Mese

Kicsi mókus barátai

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

Egy nagyváros parkjában lakott a kicsi mókus. Unottan üld egy faágon az odúja előtt. Irigykedve nézte lent a homokozóban játszó gyerekeket.

Az ovisok minden nap ebbe a szép parkba jöttek játszani. Volt itt hinta és mindenféle remek játék.

— Milyen jó a gyerekeknek — gondolta a kicsi mókus. —  Ők bezzeg nem unatkoznak, mint én. Egyedül vagyok. Kivel játszhatnék? Az öreg szarkát már nem érdekli a játék. Szívesebben üldögél a faágon őkelme, mint hogy velem kergetőzőn a lombok között. Hiába kértem a fecskéket, játszanak velem egy kicsit. Csak nevettek rajtam, s azt mondták: hogyan képzelem ezt? Egy mókus nem tud repülni. Ha megtanulok, akkor mehetek velük hasítani a kék eget. Vihogva itt hagytak, és ki tudja, hol járnak már?

A kicsi mókus nagyon szomorú volt. Senki nem akart játszani vele.

Nem tudta, mitévő legyen. Hogyan szerezzen barátokat, akik szívesen játszanak vele? Mi lenne, ha odamenne a gyerekekhez, és megkérné őket? — gondolkodott el a kicsi mókus.

Félt a kudarctól. Mi lesz, ha a gyerekek is kinevetik. Elkergetik a játszótérről.

Sokáig tépelődött az odúja előtt ücsörögve. Közben vágyakozva nézte a vidáman játszó óvodásokat. Olyan jó lenne játszani, építeni a homokvárat, bújócskázni a bokrok között.

Már-már elhatározta, hogy lemegy a földre, de akkor eszébe jutott, amit a nagymamája mondott neki: „Kicsikém, nagyon vigyázz az emberekkel! Soha ne bízzál meg bennük! Az emberek megfognak, és egy nagy kalitkába zárnak. Mi mókusok nem szeretjük a rabságot. A mókusok nemzetsége szabadnak született.”

Öreganyja szavai még mindig a fülében csengtek. Ellenben egyedül lenni is nagyon rossz. Barátok nélkül semmit sem ér az élet.

Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor egy szőkehajú kislány felnézett a fára.

— Nézzétek, ott az ágon egy kicsi mókus ül! Milyen aranyos.

A gyerekek felnéztek a fára. Boldogan kiabálni kezdtek:

— Mókuska! Mókuska, gyere le hozzánk játszani!

— Hozzám szóltatok? — kérdezte csodálkozva a kicsi mókus gondolatiból felocsúdva. —  Hogy menjek le hozzátok? Ezt akarjátok?

— Igen — kiáltották az apróságok. — Gyere velünk játszani!

— Nem fogtok bántani? — kérdezte kissé bizalmatlanul.

— Dehogy bántunk. Azt szeretnénk, ha barátunk lennél.

— Barátotok lehetek? — kérdezte boldogan a kicsi mókus.

— Természetesen. Gyere, siess! Szeretnénk már játszani.

A kicsi mókus tanácstalan volt. Nem tudta, mi tévő legyen. Ennek ellenére valami azt súgta neki, hogy lent a homokozóban barátai várják. Végre többé nem lesz egyedül. Neki is lesznek barátai.

Így is lett. Az ovisok igaz barátai lettek. Amikor jó idő volt mindig találkoztak a játszótéren, és boldogan játszottak.

Az óvó néni úgy tett, mintha nem vette volna észre a kicsi mókust. Hagyta játszani a gyerekeket. Örvendetes, ha már az ember ifjúkorában megtanulja szeretni a természetet.

 

 

Mese

Furulyázó leányka

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Élt egyszer egy király, s volt neki egy dalia fia, aki napjait azzal töltötte, hogy a környéken barangolt lóháton. Bejárt minden falut és várost, amely apja birodalmához tartozott.

Egyik nap is, amint lovagolt hazafelé, az útja egy sűrű, nagy erdő mellett vezetett el. Ismerte, nem egyszer vadászott benne. Sőt még azt is tudta, hogy hol, milyen fa áll.

Már majdnem elhagyta az erdőt és a távolban egy hegy tetején feltűnt apja vára, amikor egy nagy tölgy alatt egy furulyázó leánykát pillantott meg.

Még sohasem látta a lányt. Azt sem tudta, ki ő és hol lakik. Olyan szépen szólt a hangszere, hogy valósággal elbűvölte a királyfit.

— De szépen játszol, te lány — állította meg a lovát és hallgatta a furulyaszót.

A lány nem válaszolt, csak fújta a hangszerét és sejtelmesen mosolygott.

A királyfi kérdezgette mindenféléről, hogy hol lakik? Kik a szülei? Mit keres itt az erdő szélén? Hiába volt a kérdezgetés, a leányka nem felelt.

Egy idő után a királyfi megunta, és már úgyis estére járt, megsarkantyúzta a lovát, majd elvágtatott.

Pár nap múlva megint arra vitte az útja. A leányka ugyanott ült a nagy tölgy alatt és furulyázott. Most talán még szebben szólt a furulya. A furulyaszó könnycseppeket csalt elő a király fiának a szeméből.

— Áruld el, ki vagy te, szép leányka? — kérte szinte könyörögve, de a lány most sem nyitotta szóra a száját. Mintha a furulya az ajkához ragadt volna.

A királyfinak sietős volt a dolga. Kénytelen keletlen, de mennie kellett. Sajnos nem lett okosabb. A leánykáról semmit sem tudott meg.

Napok múltával újból az erdőnél járt, de a nagy tölgy alatt nem lelte a furulyázót. Pedig nagyon szerette volna megint hallani, azokat a csodás dallamokat, amelyeket a lány kicsalt hangszeréből.

Kissé csalódottan tovább lovagolt, de egy percre sem tudta felejteni a leánykát. Éjjel nappal ő járt az eszében. Még ébren is róla álmodott. Minden szellő sustorgásában a furulya hangját vélte felfedezni. Amikor csak tehette, ellovagolt az erdőhöz, hátha megint ott lesz a szépséges lány.

Ki tudja, már hányadsora ment oda, azt remélve, hogy szerencséje lesz. Egyetlenegyszer sem volt szerencséje, hogy találkozzon a furulyázó leánykával.

Ezért a királyfi nagyon szomorú lett. Végtelen keserűség kerítette hatalmába. Minden pénzt megadott volna, hogy újból meghallja a furulyaszót.

Még apja is észrevette, hogy fia szívét nagy bánat nyomja.

— Miért vagy olyan búval bélelt, fiam? — kérdezte a király. — Mondd el apádnak, hátha tudok segíteni!

A királyfi először nem akarta felfedni bánatát, de apja addig kérlelte, amíg el nem árulta. Amikor a király meghallotta, hogy fia a furulyázó leányka miatt szomorú, ijedten felkiáltott:

— Jaj, fiam, azonnal verd ki a fejedből azt a furulyázó leánykát! Életed megrontója lesz, ha azonnal nem felejted el. Annak idején, nekem is majdnem a végzetem lett. Gonosz tündérek családjából való, amelyeknek az a dolga, hogy elrabolják a fiatal legények lelkét. Örülj, hogy csak egyszer hallottad furulyázni. Aki másodszorra is meghallja az örök életére elveszett. Engem öreganyám győzött meg, hogy ne keressem, felejtsem el. Ha nem hallgattam volna öreganyámra, akkor ma én is annak az erdőn túli magas hegy egyik sziklája lennék. Nagyon kérlek, többé egy szót se beszéljünk erről a gonosz tündérről — kérlelte a király a fiát.

— Apám, csak annyit árulj el, hol laknak ezek a tündérek? — könyörgött a királyfi.

— Jobb, ha nem tudod lakhelyüket. Így talán könnyebben kivered fejedből — mondta a király és többé nem volt hajlandó beszélni a furulyázó leánykáról.

Ha fia próbálkozott is, vagy kérdéseket tett fel apjának, a király mindjárt másra terelte a szót.

De a fiút nem hagyta nyugodni a furulyázó leányka. Reggeltől estig kutatta, hol lakhatnak a gonosz tündérek?

Apja megtiltotta a várban és annak környékén, hogy az emberek segítsenek neki. A királyfi hiába kérte, senki sem volt hajlandó válaszolni kérdéseire. Ha valaki megszegte volna ezt, akkor a feje bánta volna. A király kiadta parancsba, ha ezt megszegik, akkor annak a feje hulljon a porba. Így mindenki hallgatott, még az is, aki tudta, merrefelé találhatóak a gonosz tündérek.

Ebbe a királyfi nem tudott belenyugodni. Minden nap ellovagolt ahhoz a helyhez, ahol először meglátta a furulyázó leánykát. Gyakran leült a nagy tölgyfa alá és várt, hátha megjelenik és furulyázik neki. Még az sem érdekelte, hogy varázslattal ő is kősziklává változik az erdőn túli hegyekben.

Máskor meg bolyongott az erdőben. Benézett minden bokorba, minden fa odvába, azt remélve, hátha ott rátalál a leánykára.

Egyszer aztán olyan sokáig bolyongott a fák között, hogy már maga sem tudta, merre jár. Ment, ment és váratlanul egy kis erdei tisztásra ért, ahol állt egy kicsinyke házikó, amelyben egy vénséges öreganyó lakott. Olyan öreg volt, hogy álla a földet verte, mert nem bírt kiegyenesedni.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően az öregasszonyt.

— Neked is, fiam — válaszolta. — Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?

— Keresem a furulyázó leánykát. Beleszerettem, és hallani akarom a furulyaszót. Talán öreganyám tudja, hol fogom megtalálni?

— Tudni, tudom, de édesapád megtiltotta, hogy bárki is ezt elárulja. Aki ezt megszegi, az elbúcsúzhat a fejétől.

— Drága, öreganyám — kérlelte a királyfi majdnem sírva — árulja el nekem! Ígérem, édesapám nem fogja megtudni.

A királyfi addig könyörgött, míg az öreganyó szíve megenyhült és elárulta, hol találja meg a gonosz tündéreket.

 

— A házikóm mögött van egy kút, másszál le benne! Mielőtt elérnéd a vizet, balra van egy fémajtó, amit egyfejű sárkány őriz. Ha le tudod győzni, s nem hagyod ott a fogadat, nyisd ki a fém ajtót és lépjél be az alvilágba. Menjél egyenesen egészen addig, míg találsz egy ezüstajtót, amelyet háromfejű sárkány vigyázza. Ezzel is küzdjél meg, s ha sikerül, folytasd útadat egészen a harmadik aranyajtóig, amelyet maga a hétfejű sárkány őrzi az előbbi két sárkány apja. Vele is meg kell birkóznod. Ez nem lesz könnyű feladat, mert mind a hét fejéből egyszerre csapnak elő a kénköves lángok. Eddig még minden próbálkozó itt fűbeharapott. Rád is ez a sors vár, ha nem leszel elég ügyes és vakmerő. De még most meggondolhatod magadat és visszafordulhatsz.

A királyfi elszánt volt, nem rettent vissza a veszélytől, mindenáron meg akarta találni a furulyázó leánykát. Kiment a házikóból és leereszkedett a kútba.

Hamar rá is lelt a fémajtóra, amit az egyfejű sárkány őrzött. Jó kardforgató volt, s ezért nem okozott neki nehézséget egy suhintással levágni a sárkány fejét. Szabad volt az út az ezüstajtóig, ahol már mérgesen várta a háromfejű sárkány. Ezzel kicsit nehezebb dolga volt. Jó ideig harcoltak egymással, mire végül a királyfi kerekedett felül, és a három sárkányfej a porba hullt.

Már csak az aranyajtó volt vissza, ami a legnehezebbnek látszott. Azt a két megölt sárkány apja őrizte. Nagyon mérges volt, amiért a királyfi elküldte fiai lelkét a másvilágra. Mind a hét félelmetes fejéből egyszerre csaptak ki a kénköves lángok, hogy halálra perzseljék az alvilágba betolakodót.

A királyfi alig tudott elugrani a lángok elől. A forróság kicsit meg is perzselte gúnyája szélét. De ez nem tántorította el, hogy éles kardjával neki ne menjen a hétfejű sárkánynak.

Megkezdődött az életre-halálra menő harc. Egészen sötét estig fárasztották egymást. Hol egyik, hol másik került előnyös helyzetbe. Még éjfélig sem tudták eldönteni, kit illet a diadal.

A felkelő Nap sugarai is egymással küzdve találták a királyfit és a hétfejű sárkányt. Mindkettőjükben már alig volt némi erő. Ennek ellenére egyikőjük sem adta fel.

Eljött a dél, majd az újabb este, a királyfi érezte hamarosan elhagyja minden ereje. A hétfejű sárkány meg csak okádta ki a torkán a kénköves tüzet, amikor egyszer csak elapadt a tűz mind a hét torkában.

Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a királyfi részére, egy nyisszantással levágta a sárkány mind a hét fejét.

A fáradtságtól ő is a földre rogyott. Arra ébredt, hogy valaki furulyázik a közelben.

Gyorsan felugrott és loholt a furulyaszó irányába. Egy virágos mezőn meg is találta a furulyázó leánykát, aki, amikor meglátta a királyfit felsikított és sírva mondta:

— Ne nézz a szemembe, királyfi! Ha tekintetünk találkozik másodszorra is, akkor te is sziklává változol. Tudd meg, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam a gonosz tündérek elraboltak szüleimtől, és az lett a feladatom, hogy fiatal legényeket elcsábítsak furulyámmal. Édesapádnak is furulyáztam, de ő bölcs volt, és messze elkerült. Jobb lett volna, ha te is követed példáját.

A királyfi becsukta a szemét, s még csak véletlenül sem nézett a leányka szemébe.

— Kell lennie megoldásnak, hogy megszabadítsalak a gonosz tündérektől. Beléd szerettem, és addig nem nyugszom, amíg feleségem nem leszel. Megkeresem a gonosz tündéreket és könyörgök nekik, hogy engedjenek szabadon.

— Könyörgéssel nem érsz el náluk semmit. Egy módja van, hogy kiszabadíts innen, ha harmatcseppekből építesz egy kacsalábon forgó várat ennek a virágos rét közepén, s elhiteted a gonosz tündérekkel, hogy te vagy a jóság tündére. Egykor ezek a tündérek sem voltak rosszak, csak réges-régen királynőjüket elátkozta egy öreg varázsló, amiért nem ment hozzá feleségül. Az átok akkor hull le a tündérekről, ha a jóság tündére épít itt egy várat harmatcseppből.

— Építek egy ilyen várat, ha addig élek is! — ugrott egy nagyot a királyfi és majdnem a leányka szemébe nézett.

— Jaj, ne nézz rám! Csukd be a szemed! Nem szabad, hogy tekintetünk újból találkozzon — kiáltotta rémülten a leányka.

A királyfinak ezt nagyon nehéz volt megállni. Majd megszakadt a szíve, hogy nem nézhet azokba a gyönyörű kék szemekbe.

Hajnalig kellett várnia, hogy elkezdhesse építeni a várat a réten található harmatcseppekből. Nehezen haladt a munka, mert hajnalonként nem volt annyi építőanyag, ami a várhoz kellett volna.

Kilencvenkilenc földi év tellett el, amire a vár felépült. Tudni kell itt a lenti világban, olyan, hogy idő nem létezik. Egy perc, akár egy emberöltő is lehetett, vagy fordítva ezer év egy pillanatnak tűnt.

Sok fáradságos munka után végül elkészült a vár, s a királyfi beköltözhetett. Olyan szépnek sikeredett, hogy senki fel sem tételezte, hogy nem egy jóságos tündér lakik benne.

Ezt a leányka mindjárt világgá is kürtölte. Olyan szépen kezdett el furulyázni a kacsalábon forgó vár előtt, hogy minden elátkozott tündér oda sereglett, és egyszeriben jó tündér lett belőlük.

Megszűnt az átok, s újból a régi, jóságos tündérekké váltak. Ennek annyira megörültek, hogy víg táncba kezdtek a virágos réten a vár körül.

Nem győzték megköszönni a harmatcsepp várban lakó királyfinak, amiért megmentette őket. Ettől kezdve a két szerelmes fiatal már egymás szemébe nézhetett.

Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy a királyfi feleségül vegye a szépen furulyázó leánykát.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég is majdnem leszakadt a nagy mulatozásban. Amikor jól kimulatták magukat, a királyfi az ifjú feleségével felment a fenti világba, hogy bemutassa élete párját szüleinek.

Igen, ám, egy dologról megfeledkezett. Ameddig ő lett volt, fent sok-sok év eltelt, és minden megváltozott. Szülei és ismerősei is már rég meghaltak. Az egykori várukban is már más volt a király. Senki ismerőssel nem találkoztak. Ezért nagyon idegenül érezte magát a királyfi. Senki sem hitte el neki, hogy valamikor ebben a várban élt. Nem volt a kezében semmi bizonyíték. Hiába is próbálta volna bebizonyítani igazát, senki sem hitt volna neki.

Ez nagyon elszomorította, s talán örök bánatba is esett volna, ha szépséges felesége nem vigasztalja meg:

— Édes párom, drága jó férjem uram, menjünk vissza a lenti világba, ahol vár bennünket a gyönyörűséges kacsalábon forgó, harmatcseppből épült várunk!

— Igazad van, drágaságom — mondta a királyfi. — Nekünk már ott van az otthonunk — s még egy utolsó pillantást vetett a régi várukra, majd kéz a kézben visszamentek a lenti világba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

Macska az űrben!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kovács Beatrix rajzára

Nézd csak, ott a vörös macska!

A Szaturnusz körülkapta!

Körülkapta, nem csoda!

A Szaturnusz nem ostoba,

megunta bús magányát,

felhozta a nagy égre,

körbe-körbe csalogatta,

a bolygók szívörömére.

 

Cili cica suhan, s hopp,

fényes öve hullahopp!

Kandikálva dorombol:

— A Tejúton nincs karambol!

A Mars  zordan megszólal:

— Egy a baj, csak egy a baj!

Ha elfogy a Tejút teje,

nem lesz neki több étele!

 

S jaj! Lepottyan!

Felébred a sarokban.

Álma szép volt, ékes, édes,

mint sok csillag, olyan fényes!

Jobb az otthonos szobában,

a kedves fa árnyékában,

kint a kertben, bent az ágyban,

szépen szövött kosárkában.

 

Álma szép volt, ékes, édes,

de lepottyant, sajna…

Minden csillag szánakozott rajta!

Ha éjjelente köröz ötöt,

nyávog, harap és felpörög,

farkincája csak úgy röpköd!

Ne féltsétek! Így köszön

bíborfényű  barátjának odafönn!

 

 

 

Mese

Bolond Ferkó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

Hol volt, hol nem volt, egy kicsi falucskában élt egy legény, akit Bolond Ferkónak hívtak a falusiak. Pedig ránézésre semmiben nem különbözött a többi legénytől. Csak agyában állítólag kevesebb volt egy kerékkel, vagy több, nem is tudom. Állandóan olyanokat tett, ami mosolyt csalt ki az emberek arcára.

Egyik nap is mondja édesanyjának, hogy elviszi az egyetlen tehénkéjüket a vásárba és jó pénzért eladja. Anyja hiába próbálta lebeszélni, hogy ne adják el a tehénkéjüket, Ferkót nem lehetett meggyőzni, hogy amit tenni akar butaság lesz. Ha eladják a tehenet, a kapott pénz gyorsan elszáll és még tejük sem lesz, ha ezt akarnának inni.

— Meglátja, édesanyám, jó üzletet csinálok — mondta Bolond Ferkó és már hajtotta is kifelé Riskát az istállóból.

Meg sem állt a szomszéd faluban levő vásárig. Ott beállt az árusok közé és türelmesen várta a vevőt.

Egyszer csak jött is egy ember. Ölében egy nagy kandúrt tartott. A macska olyan nagy volt, hogy alig bírta megtartani. Az állat állandóan el akart szaladni.

— Te legény, van egy jó ajánlatom — mondta az ember. — Tehenedért odaadom ezt a szép kandúrt. Nincsen párja az egész világon. Meglásd, nem bánod meg! Nos, áll az alku?

A mellette állók figyelmeztették Bolond Ferkót, nehogy odaadja a tehenét egy macskáért! A férfi rá akarja szedni, és nagyon ráfizet, ha megkötik az egyezséget.

Ferkó nem hallgatott rájuk, mert az első pillanatban nagyon megtetszett neki a nagy kandúr. Különben is úgy gondolta könnyebb bírni egy macskával, mint egy tehénnel.

— Áll az alku! — csapott Bolond Ferkó az ember markába és kicserélte a tehénkét egy nyávogó jószágra.

Aki a közelében volt, az mind hangosan nevetni kezdett, hogy milyen ostoba legény. De ez Ferkót nem érdekelte. Boldogan vitte haza édesanyjához az állatot.

— Na, fiam, milyen vásárt kötöttél? Sikerült jó pénzért eladni a tehénkénket? — kérdezte kíváncsian az édesanyja, és már készült, hogy megszámlálja mennyi bankót hozott haza Ferkó. — Mutasd, fiam, mennyi pénzre tettél szert.

— Pénzt, azt nem hoztam, édesanyám — vallotta be töredelmesen a legény. — A tehenet elcseréltem erre a nagy kandúrra. Az előző gazdája azt mondta, hogy ez nem ám akármilyen macska.

— Nem bizony, te félnótás, buta gyermek — csattant fel édesanyja és látszott rajta, ha a keze ügyében lett volna valami, azt mindjárt a fia fejéhez vágja. De így csak a kezeivel hadonászott és a szemeiből harag szikrái záporoztak Ferkóra.

— Nézze, édesanyám, milyen szép cica! Ilyet kend még nem látott — próbálta menteni a menthetetlent az asszony fia, de nem sok sikerrel.

— Adok én neked kandúrt, de olyan nagyot, hogy a fejed beleződül — fakadt ki végül dühösen az anyja és felkapott egy seprűt és azzal verni kezdte a fiát. — Takarodj ki ebből a házból te mihaszna, semmirevaló kölyök a macskáddal együtt. Addig vissza ide ne gyere, amíg bűnödet jóvá nem teszed. Le is út, fel is út! Nem akarlak látni többé ebben a házban.

Anyja olyan komolyan beszélt, hogy Bolond Ferkónak muszáj volt világgá menni, ha akart, ha nem. Nem értette, mi bűnt követett el, amiért édesanyja így megharagudott rá.

Már jól elhagyta a falujukat, amikor visszanézett, hogy elbúcsúzzon az ismerős tájtól. Ki tudja, mikor fogja viszontlátni, s útja merre vezeti.

Amint megfordult észrevette, hogy a kandúr bandukol mögötte.

— Te meg, mit akarsz itt? — kérdezte kissé mérgesen. — Temiattad kergetett el édesanyám, és most mehetek világgá.

A macska csak nézett megértően a legényre. Hiába kergette el Ferkó, minduntalan visszajött és kitartóan követte. Végül még kővel is megdobálta, de még ez sem tántorította el.

Sokáig mentek, s talán már igencsak besötétedett. Beértek egy nagy, sűrű erdőbe. Mentek, mendegéltek egyszer csak a fák között egy ház fényeit látták meg.

Bolond Ferkó meggyorsította lépteit, hogy megkérje a ház lakóit, adjanak neki szállást éjszakára.

Megérkezve a ház ajtajához Ferkó már éppen be akart kopogni, amikor a kandúr a halkan figyelmeztette:

— Nehogy ajtóstól ronts a házba! Odabent három félelmetes rabló van. Ha meglátnak, azonnal lelőnek.

— Te tudsz beszélni? — csodálkozott el Ferkó.

— Igen, tudok — válaszolta a kandúr. — Valami cselt kell kieszelnünk, hogy a rablók elmenjenek.

— Mit találjak ki?

— Maradj csendben, éppen ezen töröm a fejemet.

A kandúr sokáig gondolkodott, mire kiötlötte, hogy kezdjenek el kiáltozni! Mondják azt, hogy kereskedők eltévedtek az erdőben és nem találják a kivezető utat.

Bolond Ferkó először nem értette, mire jó, ha ezt kiáltozzák.

— Ha a három rabló meghallja, hogy kereskedők vannak az erdőben, akkor majd nem bírnak vérükkel, és elindulnak, hogy kirabolják őket — mondta a kandúr. — Ezalatt mi megpihenünk. A rablók egész reggelig bolyongnak az erdőben. Csak reggel térnek vissza, de akkorra mi már tovább állunk.

Tetszett az ötlet Ferkónak, és követve a kandúr tanácsát kiáltozni kezdett:

— Segítség! Segítség! Gazdag kereskedők vagyunk és eltévedtünk. Holnap reggelre a királynál kellene lennünk sok — sok ezüst, arany kelménkkel.

Amint a rablók ezt meghallották, mindjárt felugrottak. Felkapva fegyvereiket rohantak ki a házból. Még arra sem volt idejük, hogy az ajtót bezárják.

Bolond Ferkónak és a kandúrnak csak be kellett sétálni a házba. A rablók éppen vacsoráztak az asztal meg volt terítve minden jóval.

A sok gyaloglástól mindketten nagyon megéheztek. Nem teketóriáztak sokáig, lehuppantak az asztal mellé és mindent megettek, ami előttük volt. Bor is volt az asztalon, abból is bőségesen ittak, s ennek meg is lett a következménye. Úgy berúgtak, mint a csacsi. Ferkó leheveredett az első fekhelyre, a macska pedig az asztal alá. Úgy aludtak, mint a bunda. Még azt sem vették észre, hogy a rablók nagy mérgesen visszajöttek. Természetesen nem találták meg a gazdag kereskedőket. Hogyan is találták volna meg, amikor Ferkó és a kandúr becsapta a díszes társaságot.

Bolond Ferkót mindjárt észrevették. Szerencsétlen a rablóvezér ágyába hajtotta fejét álomra. A kandúr senkinek sem tűnt fel az asztal alatt, de ha meg is látták volna, azon sem csodálkoznának, hiszen ilyen erdei házakban macskák gyakran megfordulnak.

A rablóvezér iszonyatos haragra gerjedt, amikor látta, hogy Bolond Ferkó mindent megevett, ami az asztalon volt, s belefeküdt az ágyába.

— Most azonnal agyonlőlek pisztolyommal — üvöltötte, és már kapott is a fegyver után.

Senki nem vette észre, a kandúr gazdája közelébe lopózott és a fülébe súgta:

— Mondd gyorsan, hogy te vagy az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Nem tudod társaid, hol lehetnek. Bizonyára az ezüst és arany kelmékkel megrakott kocsijuk a szakadékba esett.

Ferkó nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. De mit veszít vele, ha mondja.

— Ne lőjön le, kérem, könyörgök! Én vagyok az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Társaim ezüst, arany kelmével megrakott kocsija szakadékba esett.

Ezt meghallván, a rablók felkapták a fejüket, és faggatni kezdték a legényt:

— Mondd csak, fiam, merrefelé van az a szakadék? El tudsz vezetni bennünket oda?

Most volt ám csak igazán nagy bajban Ferkó. Soha életében nem járt ebben az erdőben. Azt sem tudta, hogy van-e itt szakadék. A kandúr megint segítségére sietett.

— Bólints, hogy tudod, hol az a szakadék és szívesen elvezeted oda a rabló urakat.

Úgy tett, ahogyan a kandúr javasolta, aminek a rablók nagyon megörültek. Nem tétováztak sokáig, azonmód el is indultak. Csak az volt a baj, Ferkó nem tudta, merrefelé induljon el?

A kandúr folyton mellé dörgölőzött, s ez már a rablóknak is feltűnt. El akarták zavarni, de Ferkó könyörögve kérte:

— Ne kergessék el, a macskám mindenhová elkísér!

Ki tudja, miért a rablók hallgattak a kérésre és megengedték, hogy a kandúr velük menjen.

Ferkónak csak azt kellett figyelnie, hogy hűséges társa merrefelé megy. Igaz még így sem érezte magát biztonságban. Nem hitte, hogy ebből a lehetetlen helyzetből megtalálják a kivezető utat. Ha lesz is szakadék, amelyről a kandúr beszélt, lesz-e benne ezüst, arany kelmékkel megrakott kocsik? Tartott tőle, hogy nem ússza meg az agyonlövést.

Órákig mentek össze-vissza az erdőben. Közben észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek a király várához.

Egyszer csak egy sűrű bokor mögött megpillantották a szakadékot. Nagyon dobbant Ferkó szíve. Érezte, hogy hamarosan kiderül a turpiság, és a rablók megtudják, lent a szakadékban nincsen semmiféle kocsi, ezüst, arany kelmékkel. Le, sem mert pillantani, de amikor a rablók kiáltozni kezdtek, nagyon elcsodálkozott, és félve nézett le a mélységbe.

Csodák csodájára a szakadékban valóban ott voltak a kocsik. A három rabló nem bírt magával. Kiabáltak, kurjongattak, s ez a hangos zaj felhallatszott egészen a várba.

A király éppen az ablakban könyökölt és nézte a tájat.

— Mi ez az ordibálás? — kérdezte a hopmestertől.

— Emberek kiáltoznak a közeli erdőben — válaszolta a hopmester.

— Megparancsolom, egy tucat katona állig felfegyverkezve menjen oda és nézze meg, mi történt.

A katonák azonnal nyeregbe pattantak és ellovagoltak az erdőbe. Mire odaértek, a rablók már lemásztak a kocsikhoz, hogy összeszedjék a gazdag zsákmányt. Még a katonákat sem vették észre a nagy igyekezetükben.

— Te legény, mit csinálsz itt? — kérdezték Ferkót a katonák. — Miért nem mész a társaid után.

— Vitéz urak — ugrott elő a kandúr —, gazdám nem hozzájuk tartozik. Szegényt éjjel megtámadták a rablók, menekültünk, ahogy bírtunk. Fenséges királyurunknak vittünk volna ezüst, arany kelméket, de ezek a zsiványok utunkat állták. Szerencsétlenségünkre a gazdám kocsii belestek ebbe a mély szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült leugranunk róluk. Sajnos lovaink mind odavesztek.

A katonák kapitánya így szólt Ferkóhoz:

— Kegyed lenne az a híres kelmekereskedő, akit királyunk már türelmetlenül vár?

A kandúr a farkával jól megcsapta gazdája lábszárát, aki mindjárt tudta, mit feleljen.

— Igen, én lennék — válaszolta kissé remegő hangon.

A kapitány azonnal intézkedett, néhány katonával lefegyverezték a rablókat és nagy nehezen felcibálták a kocsikat. Ő maga meg elindult Ferkóval és a kandúrral a várba.

A király már várta őket kint a kapu előtt. A kapitány részletesen elmesélte a történteket.

— Akkor ez volt az oka, hogy nem értél ide időben az ezüst, arany kelmékkel, pedig már leánykám Napsugárka nagyon várja. Szeretne új ruhákat készíttetni az udvari szabóval. De sebaj, a katonák nemsokára idevontatják a kocsikat és válogathat belőlük.

A beszélgetésükre Napsugárka is előkerült. Ferkó szeme mindjárt megakadt rajta. A királykisasszony olyan szép volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

Mint később kiderült, a három rablót a király már hónapok óta kergette, de eddig nem sikerült elkapni őket. Hogy most meglettek külön köszönettel tartozott Ferkónak.

— Mit kérsz kelmekereskedő nagyuram, amiért segítettél elfogni ezt a három veszélyes rablót? — kérdezte a király, amikor a katonák rabszíjon vezették a jómadarakat.

A kandúr egész idő alatt Ferkó mellett volt, és látván, hogy gazdája tanácstalan, megint a fülébe súgta:

— Kérd azt, hogy legyen a feleséged a királykisasszony!

A legény maga sem értette, hogyan, de most is egyetértett a macskájával.

— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom! Legyen, szíves adja feleségül hozzám leányát. Szeretném feleségül venni.

A király egy kicsit gondolkodott, majd mondta:

— Való igaz, Napsugárka már eladósorban van. Ma éjjel is azon törtem a kobakom, kihez adjam feleségül. Nem is jöhettél volna jobbkor, kedves kelmekereskedő nagyuram. Akinek ennyi szép holmija van, az igényt tarthat kislányom kezére. Csak az a kérdés, hogy Napsugárka is akar-e a feleséged lenni?

Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszonynak sem volt semmi kifogása Ferkóval szemben, hiszen jóképű legénynek látszott. Itt meg úgysem tudta senki, hogy a falusiak Bolond Ferkónak csúfolták. Így hamarosan létrejöhetett a lakodalom. Ferkó édesanyját a várba hozatta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A kandúrnak meg az volt a dolga, hogy felügyelt az egerekre, hogy meg ne rágják a kolbászt a kamrában. Máskülönben ő is úgy élt, mint a nagyurak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

Mókusuraság

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mese

 

 

Volt egyszer egy hatalmas erdő, és abban lakott a mókusuraság egy nagy tölgy odvában.

 Az odút berendezte minden kényelemmel, amire szüksége lehet egy előkelő mókusnak. A harkállyal még egy másik odút is készíttetett, ahol tárolta a rengeteg mogyorót, amit az alattvalói összehordtak.

Azt majd elfelejtettem mondani, mókusuraság felügyelte az egész erdőt. Minden állat, minden madár őt szolgálta. Aki nem engedelmeskedett neki, azt szigorúan megbüntette. Féltek is tőle az erdő lakói. Mindenki igyekezett kedvébe járni.

Ha valahol előkerült egy finom mogyoró a megtaláló mindjárt szaladt vele őuraságához.

— Mókusuraság, tessék nézni, mit találtam a közeli mogyorósban!

— Mi az, nyulacska?

— Találtam egy szép, nagy mogyorót. Elhoztam uraságodhoz. Ha jól tudom, akkor ez önt illeti.

A kisnyúl boldogan átnyújtotta a finom mogyorót. Sajnos dicséret helyett a mókusuraság mérgesen ráripakodott:

— Mi az hogy, engem illet! Ez csak természetes. A világ összes mogyorója az enyém. A többi hol van? Ahol egy mogyoró van, ott többnek is kell lenni. Bizonyára eldugtad. Megparancsolom, hogy holnap reggelig hozd el nekem az összes mogyorót! Ha nem teszed, halál fia vagy. Megértetted?

— De mókusuraság, hogyan hozzam el, amikor csak ezt az egyet találtam? Különben is, mi nyulak nem élünk mogyorón. Ha több lett volna ott, bizisten, mind elhoztam volna uraságodnak.

— Nem érdekelnek a kifogásaid — mondta dühösen a mókusuraság. — Holnap reggelre itt legyen az összes mogyoró, vagy megjárod.

Szegény kisnyúl sírva ment haza. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg az összes mogyorót. Már azt is elfelejtette, hol találta azt az egyet.

Mi lesz vele, ha nem találja meg? Mókusuraság nem fog megkegyelmezni neki. Talán még a fejét is veszi.

Amint bandukolt pityeregve az erdei úton, egyszer csak jön vele szembe egy kicsi, szürke mezei egér.

— Miért sírsz, kisnyúl? — kérdezte kíváncsian.

— Nagy az én bánatom — válaszolta a kisnyúl, és elmesélte, hogyan járt mókusurasággal.

— Ez valóban igen nagy baj — mondta a mezei egér és ő is sírni kezdett.

Most már ketten mentek sírva.

Jött velük szembe a pocok, s kérdezi:

— Miért sírtok?

— Nagy a mi bajunk. Talán mókusuraság a fejünket is vesz, ha holnap reggelig nem szedünk össze neki minden mogyorót, ami az erdőben van.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel ijedten a pocok. — Végünk van. Itt a világvége.

Ő szeméből is eleredt a könny, és a két zokogó kicsi állattal tartott.

Még találkoztak a rókával, őzzel, szarvassal, de még a mindig bátor vadkan is megijedt, reszketve követte őket. Igazából egyikőjük sem tudta, hová tartanak. Már rég elhagyták a kisnyúl házát. Csak mentek és mentek az erdőben és könnyeiket hullatták.

Véletlenül éppen arrafelé ment az öregapó és meglátta a díszes társaságot.

— Mi ez a nagy gyászmenet? — kérdezte.

— Jaj, jaj, öregapó, itt a világvége! A mókusuraság mindegyikőnk fejét veszi, ha nem visszük el neki az erdő összes mogyoróját. Te is jobban teszed, ha elhagyod ezt az erdőt. Ha mókusuraság meglát, akkor neked is véged van.

— Végem van? Aztán ugyan miért? Nem ijedek meg én egy kicsi, huncut mókustól — mondta határozottan öregapó, és sajnálkozva végignézett az állatokon. — Elég baj, hogy ilyen gyávák vagytok, megijedtek egy nagyszájú mókustól. Majd én ellátom a baját annak az uraságnak, s elmegy a kedve a mogyorótól. Mutassátok, hol lakik őkelme! Szeretném közelebbről megismerni.

Az állatok a kisnyúl vezetésével elindultak a nagy tölgyfa felé. Mindegyik lába reszketett, mint a nyárfalevél.

— Ne toporogjatok! — biztatta a kis csapatot öregapó. — Ha ilyen lassan haladunk, soha nem érünk a mókusuraság odújához. Vár engem otthon a kicsi unokám. Megígértem, hogy viszek neki egy mókucit ajándékba.

Az állatok nagyon féltek. Nem tudták, mi fog várni rájuk az odúnál. A mezei egér a pocokkal egy sűrű bokornál lemaradt a társaságtól. A rókának is sürgős dolga akadt. Legtovább talán a vaddisznó tartott ki, de amikor feltűnt a nagy tölgyfa, ő is elment.

— Várnak otthon a kicsinyeim. Még ma semmit sem ettek. Előbb itt az erdei tisztáson friss makkokat láttam. Viszek belőle a csikós hátú apróságaimnak — mondta röfögve és elszaladt. 

Végül már csak a kisnyúl és az öregapó maradt. Legszívesebben a tapsifüles is kereket oldott volna, de nem mert. Az erdőben úgyis mindenki azt mondja róla, hogy gyáva nyúl. Most legalább megmutatja az állatoknak, hogy ő a legbátrabb állat az erdőben.

A mókusuraság az odú előtt pihent, és éppen azt a mogyorót majszolta, amit a kisnyúl hozott neki. Hetykén észre sem véve, hogy öregapó is vele van, így szólt a kisnyúlhoz:

— Hol a rengeteg mogyoró? Remélem, sokat hoztál, mert ha nem akkor, jaj, neked.

— Meg neked is — ragadta meg a vöröses bundáját öregapó. — Gyere csak kicsi komám, bújj bele a tarisznyámba. Jó helyed lesz ott, amíg hazaérünk.

Mókusuraságnak még annyi ideje sem volt, hogy tiltakozzon. Egy pillanat alatt eltűnt öregapó nagy tarisznyájában, mintha ott sem lett volna.

— Látod, kisnyúl, így kell bánni ezekkel a nagyszájúakkal. Nem szabad tőlük megijedni. Ti olyan sokan voltatok, mint egy hadsereg, mégis féltetek ettől az odúlakótól. Isten veled, kisnyúl! Sietek, vár a kicsi unokám.

A kisnyúl valami köszönésfélét dadogott, és hálásan nézett öregapó után, aki megszabadította őket a mókusuraságtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem ijed meg senkitől, és kiáll az igaza mellett.

Mókusuraság pedig megtanulta, hogy vidám ugrándozásáért megszerette öregapó unokája, és az sokkal többet ér, mint ha félnek tőle.

 

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

Mese

Egy süni története

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Csodálatos napsütésre ébredve úgy gondoltam, jó lenne sétálni az erdőben, amely nincs messze. El is indultam és hamar elértem az erdő széléhez. A fák nagyon magasra nőttek s eltakarták a Napot. Befelé menve az erdő sötétsége vett körül. Nagyon félelmetes volt. Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülemet. Mentem a hang felé, míg egy árokhoz értem, benne sírt fájdalmasan egy süni. Kivettem a gödörből.

Úgy látszott, hogy nem sok élet van benne. A tüskéi is el voltak gyengülve. Gyorsan haza rohantam vele. Kiabáltam a családomnak:

— Gyertek ide, nézzétek mit hoztam!

Nem örültek, ahogy én azt vártam.

— Miért hoztad haza ezt a sünit? Úgysem fog ő már meggyógyulni, csak a gond lesz vele.

— Én legalább mindent megtettem érte — válaszoltam —, nem fog gyötörni a lelkiismeret.

Betettem egy ládába. Szegény nagyon megsebesült. Ki tudja, mióta volt a gödörben, biztos kiszáradt, éhes, a fák gyökerei is megsebesítették. Adtam neki tejet és almát, bekötöztem a sebeit. Minden nap ápoltam, míg azt nem láttam, már egészséges. Úgy gondoltam, itt az ideje visszavinni az erdőbe, ahol találtam. Felemeltem és a hegyes tüskéi megszúrták a kezem. Ennek örültem, mert ez is azt bizonyította, hogy meggyógyult. Ruhába tettem, hogy ne szúrjon és elvittem az erdőbe.

Majd kis idő múlva újra furcsa hangot hallottam az udvarról. Kimentem, hogy megnézzem, mi ez a hang. Meglepetésemre ott volt a süni, körülötte kicsinyei. Igazán meghatódtam. Bekiabáltam a családomnak:

— Gyertek ki, nézzétek, ki van itt! Ez a süni nagyon hálás, és hálája jeléül elhozta bemutatni a kis családját.

Körbe álltuk, és együtt örültünk nekik. Örültem, hogy a kis süniknek nem kell az anyjukat elveszítve élniük. Én csak annyit mondtam, hogy látjátok, nem szabad feladni a reményt és nem szabad senkiről és semmiről lemondani, mert történnek még csodák ebben a világban. Remélem, hogy ez a kis süni család boldogan fog élni, bajoktól mentesen.

Mese

Kaland a bevásárlóközpontban

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Élt egyszer egy rigócsalád. Mindennap tették a dolgukat, amit kellett. Rigó apa reggel elment dolgozni és csak késő este tért haza.

Rigó anya gondozta a gyerekeket, egész nap tett-vett a ház körül. Egy családi házban mindig rengeteg a munka. Nem volt neki egy perc megállása sem. Hol egyik kicsi rigócsemete csipogott keservesen, hol a másik.

Ennek ellenére mégis nagy boldogságban éltek. Néha még játékra is jutott idő.

Egyik nap rigóanyuka észrevette, hogy kiürült az éléstár. Sürgősen ennivalót kell venni a kicsinyeinek, mert éhen halnak. Rigóapuka reggel korán elment dolgozni. A fiókákat mégsem lehet magukra hagyni a fészekben. Kénytelen volt elindulni a gyerkőcökkel együtt az erdei bevásárlóközpontba.

— Kicsikéim, megyünk az erdei bevásárlóközpontba. Nagyon kérlek bennetek, legyetek jó fiókák. Ha bemegyünk az üzletbe, ott nem szabad rosszalkodni. Mindig azt tegyétek, amit mondok! Nem szeretném, ha a boltos nénik és bácsik megszólnának bennünket. Ugye megígéritek, hogy jók lesztek.

A rigófiókák boldogan megígérték, amire anyjuk kérte őket. Lázasan készülődni kezdtek a nagy kalandra. Még sohasem voltak az erdei bevásárlóközpontban. Igaz szüleiktől hallották, hogy ott mindent lehet venni. Állítólag még finom magos csoki is kapható. Múltkor, amikor nagymamájuk meglátogatta a gyerkőcöket, ilyet kaptak tőle ajándékba.

Nem volt könnyű feladat az indulás. A fiókák örömükben olyan hangosan csiviteltek, hogy anyjuk alig hallotta saját hangját. Mindegyik azt kérte anyjától, hogy vegyen neki magos csokit.

Szegény rigómama már nagyon bánta, hogy kicsinyeit is bevonta a vásárlásba. Talán jobb lett volna hétvégére halasztani, amikor rigóapuka otthon lesz.

De már nem lehetett elhalasztani. A fiókák türelmetlenül várták az indulást. Csak reménykedhetett, hogy a kicsi rigók jók lesznek, s nem csinálnak kalamajkát a boltban.

Az úton nem is történt semmi különös. A fiókák egymás szárnyacskáit fogva mentek a járdán.

A bevásárlóközpont ajtajában három megtermett sas vigyázott a rendre, nem nagyon foglalkoztak az érkezőkkel.

A kicsi rigók félve mentek el mellettük. Anyjuk még egyszer figyelmeztette őket:

— Ugye, jók lesztek? Láttátok a bejáratnál azt a három hatalmas sast. Ők a bevásárlóközpont biztonsági őrei. Ha nem viselkedtek jól, velük gyűlik meg a bajotok.

Ez egy kicsit megriasztotta a rigófiókákat. A legkisebbik még el is pityeredett.

— Mit fognak velünk tenni, édesanyám? — kérdezte kíváncsian.

— Nem tudom, drágaságom — felelte a rigómama. — Nem kell félni, ha jók lesztek, akkor nem fognak bántani bennetek.

Eleinte a rigófiókák illemtudóan és rendesen viselkedtek. Segítették anyjuknak tolni a bevásárlókocsit. Nagy élvezettel tették. Igen jó játéknak bizonyult a kocsi tolása. A legkisebbik rigót beleültették egyikbe, és szaladgálni kezdtek vele az üzletben.

Anyjukat elfoglalta a bevásárlás. A hosszú listáról nem győzte összegyűjteni a rengeteg megvásárolandót. Főleg sokáig kereste a világhírű pondrókonzervet. Ebből lehet a legfinomabb ebédet készíteni. Még egy eladót is meg kellett kérdeznie, hol találja.

— Addig maradjatok itt! — mondta a kicsinyeinek. — Mindjárt visszajövök a konzervvel.

Csak erre vártak a rigócsemeték. Amint a rigóanyuka kikerült a látótérből, elindultak felkutatni a magos csokit.

Nem kellett sokáig keresgélni. Óriási táblák jelezték, hol található. Bizonyára az eladók tudták, ha a gyerekek meglátják, nem bírnak neki ellenállni, és addig nyúzzák szüleiket, amíg azok meg nem veszik ezt a finomságot.

Most nem kellett anyjuknak könyörögni, ott volt előttük a világhírű csokoládé. Egy nagy polcos állvány tele volt ilyen gyermekeket elcsábító ennivalóval. Meglátván a polcos állványt a rigófiókák megfeledkeztek minden ígéretükről. Mohón nekiestek a csokoládénak.

Szegénykék azt hitték, ebből mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. Ha nem így lenne, akkor nem lenne kirakva a sok magos csoki. Ki is ment a fejecskéjükből, hogy előbb talán ki kellene fizetni az árát.

Vígan nekiláttak falni a csokoládét.

Igen ám, valamiről azonban nem tudtak. Az üzlet be volt kamerázva. A biztonsági őrök egy másik helyiségben mindent jól láttak a monitorokon. Azonnal riadóztatták a bejáratnál strázsáló három sast, akik szélesre széttárva nagy szárnyukat jöttek is villámgyorsan.

— Mit csináltok, ebadta kölykei? — förmedtek rájuk a sasok. — Ki fizeti ki ezt a sok magos csokit, amit felfaltatok?

A rigófiókák, amikor meglátták a biztonsági őröket nagyon meglepődtek. Némelyikük még el is sírta magát.

— Miért, sas bácsi, ezt ki kell fizetni? Azt hittük, ez azért van itt, hogy a gyerekek megegyék.

A biztonsági őrök elnevették magukat, de hogy fenntartsák a tekintélyüket, szigorúan ráripakodtak a kicsi rigókra:

— Szedtevette-teremtette, rossz kölykei, ez nem ingyen van! Tessék kifizetni azokat a csokikat, amelyeket elfogyasztottatok. Ha nem tudtok fizetni, elviszünk bennetek.

Nem kellett ennél több, az összes rigófiókánál eltörött a mécses. Kétségbeesve keresték édesanyjukat.

─ Édesanyánk, hol vagy? A sas bácsik el akarnak vinni bennünket.

Már nagyon bánták, hogy nem fogadták meg a tanácsát. Nem is gondolták, hogy ez is rendetlenségnek számít, és ilyen nagy bajba kerülnek. Jobb lett volna nem elcsavarogni, és ott megvárni édesanyjukat, ahol hagyta őket. Bizonyára ő is keresi kicsinyeit.

Így is volt. Rigóanyuka ijedten látta, hogy fiókái eltűntek és se hírük, se hamvuk. Még csak elképzelni sem tudta, hol lehetnek.

De egy anyai szív mindig megérzi, ha gyermekei bajban vannak. Ösztönösen a csoki részleg felé vette az útját. Hamarosan meglátta a kis gézengúzokat a biztonsági őrök gyűrűjében. Mindegyikük a könnyét hullatta és keservesen sírt. Előttük a földön a rengeteg magos csokipapír, amelyből kiették a finomságot.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel rigóanyuka. — Mit tettetek, kicsikéim?

A rigófiókák a sírástól alig bírtak megszólalni.

— Édesanyánk, azt hittük, ez itt azért van, hogy megegyük.

— De előbb ki kell fizetni — mondta mérgesen az egyik biztonsági őr. — Remélem, asszonyom, rendezi a számlát.

— Természetesen, uram, kifizetem. Nem fogjuk megkárosítani az üzletet.

A sas biztonsági őrök megnyugodtak, és rigóanyukát a pénztárhoz kísérték. Mindaddig ott voltak, míg a számla ki lett egyenlítve.

A fiókák anyja egy nagyot sóhajtott, és csemetéivel kiballagott a boltból.

Talán más anyuka kiabált volna gyermekivel, amiért ilyen kellemetlenséget okoztak, de ő leült egy közelben lévő padra gyermekeivel, majd szépen, érthetően elmagyarázta nekik, hogy ilyet miért nem szabad tenni, hogy a boltokban semmi nincs ingyen, hiszen ők is vásárolni jöttek. Megígértette a kicsi rigókkal, legközelebb, ha közösen mennek bármilyen boltba, akkor ez mindig eszükbe fog jutni.

A rigófiókák betartották ígéretüket, és soha többé nem tettek ilyet.

 

 

Mese

Királyfi kicsi táltos paripája

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy öreg király a feleségével, nagy boldogságban. Mindenük megvolt. A szép, kacsalábon forgó várban kilencvenkilenc szolga leste minden óhajukat és kívánságukat.

Már azt hitték sohasem születik gyermekük, amikor egyik nyári nap, estefelé finom vadkörtét eszegetve, az utolsó körtemagból kiugrott egy szőke fiúcska.

— Megjöttem, édesapám! Megjöttem, édesanyám! — kurjantotta el magát harsányan. — Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azonnal hozassanak nekem valami harapnivalót, mert ha nem, biz’ Isten visszabújok a körtemagba.

Nosza, a király mindjárt megparancsolta a kilencvenkilenc szolgának, hogy rakják teli ennivalóval, innivalóval az asztalt. Ne spóroljanak a finomságokkal, elvégre megjött a fiúk.

Hamarosan olyan nagy sürgés-forgás lett a várban, hogy a világ nem látott ilyet. Egykettőre roskadásig telerakták a hatalmas asztalt húsokkal, kolbászokkal, sonkával, de az olyan rengeteg volt, hogy egy regiment katonának elég lett volna. Nem csak ezek csordították ott az ember nyálát, hanem csodálatos torták, sütemények is garmadában várták, hogy a királyfi megegye őket. Akkor még meg sem említettem a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.

A királyfi nem mondhatta, hogy fukarok az ételek terén. Elégedetten végignézett az asztalon, majd nekilátott enni.

Apja azt hitte, pár falat után eltelik a fia, de csalódnia kellett. Alighogy leült a sok finomság mellé, már el is tüntette azokat az utolsó morzsáig a bendőjében. Még a vár egereinek sem hagyott belőle, pedig máskor egy bőséges lakoma után tele volt az asztal alja mindenféle ennivaló maradványával.

— Jóllaktál, fiam? — kérdezte a király.

— Sajnos nem, édesapám. A fél fogamra sem volt elegendő. Még szívesen ennék valamit, ha lenne.

A király újból kiadta a parancsot, hogy hozzanak ennivalót az asztalra. Másodszorra talán még jobban megrakták azt, mint előbb. A királyfi ezt is eltűntette egy szempillanat alatt, s kért még.

Szerencsére a király éléskamrájában volt bőven étel, ital. Így újból telerakhatták a szolgák az asztalt.

Amikor harmadszorra is végzett az evéssel és ivással, apjához fordult, majd mondta neki:

— Édesapám, most pedig kérek egy táltos paripát, amivel elmegyek feleséget keresni magamnak.

— Jaj, fiam, máris itt hagysz bennünket? Hiszen csak imént jöttél hozzánk, és még nem is gyönyörködhettünk benned.

A király hiába kérlelte a fiát, az nem engedett az elhatározásából. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki táltos paripa kell, de abból is a legjobb.

A lovász bevezette a király aranytéglából épített istállójába, ahol szebbnél szebb paripák voltak.

A királyfi sokáig válogatott közöttük, de egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami hibát.

Végül dolga végezetlenül ment kifelé az istállóból. A kijárat mellett, félre egy sötét zugban állt egy gebe. Olyan siralmas állapotban volt, hogy aki meglátta, annak elment a kedve a lovaglástól.

Sovány oldalán minden bordája kilátszott, szőre hullott, és amikor egy gyenge fuvallat végigszaladt az istállón, szegény gebe reszketett, mint egy nyárfalevél. De ez még mind semmi ahhoz, hogy termete eltörpült a többiek között. Talán még egy gyermek sem ült volna fel a hátára, olyan kicsi volt.

A gebe váratlanul megszólította a királyfit:

— Királyfi, engem válassz! Nem bánod meg.

— Kicsi lovacska, ne beszélj butaságokat, ha rád ülnék, akkor mindjárt kilehelnéd a lelkedet. Nem vagy te jó hátaslónak. Örülj, hogy élhetsz, és minden nap kapsz abrakot! — mondta sajnálkozva a királyfi.

A kicsi lovacska nem hagyta annyiba. Addig-addig beszélt, míg ráállt a királyfi, hogy tegyen vele egy próbát.

— Legyen meg az utolsó kívánságod — vezette ki az istállóból a lovacskát.

— Ameddig ki nem érünk a várból, nehogy megpróbálj felülni a hátamra! — súgta halkan az állat a királyfinak, aki nem értette, hogy miért kéri ezt tőle.

Ezt a kérését is teljesítette. Szép lassan kiballagtak a várból. Szülei nagyon csodálkoztak, amikor meglátták a trónterem ablakából, hogy egyetlen gyermekük, milyen gebét választott. Tán még arra is gondoltak, hogy szegénykének nincs meg mind a négy kereke. Ennek ellenére hagyták, hogy jó messzire menjenek a vártól. Amikor már senki sem látta őket a lovacska újból megszólalt:

— Most pedig húzd meg jó erősen, háromszor a farkamat.

A királyfi meghúzta a lovacska farkát.

Lássatok csodát, amint ez megtörtént, hirtelen a kicsi gebéből olyan táltos paripa lett, hogy gazdájának elállt minden szava. A csodálkozástól alig bírt megszólalni.

A ló szemei gyémántként csillogtak, s torkából tűz csapott elő. A világon senkinek nem volt olyan lova, mint az övé.

— Most már felpattanhatsz a hátamra — mondta. — Elviszlek a világ legszebb, legjobb lányához, akit, ha majd feleségül veszel, boldogan élhettek, míg meg nem haltok.

A királyfi azt hitte, ezek után a tündérkirály várába repíti a táltos paripa, ahol annyi széplány van, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Türelmetlenül várta, mikor kanyarodnak a Tündérország felé vezető útra. De táltos paripája messze elkerülte azt, s végül egy szegényes ház előtt álltak meg.

— Lovacskám, eltévesztetted az útirányt — mondta a paripának. — Hol itt a szép lány, a feleségnek való?

— Menj be, és meglátod!

A királyfi leugrott a paripa hátáról, és elindult be a házba.

Odabent, a kemence mellett egy vénséges öregasszonyt talált, aki könnyeit hullatva itatta az egereket.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően a ház lakóját. — Miért sír? Tán nem jutott kenderföld, kegyednek, azért ez a nagy búslakodás?

Az öregasszony felemelte könnyes szemét a királyfira, majd szomorúan mondta:

— Bárcsak ezért sírnék. De ennél sokkal nagyobb a bánatom. Elveszítettem a hajcsatom.

— Ki látott ilyet — nevette el magát a királyfi —, el kell menni a heti vásárba, ott lehet venni egy másikat.

— Könnyű ezt mondani. Nem akármilyen hajcsat volt az enyém. Varázsereje volt annak. Mit meg nem adnék érte, ha valaki megtalálná. Talán még feleségül is mennék hozzá…

Ezt már a királyfi nem bírta nevetés nélkül. Annyira kellett nevetnie, hogy kiszaladt a házból, és hahotázva mondta a táltos paripának:

— Odabent van egy bolond öregasszony, aki elveszítette a hajcsatját. Azt mondta, feleségül megy ahhoz, aki megtalálja.

A táltos paripa nem lepődött meg azon, amit hallott.

— Nosza, édes gazdám, ne habozz! Indulj azonnal megkeresni a hajcsatot!

— Bolond vagyok én? — kérdezte most már mérgesen a királyfi. — Még hogy egy ilyen vénség legyen a feleségem. Azonnal vigyél oda, ahol szépséges leányzók vannak, hogy tudjak belőlük feleséget választani!

— Dehogy viszlek — dobbantott egy nagyot patájával a paripa. — Most visszamész és megkeresed a hajcsatot!

Ahogy ezt kimondta, torkából hatalmas lángnyelv csapott a királyfi felé, amitől az úgy megijedt, hogy minden ellenkezés nélkül visszament a házba.

— Öreganyám, hol veszítette el azt a hajcsatot? — kérdezte a királyfi. — Segítek megkeresni.

— Hálás leszek, ha megtalálod. Feleségül megyek hozzád. A hálószobában voltam, amikor elveszett. Ott van egy mély kút. Vizet akartam húzni, s talán akkor esett ki a hajamból. Bizonyára belepottyant a kútba.

A királyfi előbb mindent felforgatott a hálószobában, de nem lelte a hajcsatot. Kénytelen volt leereszkedni a mély kútba, ami olyan mély volt három napjába tellett, mire leért az aljába. Legnagyobb meglepetésére víz helyett egy nagy tölgyfa ajtót talált, ami mögül furcsa hangokat hallott.

Valószínűleg nem tudjátok kitalálni hová vezetett az ajtó. Itt lehetett bemenni a pokolba. Maguk az ördögfiókák hancúroztak odabent.

Lett nagy kiabálás, amikor meglátták királyfit. Azonnal rohantak a főördöghöz és kezükkel hadonászva elmagyarázták, hogy egy idegen tette be a lábát a birodalmukba.

A főördög iszonyatos haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a nem várt látogatóról.

— Ezer pokol kénköves tüze! — ordította mérgesen. — Hozzátok elém! Letépem minden körmét! Forró katlanba dugom és elevenen megégetem. Senkinek sincs joga engedélyem nélkül idejönni.

Mindjárt ördögök százai ugrottak, teljesíteni a főördög parancsát.

A királyfi először azt hitte fogadóbizottság érkezik tiszteletére. De hamar ki kellett ábrándulnia. Az ördögök megragadták a grabancát, majd vihogva, minden rondát mondva rá, a főördög elé vitték.

Nagy bajban volt a királyfi. Nem sok esélyét látta, hogy megmenekülhet a forró katlantól. Hiábavaló lett volna a könyörgés, ilyennel az ördögöket nem lehetett meghatni. Sőt ez még csak még jobban feltüzelte őket.

Mégis valamit ki kell találni, hogy megmeneküljön. Legalább a lovacska itt lehetne. Bizonyára most az öreganyó kertjében vígan legeli a selymes füvet.

A főördög pöffeszkedve ült a trónján.

— Hogy merészkedtél idejönni? — kérdezte.

A királyfi hegyiről tövire elmesélte mi járatban van. Miért szállt alá a kútba.

— Szeretném megtalálni öreganyó hajcsatját. Állítólag beleesett a kútba. Ördöguram, nem látta-e az öreganyó hajcsatját?

— De bizony láttam. Megtalálta a legidősebb fiam. Odaadta anyjának, és most az ott díszeleg a hajában — mondta a főördög. Kicsit meglepődött a királyfi bátorságán, hogy ilyet mer kérdezni. — Ugye tudod, hogy meg kell, hogy égesselek, amiért engedélyem nélkül lejöttél a birodalmamba. De tetszik a bátorságod. Ha három napra beállsz közénk ördögnek, megkegyelmezek életednek. Ezenkívül visszakapod az öreganyó hajcsatját is.

— Mi lesz a feladatom? — kérdezte a királyfi.

— Emberek lelkét kell pokolba szállítanod. Minden nap legalább hét lelket.

Ez nem nagyon tetszett a királyfinak. Nem akarta, hogy jóemberek lelke elkárhozzon általa.

Ennek ellenére sajnos el kellett fogadnia a főördög ajánlatát. Belecsapott az ördög nagy tappancs markába, és elindult lelkeket hozni a pokolba.

Ehhez a munkához fel kellett mennie a fenti világba. Egyenesen a lovacskájához ment, s mondta neki:

— Nyakig vagyok a bajban, lovacskám — panaszolta neki szomorúan. — Három napra be kellett állnom ördögnek és emberek lelkét kell a pokolba szállítanom. Ha nem teszem meg, akkor a főördög elevenen megégettet a forró katlanban. Most légy okos, mit tegyek? Nem szeretném sok jó ember lelkét a pokol izzó tűzébe hajítani. Minden nap hét lelket kell vinnem a főördögnek.

A lovacskát nem lepték meg a hallottak. Vidáman legelt tovább, mintha mi sem történt volna.

— Te rám sem figyelsz — kiáltotta mérgesen a királyfi. — Már nagyon bánom, hogy hallgattam szavadra.

— Nem kell mindjárt megijedni. Mindenre van megoldás — mondta nyugodtan a lovacska. — Itt vagyok én. Vidd le elsőnek az én lelkemet a főördögnek.

— De hiszen te ló vagy. A főördögnek jó emberek lelke kell. Mindjárt kiderülne a turpiság.

— Ettől nem kell félned — mondta a lovacska. — Vedd ki a lelkem, és irány lefelé a pokolba.

— Jaj, ezt nem akarom — kiáltott fel a királyfi. — Ha ezt megteszem, te elpusztulsz.

— Ezzel most ne foglalkozz! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon. — Mindent tegyél úgy, ahogy tanácsolom! Amikor leviszed lelkemet a pokolba, kérd meg a főördögöt, hogy szeretnéd megtekinteni a hajcsatot, mielőtt újból elindulsz a lelkekért! Ez nem mindennapi hajdísz. Jól jegyezd meg! A hajcsatnak varázsereje van. Amikor majd a kezedben fogod, mondd jó hangosan háromszor: csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Parancsold meg neki, hogy vigyen fel bennünket a felszínre azonnal, és zárja be jól a pokol összes ajtaját és kapuját, mindörökre hogy az ördögök ne tudjanak kiszökni rajtuk. A többit majd meglátod, mi fog történni.

A királyfi kicsit furcsállta, amit a lovacska mondott, de mivelhogy nem volt más választása szót fogadott neki.

A főördög nagyon elégedett volt, amikor meglátta, hogy az újdonsült ördöge ilyen hamar már hozott is egy lelket. Mindjárt ki is adta a parancsot, vigyék az elkárhozott lelket a közelben fortyogó forró üstbe, de a királyfi kérése megállította:

— Fenséges ördöguram — kezdte. — Még mielőtt visszamennék a felszínre újabb lelkekért, kérlek, mutasd meg a hajcsatot! Szeretném kezembe venni, gyönyörködni benne. Azt mondják csodás dísze a fejnek.

— Úgy bizony — helyeselt a főördög. — Én is szívesen gyönyörködöm benne. A kezedbe adom, de csak egy pillanatra.

Nem is kell több időre. Elegendő lesz ennyi is, hogy varázsoljak vele — gondolta a királyfi.

Amint kezébe fogta a hajcsatot, mindjárt mondani kezdte a varázsszót: „Csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Vigyél fel engem és lovacskám lelkét a felszínre! Zárd be jól a pokol minden kapuját mindörökre!”

Még mielőtt a főördög tenni tudott volna valamit, a királyfi és a lovacskája lelke el is tűnt a szeme elől. Ripsz-ropsz egy szempillanat alatt az öreganyó kertjében találták magukat. Az ördögök rohantak a kapukhoz, hogy utolérjék a királyfit, de azok zárva voltak, jó erősen. Soha többé nem tudták kinyitni.

Ellenben hiba történt a varázsszó elmondásakor. A királyfi kifelejtette belőle az ajtókat. Azokon az ördögök kisétálhattak kedvük szerint, de egy nap csak egy ördög léphetett ki rajta. Ez így volt megírva az ottani törvényben. Amelyik ördög ezt nem tartotta be, abból denevér lett, és élete végéig röpködnie kellett estétől reggelig.

Amint az ördögök észrevették, hogy az ajtók nyitva vannak, megfeledkezve a törvényről mind egyszerre kitódult rajtuk, hogy utolérjék a királyfit. De amint, ahogy már mondtam, az összes denevérré változott. A főördög egyedül maradt a pokolban. Egy ideig senkinek sem kellett tartania attól, hogy az ördög elviszi a lelkét.

A királyfi megkönnyebbülten látta, hogy megmenekültek. A hajcsat is megkerült. Boldogan vitte az öreganyónak.

Már az ajtóban hangosan elkiáltotta magát:

— Öreganyám, megtaláltam a hajcsatot.

Belépve a házba, majdnem elájult a meglepetéstől. Az öreganyóból egy szépséges leányzó lett. Olyan szép volt, hogy a Napba lehetett nézni, de aki reá tekintett, az megvakult a szépségétől. A királyfi is igen csak hunyorgott, amikor megpillantotta.

— Hol van az öreganyó? — kérdezte és már fordulni akart kifelé, hogy megkeresse. Mire a szépséges lány így szólt:

— Én vagyok az öreganyó, akit keresel. Köszönöm, hogy visszahoztad a hajcsatomat. Ellopták az ördögök és vele együtt a fiatalságomat is. Meglett a hajcsat és újból fiatal lettem. Ameddig csak élek mindig hálás leszek neked.

A királyfi nem tudta levenni a szemét a lányról annyira tetszett neki. Valósággal megigézte. Azonmód olyan szerelmes lett belé, mint a nagyágyú. Nem érdekelte más. Elhatározta, hogy feleségül veszi.

— Szépséges leányzó, leszel-e a feleségem? — kérdezte. — Sok vidéket bejártam, de ilyen szép leányt nem láttam, mint te vagy. Addig nem nyugszom, amíg nem leszel a párom.

A lány elmosolyodott. Nem kellett sokáig kérlelni, de azért megkérdezte:

— Ugye nem a varázshajcsatom miatt lettél belém szerelmes? Tudod, tőle bármit kérsz, az teljesül.

— Hogyne tudnám — válaszolta büszkén a királyfi. — Hiszen általa kerültem vissza a pokolból. De esküszöm, hajcsat nélkül is nagyon szeretlek. Hogy bebizonyítsam őszinte szerelmemet, add csak ide azt a hajcsatot!

A mit sem sejtő lány a királyfi kezébe adta, aki azonnal a kúthoz lépett és belehajította.

— Mit tettél? — sikított ijedten a lány. — Ezzel bármit elérhettünk volna. A hajcsat minden kívánságot teljesít, csak tudni kell a varázsszót.  Attól a perctől fogva, hogy beledobtad a kútba, mi is halandók lettünk és megöregszünk.

— Sebaj, drágaságom — nevette el magát a királyfi. — Ha te velem vagy, nekem sincs szükségem semmi másra. Nem félek a haláltól. Különben édesapám olyan gazdag, hogy életünk végéig lesz, mit a tejbe aprítani. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Most pedig menjünk a lovacskámhoz, aki egykettőre hazarepít bennünket a királyi várba.

Kéz a kézben elindultak a kertbe a lovacskához. De az nem volt a szokott helyén. Egyszerűen eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Mindenhol keresték. Gyalogszerrel bizony sokáig tartott volna visszaérni a várba. Kapkodhatták volna a lábukat, ha lakodalom kezdetéig haza akartak volna érni.

Ki tudja meddig keresték a lovacskát. Már esteledett, amikor szinte a semmiből egyszer csak előkerült.

— Hol voltál? — kérdezte mérgesen a királyfi. — Megtaláltam az életem párját, szeretném minél előbb bemutatni szüleimnek. Vigyél minket villámgyorsan a várba!

— Meglásd, egy pillanat alatt ott leszünk!

Így is lett. Alighogy felültek a lovacska hátára, már meg is érkeztek.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan üdvözölte a királyfi szépséges menyasszonyát.

A nagy boldogság közepette a lovacska félrehívta a királyfit, majd a fülébe súgta.

— Mialatt kerestetek, leugrottam a kútba, s visszahoztam a hajcsatot. Ne szólj senkinek! Tedd el jól, hátha valamikor még szükség lehet rá! Különben, ameddig ez a hajcsat nálatok van, soha nem fogtok megöregedni.

A királyfi megfogadta a lovacska tanácsát. A hajcsatot elrejtette a vár legmagasabb tornyában egy olyan rejtekhelyre, amiről csak ő tudott. Amikor ezzel megvolt, csatlakozott boldog szüleihez és szépséges arájához.

Mint, ahogy mondta, három hétre rá megtartották a lakodalmat. Olyan nagy lagzit csaptak, hogy aki csak élt és mozgott, az mind hivatalos volt.

A lovacska annyi abrakot ehetett, amennyit csak akart. Ezentúl az istállóban ő kapta a legjobb helyet. A lovászok nem értették, mi ez a nagy kegy. A királyfi miért szeret ennyire egy gebét. De ezt nem is kellett tudniuk. Elég, ha gazdája tudta, más meg hadd törje rajta a fejét.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Mese

A barátság ereje

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az igazi barát az életét is feláldozza

 

 

Gyermekkoromban magányosan teltek a napjaim. Már fiatalon át kellett élnem a magány fájdalmát. Az iskolában mindig csúfoltak, mert szemüveges voltam. És volt, amikor meg is vertek az utcán a fiúk. Ezért sokszor sírva mentem haza. Emiatt a tanulás is nehezen ment, mindig rossz jegyeket kaptam. Testvérem nem volt, ezért otthon sokat unatkoztam. Szüleim látták, hogy szomorú vagyok, de nem tudták, hogy hogyan segítsenek. Az egyik nap az iskolából haza menve nagy meglepetéssel vártak, egy kiskutyát hoztak nekem, hogy ne legyek olyan szomorú. Nagyon megörültem neki.

— Végre nekem is van barátom! — kiáltottam fel. Azonnal megszerettem, s elneveztem Morzsinak, ettől kezdve minden nap együtt játszottunk. A szüleim is észrevették rajtam a változást, és a jegyeim is jobbak lettek. A kutyám feltétel nélkül szeretett, nem kereste bennem a hibákat, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Morzsi mindig megugatta azokat, akik a házunk előtt menve csúfolni akartak. Jó érzés volt látni, hogy olyan barátom van, aki megvéd. Bátran sétáltam vele az utcán, és a parkban, mert már nem mertek csúfolni.

Egyszer egy nap az erdőbe mentünk kirándulni. Velünk szembe jöttek azok a fiúk, akik sokszor meg szoktak verni. Botok voltak a kezükben. Nagyon féltem, most mi lesz? Azt kiabálták, hogy;

— Most megkapod a magadét, hiába van veled a kutyád, nem félünk tőle!

Megpróbáltak megütni, de Morzsikám, az egyetlen igaz barátom közénk állt, hogy megvédjen és hősiesen nekiment a támadóknak, ezért a őt kezdték ütni. Kiabáltam:

— Hagyjátok abba! Ne bántsátok!

Én megmenekültem az ütésektől, de Morzsikám megsebesült, és féltem, hogy nem éli túl. Sírva rohantam haza, kezemben a kutyámmal. Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, hogy kórházba kell vinni, mert nagyon súlyos az állapota. Azonnal el is vittük, meg is műtötték. Bementem hozzá. Nagyon fájt így látni, és mind miattam történt, Morzsi értem kockáztatta az életét. Ha nem mentem volna az erdőbe, akkor nem történt volna baj. Beszéltem hozzá, mondtam neki;

— Ne hagyj itt, gyógyulj meg.

A hangomra felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Nagyon boldog voltam. Örültem, hogy él és felismerte a hangom. Minden nap ott voltam nála. Egyre jobban lett és hamar felépült. Az orvosok csodálkoztak a gyors felépülésen.

Én csak annyit mondtam; — A barátságunk ereje segített neki meggyógyulni. S végre hazavihettem a barátom, akire számíthatok minden napon.

 

Mese

A szeretet ereje

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }mese

 

Mimi vagyok, egy méhcsalád boldog tagja. A családom sokat dolgozik, gyűjtik a különböző virágok porait, nektárját, hogy finom mézet készítsenek belőle. A vágyam az, hogy olyan kitartó, szorgalmas legyek, mint a társaim. Ezért korán elkísértem őket nektárt gyűjteni. A testvéreimmel együtt élveztük a sok színű, jó illatú virágokat. Azokra a virágokra szálltunk, amelyek a legszebbek voltak, de egy idő után a szorgalmas társainkból sokan megbetegedtek, és nem gyűjtöttek több virágport. A testvéreimmel nagyon megijedtünk. Nem tudtuk, hogy mi történt.

Egyszer csak megkérdezte a méhkirálynő, hogy milyen virágport gyűjtöttünk.

Vidáman meséltük el, hogy a legszebb színű és legjobb illatú virág porait gyűjtöttük. Dicséretet vártunk, de nagyon meglepődtünk attól, amit hallottunk. Azt mondta a méhkirálynő, hogy soha ne a külső alapján döntsünk. Van, amikor a legszebbnek tűnő a legrosszabb. Nagyon megijedtem. Most mi lesz a családunkkal?

A királynő azt mondta, hogy van egy virág, amelynek a porából gyógyító teát lehet készíteni, de nagyon messze innét, és ha lemegy a Nap, akkor becsukja a szirmait, és csak másnap nyílik ki újra, amikor a Nap feljön, de akkor már késő lesz. Ezért azonnal elindultunk a testvéreimmel.

Ismeretlen helyeken repültünk az erdő közepén. Egyszer csak körülnéztem és észrevettem, hogy elvesztettük egymást. Féltem és nagyon elfáradtam, ezért rászálltam egy virágra, hogy megpihenjek. Úgy éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább. Eszembe jutottak a társaim, a finom illatú nektár. Urrá lett rajtam az aggodalom. Nem akarom elveszíteni a családom! Ez erőt adott, hogy tovább repüljek.

Kiértem az erdőből és megláttam a testvéreimet. Nagyon megörültünk egymásnak, de sietnünk kellett, mert a Nap már nagyon alacsonyan járt. Egy gyönyörű virágos rét felett kellett átrepülnünk. Odaértünk a hegyhez, amelynek a tetején megláttuk azt a virágot. Szép sárga volt, akár a Nap. Elérhetetlennek tűnt, olyan magasan volt, de a betegeinkre gondolva erőt vettünk magunkon és emelkedtünk felfelé. Félúton nagyon kimerültünk, de az idő sürgetett. Minden erőnket beleadva felértünk a hegycsúcsra, a virághoz, de elkéstünk, lement a Nap és a virág szirmai összezárultak. Mindannyian elkezdtünk sírni. A könnyeink ráhullottak a szirmokra, amelyek nagy csodálkozásunkra kinyíltak.

Nem tétováztunk, gyorsan összegyűjtöttünk annyi port, amennyit elbírtunk. A visszavezető út még nehezebbé vált a nagy teher miatt, de nem adhattuk fel, hogy a családunk meggyógyuljon. Többször is pihennünk kellett, míg hazaértünk. A porból teát készítettünk, amit együtt elfogyasztottunk. Nagy örömünkre mindenki meggyógyult a teának köszönhetően.

Nagyon sokat tanultam ebből az esetből.

Nem szabad a külsőből ítélni.

A szeretet erőt ad a lehetetlennek tűnő esetekben is.

 

Mese

Az újjászületés csodája

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Zsongott a kert, a rét, az erdő.
Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe.

 

 

Tavaszodott. A ficánkoló szellő megkergette az égen legelésző felhőket, és friss földillattal szórta be a levegőt. Kinevetett a nap, sugarai erőre kapva felmelegítették a télbe dermedt világot. Reccsent a jég, roppant a hó, hajszálvékony erecskékben futott a víz a lejtőkön. A gazdák vékony árkokban eregették a hólevet a sáncok felé, szaporábban csöpögtek a jégcsapok, s a házak tetejéről harsányan csordult csatornákba a víz. A távoli dombok barnává, majd zölddé váltak, itt-ott hóvirág ringatta csengőjét, rojtosodni kezdett a lomb, s ébresztőt fújt a rigó. Zsongott a kert, a rét, az erdő.

Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe. 

A házban vanília illata kúszott, készülődtek a Feltámadásra. Petinek locsolóverset tanított az édesanyja. 

„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál, 

Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál. 

Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,

Bárány húzta rengő kocsin mindjárt ide szálltam. 

Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom, 

Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!” 

A bárány húzta rengő kocsi tetszett a kisfiúnak, így a versike hamar beszökött a fejébe. Apjától egy kis üveg kölnit kapott. 

— Locsolni megyünk holnap a kislányokhoz, elmondod a verset, és egy kis rózsavízzel megöntözzük őket. 

— Miért? — csodálkozott Peti.

— Hogy szépek legyenek, mint a virágok, és ne hervadjanak el. 

Testvére, Katika is menni akart, a verset is tudta már.

— Nem lehet, te itthon várod anyával a locsolókat, süteményt és piros tojást adsz cserébe. Másképp nem nősz nagyra, nem leszel szép virágszál.

Anyja pajkosan nézett elkerekedett szemű kislányára.

— A mi tojásaink nem pirosak! — nyafogott tovább Katika.

— A nyulacskák befestik, holnapra elhozzák a kertünkbe.

Aztán két kis kosarat vett elő.

— Ezekbe reggel összeszedjük a színes tojásokat — mosolyogta.

Ajándékok kerültek elő a szekrényből. Világoskék, masnis ruhácska csatos fehér cipővel kislányának, fehér ing, sötét nadrág Petinek. Nagy volt az öröm! Katika azonnal beleöltözött, illegette magát a tükör előtt. Testvére a kölnis üveget babrálta, szagolgatta kíváncsian.

 Izgatott kérdéseiknek a leszálló est vetett véget.

 Még homályban tapogatózott a reggel, mikor kipattantak az ágyból, türelmetlenül kapkodva magukra a ruhát. Kosaraikkal a kezükben indultak a kertbe anyával, apával.

Galambok búgása, madarak trillája kísérte őket. Lábuk alá zöld fű simult, bársonyfák, fodros bokrok lebbentek a langyos szélben.

— Nincs piros tojás! — rémüldözött Katika.

Ám apjuk mozgolódást látott a bokorban.

— Nyuszi van ott, szaladjatok! 

Valóban ott színesedtek a tojások! Fától fáig szaladva gyűjtötték össze a nyulak ajándékát. Egy-kettőre megteltek a kosarak.

Örömük boldog kacajban csendült, arcukat bíborba öltöztette a húsvéti csoda izgalma, s az éppen felkelő Nap.

 

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai (folytatás)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Egyből megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt.

 

Egy hatalmas jégkunyhó közepén, jégcsúszdák labirintusán át repültek a hercegek a saját szépséges sorsuk felé. Volt, aki a kék, volt, aki a sárga, volt, aki a vörös és volt, aki a fehér, csillanó fények sodrába került. Tiszta vizű tó, tenger, óceán, patak állt mindegyik színvilág tövében.

         A kis hercegnő a kék vizű tenger partján várta barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett.

         A Fekete Fény irigyen figyelte az éjszakai eseményeket. Annyi gonoszságot eltervezett, és még semmi sem sikerült. Huszonhárom veszedelmes ordastól megmenekült a kis hercegnő. Hajtók nélkül maradt a kis királylány hintaja és mégsem lett semmi baja. Ez a tizenkét tündérherceg eddig minden tervét keresztülhúzta. Egyre zöldebb, igazi méregzöld lett az északi Fekete Fény.

         Bajban volta, tudták. A jégcsúszdák labirintusa elszakította őket egymástól. Van, aki a tóhoz került, van, aki a tengerhez, az óceánhoz, és van, aki a patakhoz. Nem tudhatták, hogy hol vannak a többiek, csak azt, hogy újra találkozniuk kell. Soha többé nem szabad elszakadniuk egymástól.

         Sárkánybarát mindenkin segíteni akart. Hányszor megmosolyogták ezért a többiek. Most bizonyíthat! Igenis, a szeretet és az önzetlen segítség erejében bízni kell!

         A sirályokat hívta segítségül:

         – Drága barátaim! Segítsetek! Tizenkét tündérherceg veszítette el egymást, és így nagyon gyengék lettünk. Én is közéjük tartozom. Segítsetek! A kis hercegnő és a kis királylány is velünk volt. Biztosan ők is a segítségetekre szorulnak.

– Jégvirág? Aranyfény? – sikoltották kétségbeesve a sirályok.– Honnan ismered őket?

         Sárkánybarát mindent töviről–hegyire elmesélt, ami az elmúlt két éjszaka történt velük. A sirályok, miután megismertek minden apró részletet, rögtön munkához láttak. Tudták, kihez kell fordulniuk, hogy a dolgok békésen elrendeződjenek. Értesíteni kell a felhők között Csillagfényt, Jégvirág és Aranyfény édesanyját.

– Jégvirág! Aranyfény! – üvöltötte tajtékozva a két lány apja, mikor hírét vette, hogy lányait álmaikban megmenekítették.

         Mennyi munkája volt abban, hogy ne halljon hírt többé felőlük. Úgy látszik, mindhiába. Dühödten tartott a tengerpartra. Hallani akarta a cápák beszámolóját, milyen kifogásokat találnak, milyen hibákat vétettek?

A cápák sokáig hang nélkül, ide–oda cikázva a sekély tengervízben úszkáltak. Féltek a találkozástól. Semmi sem sikerült az előző két éjjel, pedig mindent elkövettek, hogy Jégvirág és Aranyfény a homályba merüljenek. A céljuk az volt, hogy a király elégedett legyen, s amikor a mostoha lányai végleg eltűntek, majd mindenki hipp–hopp elfelejti őket.

A terv nem sikerült. Ezért féltek a találkozástól, tudták, hogy bosszút áll rajtuk.

– Nem tudom, hol voltatok, mikor szükségem lett volna rátok – mondta a király dühödtében felfuvalkodva. – Két éjszaka töröm magam, hogy mostoha lányaim a feledés homályába merüljenek, de a tizenkét tündérherceg keresztülhúzta számításaimat. Most viszont ők is a kelepcémbe kerültek: a kis hercegnő a kék vizű tenger partján várja barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett. Egyszóval mindent tudott mindenkiről.

         Csak róla nem tudta senki, miért haragszik lányaira. A Fekete Fény tündére bolondította el az eszét. Ő hitette el vele, hogy a lányai mostohák. Szegény Csillagfény, a lányok elfeledett édesanyja, mindent elkövetett, ami hatalmában állt, hogy drága lányait és megkeseredett férjét megmentse.

         Most is ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Azonnal megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt. Megtelt szíve melegséggel, mióta a fellegekben kell élnie, nem érzett ilyet. Már tudta, mi a teendője. Meg kell találnia a harag forrását, ha törik, ha szakad. A Fekete Fény tündére el kell, hogy veszítse hatalmát férje felett.

         Látta, amint közeledő lányai éppen ölelésre emelték karjukat. Bíbort és Sárkánybarátot ölelték át boldogan. Kezdett megnyugodni, hogy nem kell tovább aggódnia.

         Felhőfény, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Bajnok, Gőgös és Maraton tündérhercegek a sárga tónál és a vörös óceánnál tanakodtak. Hol lehet két fivérük?

         Az önfejű cápák csak erre vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb beúsznak a tengerbe a hercegek. Akkor biztosan lecsaphatnak rájuk.– Tízen vannak, nem tizenketten – állapították meg úszás közben a cápák.

         Csillagfény átlátva a cápák sunyi támadásának tervét, nyomban cselekedett. Felhőcskéjéből kicsippentett tíz vakító labdacsot és ledobta a hercegeknek. Ahogy elkapták ezeket a hercegek, teljes alakjuk vakított a napsütésben. A cápák teljesen megzavarodtak, nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak. Szégyenszemre elmenekültek. Csak úgy, mint a Fekete Fény tündére. Nem állhatta a ragyogást, ilyenkor minden ereje elszállt. Tudta, itt ő nem nyerhet. Örökre elveszíti a király feletti hatalmát.

         A tündérhercegek boldogan szemlélték az eseményeket. Mióta a vakító labdacs a kezükbe került, már ők is látták a felhőcskén álldogáló gyönyörű tündért, Csillagfényt. Bíbor és Sárkánybarát boldogan ölelték át Jégvirágot és Aranyfényt. Fivéreik megmenekülését, a cápák zavarodott szégyenletes megfutamodását ujjongva figyelték.

         Ekkor tajtékozva megjelent a király: – Hol vannak a cápáim? Hol van Fekete Fény? Mindenki cserbenhagyott?

         Jégvirág és Aranyfény erőt merítve Bíbor és Sárkánybarát öleléséből, csendesen megszólaltak: – Édesapánk, mit vétettünk mi ellened?

– Az ordasok közé vetettél volna? – zokogta Jégvirág.

– Hagytad volna, hogy a hintóba leljem halálomat? – ölelte át nővérét Aranyfény.

Az apa zavarodottan motyogta:

 – Én csak azt kívántam, hogy a feledés homályába merüljetek. Soha többet ne halljam, hogy a mostoháim vagytok.

         Ekkor a vakító felhőcske leereszkedett. Összegyűjtve 10 kis labdacsát lebegett, alig a föld felett. Odaúszott először a lányokhoz. Megölelte lányait, aztán tovább úszott a felhő és megcsókolta férjét.

Mintegy varázsütésre az apa szemük láttára átváltozott. Fekete, szőrös gúnyáját, fehér palást váltotta le. Fekete loboncai hófehér tincsekké alakultak. Hófehér szakálla növekedett. Egy kedves, mesebeli királyra emlékeztetett.

A belső átalakulás még döbbenetesebb volt. A sok gonoszság fekete villámok formájában cikázott ki testéből.

         S még utoljára egyszer – egyetlenegyszer megölelhette feleségét, Csillagfényt. Ebben az ölelésben benne volt az öröm, hogy láthatja, a bánat, hogy elveszítette, a köszönet, hogy megmentette a gonoszságtól, a bocsánatkérés, hogy bántotta lányait, egyszóval minden. Ebben az ölelésben benne volt Csillagfény megbocsátása, szeretete is.

         A felhőcske jelezte, hogy indulniuk kell, és emelkedni kezdett. Először lassan, majd szélsebesen. Szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, a boldogságot hátrahagyva maga mögött. A király letérdelt, és bocsánatot kért lányaitól és a hercegektől. A két herceg is letérdelt és megkérte Jégvirág és Aranyfény kezét. A tíz herceg pedig körbeállta őket, és táncra perdültek örömükben.

         Még aznap megtartották a menyegzőt! Az egész királyságban boldogan ünnepeltek. Máig boldogan élnek a palotában mindannyian.

         Egy vakító felhőcske ettől a naptól kezdve mindig a palota felett őrködött. Mindenki tudta, hogy Csillagfény óvja minden léptüket. A tündérhercegek küldetése  véget ért.

 

 

 

 

 

Mese

Egy maci kalandja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Egy erdőben élek, medve családommal. Én kisbocs vagyok, sokat játszom a testvéreimmel, de mégsem vagyok boldog, szomorú a szívem, mert úgy érzem, hogy unalmasan telnek a napjaim. Ezért kerestem a boldogságot, kalandra vágytam és úgy döntöttem, hogy elmegyek, s körülnézek az erdőben. Egyre távolabb kerültem a családomtól. Egyszer csak emberek hangjára lettem figyelmes. Velük hű kutyáik, melyek nyomaimat követve hamar megtaláltak. Az emberek megfogtak, majd betuszkoltak egy nagy autóba. Féltem, most mi lesz velem? Közben elindult a kocsi. Nagyon hosszúnak tűnt az út, úgy éreztem, hogy soha nem áll meg az autó. Már nem is vágytam annyira kalandra. Egyszer csak megálltunk. Kivettek a kocsiból, és egy nagy épülethez vittek. Bent zűrzavar fogadott és sok állat.

Nem tudtam, hogy miért vannak olyan sokan. 

Aztán láncra vertek. Nyugtattam magam, bátor vagyok, kiszabadulok. Kiderült, hogy a sok állat az ember szórakoztatására kellett. Odajöttek hozzám és arra kényszerítettek, hogy ugráljak fel- s le a székekre. Eleinte nem értettem miért kell ezt csinálnom, aztán kiderült, hogy ez tetszik az embereknek. Egyszer csak, amikor besötétedett, bent kigyúltak a fények. Kivezettek egy porondra, melyet rácsok vettek körül, mögötte mindenféle ember, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Kiáltoztak, fütyültek, tapsoltak nekem. Családomra gondoltam, a meleg barlangra és a mellette lévő illatos szamócásra. A szívem elkezdett gyorsabban verni, de azt kellett tennem, amit az emberek parancsoltak. Minden állatnak volt feladata, és ha nem teljesítette valaki, akkor azt ostorral ütötték. Kint az emberek nevettek rajtam, örültek, nem is tudták, hogy mennyire vérzik a szívem. Ők sokan voltak, én mégis magányosnak éreztem magam.

Ekkor már rájöttem, nagyon buta ötlet volt elszakadni a védelmező otthonomtól. Azon gondolkodtam, biztos hiányzom, és keresnek, de nem találnak. Elszomorított a gondolat, hogy talán soha többé nem látom az enyéimet. Teltek a napok, hetek, hónapok. Időközben én egyre erősebb lettem. Reménykedni kezdtem, és már biztosan tudtam, hogy lesz annyi erőm, hogy kiszabaduljak. Megpróbáltam elszakítani a láncot és nagy örömömre, többszöri próbálkozásomra sikerült.

Vajon hogy jutok ki az épületből?

Elkezdtem futni, keresve az ajtót. Amikor megláttam, már tudtam, hogy szabad vagyok. Kint idegen volt a hely, nem tudtam, hogy merre induljak. A szívem hangjára hallgattam. Egy erdőhöz értem. Ismerős illatok csiklandozták az orromat. Egyre csak beljebb és beljebb mentem, és éreztem, hogy már közel vagyok az otthonomhoz. Egyszer csak megpillantottam a szeretteimet. Azonnal odaszaladtam hozzájuk, átöleltük egymást és örömünkben sírtunk. Később elmondták, hogy minden nap kerestek, és azt hitték, hogy soha többé nem térek vissza. Megfogadtam, hogy többé nem megyek messze a családomtól, nem keresem a kalandokat és a boldogságot, maradok ott ahol a családom él, tőlük kapom a biztonságot, szeretetet, gondoskodást, és védelmet.

 

Mese

A Pökhendi Pók

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült. Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója …

Nagy vihar után pihent meg a háromárbocú. Nem sérült meg semmi és senki sem a fedélzeten. A vasmacska időben leugrott a mélységbe. Megakaszkodott az óceán alján, így mentett meg mindent és mindenkit.

         A csendes tengeren himbálódzó háromárbocún ekkor egy pók bújt elő ijedten a fedélzet egyik zugából. Csodálkozva nézett körül, mennyi felszabadult matróz táncol mindenütt. A dallamok őt is magával ragadták. Nem is tudom mire emlékeztetett a zene. Polka, keringő, harci tánc vagy palotás? Lehet, mindenki azt hallotta, amilyen zenét ismer és szeret. Én biztosan gitárszólót, basszus gitárt.

         Miközben a tánc hevében tombolt mindenki, a pók elbújva egy asztal alatt világra hozta utódait, a csodálatos petéit mindet. És valamennyi életre is kelt. Az óriás, a picur, a duci, a barátságos, az erős, a szeplős, és legutoljára a pökhendi. Alighogy megszületett, máris be nem állt a szája. A pökhendiség egyik alapja, hogy mindig elmesélje a dicsőségeit, vagy olyan történeteket, amivel elkápráztatja hallgatóit.

– Én vagyok a legszebb, a legerősebb és legügyesebb a valaha is élt pókok között.

– Bátor is vagy? – kérdezte egy arra repülő sirály.

         Pökhendi egyből válaszolt. Még önmagát is meglepte éles hangja:

– Én vagyok minden pókok között a legbátrabb!

– Akkor gyere, mentsük meg Jegest és Rozmárt. Igaz barátaim igen nagy bajba kerültek. Az oroszlánfókák elfoglalták a szigetüket – sivította esdeklőn a sirály.

         Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült.  Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója ugyanis feltette magában, hogy vele tart és megvédi őt mindentől és mindenkitől mindenáron. Féltette, hogy pökhendisége még egyszer bajba sodorja. Megbújt az egyik pókpamacsban, amit pökhendi szőtt.

         Pár órányi utazás után egy fényárban úszó palotát pillantottak meg.   Úgy fénylett, mint őszi éjszakában a teli hold ragyog.

         A sirály a harminchatodik emeleten egy nyitott ablakon át repült be az épületbe. Pökhendi is követte Picurral. Egy fura alakú jégtorta csúcsán landoltak. Pökhendi rögtön szőni kezdte új hálóját. Picur is kétségbeesve kapálózni kezdett. Ő is font. Ekkor fedezte fel Pökhendi a tesóját. Gyorsan megölelték egymást, majd munkához láttak. Maguk sem sejtették, milyen csodálatosan mesés rendbehozó malmot építenek itt a jégtorta csúcsán. Maguk is meglepődtek, mire képesek így együtt. Még ők sem sejtették, hogy a rendbehozó malom milyen csodálatos dolgokra lesz majd képes.

         Ekkor a sirály újra sivított.

– Tudod, Pökhendi, hogy miért kerültél ide! Jeges és Rozmár miatt. Meg kell találni a helyüket! Az oroszlánfókákat már nem lehet elűzni a szigetről. Jeges viszont már nagyon fáradt és éhes, Rozmárral együtt. Ha nem tudnak megpihenni, elpusztulhatnak.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Pökhendi.

         Időközben a Rendbehozó Malom elkészült. Csillogott-villogott, reményt sugárzott mindenkinek, aki rápillantott.

         Pökhendit is megérintette a csoda szele. Mintha valami varázstükörbe nézett volna, ahol meglátta nem pökhendi önmagát.

         Tetszett neki, amit lát. Egy erős, bátor, daliás és kedves pók tekintett vissza rá a tükörből. A Rendbehozó Malom máris cselekedett. Kicserélte Pökhendit tükörképével. Innentől kezdve Ő cselekedett. Rögtön megdicsérte Picurt, milyen ügyes pók, aki segíteni tud egy ilyen csodamalom megépítésében. Egymás iránt érzett szeretetük erősítette őket további teendőjükben. Rögvest munkához láttak. A Rendbehozó Malmot az éhes és fáradt Jegeshez és Rozmárhoz kell vinniük.

         Így is lett. A csoda nem váratott sokáig magára. Pár malomfordulat után Jeges fáradtsága eltűnt. Talpra állt. Újabb lapátcsapások következtek. Mindkét pók, különösen Pökhendi, tátott szájjal figyelte, hogyan repülnek a finom varázslatos falatok Jeges pocijába. Mire Rozmár felemelte a fejét mély álmából ébredezve, csodálattal tekintett megújult barátjára, Jegesre. Ilyen hatalmasnak, erősnek és egészségesnek még sohasem látta. Ámulatának hangot is adott:

– Mi történt Veled, barátom?

– Megerősödtem. Két pók segített nekem. Egy pökhendi és egy picur.

– Látod, mindig mondtam, hogy a segítség úton van. Ki gondolta, hogy két pók ment meg majd minket – mondta Rozmár maga is csodálkozva.

         Ekkor Pökhendi megszólalt: – Én csak kackiásan, pökhendin indultam a megmentésetekre. Nem én voltam a megmentőtök, hanem Picur, a tesóm. Belekapaszkodott az általam szőtt repülősárkány fonatpamacsaiba, hogy itt lehessen. A sirály is rengeteget tett értetek. Ő mutatta a helyes utat nekem. Én csak utána eredtem. Picurral akkor fogtunk bele a rendbehozó malom szövésébe. Én csak tettem a dolgom, ahogy anyu és apu tanította. Magam is meglepődtem a Csodatevő Rendbehozó Malom sikerei láttán.

Jeges ekkor teljes erejével felemelkedett és így szólt:

– Menjünk a szigetre mindannyian. Úgy érzem, a ti jóságotok, önzetlenségetek és a Rendbehozó Malom segítségével, az oroszlánfókákkal is összebarátkozhatnánk végre.

         Elindultak mindannyian. Pökhendire hagyták az irányítást. Már mindenki megbízott benne. A sirály, Picur, Rozmár és végül Jeges zárta a sort. Az oroszlánfókák rettentően elgyötörten feküdtek a szigeten. Mindenkit furdalt a lelkiismeret, hogy elűzték Jegest és Rozmárt.

         Pökhendi illedelmesen köszöntötte őket: – Tiszteletem, hatalmas fókák. Én és a kis öcsém igen kicsik vagyunk hozzátok képest. Viszont a feladatunk, amiért itt vagyunk, annál hatalmasabb. Szeretnénk, ha kibékülnétek régi barátaitokkal, Jegessel és Rozmárral. Nem lett volna szabad olyan csúnyán viselkednetek velük.

         A fókák egy ideig csak hallgattak. A csendet a Rendbehozó Malom lapátjainak barátságos kattogása zavarta meg. Ahogy az ő lapátjai forogtak, úgy kezdett mozgolódni a fóka társaság. Pökhendi boldogan látta, hogy Jeges és Rozmár felé tartanak. Csak a nagy uszonycsapásokra és örömteli hangorkánra lettek figyelmesek Picurral és sirállyal. A Csoda Rendbehozó Malom boldogan hajtotta lapátjait, most csak úgy örömében.

– Itt minden rendben lesz, barátaim – súgta oda Pökhendinek, Picurnak és sirálynak.

  A hálóból szőtt repülősárkány hipp-hopp, hazarepítette őket a háromárbocúra. Minden tesójuk ott várta őket a fedélzeten. Azóta is boldogan élnek becsben tartva a híres Rendbehozó Malmot, ami azóta is a fedélzet közepén áll, és őrködik mindenki boldogságát szem előtt tartva.

Mese

Korkunkoly, Pityuplatty és Estike, a három kis bestia…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni …

Valahogy idehozott a sors… Kevés dolog ijesztőbb, mint egy hatalmas kiállítóterem zárás után. A különös tárgyakkal, zsúfolt helyiségek csendjében minden mozdulat és hang felerősödik, s amikor neszeket hallunk, nehéz eldönteni, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzeletünk játszik velünk.

         A sok kis bestia mindig tesz valami szokatlan dolgot. Lehet, hogy táncra perdül a hegyoldalon, kézen áll a tóparton, vagy egy idegen szemébe nézve mesél  a „szarvasok királykisasszonyának könnyeiről”. 

         A három kis gézengúz megengedheti magának, hogy minden napot másképpen éljen meg a többi bestiához képest. Megvédik ezt a fura kis hatalmukat, ebben hisznek, még akkor is, ha ez nevetségesnek látszik és senki más nem érti csak ők és Te.

         Ez az utazás csak egy volt a sok közül. De ismerjük meg őket! Lássuk csak: Korkunkoly, a legfrissebb mindig, talán aludni sem szokott soha. Pityuplatty mindenki „öreg” barátja, míg Estike – hát szóval, ha lehet, kerüljünk minden konkrétumot, érdekes és színes egyéniség, a lényeg: pöpec egy bestia.

         Szó szó… Egyszer egy gigantikus hömpöly kerítette őket hatalmába…

         Bármilyen furcsa, a három kis bestia azt sem tudta, hova bújjon félelmében. Addig kavarogtak az egyik örvényben, míg egy barlang kellős közepén találták magukat. Nem tudták, mi tévők legyenek. Se mobil, se tablet, se semmilyen olyan eszköz nem volt velük, amivel vissza tudták volna fordítani a furi, új állapotukat.

         A kis pöpec élvezte az új kihívást. Boldog volt a váratlan eseményben. Pityuplatty csak a barátságos mosolyát elővéve csalta elő Korkunkoly elfogadását az új helyzethez.

– Csak nem fogunk megijedni, mi kis bestiák?

– Á, dehogy – hőbörgött egyből Korkunkoly.

– Fedezzük fel új világunkat! Képbe kell lennünk, ha eljön a fényes nappal – okoskodott Estike.

         Kihívóan néztek egymásra, mintha mindenki tudná, hogy mit kell tenniük. Azt egyikük sem ismerte be, hogy izgul, netalán fél ebben az újszerű helyzetben. Pedig így volt.

         Először Pityuplatty törte meg a csendet és kezdte el a beszélgetést.

– Na! Nézzünk már körül az új otthonunkban!

– Persze, persze! – szepegte Korkunkoly egy bestia könnycseppet elmorzsolva nem túl szemet gyönyörködtető „ujjacskái” között.

– Valami stratégiával is készültél? Vagy megyünk a vak világba? – kérdezte kicsit túl harsányan (mint, aki képben van) Estike. – Bár ez igazán ránk vallana – mondta még félreérthetetlenebb félénkséggel.

– Nem kell ehhez semmilyen terv. Mi vagyunk a bestiák ebben az épületben, s amíg nem jön egy újabb furi légörvény, valószínű, mi is maradunk – így a kis friss kölyök. – Akkor indulás. A  GPS van csak a kezem ügyében, a helymeghatározónk, ami úgy tűnik, működik is – hívta tettre társait Esti.

– Az éjjellátó készülék már nem is jó? – kérdezte a bölcs „öreg”. – Még én is belefáradok a vitátokba. Ki-ki használja a maga által szeretett eszközöket. A lényeg, hogy induljunk.

 

– Vajon, miért kerültünk pont ide? – ezen morfondíroztak mind a hárman.

– Nagyon nem értem ezt az új helyzetet – hajtogatta a magáét Korkunkoly.

A másik két bestia csodálkozva nézett rá, majd egymásra. Tudták, hogy valami kiesett az emlékezetéből. Mindenki sejtette, hogy nagy hibát követtek el. Nem mondták meg a Nagy Mesternek, hogy valami nagyon furcsát fedeztek fel a minap. Nagyon, nagyon furcsát… Nézzük csak, hogyan is történt mindez?

         Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni a kis világuk mindennapjaiban. Ám ekkor egy csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa verte fel a tengerpart homokját.  Egy szénfekete háromszög volt homlokán. Látszott, hogy menekül valami vagy valaki elől. Az összes bestia felébredt erre a különös dologra és kiúszott a partra, hogy valamit megtudjon a csodálatos paripától.

         Ő, a csodálatos táltos azonban csendben maradt. Mintha valami fogadalmat tett volna valakinek, hogy nem beszél senkinek a fájdalmáról. Borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül igyekezett nagy szemeivel segítséget kérni a kis bestiáktól. Pont tőlük, akikről köztudott, hogy nem voltak a barátai. Talán most találkoztak először, és ez is véletlen, hiszen a kis bestiák nem szoktak összefutni csodálatos aranysörényű táltos paripákkal. Valami izzott, vibrált a levegőben.

– Figyeljetek nagyon! – mondta Pityuplatty. – Ez az a pillanat, amikor szólnunk kellene a Nagy Mesternek. Ez a csodálatos aranysörényű táltos paripa hatalmas gondjával megfejthetetlen számunkra. Kell egy nagyhatalmú bestia, aki segít nekünk. Ki kell kérni a véleményét, mi tévők legyünk – mindenki tudta, hogy igaza van.

         De Estike másképp vélekedett: – Nem igaz, hogy valaki ilyen gyáva legyen. Sőt, nem gyáva, hanem ostoba. Sőt, nem ostoba, hanem meggondolatlan. Még hogy a Nagy Mestert kellene háborgatni egy ártatlan kis csodálatos aranysörényű táltos paripa problémájával… Kis bestiák! Ki ad nekem igazat? – Estike szinte csillogott a felháborodásában. Most ébredt második álmából Korkunkoly (azt senki se vette észre, hogy most kivételesen elaludt). Nagyot nyújtózott mindenki ámulatára, akik azt hitték ezekre a mozdulatokra, hogy ő bizony egyetért.

– Ez szép volt – mondta elismerően. Igaz,  ő   az álmára gondolt. A többiek Estikével együtt viszont meg voltak győződve arról, hogy valami csoda folytán Korkunkoly a tettek mezejére lép ezúttal.

         Ez minden kis bestiát lenyűgözött. A picurkák lehet, hogy azóta is csak csodálkoznak. A nagyobbacska bestiák azonban bedőltek a felhívásnak. Miszerint: – Cselekednünk kell! Hagyjuk pihenni a Nagy Mestert! Mi, igazi kis bestiák, oldjuk meg csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa furcsa kis problémáját – mondta Pityuplatty is lelkesen. – Korkunkoly, a legfrissebb kis bestia is egyből Estike mellé állt. Így érthetitek, igen fontos dologról van szó. Bátorság!

         Mindenki tapsolt, ám, senki se mert csatlakozni. Féltek ilyen óriási kihágást elkövetni, hogy ne tudja a Nagy Mester, mire készülnek. Ekkor váratlanul igaz, senki sem lepődött meg, Estike kért szót.

– Barátaim. Mi hárman el kell, hogy induljunk. Nektek meg maradnotok kell! Várjatok bennünket a próbatétel végén, hogy egészségben visszatérjünk. Sok múlik rajtatok. Ha nem gondoltok ránk, nem kíséritek gondolataitokban viszontagságainkat, ha nem segítettek bennünket minden furcsa, váratlan helyzetben, mi biztosan elveszünk. Elindulunk hát. Félünk, hogy a Nagy Mester majd haragudni fog ránk. Legyen ez is a Ti feladatotok, hogy Ő ne az ellenségünk legyen. A feladat felelőssége nagy. Kell az Ő támogatása is, ha megérti, miért így cselekedtünk. Tudjuk, hogy mi csak kis bestiák vagyunk, de egyszer majd talán mi is nagyok leszünk. Örülök, hogy a feladatot Korkunkollyal és Pityuplattyal teljesíthetem.

– Várjatok ránk, és segítsetek nekünk minden pillanatban! – búcsúzott a három hős.

         Újra vibrálni kezdett a levegő. Egy szempillantásnyi idő volt csak, és akik ott maradtak a tengerparton, nem is értették, mi történt a következő percekben. Csak annyit érzékeltek, hogy hárman eltűntek. Döbbenetes volt, bár el kell ismerni, hogy Estikének tetszett ez az egész kavalkád. Most következik a fergeteges megmérettetés. Új helyzet, új kihívás, valami új csoda! Erre a helyre röpítette őket a gigantikus hömpöly.  Ebbe a barlangba.

– Itt kell lennie valaminek, amiért pont ide kerültünk – gondolkodott hangosan Korkunkoly.

         Hajnal van. Nemsokára ébredezik a természet. Kell gyorsan találniuk egy príma búvóhelyet, mire felébrednek a barlanglakók és felfedezhetik őket. Végül is a közeli hasadékban kerestek búvóhelyet. Itt két tiltott zónát találtak, így már tudták a bestiák, hogy nem veszik majd őket észre idő előtt. A tiltott zónában még szaladgálhattak is, hiszen oda nem mehetett be senki, be sem nyúlhatott, nagyon be sem láthatott senki sem. Lassan majdnem eltelt a nap, míg csöndesen lapultak rejtekhelyükön. Akkor alkonyattájt meghallották, hogy a fiatal denevérek kis csapata egy csodálatos lóról beszél, akit napok óta nem láttak.  Aggódtak, hogy ők a felelősek a csodálatos bíbor, tündöklő paripa eltűnéséért. Nem tudták titokban tartani ugyanis a törékeny, de fenséget sugárzó csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hollétét. Azaz szegény Lili, az első barlangból, tegnap hajnalban szóba állt a barlang bejáratánál egy gombakalapú törpével és elfecsegte neki az egyszarvú ittlétét. Lili, azóta is csak szipog, hiszen mindenki őt okolta a bajokért, valljuk be, jogosan.

         Lili, a kis dongódenevér dúlt-fúlt magában és barátainak is.

– Én, szerencsétlen. Honnan tudtam volna, hogy nem szabad a gombakalapú törpével beszélgetnem. Én csak válaszoltam illedelmesen, ahogy tanultam. Így illik, ha kérdez egy idősebb bárki is. Mi lesz az én pici dongófejemmel? – kérdezte kétségbeesetten. Sírt-rítt, hisztizett és toporzékolt.

         A tiltott zónából ekkor előmerészkedett a három bestia. Elkezdték simogatni dongódenevért, hogy nyugodjon meg. Attól, hogy elmesélte, hogy látta a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát, nem árulta el a hollétét, csak az ittlétét. – Nem követtél el nagy hibát – mondták vigasztalásképpen.

         Lili csak zokogott, hüppögött és könnyein át csak azt kérdezte újra és újra, hogy akkor hol a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa, mondják meg a bestiák! Segítsenek megkeresni!

Meg is próbálták, három nap, három éjjel, három hegyen és három völgyben keresték a nyomát, de sehol sem találták a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

         A Nagy Mester már első pillanattól figyelte az események fura fordulatait. Megsajnálta Lilit és a kis három hősködő bestiát, Korkunkolyt, Pityuplattyot és Estikét. Úgy döntött, beavatkozik a további történésekbe. Megsimogatta a csodálatos bíbor szőrű táltos paripa aranysörényét, aki örömében magasba emelte csodapatáit vidáman, hatalmasat nyerített egyet, eközben a Nagy Mestert a hátára ültette. A paripa tudta, hogy a barlanghoz tartanak. Három szempillantás sem telt el, mikor a barlang bejáratánál újra vidáman felnyerített Lili nagy örömére. Sírása kacagásba csapott át, és gyönyörködve mutatta újdonsült barátainak a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

– Nézzétek, milyen gyönyörűen fenséges! – suttogta teljesen megbűvölve Lili.

         Ekkor vették észre a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hátán a varázslatosan sudár Nagy Mestert. Ekkorra már a dongódenevérek százával röpködtek a barlang bejáratánál. Mindenki látni szerette volna a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát és lovasát.

– Bocsássatok meg, hogy megzavartuk békés életetek mindennapjait. Csak ez a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa kívánt picit szétnézni a világban, mert a bestiák földjét addig nem hagyhatta el, míg kicsi volt. Sajnos azonban nem volt elég elővigyázatos, és Lilike meglátta. Tudta, hogy bajt okozott. Ijedtében össze-vissza vándorolt a világban. Én indultam visszahozni őt a csavargásaiból. Nem szóltam senkinek sem, nem akartam elárulni a kis csintalant. Így történt, hogy ez a három bestia fejébe vette, hogy majd ők cselekednek. Azért jöttem el hozzátok a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripával, hogy véget vessek Lilike bánatának, illetve a három bestia felesleges próbálkozásainak.

         A dongódenevérek egyik ámulatból a másikba estek, fel sem fogták igazán, mi zajlik körülöttük. Mire észbe kaphattak volna, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa a Nagy Mesterrel, Korkunkollyal, Estikével és Pityuplattyal a hátán újra dobbantott csoda patáival és három szempillantás alatt el is tűntek a barlang bejára elől.

         A dongódenevérek mára már teljesen elfelejtették a történteket. Néhányan mesélnek még egy táltos paripáról, meg egy Lilike nevű dongódenevér barátságáról, de az igazat már senki sem tudja.,,

 

Csak Te! … és Korkunkoly, Estike, Pityuplatty, a Nagy Mester, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa barátjával együtt.

 

 

Mese

Mese a három emberről

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.

Egyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész
élete, mintha csak álomban zajlott volna.

A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet
változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelelően
élt.

A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit
pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint
kelt és nyugodott nap mint nap.

Úgy vélekedhetnénk, az első ember bármilyen hitványságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi
megtörténhet, így minden olyan valószínűtlen.

Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen neki annyi lehetősége van más alakban jóvátenni,
mivel örök életű.

Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen őt sürgeti az idő; tudja, egyszer él csupán.

És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának tűntek. Isten
se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy
egyformák a legfontosabban.

Az első nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és
az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könnyű lepke
sérülékeny, sokszínű szárnyával.

A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját
öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot,
hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemétől is gyengévé
válik.

A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és
fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell
példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és
álom.

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

 

Sivatagokon és hegyeken, tavakon és óceánokon, réteken és bérceken át vágtat a tündérhercegek képzelete, három éve minden éjjel. Lovagi tornára voltak legutóbb hivatalosak.

         A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Hirtelen ijedt kiáltásra lettek figyelmesek. Valaki bajba került. Egy hercegnő. Ő sikongott rémülten kétségbeesve. Félt, hogy nem talál segítő fülekre kérlelése. Tudta, hogy a tündérhercegek a közelben lehetnek. Ő csak bennük bízhatott.

         A tündérek hercegei mind a tizenketten a hang irányába vágtattak. Tudták, ha valaki nagy bajba került, csak ők segíthetnek! Mikor meglátták a kis hercegnőt, rögtön látták a kétségbeesés okát is. Huszonhárom veszedelmes ordas vicsorgott egyre jobban megközelítve a kis hercegnőt. Ében fekete haját kavarta az északi szél, csillámló kék szemei rémületet tükröztek, ruhája ráncaiba hópihék hada bújt meg, és onnan ragyogó fényt vetített a közeli völgyekre. A tizenkét tündérherceg egy pillanatra elgyönyörködött a kis hercegnő fenséges látványában, majd a tettek mezejére léptek. Három szempillantás sem telt bele, és mind a huszonhárom veszedelmes ordas ijedten menekült a bátor hercegek harci tudása láttán.

         Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton illendően bemutatkozott a kis hercegnőnek, aki titokzatos maradt és nevét nem árulta el megmentőinek. Félt, hogy bajba sodorná őket neve említésével.

        Ő Jégvirág volt, s édesapja iszonyatos haragra gerjedt volna, hogy gyermeke hercegekkel ismerkedik az ő tudta nélkül. A hópihék hada újra segítségére sietett. Ahogy elköszönt a hercegektől, kavarogva szerterepültek, szebbnél szebb fényeiket csillantva, miközben a titkok homályába burkolózva, Jégvirág eltűnt a szemük elől. Egy darabig még keresték a nyomát, de hiába.

         Bíbor nagyon szerette volna megtalálni, mélyen megérintette a szépsége. Csendesen ballagott a csapat hazafelé dolgavégezetlenül. Vigasztalták Bíbort, hogy következő éjjel újra találkozhatnak a kis hercegnővel.

Reggel mindenki vidáman ébredt, csak Bíbor volt szomorkás. Egész nap azt találgatták, vajon hova vezetnek az éjszakai kalandjaik.

Bíbor rettentően bízott a kis hercegnővel való találkozásban. Senki sem sejtette, hogy ez az éjszaka egy újabb izgalmas kalandot tartogat számukra.

         Incselkedve, viccelődve indultak el újra. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Szinte a semmiből villant elő egyszerre a távolból egy négylovas hintó. A lovak megbokrosodva, hajtó nélkül vágtattak, vontatva maguk után az ide-oda csapódó hintót. Ekkor a hercegek megpillantották a hintóban ülő csodaszép kislány arcocskáját. Riadt volt. Szőke tincsei között Felhőfény észrevette a finoman megmunkált kicsinyke koronát.

– Hiszen ez a kis királylány! – motyogta meglepetten maga elé meredve. – Mentsük meg!– kérlelte kétségbeesetten a hercegeket.

         Ők ezt már nem is hallották, hiszen nagy iramban a hintó felé vágtattak. Ketten-ketten a négy lovat próbálták lefékezni, ketten a kis királylányt igyekeztek kiszabadítani a hintó fogságából. A többiek annak jártak utána, mitől bokrosodtak meg a lovak.

         Mire mindenki megnyugodott, s a kis királylány sem volt veszélyben, fény derült az okra, miszerint a lovakat a hó manók vakították el, a hajtó pedig azonnal leesett, amikor a lovak megbokrosodtak. Miután megoldódtak a bajok, a fárasztó kaland után mindenki mély álomba merült. Különös álmaik voltak.

                                                        …folytatás következik

 

 

Mese

Fázós Mikulás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Azon a télen, amikor mindez megtörtént, nagyon hideg volt. Hatalmas, fehér hó borított mindent. Olyan volt a táj, mintha egy óriási dunyha alatt aludna.

Bezzeg a Mikulás házában nagy volt a sürgés–forgás. Az ott lévők készülődtek a nagy napra. Mindenhol csomagok, dobozok tornyosultak. A krampuszok szorgalmasan szortírozták a csomagokat, kinek, mit kell vinni. Bizony virgácsból is volt bőségesen, mert nem csak jó kisfiúk és kislányok fényesítették kicsi csizmájukat, hanem a csintalan, gézengúz gyerekek is, azt remélve, hogy a jószívű Mikulás megszánja őket. Ez legtöbbször így is volt, de ilyenkor virgács is került az ajándék közé.

─ Idén nagyon hideg van – sóhajtott fel a Mikulás. – Öreg vagyok, és már nem bírom ezt a zord időt. Lehet, hogy a krampuszokkal küldöm el az ajándékot a gyerekeknek.

Ez a szomorú hír gyorsan elterjedt a nagyvilágban. Az apróságok megijedtek, milyen ajándékozás lesz Mikulás nélkül. Azok a rosszaság krampuszok még összekeverik, az ajándékokat vagy nem adják oda a jogos tulajdonosának. Ilyen még akkor is előfordult, ha a Mikulás felügyelt rájuk. Valóságos káosz lesz, ha az a jóságos nagyszakállú öregember nem irányítja őket.

A gyerekek elhatározták, hogy valamit tesznek, hogy a Mikulás ne fázzon. Összedugták kobakjukat, és gondolkodni kezdtek.

─ Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Ki kell találnunk valamit, mert a krampuszokra nem lehet rábízni az ajándékozást.

Sokáig semmi okos nem jutott az eszükbe. Már kezdtek beletörődni szomorú sorsukba, amikor a kicsi Anna felkiáltott:

─ Megvan a megoldás!

─ Mi az? – kérdezték a többiek kíváncsian. – Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Azt találtam ki, hogy kötünk neki egy sálat, amit a nyak köré tud tekerni. A sál majd melegíti a nyakát, és így nem fázik.

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak. Csak az volt a baj, nem tudták, ki köti meg a sálat? Az óvodában nem tanítják a sálkötést. Ezen kívül még az is gond volt, honnét szereznek hozzá anyagot?

Újból összedugták a kobakjukat. Megint a kicsi Anna tudta a választ.

─ Majd megkérem nagyimat, hogy kössön egy sálat. Nagyi mindig segít, ha megkérem rá. A nagy dobozában van elegendő fonál, amiből lehet sálat kötni – mondta Anna.

─ Valóban nagyid megtenné ezt? – kérdezte az egyik kisfiú kételkedve.

─ Természetesen, ő a világ legjobb nagymamája.

─ Akkor siess haza, és kérd meg, hogy minél hamarabb kösse meg! – sürgették a többiek.

─ De hogyan visszük el a Mikulásnak? – kérdezte ijedt hangon Gergő.

─ Majd én elviszem – ugrott elő a bokorból a közelben hallgatózó kisnyúl.

─ Igazán segítesz nekünk? – kérdezték a gyerekek boldogan.

─ Nagyon szívesen – válaszolta a kisnyúl. – Mikulást mindenki szereti. Nekünk, nyulaknak is mindig hoz ajándékot, egy kis sárgarépát, egy kis finom nyúleledelt, amire éppen fáj a fogunk.

Kicsi Anna gyorsan hazaszaladt és megkérte nagyiját, hogy kössön egy meleg sálat a Mikulásnak. Az öregasszony szívesen teljesítette unokája kérését, sőt még meg is tanította sálat kötni, hogyha jövőre is kell, akkor majd azt már Anna köti.

Eljött a várva várt nap. Szegény Mikulás dideregve ült a kandalló mellett, s szomorúan mondogatta:

─ Fázok, idén ebben a nagy hidegben nem tudom elvinni az ajándékokat a gyerekeknek. Krampuszok ti fogjátok szétosztani azokat. Nagyon kérlek bennetek, most az egyszer legyetek szófogadóak és ne csináljatok galibát!

A krampuszok fogadkoztak, hogy minden a legnagyobb rendjén fog menni. Mikulás megbízhat bennük, de mindenki jól tudta, ezek csak olyan krampuszígérgetések. Alig várják, hogy felüljenek a rénszarvasszánra és rosszalkodhassanak.

A díszes társaság már éppen indulni készült, amikor az ajtón kopogtattak.

─ Ki az? – kérdezte a Mikulás.

─ Nyulacska vagyok.

─ Mit akarsz? Idén nem tudok nektek ajándékot vinni, mert túl hideg van. Majd jövőre, addig legyetek türelemmel!

─ Nem azért jöttem Mikulás bácsi – mondta kisnyúl.

─ Akkor meg, mit akarsz?

─ Tetszik tudni azért jöttem, mert a gyerekek kötöttek egy jó, meleg sálat a Mikulás bácsinak, hogy ne fázzon!

─ Nekem kötötték a gyerekek? – csodálkozott el a Mikulás.

─ Igen, vagyis kicsi Anna nagymamája segítségével. Ugyanis ők még óvodások, és az óvodában nem tanulták a sálkötést. De Anna ígéri jövőre már ő fogja kötni, mert nagyija megtanította rá.

Mikulás egészen elérzékenyült. Alig tudott szóhoz jutni.

─ Mutasd, kisnyúl azt a sálat!

─ Tessék! – nyújtotta át a fázós Mikulásnak, aki azt azonnal a nyaka köré tekerte és boldogan felkiáltott. – Hiszen már nem is fázok. Figyelem, krampuszok! Változott a program, én is veletek megyek és viszünk sok–sok ajándékot a gyerekeknek. Tegyetek sárgarépát is a szán aljába, hogy meg tudjuk ajándékozni a kisnyulat is visszafelé!

Nem tellett bele egy fertály óra és a szán menetkész volt, és szélsebesen repült a havas táj felett a kicsi emberkék felé, akik már izgatottan várták a Mikulást. Amerre elsuhantak mindenhol melegség áradt szét a sálból, amit kicsi Anna nagyija a szeretet fonalából kötött.

 

 

Mese

Karácsonyfa, csillogó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Karácsonyfa, csillogó,

rajta ring ezüst dió,

arany fényű szaloncukor,

fehér angyal, szárnyaló.

 

Itt van, megjött Anya, Apa,

Peti, Sára, Dédnagyapa,

csillog Csilla kék szeme,

csengőt billent kis keze.

Karácsonyi asztal terül,

minden vendég köréje ül.

 

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Mese

Sára, a kicsi királykisasszony

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ismertem egy aranyos kislányt, Sárának hívták. Nem volt rajta semmi különös. Olyan volt, mint a többi óvodás pajtása.

Szép, hosszú, szőke haja volt, és égszínkék szeme huncutul csillogott, ha valakire ránézett.

Senki meg nem mondta volna róla, hogy királykisasszony. Ugyanúgy szeretett játszani, mint a többi gyermek. Utálta a spenótot. Pedig királyi édesapja lelkére kötötte, hogy feltétlen meg kell ennie, mert különben egész életében pöttöm marad.

Ennek ellenére Sára királykisasszony mindenegyes alkalommal talált valami kifogást, hogy kibújjon a spenótevés alól.

— Doktor bácsi megtiltotta, hogy pénteken spenótot egyek. Pénteken, aki spenótot eszik, az megbetegszik — mondta az óvó néni nagy csodálkozására.

Az óvodában csak az óvó néni tudta, hogy Sára egy királykisasszony. A gyerekek még csak nem is sejtették.

Talán így volt jó. Ha tudják, hogy kicsoda, nem szívesen játszottak volna vele.

Egy nap aztán mégiscsak valahogy kiderült az igazság. Valószínűleg Sára szólta el magát.

— Apukám egy király — mondta a játék hevében.

— Nem is igaz — ugrott fel Gergő. — Nincsenek is királyok. Csak a mesében léteznek.

— Talán még váratok is van? — kérdezte egy másik kisgyermek.

— Hogyne lenne — felelte gyorsan a kislány. — Egy nagy, magas hegy tetején áll a kacslábon forgó várunk.

— Akkor hisszük el, ha látjuk — kiabálták a többiek, akik közben Gergő és Sára köré sereglettek. — Bizonyítsd be nekünk, hogy királykisasszony vagy!

— Hogyan bizonyítsam be? — tárta szét karjait Sára.

— Mutass valamit, legalább egy fényképet a váratokról.

— Nem lehet lefényképezni a várat. Varázsburokban van. Ha valaki megpróbálná, akkor nem sikerülne. A vár helyén csak egy nagy, fehér folt lenne látható. Múltkor is egy turista le akarta fényképezni, tudjátok, mi történt vele?

— Mi? — jött egyre több ovis Sára közelébe.

— Amikor elővette a fényképezőgépét a várunk egyszerűen eltűnt. Csak a hegy csúcsáról sikerült képet készíteni.

A gyerekek erre nem tudtak, mit felelni. Hitték is meg nem is. Mégis valami bizonyságot szerettek volna látni a várról, meg arról, hogy Sára királykisasszony.

— Akkor rajzold le nekünk ide a homokba a váratok! — mondta szinte parancsolóan az egyik kisfiú. — Úgy hiszem el, ha látom.

— Ha nagyon akarjátok — egyezett bele Sára, és keresett egy vékony faágat, amivel serényen rajzolni kezdte a kacsalábon forgó várukat. A gyerekek egymást taszigálva nézték, mi fog ebből kisülni.

A kislány ügyesen tudott rajzolni. Egykettőre egy meseszép vár rajzolódott ki az óvoda udvarának a homokjában.

A nagy csönd és az összesereglett gyerektömeg még az óvó néni érdeklődését is felkeltette.

— Mit csináltok, kicsikéim? — kérdezte és odament hozzájuk.

— Sára lerajzolja nekünk a kacsalábon forgó várukat — válaszolták kórusban.

— Hadd nézzem meg én is! — mondta az óvó néni. — Valóban nagyon szép. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen tudsz rajzolni. Rajzolhatnál nekünk ilyen gyönyörű várat papírra is. Kidíszítenénk velük az óvoda falait. Te egy igazi rajzoló királykisasszony vagy.

Nem is kellett több a gyerekeknek, amikor ezt meghallották, elhitték Sára minden szavát, amit mesélt, s mondott a kacsalábon forgó várukról és királyságukról. Még arra is megkérték, hogy egyszer majd elmehessenek vendégségbe, a várba. A kislány egyetértően bólogatott kicsi, szöszke fejével, és ravaszkásan összekacsintott az óvó nénivel.

Ettől a naptól fogva mindenki tudta, az óvodába egy kicsi királykisasszony is jár.

 

 

(Kép forrása: internet)

 

Mese

Gólyanéne

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

(Kép forrása:http://www.juhaszgy-mako.sulinet.hu/galeria/szirena/2007nov/szir0711.htm)

 

Mese

Síró fűzfabokor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

nadrágja korcát is meg kellett eresztenie, hogy azt a sok finomságot ott ne kelljen hagynia.

— Felséges királyom — jelentette a hopmester —, még a nagykönyv sem tesz említést ilyen tündértörzsről.

Amikor ezt a király meghallotta, igencsak vakargatni kezdte a kobakját.

— Akkor fiam, te tulajdonképpen ki vagy? Honnan jöttél? Egyáltalán tündér vagy-e?

Szegény legény azt sem tudta, hogyan kezdje a magyarázkodást. Jobbnak látta, ha mindjárt az elején kezdi, és a tündérkirály előtt nem hallgat el semmit.

Így is lett. Amikor végzett a történetével, várta, mi fog történni. Közben le nem vette volna szemét a királykisasszonyról, aki olyan szép volt, hogy még nem látott hozzá hasonlót.

A tündérkirály egy kis gondolkodás után megszólalt:

— Sajnálom, fiam, így nem veheted el feleségül leánykámat. Kicsikém csak egy tündérlegény férje lehet.

Ez a hír nagyon elszomorította és gondolkodni kezdett, miképpen tudná megszerezni a királykisasszonyt.

Már éppen szólították az előbbi tündért, hogy kísérje vissza a feljárathoz és ígértessék meg vele, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tündérországba, amikor azt ötlötte ki, egy kis csellel megszerzi a kiszemelt leányzót.

— Felséges királyom! — fordult újra a király felé. — Esedezve kérem, csak annyit engedjen meg, hogy holnap reggelig Tündérországban maradhassak. Még sohasem jártam itt. Szeretnék körülnézni.

A tündérkirály nem látott ebben semmi kivetnivalót, megengedte, hogy a szegény legény reggelig Tündérország vendége legyen. Adott melléje egy kísérőt, hogy töviről hegyire bejárhassa a tündérek birodalmát, és vénségére legyen miről beszélnie unokájának.

A kísérő mindenhová elvitte, mindent megmutatott neki. Tán még az egérlyukba is bekukkantottak, de amint beesteledett, a legény azt füllentette, hogy nagyon elfáradt, és szeretne lepihenni.

A kísérője bevezette egy házban, ahol majd álomra hajthatja a fejét és aludhat reggelig.

Alighogy magára maradt és teljesen besötétedett, a királykisasszony ablaka alá lopózott. Óvatosan körbenézett, és amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, bekopogott.

— Ki kopog? — kérdezte riadtan bentről egy vékonyka hang.

— Én vagyok, a vándorlegény.

— Tudhatod jól, mi nem kelhetünk egybe, mert te emberfia vagy, én meg tündér.

— Azért jöttem, hogy megszöktesselek, elvigyelek a fenti világba, ahol majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.

— Apám szomorú lesz, ha megszököm veled.

— Majd megvigasztalódik, ha értesül boldogságunkról. Láttam szemeidben, hogy tetszem neked. Ezért kérlek, gyere velem.

A királykisasszony egy nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta a legénynek.

— Jól látod. Amint megpillantottalak, mindjárt beléd szerettem. Nem bánom, történjen akármi, veled megyek. Ettől a perctől fogva, mi egy pár leszünk.

A tündérkirály lánykája kiugrott az ablakon és a vándorlegény karjaiba omlott.

— Sietnünk kell, drágaságom. Messze van a feljáró a fenti világba, és nem szeretném, ha észrevennék szökésünket — mondta a legény és kéz a kézben elindultak.

Szerencsére még világosság előtt a feljáróhoz értek. Itt a királykisasszony még egyszer visszanézett apja birodalmára, és követve kedvesét, felment a fenti világba.

Egyet azonban nem tudtak, aki ezen a lépcsőn felmegy, odafent azonnal fűzfabokorrá változik. Ez a sors várt a királykisasszonyra és a vándorlegényre is. Ahogy lépni próbáltak előre, ahol a lábuk földet ért, ott azon nyomban talpuk gyökeret eresztett és két szép egymásba kapaszkodó fűzfabokor lett belőlük. Egészen addig ott kell állniuk, míg valaki ki nem vágja őket.

Az anyó sokáig várta a legényt. Furcsállta, hogy nem hallja a fejsze csattogását. Ezért elindult a kertbe, hogy megnézze, mi történt.

Meglepetten látta, hogy a fűzfabokor nem lett kivágva, sőt még kettővel több lett. A fejsze ott árválkodott mellettük. Az anyó értetlenül megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott:

— Jó, hogy a fejszét nem vitte magával, mint a múltkori legény.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

 

 

Mese

Nap és a vándordiák

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

  

Egyszer, amint a vándordiák baktatott az úton, elfáradt, elhatározta, hogy megpihen. Nézett jobbra, nézett balra, de sehol sem látott egy árnyat adó fát, ahol szusszanhatott volna egy kicsit. Feje felett a Nap szórta égető sugarait, és ezért a diák úgy verejtékezett, mint a ló, aki egész nap húzza az igát. Még csak remény sem volt arra, hogy egyhamar árnyat találjon.

Nem maradt más hátra, mint egyességet kötni a Nappal, hogy ne süssön ilyen melegen, de még azt sem bánná, ha egy-két órára eltűnne az égről.

— Idefigyelj, te Nap, kössünk egyezséget! Ha eltűnsz egy-két órára az égről, akkor a szolgálód leszek három hétig. Helyetted fogom világítani és melegíteni a földet.

Tetszett az ötlet a Napnak, mert már ő is nagyon fáradt volt, szívesen pihent volna egy kicsit.

— Elfogadom az ajánlatodat, de mikor fogod teljesíteni az ígéretedet?

A diák kicsit elgondolkodott, majd ravaszkásan mondta:

— Láthatod, én egy vándordiák vagyok, aki városról városra megy, hogy okosodjon, ellesse hírős, nagynevű professzorok tudományát. Amikor már elég okos leszek, szolgálatba állok nálad.

— Rendben — egyezett bele a Nap —, de ugye nem csapsz be?

— Áh, dehogy! Hogyan gondolhatsz ilyet?

A Nap megnyugodott és a diák kérésére eltűnt az égről. Kellemes, hűvös idő lett és most már bárhol megpihenhetett a legény, nem égette a kobakját a forró napsugár.

Jól kipihente magát, és folytatta az útját. Beért egy nagyvárosba, ahol felkereste az ottani professzort, és megkérte, hogy tanítsa meg a számok tudományára.

Eleinte az öregember nem nagyon lelkesedett meghallván a kérést, de amint látta, hogy a legény milyen kitartó, felfogadta tanítványának.

Évekig tanulta a sok okosságot szorgalmasan, és már majdnem mindent elsajátított, amikor váratlanul megjelent a Nap.

— Na, legény, megtanultál-e mindent? Be szeretném nyújtani a számlát. Jó jönne egy kis pihenés, mert nagyon elfáradtam.

— Jaj, jaj, drága Nap koma — sápítozott a vándordiák —, még nem végeztem a tanulmányaimmal. Gyere vissza kicsit később!

Nap kénytelen volt beleegyezni, mert úgy szólt az egyezmény, hogy akkor áll szolgálatba, ha megtanult minden tudományt.

Bármennyire is húzta-halasztotta a tanulást, egyszer csak elfogyott a tanulnivaló a számok tudományából, és a professzor kiállította neki a bizonyítványt.

— Amit csak tudtam, mindent megtanítottam neked — mondta —, utadra engedlek. Járj szerencsével!

Elbúcsúztak egymástól és a vándordiák gyorsan elment egy másik városba, ahol sietve megkereste az orvostudományok professzorát, és megkérte, hogy tanítsa meg az orvoslásra is.

Már javában tanult, amikor a Nap leszaladt az égről, egyenesen a vándordiákhoz.

— Hallottam befejezted a számok tanulmányozását. Ugye most már a szolgálatomba állsz?

— Nagyon szívesen megtenném, ha éppen nem kezdtem volna bele az orvostudományok megtanulásába. Ha majd kezemben lesz róla a passzus, akkor beszélhetünk róla.

Nap szomorúan odébbállt, mert tudta, meg kell várnia, hogy a legény ezt is megtanulja. Elhatározta, ezentúl résen lesz, és amikor a professzor kezébe adja a diplomát, lecsap rá, behajtja rajta az ígéretet.

Megint hosszú évek múltak el, de most is sikeresen megtanulta a tudnivalókat, és eljött a bizonyítványosztás ideje.

Nap hiába akart jelen lenni ezen a neves eseményen, a legény úgy rendezte a dolgokat, hogy professzora este adja át neki az írásos papírt, amikor az ég ura húzza a lóbőrt a jó, puha ágyikójában.

Még azon éjszaka felkerekedett a vándordiák, és elsietett a következő, útjába kerülő városba, ahol tanulni kezdte a természettudományokat.

Ekkor már nagyon mérges volt a Nap. Mérgesen leszólt az égről:

— Hallod-e, te legény, meddig járatod velem a bolondját!? Mindig újabb és újabb tudományoknak állsz neki. Szeretném, ha már leszolgálnád, amiben megegyeztünk.

Az éppen szorgalmasan tanuló diák sajnálkozva felnézett a felhők közt mérgelődő Napra, és mondta:

— Nagyon sajnálom, drága komám, de te nem is tudod, hogy egy földi embernek mennyi mindent kell megtanulnia, hogy a világ ura lehessen. Talán rövidke életem nem is lesz rá elegendő. Talán majd a fiam, vagy unokám, de az is lehet, hogy csak a dédunokám tudja leszolgálni azt a három hetet, amiben megegyeztünk.

A hallottak nagyon feldühítették a Napot, és elhatározta, jól megizzasztja.

Megvárta, amíg a diák elindul a professzorához, aki fent lakott egy magas dombon, és csak hosszas kapaszkodás után lehetett feljutni hozzá.

A legény este sokáig mulatozott cimboráival a csárdában, és jól felöntöttek a garatra. Elaludt és késésben volt. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. A professzor nem szerette, ha tanítványai elkésnek az oktatásról.

Futóra vette a dolgot és nekiiramodott a dombnak. Fiatal volt, meg sem kottyant volna neki az emelkedő. Máskor is, már többször is felloholt rajta egy szuszra, de most a dühös Nap elhatározta, megbosszulja a diákot.

 

Oly erősen szórta a sugarait, hogy a diák alig indult neki, már ömlött is róla a veríték. Szaporán törölgette magáról az izzadtságcsöppöket. Minden lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölje a homlokát. Egy idő után már nem volt egy parányi száraz hely sem a zsebkendőjén.

— Idefigyelj, te Nap! — kiáltott fel az égre. — Szólhatnál sugaraidnak, hogy ne csiklandozzák ennyire a kupámat! Sietnem kell a professzoromhoz, mert elkések.

Erre az ég ékessége egy nagyot nevetett, és még erőteljesebben sütötte a diák hátát. Egy kis idő után megkérdezte:

— Jössz-e már szolgálni nekem?

Ekkor a legény megétette, mire megy ki a játék, és felnézett az égre.

— Hát ez lenne a gond? Tudod jól, hogy még nem végeztem be a tanulmányaimat. Légy szíves várjál még egy kicsit!

— Nem várok egy percet sem. Megparancsolom, hogy most azonnal válts le, és végezd helyettem a munkát három hétig.

A diák alkudozni kezdett:

— Jól van, csak annyit várjál, hogy szóljak a professzoromnak.

Nap akarva, nem akarva kénytelen volt engedni a legénynek, aki gyorsan felsietett a dombra, és eltűnt az ottani házban.

A rászedett Nap megint sokáig várta a barátját, de az bizony késő estig nem dugta ki az orrát a házból. Csak akkor jött elő, mikor már a csillagok ragyogtak fent az égen.

Másnap sem sikerült találkozni vele, mert akkor sötét felhők úsztak a város felett nem engedve át rajtuk a napsugarakat.

Ezalatt a diák levizsgázott a professzoránál, és még azon az estén odébb állt egy várossal. Elhatározta, hogy kitanulmányozza a csillagok tudományát. Keresett egy ilyen tudós embert, aki majd megtanítja erre.

Talált is egyet a város szélén, és megkérte, hogy hadd tanulhasson nála.

— Tanulhatsz nálam — mondta a tudós ember — de tudnod kell, aki a csillagokat akarja tanulmányozni, annak mindig éjjel kell az eget szemlélni. Amikor a Nap nyugovóra tér, a csillagász akkor áll munkába, és egészen reggelig fent van. Akarod-e ezt az életet?

A legény boldogan elfogadta a feltételeket, és beállt csillagásztanoncnak.

A Nap nem tudta elképzelni, mi lett barátjával? Hiába járt föl-alá az égen, soha nem látta a diákot, pedig elhatározta, többé nem engedi magát rászedni, behajtja a legényen az adósságot. Ha addig él is, szolgálnia kell nála három hétig, ahogyan megegyeztek azon a meleg délutánon, amikor először találkoztak. Igaz nem tudta, hogy a diák, aki időközben csillagász lett, nappal alszik, és éjjel dolgozik. Mindenkivel kerestette, de senki sem tudta, hová tűnt.

Egyszer, amint éppen készült alábukni a közeli hegy mögött, találkozott a Holddal, aki vidáman, fütyörészve kezdte el a sétáját a horizonton. Nap kíváncsian megkérdezte tőle:

— Hová, hová, ilyen jókedvűen, Hold barátom?

— Megyek vizitára a fiatal csillagász távcsöve elé, mert ma engem szándékozik firtatni.

Nagyot ugrott a Nap örömében, mert végre rátalált a legényre, aki már annyi alkalommal lóvá tette. Most itt az alkalom, hogy ő is jól megtréfálja, ha már nem is tudja behajtani rajta az ígéretét.

Rábeszélte a Holdat, hogy ma este halassza el a találkozót, és mondja meg az ifjú csillagásznak, hogy majd holnap délelőtt találkozzanak, amikor a Nap is fent lesz az égen.

Eleinte a Hold nem akart belemenni a csalafintaságba, az volt a kifogása, hogy fényes nappal ő csak ritkán jelenik meg az égen. Különben is fél, hogy mit szólnak az emberek, ha ilyenkor látható sötét este helyett.

— Ne félj semmitől! — nyugtatta meg a Nap. — Majd szépen elém állsz, és én megvédelek minden bajtól.

Nagy nehezen beleegyezett a Hold e különös együttállásba, és lemondta a találkozót a csillagásszal.

— Ma nem érek rá — mondta komolyan. — Holnap dél körül nézz fel az égre, és akkor majd megfigyelhetsz, ha akarsz.

A legény furcsállta a Hold kérését, de ki tudja miért, megígérte neki, hogy holnap alvás helyett majd az eget fogja nézegetni a távcsövével.

Így is tett. Egész délelőtt a masináját a napsugaraktól szikrázó égre irányította, kereste a Holdat. Hiába volt minden igyekezete, órákig nem lelt rá, amikor egyszer csak a Nap közelségében megjelent, és mielőtt még beszédbe elegyedhetett volna vele, az éjszakai ég vándora a Nap elé perdült, és egy jó nagy darabot eltakart belőle. Hirtelenjében esti sötétség lett a környéken.

Az emberek ijedten tódultak ki az utcákra, és mindenki a csillagászt okolta ezért a különös égi jelenségért, és ezt ordibálták:

— Csillagász a bűnös, mert ő lesi állandóan a fejünk felett lévő csillagokat és a Holdat. Bizonyára ő akarta, hogy ezentúl nappal is sötétség legyen. Ellopta tőlünk a Napot.

Nagyon félt, mert még ő sem látott ilyet, és ezenkívül az embertömeg egyre közeledett a csillagvizsgálóhoz, és ki tudja, mit fognak vele tenni, hacsak gyorsan nem történik valami csoda.

A csodára nem kellett sokáig várni, mert a Nap belekacsintott a távcsőbe és vigyorogva mondta a legénynek:

— Látod barátom, most én jártam túl az eszeden. Remélem sikerült jól megijesztenem téged, amiért annyiszor becsaptál a hosszú évek alatt. De nézd, kivel van dolgod, megbocsátok, és többé nem kell bujkálnod előlem. Mindjárt szolok a Holdnak, hogy most már hazamehet, és ígérem hosszú-hosszú évekig nem fognak bennünket így együtt látni az emberek. Nem kell félniük, hogy állandóan sötétség lesz. Megnyugodhat mindenki, hamarosan visszaáll a régi rend.

Igaza lett, mert a Hold elballagott a Nap elől, és újból világosságban pompázott a vidék.

A legény szívéről is nagy kő esett le. Az emberek visszafordultak otthonaikba, és többé nem szidták, amiért éjjelente az eget fürkészi. Ő pedig okosabb lett, mert saját szemével látott egy igazi napfogyatkozást, amiből megírhatta a vizsgadolgozatát, és világhírű tudós csillagász vált belőle.

 

Mese

Gyáva hétfejű sárkány

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is, egy nagy barlangban élt a hétfejű sárkány. A környéken lakó emberek mind úgy tudták, hogy nagyon félelmetes. Mind a hét torkából kénkövet okád, és aki közelébe merészkedik, azt elpusztítja. Senkinek sem kegyelmez. Ezért, aki csak tehette, az elkerülte a hétfejű sárkány barlangját. Még az a hír is járta, hogy szűzleánykákat fogyaszt minden holdtöltekor.

Pedig, ha tudták volna, hogy ez a hétfejű sárkány nagyon gyáva! Ha meglátott egy embert, de akár csak egy gyermeket is, mindjárt a barlangjába menekült és várta, hogy a veszély elmúljon. Akkor talán a közeli falu lakói nem rettegtek volna tőle. Közeledett a holdtölte, és olyan rémhír szállt szárnyra a faluban, hogy a hétfejű sárkány a bíró szépséges leánykáját fogja elrabolni. Édesapja nagyon megijedt és, aki csak a faluban élt és mozgott könyörgött, hogy mentsék meg az ő egyetlen gyöngyszemét a sárkánytól. A megmentőnek ígért minden aranyat, ezüstöt, de sajnos senki sem mert birokra kelni a fenevaddal. A legények inkább elbujdostak az erdőben, vagy mindörökre elhagyták a falut.

Ez nagyon elszomorította a bírót. Egész nap magába roskadva ült a háza előtt, és az embereknek könyörgött, hogy segítsenek, ne kelljen leánykájának áldozattá válni.

Bizony ülhetett ott naphosszat, nem lelt segítőre.

A holdtölte vészesen közeledett. Már csak három nap volt vissza, és a remény egyre fogyott.

Az utolsó előtti nap is a ház előtt a kispadon sírdogált. Magában már elsiratta kislányát, amikor a poros úton feltűnt egy vándorlegény. Faluról falura, városról városra járt és munkát keresett. Odament a bíróhoz és érdeklődött.

— Adjon Isten, bíróuram! — köszönt illendően. — Van-e valami munka a faluban? Bármit elvállalok. Értek én mindenhez.

Felcsillant a bíró szeme, és mindjárt barátságosan parolázott a vándorlegénnyel.

— Isten hozott, fiam! Jókor jöttél. Éppen ilyen ügyes és bátor legényt keresek, mint te vagy. Meg kellene menteni leánykámat a hétfejű sárkánytól. Ha legyőzöd, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, amennyit csak el tudsz vinni a válladon egy zsákban.

Tetszett a vándorlegénynek az ajánlat, és azonnal ráállt. Már csak azért is, mert meglátta a bíró leánykáját az ablakban.

— Bíróuram, elvállalom és megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Nem kell nekem arany, sem ezüst, de adja feleségül azt a szépséges leánykát, aki előbb kinézett az ablakon.

A bírónak csak nagy sokára lett világos, mit kíván a vándorlegény.

— Fiam, nem neked való ez a leányka. Inkább adok helyette egy ökrös szekér aranyat és ezüstöt. Herceget, királyfit szánok én kicsinyke lányomnak, nem egy vándorlegényt.

Erre a legény felhúzta az orrát és menni készült tovább, egy másik faluba. Nagyon megijedt a bíró és könyörgésre fogta a dolgot.

— Nem bánom, majd megbeszéljük, csak előbb győzd le azt az átkozott hétfejű sárkányt! Mindjárt szólok, a szolgáknak nyergeljenek fel egy hátaslovat, lássanak el szükséges fegyverekkel, és amire még szükséged van egy ilyen viadalra.

A vándorlegény lassan mégis megegyezett a bíróval, de abból egy fikarcnyit sem engedett, hogy ne vegye feleségül a leánykát, akit megpillantott az ablakban.

A lány apja úgy okoskodott, ha sikerül legyőznie valahogy a hétfejű sárkányt és visszajön, egy ilyen vándorlegény, ha meglátja a rengeteg ezüstöt és aranyat, úgyis megszédül tőle és megfeledkezik a lányáról.

Még mielőtt a vándorlegény elindult volna, a barlangoz, a bíró mondta neki:

— Aztán, hogy mi is megbizonykodjunk a hétfejű sárkány haláláról, hozd el nekünk a hét fejét, mert csakúgy leszel jogosult a jutalomra.

Kifele menet a faluból néhány öregasszony megsiratta és összesúgtak a háta mögött:

— Szegény legény, nem tudja, mire vállalkozott.

Ment hegyen, völgyön át, mire megérkezett a hétfejű sárkány barlangjához.

Ugye még emlékeztek mesém elejére, amikor azt mondtam, ez a sárkány nagyon gyáva volt. Amint megneszelte a vándorlegény közeledését, mindjárt berohant a barlang legmélyebbjére és ott reszketett a félelemtől, mint egy kisgyerek.

— Gyere ki, te sárkány! — mondta a legény. — Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Ezt meghallván a hétfejű sárkány még jobban megriadt. Szeméből úgy hullottak a könnycseppek, mint a záporeső, és egykettőre a sok könnycseppből egy folyó lett. Majd elvitte a vándorlegényt, amint kihömpölygött a barlangból.

Másodszorra is bekiáltott neki:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Most félt ám csak igazán a hétfejű sárkány. A sok könnyből egy nagy tó lett, amelynek a közepén volt egy sziget várral.

Harmadszorra is felszólította:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra —, de még ezt is hozzátette mérgesen — ha nem jössz ki, akkor én megyek be érted, és a füleidnél fogva cibállak ki a barlangodból.

Ezt már a hétfejű sárkány sem akarta, hát elővánszorgott. Mindjárt a vándorlegény lábai elé vetette magát, úgy kezdett könyörögni:

— Kérlek, kegyelmezz meg életemnek! Ameddig csak élek, hű szolgád leszek, és minden kívánságodat teljesítem.

A vándorlegény először nem tudta, mitévő legyen? Ami igaz, az igaz megsajnálta a pityergő hétfejű sárkányt. Hosszasan vakargatta a kobakját.

— Mit tegyek? Mit tegyek? — mondogatta. — Le kell vágnom a hét fejedet, mert különben a bíró nem hiszi el, hogy megküzdöttem veled. Szeretném feleségül venni azt a szépséges leánykát, akit megpillantottam az ablakban.

— Várjál, legény — kérlelte a hétfejű sárkány. — Kitaláltam valamit. A hétből vágjál le csak hatot, egyet hagyjál meg nekem. Majd azt mondod a bírónak, hogy egyet elveszítettél a hétből. Meglásd, így is elhiszi neked. Én is jól járok, te is elnyered a bíró lányának a kezét. Ha megfogadod tanácsomat, akkor apámmal elrendezem, hogy tiéd legyen a tóban levő sziget azzal a gyönyörű kastéllyal. Gazdagabb leszel, mint egy király. Életed végéig hűségesen szolgálni foglak, és mindenhová elkísérlek.

A vándorlegénynek tetszett az ötlet, csak attól félt, hogy kiderül a turpiság. A bíró nem fogja elhinni, hogy megküzdött a hétfejű sárkánnyal, hiszen amikor majd visszamegy a faluba, oda is elkíséri.

— Ettől ne félj, édes gazdám! — mondta a sárkány. — Egy kis varázslattal mindent el lehet intézni. Egy fejjel is el tudom intézni, hogy kiskutyává váljak.

Ez már tetszett a vándorlegénynek. Gyorsan levágta a hat fejét a sárkánynak. Egyet meghagyott a helyén. Alig, hogy ezzel végzett, a sárkány elmormolt egy rövid varázsszót és kiskutyává változott.

A levágott fejeket belerakták egy nagy zsákba és elindultak vissza a faluba.

Mindenki nagyon csodálkozott, amikor meglátták a vándorlegényt a kiskutyával. Nem akartak hinni a szemüknek. A bíró elégedett volt, de amikor a vándorlegény megint előhozakodott, hogy feleségül kéri a leánykáját, nagyon elkomorult.

— Kislányomat nem vándorlegénynek szánom. Azt szeretném, hogy legalább ha nem is királyfi, de egy dúsgazdag ember venné feleségül. Fiam, ha lenne elegendő vagyonod, és egy kis hajlékod szívesen hozzád adnám egyetlen leánykámat. Elégedjél meg egy zsák arannyal, és menj utadra!

A kiskutya gazdája lábához dörgölődzött és a fülébe súgta:

— Édes gazdám, ne feledd, te egy dúsgazdag ember vagy. Tiéd a sziget a gyönyörű kastéllyal. Tárd fel titkodat a bíró előtt, s meglásd, mindjárt nem ellenzi a kézfogót!

Így is lett. Amint a bíró hallott a tóról, a szigetről, és azon lévő gyönyörű kastélyról, azonnal felcsillant a szeme.

— Menjünk, hadd lássam azt a szigetet! — ugrott egy nagyot örömében a boldog apa.

Azonmód felkerekedtek és a szigethez mentek. Ott nem győztek csodálkozni a sok látnivalótól. Olyan szép volt a kastély, hogy tán az egész földgolyón nem volt hozzá hasonló. Ugye nem kell mondanom, ezek után a vándorlegényből lett gazdag úr feleségül vehette a bíró szépséges leánykáját, és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Mese

Féltelek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mirának

Jaj, úgy féltenélek, 

el  hogy engednélek

a szivárvány-szélnek,

a  langyos esőnek,

a nap melegének,

folyók mély vizének

rejtelmét keresni,

vágyakozva lesni

a messzi, kék eget,

kíváncsi kisgyerek?

 

Titok hív – védelek,

melletted  lépdelek.

 

Ha elengednélek

felhőnek, hűs szélnek,

folyók mély medrének,

csillagfényes égnek

titkait keresni,

oda’dnám szívemet,

esengő  lelkemet,

éberen lángoló, 

ölelő fényemet,

kísérje léptedet,

ha majd én nem leszek…

 

Jaj, nagyon féltelek!

Mese

Madárfióka az óvodában

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Egy szép, nyári nap, amikor a csöppségek kint játszottak az óvoda udvarán, az egyik közeli fa tetején levő fészekből kipottyant egy apró madárfióka. Szegényke lent vergődött a fűben, szeretett volna visszamenni édesanyjához, de nem tudott. Gyöngék voltak még szárnyacskái, hogy repüljön. Még az is megtörténhetett, hogy megsérültek az eséstől.

A gyermekek találtak rá kergetőzés közben. Mindjárt összesereglettek, de tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek.

Sajnálták a madárkát és legszívesebben segítettek volna neki.

— Így meg fog halni — jegyezte meg egy kisfiú. — Vissza kellene tenni a fészkébe.

— De az igen magasan van — mondta egy másik. — Olyan magasra még én sem tudok felmászni, pedig tudjátok, én vagyok a legjobb fára mászó az oviban.

Valóban minden gyerek tudta, a környéken nincs olyan fa, amire fel nem mászott volna. Ez most mégis kifogott rajta.

─ Szóljunk Marika óvó néninek! — javasolta egy szőke kislány. — Ő biztosan tud valami megoldást.

Ez mindenkinek tetszett. Azonnal el is rohantak hozzá.

─ Marika néni, annál a magas fánál találtunk egy kismadarat. Kipottyant a fészekből, és nem tud visszamenni — mondták kórusban segítséget várva.

Először az óvónő sem tudta, mit tegyen. Csak széttárta a kezeit és sajnálkozott.

─ Szegény madárka.

─ Segíteni kellene neki, mert így elpusztul — könyörögtek majdnem sírva az ovisok.

─ Kedveskéim, hogyan segítsek? Nem tudok fára mászni. Ráadásul ma az udvaros bácsi is szabadságon van. Legalább lenne egy hosszú létránk, azzal talán felérnénk a fészekig.

Ezeket halván a gyerekek még jobban elszomorodtak. Volt, aki még sírva is fakadt.

─ Meg fog halni a madárka. Senki nem segít neki.

Az ovisok visszamentek a madárfiókához. Ezalatt Marika óvó néni elővette mobiltelefonját és felhívott valakit. A gyerekek azt hitték megfeledkezett róluk és a szerencsétlenül járt kicsi madárról.

─ Senki sem segít neki — mondták, pedig ha tudták volna, hogy Marika óvó néni kivel beszélt, bizonyára megváltozott volna a véleményük.

─ Haló, tűzoltóság! — hangzott a telefonban. — Segítségüket kérem.

─ Mi történt? Csak nincs tűz az óvodában? — kérdezte riadtan az ügyeletes.

─ Hála Isten, az nincs. Csak egy jó hosszú létrára és egy bátor tűzoltóra lenne szükségünk, aki visszavisz egy madárfiókát a fészkébe.

Az ügyeletes tűzoltó megkönnyebbülve mondta:

─ Természetesen szívesen segítünk. Pár perc múlva ott leszünk.

─ Még lenne egy apró kérésem, kedves tűzoltó úr.

─ Tessék mondani!

─ Ha nem nagy kérés, akkor jöjjenek tűzoltóautóval. Ez nagyon tetszene a csöppségeknek.

─ Megoldható, már csak azért is, mert szerencsére most sehol sincs katasztrófahelyzet. Legalább a kollégák mozognak egy kicsit.

Erről a beszélgetésről az ovisok semmit sem tudtak. Tovább szomorkodtak a madárfióka körül. Nézték, hogyan vergődik egyre erőtlenebbül a szerencsétlen állat.

Szomorúságuknak éles szirénahang vetett végett. Egy nagy, piros tűzoltóautó érkezett az óvodába. Először a gyerekek nem tudták, miért jön, de amikor meglátták, hogy a tűzoltó bácsik az autójának hosszú létrája elindul felfelé a magas fa irányába, és az egyik bácsi óvatosan tenyérébe teszi a madárfiókát, boldogan éljenezni kezdek.

─ Nézzétek, a tűzoltó bácsik megmentik a madárfiókát! — kiabálták. — Köszönjük! Köszönjük! A kicsi madár nem fog elpusztulni. Visszamehet anyukájához.

Marika óvó néni mosolyogva figyelte a boldogságtól táncoló csöppségeket. A tűzoltó bácsik még azt is megengedték, hogy a gyerekek beszálljanak a nagy, piros tűzoltóautóba, ahol szirénázhattak kedvük szerint.

Mindenki örült, hogy sikerült megmenteni a madárfióka életét. Ebéd után, amikor eljött az alvás ideje, egy madár szállt a közeli bokorágára, és olyan szépen trillázott, hogy mindenkit elbűvölt vele.

A gyerekek tudták, ez csak a madáranyuka lehetett, aki így köszönte meg az ovisoknak, hogy segítettek megmenteni kicsije életét.