és most már bárhol megpihenhetett a legény, nem égette a kobakját a forró napsugár.

Jól kipihente magát, és folytatta az útját. Beért egy nagyvárosba, ahol felkereste az ottani professzort, és megkérte, hogy tanítsa meg a számok tudományára.

Eleinte az öregember nem nagyon lelkesedett meghallván a kérést, de amint látta, hogy a legény milyen kitartó, felfogadta tanítványának.

Évekig tanulta a sok okosságot szorgalmasan, és már majdnem mindent elsajátított, amikor váratlanul megjelent a Nap.

— Na, legény, megtanultál-e mindent? Be szeretném nyújtani a számlát. Jó jönne egy kis pihenés, mert nagyon elfáradtam.

— Jaj, jaj, drága Nap koma — sápítozott a vándordiák —, még nem végeztem a tanulmányaimmal. Gyere vissza kicsit később!

Nap kénytelen volt beleegyezni, mert úgy szólt az egyezmény, hogy akkor áll szolgálatba, ha megtanult minden tudományt.

Bármennyire is húzta-halasztotta a tanulást, egyszer csak elfogyott a tanulnivaló a számok tudományából, és a professzor kiállította neki a bizonyítványt.

— Amit csak tudtam, mindent megtanítottam neked — mondta —, utadra engedlek. Járj szerencsével!

Elbúcsúztak egymástól és a vándordiák gyorsan elment egy másik városba, ahol sietve megkereste az orvostudományok professzorát, és megkérte, hogy tanítsa meg az orvoslásra is.

Már javában tanult, amikor a Nap leszaladt az égről, egyenesen a vándordiákhoz.

— Hallottam befejezted a számok tanulmányozását. Ugye most már a szolgálatomba állsz?

— Nagyon szívesen megtenném, ha éppen nem kezdtem volna bele az orvostudományok megtanulásába. Ha majd kezemben lesz róla a passzus, akkor beszélhetünk róla.

Nap szomorúan odébbállt, mert tudta, meg kell várnia, hogy a legény ezt is megtanulja. Elhatározta, ezentúl résen lesz, és amikor a professzor kezébe adja a diplomát, lecsap rá, behajtja rajta az ígéretet.

Megint hosszú évek múltak el, de most is sikeresen megtanulta a tudnivalókat, és eljött a bizonyítványosztás ideje.

Nap hiába akart jelen lenni ezen a neves eseményen, a legény úgy rendezte a dolgokat, hogy professzora este adja át neki az írásos papírt, amikor az ég ura húzza a lóbőrt a jó, puha ágyikójában.

Még azon éjszaka felkerekedett a vándordiák, és elsietett a következő, útjába kerülő városba, ahol tanulni kezdte a természettudományokat.

Ekkor már nagyon mérges volt a Nap. Mérgesen leszólt az égről:

— Hallod-e, te legény, meddig járatod velem a bolondját!? Mindig újabb és újabb tudományoknak állsz neki. Szeretném, ha már leszolgálnád, amiben megegyeztünk.

Az éppen szorgalmasan tanuló diák sajnálkozva felnézett a felhők közt mérgelődő Napra, és mondta:

— Nagyon sajnálom, drága komám, de te nem is tudod, hogy egy földi embernek mennyi mindent kell megtanulnia, hogy a világ ura lehessen. Talán rövidke életem nem is lesz rá elegendő. Talán majd a fiam, vagy unokám, de az is lehet, hogy csak a dédunokám tudja leszolgálni azt a három hetet, amiben megegyeztünk.

A hallottak nagyon feldühítették a Napot, és elhatározta, jól megizzasztja.

Megvárta, amíg a diák elindul a professzorához, aki fent lakott egy magas dombon, és csak hosszas kapaszkodás után lehetett feljutni hozzá.

A legény este sokáig mulatozott cimboráival a csárdában, és jól felöntöttek a garatra. Elaludt és késésben volt. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. A professzor nem szerette, ha tanítványai elkésnek az oktatásról.

Futóra vette a dolgot és nekiiramodott a dombnak. Fiatal volt, meg sem kottyant volna neki az emelkedő. Máskor is, már többször is felloholt rajta egy szuszra, de most a dühös Nap elhatározta, megbosszulja a diákot.

 

Oly erősen szórta a sugarait, hogy a diák alig indult neki, már ömlött is róla a veríték. Szaporán törölgette magáról az izzadtságcsöppöket. Minden lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölje a homlokát. Egy idő után már nem volt egy parányi száraz hely sem a zsebkendőjén.

— Idefigyelj, te Nap! — kiáltott fel az égre. — Szólhatnál sugaraidnak, hogy ne csiklandozzák ennyire a kupámat! Sietnem kell a professzoromhoz, mert elkések.

Erre az ég ékessége egy nagyot nevetett, és még erőteljesebben sütötte a diák hátát. Egy kis idő után megkérdezte:

— Jössz-e már szolgálni nekem?

Ekkor a legény megétette, mire megy ki a játék, és felnézett az égre.

— Hát ez lenne a gond? Tudod jól, hogy még nem végeztem be a tanulmányaimat. Légy szíves várjál még egy kicsit!

— Nem várok egy percet sem. Megparancsolom, hogy most azonnal válts le, és végezd helyettem a munkát három hétig.

A diák alkudozni kezdett:

— Jól van, csak annyit várjál, hogy szóljak a professzoromnak.

Nap akarva, nem akarva kénytelen volt engedni a legénynek, aki gyorsan felsietett a dombra, és eltűnt az ottani házban.

A rászedett Nap megint sokáig várta a barátját, de az bizony késő estig nem dugta ki az orrát a házból. Csak akkor jött elő, mikor már a csillagok ragyogtak fent az égen.

Másnap sem sikerült találkozni vele, mert akkor sötét felhők úsztak a város felett nem engedve át rajtuk a napsugarakat.

Ezalatt a diák levizsgázott a professzoránál, és még azon az estén odébb állt egy várossal. Elhatározta, hogy kitanulmányozza a csillagok tudományát. Keresett egy ilyen tudós embert, aki majd megtanítja erre.

Talált is egyet a város szélén, és megkérte, hogy hadd tanulhasson nála.

— Tanulhatsz nálam — mondta a tudós ember — de tudnod kell, aki a csillagokat akarja tanulmányozni, annak mindig éjjel kell az eget szemlélni. Amikor a Nap nyugovóra tér, a csillagász akkor áll munkába, és egészen reggelig fent van. Akarod-e ezt az életet?

A legény boldogan elfogadta a feltételeket, és beállt csillagásztanoncnak.

A Nap nem tudta elképzelni, mi lett barátjával? Hiába járt föl-alá az égen, soha nem látta a diákot, pedig elhatározta, többé nem engedi magát rászedni, behajtja a legényen az adósságot. Ha addig él is, szolgálnia kell nála három hétig, ahogyan megegyeztek azon a meleg délutánon, amikor először találkoztak. Igaz nem tudta, hogy a diák, aki időközben csillagász lett, nappal alszik, és éjjel dolgozik. Mindenkivel kerestette, de senki sem tudta, hová tűnt.

Egyszer, amint éppen készült alábukni a közeli hegy mögött, találkozott a Holddal, aki vidáman, fütyörészve kezdte el a sétáját a horizonton. Nap kíváncsian megkérdezte tőle:

— Hová, hová, ilyen jókedvűen, Hold barátom?

— Megyek vizitára a fiatal csillagász távcsöve elé, mert ma engem szándékozik firtatni.

Nagyot ugrott a Nap örömében, mert végre rátalált a legényre, aki már annyi alkalommal lóvá tette. Most itt az alkalom, hogy ő is jól megtréfálja, ha már nem is tudja behajtani rajta az ígéretét.

Rábeszélte a Holdat, hogy ma este halassza el a találkozót, és mondja meg az ifjú csillagásznak, hogy majd holnap délelőtt találkozzanak, amikor a Nap is fent lesz az égen.

Eleinte a Hold nem akart belemenni a csalafintaságba, az volt a kifogása, hogy fényes nappal ő csak ritkán jelenik meg az égen. Különben is fél, hogy mit szólnak az emberek, ha ilyenkor látható sötét este helyett.

— Ne félj semmitől! — nyugtatta meg a Nap. — Majd szépen elém állsz, és én megvédelek minden bajtól.

Nagy nehezen beleegyezett a Hold e különös együttállásba, és lemondta a találkozót a csillagásszal.

— Ma nem érek rá — mondta komolyan. — Holnap dél körül nézz fel az égre, és akkor majd megfigyelhetsz, ha akarsz.

A legény furcsállta a Hold kérését, de ki tudja miért, megígérte neki, hogy holnap alvás helyett majd az eget fogja nézegetni a távcsövével.

Így is tett. Egész délelőtt a masináját a napsugaraktól szikrázó égre irányította, kereste a Holdat. Hiába volt minden igyekezete, órákig nem lelt rá, amikor egyszer csak a Nap közelségében megjelent, és mielőtt még beszédbe elegyedhetett volna vele, az éjszakai ég vándora a Nap elé perdült, és egy jó nagy darabot eltakart belőle. Hirtelenjében esti sötétség lett a környéken.

Az emberek ijedten tódultak ki az utcákra, és mindenki a csillagászt okolta ezért a különös égi jelenségért, és ezt ordibálták:

— Csillagász a bűnös, mert ő lesi állandóan a fejünk felett lévő csillagokat és a Holdat. Bizonyára ő akarta, hogy ezentúl nappal is sötétség legyen. Ellopta tőlünk a Napot.

Nagyon félt, mert még ő sem látott ilyet, és ezenkívül az embertömeg egyre közeledett a csillagvizsgálóhoz, és ki tudja, mit fognak vele tenni, hacsak gyorsan nem történik valami csoda.

A csodára nem kellett sokáig várni, mert a Nap belekacsintott a távcsőbe és vigyorogva mondta a legénynek:

— Látod barátom, most én jártam túl az eszeden. Remélem sikerült jól megijesztenem téged, amiért annyiszor becsaptál a hosszú évek alatt. De nézd, kivel van dolgod, megbocsátok, és többé nem kell bujkálnod előlem. Mindjárt szolok a Holdnak, hogy most már hazamehet, és ígérem hosszú-hosszú évekig nem fognak bennünket így együtt látni az emberek. Nem kell félniük, hogy állandóan sötétség lesz. Megnyugodhat mindenki, hamarosan visszaáll a régi rend.

Igaza lett, mert a Hold elballagott a Nap elől, és újból világosságban pompázott a vidék.

A legény szívéről is nagy kő esett le. Az emberek visszafordultak otthonaikba, és többé nem szidták, amiért éjjelente az eget fürkészi. Ő pedig okosabb lett, mert saját szemével látott egy igazi napfogyatkozást, amiből megírhatta a vizsgadolgozatát, és világhírű tudós csillagász vált belőle.

 

Mese

Mákos tészta

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

(Kép forrása internet)

 

Mese

Gyáva hétfejű sárkány

Elolvasta:
112
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is, egy nagy barlangban élt a hétfejű sárkány. A környéken lakó emberek mind úgy tudták, hogy nagyon félelmetes. Mind a hét torkából kénkövet okád, és aki közelébe merészkedik, azt elpusztítja. Senkinek sem kegyelmez. Ezért, aki csak tehette, az elkerülte a hétfejű sárkány barlangját. Még az a hír is járta, hogy szűzleánykákat fogyaszt minden holdtöltekor.

Pedig, ha tudták volna, hogy ez a hétfejű sárkány nagyon gyáva! Ha meglátott egy embert, de akár csak egy gyermeket is, mindjárt a barlangjába menekült és várta, hogy a veszély elmúljon. Akkor talán a közeli falu lakói nem rettegtek volna tőle. Közeledett a holdtölte, és olyan rémhír szállt szárnyra a faluban, hogy a hétfejű sárkány a bíró szépséges leánykáját fogja elrabolni. Édesapja nagyon megijedt és, aki csak a faluban élt és mozgott könyörgött, hogy mentsék meg az ő egyetlen gyöngyszemét a sárkánytól. A megmentőnek ígért minden aranyat, ezüstöt, de sajnos senki sem mert birokra kelni a fenevaddal. A legények inkább elbujdostak az erdőben, vagy mindörökre elhagyták a falut.

Ez nagyon elszomorította a bírót. Egész nap magába roskadva ült a háza előtt, és az embereknek könyörgött, hogy segítsenek, ne kelljen leánykájának áldozattá válni.

Bizony ülhetett ott naphosszat, nem lelt segítőre.

A holdtölte vészesen közeledett. Már csak három nap volt vissza, és a remény egyre fogyott.

Az utolsó előtti nap is a ház előtt a kispadon sírdogált. Magában már elsiratta kislányát, amikor a poros úton feltűnt egy vándorlegény. Faluról falura, városról városra járt és munkát keresett. Odament a bíróhoz és érdeklődött.

— Adjon Isten, bíróuram! — köszönt illendően. — Van-e valami munka a faluban? Bármit elvállalok. Értek én mindenhez.

Felcsillant a bíró szeme, és mindjárt barátságosan parolázott a vándorlegénnyel.

— Isten hozott, fiam! Jókor jöttél. Éppen ilyen ügyes és bátor legényt keresek, mint te vagy. Meg kellene menteni leánykámat a hétfejű sárkánytól. Ha legyőzöd, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, amennyit csak el tudsz vinni a válladon egy zsákban.

Tetszett a vándorlegénynek az ajánlat, és azonnal ráállt. Már csak azért is, mert meglátta a bíró leánykáját az ablakban.

— Bíróuram, elvállalom és megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Nem kell nekem arany, sem ezüst, de adja feleségül azt a szépséges leánykát, aki előbb kinézett az ablakon.

A bírónak csak nagy sokára lett világos, mit kíván a vándorlegény.

— Fiam, nem neked való ez a leányka. Inkább adok helyette egy ökrös szekér aranyat és ezüstöt. Herceget, királyfit szánok én kicsinyke lányomnak, nem egy vándorlegényt.

Erre a legény felhúzta az orrát és menni készült tovább, egy másik faluba. Nagyon megijedt a bíró és könyörgésre fogta a dolgot.

— Nem bánom, majd megbeszéljük, csak előbb győzd le azt az átkozott hétfejű sárkányt! Mindjárt szólok, a szolgáknak nyergeljenek fel egy hátaslovat, lássanak el szükséges fegyverekkel, és amire még szükséged van egy ilyen viadalra.

A vándorlegény lassan mégis megegyezett a bíróval, de abból egy fikarcnyit sem engedett, hogy ne vegye feleségül a leánykát, akit megpillantott az ablakban.

A lány apja úgy okoskodott, ha sikerül legyőznie valahogy a hétfejű sárkányt és visszajön, egy ilyen vándorlegény, ha meglátja a rengeteg ezüstöt és aranyat, úgyis megszédül tőle és megfeledkezik a lányáról.

Még mielőtt a vándorlegény elindult volna, a barlangoz, a bíró mondta neki:

— Aztán, hogy mi is megbizonykodjunk a hétfejű sárkány haláláról, hozd el nekünk a hét fejét, mert csakúgy leszel jogosult a jutalomra.

Kifele menet a faluból néhány öregasszony megsiratta és összesúgtak a háta mögött:

— Szegény legény, nem tudja, mire vállalkozott.

Ment hegyen, völgyön át, mire megérkezett a hétfejű sárkány barlangjához.

Ugye még emlékeztek mesém elejére, amikor azt mondtam, ez a sárkány nagyon gyáva volt. Amint megneszelte a vándorlegény közeledését, mindjárt berohant a barlang legmélyebbjére és ott reszketett a félelemtől, mint egy kisgyerek.

— Gyere ki, te sárkány! — mondta a legény. — Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Ezt meghallván a hétfejű sárkány még jobban megriadt. Szeméből úgy hullottak a könnycseppek, mint a záporeső, és egykettőre a sok könnycseppből egy folyó lett. Majd elvitte a vándorlegényt, amint kihömpölygött a barlangból.

Másodszorra is bekiáltott neki:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Most félt ám csak igazán a hétfejű sárkány. A sok könnyből egy nagy tó lett, amelynek a közepén volt egy sziget várral.

Harmadszorra is felszólította:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra —, de még ezt is hozzátette mérgesen — ha nem jössz ki, akkor én megyek be érted, és a füleidnél fogva cibállak ki a barlangodból.

Ezt már a hétfejű sárkány sem akarta, hát elővánszorgott. Mindjárt a vándorlegény lábai elé vetette magát, úgy kezdett könyörögni:

— Kérlek, kegyelmezz meg életemnek! Ameddig csak élek, hű szolgád leszek, és minden kívánságodat teljesítem.

A vándorlegény először nem tudta, mitévő legyen? Ami igaz, az igaz megsajnálta a pityergő hétfejű sárkányt. Hosszasan vakargatta a kobakját.

— Mit tegyek? Mit tegyek? — mondogatta. — Le kell vágnom a hét fejedet, mert különben a bíró nem hiszi el, hogy megküzdöttem veled. Szeretném feleségül venni azt a szépséges leánykát, akit megpillantottam az ablakban.

— Várjál, legény — kérlelte a hétfejű sárkány. — Kitaláltam valamit. A hétből vágjál le csak hatot, egyet hagyjál meg nekem. Majd azt mondod a bírónak, hogy egyet elveszítettél a hétből. Meglásd, így is elhiszi neked. Én is jól járok, te is elnyered a bíró lányának a kezét. Ha megfogadod tanácsomat, akkor apámmal elrendezem, hogy tiéd legyen a tóban levő sziget azzal a gyönyörű kastéllyal. Gazdagabb leszel, mint egy király. Életed végéig hűségesen szolgálni foglak, és mindenhová elkísérlek.

A vándorlegénynek tetszett az ötlet, csak attól félt, hogy kiderül a turpiság. A bíró nem fogja elhinni, hogy megküzdött a hétfejű sárkánnyal, hiszen amikor majd visszamegy a faluba, oda is elkíséri.

— Ettől ne félj, édes gazdám! — mondta a sárkány. — Egy kis varázslattal mindent el lehet intézni. Egy fejjel is el tudom intézni, hogy kiskutyává váljak.

Ez már tetszett a vándorlegénynek. Gyorsan levágta a hat fejét a sárkánynak. Egyet meghagyott a helyén. Alig, hogy ezzel végzett, a sárkány elmormolt egy rövid varázsszót és kiskutyává változott.

A levágott fejeket belerakták egy nagy zsákba és elindultak vissza a faluba.

Mindenki nagyon csodálkozott, amikor meglátták a vándorlegényt a kiskutyával. Nem akartak hinni a szemüknek. A bíró elégedett volt, de amikor a vándorlegény megint előhozakodott, hogy feleségül kéri a leánykáját, nagyon elkomorult.

— Kislányomat nem vándorlegénynek szánom. Azt szeretném, hogy legalább ha nem is királyfi, de egy dúsgazdag ember venné feleségül. Fiam, ha lenne elegendő vagyonod, és egy kis hajlékod szívesen hozzád adnám egyetlen leánykámat. Elégedjél meg egy zsák arannyal, és menj utadra!

A kiskutya gazdája lábához dörgölődzött és a fülébe súgta:

— Édes gazdám, ne feledd, te egy dúsgazdag ember vagy. Tiéd a sziget a gyönyörű kastéllyal. Tárd fel titkodat a bíró előtt, s meglásd, mindjárt nem ellenzi a kézfogót!

Így is lett. Amint a bíró hallott a tóról, a szigetről, és azon lévő gyönyörű kastélyról, azonnal felcsillant a szeme.

— Menjünk, hadd lássam azt a szigetet! — ugrott egy nagyot örömében a boldog apa.

Azonmód felkerekedtek és a szigethez mentek. Ott nem győztek csodálkozni a sok látnivalótól. Olyan szép volt a kastély, hogy tán az egész földgolyón nem volt hozzá hasonló. Ugye nem kell mondanom, ezek után a vándorlegényből lett gazdag úr feleségül vehette a bíró szépséges leánykáját, és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Mese

Kicsi tallér világgá megy

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy faluban élt egy öregember.

Olyan vén volt, mint a postaút, vagy talán még annál is vénebb.

Egymagában éldegélt, nem volt senkije. Egész nap a házacskája előtt üldögélt a padon és a járókelőket nézte.

Amikor megunta a nézelődést, bement a kicsi házba.

A konyhában állt egy nagy asztal, és ennek az asztalnak volt egy fiókja. Másnál talán itt tartották az evőeszközöket, de az öregember ide rejtette a bukszáját és néhány, számára fontos kacatot.

A bukszában csak egyetlenegy kicsi tallér lapult. Nem kellett attól tartani, hogy valaki is ellopja az öregember pénzecskéjét.

Különben is mindenki úgy tudta, olyan szegény, mint a templom egere. Minden nap a szomszédok vittek neki egy kis maradékot, hogy éhen ne haljon.

Akár egész napra is nyitva hagyhatta háza ajtaját, ide bizony tolvaj nem tette be a lábát. Messzi környékről híres volt a szegénysége.

Egyik este, ki tudja, miért az öregember elővette a bukszáját, és amint kinyitotta a kicsi tallér megszólalt:

— Öregapám, elmegyek világot látni, s addig nem jövök vissza, amíg ide nem csábítok kilencvenkilenc aranytallért. Kérlek, engedj utamra, és ne próbálj visszatartani!

Az öregembernek nem nagyon tetszett, hogy az egyetlen tallérja is elhagyja, de látta, úgysem tudná visszatartani, ezért szomorúan mondta:

— Menjél csak, ha annyira menni akarsz. Hiába is akarnék, úgysem tudnék venni rajtad semmit. A boltos kinevetne, ha egy tallérral állítanék be hozzá. Akkor meg minek unatkozzál egyedül a bukszámban.

A kicsi tallér kiugrott, majd búcsút intett az öregembernek.

— Isten áldja, öregapám! — köszönt el tőle, és legurult az asztalról, egyenesen az ajtó felé vette az irányt. — Ne szomorkodj, hamarosan visszajövök sok-sok arany testvéremmel.

— Jó utat! — kiáltotta utána az öregember, s kiment egészen a kapuig. Onnan figyelte kicsi tallérját, míg az végképp eltűnt a szeme elől.

Nagy csönd lett a házban. Az öregember nagyon bánkódott, hogy egyetlen tallérja is elhagyta. Most már házán kívül valóban nem volt semmije. Üresen árválkodott a buksza, és semmi esély nem volt arra, hogy valaha is szépen csengő tallérok csilingeljenek benne.

Az öregember azon gondolkodott, hogy valakinek odaajándékozza a bukszát, akinek van mit belerakni.

Közben a kicsi tallér gurult, gurult erdőn, mezőn keresztül, megállás nélkül.

Kicsike volt, ezért senki sem vette észre a fűben. Meg különben is, ha meg is látták volna, ki az a bolond, aki lehajolna érte. Az emberek sajnálták a fáradságot, inkább átléptek rajta.

Nem is bánta ezt, hiszen nagy tervei voltak. Nem akart ő akármilyen ember kezében kikötni. Minden vágya volt eljutni a király várába, és szerencsét próbálni. Tudta jól, a kincstárban rengeteg aranytallér van. Csak egyszer tudjon közelükbe kerülni, biz’ Isten valamennyit elcsábítja és elvezeti őket az öregemberhez. A király úgysem tudja, mennyi aranytallér van a kincstárában.

Három éjjel, három nap gurult megállás nélkül. Negyedik nap reggelén a ragyogó napsütésben megpillantotta a várat egy égig érő, magas hegy tetején. Olyan magasan volt a vár, hogy éjjel tornyai a csillagokat súrolták. Ha nem vigyáztak a csillagok a tornyokba beleakadtak. Szegény Holdanyónak hosszú ideig tartott kiszabadítani a beleakadt csillagot.

A kicsi tallér megállt a hegy lábánál. Sokáig nézte a várat. Olyan fáradt volt, hogy alig bírt megmozdulni, nemhogy felgurulni a hatalmas kapuig. Három kapun lehetett bejutni a várba. Az első vasból, a másik ezüstből, a harmadig pedig aranyból volt, és mindegyik kaput vadállatok őrizték. 

Egy kicsi tallér nem szívesen látott vendég a várban. A bent lévők aranyhoz, ezüsthöz szoktak, nem bajlódtak némi aprópénzzel.

Ennek ellenére mindenáron be kell jutnia, hogy sok pénzt vigyen haza öregapónak.

Amint ott törte a fejét, váratlanul egy hatalmas madár szállt melléje.

— Mi a gond, kicsi tallér? — kérdezte a madár.

— Be szeretnék jutni ebbe a várba. Csak azt nem tudom, hogyan? — válaszolta.

─ Bizony nem könnyű bejutni ide. A vadállatok mindenkit széttépnek, aki megpróbálja. Én szívesen segítek, ha kihozod nekem tojásaimat, amit a király ellopatott a katonáival. Ha teljesíted kívánságomat, életem végéig szolgálni foglak.

Szegény kicsi tallér, megígérte, hogy segít a nagy madárnak.

Ekkor a madár csőrébe vette, s felrepült vele egészen az égig. Olyan magasan voltak, hogy onnan fentről a Föld egy parányi sárgolyónak látszott.

Meg is ijedt a kicsi tallér. Ha a madár ilyen magasról leejti, akkor belőle semmi sem lesz, úgy összetöri magát a köveken.

Pedig a madárnak ez volt a szándéka. Még mielőtt tiltakozni tudott volna, a madár kinyitotta a csőrét, és elengedte. Repült, repült ki tudja meddig. Talán három napba is beletellett, mire földre ért. Szerencséjére egy sátor tetejére huppant, s onnan kényelmesen legurult, éppen egy ott strázsáló katona lába elé. Az őr nagyon meglepődött, amikor meglátta. Először azt hitte, valaki aranytallérral dobálózik, de amint meglátta, hogy csak egyetlen kicsi tallér, mérgesen elhajította. A trónterem előtt lustálkodó kutya bundájába esett. Az eb kullancsnak vélte, megpróbálta lerázni. Sokáig rázta magát, ugrált, futkosott, de a tallér olyan mélyen beleesett a bundájába, hogy nem lehetett megszabadulni tőle. Ez a kutyát nagyon felmérgesítette. Mérgében beszaladt a trónterembe, ahol a király meglátta, hogy valami baja van. Azonnal utasította a hoppmestert, hogy tüzetesen vizsgálja át a kutyát.

Az egy aranyfésűvel fésülgetni kezdte a bundáját, s egyszer csak valami koppant a padlón. Nem volt más, mint a kicsi tallér.

— Nini, ez meg hogyan került ide? — kérdezte a hoppmester csodálkozva.

— Legalább arany? — kíváncsiskodott a király.

— Felséges királyom, sajnos ez csak egy vacak kicsi tallér. Rézből van. Értéktelen. Még egy aprócska cukorkát sem lehet venni rajta. Javaslom, hajítsuk ki az ablakon!

— Azt már nem! — ugrott fel dühösen a király, akiről azt kell tudni, nagyon zsugori volt. Minden garast a fogához vert. — Vigyétek a kincstárba és tegyétek a három madártojás mellé. Holnap úgyis feltörjük a tojásokat és megnézzük, mi van bennük. Állítólag mindegyikben egy-egy világ található. Az elsőben van a fiatalság világa, a másodikban az egészség, és a harmadikban a gazdagság. Aki ezt a három tojást birtokolja, az örökké fiatal és egészséges lesz. Házába pedig sohasem költözik be a szegénység.

— Ez kell az öregembernek — örvendezett a kicsi tallér. — Ha megszerzem a három tojást, mi leszünk a leggazabbak a környéken. Mindig lesz elegendő pénz a bukszájában. Én sem árválkodom egyedül.

A madár megígérte, hogy élete végéig szolgálni fogja. Majd készítenek neki egy kényelmes helyet az öregember házában, ahol ellehet a tojásaival.

Csak azt nem tudta, hogyan hozza ki a három tojást a várból. Kifelé is a kapuban strázsálnak a vadállatok, és ugyanúgy veszélyesek, mint befelé.

Volt ideje gondolkodni egész éjjel. Mellette a tojások békésen aludtak.

Már pirkadni kezdett, amikor a kicsi tallér megrázta az egyik tojást, akiben a fiatalság lakott.

— Szökjünk meg — mondta neki.

— Ugyan, miért tennénk ezt? — kérdezte a tojás álmosan. — Hagyjál aludni! Nagyon jó helyünk van itt. Még a nagy madár fészkében sem volt ilyen jó sorunk.

— Holnap feltörnek és megsütnek bennetek a királynak reggelire.

— Ezt te honnan tudod?

— Hallottam, amikor idehoztak. Ha igyekszünk, sikerülni fog.

Ezt meghallván a felébresztett tojás megijedt. Egy kis gondolkodás után, szólt a társainak, akik először kételkedve fogadták a javaslatot. Főleg az a tojás volt durcás, amiben a gazdagság lakott. Hallani sem akart róla, hogy itt hagyják a kincstárt. Végül a fiatalság és az egészség meggyőzte.

Csak azt nem tudták, hogyan induljanak el?

Végül a kicsi tallér azt javasolta, majd ő mutatja az utat. Úgyis értéktelen és senkinek nem fog szemet szúrni, ha kigurul a kincstárból, hogy kifürkéssze, merre lehet meglógni a várból.

Így is lett. Óvatosan kisurrant az ajtón. Szerencsére az őr az igazak álmát aludta.

— Gyertek nyugodtan! — intett a tojásoknak.

Szabad volt az út a vár udvarára. De kapun át nem mehettek a vadállatok miatt.

— Felmászunk a vár magas falára, és egyenként leugrunk — mondta a kicsi tallér.

— Az nekünk nem jó — riadtak meg a tojások. — Ha leugrunk, akkor azonnal a nyakunkat törjük. Tán mégis csak jobb lesz, ha most szépen visszakullogunk a kincstárba.

— Ez eszetekbe se jusson! — szólt rájuk mérgesen a kicsi tallér. — Gyertek csak utánam fel a vár magas falára, majd meglátjátok, mi fog történni!

A tojások nem nagyon értették a kicsi tallért, ennek ellenére mégis követték. Amikor felértek, a kicsi tallér elkiáltotta magát:

— Hol vagy, madár?

Félő volt, ha a király katonái meghallják, fellármázzák az egész várat. De most is szerencséjük volt. Senki nem hallotta meg a madáron kívül. Nem volt nehéz meghallani, hiszen a közelben gubbasztott egy magas fa ágán.

Amint meglátta az épségben lévő három tojását, mindjárt csőrébe akarta őket kapni, s elrepülni velük az erdei fészkébe.

— Nem úgy van ám, te madár! — kiáltotta el magát a kicsi tallér. — Azt ígérted nekem, ha kihozom tojásaidat, akkor életem végéig szolgálni fogsz. Ha most becsapsz, fellármázom az őrséget, és a katonák lelőnek nyilaikkal.

— Jaj, csak azt ne tedd! — rimánkodott a madár. — Bocsáss meg, hogy örömömben megfeledkeztem ígéretemről. Mit parancsolsz, édes gazdám.

— Vigyél most azonnal bennünket az öregember házához, és ezentúl lakjál mindig velünk!

A madár csőrébe fogta a három tojást és a kicsi tallért. Meg sem álltak a kicsi házig. Ott az öregember kezét összecsapva kérdezte:

— Megkerültél, rossz pénz?

— Meg ám — húzta ki magát büszkén a kicsi tallér.

— Hol az a nagy gazdagság, amit ígértél?

— Ihol, ni! — mutatott a három tojásra.

Az öregember hangosan nevetni kezdett.

— Ez az a nagy gazdagság? Legfeljebb egyszer jóllakhatok belőle.

— Ezeket nem megenni kell, hanem minden nap megsimogatni. Csak próbáld meg. Itt ez az első tojás, amiben lakik a fiatalság, a másikban az egészség, a harmadikban meg a gazdagság.

Az öregember hitte is meg nem is, amit a kicsi tallér mondott. Úgy határozott, hogy tesz egy próbát. Megsimogatta az első tojást.

Lássatok csodát, az öregemberből azonmód egy dalia lett. Amint megérintette a másodikat, arca kipirult, s olyan egészséges lett, mint a makk. A dalia a harmadik tojást már csak kíváncsiságból is megsimogatta. Nem kellett sokáig várnia, a pici ház úgy megnőtt, hogy még a legmódosabb gazdának sem volt ilyen nagy hajléka.

Eltűnt a szegénység a házból. Az öregemberből lett ifjú daliának mindene volt, amit csak akart. A pénztárcájában mindig rengeteg aranytallér csilingelt. Örült is a kicsi tallér, hogy soha nincs egyedül. Mindig volt beszélgetőtársa, akivel eldiskurálgathatott, ha úgy hozta a kedve.

A madárnak a kert végében építettek egy fészket, ahol boldogan lakhatott, míg meg nem halt.

Az ifjú dalia hamarosan talált egy szép, takaros leányzót, s megkérte a kezét. Nem kellett sokat várni a lagzira, mert a lány boldogan igent mondott. Megismerkedésük után három hétre összekeltek, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az egész falu hivatalos volt rá.

Én is ott voltam. Ha nem lettem volna ott, akkor honnét tudtam volna ezt a mesét?

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Mese

Medve Panna és a bocsok

Elolvasta:
39
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Medve Panna egy fenyőfa tövében ült és gondolkodott. Ez lesz az első tél, amelyet anyja oltalma nélkül fog eltölteni. Téli vackot kell építenie magának, de hogy kezdjen hozzá? Anyja mellett megtanulta ugyan, hogy a medveéletet hogyan kell élni, de ezután már a saját útját fogja járni, és most el kell döntenie, hogy hol tölti a közelgő hosszú, fagyos telet?

— Elég a töprengésből! Kezdj hozzá szaporán! Meg tudod csinálni, Medve Panna! — így biztatta mamája, amikor néha megtorpant egy-egy feladat előtt. És Medve Panna munkához látott. Bejárta a rengeteget, megnézte a kidőlt fák helyén maradt mélyedéseket, sziklák repedéseit, de egyiket se találta megfelelőnek. Végül, sok keresgélés után a sziklás oldalban talált egy barlangot. Tágas volt és meleg. Azonnal el is kezdte berendezni új otthonát. Fenyőgallyakat helyezett a barlang egy védett sarkába, rájuk száraz faleveleket és illatos füveket szórt bőven. Amikor befejezte, elégedetten nézett kényelmes fekvőhelyére, majd kint a bejárat fölé erős karmaival jól látható vonaljeleket rótt a sziklába, melyek azt üzenték az arra járóknak: ITT MEDVE PANNA LAKIK.

Amint beállt az ősz hidege, összegömbölyödött fekvőhelyén, és álomba szenderült.

Nemsokára zimankós tél jött, de Medve Pannát ez egy cseppet se zavarta. Vastag bundája védte a hidegtől, s idegenek nem zavarták.

December végén, bár a hideg foga keményen csikorgott, Medve Panna szállásának bejáratánál a sziklafalon egy bátor napsugár táncolt. Így adta hírül az erdő lakóinak, hogy a barlangban örömünnep van: Medve Panna világra hozta életének első sarjait, két buksi fejű bocsot. Így Medve Pannából medvemama lett, aki világrajövetelük sorrendjében, így nevezte el fiait: Benő és Bonó.

Kora tavasszal, egy reggel medvemama nagyot nyújtózkodott, rendbe szedte bundáját, és kilépett a barlangból. Hű, de megéheztem! — gondolta — sürgősen élelem után kell néznem. Leereszkedett a közeli patakhoz, fogott néhány halat, jót lakmározott, aztán sietett vissza Benőhöz és Bonóhoz, akik már korgó gyomorral várták.

Mire megjött a nyár, a bocsok már akkorára nőttek, hogy anyjuk magával vihette őket hosszabb útjaira is. Igazi felfedező túrák voltak ezek. Benő és Bonó éberen követte medvemama minden lépését. Bármerre jártak, az erdő bő lakomát tálalt eléjük, s a kis medvék napról-napra egyre többet tanultak a táplálékszerzés fortélyaiból. Bolyongásaik közben néha megálltak egy-egy fa árnyékában, s míg anyjuk pihent, a játékos kedvű bocsok hemperegtek, birkóztak a fenyőfák közti tisztáson. Anyjuk megtanította őket fára mászni is. Hű micsoda élmény volt ez számukra! 

Nyáron gyakran mentek halászni. A bocsok eleinte azt hitték, hogy a halászás csak szórakozás. Ha pancsolás közben elkaptak egy ficánkoló pisztrángot, az kiugrott karmaik közül, és elmerült a habokban. Ilyenkor anyjuk rájuk morgott, hogy a hal nem játék, hanem ízletes táplálék a medve számára, és megmutatta nekik, hogyan kell megfogni a halat úgy, hogy az zsákmánnyá váljon. Idővel rászoktak a hal ízére, és attól fogva nem csak fürödni jártak a patakra, hanem bőséges halvacsorára is.

Kirándulásaik során megtanulták, hogy mindig anyjuk nyomában kell járniuk. Ezért a bocsok morgolódtak is néha, de medvemamájuk értésükre adta, hogy azért van erre szükség, mert azon az úton, amelyet ő választ, nem jár ember.

Egyik nap barlangjuktól távol érte őket az este. A bocsok, bár fáradtak voltak, segítettek anyjuknak vermet ásni, melybe aztán száraz leveleket szórtak, és elfoglalták éjjeli szállásukat.

Éjszaka medvemama kutyaugatást hallott. Jól tudta, hogy az erdőben, ahol kutya ugat, ott ember is jár. Szorosan magához ölelte bocsait, akik anyjuk villogó tekintetéből megértették, hogy most síri csendben kell maradniuk.

Szerencsére a veszélyt jelentő zajok eltávolodtak.

Kis idő múlva azonban lövések hangjára ébredtek. Ez mi volt? — néztek kérdően anyjukra a bocsok, akiknek szemében, mos először látszott a félelem. S bár feleletet nem kaptak, Benő érezte, hogy rossz az, ami történt, és még jobban befészkelte magát anyja ölében az öccse mellé. Aztán elültek a zajok, és Medve Panna már csak fiainak szívdobogását hallotta az éjszaka csendjében.

Másnap kóboroltak tovább a fenyőfák között, amikor hirtelen kopár hegyoldal tárult eléjük. Bármerre néztek, csak kivágott fenyőfák csonkjait látták. Medvemamát nagyon elszomorította ez a látvány. Eltűnt az erdő, mely oltalmazta őket. Nem szerencsés ezen a helyen járni — gondolta — és bocsaival igyekezett minél gyorsabban eltávolodni onnan.

Alig tettek meg pár métert, amikor a táj borzalom helyévé változott. Fekete felhők gyülekeztek az égen. Villámok cikáztak, s a dörgések félelmet keltettek. A letarolt hegyoldalon vad erővel száguldott végig a szél. Nem voltak fák, melyek útját állhatták volna. Az állatok menekültek, ki tudja merre, ki tudja hová.

Medvemama sietős léptekre buzdította fiait. De az elkerülhetetlen égszakadás utolérte őket. Egyszerre mindent elsodró erővel zúdult az eső a kopár hegyoldalra. A kis bocsok anyjukhoz bújtak védelemért.

És egyszerre csak morajlott, repedt, szakadt a hegy, s elindult a lejtőn. Magával sodort állatot, fát, bokrot, követ, és nem állt meg, csak lenn a völgyben. S akkor nyomasztó csend ereszkedett a szétrombolt tájra.

Aztán emberek jöttek kutyákkal, hogy mentsék az életben maradt állatokat. Amikor már úgy tűnt, hogy megtettek mindent, a kutyák jelezték, hogy még dolguk van, és gazdáikkal a nyomukban elindultak a segélykérő hangok felé.

— Ez Medve Panna! — hallotta meg az erdész is a jól ismert hangot — vele vannak a bocsok is. Siessünk!

Medvemama segélykérő üvöltése egy mély árokból hallatszott, ahova a lezúduló földtömeg sodorta őket. Az árok fölött kidőlt fenyőfák feküdtek.

Az emberek félrehúzták a fákat, és kisegítették a mélyből a riadt medvéket. Medvemama zavartan brummogott egy rövidet, ami az ő medvenyelvén azt jelentette, köszönöm. Aztán maga mellé vette Benőt és Bonót, és védelmet nyújtó barlangjuk felé vették útjukat.

— Igazi csoda, hogy az árok fölé dőltek a fenyőfák — mondták az emberek, és a fárasztó nap után kutyáikkal együtt elindultak hazafelé.

Mese

Bagoly-mese

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

A tél utolsó napján Bagoly Béla, nemzetségének jeles tagja, egy fenyőfa ágán ült, és a környéket szemlélte. Tetszik nekem ez a hely — gondolta — és átröppent a szomszéd ágra, ahol várta Bagoly Bori, kit társául választott.

— Láttam pár üres fészket itt a környéken, nézegesd meg, s amelyik neked jobban tetszik, az lesz a mi otthonunk — huhogta kedveskedve Bagoly Bori fülébe.

Amíg egymás mellett ültek a fenyőfa ágán, Bagoly Béla fejében boldog gondolatok jártak. Milyen szép az én arám! Szeme élénk, narancsvörös, ilyen szemet más madárnál nem is láttam, s ha egymást nézzük szemtől szembe, rám ragyog az éji égről a Hold s a csillagok fénye. Tollruhája puha bársony, és a színe akár a fenyőfák törzse, szürke, barna, fekete és sárga keveréke. Hosszú szárnya kecsesen simul testéhez, a mozgása gyors és csendes, és ha repül, némán suhan. Tudom, ha ő lesz a párom, amíg élek meg nem bánom.

Bagoly Bori hírből hallotta, hogy az ő titkos hódolója képzett harcos, aki bajban meg nem hátrál. És amióta megismerte, látja szemében az erőt, hogy figyelme lankadatlan, bátor, merész, mindig megérzi a veszélyt. Bízik benne, és már tudja, Bagoly Béla lesz fiókáinak apja. 

Kedvesének kérésére Bagoly Bori fáról-fára röppent a kaszáló széli kis kerek erdőben, míg egy fenyőfának a harmadik ágán talált egy tágas fészket. Nem vesztegették az időt, beköltöztek, és boldogan tervezgettek.

Nemsokára Bagoly Bori a fészekbe négy szép tojást rakott. Éjjel-nappal melengette testével, míg gondos társa vadászni járt, és naponta többször ellátta őt finom falatokkal. Csak este szállt ki a fészekből, hogy lábát, szárnyát nyújtóztassa, s elrendezze tollait. Amíg párja szépítkezett, a fészek mellett Bagoly Béla őrködött.

Amikor elérkezett a napja, négy tojásból kibújt négy pihés fióka. Attól kezdve zajos lett a fészek, mert a kis pihések reggeltől estig ételt követeltek. Egyéb gondjuk nem volt, ettek s növekedtek.  Hanem az apjuknak egyre több gond jutott. Reggeltől-estig lótott-futott ki a legelőre pocokpecsenyéért, s amint elfogyott, nyomban frisset hozott.

Amikor a fiókák nagyobbacskák lettek, már anyjuk is kijárt vadászni a rétre. Olyankor az apa éberen vigyázott, hogy a fészek közelében ellenség ne járjon. Így teltek napjaik. Békességben éltek, nem volt ok panaszra.

De szép életüket sok apró madár megirigyelte. Egy reggel Bagoly Borit egy sereg körülvette, és felborzolt tollaik mögé rejtőzve lármáztak, gúnyolódtak, koholt vádat rikácsoltak, hogy Boriék, amikor éjfélt üt az óra, vijjogva repülnek ki a kaszálóra, ott boszorkánnyá válnak, és seprűnyélen szállnak a falu tornyára, hogy halál hírét szórják ártatlan házakra. S ez még nem volt elég. Némelyik madár odáig vetemedett, hogy éles csőrével, Bori tollaiba csípett, éppen mikor Bagoly Béla hazafelé repült, s látta Boriját az ítélkezők előtt. Zsákmányát egy bokorba rejtette, s tüstént beröppent a kör közepébe. A csúfondáros sereg amint látta, hogy áldozatának megérkezett párja, kénytelen-kelletlen elcsendesült. Néma gőggel nézték, hogy a bagolypár bölcs fegyelemmel a körből felszáll.

Amikor fészkükhöz értek, meglepődve látták, hogy fiaik eltűntek. Arra nem gondoltak, hogy bajuk eshetett, annál inkább hitték, hogy szabadságra vágytak, s mert repülni még nem tudtak, a kis butusok a fészekből kiugráltak, s onnan le a földre. Aztán addig szökdécseltek, amíg kiértek a legelőre.

Valóban így történt, eljött az ideje, és a bagolyfiak elhagyták a fészket.

Bagoly Bori s Béla egy fenyőágon ülve, az idő múlásán töprengett: Tegnap még itt voltak, s ma üres a fészek, a réten ugrálnak a kis szökevények.

Teltek az órák, s mire a Nap lement, a bagolyfiókák nagyon megéheztek. Pi-í, pi-í, pi-í — segélykérésüket a szél messzire vitte. Anyjuk meghallotta, s vacsorával repült fiaihoz minden áldott este.

Egyik nap a bagolyfiókák versenyeztek, hogy melyikük ugrál messzebbre a réten. Négyen négy irányba bukdácsoltak a zsombékos terepen, amikor egy vizsla tűnt fel a láthatáron, gazdája is ott állt tőle nem túl távol. A vizsla egy percig tétovázott, majd futásba lendült. Amikor célhoz ért, megállt. Remegett minden ízében, de nem ugrott, várta gazdája parancsát. A dermedt csendben úgy tűnt, hogy minden rendben, amikor a gazda odaért, s odébb a fűben, a bagolyfiókát észrevette. Állt szegény és bámult, el nem képzelhette, miért e felhajtás. Gyámoltalanul billent egyet-kettőt, ugrani készült, mikor a kígyó a fűből felemelte fejét, és sziszegve siklott kiszemelt áldozata felé. A kis bagoly nem mozdult, mint akit megbűvöltek, de a kutya lendült, fogai közé kapta, messze futott vele, a bámuló kis baglyot a fűben eleresztette, és tüstént visszafordult, hogy gazdáját megkeresse.

Másnap este, amikor anyjuk a vacsorát hozta, fiókáit egy különös fészekben találta. Fonott kosár volt az, szalmával bélelve, árgus szemek elől gondosan elrejtve. Felvidult lélekkel repült Bori a párjához, hogy az éj csendjében együtt örüljenek a történt csodának.

 

 Ennek a mesének itt nincs végződése. Meséld tovább te, míg eljutsz a végére!

 

Mese

Gólyaláb és békatalp

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Lapos lápnak, fűzfa árnynak,
Ziges-zugos pocsolyának,

Rejtekében (ha volt éppen)
Élt a béka szegénységben.

Nem volt mersze tavi csendbe,
Éhes gólyát felbrekkencse.

Mit tegyen így? Csendes a víz
Kopog a szem, legyeket hív.

 Ám egy reggelen korgó éhségben – Vissza a felező nyolcashoz, pl.: ám egy reggel éhségében/ arra gondolt nagy hirtelen (ez csak példa)
Eszébe ötlött valami hirtelen.

Megtéveszti, majd a praszli!
Gólyalábat kell felhúzni! – gólyalábat fel kell húzni

Így olvadva fodros tóba
Nádas partján gólyahadba.

 Mind eközben a gólya éppen
Békalencsét főz serényen.

 De falra mászik! Mert hiányzik! – Még valami úgy hibádzik (a te sorodnak nem jó a ritmusa)
Béka comb most nagy hiánycikk.

 Ha belekékül, végtag nélkül – meg nem végtag nélkül
Az ebédje el nem készül.

 De jól tudja, az öreg béka – tudja jól az öreg béka / nem jöhet ki szíre-szóra
Nem jön elő hívó szóra.

 Csel kell ide, meg ne sejtse,
Békatalpon megy elébe. – népiesen: elejbe

 Tavirózsa, békagúnya,
Brekeke szól…S ül a gólya.

Nézi amott a rút varangyot – nézi ám a rút varangyot
Várja már a sült galambot.

 Nézd délibáb! Gólya négykézláb? – békagólya? Mily’ délibáb!
Megtéveszti egy hosszú láb.

——————–  Nem folytatom, van neked füled. Ebben a szellemben tovább! 😀 Egyebekben nagyon aranyos versi, mindenképp szögeld meg tökéletesre! 🙂

 Gólyalánynak, ilyen formának,
Békát kell fogni, legalább százat!

 Béka mivoltát, s a búbos flótát
Eldobta gyorsan, csak rebbent a nád.

 Oda repült, szíve hevült
Kecsesen, mellészegült.

Ám a béka, mindezt látva
Megbotlott egy korhadt fába.

Vízbe pottyant, hogy is mondjam?
Kurutty-kurutty, mondta nyomban.

Néz a gólya, csőre tátva
A varangy volt élete párja?

Meglepődött, szíve törött
Nem kell ebéd! Megsértődött.
 
Béka látta, hogy cimborája
Fodros vízbe csőrét mártja.

Gondolt kettőt, szíve megnőtt
Oda nyújtott, egy zsebkendőt.

Gólya látta, meg is bánta
Mosolyra állt bús orcája.

Össze néztek, előre léptek
Fogadalmat eképp tettek.

Nádas tavon megfogadom
Nem öltözök csak farsangon.

Kezet fogtak, pezsgőt hoztak
Azóta is barátkoznak.
————————-
Olvastam, gondom van vele, de javítható, hamarosan több időm lesz, akkor kitárgyaljuk. Köszönöm a türelmed: NHI

Mese

Ki festi az eget kékre?

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Fejünk felett az ég gyönyörű kék, de nem volt mindig így. A régi öregek mesélték, régesrégen az seszínű volt. Akkoriban az emberek nem is szerettek nagyon az égre nézni. Mit nézzenek egy seszínű égen. Semmi szépség nincsen benne. Inkább néztek a lábuk elé, hogy el ne essenek. Ezenkívül a földön mindig szép virágok nyíltak, kellemesebb volt azokat nézegetni, mint a fejük feletti semmit, amin még a felhők is olyan unalmasak voltak. Hiába úsztak komótosan az ég tengerén, nem bírtak érvényesülni.

Mindenki érezte, hogy ez ellen sürgősen tenni kell valamit. Ez így nem mehet tovább! Nem lehet egy ég seszínű. Elmegy tőle az emberek kedve, senki sem fog dolgozni a földgolyón. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor lesz ám csak cudar világ!

Összeültek a nagyurak, grófok, hercegek, de még a király is elment a megbeszélésre. Szerencsére, mert ő találta ki, be kell festeni az eget.

Igaz nem tudta megmondani, milyen színűre. Ezen is sokáig vitatkoztak, nem tudtak megegyezni. Mindenki más színűre szerette volna festeni. Volt, aki a piros szín mellett tette le a voksát, amit a társa meg is vétózott. A vita folyamán még olyan javaslat is előkerült, hogy az ég legyen fekete.

— Ez képtelenség! — ugrott fel valaki, és azonnal lehurrogta a fekete színt.

Talán még napokig vitatkoztak volna, ha a király nem jelenti ki határozottan, az eget kékre kell befesteni. Ennél szebb színt el sem tud képzelni.

Igaz, voltak néhányan, akik a kék szín hallatán felmordultak, követelték, a király vesse el, hogy a firmamentum ilyen színű legyen. Milyen butaság, hogy a tenger és az ég is kék. Valami más színt kell kitalálni.

Valószínűleg a király már nagyon unta a vitatkozást, vagy talán szívesebben emelgette volna a fehérszemélyek szoknyáját. Ezért dörgedelmes hangján kijelentette, ettől a naptól kezdve az ég színe kék lesz, ha tetszik, ha nem!

Senki sem mert ujjat húzni a királlyal. Féltek, ha sokat vitatkoznak vele, még a végén porul járnak. Nem bolondok, hogy életük hátralevő részét a vár dohos, nyirkos tömlöcében töltsék, mint rabok.

A kékre szavaztak, és sokuk azt gondolta, most már minden megoldódott, nincs mit tenniük, aláírni az egyezményt és szépen hazamenni.

De nem úgy volt ám! Rendben van, hogy megszavazták az ég színét, ellenben azt nem tudták, mindezt, hogyan és ki hajtsa végre.

Nem kis munka ilyen nagy felület befestése. Vajon ki fogja ezt megcsinálni? Ugyanis a nagyurak, grófok, hercegek nem akartak ilyen alantas munkát végezni, nem is beszélve magáról a királyról.

Sokak talán most azt gondolják, ezt a pornépre bízták, kiadták parancsba, hogy fessék szép, kékre a fejük felett levő eget!

Valószínű ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, próbálkoztak is vele, de sehol sem találtak olyan magas lajtorját, amivel felértek volna oda. Ezenkívül, ehhez a munkához nem akármilyen ecsetre lett volna szükség.

Mindegyikőjük abban tökéletesen egyetértett, hogy a rókának jó, nagy lompos farka van, és ezzel kitűnően lehetne festeni. Rengeteg festéket fel lehetne vele vinni az égboltra. Csak az volt a gond, a ravaszdi nem tudott repülni. Mint köztudott, a rókának nincsenek szárnyai, mint a madaraknak. Volt, aki azt javasolta, készítsenek neki szárnyakat, de egy idő után mindenki belátta, ez bizonytalan vállalkozás lenne, és még az sem biztos, hogy a rókára erősített szárnyak fel tudnák repíteni a megfelelő magasságig.

Úgy látszott, hogy ez még annál is nehezebb feladat volt, mint milyen színűre fessék az eget. Most még maga a király sem tudott diktatórikus határozatott hozni.

Órák hosszat csak tébláboltak egyhelyben, semmi okos gondolat nem jutott az eszükbe.

Elkeserítő volt a helyzet. Még az is megtörténhetett volna, hogy elmarad a festés. Az ég marad seszínű. Ha eddig jó volt így, akkor a jövőben is megfelel az embereknek, legfeljebb nem meresztgetik szemüket az égre. Ennek is van jó oldala is, hiszen, ha nem ábrándoznak naphosszat az eget bámulva, jobban végezhetik a munkájukat.

A király már éppen fel akarta oszlatni a társulatot, és mindenkit hazaküldeni dolgavégezetlenül, amikor az ülésterembe berepült egy fecske. Nemrég tértek vissza messzi délről, ahol átvészelték a fagyos telet.

A kicsi fecske helyet keresett, hogy valahová a hatalmas teremben fészket ragasszon magának, és a leendő fiókáinak.

Először a teremőr félelmetes dárdájával ki akarta kergetni.

— Ne kergesd ki! — kiáltotta el magát a király.

A jelenlevők nem értették, mit akar ezzel az ország első embere. Mindenki összenézett, a teremőr is nagyon meglepődött, hiszen neki az a dolga, hogy a betolakodókat kitessékelje a teremből. Most meg a királyi felség ellenkező parancsot adott neki.

— A fecske fogja befesteni az eget. Nézzék csak nagyurak, milyen ügyesen repked ez a kicsi madár. Ha segít nekünk a festésben, ennek fejében készíthet fészket ebben a teremben.

— Éjjen a király! — kiabálták a nagyurak, grófok, hercegek. — Milyen fenomenális gondolat. Ez a legjobb megoldás.

Végre kitalálták, ki fesse kékre az eget.

— Elfogadom a felkérést — csipogta a kicsi fecske. — Köszönöm a leendő fiókáim nevében is, hogy itt ebben a szép, nagy teremben lakhatunk. Csak egy gondom van, egymagam kevés vagyok ehhez az óriási munkához. Engedje meg őfelsége, hogy idehívjam a retyerutyámat és ők is építhessenek fészket a teremben!

A király néhány másodpercig elgondolkodott a kérésen, majd rábólintott:

— Legyen, ahogy kívánod! De szép legyen ám az ég, mert, ha rossz munkát végeztek, kikergetlek innen mindnyájatokat.

— Felséges királyom, tessék csak ezt ránk bízni! Az ég olyan szép kék lesz, hogy aki felnéz rá, még a lélegzete is elakad. Erre mérget merek venni.

A fecskék mindjárt neki is láttak az ég festéséhez. Apró csőrükbe felszippantották a festéket, magasra repültek vele.

A sok kicsi madár napestig dolgozott megállás nélkül. Az emberek lent a földön álmélkodva nézték, miképp lesz a seszínűből szép kék az ég.

Már a napsugarak készültek pihenőre térni, mire elkészültek. Még ők is elcsodálkoztak meglátván az eget. Főleg az emberek voltak elégedettek. Köszönet a kicsi fecskéknek a látvány szépségesre sikeredett.

A király be is engedte ezeket a szorgos madárkákat a nagyterembe, hogy fészket ragasszanak mindenhová, ahová csak kedvük tartja. Sőt kihirdette az országban, ezentúl a fecskék mindenhol otthonra találjanak, és együtt élhessenek az emberekkel. Aki bántani meri őket, az kilencvenkilenc évre a vár tömlöcébe kerül.

Nos, ez a története, miért kék az ég, és a fecskék miért szeretnek az ember közelében élni.

 

Mese

Akkor sem eszem meg a spenótot…

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Monológ

 

Nem akarok spenótot enni! Fúj, nem szeretem! Nem igaz, hogy jó. Utálom! A spenótot egyik kisgyerek se szereti. Ne kérdezzétek, miért! Azért, mert rossz. Az oviban sem eszem meg. Az óvó néni hiába mondja, hogy egészséges, sok benne a vitamin, egészségesek leszünk tőle. Bizonyára csak azért mondja, hogy becsapjon bennünket. Tomi, a barátom sem szereti. Ő is utálja. Múltkor azt mondta, otthon spenótot kapott ebédre, és amikor nem vette észre anyukája, odaadta a macskájuknak.

Képzeljétek el, az sem ette meg! Mindez azt bizonyítja, a spenót nem jó. Nem szabad megenni.

Nem is fogom megenni.

Anyukám azzal ijesztgetett, hogyha nem eszem meg, megtöm vele.

Juj, ez nem lenne jó! Talán meg is halnék, egyetlen kanálnyitól. Remélem, ezt anyukám sem akarja. Mit mondana apukámnak, hogy a kisfia meghalt, mert spenótot evett?

Erre még csak gondolni is szörnyű! Egyék csak a felnőttek, ha annyira jó és szeretik. Biz’ Isten én nem veszem be a számba.

Érdekes némelyik barátomnak, Gergőnek és Lalinak soha nem kell ilyet enni, de még Krisztának se, pedig ő lány. Őt a szülei mindig elviszik valamelyik McDonald’s-ba. Lány létére sem kell spenótot ennie.

Nem jobb neki? Mennyivel finomabb egy hamburger vagy sült krumpli, dobozban.

Bárcsak egyszer engem is elvinne anyukám a szomszéd utcában lévő mekibe. De hallani sem akar róla. Azt mondta, ott egészségtelen műennivalót adnak, ami nem jó a gyerekeknek. Szerinte még a felnőtteknek sem szabadna megenni, egyék csak azok a buta amerikaiak. A magyar spenótnál nincs finomabb a világon.

Ezt nem hiszem el. Spenót az olyan undorító, olyan zöld. Nem szeretem, és nem is akarom megszeretni. Pedig azt mondják, ha legalább csak egyszer megkóstolnám, megszeretném. Ezt aztán tényleg nem hiszem el. Még, hogy megkóstoljam a spenótot. Inkább az éhenhalást választom. Megesküszöm, amíg élek számba nem veszek belőle. Ígérhetnek bármit, úgysem tudnak meggyőzni. Inkább világgá megyek, minthogy spenótot egyek.

Tudom, anyukám is csak mondja, hogy finom. Mernék fogadni, amikor kislány volt ő is utálta. Akkor most, miért erőlteti nekem?

Nem igaz, hogy nem lehetne helyette, valami mást főzni ebédre. A hűtőnkben annyi finomság van, amit szívesen megennék. Például palacsintát, vagy készíthetne rántott húsit is sült burgonyával, amit nagyon szeretek, de van ennél jobb ötletem is. Anyukám is meg tudná csinálni. Nagyon imádom a pizzát. Néhányszor már ettem ilyet. Igaz akkor nem anyukám készítette, hanem apukám elvitt bennünket egy pizzériába. Ott olyan jó és nagy pizzát ettem, hogy még a fülem is kétfelé állt.

Ilyeneket kellene adni a gyerekeknek, nem pedig spenótot. Bárcsak a felnőttek jobban figyelnének oda ránk, hogy mit szeretünk!

De nem, ők állandóan ehetetlen ennivalókkal kínoznak bennünket, mint például a spenót.

Meg kellene büntetni azt, aki ilyet ad a gyerekének. Az oviban is szinte minden héten spenótot meg hozzá hasonló főzeléket etetnek velünk. Undorító!

Ha nem akarjuk megenni, akkor megharagszanak ránk. Gergőt még sarokba is állította az óvó néni, amiért nem ette meg a spenótot. Szegénynek ott kellett állnia legalább fél óráig.

Nem borzasztó ez?

A nagyi is nap, mint nap ezzel szekál. Állandóan ezt ismételgeti: „Egyél, kisfiam spenótot! Nagyon finom. Nagypapád is mindig ezt evett. Nézd csak meg milyen erős és izmos lett tőle!”

Tény, hogy a nagypapám erős és izmos ember. Ezt senki sem vitatja, Tegnap láttam, hogy egy nagydarab kolbászt evett vöröshagymával. Én meg akkor egyek spenótot. Hol itt az igazság?

Nem és nem, nem fogok spenótot enni! E nélkül is erős és izmos leszek. Nem fogják belém erőltetni ezt az undorító főzeléket.

Különben szófogadó kisfiú vagyok, de most azért is megmakacsolom magamat. Még azt sem bánom, ha az oviban sarokba állítanak. Legalább addig sem látom.

Aki szereti, az csak egyen belőle sokat! Szerintem az óvodában kevés kisfiú és kislány van, aki megeszi a spenótot. Barátaim közül mindenki utálja. Fúj!

Kérek mindenkit, ne kínozzon vele! Úgysem eszem meg!

Ha majd nagy leszek és lesznek gyermekeim, feleségemnek megtiltom, hogy spenótot főzzön nekik. Nálunk a lakásba tilos lesz bevinni a spenótot. Aki ezt megszegi, annak velem gyűlik meg a baja.

Minek kínozni a gyereket, ha nem szereti. Nincs igazam? Kapjunk olyan ételt, amit szívesen megeszünk.

Remélem, most már mindenki megértette, akkor sem eszem meg a spenótot… Senki ne is próbálkozzon vele!

 

Mese

A másik oldal

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Patrik és Harry Potter

 

December ötödike volt. A városban már pár napja felkapcsolták a karácsonyi világítást. Az esti órákban ugyan rendszerint már nem szokott nagy lenni a forgalom, de ez a nap különleges volt. Ma este jött a Mikulás. A felnőtt-áradat málhás szamárként, ajándékokat cipelve hömpölygött a járdákon, türelmetlenül gyurakodtak az üzletek pénztárainál, taposták egymást a buszokon és metrókon. Az állomást környékét különlegesen feldíszítették idén. A parádés karácsonyváró dekorációhoz két kába télapó is tartozott, akik fáradhatatlanul veregették vállon a csoki-mikulásért sorban álló gyerkőcöket. A télapók az üzletek előtt szobroztak, és lefoglalták a lurkókat, amíg az anyukák, apukák egy kis füllentés segítségével az utolsó ajándék-kiegészítőket megvásárolták, majd mélyen táskájukba rejtették.

Az üzletsor után hazafele menet ezen az estén majdnem mindenki megállt az aluljárónál, hogy virgácsot vásároljon csemetéjének. Azonban ezen az estén ettől a művelettől minden vásárlónak megszakadt egy kicsit a szíve. Ugyanis az eladó, aki reggeltől didergett a csillogó-villogó virgáccsal teli vedrek mellett, nem volt más, mint egy pirospozsgás arcú kisfiú, Patrik. Tizenegy éves. Idén már harmadjára vállalta magára ezt az igen fontos szerepet az ünnepszervezésben. Az emberek örültek, hogy ismét láthatják az illedelmes fiúcskát, ugyanakkor rettenetesen sajnálták őt. Napközben a vásárlók apró kedvességekkel lepték meg Patrikot. Olyanok is akadtak, akik ebédelni, vagy vacsorázni szerették volna invitálni, de mivel az öntudatos fiú nem volt hajlandó elhagyni posztját, így csak csomagolt gyorsétellel járulhattak hozzá a gyermek ünnepéhez. Voltak, akik kérdezősködni próbáltak tőle arról, hogy miért csinálja ezt? Hol vannak a szülei? Patrik ilyenkor lesütötte szemeit, és megvárta, amíg az érdeklődő továbbmegy.

Azok, akik már ismerték, a bolti eladók, a buszbérletet áruló hölgy, a taxis, aki ehhez az állomáshoz tartozott, tudták, hogy a fiú nem tehet mást. Az édesanyja meghalt születésekor, az apját pedig egyáltalán nem ismerhette meg, még szóbeszédből sem. A kórházból egyenesen az árvaházba került. Onnan nyolcévesen sikerült kimenekítenie magát, úgy, hogy anyukája nővére adoptálta az ő kérésére. A nagynéni maga volt a mogorvaság. A fiú megígérte neki, hogy ha kiszabadítja a szigorú nevelők karmai közül, soha nem lesz az útjában. Dolgozik, és szót fogad majd. Nem mintha a nagynénit különösebben érdekelte volna, hogy él, vagy hal az unokaöccse, de végül ráállt az üzletre. Patrik nem volt láb alatt. Dolgozott. Időseknek segített, elintézte a bevásárlást, havat sepert, bérházakban lépcsőház-takarítást vállalt, és ehhez hasonló munkákkal kereste a zsebpénzét. Azonban a legjobban szerette a saját keze munkáját értékesíteni. Ilyen ez a virgács-árulás is. Kicsit büszke is volt rá, mert ő soha nem kapott még virgácsot a Télapótól, igaz, a nagyszakállú egyebet sem nagyon juttatott neki soha. Nagynénje olykor meglepte egy-két aprósággal, többnyire olyan ruhadarabokkal, amikre a fiúnak már égető szüksége volt. Azonban, ha unokaöccse egy könyvet, füzetet, írószert, vagy bármi más iskolai eszközt kért, Judit nénjénél biztosan süket fülekre talált. Eleinte rosszul esett, hogy ilyen elutasítóan bántak vele, látva, hogy osztálytársai egytől egyig két odaadó, megértő szülővel rendelkeztek, viszont nagyon gyorsan összeszedte magát, és a sarkára állt. Lassan teljesen önellátóvá vált, megvásárolt mindent, ami szükséges, de jövedelmének nagy részét könyvekre költötte. Antikváriumokban vásárolt, először meséskönyveket, majd a kedves eladó bácsi megismertette olyan könyvekkel is, amelyek terjedelmesebbek ugyan, de olyan világokba léphetett át velük, amelyek varázslattal és élettel vannak tele. Regényeket olvasott tizenegy évesen.

Két nappal ezelőtt kapott egy csodálatos könyvet ajándékba az eladótól. A bácsi azt ígérte neki, hogy amint megérkezik az üzletbe, félreteszi neki a folytatást is, addig lesz ideje befejezni az első részt. Álmodni sem merte volna, hogy ez a fiú amellett, hogy egész nap dolgozik, két éjszaka alatt felfalja a Harry Potter és a bölcsek kövé-t. Amióta befejezte a könyvet, mintha valami álomban élt volna. Burokként épült köréje egy olyan világ, amit szájtátva élt meg. A valóság lehalkult, a gondolatai viszont egyre hangosabbak voltak. A három hős körül jár az agya egész nap, úgy árulta a virgácsokat varázslatos kábultságban. Ez a történet megérintette őt. A hasonlóság Harry és közötte azonnal szembetűnt neki. Árvák voltak, kicsit elveszettek, és senki nem értette meg őket. Azt kívánta, bárcsak ő is csak egy szereplő lehetne egy ilyen csodálatos könyvben. Azt kívánta, bárcsak őt is megtalálnák, bárcsak ő is hazatalálna, és többé soha nem lenne egyedül, pont, mint Harry.

Későre járt az idő, a tömény sötétségben a város lámpaoszlopai világították meg a sűrű, csillogó lassan ereszkedő hófüggönyt. Patrik összepakolta a pár, megmaradt virgácsot, és beszaladt az egyik üzletbe, hogy egy doboz kókuszos csokoládét vásároljon a nagynénjének. Hátha legalább ma este egy kicsit derűsebb, melegebb lesz. Tévedett. Amikor hazaért, és a lépcsőn levette a cipőjét, már süvöltött is ki a nehéz mogorva dorgálás:

— Behozod az összes koszt a lépcsőházból a zokniddal.

— Ha cipővel mennék be, azért lennék hibás — gondolta fáradtan a fiú. — Judit néni, ezt neked hoztam. Boldog Mikulást! — köszönt be.

— Megmondtam, hogy ne költsd a pénzed hülyeségekre, amúgy is különleges diétán vagyok. A szünet után kell egy rendes cipő neked, arra is én adjam a pénzt?

— Elnézést — suttogta lesütött szemmel a hidegtől pirosra csípett arcú fiúcska, majd szomorúan a szobájába somfordált.

Ő természetesen vacsorán kívül megint nem kapott semmit. Megszokta már, hogy náluk otthon nem létezik olyan, hogy ünnep. Egyetlen egy különleges nap volt az évben: a nagynéni születésnapja. A vénlány akkor kicsípte magát, és egész nap a barátnőivel vásárolt, kávézott, étkezett. Olyan alkalom is volt, hogy elmentek moziba, vagy színházba. Ilyenkor, amikor kiruccantak valahová, Patrik szabadon olvashatott egész nap. Ma viszont nem volt ünnepnap, és ez a hidegség, bárhogyan is próbálta kizárni, beférkőzött a lelkébe, és elszomorította. Ezen az estén valahogy a megszokottnál is letörtebb volt. A könyv borítóját simogatta az ágyában fekve, és mindig újraképzelte azt a csodálatos világot. Az álom halkan surrant be hozzá, és észrevétlenül ragadta el. A könyv lehuppant az ágy mellé, és kinyílt. Nemsokára éjfélt ütött az óra. Patrik lázasan hánykolódott a takaró alatt, talán varázslatról álmodott éppen. Hirtelen egy nagy csattanással kivágódott az ablak, és a szél hangos susogással, átlapozta a regényt. A fiú némán ült fel az ágyban. Az álom azonnal tovaszállt, és hideg éberség lett úrrá rajta. Tisztán emlékezett, hogy bezárta az ablakot. Felállt, és elindult, hogy újra végrehajtsa a műveletet.

— Elnézést, elfelejtettem, hogy megfázhatsz — ütötte meg fülét egy lány hangja a szoba másik sarkából. — Anna vagyok, te pedig Patrik. Örvendek.

— É-é-én is. Hogy jöttél be? A negyediken vagyunk. Ki vagy te?

— Hát így — vágta rá hetykén a lány, és ügyesen felemelkedett a levegőbe. Szó szerint lebegett a padlótól fél méterre.

— Most ugye álmodok? Vagy te szellem vagy?

— Egyik sem talált. Nem álmodsz, és nem szellem vagyok. Megcsípjelek?

A fiú ijedten hátrált egy lépést.

— Tündér vagyok, ahogy te is, de neveznek minket fehér mágusoknak, boszorkányoknak, angyaloknak, ahogy tetszik — fecsegett barátságosan Anna, Patrik viszont még mindig úgy érezte, hogy álmodik.

— A könyv miatt van az egész. Te nem lehetsz igazi. Még hogy én tündér? Most visszafekszem, és reggel felébredek. Jó éjt, te fura álom! Jó éjt, Anna! — visszapattant az ágyba és fejére húzta a takarót.

— Majd én megmutatom neked, hogy milyen tündér vagy te! — azzal fellibbentette egy intéssel a takarót a fiúról, Patrikot pedig egy suhintással kiröpítette az ablakon. A kiáltás az összes környékbeli tömbház-lakót felrázta. Anna mosolyogva könyökölt az ablakban, és csevegő hangon lekiáltott:

— Na? Ugye megmondtam? Hogy tetszik? — Patrik egy emelet magasságban lebegett a föld felett, döbbent arckifejezéssel.

— Jesszusom! Repülök!

— Gyere fel, és mutatok mást is.

A fiú felemelte tekintetét, és már suhant is felfele, majd vissza a szobába. Amikor Anna mellett landolt, a lány intett egyet, és az ablak becsukódott.

— Most nyisd ki! — utasította a lány kedvesen.

Patrik óvatosan intett jobb kezével, és az ablakok óriási zajt csapva kivágódtak. Mogorva zsémbelés ütötte meg a fülüket, majd a folyósón közeledő léptek zaja. Anna gyorsan becsúszott az ágy alá, és Patrik halkan becsukta az ablakot. Éppen megfordult, amikor a néni dühösen benyitott. Csúnyán megszidta a fiút, amiért ezerszer kell neki elmondani, hogy este rendesen zárja be a nyílásokat, és húzza le a redőket, majd hangosan becsapta maga után az ajtót, és álmosan visszament a hálószobájába.

— Azért van, mert csak most szabadult el az erőd, és még nem tudod irányítani, de ha akarod, megtanítalak, hogyan kell elkábítani ezt a banyát — hadarta Anna.

— Judit néni nem rossz ember, csak magányos. Befogadott engem.

— Tudom, ismerem a történeted. Elmondták, hogy nehéz dolgom lesz, de mégis eljöttem utánad.

— Utánam? Hová akarsz vinni? Nem mehetek el innen. A néni nagyon megharagudna. Dolgoznom kell, különben nem járhatok iskolába.

— Hahó, te nagy zseni! Tündér vagy! Két iskolába is fogsz járni: egy unalmas, emberi suliba, és a másik oldalon az ősi fehérmágus képzőbe, ahol osztálytársak leszünk.

— És oda hogy jutunk el? Ez valami olyasmi, mint a Roxfort.

— Roxfort? Csak nem olvastad te is a Harry Potter-t? Nem, ez a hely létezik, a Roxfort viszont nem, az csak mese. Szóval mivel az én szüleim tündérek, és nagypapám az iskola igazgatója, már régóta tudom, hogy hogyan működnek a dolgok, de te is gyorsan megszokod majd. Egyetlen valamit viszont tilos megtenni: felfedni az emberek előtt az erődet. A suli csak egy fél év múlva kezdődik, de addig rengeteg fontosat meg kell tanulnod.

— És hogyan jutunk el a másik oldalra, vagy hová?

— Ez a legegyszerűbb. Tündérkapuval, de amíg megtanulsz létrehozni, és irányítani egy tündérkaput, addig csak velem utazhatsz, mert ez nagyon veszélyes. Most menj aludni! Holnap újra eljövök és megmutatok egy csomó szuper dolgot. Az ablakot majd én becsukom. Jó éjt!

— Ööö. Rendben. Szia, Anna — motyogta Patrik kábultan a szoba közepén ácsorogva.

Becsukódott az ablak, és a lány alakja elmosódott a hóesésben, a fiú kénytelen volt megcsípni a saját kezét. Fájt. Ez mégsem lehet álom. Ő, aki ma még egész nap virgácsot árult a hidegben, ő, akinek nincsenek szülei, és a rideg nagynéninél lakik, tündér. Lehuppant az ágyra, de lába valami keménybe ütközött a földön. A könyv volt az. Hát vele is megtörténik. Hanyatt vágódott a takarón és a mellkasára szorította a regényt. Mosolyogva aludt el, és álmában csodálatos dolgok történtek.

 

 

 

Mese

A másik oldal 2.

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }II. Fejezet:

Furcsa nappal, különös álom

 

Amikor felébredt azonnal kiderült számára, hogy a nem éppen bájos nénikéjének egész nap rossz napja lesz. Nyílván az éjszakai zenebona miatt haragudott, amiért Patrik most kénytelen volt viselni a következményeket.

Igaz, a történtek után a fiú nem igazán tudott Judit néni sápítozásával foglalkozni, hiszen csak egy gondolat járt a fejében: ő különleges. Reggel megpróbálta egy kézsuhintással az ágyra pakolni a párnákat, de az egyik nekivágódott a szekrénynek, és levert róla egy törékeny díszt. Egy cicát, ami a nagynéni kedvencei közé tartozott. Patriknak alig sikerült elkapni, mielőtt több darabban csilingelt volna a padlón. Úgy döntött majd keres valami biztonságos helyet, ahol senki nem látja meg gyakorlás közben, és természetesen nem esnek áldozatul a nagynéni csecsebecséi sem. Nem felejtette el, amit Anna mondott arról, hogy az emberek előtt nem fedheti fel a képességeit. Biztosan megijednének tőle, vagy a bolondok házába dugnák. Azért elég mókás lenne, ha felröptethetné, mondjuk az utcáról, valamelyik goromba kéregetőt, akik nyomoréknak adják ki magukat, és az összecsukorgatott pénzből minden este berúgnak, ahelyett, hogy élelmet vásárolnának, vagy meghúznák magukat valahol. Tavaly, mikor végzett a virgácsárulással, és sötétben hazafele tartott, az egyikük az összes pénzétől megfosztotta. A megmentője egy magas fiú volt, talán valami sportoló lehetett. Ő kényszerítette a tolvajt, hogy adja vissza a pénzt, és egészen hazáig kísérte Patrikot.

Most már egyedül is boldogulna, mosolyodott el magában.

Arra rezzent fel gondolatai mélyéről, hogy valaki élesen kocogtalja az ablakot. Mikor odapillantott, nagyon meglepődött. Nem valaki volt, hanem valami. Egy galamb ült az ablakpárkányon és apró csőrével rendíthetetlenül kopolta a vékony, szemcsés ablaküveget, akár egy fakopáncs a fa törzsét. A fiú odament és ablakot nyitott a madárnak. Az pedig, ahelyett hogy elriadt volna, fogta magát, egy elrugaszkodó szárnycsapással egyenesen beröppent a szobába és rászállt Patrik ágyára. Az ágyon azonban egy pillanat múlva már nem egy galamb, hanem a mosolygós Anna ült.

— Szia! Megmondtam, hogy ma mutatok egy csomó vagány dolgot.

— Azta! Ezt meg hogy csináltad? Ilyent én is tudok? — ámult a fiú.

— Igen, ha rájössz, hogy milyen állat van benned — magyarázta nagy szakértelemmel a lány.

— Azt meg honnan kellene tudnom?

— Érezni kell, vagy megálmodni. Akarni kell, hogy az az állat legyél, de csak egyféle állat lehetsz, és nem több.

— Rendben, de neked ez hogyan sikerült egyáltalán?

— Igazából én sem tudom. Csak ültem egy padon és magokat szórtam a galamboknak. Egy dagadt fiú pedig odarohant, elriasztotta őket, aztán azon kaptam magam, hogy egy ablakpárkányon üldögélek a többi madárral, és fura hangokat adok ki. Eléggé megijedtem először, aztán eszembe jutott, hogy mekkorát nézhetett a fiú, amikor huss, elrepültem. De nyugi, ha addig nem sikerül, majd a suliban segíteni fognak. Lesz átváltozástanunk harmadikban.

— Átváltozástan? Elég ijesztően hangzik, vagy nem? Mutass még valamit!

— Rendben, de egyelőre ne próbálj utánozni!

Anna összetette két tenyerét, mintha vizet tartana benne, és lecsukta a szemét. Először egy apró vörös gömb keletkezett a markai fölött, aztán elkezdett dagadni. A lány kezeivel forgatni kezdte a tűzgolyót, amíg hatalmas nagy izzó gömbbé nem kerekedett, aztán, mintha egy kosárlabdával célozna, ellökte a gömböt. A tűzgolyó egy kövér cserepes virág fölött vízzé változott, majd lassan egyenletesen lecsorgott a virág tövére. Patrik szájtátva figyelte a műveletet, de Anna nem várta meg, amíg kifejezi csodálatát. Felállt, és letört egy apró levelet az egyik szobanövényről, majd Patrik tenyerébe tette.

— Mi… mit csináljak vele?

— Érzed, hogyan fuldokol a levél? Mentsd meg, különben mindjárt meghal!

— De hogyan? Én nem tudom, hogyan kell. Még soha nem próbáltam.

— Koncentrálj, és találj ki valamit! Gyerünk, Patrik! Menni fog! Érzed majd, hogyan kell! Az ösztöneid tudják.

A fiú összeszorította a szemhéjait, majd a mutatóujjával simogatni kezdte a levélkét. Az lassan felemelkedett, és apró hajtást bontott a letört száracskából. Egyik hajtás a másikból nőtt ki, egyik gyökérinda a másikból ágazott el, míg végül, Patrik kezébe hullt egy gyönyörű, kövér szobavirág. Anna már ott is termett egy üres edénykével, amibe pár szem földet szórt egy másik edényből, majd megsokasította azt. Együtt ültették el a növényt, ami lassan temérdek apró virágbimbóval lett tele.

— Azt hiszem, most már értem — mondta Patrik. — Irányítani tudjuk a természetet, és a négy elemet. Ezért vagyunk képesek repülni is.

— Igen, de ez nem minden. Ezek csak az alapok. Az ősi tündérképzőben rengeteg más varázslatot megtanítanak majd. Nem csak mi vagyunk az egyetlen természetfeletti lények, Patrik. Nekünk az a dolgunk, hogy megvédjük az embereket és a természetet a gonosztól. Ezért majd meg kell tanulnunk harcolni, és védekezni.

— Miféle gonosztól? Azok is mágusok? És hogyan fogunk varázsolni, ha nincs varázspálcánk?

— Te aztán tudsz kérdezni. Vannak köztük mágusok is. Nem fehérboszorkányok, mint mi, de van, aki tud varázsolni. Nem szabadna elmondanom neked, de kihallgattam párszor a szüleimet, meg a nagypapát és megtudtam, hogy léteznek gonosz szellemek, akiket démonoknak neveznek, és ők nagyon veszélyes lények. Biztosan azért titkolták előlem is, mert még nem vagyok felkészülve az ilyesmire. És minek neked varázspálca, ha az erő benned van? Minden gondolattal tudsz varázsolni, csak gyakorolni kell hozzá. Nézd!

Azzal Anna levette Judit néni díszét a szekrényről, a cicát, ami éppen csak megúszta Patrik reggeli kísérletezését, és a kezeit fölé tartva elmormogott halkan egy sort valami idegen nyelven. A dísz egy villanással átváltozott igazi, puha fehér kiscicává, majd felpattant és először Annához, majd Patrikhoz simult. A lány csettintett egyet, és egy tál tej termett a szőnyeg mellett, a padlón. A cirmost cseppet sem kellett kérlelni. Azonnal ott termett, és rózsaszín nyelvecskéjével szaporán lefetyelni kezdte a fehér folyadékot. Patrik szó szerint el volt varázsolva. A szőke kisfiú, és a gesztenyebarna kislány csak ültek az ágy szélén, és nézték, ahogyan az apró fehér állat halkan elfogyasztja a tál tartalmát, majd körbetáncolja a szobát.

A gyerekek sokáig nem szóltak egymáshoz. Anna látta, hogy a vele egykorú árva fiúcska szemében valami új csillogás lobbant lángra. Otthonra talált. Patrik csak figyelte, ahogyan a hosszú hajfonatokat viselő pirospozsgás tündér elbűvölte az egész házat, és valami furcsa melegséget csempészett a szívébe: az otthon melegét.

A bűvös pillanat azonban megint Judit néni rikácsolására tört darabokra. A nagynéni éles hangon követelte, hogy Patrik adja elő magát, mert biztosan valami rosszban sántikál, ha egész nap a szobájában ül. A vénkisasszony nem kért bebocsátást, csak hátravágta az ajtót, de csak az ágyon üldögélő fiúcskát találta a szobában, amint egy könyvet olvas. Rosszallóan körülnézett, majd odatipegett a polchoz és megigazította a terítőn a cicás díszét. Azzal sarkon fordult, és visszament a nappaliba, de menet közben még meghagyta Patriknak, hogy vigye le a szemetet, és menjen el bevásárolni a vacsorához.

— Húha! Ez meleg volt! Hogy csináltad? — jött elő meglepődve Anna, aki a közeledő zsörtölés hallatára csettintett egyet és a szekrényben termett, de teljesen megfeledkezett a cicáról és a tejről.

— Hát, visszavarázsoltam, azt hiszem. Csak intettem a kezemmel és eltűnt. Judit néni kidobott volna vele együtt. Ki nem állhatja, ha bármi bekoszolja a parkettát, vagy a szőnyeget.

— Nagyon ügyes vagy! Látod! Menni fog ez.

— Köszönöm, hogy segítesz! Egyedül biztosan nem tudnám.

— Akarod, hogy elmenjek veled bevásárolni? Lent megvárlak, rendben?

— Persze. Azonnal jövök, csak cipőt, meg kabátot húzok!

 

Patrik felöltözött, és már szaladt is le a lépcsőházban a szatyorral. Aztán gondolt egyet, lekukkatott, mivel nem látott egy árva lelket sem, felemelkedett és leszáguldott a karzat mentén. A repülés nagyszerűen ment, alig várta, hogy újra kipróbálhassa kint, a szabadban. Persze nehéz lesz olyan helyet találni, ahol nem veszik észre, hiszen egy nagyvárosban mindenhol emberek nyüzsögnek. Anna éppen hóangyalt készített, amikor kiment az ajtón. A lány felállt, szemügyre vette a művét, majd fölé tartva a kezét lassan elolvasztotta a havat az angyal körvonalain belül. 

— Így sokkal szebb. Nagyot néznek majd a lakók. Azt fogják hinni, hogy valami isteni jel. Elég babonásak az emberek, nem gondolod?

— Mi meg varázsolni tudunk.

Huncutul összenéztek, majd harsányan felnevettek.

— Csak nem gondolod, hogy tényleg elmegyünk bevásárolni? A mágusok nem vásárolnak, hanem varázsolnak. Most elmegyünk egy olyan helyre, ahol gyakorolhatsz kicsit, anélkül, hogy bárkinek baja esne. Gyere! — Azzal Anna behúzta Patrikot egy sikátorba, kezeivel egy ovális alakzatot rajzolt a levegőbe, ami egy áttetsző anyagú valamivé vált. Anna egyszerűen besétált abba a valamibe, maga után húzva a fiút is. Egy tó partján kötöttek ki. A vizet már enyhe jégréteg borította.

— Ez tündérkapu volt, igaz?

— Igen, majd ezt is megtanulod, ha elég felkészült leszel. De most mást próbálunk ki. Menj közelebb a tóhoz és olvaszd fel a jeget! — parancsolta Anna.

Patrik pedig szófogadóan lépett egyet előre, kinyújtotta a karjait, majd erősen koncentrált, de öt perc kínlódás után csüggedten engedte le a kezeit. A lány biztatására újra, és újra megpróbálta, de félóráig egyáltalán nem járt sikerrel.

— Tudom már. Gondolj valami melegre, valami jóra! — adta az utasítást.

Patrik kezei újra felemelkedtek, és egy pár pillanat múlva látni lehetett, ahogyan az erő kitör a tenyereiből, és érintkezik a jégtükörrel, majd egyre nagyobb léket olvaszt a tavon. A fiú a sikertől megrészegülve Anna nyakába ugrott, örömükben szökdécselni kezdtek.

Lassan sötétedett, ezért úgy döntöttek, hogy jobb, ha visszamennek, mielőtt a nagynéninek szüksége lenne a hozzávalókra a vacsorához. Anna elolvasta a bevásárló listát és minden szükséges árut belevarázsolt a szatyorba. A bejárati ajtónál kisebb tömeg verődött össze, mire visszaértek. Mindenki a különös hóangyalt akarta látni, lefényképezni. Patrik, mivel a lépcsőházban megint nem volt egy lélek sem, ugyanúgy ment fel, ahogy lejött. Mágusnak lenni kényelmes, vonta le a következtetést. Csendben bevitte a konyhába a szatyrot, majd bement a nénikéje szobájába, hogy közölje, épségben hazaért, az üzletben mindent megtalált.

— Rendben van, menj a szobádba! — érkezett a válasz, de Judit néni olyan feszült figyelemmel nézte a tévét, hogy még a fejét sem fordította felé. — Most nem tudom, mit mondott az a mocsok szélhámos — jött a szemrehányás. Patrik éppen bocsánatot akart kérni, de a szava is elakadt. A néni szája nem mozgott, de továbbra is hallotta a hangját. Hallotta, mit gondol! — Ez a plázacica is egy hülye liba, jaj, hogy utálom! Megérdemelné, hogy kikosarazzák, de Pablo túl tökkelütött, hogy észrevegye, mi folyik itt.

 — Te mire vársz? Miért állsz itt? Cukorkát nem tartok a házban, hiába várod.

Patrik rájött, hogy nénikéje most már tényleg beszél, sőt, ráförmedt, úgyhogy bocsánatkérést hebegve iszkolt a szobájába, ijedten ült le az ágyára. Hallotta, hogy a nagynéni a szappanoperáját kommentálja gondolatban. Hallotta a gondolatait. Ettől egy kicsit el is pirult. Ez biztosan valami tündér-dolog, nem volt biztos benne, hogy akarja ezt.

Nem tudta, hogyan lehetne kikapcsolni, aztán rájött, hogy Anna majd biztosan tud segíteni neki. Ettől kicsit megnyugodott, de kénytelen volt elviselni, hogy vacsora közben Judit néni gondolatai folyton ott visítoztak a feje körül. Nem voltak olyan szörnyűek, mint ahogy várta, s róla nem is szólt egy vakkantásnyi sem, de a csitíthatatlan önsajnálattól és a mogorvaságtól Patriknak megfájdult a feje mire lefekvésre került a sor. Anna majd segíteni fog, nyugtatta magát Patrik, aztán rájött, hogy a lány nem említett semmit arról, hogy értené a gondolatait, vagy hogy egyáltalán képes lenne az emberek fejébe belenézni, pedig ha tudna, már biztos felhasználta volna valami jó kis tréfára. A lányon látszott, hogy élvezi az erejét, az is, hogy szereti megtréfálni az embereket, szóval, ha tudna valamit a gondolatolvasásról, azt már elmondta volna.

A fiú minél többet gondolkodott, annál jobban kiment szeméből az álom. Harry Potter. A könyv megnyugtatná, de nincs meg a folytatása. Holnap majd benéz az antikváriumba, hátha Alexander úr már megkapta a következő részt. Szüksége volt Harryre, szüksége volt a varázslatra és egy testvérre. Anna ott volt neki, de még nem ismerte jól a lányt, bár még nagyon fiatal volt, de tudta, hogy elsőre nem ajándékozhatja oda a teljes bizalmát egy idegennek, bármilyen kedves legyen is az illető.

Patrik nagyon nehezen aludt el, s álmában nagyon hideg volt. A tó partján járt, ahol Annával gyakoroltak. A jég újra befagyott, fekete, sima tükre visszaverte a Hold fényét. Patrik óvatosan rálépett a jégtükörre, de hirtelen visszahőkölt, amikor lepillantott. Valami furcsa embertelen árnyat festett a halvány fény a fekete tükörre. Ez nem ő volt, de mégis. El akart futni az árny elől, de hosszan csúszott a sima felületen, s ahogy fékezni akart, kimeresztett karmai végigszántották a jeget.

 

Mese

Az aranykulcs

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A mese egy zeneiskola kérésére, „Tavaszi vidámságok” c. koncertre készült, előre megadott szavakkal, kifejezésekkel. Ezekhez egy-egy zenemű kapcsolódott, s a mese felolvasása közben a gyerekek bemutatták tudományukat, zongorán eljátszották a szülők nagy örömére. Kép a netről

 

Egyszer, télvíz idején, amikor mindent vastagon beborított a hó, egy faluszéli házban elfogyott a tüzelő.

Mit volt mit tenni, a legnagyobb fiúnak ki kellett mennie az erdőbe, hogy fát gyűjtögessen, s hozzon egy szánnal, mert kisebb testvéreit majd meg vette az Isten hidege.

Fújt a szél, a hópelyhek vadul kavarogtak körülötte, még rongyos kabátja alá is befurakodtak. Szaporán szedegette össze a gallyakat, serényen dolgozott, de nehezen mozgott vékonyka cipőcskéjében a magas hóban… Mire elkészült a rakománnyal, a keze majd lefagyott, és lába is átvizesedett.

Akkor azt gondolta, mielőtt hazaindul, rak itt a kis tisztáson egy jó tüzet, annak melegénél megszárítkozik, és talán elgémberedett ujjai is felengednek kissé.

Ahogy elkotorta a havat, hogy helyet készítsen a tűznek, hát valami fényes tárgyon akadt meg a szeme. Felemelte, nézegette, hát látja ám, hogy ez egy aranykulcs!

„Nocsak”— mondta magában. — „Ahol kulcs van, ott alighanem zár is van hozzá!”

Azonnal elkezdett puszta kézzel ásni a fagyos földbe, s hát uramfia, hamarosan egy vasládikát talált!

„Bárcsak illene bele a kulcs!” — gondolta. — „Ki tudja, talán mindenféle drága holmikat rejt a ládika”.

Forgatta, nézegette, de sehol sem talált rajta kulcslyukat. „Lehetetlen, hogy ne legyen”— dünnyögte. Finoman megsimogatta, és ujjaival kitapintott egy lyukat, ami olyan kicsi volt, hogy alig lehetett látni.

„Ez az, megvan, csakis ez lehet a kulcslyuk!”

Remegő, fagyos kezecskéjével megpróbálta beleilleszteni az aranykulcsot, és lássatok csodát, éppen belecsusszant! Elfordította, és kikattant a zár.

Izgatottan és óvatosan nyitotta ki a ládika fedelét. Az kissé rozsdásan, nyikorogva, de feltárult.

Tudjátok-e, mit látott meg először a kisfiú? Ugye kíváncsiak vagytok rá?

Egy igazi bőrbakancsot, ami belül puha, meleg szőrrel volt bélelve!

Csak úgy kínálta magát, hogy próbája föl a fiúcska az átfagyott, szinte már kékülő lábacskájára.

Amikor felhúzta, abban a pillanatban átjárta a melegség egész térdig, mintha selymes, meleg vízben állna. Csodálatos volt!

Hát még milyen csoda volt, amikor megszólalt a bakancs:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fognak fázni a lábaid!

A fiú azt hitte, álmodik. Pedig nem volt álom az sem, amit szintén megpillantott a ládikában. Még pedig egy gyönyörű, díszesen kivarrott, meleg gyapjúval bélelt, igazi ködmön mosolygott rá.

Nem is kérette magát a fiú, azonnal felpróbálta! Mintha rászabták volna, úgy illett kis termetére. S ahogyan felvette, abban a pillanatban egész testét átjárta a melegség, szíve majd kiugrott az örömtől.

Hát még, mikor megszólalt a ködmön:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fogsz fázni, bármilyen nagy legyen is a tél!

Boldogság szállta meg a fiú szívét!

Ismét belenézett a ládikába, ahol most egy csupa szőrme kucsma kínálta magát. Persze, hogy azonnal felpróbálta a fejére, mintha éppen neki készítették volna! Bizonyára úgy is volt, mert megszólalt a kucsma:

— Milyen régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz rám! Ugye jó meleg vagyok! Ezután mindig veled leszek, s gondoskodom róla, hogy többé ne fázzon a fejed.

Most már tényleg nem fázott a fiú. Ám a ládika még tartogatott meglepetéseket. Ahogy kotorászott benne, hát uram fia, egy fejsze akadt a kezébe. De nem akármilyen fejsze volt ám ez, mert ahogy kiemelte a fiú, megszólalt:

— Csakhogy végre rám találtál, kisgazdám! Tudd meg, hogy én varázsfejsze vagyok! Nem lesz többé a családod tűzifa nélkül. Ezután, ha kijössz az erdőbe fáért, mindig veled leszek, és olyan ügyesen levágom a fákról az elszáradt gallyakat, hogy nem fog fájni nekik, meg sem érzik! Neked csak össze kell szedni, és hazavinni.

Boldogan simogatta meg és szorította magához új tulajdonát a fiú.

Ám ekkor eszébe jutott, miért is van itt! Hiszen otthon várják a testvérei, akik már biztosan rettenetesen fáznak.

Ijedten látta azt is, hogy közben nagyon-nagyon besötétedett. Hirtelen azt sem tudta, merről jött, merre kellene hazamenni.

Már majdnem sírva fakadt, amikor a mellette lévő ládikában valami világosság támadt. Odanyúl, hát mi akadt a kezébe? Egy csodaszépen világító lámpa! Nem is akármilyen lámpa volt, hanem csodalámpa, mert megszólalt:

— Jaj, kisgazdám, nagyon vártam ám, hogy rám találj! Egész télen itt várakoztam, és nagyon hittem benne, hogy eljössz értem. Én leszek az, aki megmutatja neked az utat hazafelé. És én leszek az, aki a fényemmel idecsalogatja a melegítő napsugarat, idevarázsolom a tavaszt neked. Induljunk is, mert már nagyon várnak a testvéreid!

Boldogan szedelőzködött a fiú, és a lámpa fénye mutatta, merre kell mennie.

Pár lépés után érezte, hogy enged a fagy, olvadni kezdett a hó a talpa alatt.

S hogy az éjszaka hova lett hirtelen, fogalma sem volt, de egyszer csak világosodni kezdett az ég alja. Langyos szellő simogatta meg izgalomtól kipirult arcát.

Ekkor, bármennyire sietett is haza, muszáj volt megállni és álmélkodni, olyat látott! Képzeljétek, a hó már eltűnt az erdőből, a nap egyre melegebben sütött, és a fák alatt kinyílott a hóvirág!

— Hát igaz, igazat mondott a varázslámpa! — ujjongott fel a fiú. — Most már biztos vagyok benne, hogy tavaszodik!

Vidáman, fütyörészve lépegetett, s ahogy közeledett a házuk felé, egyre több nyíló virág bódította illatával. Nem tudott betelni velük, annyira örült! A vadrózsánál megállt, és rácsodálkozott, ahogyan egy katica bontogatta szárnyacskáit.

Odébb meg a gyöngyvirág pompázott. Nem állta meg, szedett egy hatalmas csokrot, hiszen édesanyjának kedvence ez a virág. Hogy fog örülni neki!

Útját madárkák dala kísérte egészen hazáig.

Édesanyja már a kapuban várta, s boldogan ölelte magához kedves gyermekét.

Ezután jöhetett bármilyen nagy tél is, a fiú soha többé nem fázott, és családjának, de még a rokonainak is mindig jutott elegendő tüzelő a kályhába!

 

Mese

Kisujj világgá megy

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Volt egyszer egy ember, az embernek volt két karja és a karjai végén két-két tenyér, ahol lakott két-két ujj család. Apa volt a hüvelykujj, anya a mutató és volt nekik három gyermekük, a középsőujj, a gyűrűsujj, és a szófogadatlan kisujj.

Egyik nap, amikor az ember a kertben szunyókált, nem volt semmi dolga, a kisujj elhatározta, hogy elmegy világgá.

Testvérei hiába mondták neki jobbról, balról, hogy ezt verje ki a fejéből, a jobb kézen lévő kisujj komolyan gondolta. Vágyott arra, hogy felfedezze, mi van a tenyéren és kerten túl.

A gazdája, az ember úgysem veszi észre, ha elhagyja. Különben is ott marad neki a másik kisujj. Minek neki mindenből kettő. Elégedjen meg egy kisujjal.

A szülei sem tudták lebeszélni. Apja a hüvelykujj mérgesen ráripakodott:

— Ne légy ostoba! Az embernek minden ujjára szüksége van, nem szabad elhagynod. Nagyon mérges lesz, ha észreveszi, hogy elmentél. Maradjál csak ott, ahol vagy!

— Édesapám, de én szeretném látni, milyen a nagyvilág — mondta komolyan a kisujj.

— Miért nem elég neked az, amikor a gazda jár-kel a világban? Akkor is nézelődhetsz, hallhatsz mindent. Nem kell ezért világgá menni. Ha jól tudom, holnap bemegy a városba, és mi is vele megyünk. Még sohasem fordult elő, hogy nem vitt minket magával. Most is így lesz. Meglásd, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. A jobboldali és baloldalú ujjcsalád együtt megy kirándulni az emberrel — próbálta meggyőzni fiát a hüvelykujj, de hiába.

— De édesapám, én magam akarom felfedezni a világot — erősködött a kisujj.

─ Akkor csak menjél, de meg ne bánd! — hagyta rá az apja.

A kisujj elégedett volt, hogy világgá mehet. Milyen jó lesz neki. Nem kell állandóan a gazdája parancsait lesni. Most ezt tedd, most azt tedd! Fogd meg, ereszd el! Szünet nélkül ezt hallotta.

Ezentúl arrafelé mehet, amerre csak akar, semmi és senki nem fogja megállítani. Úri élete lesz. Bejárja majd az egész világot, és talán egy nap belőle is nagyujj lehet, mint testvéréből.

Amint már mondottam, az ember szunyókált a kertben egy árnyas fa alatt. A kisujj egy pillanat alatt leugrott a jobbtenyérről és nekiindult a nagyvilágnak.

Először is a hatalmas kerten kellett áthaladnia, hogy kiérjen az utcára. Már az első pár lépés után akadályba ütközött. A kertben folydogált egy kicsinyke patak. Megesett, hogy száraz nyáron majdnem kiapadt. Amikor az emberrel járkált le-fel a ház körül ez fel sem tűnt számára. Az ember könnyűszerrel átlépett rajta. Sajnos neki nagy erőveszítésébe került az átkelés. Majdnem belepottyant, amikor egy fűszál segítségével átevickélt a kis csermelyen. Nagyot sóhajtott megérkezve a másik partra.

Az igazi meglepetés csak ezután várta a kisujjat. Egy nagy madár szállt le a kertbe. Meglátván, igen megörült, hogy egy óriási hernyóra lelt. Mindjárt csipkedni kezdte, és meg akarta enni. Még szerencse, hogy a közelben volt a ház őrzője Bundás, és elkergette a madarat. A kisujj már majdnem megköszönte a segítséget, amikor Bundás felugatott:

— Nini, hiszen ez a gazdám kisujja! Hogyan került ez ide?

— Megyek világot látni — válaszolta hetykén a kisujj. — Köszönöm, hogy segítettél, de most engedj utamra! Még nagy út áll előttem.

— Tudod, hová mész, barátom? — vakkantott újból egy nagyot a kutya. — Viszlek vissza a gazdámhoz. Szegény már bizonyára keres téged.

Még mielőtt a kisujj tiltakozni tudott volna, Bundás szájába fogta és boldogan szaladt a szunyókáló emberhez.

Időben érkeztek. A ház ura még nem ébredt fel. Észre sem vette a hiányzó, jobb kisujjat.

A kutya visszahelyezte a fogai közt fityegő testrészt a gazdájához, és elégedetten csóválta a farkát.

Erre már az ember is felébredt. Kissé álmosan nézett körül.

— Mi van, Budás? — kérdezte. — Minek örülsz ennyire?

Ha a kutya beszélni tudna, bizonyára elmondta volna, hogy visszahozta az elkóricált kisujjat. Mivel erre nem volt képes, lustán leheveredett a gazdája mellé. Az ember talán azt hitte, házőrző ebe pihenni telepedett le a szomszédságába…

Amikor cigarettára akart gyújtani, csak akkor vette észre, hogy a jobb kisujjába görcs állt bele.

— Bizonyára ráfeküdtem — gondolta —, majd egy kicsit megtornáztatom, és helyre jön. 

Így is lett. Pár perc múlva a fájó, görcsös érzés elmúlt a kezéből.

A kisujj kicsit bánkódott, hogy nem sikerült világgá mennie. Testvérei, szülei vigasztalták, végül megnyugodott, és türelmetlenül várta a holnapi napot, amikor a gazdával a városba mennek.

 

Itt a vége, fuss el véle!

 

Mese

MACSKABAJ

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 M. Laurens

MACSKABAJ

 (Csukás István nyomdokában)

 

Dödögött a macska:

nincs csak egér bajsza.

Úgy bizony, csak bajsza!

Dödögött a macska.

 

Henteshez baktatott,

az meg már, zárva volt.

Úgy bizony, zárt a bolt.

S hiába bandukolt.

 

Mit volt mit tennie?

Nem volt más semmije,

sajgott már az ínye:

bajszot kőtt ennie.

 

Budatétény 2017. március 3.

 

 

Mese

Maci és róka koma

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Gyermekversek tőlem – nektek *

 

Maci vacsorája

 

Maci ült az erdőszélen,

testvérével  játszott.

Málnabokor volt előtte,

csak a füle látszott.

 

Barna volt az ő bundája,

tisztán tartja anyukája.

Reggel-este tisztogatja,

a mancsait nyalogatja

 

Málna után epret evett,

kisöccsével veszekedett.

Mérges is lett a mamája:

– Nem kapsz epret vacsorára!

 

Szomorú a kicsi medve,

nagyon el van keseredve.

Megsajnálta a mamája,

kapott epret vacsorára.

 

 

Róka koma

 

 

 

Róka koma hosszú farka

vörös szőrrel van takarva,

fehér bojt is van a végén,

ott lakik az erdő szélén.

 

Kicsi róka tyúkot lopott,

a tyúkólba lopakodott,

lett is ott nagy riadalom,

mérges kutya ugat nagyon.

 

Szaladt biz’a kicsi róka,

szedte lábát a nagy hóba’.

Hócipője nem volt rajta,

nem volt ő egy fázós fajta.

 

Kutya ugat, gazda morog:

– Róka koma tyúkot lopott!

Ő a dolgát jól végezte,

ha nem tenné, most éhezne.

 

Mese

Eljön a te időd!

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Egy sötét erdő mélyén, farkas családban születtem én, és három testvérem. Mint minden farkaskölyök én is szerettem futkározni és birkózni a testvéreimmel. Mindig én győztem, hisz egyedüli fiú voltam. Amikor nagyobb lettem, a falka vezére nem tűrt meg engem többé a családban, féltékenyen üldözött, és így el kellett hagynom az otthonom, és mindenkit, akiket szerettem. Nem tudtam mit tenni, hiszen én még fiatal voltam, nem szállhattam szembe a vezérrel. Egyedül kóboroltam étlen, szomjan, úgy éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ha nem történik valami csoda, ha nem találok egy zugra, ahol meghúzhatom magam, akkor biztos nem élem túl. Az eső is esett, átázott bundámban reszkettem a hidegtől. Ahogy kiértem az erdőből, megláttam egy házat, ablakai hívogatóan világítottak.

— Ott biztosan emberek laknak, nem ismerem őket, hogyan bízhatnék bennük —, félve, mégis közelítettem. — Nincs más választásom, odamegyek, lesz, ami lesz.

Az udvarban kutyák ugattak, jelezve jöttömet. Egy kislány jött ki, először megijedt tőlem, de látta, hogy nem támadok, fázom és félek, megsimogatott, majd bevezetett a házba és fekhelyet készítettek nekem a tűzhely mellé. Végre meleget éreztem, és kaptam enni és inni. Nagyon kedvesnek tűnt a kislány és a családja is, de azért csak sokára múlt el a félelmem.

Ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettük egymást, és kezdtem hinni az emberek jóságában. Egy nap a kislány sírva jött hozzám, és azt mondta:

— Nekünk el kell mennünk, mert egy másik helyen kaptak a szüleim munkát. Sajnos, téged nem vihetünk magunkkal, de már boldogulni fogsz egyedül is, és soha nem felejtelek el.

Elbúcsúzott, megölelt és én nagyon szomorú lettem, a szívem zokogott, ha elmennek ki fog szeretni engem?

Egy idősebb férfi vette meg a házat. Volt vele egy fiú is, aki segített neki. A fiú csak öregnek szólította, ő meg Mettnek a fiút.

Hírtelen nagyon sok kutya került az udvarba. Nem értettem, miért vannak ott. Matt mindegyiket nevén szólította, nekem is adott nevet. Maffinak hívott. A kutyák nem kedveltek, azt mondták, nem vagyok közéjük való, és többször belém martak.

Reggel az öreg odakötötte a kutyákat és engem egy szánhoz, és ostorral ütött bennünket, s közben azt kiabálta:

— Gyorsabban fussatok ti lajhárok!

Én nem tudtam lépésemet a kutyákhoz igazítani, mert lökdöstek, gáncsoltak, ezért miattam lassan haladtunk. Nagyon mérges volt rám az öreg, nem kedvelt engem, minden nap odakötött egy nagy kőhöz és ütött, közben azt kiabálta,

— Húzd, te semmirekellő!

 Meg sem tudtam mozdítani a követ a kimerültségtől és a fájdalomtól. Sokszor Matt mentett meg a végső kimerültségtől. Rászólt az öregre.

— Hagyjad békén, ne bántsad.

Erre ő azt mondta:

— Soha nem lesz belőle jó szánhúzó!

Ez jobban fájt, mint az ostor. Még a kutyákkal sem lehetek egyenrangú.

Egy reggelen elmaradt a szánhúzás. Nem értettem, hogy mi történt. Csak azt láttam, hogy sok ember megy be a házba. Aztán megértettem. Meghalt az öreg. Sajnálnom kellett volna, de én megkönnyebbülést éreztem. A munkáját Matt vette át, aminek nagyon örültem, mert jó embernek ismertem meg. Nagyon szépen bánt velem és a kutyákkal. Meglepődtem, hogy a kutyák vezérének engem helyezett ki, így én voltam elől. Ostor nélkül már sokkal gyorsabban szaladtunk.

Megtudtam, hogy Matt egy versenyre készít fel bennünket. Hát ezért kellett jól teljesíteni. Mikor már eléggé felerősödtem, Matt is odakötött a kőhöz, de ő nem bántott. Előre ment és szembe fordult velem.

— Maffi, gyere hozzám, bízz magadban, sikerülni fog — én meg minden erőmet beleadva megmozdítottam a követ és húztam, csak húztam, amíg oda nem értem Matthez.

Nagyon boldog voltam, de a legjobban annak örültem, hogy nem okoztam csalódást Mattnek, akit barátomként szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret és bízik bennem.

Eljött a verseny napja. Mindenki izgatott volt, de legjobban én, mert még nem vettem részt ilyen versenyen.

A cél nagyon messze volt, ezért több napos futás várt ránk. Esténként megpihentünk egy kicsit, majd reggel tovább mentünk. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de erőt adott az a tudat, hogy bíznak bennem. Végre megláttuk a célt, és elsőnek értünk be. Nagy volt az örömünk. Egy fiatal lány adta át Mattnek az érmet. Először nem akartam hinni a szememnek, de biztos voltam abban, hogy ő az a kislány, aki a barátom volt. Megváltozott ugyan, de emlékeztem kedves mosolyára és a hangjára. Ő is felismert és együtt örültünk egymásnak. Beszélgetett Mattel, láttam, hogy tetszenek egymásnak. Nem sok idő telt el, és az esküvőjüket tervezték. Így a lány az esküvő után visszajött a régi otthonába. Olyan boldog voltam, hogy azt hittem ennél jobb már nem is jöhet.

 Az éjszakák mégis búsan teltek, mert farkasok hangja töltötte be az egész teret. Különös érzés kerített hatalmába. Kétfelé húzott a szívem. A barátaimat sem akartam elhagyni, de szerettem volna a farkasokhoz is tartozni, megmutatni nekik, hogy én is erős és bátor vagyok. Elmentem hozzájuk. Nagyon dühösen fogadtak. Ugyanaz volt a falkavezér, mint aki elüldözött, de már megöregedett. Rájöttem, hogy a családomra találtam.  Ők nem ismertek fel, mert már nem az a farkaskölyök állt előttük, mint régen. Nekem jött a vezér, de rövid idő múlva feladta a küzdelmet. Végre visszakaphattam a szeretteimet.

Még egyszer elmentem a házhoz, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól. Mindig a szívemben fogom őrizni őket, de visszatértem az erdőbe, mert ez az én igazi otthonom. Emelt fejjel élhetem az életem testvéreimmel, és eljött az időm is, amikor én lettem a falkavezér.

 

Mese

Te is értékes vagy!

Elolvasta:
32
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szeretném megosztani veletek az én kis történetem.

 

 

Egy kis farmon élek ló társaimmal együtt. Kis Csillag a nevem, mert én egy pici póniló vagyok. A többiek gyönyörűek, szépek nagyok, akik minden versenyen részt vesznek. Csodálatos, és kecses, ahogy vágtáznak. Mindig nagy vágyam, hogy egyszer én is a kifutón futhassak a többiekkel. De én csak messziről nézhetem őket. Nem is foglalkoznak velem, mert szerintük én egy semmire kellő, csúnya, kicsi ló vagyok. Fájt, hogy ezt mondják, de sajnos igazuk van. Én nem vagyok jó semmire. A gazdáim ugyan szeretnek és gondoznak, de úgy érzem, hogy meg sem érdemlem. Amikor együtt vagyunk a kifutón, mindig megpróbálok valamelyik ló társammal beszélni, de csak lenézően elmennek mellettem. Van köztük egy vezér, aki mindig első a versenyen, ezért ő viselkedik velem a legdurvábban. Egy idő után már beleuntam, és beletörődtem abba, hogy nekem nincs és nem is lesz barátom. Nagyon szomorúvá és erőtlenné váltam. Ezt észrevették a gazdáim is, de ők nem értették, hogy miért vagyok elcsüggedve, hiszen ők megtesznek mindent értem.

Egy lovas iskola is működött a farmon, de ott is a nagy és szép lovakkal foglalkoztak. Az értéktelenség érzése hatalmába kerített. Minél jobban szenvedtem, annál inkább csúfoltak. Folyton azt kérdezték, miért nem csinálok már valami hasznosat, szedjem össze magam, és ne nyavalyogjak annyit. De mit tehetnék? Hisz én semmit nem tudok. Lomha a futásom és még a gyerekek sem ülnek rám.

Elérkezett egy újabb verseny és természetesen megint a vezér ló nyert. Ilyenkor nagy volt az öröm és az ünneplés. Nekem viszont a bánat napjai. Ilyenkor mindig finom falatokkal jutalmazták a lovakat. Én is kaptam, de nem fogadtam el soha, mert folyton azt mondták, hogy én meg sem érdemlem, nem dolgoztam meg érte.

Úgy gondoltam, jobb lesz nekem szabadon élni, ahol nem csúfol senki, úgysem fogok hiányozni, mert nem érek semmit sem. A farmtól nem messze van egy erdő, ahova beszöktem. Azt hittem itt majd boldog leszek. Nem is gondoltam bele, hogy milyen veszélyes lehet egy erdő. Egyszer megtámadtak a farkasok, úgy tűnt, vége az életemnek, de addig rugdalóztam, hogy végül sikerült elmenekülnöm. Az erdőben kevés élelmet találtam, ezért sokat éheztem. Ilyenkor a farmra gondoltam. Hiányzott még akkor is, ha ott csúfoltak, mert ott legalább etettek és gondoztak.

Sajnos eltévedtem, nem találtam a hazafelé vezető utat. Ott álltam az erdő közepén, éhesen és lefogyva. Úgy éreztem, ezt a kalandot már biztos nem élem túl. Aztán hirtelen emberek hangjára figyeltem fel.

— Most mit csináljak? Elbújjak, vagy a segítségüket kérjem? — Ijedeztem, de már késő volt eldöntenem, mert megtaláltak és betettek egy kocsiba. — Most mi fog történni velem? — A gazdáimra gondoltam, már biztos nem látom többet őket.

Amíg ezen gondolkodtam, a kocsi megállt. Ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ő az én gazdám! Nagyon megörültem neki. Nem tudtam, hogy a keresésemre indultak, mert a gazdáimnak hiányoztam. Nagyon boldog voltam, hogy legalább ők elfogadnak, olyannak amilyen vagyok. Visszakerültem a többi ló közé. És persze megint elkezdtek csúfolni, hogy milyen gebe vagyok. Pár hét elteltével ez megváltozott, hála a gazdáim lelkiismeretes ápolásának. Mikor felerősödtem, úgy döntöttek, hogy befognak egy kis kocsi elé, azt húzhatom a gyerekekkel. Olyan jó volt, mert láttam a gyerekek örömét, és most először éreztem azt, hogy nem vagyok olyan értéktelen.

A többiek szemében azonban még mindig a csúnya, kicsi ló voltam, és kinevették a munkámat, mert nem hozott olyan sok pénzt a farmnak. Ezért ismét szomorú lettem. Este a csillagokat néztem éppen, amikor furcsa szagot éreztem. Láttam, hogy az istálló felől füst száll felfelé, hallottam a lovak hangos sírását is. Aztán már nem csak füst volt, hanem lángolt az egész épület. Hírtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. Ébresszem fel az embereket? De úgy gondoltam, hogy az már késő lenne, azonnal segíteni kell.

Gondolkodás nélkül beszaladtam, és kinyitottam minden boksz ajtaját. A lovak így még időben ki tudtak menekülni. Egy kicsit megsérültem az égés miatt, de örültem, hogy mindenki épségben ki tudott jönni. Közben a riadalomra felébredtek az emberek is, akik eloltották a tüzet. S ekkor váratlan nagy csoda és meglepetés ért. Odajöttek hozzám a lovak. A vezér ló elismerően megköszönte, hogy megmentettem az életüket. Azt mondta, hogy kicsi vagyok, de annál nagyobb a szívem és a bátorságom. Sajnálja, hogy eddig ezt nem vette észre. És megígérte, hogy én is velük együtt indulhatok a versenyen.

Határtalan boldogságot éreztem. Már nagyon vártam a következő versenyt, végre teljesülhet a rég várt álmom. Én is ott állhatok a startvonalnál.

A verseny elindult. Minden erőmet beleadva vágtattam. Végül utolsónak futottam be, de ez nem szomorított el, mert már ott voltak a barátaim, és szeretet vett körül. A vezér ló, aki ismét győzött, odajött hozzám és azt mondta, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, és az élet versenyén én vagyok az első. Ezzel átadta nekem a győzedelmi koszorút.

Nagyon meghatódtam. Ezek a szavak még ma is bennem élnek, mert azt jelentették, én is értékes vagyok.

 

Mese

Virágok karácsonya

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Kint a mezőn süvített a hideg, fagyos szél, fel- felkapva a hulló hópelyheket. Egykor e táj virágos volt. Színes virágok pompáztak, illatukkal csalogatták szirmaikra az apró bokarakat.

Mindennek vége. Nyári vidámságot a réten felváltotta a tél. Mindent vastag, fehér hó és jég takar.

Ki tudja, hogy valaha is visszajön-e a meleg, daloló kikelet?

Lent, mélyen a földalatti házaikban pihentek a virágok. A kegyetlen fagy ide nem tudott lejönni. Ennek ellenére a lent lakók nem voltak nyugodtak. Unták már a sötétet, a szűk helyet. Szívesebben hajladoztak volna a lágy tavaszi szélben.

Így a zord december közepén úgy érezték, sohasem fog eljönni a jó idő, amikor kidughatják kócos fejecskéjüket a föld alól.

Egyik nap unalmas estéjén, amikor kissé álmosan beszélgettek egy kicsi fehér virág így szólt a társaihoz:

— Hamarosan karácsony lesz. Ilyenkor az emberek megünneplik Kisjézus születését. Milyen jó lehet nekik. Bent vannak a meleg szobában a szépen feldíszített fenyőfa mellett. Esznek, isznak, énekelnek, és éjfélkor elmennek a templomba. Lábuk alatt ropog, csikorog a frissen esett hó. Szerintem nem lehet rossz a karácsony. Mi lenne, ha mi is megünnepelnénk?

— Jó ötlet, de ha mi kibújunk a föld alól, megfagyunk. Templomba sem mehetünk, hiszen nincs lábunk, mint az embereknek — mondta szomorkásan a piros pipacs. — Mi csak virágok vagyunk.

Közben a többi virág is felkapta a fejét ezek hallatán.

— Talán kitalálhatnánk valamit, hogy mégis megünnepelhessük a karácsonyt — mondogatták és bizakodtak, hátha valamelyikkőjüknek eszébe jut a megoldás.

A sarokban szunyókált egy kicsi, kék virág. Valószínűleg máskor fel sem figyeltek volna rá, de amikor halk hangján azt mondta, itt lent a földben is karácsonyozhatnának, mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta javaslatát.

— Igaza van a kicsi, kék virágnak — mondták boldogan. — Karácsonyozzunk mi is. Vidáman, dalolva várjuk a Kisjézus megszületését. Ha nem lesz fenyőfánk, az sem baj, fő, hogy szívünk megteljen egymás iránti szeretettel, és őszinte békesség legyen közöttünk.

Következő napokban lázasan készülődtek karácsonyra. Minden virág valami aprósággal meg akarta lepni a társait.

Olyan jó volt ez a csodás várakozás, hogy ezt szavakkal nem lehet elmondani.

Lent a sötét, földalatti világban értelme lett életüknek. Már nem rettegtek a téltől, a halálos fagytól. Tudták, szeretetükkel fel tudják olvasztani még a legvastagabb jeget is.

Végre eljött a szent este. A virágok szépen kicsinosították magukat. Mindenki felvette a legszebb ruháját, és megilletődötten összegyűltek egy tágas, földalatti helyiségben.

Nem volt fenyőfa. Senki nem vállalkozott rá, hogy életét veszélyeztetve kibújjon a fagyos felszínre, és a távoli erdőből hozzon legalább egy kicsinyke fenyőágat.

Nem is kellett. Mindnyájan tudták és szívük legmélyén érezték, most nem a dísz, a csillogás a fontos. Szeretetnek nem kívülről kell áradni, hanem a szívünkből. Ha nem így éreznek, akkor a legszebb, feldíszített fenyőfa is csak egy haszontalan tárgy, amelynek nincs jelentősége.

Ezt érezték a virágok is.

Amikor mindenki megérkezett, nem szóltak egymáshoz. A kicsi harangvirág halkan jelt adott, és a jelenlevők összeölelkezve énekelni kezdtek.

Akkor váratlanul kellemes melegség járta át a helyiséget. A virágok egyszeriben nagyon boldogok lettek.

Örültek egymásnak, majd a közös éneklés és ima után megajándékozták egymást.

Volt, aki csak egy megszáradt virágszirmot nyújtott át a társának, de ez sokszor többet ért, mint egy vásárolt, méregdrága ajándék.

Egész éjjel fent voltak. Beszélgettek, tervezgették a jövőt. Mit fognak tenni, ha majd a tavasz első napsugara áthatol a fagyos földön, és harsány hangon hívja őket.

— Kicsi virágok, itt a kikelet! Ébresztő! Ideje előbújni!

Nem tettek róla említést, de minden virág tudta és érezte, hogy ezentúl minden évben megünneplik a karácsonyt. Hiszen olyan jó, amikor a szívüket a szeretet melege árasztja el.

 

 

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT, MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!

 

 

Mese

Barát, vagy ellenség

Elolvasta:
44
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese a tanulásról

 

Gyönyörű napfényes délelőtt volt. Kizöldültek a fák, virágba borultak a bokrok.

Az erdő lakói összegyűltek s vártak a csodára. S egyszer csak furcsán éreztem magam. A bőrömön éreztem a Nap melegét, és szagoltam a virágok illatát.

Megszülettem, egy őz család tagjaként.

Mindenki örült és feszülten figyelték, hogy fel tudok-e állni. Nagyon nehéz volt, de anyám segítségével sikerült. A családban én voltam az egyetlen gida, a testvéreim már felnőttek, ezért nagyon vigyáztak rám. Az erdőben sok gyümölcs és bogyó volt, így gyorsan felerősödtem. Sokat játszottunk a testvéreimmel és a barátaimmal. Ugrándoztunk a fűben, bújócskáztunk a fák között. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki barát. Vannak ellenségeink is, amitől a szüleim sokszor féltettek. Néha felbukkant egy-egy farkas, ilyenkor figyelmeztettük egymást, s gyorsan odaszaladtunk a védelmező családhoz. Emberek is jártak arra kutyákkal, akik nagyon ugattak bennünket. Ilyenkor mindig féltem, mert úgy tanítottak, hogy ők a legnagyobb ellenségek. Boldog vagyok, hogy van egy védelmező családom, és a sok barátom, akikkel minden nap vidám és szép az élet.

Egy szép napsütéses reggelen elindultunk élelmet keresni. Egyre beljebb mentem az erdőbe és észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam a barátaimtól. Egyszer csak egy szép rétre tévedtem. Eszembe jutottak a szüleim intelmei, hogy óvakodjak az ismeretlen helyektől, mert lehet, hogy ellenség vár rám. Féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt, ezért folytattam utam. Nem sokáig mentem, amikor hírtelen nagy árokba estem. Nagyon megijedtem. Kiabáltam, hátha meghallják a barátaim, de nem jött senki. Aztán eszembe jutott, lehet, hogy ez egy csapda és az ellenség kezébe kerülök. Ezért megpróbáltam kimászni, de nem sikerült.

Este nagy hangzavarra figyeltem fel. Emberek voltak azokkal a veszélyes kutyákkal. Odaértek hozzám. Rémület fogott el. Most itt a vég — gondoltam. Becsuktam a szemem. Éreztem, hogy megfognak és kiemelnek a gödörből, vártam, hogy mikor marnak belém a kutyák, de nem bántottak. Magukkal vittek és betettek egy nagy helyre, ahol szalma volt. A gazda hozott gyümölcsöt meg vizet. Látta, hogy félek, ezért megsimogatott. Azért én nem bíztam benne, de elfogadtam az ennivalót, mert nagyon megéheztem. Közben kint az udvaron folyamatosan ugattak a kutyák. Arra gondoltam, mi lenne, ha bejönnének, biztos széttépnének. Ezért örültem, hogy mindig rám zárták az ajtót.

Nagyon szomorú is voltam, mert eszembe jutott a családom, a barátaim. Lehet, hogy soha többé nem látom őket? Az egyik este véletlenül nyitva hagyták az ajtót. Itt az ideje, hogy elmenjek innen. Minden csendes volt. Kilestem, és láttam, hogy a kutyák alszanak. Féltem, hogy felébrednek, de sikerült átugranom a kerítésen. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Mikor elértem az erdőt, akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Az aggódó szüleim nagyon örültek, mikor megláttak. Azt megfogadtam, hogy soha többet nem leszek kíváncsi, és mindig szót fogadok a szüleimnek.

Egy nap ismét emberek hangja ébresztette az erdő lakóit. Mint mindig, most is egy csomó szemetet hagytak maguk után. Ez a nap mégis más volt, mint a többi. Az egyik bokor lángokban állt és nemsokára füst borította el a környéket. Bekövetkezett, amitől mindig féltünk, amikor emberek jöttek. Mert mindig volt valami a kezükben, ami füstölt, és rendszerint a bokrokba dobták.

A tűz elkezdett egyre jobban terjedni. Tanácstalanok voltunk. Most mit csináljunk? Oda lesz az otthonunk, de talán az életünk is. Mindenki futni kezdett, próbálta menteni az életét. Nagyon nagy felfordulás kerekedett. Sokan keresték a családtagjaikat, mert a nagy rohanásban elvesztették egymást.

— Én sem látom az enyéimet. Félek, hogy a tűzbe vesztek!

Annyira kerestem őket, hogy magamra nem is figyeltem, egyszer csak beszorult a lábam egy gödörbe. Bárhogy akartam kihúzni, nem ment. Pánik lett úrrá rajtam. Láttam a barátaimat, akik mellettem szaladtak el. Kértem őket, hogy segítsenek, de ők meg sem álltak, futottak tovább, azt mondták, sietniük kell. Nagyon csalódott voltam.

— Ők a barátaim, akikkel mindig játszottam? Azt hittem, hogy összetartozunk jóban, rosszban. Bíztam bennük, és most cserbenhagytak.

Sírtam, de nem a tűz okozta fájdalomtól, hanem a szívem fájt a csalódástól. Közben a tűz egyre jobban terjedt. Éreztem a forró, perzselő lángokat. A füsttől már alig kaptam levegőt. Aztán megint emberek hangjára figyeltem fel. Vizet kezdtek szórni a tűzre.

Én már feladtam mindent. Úgy éreztem, hogy barátok nélkül nincs értelme az életemnek. Aztán megláttam egy felém jövő árnyat. Nem tudtam, mi az, de ahogy közeledett, észrevettem, hogy az egyik kutya, amelyik mindig megugatott, amikor náluk voltam, akitől a legjobban féltem. Odajött hozzám és kivette a lábam a gödörből, s azt mondta, ne féljek tőle, nem fog bántani, majd a testével védve kivitt a lángokból. Odavitt a gazdájához, akit szintén az ellenségemnek hittem. Ismét magukkal vittek. A kutyák, akiktől rettegtem, a sebeimet nyalták, hogy jobban gyógyuljak. Össze voltam zavarodva. Akit barátnak hittem az ellenség, és akitől mindig féltem ők a barátaim. Nehezen fogtam ezt fel.

És aztán eszembe jutott a családom. Vajon mi történt velük? Félek, hogy elvesztettem őket. Az aggodalom arra indított, hogy visszamenjek az erdőbe. Már nem tartottak zárva, ezért elindultam. Odaérve láttam, hogy az erdő egy része leégett, de az otthonunk megmaradt. És egyszer csak megpillantottam a családomat. Odaszaladtam hozzájuk. Sírtam örömömben és ők is sírtak, mert ők is azt hitték rólam, hogy bent égtem a tűzben. Elmeséltem nekik, hogyan éltem túl a tűzet. Hogy nem mind ellenség, akiket annak gondolunk, köztük sok a jóbarát, akik megmentették az életem.

Azóta tudom, barátnak hitt társainkban sem bízhatunk feltétlenül, de mégsem biztos, hogy ellenségeink ők, felmentettem őket, hisz saját életüket menekítették. Mi őzek szabadnak születtünk, otthonunk az erdő, ott kell élnünk társainkkal, és a bajban mindig kiderül, ki az igazi barát.