Mese

Furulyázó leányka

Elolvasta:
110
Mese

 

Élt egyszer egy király, s volt neki egy dalia fia, aki napjait azzal töltötte, hogy a környéken barangolt lóháton. Bejárt minden falut és várost, amely apja birodalmához tartozott.

Egyik nap is, amint lovagolt hazafelé, az útja egy sűrű, nagy erdő mellett vezetett el. Ismerte, nem egyszer vadászott benne. Sőt még azt is tudta, hogy hol, milyen fa áll.

Már majdnem elhagyta az erdőt és a távolban egy hegy tetején feltűnt apja vára, amikor egy nagy tölgy alatt egy furulyázó leánykát pillantott meg.

Még sohasem látta a lányt. Azt sem tudta, ki ő és hol lakik. Olyan szépen szólt a hangszere, hogy valósággal elbűvölte a királyfit.

— De szépen játszol, te lány — állította meg a lovát és hallgatta a furulyaszót.

A lány nem válaszolt, csak fújta a hangszerét és sejtelmesen mosolygott.

A királyfi kérdezgette mindenféléről, hogy hol lakik? Kik a szülei? Mit keres itt az erdő szélén? Hiába volt a kérdezgetés, a leányka nem felelt.

Egy idő után a királyfi megunta, és már úgyis estére járt, megsarkantyúzta a lovát, majd elvágtatott.

Pár nap múlva megint arra vitte az útja. A leányka ugyanott ült a nagy tölgy alatt és furulyázott. Most talán még szebben szólt a furulya. A furulyaszó könnycseppeket csalt elő a király fiának a szeméből.

— Áruld el, ki vagy te, szép leányka? — kérte szinte könyörögve, de a lány most sem nyitotta szóra a száját. Mintha a furulya az ajkához ragadt volna.

A királyfinak sietős volt a dolga. Kénytelen keletlen, de mennie kellett. Sajnos nem lett okosabb. A leánykáról semmit sem tudott meg.

Napok múltával újból az erdőnél járt, de a nagy tölgy alatt nem lelte a furulyázót. Pedig nagyon szerette volna megint hallani, azokat a csodás dallamokat, amelyeket a lány kicsalt hangszeréből.

Kissé csalódottan tovább lovagolt, de egy percre sem tudta felejteni a leánykát. Éjjel nappal ő járt az eszében. Még ébren is róla álmodott. Minden szellő sustorgásában a furulya hangját vélte felfedezni. Amikor csak tehette, ellovagolt az erdőhöz, hátha megint ott lesz a szépséges lány.

Ki tudja, már hányadsora ment oda, azt remélve, hogy szerencséje lesz. Egyetlenegyszer sem volt szerencséje, hogy találkozzon a furulyázó leánykával.

Ezért a királyfi nagyon szomorú lett. Végtelen keserűség kerítette hatalmába. Minden pénzt megadott volna, hogy újból meghallja a furulyaszót.

Még apja is észrevette, hogy fia szívét nagy bánat nyomja.

— Miért vagy olyan búval bélelt, fiam? — kérdezte a király. — Mondd el apádnak, hátha tudok segíteni!

A királyfi először nem akarta felfedni bánatát, de apja addig kérlelte, amíg el nem árulta. Amikor a király meghallotta, hogy fia a furulyázó leányka miatt szomorú, ijedten felkiáltott:

— Jaj, fiam, azonnal verd ki a fejedből azt a furulyázó leánykát! Életed megrontója lesz, ha azonnal nem felejted el. Annak idején, nekem is majdnem a végzetem lett. Gonosz tündérek családjából való, amelyeknek az a dolga, hogy elrabolják a fiatal legények lelkét. Örülj, hogy csak egyszer hallottad furulyázni. Aki másodszorra is meghallja az örök életére elveszett. Engem öreganyám győzött meg, hogy ne keressem, felejtsem el. Ha nem hallgattam volna öreganyámra, akkor ma én is annak az erdőn túli magas hegy egyik sziklája lennék. Nagyon kérlek, többé egy szót se beszéljünk erről a gonosz tündérről — kérlelte a király a fiát.

— Apám, csak annyit árulj el, hol laknak ezek a tündérek? — könyörgött a királyfi.

— Jobb, ha nem tudod lakhelyüket. Így talán könnyebben kivered fejedből — mondta a király és többé nem volt hajlandó beszélni a furulyázó leánykáról.

Ha fia próbálkozott is, vagy kérdéseket tett fel apjának, a király mindjárt másra terelte a szót.

De a fiút nem hagyta nyugodni a furulyázó leányka. Reggeltől estig kutatta, hol lakhatnak a gonosz tündérek?

Apja megtiltotta a várban és annak környékén, hogy az emberek segítsenek neki. A királyfi hiába kérte, senki sem volt hajlandó válaszolni kérdéseire. Ha valaki megszegte volna ezt, akkor a feje bánta volna. A király kiadta parancsba, ha ezt megszegik, akkor annak a feje hulljon a porba. Így mindenki hallgatott, még az is, aki tudta, merrefelé találhatóak a gonosz tündérek.

Ebbe a királyfi nem tudott belenyugodni. Minden nap ellovagolt ahhoz a helyhez, ahol először meglátta a furulyázó leánykát. Gyakran leült a nagy tölgyfa alá és várt, hátha megjelenik és furulyázik neki. Még az sem érdekelte, hogy varázslattal ő is kősziklává változik az erdőn túli hegyekben.

Máskor meg bolyongott az erdőben. Benézett minden bokorba, minden fa odvába, azt remélve, hátha ott rátalál a leánykára.

Egyszer aztán olyan sokáig bolyongott a fák között, hogy már maga sem tudta, merre jár. Ment, ment és váratlanul egy kis erdei tisztásra ért, ahol állt egy kicsinyke házikó, amelyben egy vénséges öreganyó lakott. Olyan öreg volt, hogy álla a földet verte, mert nem bírt kiegyenesedni.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően az öregasszonyt.

— Neked is, fiam — válaszolta. — Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?

— Keresem a furulyázó leánykát. Beleszerettem, és hallani akarom a furulyaszót. Talán öreganyám tudja, hol fogom megtalálni?

— Tudni, tudom, de édesapád megtiltotta, hogy bárki is ezt elárulja. Aki ezt megszegi, az elbúcsúzhat a fejétől.

— Drága, öreganyám — kérlelte a királyfi majdnem sírva — árulja el nekem! Ígérem, édesapám nem fogja megtudni.

A királyfi addig könyörgött, míg az öreganyó szíve megenyhült és elárulta, hol találja meg a gonosz tündéreket.

 

— A házikóm mögött van egy kút, másszál le benne! Mielőtt elérnéd a vizet, balra van egy fémajtó, amit egyfejű sárkány őriz. Ha le tudod győzni, s nem hagyod ott a fogadat, nyisd ki a fém ajtót és lépjél be az alvilágba. Menjél egyenesen egészen addig, míg találsz egy ezüstajtót, amelyet háromfejű sárkány vigyázza. Ezzel is küzdjél meg, s ha sikerül, folytasd útadat egészen a harmadik aranyajtóig, amelyet maga a hétfejű sárkány őrzi az előbbi két sárkány apja. Vele is meg kell birkóznod. Ez nem lesz könnyű feladat, mert mind a hét fejéből egyszerre csapnak elő a kénköves lángok. Eddig még minden próbálkozó itt fűbeharapott. Rád is ez a sors vár, ha nem leszel elég ügyes és vakmerő. De még most meggondolhatod magadat és visszafordulhatsz.

A királyfi elszánt volt, nem rettent vissza a veszélytől, mindenáron meg akarta találni a furulyázó leánykát. Kiment a házikóból és leereszkedett a kútba.

Hamar rá is lelt a fémajtóra, amit az egyfejű sárkány őrzött. Jó kardforgató volt, s ezért nem okozott neki nehézséget egy suhintással levágni a sárkány fejét. Szabad volt az út az ezüstajtóig, ahol már mérgesen várta a háromfejű sárkány. Ezzel kicsit nehezebb dolga volt. Jó ideig harcoltak egymással, mire végül a királyfi kerekedett felül, és a három sárkányfej a porba hullt.

Már csak az aranyajtó volt vissza, ami a legnehezebbnek látszott. Azt a két megölt sárkány apja őrizte. Nagyon mérges volt, amiért a királyfi elküldte fiai lelkét a másvilágra. Mind a hét félelmetes fejéből egyszerre csaptak ki a kénköves lángok, hogy halálra perzseljék az alvilágba betolakodót.

A királyfi alig tudott elugrani a lángok elől. A forróság kicsit meg is perzselte gúnyája szélét. De ez nem tántorította el, hogy éles kardjával neki ne menjen a hétfejű sárkánynak.

Megkezdődött az életre-halálra menő harc. Egészen sötét estig fárasztották egymást. Hol egyik, hol másik került előnyös helyzetbe. Még éjfélig sem tudták eldönteni, kit illet a diadal.

A felkelő Nap sugarai is egymással küzdve találták a királyfit és a hétfejű sárkányt. Mindkettőjükben már alig volt némi erő. Ennek ellenére egyikőjük sem adta fel.

Eljött a dél, majd az újabb este, a királyfi érezte hamarosan elhagyja minden ereje. A hétfejű sárkány meg csak okádta ki a torkán a kénköves tüzet, amikor egyszer csak elapadt a tűz mind a hét torkában.

Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a királyfi részére, egy nyisszantással levágta a sárkány mind a hét fejét.

A fáradtságtól ő is a földre rogyott. Arra ébredt, hogy valaki furulyázik a közelben.

Gyorsan felugrott és loholt a furulyaszó irányába. Egy virágos mezőn meg is találta a furulyázó leánykát, aki, amikor meglátta a királyfit felsikított és sírva mondta:

— Ne nézz a szemembe, királyfi! Ha tekintetünk találkozik másodszorra is, akkor te is sziklává változol. Tudd meg, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam a gonosz tündérek elraboltak szüleimtől, és az lett a feladatom, hogy fiatal legényeket elcsábítsak furulyámmal. Édesapádnak is furulyáztam, de ő bölcs volt, és messze elkerült. Jobb lett volna, ha te is követed példáját.

A királyfi becsukta a szemét, s még csak véletlenül sem nézett a leányka szemébe.

— Kell lennie megoldásnak, hogy megszabadítsalak a gonosz tündérektől. Beléd szerettem, és addig nem nyugszom, amíg feleségem nem leszel. Megkeresem a gonosz tündéreket és könyörgök nekik, hogy engedjenek szabadon.

— Könyörgéssel nem érsz el náluk semmit. Egy módja van, hogy kiszabadíts innen, ha harmatcseppekből építesz egy kacsalábon forgó várat ennek a virágos rét közepén, s elhiteted a gonosz tündérekkel, hogy te vagy a jóság tündére. Egykor ezek a tündérek sem voltak rosszak, csak réges-régen királynőjüket elátkozta egy öreg varázsló, amiért nem ment hozzá feleségül. Az átok akkor hull le a tündérekről, ha a jóság tündére épít itt egy várat harmatcseppből.

— Építek egy ilyen várat, ha addig élek is! — ugrott egy nagyot a királyfi és majdnem a leányka szemébe nézett.

— Jaj, ne nézz rám! Csukd be a szemed! Nem szabad, hogy tekintetünk újból találkozzon — kiáltotta rémülten a leányka.

A királyfinak ezt nagyon nehéz volt megállni. Majd megszakadt a szíve, hogy nem nézhet azokba a gyönyörű kék szemekbe.

Hajnalig kellett várnia, hogy elkezdhesse építeni a várat a réten található harmatcseppekből. Nehezen haladt a munka, mert hajnalonként nem volt annyi építőanyag, ami a várhoz kellett volna.

Kilencvenkilenc földi év tellett el, amire a vár felépült. Tudni kell itt a lenti világban, olyan, hogy idő nem létezik. Egy perc, akár egy emberöltő is lehetett, vagy fordítva ezer év egy pillanatnak tűnt.

Sok fáradságos munka után végül elkészült a vár, s a királyfi beköltözhetett. Olyan szépnek sikeredett, hogy senki fel sem tételezte, hogy nem egy jóságos tündér lakik benne.

Ezt a leányka mindjárt világgá is kürtölte. Olyan szépen kezdett el furulyázni a kacsalábon forgó vár előtt, hogy minden elátkozott tündér oda sereglett, és egyszeriben jó tündér lett belőlük.

Megszűnt az átok, s újból a régi, jóságos tündérekké váltak. Ennek annyira megörültek, hogy víg táncba kezdtek a virágos réten a vár körül.

Nem győzték megköszönni a harmatcsepp várban lakó királyfinak, amiért megmentette őket. Ettől kezdve a két szerelmes fiatal már egymás szemébe nézhetett.

Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy a királyfi feleségül vegye a szépen furulyázó leánykát.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég is majdnem leszakadt a nagy mulatozásban. Amikor jól kimulatták magukat, a királyfi az ifjú feleségével felment a fenti világba, hogy bemutassa élete párját szüleinek.

Igen, ám, egy dologról megfeledkezett. Ameddig ő lett volt, fent sok-sok év eltelt, és minden megváltozott. Szülei és ismerősei is már rég meghaltak. Az egykori várukban is már más volt a király. Senki ismerőssel nem találkoztak. Ezért nagyon idegenül érezte magát a királyfi. Senki sem hitte el neki, hogy valamikor ebben a várban élt. Nem volt a kezében semmi bizonyíték. Hiába is próbálta volna bebizonyítani igazát, senki sem hitt volna neki.

Ez nagyon elszomorította, s talán örök bánatba is esett volna, ha szépséges felesége nem vigasztalja meg:

— Édes párom, drága jó férjem uram, menjünk vissza a lenti világba, ahol vár bennünket a gyönyörűséges kacsalábon forgó, harmatcseppből épült várunk!

— Igazad van, drágaságom — mondta a királyfi. — Nekünk már ott van az otthonunk — s még egy utolsó pillantást vetett a régi várukra, majd kéz a kézben visszamentek a lenti világba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

Kicsi mókus barátai

Elolvasta:
310
Mese

Egy nagyváros parkjában lakott a kicsi mókus. Unottan üld egy faágon az odúja előtt. Irigykedve nézte lent a homokozóban játszó gyerekeket.

Az ovisok minden nap ebbe a szép parkba jöttek játszani. Volt itt hinta és mindenféle remek játék.

— Milyen jó a gyerekeknek — gondolta a kicsi mókus. —  Ők bezzeg nem unatkoznak, mint én. Egyedül vagyok. Kivel játszhatnék? Az öreg szarkát már nem érdekli a játék. Szívesebben üldögél a faágon őkelme, mint hogy velem kergetőzőn a lombok között. Hiába kértem a fecskéket, játszanak velem egy kicsit. Csak nevettek rajtam, s azt mondták: hogyan képzelem ezt? Egy mókus nem tud repülni. Ha megtanulok, akkor mehetek velük hasítani a kék eget. Vihogva itt hagytak, és ki tudja, hol járnak már?

A kicsi mókus nagyon szomorú volt. Senki nem akart játszani vele.

Nem tudta, mitévő legyen. Hogyan szerezzen barátokat, akik szívesen játszanak vele? Mi lenne, ha odamenne a gyerekekhez, és megkérné őket? — gondolkodott el a kicsi mókus.

Félt a kudarctól. Mi lesz, ha a gyerekek is kinevetik. Elkergetik a játszótérről.

Sokáig tépelődött az odúja előtt ücsörögve. Közben vágyakozva nézte a vidáman játszó óvodásokat. Olyan jó lenne játszani, építeni a homokvárat, bújócskázni a bokrok között.

Már-már elhatározta, hogy lemegy a földre, de akkor eszébe jutott, amit a nagymamája mondott neki: „Kicsikém, nagyon vigyázz az emberekkel! Soha ne bízzál meg bennük! Az emberek megfognak, és egy nagy kalitkába zárnak. Mi mókusok nem szeretjük a rabságot. A mókusok nemzetsége szabadnak született.”

Öreganyja szavai még mindig a fülében csengtek. Ellenben egyedül lenni is nagyon rossz. Barátok nélkül semmit sem ér az élet.

Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor egy szőkehajú kislány felnézett a fára.

— Nézzétek, ott az ágon egy kicsi mókus ül! Milyen aranyos.

A gyerekek felnéztek a fára. Boldogan kiabálni kezdtek:

— Mókuska! Mókuska, gyere le hozzánk játszani!

— Hozzám szóltatok? — kérdezte csodálkozva a kicsi mókus gondolatiból felocsúdva. —  Hogy menjek le hozzátok? Ezt akarjátok?

— Igen — kiáltották az apróságok. — Gyere velünk játszani!

— Nem fogtok bántani? — kérdezte kissé bizalmatlanul.

— Dehogy bántunk. Azt szeretnénk, ha barátunk lennél.

— Barátotok lehetek? — kérdezte boldogan a kicsi mókus.

— Természetesen. Gyere, siess! Szeretnénk már játszani.

A kicsi mókus tanácstalan volt. Nem tudta, mi tévő legyen. Ennek ellenére valami azt súgta neki, hogy lent a homokozóban barátai várják. Végre többé nem lesz egyedül. Neki is lesznek barátai.

Így is lett. Az ovisok igaz barátai lettek. Amikor jó idő volt mindig találkoztak a játszótéren, és boldogan játszottak.

Az óvó néni úgy tett, mintha nem vette volna észre a kicsi mókust. Hagyta játszani a gyerekeket. Örvendetes, ha már az ember ifjúkorában megtanulja szeretni a természetet.

 

 

Mese

Mókusuraság

Elolvasta:
61
Mese

 

 

Volt egyszer egy hatalmas erdő, és abban lakott a mókusuraság egy nagy tölgy odvában.

 Az odút berendezte minden kényelemmel, amire szüksége lehet egy előkelő mókusnak. A harkállyal még egy másik odút is készíttetett, ahol tárolta a rengeteg mogyorót, amit az alattvalói összehordtak.

Azt majd elfelejtettem mondani, mókusuraság felügyelte az egész erdőt. Minden állat, minden madár őt szolgálta. Aki nem engedelmeskedett neki, azt szigorúan megbüntette. Féltek is tőle az erdő lakói. Mindenki igyekezett kedvébe járni.

Ha valahol előkerült egy finom mogyoró a megtaláló mindjárt szaladt vele őuraságához.

— Mókusuraság, tessék nézni, mit találtam a közeli mogyorósban!

— Mi az, nyulacska?

— Találtam egy szép, nagy mogyorót. Elhoztam uraságodhoz. Ha jól tudom, akkor ez önt illeti.

A kisnyúl boldogan átnyújtotta a finom mogyorót. Sajnos dicséret helyett a mókusuraság mérgesen ráripakodott:

— Mi az hogy, engem illet! Ez csak természetes. A világ összes mogyorója az enyém. A többi hol van? Ahol egy mogyoró van, ott többnek is kell lenni. Bizonyára eldugtad. Megparancsolom, hogy holnap reggelig hozd el nekem az összes mogyorót! Ha nem teszed, halál fia vagy. Megértetted?

— De mókusuraság, hogyan hozzam el, amikor csak ezt az egyet találtam? Különben is, mi nyulak nem élünk mogyorón. Ha több lett volna ott, bizisten, mind elhoztam volna uraságodnak.

— Nem érdekelnek a kifogásaid — mondta dühösen a mókusuraság. — Holnap reggelre itt legyen az összes mogyoró, vagy megjárod.

Szegény kisnyúl sírva ment haza. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg az összes mogyorót. Már azt is elfelejtette, hol találta azt az egyet.

Mi lesz vele, ha nem találja meg? Mókusuraság nem fog megkegyelmezni neki. Talán még a fejét is veszi.

Amint bandukolt pityeregve az erdei úton, egyszer csak jön vele szembe egy kicsi, szürke mezei egér.

— Miért sírsz, kisnyúl? — kérdezte kíváncsian.

— Nagy az én bánatom — válaszolta a kisnyúl, és elmesélte, hogyan járt mókusurasággal.

— Ez valóban igen nagy baj — mondta a mezei egér és ő is sírni kezdett.

Most már ketten mentek sírva.

Jött velük szembe a pocok, s kérdezi:

— Miért sírtok?

— Nagy a mi bajunk. Talán mókusuraság a fejünket is vesz, ha holnap reggelig nem szedünk össze neki minden mogyorót, ami az erdőben van.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel ijedten a pocok. — Végünk van. Itt a világvége.

Ő szeméből is eleredt a könny, és a két zokogó kicsi állattal tartott.

Még találkoztak a rókával, őzzel, szarvassal, de még a mindig bátor vadkan is megijedt, reszketve követte őket. Igazából egyikőjük sem tudta, hová tartanak. Már rég elhagyták a kisnyúl házát. Csak mentek és mentek az erdőben és könnyeiket hullatták.

Véletlenül éppen arrafelé ment az öregapó és meglátta a díszes társaságot.

— Mi ez a nagy gyászmenet? — kérdezte.

— Jaj, jaj, öregapó, itt a világvége! A mókusuraság mindegyikőnk fejét veszi, ha nem visszük el neki az erdő összes mogyoróját. Te is jobban teszed, ha elhagyod ezt az erdőt. Ha mókusuraság meglát, akkor neked is véged van.

— Végem van? Aztán ugyan miért? Nem ijedek meg én egy kicsi, huncut mókustól — mondta határozottan öregapó, és sajnálkozva végignézett az állatokon. — Elég baj, hogy ilyen gyávák vagytok, megijedtek egy nagyszájú mókustól. Majd én ellátom a baját annak az uraságnak, s elmegy a kedve a mogyorótól. Mutassátok, hol lakik őkelme! Szeretném közelebbről megismerni.

Az állatok a kisnyúl vezetésével elindultak a nagy tölgyfa felé. Mindegyik lába reszketett, mint a nyárfalevél.

— Ne toporogjatok! — biztatta a kis csapatot öregapó. — Ha ilyen lassan haladunk, soha nem érünk a mókusuraság odújához. Vár engem otthon a kicsi unokám. Megígértem, hogy viszek neki egy mókucit ajándékba.

Az állatok nagyon féltek. Nem tudták, mi fog várni rájuk az odúnál. A mezei egér a pocokkal egy sűrű bokornál lemaradt a társaságtól. A rókának is sürgős dolga akadt. Legtovább talán a vaddisznó tartott ki, de amikor feltűnt a nagy tölgyfa, ő is elment.

— Várnak otthon a kicsinyeim. Még ma semmit sem ettek. Előbb itt az erdei tisztáson friss makkokat láttam. Viszek belőle a csikós hátú apróságaimnak — mondta röfögve és elszaladt. 

Végül már csak a kisnyúl és az öregapó maradt. Legszívesebben a tapsifüles is kereket oldott volna, de nem mert. Az erdőben úgyis mindenki azt mondja róla, hogy gyáva nyúl. Most legalább megmutatja az állatoknak, hogy ő a legbátrabb állat az erdőben.

A mókusuraság az odú előtt pihent, és éppen azt a mogyorót majszolta, amit a kisnyúl hozott neki. Hetykén észre sem véve, hogy öregapó is vele van, így szólt a kisnyúlhoz:

— Hol a rengeteg mogyoró? Remélem, sokat hoztál, mert ha nem akkor, jaj, neked.

— Meg neked is — ragadta meg a vöröses bundáját öregapó. — Gyere csak kicsi komám, bújj bele a tarisznyámba. Jó helyed lesz ott, amíg hazaérünk.

Mókusuraságnak még annyi ideje sem volt, hogy tiltakozzon. Egy pillanat alatt eltűnt öregapó nagy tarisznyájában, mintha ott sem lett volna.

— Látod, kisnyúl, így kell bánni ezekkel a nagyszájúakkal. Nem szabad tőlük megijedni. Ti olyan sokan voltatok, mint egy hadsereg, mégis féltetek ettől az odúlakótól. Isten veled, kisnyúl! Sietek, vár a kicsi unokám.

A kisnyúl valami köszönésfélét dadogott, és hálásan nézett öregapó után, aki megszabadította őket a mókusuraságtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem ijed meg senkitől, és kiáll az igaza mellett.

Mókusuraság pedig megtanulta, hogy vidám ugrándozásáért megszerette öregapó unokája, és az sokkal többet ér, mint ha félnek tőle.

 

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

Mese

Egy süni története

Elolvasta:
208

 

Csodálatos napsütésre ébredve úgy gondoltam, jó lenne sétálni az erdőben, amely nincs messze. El is indultam és hamar elértem az erdő széléhez. A fák nagyon magasra nőttek s eltakarták a Napot. Befelé menve az erdő sötétsége vett körül. Nagyon félelmetes volt. Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülemet. Mentem a hang felé, míg egy árokhoz értem, benne sírt fájdalmasan egy süni. Kivettem a gödörből.

Úgy látszott, hogy nem sok élet van benne. A tüskéi is el voltak gyengülve. Gyorsan haza rohantam vele. Kiabáltam a családomnak:

— Gyertek ide, nézzétek mit hoztam!

Nem örültek, ahogy én azt vártam.

— Miért hoztad haza ezt a sünit? Úgysem fog ő már meggyógyulni, csak a gond lesz vele.

— Én legalább mindent megtettem érte — válaszoltam —, nem fog gyötörni a lelkiismeret.

Betettem egy ládába. Szegény nagyon megsebesült. Ki tudja, mióta volt a gödörben, biztos kiszáradt, éhes, a fák gyökerei is megsebesítették. Adtam neki tejet és almát, bekötöztem a sebeit. Minden nap ápoltam, míg azt nem láttam, már egészséges. Úgy gondoltam, itt az ideje visszavinni az erdőbe, ahol találtam. Felemeltem és a hegyes tüskéi megszúrták a kezem. Ennek örültem, mert ez is azt bizonyította, hogy meggyógyult. Ruhába tettem, hogy ne szúrjon és elvittem az erdőbe.

Majd kis idő múlva újra furcsa hangot hallottam az udvarról. Kimentem, hogy megnézzem, mi ez a hang. Meglepetésemre ott volt a süni, körülötte kicsinyei. Igazán meghatódtam. Bekiabáltam a családomnak:

— Gyertek ki, nézzétek, ki van itt! Ez a süni nagyon hálás, és hálája jeléül elhozta bemutatni a kis családját.

Körbe álltuk, és együtt örültünk nekik. Örültem, hogy a kis süniknek nem kell az anyjukat elveszítve élniük. Én csak annyit mondtam, hogy látjátok, nem szabad feladni a reményt és nem szabad senkiről és semmiről lemondani, mert történnek még csodák ebben a világban. Remélem, hogy ez a kis süni család boldogan fog élni, bajoktól mentesen.

Mese

Kaland a bevásárlóközpontban

Elolvasta:
54

 

Élt egyszer egy rigócsalád. Mindennap tették a dolgukat, amit kellett. Rigó apa reggel elment dolgozni és csak késő este tért haza.

Rigó anya gondozta a gyerekeket, egész nap tett-vett a ház körül. Egy családi házban mindig rengeteg a munka. Nem volt neki egy perc megállása sem. Hol egyik kicsi rigócsemete csipogott keservesen, hol a másik.

Ennek ellenére mégis nagy boldogságban éltek. Néha még játékra is jutott idő.

Egyik nap rigóanyuka észrevette, hogy kiürült az éléstár. Sürgősen ennivalót kell venni a kicsinyeinek, mert éhen halnak. Rigóapuka reggel korán elment dolgozni. A fiókákat mégsem lehet magukra hagyni a fészekben. Kénytelen volt elindulni a gyerkőcökkel együtt az erdei bevásárlóközpontba.

— Kicsikéim, megyünk az erdei bevásárlóközpontba. Nagyon kérlek bennetek, legyetek jó fiókák. Ha bemegyünk az üzletbe, ott nem szabad rosszalkodni. Mindig azt tegyétek, amit mondok! Nem szeretném, ha a boltos nénik és bácsik megszólnának bennünket. Ugye megígéritek, hogy jók lesztek.

A rigófiókák boldogan megígérték, amire anyjuk kérte őket. Lázasan készülődni kezdtek a nagy kalandra. Még sohasem voltak az erdei bevásárlóközpontban. Igaz szüleiktől hallották, hogy ott mindent lehet venni. Állítólag még finom magos csoki is kapható. Múltkor, amikor nagymamájuk meglátogatta a gyerkőcöket, ilyet kaptak tőle ajándékba.

Nem volt könnyű feladat az indulás. A fiókák örömükben olyan hangosan csiviteltek, hogy anyjuk alig hallotta saját hangját. Mindegyik azt kérte anyjától, hogy vegyen neki magos csokit.

Szegény rigómama már nagyon bánta, hogy kicsinyeit is bevonta a vásárlásba. Talán jobb lett volna hétvégére halasztani, amikor rigóapuka otthon lesz.

De már nem lehetett elhalasztani. A fiókák türelmetlenül várták az indulást. Csak reménykedhetett, hogy a kicsi rigók jók lesznek, s nem csinálnak kalamajkát a boltban.

Az úton nem is történt semmi különös. A fiókák egymás szárnyacskáit fogva mentek a járdán.

A bevásárlóközpont ajtajában három megtermett sas vigyázott a rendre, nem nagyon foglalkoztak az érkezőkkel.

A kicsi rigók félve mentek el mellettük. Anyjuk még egyszer figyelmeztette őket:

— Ugye, jók lesztek? Láttátok a bejáratnál azt a három hatalmas sast. Ők a bevásárlóközpont biztonsági őrei. Ha nem viselkedtek jól, velük gyűlik meg a bajotok.

Ez egy kicsit megriasztotta a rigófiókákat. A legkisebbik még el is pityeredett.

— Mit fognak velünk tenni, édesanyám? — kérdezte kíváncsian.

— Nem tudom, drágaságom — felelte a rigómama. — Nem kell félni, ha jók lesztek, akkor nem fognak bántani bennetek.

Eleinte a rigófiókák illemtudóan és rendesen viselkedtek. Segítették anyjuknak tolni a bevásárlókocsit. Nagy élvezettel tették. Igen jó játéknak bizonyult a kocsi tolása. A legkisebbik rigót beleültették egyikbe, és szaladgálni kezdtek vele az üzletben.

Anyjukat elfoglalta a bevásárlás. A hosszú listáról nem győzte összegyűjteni a rengeteg megvásárolandót. Főleg sokáig kereste a világhírű pondrókonzervet. Ebből lehet a legfinomabb ebédet készíteni. Még egy eladót is meg kellett kérdeznie, hol találja.

— Addig maradjatok itt! — mondta a kicsinyeinek. — Mindjárt visszajövök a konzervvel.

Csak erre vártak a rigócsemeték. Amint a rigóanyuka kikerült a látótérből, elindultak felkutatni a magos csokit.

Nem kellett sokáig keresgélni. Óriási táblák jelezték, hol található. Bizonyára az eladók tudták, ha a gyerekek meglátják, nem bírnak neki ellenállni, és addig nyúzzák szüleiket, amíg azok meg nem veszik ezt a finomságot.

Most nem kellett anyjuknak könyörögni, ott volt előttük a világhírű csokoládé. Egy nagy polcos állvány tele volt ilyen gyermekeket elcsábító ennivalóval. Meglátván a polcos állványt a rigófiókák megfeledkeztek minden ígéretükről. Mohón nekiestek a csokoládénak.

Szegénykék azt hitték, ebből mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. Ha nem így lenne, akkor nem lenne kirakva a sok magos csoki. Ki is ment a fejecskéjükből, hogy előbb talán ki kellene fizetni az árát.

Vígan nekiláttak falni a csokoládét.

Igen ám, valamiről azonban nem tudtak. Az üzlet be volt kamerázva. A biztonsági őrök egy másik helyiségben mindent jól láttak a monitorokon. Azonnal riadóztatták a bejáratnál strázsáló három sast, akik szélesre széttárva nagy szárnyukat jöttek is villámgyorsan.

— Mit csináltok, ebadta kölykei? — förmedtek rájuk a sasok. — Ki fizeti ki ezt a sok magos csokit, amit felfaltatok?

A rigófiókák, amikor meglátták a biztonsági őröket nagyon meglepődtek. Némelyikük még el is sírta magát.

— Miért, sas bácsi, ezt ki kell fizetni? Azt hittük, ez azért van itt, hogy a gyerekek megegyék.

A biztonsági őrök elnevették magukat, de hogy fenntartsák a tekintélyüket, szigorúan ráripakodtak a kicsi rigókra:

— Szedtevette-teremtette, rossz kölykei, ez nem ingyen van! Tessék kifizetni azokat a csokikat, amelyeket elfogyasztottatok. Ha nem tudtok fizetni, elviszünk bennetek.

Nem kellett ennél több, az összes rigófiókánál eltörött a mécses. Kétségbeesve keresték édesanyjukat.

─ Édesanyánk, hol vagy? A sas bácsik el akarnak vinni bennünket.

Már nagyon bánták, hogy nem fogadták meg a tanácsát. Nem is gondolták, hogy ez is rendetlenségnek számít, és ilyen nagy bajba kerülnek. Jobb lett volna nem elcsavarogni, és ott megvárni édesanyjukat, ahol hagyta őket. Bizonyára ő is keresi kicsinyeit.

Így is volt. Rigóanyuka ijedten látta, hogy fiókái eltűntek és se hírük, se hamvuk. Még csak elképzelni sem tudta, hol lehetnek.

De egy anyai szív mindig megérzi, ha gyermekei bajban vannak. Ösztönösen a csoki részleg felé vette az útját. Hamarosan meglátta a kis gézengúzokat a biztonsági őrök gyűrűjében. Mindegyikük a könnyét hullatta és keservesen sírt. Előttük a földön a rengeteg magos csokipapír, amelyből kiették a finomságot.

— Jaj, Istenem! — kiáltott fel rigóanyuka. — Mit tettetek, kicsikéim?

A rigófiókák a sírástól alig bírtak megszólalni.

— Édesanyánk, azt hittük, ez itt azért van, hogy megegyük.

— De előbb ki kell fizetni — mondta mérgesen az egyik biztonsági őr. — Remélem, asszonyom, rendezi a számlát.

— Természetesen, uram, kifizetem. Nem fogjuk megkárosítani az üzletet.

A sas biztonsági őrök megnyugodtak, és rigóanyukát a pénztárhoz kísérték. Mindaddig ott voltak, míg a számla ki lett egyenlítve.

A fiókák anyja egy nagyot sóhajtott, és csemetéivel kiballagott a boltból.

Talán más anyuka kiabált volna gyermekivel, amiért ilyen kellemetlenséget okoztak, de ő leült egy közelben lévő padra gyermekeivel, majd szépen, érthetően elmagyarázta nekik, hogy ilyet miért nem szabad tenni, hogy a boltokban semmi nincs ingyen, hiszen ők is vásárolni jöttek. Megígértette a kicsi rigókkal, legközelebb, ha közösen mennek bármilyen boltba, akkor ez mindig eszükbe fog jutni.

A rigófiókák betartották ígéretüket, és soha többé nem tettek ilyet.

 

 

Mese

Királyfi kicsi táltos paripája

Elolvasta:
447

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy öreg király a feleségével, nagy boldogságban. Mindenük megvolt. A szép, kacsalábon forgó várban kilencvenkilenc szolga leste minden óhajukat és kívánságukat.

Már azt hitték sohasem születik gyermekük, amikor egyik nyári nap, estefelé finom vadkörtét eszegetve, az utolsó körtemagból kiugrott egy szőke fiúcska.

— Megjöttem, édesapám! Megjöttem, édesanyám! — kurjantotta el magát harsányan. — Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azonnal hozassanak nekem valami harapnivalót, mert ha nem, biz’ Isten visszabújok a körtemagba.

Nosza, a király mindjárt megparancsolta a kilencvenkilenc szolgának, hogy rakják teli ennivalóval, innivalóval az asztalt. Ne spóroljanak a finomságokkal, elvégre megjött a fiúk.

Hamarosan olyan nagy sürgés-forgás lett a várban, hogy a világ nem látott ilyet. Egykettőre roskadásig telerakták a hatalmas asztalt húsokkal, kolbászokkal, sonkával, de az olyan rengeteg volt, hogy egy regiment katonának elég lett volna. Nem csak ezek csordították ott az ember nyálát, hanem csodálatos torták, sütemények is garmadában várták, hogy a királyfi megegye őket. Akkor még meg sem említettem a finomabbnál finomabb gyümölcsöket.

A királyfi nem mondhatta, hogy fukarok az ételek terén. Elégedetten végignézett az asztalon, majd nekilátott enni.

Apja azt hitte, pár falat után eltelik a fia, de csalódnia kellett. Alighogy leült a sok finomság mellé, már el is tüntette azokat az utolsó morzsáig a bendőjében. Még a vár egereinek sem hagyott belőle, pedig máskor egy bőséges lakoma után tele volt az asztal alja mindenféle ennivaló maradványával.

— Jóllaktál, fiam? — kérdezte a király.

— Sajnos nem, édesapám. A fél fogamra sem volt elegendő. Még szívesen ennék valamit, ha lenne.

A király újból kiadta a parancsot, hogy hozzanak ennivalót az asztalra. Másodszorra talán még jobban megrakták azt, mint előbb. A királyfi ezt is eltűntette egy szempillanat alatt, s kért még.

Szerencsére a király éléskamrájában volt bőven étel, ital. Így újból telerakhatták a szolgák az asztalt.

Amikor harmadszorra is végzett az evéssel és ivással, apjához fordult, majd mondta neki:

— Édesapám, most pedig kérek egy táltos paripát, amivel elmegyek feleséget keresni magamnak.

— Jaj, fiam, máris itt hagysz bennünket? Hiszen csak imént jöttél hozzánk, és még nem is gyönyörködhettünk benned.

A király hiába kérlelte a fiát, az nem engedett az elhatározásából. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki táltos paripa kell, de abból is a legjobb.

A lovász bevezette a király aranytéglából épített istállójába, ahol szebbnél szebb paripák voltak.

A királyfi sokáig válogatott közöttük, de egyik sem tetszett. Mindegyikben talált valami hibát.

Végül dolga végezetlenül ment kifelé az istállóból. A kijárat mellett, félre egy sötét zugban állt egy gebe. Olyan siralmas állapotban volt, hogy aki meglátta, annak elment a kedve a lovaglástól.

Sovány oldalán minden bordája kilátszott, szőre hullott, és amikor egy gyenge fuvallat végigszaladt az istállón, szegény gebe reszketett, mint egy nyárfalevél. De ez még mind semmi ahhoz, hogy termete eltörpült a többiek között. Talán még egy gyermek sem ült volna fel a hátára, olyan kicsi volt.

A gebe váratlanul megszólította a királyfit:

— Királyfi, engem válassz! Nem bánod meg.

— Kicsi lovacska, ne beszélj butaságokat, ha rád ülnék, akkor mindjárt kilehelnéd a lelkedet. Nem vagy te jó hátaslónak. Örülj, hogy élhetsz, és minden nap kapsz abrakot! — mondta sajnálkozva a királyfi.

A kicsi lovacska nem hagyta annyiba. Addig-addig beszélt, míg ráállt a királyfi, hogy tegyen vele egy próbát.

— Legyen meg az utolsó kívánságod — vezette ki az istállóból a lovacskát.

— Ameddig ki nem érünk a várból, nehogy megpróbálj felülni a hátamra! — súgta halkan az állat a királyfinak, aki nem értette, hogy miért kéri ezt tőle.

Ezt a kérését is teljesítette. Szép lassan kiballagtak a várból. Szülei nagyon csodálkoztak, amikor meglátták a trónterem ablakából, hogy egyetlen gyermekük, milyen gebét választott. Tán még arra is gondoltak, hogy szegénykének nincs meg mind a négy kereke. Ennek ellenére hagyták, hogy jó messzire menjenek a vártól. Amikor már senki sem látta őket a lovacska újból megszólalt:

— Most pedig húzd meg jó erősen, háromszor a farkamat.

A királyfi meghúzta a lovacska farkát.

Lássatok csodát, amint ez megtörtént, hirtelen a kicsi gebéből olyan táltos paripa lett, hogy gazdájának elállt minden szava. A csodálkozástól alig bírt megszólalni.

A ló szemei gyémántként csillogtak, s torkából tűz csapott elő. A világon senkinek nem volt olyan lova, mint az övé.

— Most már felpattanhatsz a hátamra — mondta. — Elviszlek a világ legszebb, legjobb lányához, akit, ha majd feleségül veszel, boldogan élhettek, míg meg nem haltok.

A királyfi azt hitte, ezek után a tündérkirály várába repíti a táltos paripa, ahol annyi széplány van, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Türelmetlenül várta, mikor kanyarodnak a Tündérország felé vezető útra. De táltos paripája messze elkerülte azt, s végül egy szegényes ház előtt álltak meg.

— Lovacskám, eltévesztetted az útirányt — mondta a paripának. — Hol itt a szép lány, a feleségnek való?

— Menj be, és meglátod!

A királyfi leugrott a paripa hátáról, és elindult be a házba.

Odabent, a kemence mellett egy vénséges öregasszonyt talált, aki könnyeit hullatva itatta az egereket.

— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően a ház lakóját. — Miért sír? Tán nem jutott kenderföld, kegyednek, azért ez a nagy búslakodás?

Az öregasszony felemelte könnyes szemét a királyfira, majd szomorúan mondta:

— Bárcsak ezért sírnék. De ennél sokkal nagyobb a bánatom. Elveszítettem a hajcsatom.

— Ki látott ilyet — nevette el magát a királyfi —, el kell menni a heti vásárba, ott lehet venni egy másikat.

— Könnyű ezt mondani. Nem akármilyen hajcsat volt az enyém. Varázsereje volt annak. Mit meg nem adnék érte, ha valaki megtalálná. Talán még feleségül is mennék hozzá…

Ezt már a királyfi nem bírta nevetés nélkül. Annyira kellett nevetnie, hogy kiszaladt a házból, és hahotázva mondta a táltos paripának:

— Odabent van egy bolond öregasszony, aki elveszítette a hajcsatját. Azt mondta, feleségül megy ahhoz, aki megtalálja.

A táltos paripa nem lepődött meg azon, amit hallott.

— Nosza, édes gazdám, ne habozz! Indulj azonnal megkeresni a hajcsatot!

— Bolond vagyok én? — kérdezte most már mérgesen a királyfi. — Még hogy egy ilyen vénség legyen a feleségem. Azonnal vigyél oda, ahol szépséges leányzók vannak, hogy tudjak belőlük feleséget választani!

— Dehogy viszlek — dobbantott egy nagyot patájával a paripa. — Most visszamész és megkeresed a hajcsatot!

Ahogy ezt kimondta, torkából hatalmas lángnyelv csapott a királyfi felé, amitől az úgy megijedt, hogy minden ellenkezés nélkül visszament a házba.

— Öreganyám, hol veszítette el azt a hajcsatot? — kérdezte a királyfi. — Segítek megkeresni.

— Hálás leszek, ha megtalálod. Feleségül megyek hozzád. A hálószobában voltam, amikor elveszett. Ott van egy mély kút. Vizet akartam húzni, s talán akkor esett ki a hajamból. Bizonyára belepottyant a kútba.

A királyfi előbb mindent felforgatott a hálószobában, de nem lelte a hajcsatot. Kénytelen volt leereszkedni a mély kútba, ami olyan mély volt három napjába tellett, mire leért az aljába. Legnagyobb meglepetésére víz helyett egy nagy tölgyfa ajtót talált, ami mögül furcsa hangokat hallott.

Valószínűleg nem tudjátok kitalálni hová vezetett az ajtó. Itt lehetett bemenni a pokolba. Maguk az ördögfiókák hancúroztak odabent.

Lett nagy kiabálás, amikor meglátták királyfit. Azonnal rohantak a főördöghöz és kezükkel hadonászva elmagyarázták, hogy egy idegen tette be a lábát a birodalmukba.

A főördög iszonyatos haragra gerjedt, amikor tudomást szerzett a nem várt látogatóról.

— Ezer pokol kénköves tüze! — ordította mérgesen. — Hozzátok elém! Letépem minden körmét! Forró katlanba dugom és elevenen megégetem. Senkinek sincs joga engedélyem nélkül idejönni.

Mindjárt ördögök százai ugrottak, teljesíteni a főördög parancsát.

A királyfi először azt hitte fogadóbizottság érkezik tiszteletére. De hamar ki kellett ábrándulnia. Az ördögök megragadták a grabancát, majd vihogva, minden rondát mondva rá, a főördög elé vitték.

Nagy bajban volt a királyfi. Nem sok esélyét látta, hogy megmenekülhet a forró katlantól. Hiábavaló lett volna a könyörgés, ilyennel az ördögöket nem lehetett meghatni. Sőt ez még csak még jobban feltüzelte őket.

Mégis valamit ki kell találni, hogy megmeneküljön. Legalább a lovacska itt lehetne. Bizonyára most az öreganyó kertjében vígan legeli a selymes füvet.

A főördög pöffeszkedve ült a trónján.

— Hogy merészkedtél idejönni? — kérdezte.

A királyfi hegyiről tövire elmesélte mi járatban van. Miért szállt alá a kútba.

— Szeretném megtalálni öreganyó hajcsatját. Állítólag beleesett a kútba. Ördöguram, nem látta-e az öreganyó hajcsatját?

— De bizony láttam. Megtalálta a legidősebb fiam. Odaadta anyjának, és most az ott díszeleg a hajában — mondta a főördög. Kicsit meglepődött a királyfi bátorságán, hogy ilyet mer kérdezni. — Ugye tudod, hogy meg kell, hogy égesselek, amiért engedélyem nélkül lejöttél a birodalmamba. De tetszik a bátorságod. Ha három napra beállsz közénk ördögnek, megkegyelmezek életednek. Ezenkívül visszakapod az öreganyó hajcsatját is.

— Mi lesz a feladatom? — kérdezte a királyfi.

— Emberek lelkét kell pokolba szállítanod. Minden nap legalább hét lelket.

Ez nem nagyon tetszett a királyfinak. Nem akarta, hogy jóemberek lelke elkárhozzon általa.

Ennek ellenére sajnos el kellett fogadnia a főördög ajánlatát. Belecsapott az ördög nagy tappancs markába, és elindult lelkeket hozni a pokolba.

Ehhez a munkához fel kellett mennie a fenti világba. Egyenesen a lovacskájához ment, s mondta neki:

— Nyakig vagyok a bajban, lovacskám — panaszolta neki szomorúan. — Három napra be kellett állnom ördögnek és emberek lelkét kell a pokolba szállítanom. Ha nem teszem meg, akkor a főördög elevenen megégettet a forró katlanban. Most légy okos, mit tegyek? Nem szeretném sok jó ember lelkét a pokol izzó tűzébe hajítani. Minden nap hét lelket kell vinnem a főördögnek.

A lovacskát nem lepték meg a hallottak. Vidáman legelt tovább, mintha mi sem történt volna.

— Te rám sem figyelsz — kiáltotta mérgesen a királyfi. — Már nagyon bánom, hogy hallgattam szavadra.

— Nem kell mindjárt megijedni. Mindenre van megoldás — mondta nyugodtan a lovacska. — Itt vagyok én. Vidd le elsőnek az én lelkemet a főördögnek.

— De hiszen te ló vagy. A főördögnek jó emberek lelke kell. Mindjárt kiderülne a turpiság.

— Ettől nem kell félned — mondta a lovacska. — Vedd ki a lelkem, és irány lefelé a pokolba.

— Jaj, ezt nem akarom — kiáltott fel a királyfi. — Ha ezt megteszem, te elpusztulsz.

— Ezzel most ne foglalkozz! — mondta ellenkezést nem tűrő hangon. — Mindent tegyél úgy, ahogy tanácsolom! Amikor leviszed lelkemet a pokolba, kérd meg a főördögöt, hogy szeretnéd megtekinteni a hajcsatot, mielőtt újból elindulsz a lelkekért! Ez nem mindennapi hajdísz. Jól jegyezd meg! A hajcsatnak varázsereje van. Amikor majd a kezedben fogod, mondd jó hangosan háromszor: csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Parancsold meg neki, hogy vigyen fel bennünket a felszínre azonnal, és zárja be jól a pokol összes ajtaját és kapuját, mindörökre hogy az ördögök ne tudjanak kiszökni rajtuk. A többit majd meglátod, mi fog történni.

A királyfi kicsit furcsállta, amit a lovacska mondott, de mivelhogy nem volt más választása szót fogadott neki.

A főördög nagyon elégedett volt, amikor meglátta, hogy az újdonsült ördöge ilyen hamar már hozott is egy lelket. Mindjárt ki is adta a parancsot, vigyék az elkárhozott lelket a közelben fortyogó forró üstbe, de a királyfi kérése megállította:

— Fenséges ördöguram — kezdte. — Még mielőtt visszamennék a felszínre újabb lelkekért, kérlek, mutasd meg a hajcsatot! Szeretném kezembe venni, gyönyörködni benne. Azt mondják csodás dísze a fejnek.

— Úgy bizony — helyeselt a főördög. — Én is szívesen gyönyörködöm benne. A kezedbe adom, de csak egy pillanatra.

Nem is kell több időre. Elegendő lesz ennyi is, hogy varázsoljak vele — gondolta a királyfi.

Amint kezébe fogta a hajcsatot, mindjárt mondani kezdte a varázsszót: „Csitt-csat, hajcsat, teljesítsd a parancsomat! Vigyél fel engem és lovacskám lelkét a felszínre! Zárd be jól a pokol minden kapuját mindörökre!”

Még mielőtt a főördög tenni tudott volna valamit, a királyfi és a lovacskája lelke el is tűnt a szeme elől. Ripsz-ropsz egy szempillanat alatt az öreganyó kertjében találták magukat. Az ördögök rohantak a kapukhoz, hogy utolérjék a királyfit, de azok zárva voltak, jó erősen. Soha többé nem tudták kinyitni.

Ellenben hiba történt a varázsszó elmondásakor. A királyfi kifelejtette belőle az ajtókat. Azokon az ördögök kisétálhattak kedvük szerint, de egy nap csak egy ördög léphetett ki rajta. Ez így volt megírva az ottani törvényben. Amelyik ördög ezt nem tartotta be, abból denevér lett, és élete végéig röpködnie kellett estétől reggelig.

Amint az ördögök észrevették, hogy az ajtók nyitva vannak, megfeledkezve a törvényről mind egyszerre kitódult rajtuk, hogy utolérjék a királyfit. De amint, ahogy már mondtam, az összes denevérré változott. A főördög egyedül maradt a pokolban. Egy ideig senkinek sem kellett tartania attól, hogy az ördög elviszi a lelkét.

A királyfi megkönnyebbülten látta, hogy megmenekültek. A hajcsat is megkerült. Boldogan vitte az öreganyónak.

Már az ajtóban hangosan elkiáltotta magát:

— Öreganyám, megtaláltam a hajcsatot.

Belépve a házba, majdnem elájult a meglepetéstől. Az öreganyóból egy szépséges leányzó lett. Olyan szép volt, hogy a Napba lehetett nézni, de aki reá tekintett, az megvakult a szépségétől. A királyfi is igen csak hunyorgott, amikor megpillantotta.

— Hol van az öreganyó? — kérdezte és már fordulni akart kifelé, hogy megkeresse. Mire a szépséges lány így szólt:

— Én vagyok az öreganyó, akit keresel. Köszönöm, hogy visszahoztad a hajcsatomat. Ellopták az ördögök és vele együtt a fiatalságomat is. Meglett a hajcsat és újból fiatal lettem. Ameddig csak élek mindig hálás leszek neked.

A királyfi nem tudta levenni a szemét a lányról annyira tetszett neki. Valósággal megigézte. Azonmód olyan szerelmes lett belé, mint a nagyágyú. Nem érdekelte más. Elhatározta, hogy feleségül veszi.

— Szépséges leányzó, leszel-e a feleségem? — kérdezte. — Sok vidéket bejártam, de ilyen szép leányt nem láttam, mint te vagy. Addig nem nyugszom, amíg nem leszel a párom.

A lány elmosolyodott. Nem kellett sokáig kérlelni, de azért megkérdezte:

— Ugye nem a varázshajcsatom miatt lettél belém szerelmes? Tudod, tőle bármit kérsz, az teljesül.

— Hogyne tudnám — válaszolta büszkén a királyfi. — Hiszen általa kerültem vissza a pokolból. De esküszöm, hajcsat nélkül is nagyon szeretlek. Hogy bebizonyítsam őszinte szerelmemet, add csak ide azt a hajcsatot!

A mit sem sejtő lány a királyfi kezébe adta, aki azonnal a kúthoz lépett és belehajította.

— Mit tettél? — sikított ijedten a lány. — Ezzel bármit elérhettünk volna. A hajcsat minden kívánságot teljesít, csak tudni kell a varázsszót.  Attól a perctől fogva, hogy beledobtad a kútba, mi is halandók lettünk és megöregszünk.

— Sebaj, drágaságom — nevette el magát a királyfi. — Ha te velem vagy, nekem sincs szükségem semmi másra. Nem félek a haláltól. Különben édesapám olyan gazdag, hogy életünk végéig lesz, mit a tejbe aprítani. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Most pedig menjünk a lovacskámhoz, aki egykettőre hazarepít bennünket a királyi várba.

Kéz a kézben elindultak a kertbe a lovacskához. De az nem volt a szokott helyén. Egyszerűen eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Mindenhol keresték. Gyalogszerrel bizony sokáig tartott volna visszaérni a várba. Kapkodhatták volna a lábukat, ha lakodalom kezdetéig haza akartak volna érni.

Ki tudja meddig keresték a lovacskát. Már esteledett, amikor szinte a semmiből egyszer csak előkerült.

— Hol voltál? — kérdezte mérgesen a királyfi. — Megtaláltam az életem párját, szeretném minél előbb bemutatni szüleimnek. Vigyél minket villámgyorsan a várba!

— Meglásd, egy pillanat alatt ott leszünk!

Így is lett. Alighogy felültek a lovacska hátára, már meg is érkeztek.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan üdvözölte a királyfi szépséges menyasszonyát.

A nagy boldogság közepette a lovacska félrehívta a királyfit, majd a fülébe súgta.

— Mialatt kerestetek, leugrottam a kútba, s visszahoztam a hajcsatot. Ne szólj senkinek! Tedd el jól, hátha valamikor még szükség lehet rá! Különben, ameddig ez a hajcsat nálatok van, soha nem fogtok megöregedni.

A királyfi megfogadta a lovacska tanácsát. A hajcsatot elrejtette a vár legmagasabb tornyában egy olyan rejtekhelyre, amiről csak ő tudott. Amikor ezzel megvolt, csatlakozott boldog szüleihez és szépséges arájához.

Mint, ahogy mondta, három hétre rá megtartották a lakodalmat. Olyan nagy lagzit csaptak, hogy aki csak élt és mozgott, az mind hivatalos volt.

A lovacska annyi abrakot ehetett, amennyit csak akart. Ezentúl az istállóban ő kapta a legjobb helyet. A lovászok nem értették, mi ez a nagy kegy. A királyfi miért szeret ennyire egy gebét. De ezt nem is kellett tudniuk. Elég, ha gazdája tudta, más meg hadd törje rajta a fejét.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Mese

A barátság ereje

Elolvasta:
110
Az igazi barát az életét is feláldozza

 

 

Gyermekkoromban magányosan teltek a napjaim. Már fiatalon át kellett élnem a magány fájdalmát. Az iskolában mindig csúfoltak, mert szemüveges voltam. És volt, amikor meg is vertek az utcán a fiúk. Ezért sokszor sírva mentem haza. Emiatt a tanulás is nehezen ment, mindig rossz jegyeket kaptam. Testvérem nem volt, ezért otthon sokat unatkoztam. Szüleim látták, hogy szomorú vagyok, de nem tudták, hogy hogyan segítsenek. Az egyik nap az iskolából haza menve nagy meglepetéssel vártak, egy kiskutyát hoztak nekem, hogy ne legyek olyan szomorú. Nagyon megörültem neki.

— Végre nekem is van barátom! — kiáltottam fel. Azonnal megszerettem, s elneveztem Morzsinak, ettől kezdve minden nap együtt játszottunk. A szüleim is észrevették rajtam a változást, és a jegyeim is jobbak lettek. A kutyám feltétel nélkül szeretett, nem kereste bennem a hibákat, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Morzsi mindig megugatta azokat, akik a házunk előtt menve csúfolni akartak. Jó érzés volt látni, hogy olyan barátom van, aki megvéd. Bátran sétáltam vele az utcán, és a parkban, mert már nem mertek csúfolni.

Egyszer egy nap az erdőbe mentünk kirándulni. Velünk szembe jöttek azok a fiúk, akik sokszor meg szoktak verni. Botok voltak a kezükben. Nagyon féltem, most mi lesz? Azt kiabálták, hogy;

— Most megkapod a magadét, hiába van veled a kutyád, nem félünk tőle!

Megpróbáltak megütni, de Morzsikám, az egyetlen igaz barátom közénk állt, hogy megvédjen és hősiesen nekiment a támadóknak, ezért a őt kezdték ütni. Kiabáltam:

— Hagyjátok abba! Ne bántsátok!

Én megmenekültem az ütésektől, de Morzsikám megsebesült, és féltem, hogy nem éli túl. Sírva rohantam haza, kezemben a kutyámmal. Kihívtuk az orvost, aki azt mondta, hogy kórházba kell vinni, mert nagyon súlyos az állapota. Azonnal el is vittük, meg is műtötték. Bementem hozzá. Nagyon fájt így látni, és mind miattam történt, Morzsi értem kockáztatta az életét. Ha nem mentem volna az erdőbe, akkor nem történt volna baj. Beszéltem hozzá, mondtam neki;

— Ne hagyj itt, gyógyulj meg.

A hangomra felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Nagyon boldog voltam. Örültem, hogy él és felismerte a hangom. Minden nap ott voltam nála. Egyre jobban lett és hamar felépült. Az orvosok csodálkoztak a gyors felépülésen.

Én csak annyit mondtam; — A barátságunk ereje segített neki meggyógyulni. S végre hazavihettem a barátom, akire számíthatok minden napon.

 

Mese

A szeretet ereje

Elolvasta:
57
mese

 

Mimi vagyok, egy méhcsalád boldog tagja. A családom sokat dolgozik, gyűjtik a különböző virágok porait, nektárját, hogy finom mézet készítsenek belőle. A vágyam az, hogy olyan kitartó, szorgalmas legyek, mint a társaim. Ezért korán elkísértem őket nektárt gyűjteni. A testvéreimmel együtt élveztük a sok színű, jó illatú virágokat. Azokra a virágokra szálltunk, amelyek a legszebbek voltak, de egy idő után a szorgalmas társainkból sokan megbetegedtek, és nem gyűjtöttek több virágport. A testvéreimmel nagyon megijedtünk. Nem tudtuk, hogy mi történt.

Egyszer csak megkérdezte a méhkirálynő, hogy milyen virágport gyűjtöttünk.

Vidáman meséltük el, hogy a legszebb színű és legjobb illatú virág porait gyűjtöttük. Dicséretet vártunk, de nagyon meglepődtünk attól, amit hallottunk. Azt mondta a méhkirálynő, hogy soha ne a külső alapján döntsünk. Van, amikor a legszebbnek tűnő a legrosszabb. Nagyon megijedtem. Most mi lesz a családunkkal?

A királynő azt mondta, hogy van egy virág, amelynek a porából gyógyító teát lehet készíteni, de nagyon messze innét, és ha lemegy a Nap, akkor becsukja a szirmait, és csak másnap nyílik ki újra, amikor a Nap feljön, de akkor már késő lesz. Ezért azonnal elindultunk a testvéreimmel.

Ismeretlen helyeken repültünk az erdő közepén. Egyszer csak körülnéztem és észrevettem, hogy elvesztettük egymást. Féltem és nagyon elfáradtam, ezért rászálltam egy virágra, hogy megpihenjek. Úgy éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább. Eszembe jutottak a társaim, a finom illatú nektár. Urrá lett rajtam az aggodalom. Nem akarom elveszíteni a családom! Ez erőt adott, hogy tovább repüljek.

Kiértem az erdőből és megláttam a testvéreimet. Nagyon megörültünk egymásnak, de sietnünk kellett, mert a Nap már nagyon alacsonyan járt. Egy gyönyörű virágos rét felett kellett átrepülnünk. Odaértünk a hegyhez, amelynek a tetején megláttuk azt a virágot. Szép sárga volt, akár a Nap. Elérhetetlennek tűnt, olyan magasan volt, de a betegeinkre gondolva erőt vettünk magunkon és emelkedtünk felfelé. Félúton nagyon kimerültünk, de az idő sürgetett. Minden erőnket beleadva felértünk a hegycsúcsra, a virághoz, de elkéstünk, lement a Nap és a virág szirmai összezárultak. Mindannyian elkezdtünk sírni. A könnyeink ráhullottak a szirmokra, amelyek nagy csodálkozásunkra kinyíltak.

Nem tétováztunk, gyorsan összegyűjtöttünk annyi port, amennyit elbírtunk. A visszavezető út még nehezebbé vált a nagy teher miatt, de nem adhattuk fel, hogy a családunk meggyógyuljon. Többször is pihennünk kellett, míg hazaértünk. A porból teát készítettünk, amit együtt elfogyasztottunk. Nagy örömünkre mindenki meggyógyult a teának köszönhetően.

Nagyon sokat tanultam ebből az esetből.

Nem szabad a külsőből ítélni.

A szeretet erőt ad a lehetetlennek tűnő esetekben is.

 

Mese

Az újjászületés csodája

Elolvasta:
47
Zsongott a kert, a rét, az erdő.
Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe.

 

 

Tavaszodott. A ficánkoló szellő megkergette az égen legelésző felhőket, és friss földillattal szórta be a levegőt. Kinevetett a nap, sugarai erőre kapva felmelegítették a télbe dermedt világot. Reccsent a jég, roppant a hó, hajszálvékony erecskékben futott a víz a lejtőkön. A gazdák vékony árkokban eregették a hólevet a sáncok felé, szaporábban csöpögtek a jégcsapok, s a házak tetejéről harsányan csordult csatornákba a víz. A távoli dombok barnává, majd zölddé váltak, itt-ott hóvirág ringatta csengőjét, rojtosodni kezdett a lomb, s ébresztőt fújt a rigó. Zsongott a kert, a rét, az erdő.

Lekerült a kucsma, bunda, kabát, meleg lopakodott az emberek szívébe. 

A házban vanília illata kúszott, készülődtek a Feltámadásra. Petinek locsolóverset tanított az édesanyja. 

„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál, 

Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál. 

Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,

Bárány húzta rengő kocsin mindjárt ide szálltam. 

Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom, 

Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!” 

A bárány húzta rengő kocsi tetszett a kisfiúnak, így a versike hamar beszökött a fejébe. Apjától egy kis üveg kölnit kapott. 

— Locsolni megyünk holnap a kislányokhoz, elmondod a verset, és egy kis rózsavízzel megöntözzük őket. 

— Miért? — csodálkozott Peti.

— Hogy szépek legyenek, mint a virágok, és ne hervadjanak el. 

Testvére, Katika is menni akart, a verset is tudta már.

— Nem lehet, te itthon várod anyával a locsolókat, süteményt és piros tojást adsz cserébe. Másképp nem nősz nagyra, nem leszel szép virágszál.

Anyja pajkosan nézett elkerekedett szemű kislányára.

— A mi tojásaink nem pirosak! — nyafogott tovább Katika.

— A nyulacskák befestik, holnapra elhozzák a kertünkbe.

Aztán két kis kosarat vett elő.

— Ezekbe reggel összeszedjük a színes tojásokat — mosolyogta.

Ajándékok kerültek elő a szekrényből. Világoskék, masnis ruhácska csatos fehér cipővel kislányának, fehér ing, sötét nadrág Petinek. Nagy volt az öröm! Katika azonnal beleöltözött, illegette magát a tükör előtt. Testvére a kölnis üveget babrálta, szagolgatta kíváncsian.

 Izgatott kérdéseiknek a leszálló est vetett véget.

 Még homályban tapogatózott a reggel, mikor kipattantak az ágyból, türelmetlenül kapkodva magukra a ruhát. Kosaraikkal a kezükben indultak a kertbe anyával, apával.

Galambok búgása, madarak trillája kísérte őket. Lábuk alá zöld fű simult, bársonyfák, fodros bokrok lebbentek a langyos szélben.

— Nincs piros tojás! — rémüldözött Katika.

Ám apjuk mozgolódást látott a bokorban.

— Nyuszi van ott, szaladjatok! 

Valóban ott színesedtek a tojások! Fától fáig szaladva gyűjtötték össze a nyulak ajándékát. Egy-kettőre megteltek a kosarak.

Örömük boldog kacajban csendült, arcukat bíborba öltöztette a húsvéti csoda izgalma, s az éppen felkelő Nap.

 

Mese

Macska az űrben!

Elolvasta:
423
Kovács Beatrix rajzára

Nézd csak, ott a vörös macska!

A Szaturnusz körülkapta!

Körülkapta, nem csoda!

A Szaturnusz nem ostoba,

megunta bús magányát,

felhozta a nagy égre,

körbe-körbe csalogatta,

a bolygók szívörömére.

 

Cili cica suhan, s hopp,

fényes öve hullahopp!

Kandikálva dorombol:

— A Tejúton nincs karambol!

A Mars  zordan megszólal:

— Egy a baj, csak egy a baj!

Ha elfogy a Tejút teje,

nem lesz neki több étele!

 

S jaj! Lepottyan!

Felébred a sarokban.

Álma szép volt, ékes, édes,

mint sok csillag, olyan fényes!

Jobb az otthonos szobában,

a kedves fa árnyékában,

kint a kertben, bent az ágyban,

szépen szövött kosárkában.

 

Álma szép volt, ékes, édes,

de lepottyant, sajna…

Minden csillag szánakozott rajta!

Ha éjjelente köröz ötöt,

nyávog, harap és felpörög,

farkincája csak úgy röpköd!

Ne féltsétek! Így köszön

bíborfényű  barátjának odafönn!

 

 

 

Mese

Bolond Ferkó

Elolvasta:
136
Mese

 

Hol volt, hol nem volt, egy kicsi falucskában élt egy legény, akit Bolond Ferkónak hívtak a falusiak. Pedig ránézésre semmiben nem különbözött a többi legénytől. Csak agyában állítólag kevesebb volt egy kerékkel, vagy több, nem is tudom. Állandóan olyanokat tett, ami mosolyt csalt ki az emberek arcára.

Egyik nap is mondja édesanyjának, hogy elviszi az egyetlen tehénkéjüket a vásárba és jó pénzért eladja. Anyja hiába próbálta lebeszélni, hogy ne adják el a tehénkéjüket, Ferkót nem lehetett meggyőzni, hogy amit tenni akar butaság lesz. Ha eladják a tehenet, a kapott pénz gyorsan elszáll és még tejük sem lesz, ha ezt akarnának inni.

— Meglátja, édesanyám, jó üzletet csinálok — mondta Bolond Ferkó és már hajtotta is kifelé Riskát az istállóból.

Meg sem állt a szomszéd faluban levő vásárig. Ott beállt az árusok közé és türelmesen várta a vevőt.

Egyszer csak jött is egy ember. Ölében egy nagy kandúrt tartott. A macska olyan nagy volt, hogy alig bírta megtartani. Az állat állandóan el akart szaladni.

— Te legény, van egy jó ajánlatom — mondta az ember. — Tehenedért odaadom ezt a szép kandúrt. Nincsen párja az egész világon. Meglásd, nem bánod meg! Nos, áll az alku?

A mellette állók figyelmeztették Bolond Ferkót, nehogy odaadja a tehenét egy macskáért! A férfi rá akarja szedni, és nagyon ráfizet, ha megkötik az egyezséget.

Ferkó nem hallgatott rájuk, mert az első pillanatban nagyon megtetszett neki a nagy kandúr. Különben is úgy gondolta könnyebb bírni egy macskával, mint egy tehénnel.

— Áll az alku! — csapott Bolond Ferkó az ember markába és kicserélte a tehénkét egy nyávogó jószágra.

Aki a közelében volt, az mind hangosan nevetni kezdett, hogy milyen ostoba legény. De ez Ferkót nem érdekelte. Boldogan vitte haza édesanyjához az állatot.

— Na, fiam, milyen vásárt kötöttél? Sikerült jó pénzért eladni a tehénkénket? — kérdezte kíváncsian az édesanyja, és már készült, hogy megszámlálja mennyi bankót hozott haza Ferkó. — Mutasd, fiam, mennyi pénzre tettél szert.

— Pénzt, azt nem hoztam, édesanyám — vallotta be töredelmesen a legény. — A tehenet elcseréltem erre a nagy kandúrra. Az előző gazdája azt mondta, hogy ez nem ám akármilyen macska.

— Nem bizony, te félnótás, buta gyermek — csattant fel édesanyja és látszott rajta, ha a keze ügyében lett volna valami, azt mindjárt a fia fejéhez vágja. De így csak a kezeivel hadonászott és a szemeiből harag szikrái záporoztak Ferkóra.

— Nézze, édesanyám, milyen szép cica! Ilyet kend még nem látott — próbálta menteni a menthetetlent az asszony fia, de nem sok sikerrel.

— Adok én neked kandúrt, de olyan nagyot, hogy a fejed beleződül — fakadt ki végül dühösen az anyja és felkapott egy seprűt és azzal verni kezdte a fiát. — Takarodj ki ebből a házból te mihaszna, semmirevaló kölyök a macskáddal együtt. Addig vissza ide ne gyere, amíg bűnödet jóvá nem teszed. Le is út, fel is út! Nem akarlak látni többé ebben a házban.

Anyja olyan komolyan beszélt, hogy Bolond Ferkónak muszáj volt világgá menni, ha akart, ha nem. Nem értette, mi bűnt követett el, amiért édesanyja így megharagudott rá.

Már jól elhagyta a falujukat, amikor visszanézett, hogy elbúcsúzzon az ismerős tájtól. Ki tudja, mikor fogja viszontlátni, s útja merre vezeti.

Amint megfordult észrevette, hogy a kandúr bandukol mögötte.

— Te meg, mit akarsz itt? — kérdezte kissé mérgesen. — Temiattad kergetett el édesanyám, és most mehetek világgá.

A macska csak nézett megértően a legényre. Hiába kergette el Ferkó, minduntalan visszajött és kitartóan követte. Végül még kővel is megdobálta, de még ez sem tántorította el.

Sokáig mentek, s talán már igencsak besötétedett. Beértek egy nagy, sűrű erdőbe. Mentek, mendegéltek egyszer csak a fák között egy ház fényeit látták meg.

Bolond Ferkó meggyorsította lépteit, hogy megkérje a ház lakóit, adjanak neki szállást éjszakára.

Megérkezve a ház ajtajához Ferkó már éppen be akart kopogni, amikor a kandúr a halkan figyelmeztette:

— Nehogy ajtóstól ronts a házba! Odabent három félelmetes rabló van. Ha meglátnak, azonnal lelőnek.

— Te tudsz beszélni? — csodálkozott el Ferkó.

— Igen, tudok — válaszolta a kandúr. — Valami cselt kell kieszelnünk, hogy a rablók elmenjenek.

— Mit találjak ki?

— Maradj csendben, éppen ezen töröm a fejemet.

A kandúr sokáig gondolkodott, mire kiötlötte, hogy kezdjenek el kiáltozni! Mondják azt, hogy kereskedők eltévedtek az erdőben és nem találják a kivezető utat.

Bolond Ferkó először nem értette, mire jó, ha ezt kiáltozzák.

— Ha a három rabló meghallja, hogy kereskedők vannak az erdőben, akkor majd nem bírnak vérükkel, és elindulnak, hogy kirabolják őket — mondta a kandúr. — Ezalatt mi megpihenünk. A rablók egész reggelig bolyongnak az erdőben. Csak reggel térnek vissza, de akkorra mi már tovább állunk.

Tetszett az ötlet Ferkónak, és követve a kandúr tanácsát kiáltozni kezdett:

— Segítség! Segítség! Gazdag kereskedők vagyunk és eltévedtünk. Holnap reggelre a királynál kellene lennünk sok — sok ezüst, arany kelménkkel.

Amint a rablók ezt meghallották, mindjárt felugrottak. Felkapva fegyvereiket rohantak ki a házból. Még arra sem volt idejük, hogy az ajtót bezárják.

Bolond Ferkónak és a kandúrnak csak be kellett sétálni a házba. A rablók éppen vacsoráztak az asztal meg volt terítve minden jóval.

A sok gyaloglástól mindketten nagyon megéheztek. Nem teketóriáztak sokáig, lehuppantak az asztal mellé és mindent megettek, ami előttük volt. Bor is volt az asztalon, abból is bőségesen ittak, s ennek meg is lett a következménye. Úgy berúgtak, mint a csacsi. Ferkó leheveredett az első fekhelyre, a macska pedig az asztal alá. Úgy aludtak, mint a bunda. Még azt sem vették észre, hogy a rablók nagy mérgesen visszajöttek. Természetesen nem találták meg a gazdag kereskedőket. Hogyan is találták volna meg, amikor Ferkó és a kandúr becsapta a díszes társaságot.

Bolond Ferkót mindjárt észrevették. Szerencsétlen a rablóvezér ágyába hajtotta fejét álomra. A kandúr senkinek sem tűnt fel az asztal alatt, de ha meg is látták volna, azon sem csodálkoznának, hiszen ilyen erdei házakban macskák gyakran megfordulnak.

A rablóvezér iszonyatos haragra gerjedt, amikor látta, hogy Bolond Ferkó mindent megevett, ami az asztalon volt, s belefeküdt az ágyába.

— Most azonnal agyonlőlek pisztolyommal — üvöltötte, és már kapott is a fegyver után.

Senki nem vette észre, a kandúr gazdája közelébe lopózott és a fülébe súgta:

— Mondd gyorsan, hogy te vagy az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Nem tudod társaid, hol lehetnek. Bizonyára az ezüst és arany kelmékkel megrakott kocsijuk a szakadékba esett.

Ferkó nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. De mit veszít vele, ha mondja.

— Ne lőjön le, kérem, könyörgök! Én vagyok az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Társaim ezüst, arany kelmével megrakott kocsija szakadékba esett.

Ezt meghallván, a rablók felkapták a fejüket, és faggatni kezdték a legényt:

— Mondd csak, fiam, merrefelé van az a szakadék? El tudsz vezetni bennünket oda?

Most volt ám csak igazán nagy bajban Ferkó. Soha életében nem járt ebben az erdőben. Azt sem tudta, hogy van-e itt szakadék. A kandúr megint segítségére sietett.

— Bólints, hogy tudod, hol az a szakadék és szívesen elvezeted oda a rabló urakat.

Úgy tett, ahogyan a kandúr javasolta, aminek a rablók nagyon megörültek. Nem tétováztak sokáig, azonmód el is indultak. Csak az volt a baj, Ferkó nem tudta, merrefelé induljon el?

A kandúr folyton mellé dörgölőzött, s ez már a rablóknak is feltűnt. El akarták zavarni, de Ferkó könyörögve kérte:

— Ne kergessék el, a macskám mindenhová elkísér!

Ki tudja, miért a rablók hallgattak a kérésre és megengedték, hogy a kandúr velük menjen.

Ferkónak csak azt kellett figyelnie, hogy hűséges társa merrefelé megy. Igaz még így sem érezte magát biztonságban. Nem hitte, hogy ebből a lehetetlen helyzetből megtalálják a kivezető utat. Ha lesz is szakadék, amelyről a kandúr beszélt, lesz-e benne ezüst, arany kelmékkel megrakott kocsik? Tartott tőle, hogy nem ússza meg az agyonlövést.

Órákig mentek össze-vissza az erdőben. Közben észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek a király várához.

Egyszer csak egy sűrű bokor mögött megpillantották a szakadékot. Nagyon dobbant Ferkó szíve. Érezte, hogy hamarosan kiderül a turpiság, és a rablók megtudják, lent a szakadékban nincsen semmiféle kocsi, ezüst, arany kelmékkel. Le, sem mert pillantani, de amikor a rablók kiáltozni kezdtek, nagyon elcsodálkozott, és félve nézett le a mélységbe.

Csodák csodájára a szakadékban valóban ott voltak a kocsik. A három rabló nem bírt magával. Kiabáltak, kurjongattak, s ez a hangos zaj felhallatszott egészen a várba.

A király éppen az ablakban könyökölt és nézte a tájat.

— Mi ez az ordibálás? — kérdezte a hopmestertől.

— Emberek kiáltoznak a közeli erdőben — válaszolta a hopmester.

— Megparancsolom, egy tucat katona állig felfegyverkezve menjen oda és nézze meg, mi történt.

A katonák azonnal nyeregbe pattantak és ellovagoltak az erdőbe. Mire odaértek, a rablók már lemásztak a kocsikhoz, hogy összeszedjék a gazdag zsákmányt. Még a katonákat sem vették észre a nagy igyekezetükben.

— Te legény, mit csinálsz itt? — kérdezték Ferkót a katonák. — Miért nem mész a társaid után.

— Vitéz urak — ugrott elő a kandúr —, gazdám nem hozzájuk tartozik. Szegényt éjjel megtámadták a rablók, menekültünk, ahogy bírtunk. Fenséges királyurunknak vittünk volna ezüst, arany kelméket, de ezek a zsiványok utunkat állták. Szerencsétlenségünkre a gazdám kocsii belestek ebbe a mély szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült leugranunk róluk. Sajnos lovaink mind odavesztek.

A katonák kapitánya így szólt Ferkóhoz:

— Kegyed lenne az a híres kelmekereskedő, akit királyunk már türelmetlenül vár?

A kandúr a farkával jól megcsapta gazdája lábszárát, aki mindjárt tudta, mit feleljen.

— Igen, én lennék — válaszolta kissé remegő hangon.

A kapitány azonnal intézkedett, néhány katonával lefegyverezték a rablókat és nagy nehezen felcibálták a kocsikat. Ő maga meg elindult Ferkóval és a kandúrral a várba.

A király már várta őket kint a kapu előtt. A kapitány részletesen elmesélte a történteket.

— Akkor ez volt az oka, hogy nem értél ide időben az ezüst, arany kelmékkel, pedig már leánykám Napsugárka nagyon várja. Szeretne új ruhákat készíttetni az udvari szabóval. De sebaj, a katonák nemsokára idevontatják a kocsikat és válogathat belőlük.

A beszélgetésükre Napsugárka is előkerült. Ferkó szeme mindjárt megakadt rajta. A királykisasszony olyan szép volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

Mint később kiderült, a három rablót a király már hónapok óta kergette, de eddig nem sikerült elkapni őket. Hogy most meglettek külön köszönettel tartozott Ferkónak.

— Mit kérsz kelmekereskedő nagyuram, amiért segítettél elfogni ezt a három veszélyes rablót? — kérdezte a király, amikor a katonák rabszíjon vezették a jómadarakat.

A kandúr egész idő alatt Ferkó mellett volt, és látván, hogy gazdája tanácstalan, megint a fülébe súgta:

— Kérd azt, hogy legyen a feleséged a királykisasszony!

A legény maga sem értette, hogyan, de most is egyetértett a macskájával.

— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom! Legyen, szíves adja feleségül hozzám leányát. Szeretném feleségül venni.

A király egy kicsit gondolkodott, majd mondta:

— Való igaz, Napsugárka már eladósorban van. Ma éjjel is azon törtem a kobakom, kihez adjam feleségül. Nem is jöhettél volna jobbkor, kedves kelmekereskedő nagyuram. Akinek ennyi szép holmija van, az igényt tarthat kislányom kezére. Csak az a kérdés, hogy Napsugárka is akar-e a feleséged lenni?

Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszonynak sem volt semmi kifogása Ferkóval szemben, hiszen jóképű legénynek látszott. Itt meg úgysem tudta senki, hogy a falusiak Bolond Ferkónak csúfolták. Így hamarosan létrejöhetett a lakodalom. Ferkó édesanyját a várba hozatta, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A kandúrnak meg az volt a dolga, hogy felügyelt az egerekre, hogy meg ne rágják a kolbászt a kamrában. Máskülönben ő is úgy élt, mint a nagyurak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai (folytatás)

Elolvasta:
74
Ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Egyből megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt.

 

Egy hatalmas jégkunyhó közepén, jégcsúszdák labirintusán át repültek a hercegek a saját szépséges sorsuk felé. Volt, aki a kék, volt, aki a sárga, volt, aki a vörös és volt, aki a fehér, csillanó fények sodrába került. Tiszta vizű tó, tenger, óceán, patak állt mindegyik színvilág tövében.

         A kis hercegnő a kék vizű tenger partján várta barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett.

         A Fekete Fény irigyen figyelte az éjszakai eseményeket. Annyi gonoszságot eltervezett, és még semmi sem sikerült. Huszonhárom veszedelmes ordastól megmenekült a kis hercegnő. Hajtók nélkül maradt a kis királylány hintaja és mégsem lett semmi baja. Ez a tizenkét tündérherceg eddig minden tervét keresztülhúzta. Egyre zöldebb, igazi méregzöld lett az északi Fekete Fény.

         Bajban volta, tudták. A jégcsúszdák labirintusa elszakította őket egymástól. Van, aki a tóhoz került, van, aki a tengerhez, az óceánhoz, és van, aki a patakhoz. Nem tudhatták, hogy hol vannak a többiek, csak azt, hogy újra találkozniuk kell. Soha többé nem szabad elszakadniuk egymástól.

         Sárkánybarát mindenkin segíteni akart. Hányszor megmosolyogták ezért a többiek. Most bizonyíthat! Igenis, a szeretet és az önzetlen segítség erejében bízni kell!

         A sirályokat hívta segítségül:

         – Drága barátaim! Segítsetek! Tizenkét tündérherceg veszítette el egymást, és így nagyon gyengék lettünk. Én is közéjük tartozom. Segítsetek! A kis hercegnő és a kis királylány is velünk volt. Biztosan ők is a segítségetekre szorulnak.

– Jégvirág? Aranyfény? – sikoltották kétségbeesve a sirályok.– Honnan ismered őket?

         Sárkánybarát mindent töviről–hegyire elmesélt, ami az elmúlt két éjszaka történt velük. A sirályok, miután megismertek minden apró részletet, rögtön munkához láttak. Tudták, kihez kell fordulniuk, hogy a dolgok békésen elrendeződjenek. Értesíteni kell a felhők között Csillagfényt, Jégvirág és Aranyfény édesanyját.

– Jégvirág! Aranyfény! – üvöltötte tajtékozva a két lány apja, mikor hírét vette, hogy lányait álmaikban megmenekítették.

         Mennyi munkája volt abban, hogy ne halljon hírt többé felőlük. Úgy látszik, mindhiába. Dühödten tartott a tengerpartra. Hallani akarta a cápák beszámolóját, milyen kifogásokat találnak, milyen hibákat vétettek?

A cápák sokáig hang nélkül, ide–oda cikázva a sekély tengervízben úszkáltak. Féltek a találkozástól. Semmi sem sikerült az előző két éjjel, pedig mindent elkövettek, hogy Jégvirág és Aranyfény a homályba merüljenek. A céljuk az volt, hogy a király elégedett legyen, s amikor a mostoha lányai végleg eltűntek, majd mindenki hipp–hopp elfelejti őket.

A terv nem sikerült. Ezért féltek a találkozástól, tudták, hogy bosszút áll rajtuk.

– Nem tudom, hol voltatok, mikor szükségem lett volna rátok – mondta a király dühödtében felfuvalkodva. – Két éjszaka töröm magam, hogy mostoha lányaim a feledés homályába merüljenek, de a tizenkét tündérherceg keresztülhúzta számításaimat. Most viszont ők is a kelepcémbe kerültek: a kis hercegnő a kék vizű tenger partján várja barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett. Egyszóval mindent tudott mindenkiről.

         Csak róla nem tudta senki, miért haragszik lányaira. A Fekete Fény tündére bolondította el az eszét. Ő hitette el vele, hogy a lányai mostohák. Szegény Csillagfény, a lányok elfeledett édesanyja, mindent elkövetett, ami hatalmában állt, hogy drága lányait és megkeseredett férjét megmentse.

         Most is ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Azonnal megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt. Megtelt szíve melegséggel, mióta a fellegekben kell élnie, nem érzett ilyet. Már tudta, mi a teendője. Meg kell találnia a harag forrását, ha törik, ha szakad. A Fekete Fény tündére el kell, hogy veszítse hatalmát férje felett.

         Látta, amint közeledő lányai éppen ölelésre emelték karjukat. Bíbort és Sárkánybarátot ölelték át boldogan. Kezdett megnyugodni, hogy nem kell tovább aggódnia.

         Felhőfény, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Bajnok, Gőgös és Maraton tündérhercegek a sárga tónál és a vörös óceánnál tanakodtak. Hol lehet két fivérük?

         Az önfejű cápák csak erre vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb beúsznak a tengerbe a hercegek. Akkor biztosan lecsaphatnak rájuk.– Tízen vannak, nem tizenketten – állapították meg úszás közben a cápák.

         Csillagfény átlátva a cápák sunyi támadásának tervét, nyomban cselekedett. Felhőcskéjéből kicsippentett tíz vakító labdacsot és ledobta a hercegeknek. Ahogy elkapták ezeket a hercegek, teljes alakjuk vakított a napsütésben. A cápák teljesen megzavarodtak, nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak. Szégyenszemre elmenekültek. Csak úgy, mint a Fekete Fény tündére. Nem állhatta a ragyogást, ilyenkor minden ereje elszállt. Tudta, itt ő nem nyerhet. Örökre elveszíti a király feletti hatalmát.

         A tündérhercegek boldogan szemlélték az eseményeket. Mióta a vakító labdacs a kezükbe került, már ők is látták a felhőcskén álldogáló gyönyörű tündért, Csillagfényt. Bíbor és Sárkánybarát boldogan ölelték át Jégvirágot és Aranyfényt. Fivéreik megmenekülését, a cápák zavarodott szégyenletes megfutamodását ujjongva figyelték.

         Ekkor tajtékozva megjelent a király: – Hol vannak a cápáim? Hol van Fekete Fény? Mindenki cserbenhagyott?

         Jégvirág és Aranyfény erőt merítve Bíbor és Sárkánybarát öleléséből, csendesen megszólaltak: – Édesapánk, mit vétettünk mi ellened?

– Az ordasok közé vetettél volna? – zokogta Jégvirág.

– Hagytad volna, hogy a hintóba leljem halálomat? – ölelte át nővérét Aranyfény.

Az apa zavarodottan motyogta:

 – Én csak azt kívántam, hogy a feledés homályába merüljetek. Soha többet ne halljam, hogy a mostoháim vagytok.

         Ekkor a vakító felhőcske leereszkedett. Összegyűjtve 10 kis labdacsát lebegett, alig a föld felett. Odaúszott először a lányokhoz. Megölelte lányait, aztán tovább úszott a felhő és megcsókolta férjét.

Mintegy varázsütésre az apa szemük láttára átváltozott. Fekete, szőrös gúnyáját, fehér palást váltotta le. Fekete loboncai hófehér tincsekké alakultak. Hófehér szakálla növekedett. Egy kedves, mesebeli királyra emlékeztetett.

A belső átalakulás még döbbenetesebb volt. A sok gonoszság fekete villámok formájában cikázott ki testéből.

         S még utoljára egyszer – egyetlenegyszer megölelhette feleségét, Csillagfényt. Ebben az ölelésben benne volt az öröm, hogy láthatja, a bánat, hogy elveszítette, a köszönet, hogy megmentette a gonoszságtól, a bocsánatkérés, hogy bántotta lányait, egyszóval minden. Ebben az ölelésben benne volt Csillagfény megbocsátása, szeretete is.

         A felhőcske jelezte, hogy indulniuk kell, és emelkedni kezdett. Először lassan, majd szélsebesen. Szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, a boldogságot hátrahagyva maga mögött. A király letérdelt, és bocsánatot kért lányaitól és a hercegektől. A két herceg is letérdelt és megkérte Jégvirág és Aranyfény kezét. A tíz herceg pedig körbeállta őket, és táncra perdültek örömükben.

         Még aznap megtartották a menyegzőt! Az egész királyságban boldogan ünnepeltek. Máig boldogan élnek a palotában mindannyian.

         Egy vakító felhőcske ettől a naptól kezdve mindig a palota felett őrködött. Mindenki tudta, hogy Csillagfény óvja minden léptüket. A tündérhercegek küldetése  véget ért.

 

 

 

 

 

Mese

Egy maci kalandja

Elolvasta:
63

 

Egy erdőben élek, medve családommal. Én kisbocs vagyok, sokat játszom a testvéreimmel, de mégsem vagyok boldog, szomorú a szívem, mert úgy érzem, hogy unalmasan telnek a napjaim. Ezért kerestem a boldogságot, kalandra vágytam és úgy döntöttem, hogy elmegyek, s körülnézek az erdőben. Egyre távolabb kerültem a családomtól. Egyszer csak emberek hangjára lettem figyelmes. Velük hű kutyáik, melyek nyomaimat követve hamar megtaláltak. Az emberek megfogtak, majd betuszkoltak egy nagy autóba. Féltem, most mi lesz velem? Közben elindult a kocsi. Nagyon hosszúnak tűnt az út, úgy éreztem, hogy soha nem áll meg az autó. Már nem is vágytam annyira kalandra. Egyszer csak megálltunk. Kivettek a kocsiból, és egy nagy épülethez vittek. Bent zűrzavar fogadott és sok állat.

Nem tudtam, hogy miért vannak olyan sokan. 

Aztán láncra vertek. Nyugtattam magam, bátor vagyok, kiszabadulok. Kiderült, hogy a sok állat az ember szórakoztatására kellett. Odajöttek hozzám és arra kényszerítettek, hogy ugráljak fel- s le a székekre. Eleinte nem értettem miért kell ezt csinálnom, aztán kiderült, hogy ez tetszik az embereknek. Egyszer csak, amikor besötétedett, bent kigyúltak a fények. Kivezettek egy porondra, melyet rácsok vettek körül, mögötte mindenféle ember, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Kiáltoztak, fütyültek, tapsoltak nekem. Családomra gondoltam, a meleg barlangra és a mellette lévő illatos szamócásra. A szívem elkezdett gyorsabban verni, de azt kellett tennem, amit az emberek parancsoltak. Minden állatnak volt feladata, és ha nem teljesítette valaki, akkor azt ostorral ütötték. Kint az emberek nevettek rajtam, örültek, nem is tudták, hogy mennyire vérzik a szívem. Ők sokan voltak, én mégis magányosnak éreztem magam.

Ekkor már rájöttem, nagyon buta ötlet volt elszakadni a védelmező otthonomtól. Azon gondolkodtam, biztos hiányzom, és keresnek, de nem találnak. Elszomorított a gondolat, hogy talán soha többé nem látom az enyéimet. Teltek a napok, hetek, hónapok. Időközben én egyre erősebb lettem. Reménykedni kezdtem, és már biztosan tudtam, hogy lesz annyi erőm, hogy kiszabaduljak. Megpróbáltam elszakítani a láncot és nagy örömömre, többszöri próbálkozásomra sikerült.

Vajon hogy jutok ki az épületből?

Elkezdtem futni, keresve az ajtót. Amikor megláttam, már tudtam, hogy szabad vagyok. Kint idegen volt a hely, nem tudtam, hogy merre induljak. A szívem hangjára hallgattam. Egy erdőhöz értem. Ismerős illatok csiklandozták az orromat. Egyre csak beljebb és beljebb mentem, és éreztem, hogy már közel vagyok az otthonomhoz. Egyszer csak megpillantottam a szeretteimet. Azonnal odaszaladtam hozzájuk, átöleltük egymást és örömünkben sírtunk. Később elmondták, hogy minden nap kerestek, és azt hitték, hogy soha többé nem térek vissza. Megfogadtam, hogy többé nem megyek messze a családomtól, nem keresem a kalandokat és a boldogságot, maradok ott ahol a családom él, tőlük kapom a biztonságot, szeretetet, gondoskodást, és védelmet.

 

Mese

A Pökhendi Pók

Elolvasta:
261
Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült. Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója …

Nagy vihar után pihent meg a háromárbocú. Nem sérült meg semmi és senki sem a fedélzeten. A vasmacska időben leugrott a mélységbe. Megakaszkodott az óceán alján, így mentett meg mindent és mindenkit.

         A csendes tengeren himbálódzó háromárbocún ekkor egy pók bújt elő ijedten a fedélzet egyik zugából. Csodálkozva nézett körül, mennyi felszabadult matróz táncol mindenütt. A dallamok őt is magával ragadták. Nem is tudom mire emlékeztetett a zene. Polka, keringő, harci tánc vagy palotás? Lehet, mindenki azt hallotta, amilyen zenét ismer és szeret. Én biztosan gitárszólót, basszus gitárt.

         Miközben a tánc hevében tombolt mindenki, a pók elbújva egy asztal alatt világra hozta utódait, a csodálatos petéit mindet. És valamennyi életre is kelt. Az óriás, a picur, a duci, a barátságos, az erős, a szeplős, és legutoljára a pökhendi. Alighogy megszületett, máris be nem állt a szája. A pökhendiség egyik alapja, hogy mindig elmesélje a dicsőségeit, vagy olyan történeteket, amivel elkápráztatja hallgatóit.

– Én vagyok a legszebb, a legerősebb és legügyesebb a valaha is élt pókok között.

– Bátor is vagy? – kérdezte egy arra repülő sirály.

         Pökhendi egyből válaszolt. Még önmagát is meglepte éles hangja:

– Én vagyok minden pókok között a legbátrabb!

– Akkor gyere, mentsük meg Jegest és Rozmárt. Igaz barátaim igen nagy bajba kerültek. Az oroszlánfókák elfoglalták a szigetüket – sivította esdeklőn a sirály.

         Pökhendi pillanatok alatt repülősárkányt szőtt magának erős fiatal fonalából, majd ügyesen lavírozva a kétségbeesett sirály után repült.  Észre sem vette, hogy útitársa akadt. Picur, a tesója ugyanis feltette magában, hogy vele tart és megvédi őt mindentől és mindenkitől mindenáron. Féltette, hogy pökhendisége még egyszer bajba sodorja. Megbújt az egyik pókpamacsban, amit pökhendi szőtt.

         Pár órányi utazás után egy fényárban úszó palotát pillantottak meg.   Úgy fénylett, mint őszi éjszakában a teli hold ragyog.

         A sirály a harminchatodik emeleten egy nyitott ablakon át repült be az épületbe. Pökhendi is követte Picurral. Egy fura alakú jégtorta csúcsán landoltak. Pökhendi rögtön szőni kezdte új hálóját. Picur is kétségbeesve kapálózni kezdett. Ő is font. Ekkor fedezte fel Pökhendi a tesóját. Gyorsan megölelték egymást, majd munkához láttak. Maguk sem sejtették, milyen csodálatosan mesés rendbehozó malmot építenek itt a jégtorta csúcsán. Maguk is meglepődtek, mire képesek így együtt. Még ők sem sejtették, hogy a rendbehozó malom milyen csodálatos dolgokra lesz majd képes.

         Ekkor a sirály újra sivított.

– Tudod, Pökhendi, hogy miért kerültél ide! Jeges és Rozmár miatt. Meg kell találni a helyüket! Az oroszlánfókákat már nem lehet elűzni a szigetről. Jeges viszont már nagyon fáradt és éhes, Rozmárral együtt. Ha nem tudnak megpihenni, elpusztulhatnak.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Pökhendi.

         Időközben a Rendbehozó Malom elkészült. Csillogott-villogott, reményt sugárzott mindenkinek, aki rápillantott.

         Pökhendit is megérintette a csoda szele. Mintha valami varázstükörbe nézett volna, ahol meglátta nem pökhendi önmagát.

         Tetszett neki, amit lát. Egy erős, bátor, daliás és kedves pók tekintett vissza rá a tükörből. A Rendbehozó Malom máris cselekedett. Kicserélte Pökhendit tükörképével. Innentől kezdve Ő cselekedett. Rögtön megdicsérte Picurt, milyen ügyes pók, aki segíteni tud egy ilyen csodamalom megépítésében. Egymás iránt érzett szeretetük erősítette őket további teendőjükben. Rögvest munkához láttak. A Rendbehozó Malmot az éhes és fáradt Jegeshez és Rozmárhoz kell vinniük.

         Így is lett. A csoda nem váratott sokáig magára. Pár malomfordulat után Jeges fáradtsága eltűnt. Talpra állt. Újabb lapátcsapások következtek. Mindkét pók, különösen Pökhendi, tátott szájjal figyelte, hogyan repülnek a finom varázslatos falatok Jeges pocijába. Mire Rozmár felemelte a fejét mély álmából ébredezve, csodálattal tekintett megújult barátjára, Jegesre. Ilyen hatalmasnak, erősnek és egészségesnek még sohasem látta. Ámulatának hangot is adott:

– Mi történt Veled, barátom?

– Megerősödtem. Két pók segített nekem. Egy pökhendi és egy picur.

– Látod, mindig mondtam, hogy a segítség úton van. Ki gondolta, hogy két pók ment meg majd minket – mondta Rozmár maga is csodálkozva.

         Ekkor Pökhendi megszólalt: – Én csak kackiásan, pökhendin indultam a megmentésetekre. Nem én voltam a megmentőtök, hanem Picur, a tesóm. Belekapaszkodott az általam szőtt repülősárkány fonatpamacsaiba, hogy itt lehessen. A sirály is rengeteget tett értetek. Ő mutatta a helyes utat nekem. Én csak utána eredtem. Picurral akkor fogtunk bele a rendbehozó malom szövésébe. Én csak tettem a dolgom, ahogy anyu és apu tanította. Magam is meglepődtem a Csodatevő Rendbehozó Malom sikerei láttán.

Jeges ekkor teljes erejével felemelkedett és így szólt:

– Menjünk a szigetre mindannyian. Úgy érzem, a ti jóságotok, önzetlenségetek és a Rendbehozó Malom segítségével, az oroszlánfókákkal is összebarátkozhatnánk végre.

         Elindultak mindannyian. Pökhendire hagyták az irányítást. Már mindenki megbízott benne. A sirály, Picur, Rozmár és végül Jeges zárta a sort. Az oroszlánfókák rettentően elgyötörten feküdtek a szigeten. Mindenkit furdalt a lelkiismeret, hogy elűzték Jegest és Rozmárt.

         Pökhendi illedelmesen köszöntötte őket: – Tiszteletem, hatalmas fókák. Én és a kis öcsém igen kicsik vagyunk hozzátok képest. Viszont a feladatunk, amiért itt vagyunk, annál hatalmasabb. Szeretnénk, ha kibékülnétek régi barátaitokkal, Jegessel és Rozmárral. Nem lett volna szabad olyan csúnyán viselkednetek velük.

         A fókák egy ideig csak hallgattak. A csendet a Rendbehozó Malom lapátjainak barátságos kattogása zavarta meg. Ahogy az ő lapátjai forogtak, úgy kezdett mozgolódni a fóka társaság. Pökhendi boldogan látta, hogy Jeges és Rozmár felé tartanak. Csak a nagy uszonycsapásokra és örömteli hangorkánra lettek figyelmesek Picurral és sirállyal. A Csoda Rendbehozó Malom boldogan hajtotta lapátjait, most csak úgy örömében.

– Itt minden rendben lesz, barátaim – súgta oda Pökhendinek, Picurnak és sirálynak.

  A hálóból szőtt repülősárkány hipp-hopp, hazarepítette őket a háromárbocúra. Minden tesójuk ott várta őket a fedélzeten. Azóta is boldogan élnek becsben tartva a híres Rendbehozó Malmot, ami azóta is a fedélzet közepén áll, és őrködik mindenki boldogságát szem előtt tartva.

Mese

Korkunkoly, Pityuplatty és Estike, a három kis bestia…

Elolvasta:
58
Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni …

Valahogy idehozott a sors… Kevés dolog ijesztőbb, mint egy hatalmas kiállítóterem zárás után. A különös tárgyakkal, zsúfolt helyiségek csendjében minden mozdulat és hang felerősödik, s amikor neszeket hallunk, nehéz eldönteni, hogy valóban van ott valaki, vagy csak képzeletünk játszik velünk.

         A sok kis bestia mindig tesz valami szokatlan dolgot. Lehet, hogy táncra perdül a hegyoldalon, kézen áll a tóparton, vagy egy idegen szemébe nézve mesél  a „szarvasok királykisasszonyának könnyeiről”. 

         A három kis gézengúz megengedheti magának, hogy minden napot másképpen éljen meg a többi bestiához képest. Megvédik ezt a fura kis hatalmukat, ebben hisznek, még akkor is, ha ez nevetségesnek látszik és senki más nem érti csak ők és Te.

         Ez az utazás csak egy volt a sok közül. De ismerjük meg őket! Lássuk csak: Korkunkoly, a legfrissebb mindig, talán aludni sem szokott soha. Pityuplatty mindenki „öreg” barátja, míg Estike – hát szóval, ha lehet, kerüljünk minden konkrétumot, érdekes és színes egyéniség, a lényeg: pöpec egy bestia.

         Szó szó… Egyszer egy gigantikus hömpöly kerítette őket hatalmába…

         Bármilyen furcsa, a három kis bestia azt sem tudta, hova bújjon félelmében. Addig kavarogtak az egyik örvényben, míg egy barlang kellős közepén találták magukat. Nem tudták, mi tévők legyenek. Se mobil, se tablet, se semmilyen olyan eszköz nem volt velük, amivel vissza tudták volna fordítani a furi, új állapotukat.

         A kis pöpec élvezte az új kihívást. Boldog volt a váratlan eseményben. Pityuplatty csak a barátságos mosolyát elővéve csalta elő Korkunkoly elfogadását az új helyzethez.

– Csak nem fogunk megijedni, mi kis bestiák?

– Á, dehogy – hőbörgött egyből Korkunkoly.

– Fedezzük fel új világunkat! Képbe kell lennünk, ha eljön a fényes nappal – okoskodott Estike.

         Kihívóan néztek egymásra, mintha mindenki tudná, hogy mit kell tenniük. Azt egyikük sem ismerte be, hogy izgul, netalán fél ebben az újszerű helyzetben. Pedig így volt.

         Először Pityuplatty törte meg a csendet és kezdte el a beszélgetést.

– Na! Nézzünk már körül az új otthonunkban!

– Persze, persze! – szepegte Korkunkoly egy bestia könnycseppet elmorzsolva nem túl szemet gyönyörködtető „ujjacskái” között.

– Valami stratégiával is készültél? Vagy megyünk a vak világba? – kérdezte kicsit túl harsányan (mint, aki képben van) Estike. – Bár ez igazán ránk vallana – mondta még félreérthetetlenebb félénkséggel.

– Nem kell ehhez semmilyen terv. Mi vagyunk a bestiák ebben az épületben, s amíg nem jön egy újabb furi légörvény, valószínű, mi is maradunk – így a kis friss kölyök. – Akkor indulás. A  GPS van csak a kezem ügyében, a helymeghatározónk, ami úgy tűnik, működik is – hívta tettre társait Esti.

– Az éjjellátó készülék már nem is jó? – kérdezte a bölcs „öreg”. – Még én is belefáradok a vitátokba. Ki-ki használja a maga által szeretett eszközöket. A lényeg, hogy induljunk.

 

– Vajon, miért kerültünk pont ide? – ezen morfondíroztak mind a hárman.

– Nagyon nem értem ezt az új helyzetet – hajtogatta a magáét Korkunkoly.

A másik két bestia csodálkozva nézett rá, majd egymásra. Tudták, hogy valami kiesett az emlékezetéből. Mindenki sejtette, hogy nagy hibát követtek el. Nem mondták meg a Nagy Mesternek, hogy valami nagyon furcsát fedeztek fel a minap. Nagyon, nagyon furcsát… Nézzük csak, hogyan is történt mindez?

         Minden békés volt. Valamennyien mélyen aludtak a csodálatos napsütésben, a tengerben. Volt olyan bestia, aki álmában vidáman lubickolt, volt, aki természetesen visított, és volt, aki csigavonalban röpködött. Egyszóval, ettől boldogabb pillanatot el sem lehetett képzelni a kis világuk mindennapjaiban. Ám ekkor egy csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa verte fel a tengerpart homokját.  Egy szénfekete háromszög volt homlokán. Látszott, hogy menekül valami vagy valaki elől. Az összes bestia felébredt erre a különös dologra és kiúszott a partra, hogy valamit megtudjon a csodálatos paripától.

         Ő, a csodálatos táltos azonban csendben maradt. Mintha valami fogadalmat tett volna valakinek, hogy nem beszél senkinek a fájdalmáról. Borzasztóan elkeserítő látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül igyekezett nagy szemeivel segítséget kérni a kis bestiáktól. Pont tőlük, akikről köztudott, hogy nem voltak a barátai. Talán most találkoztak először, és ez is véletlen, hiszen a kis bestiák nem szoktak összefutni csodálatos aranysörényű táltos paripákkal. Valami izzott, vibrált a levegőben.

– Figyeljetek nagyon! – mondta Pityuplatty. – Ez az a pillanat, amikor szólnunk kellene a Nagy Mesternek. Ez a csodálatos aranysörényű táltos paripa hatalmas gondjával megfejthetetlen számunkra. Kell egy nagyhatalmú bestia, aki segít nekünk. Ki kell kérni a véleményét, mi tévők legyünk – mindenki tudta, hogy igaza van.

         De Estike másképp vélekedett: – Nem igaz, hogy valaki ilyen gyáva legyen. Sőt, nem gyáva, hanem ostoba. Sőt, nem ostoba, hanem meggondolatlan. Még hogy a Nagy Mestert kellene háborgatni egy ártatlan kis csodálatos aranysörényű táltos paripa problémájával… Kis bestiák! Ki ad nekem igazat? – Estike szinte csillogott a felháborodásában. Most ébredt második álmából Korkunkoly (azt senki se vette észre, hogy most kivételesen elaludt). Nagyot nyújtózott mindenki ámulatára, akik azt hitték ezekre a mozdulatokra, hogy ő bizony egyetért.

– Ez szép volt – mondta elismerően. Igaz,  ő   az álmára gondolt. A többiek Estikével együtt viszont meg voltak győződve arról, hogy valami csoda folytán Korkunkoly a tettek mezejére lép ezúttal.

         Ez minden kis bestiát lenyűgözött. A picurkák lehet, hogy azóta is csak csodálkoznak. A nagyobbacska bestiák azonban bedőltek a felhívásnak. Miszerint: – Cselekednünk kell! Hagyjuk pihenni a Nagy Mestert! Mi, igazi kis bestiák, oldjuk meg csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa furcsa kis problémáját – mondta Pityuplatty is lelkesen. – Korkunkoly, a legfrissebb kis bestia is egyből Estike mellé állt. Így érthetitek, igen fontos dologról van szó. Bátorság!

         Mindenki tapsolt, ám, senki se mert csatlakozni. Féltek ilyen óriási kihágást elkövetni, hogy ne tudja a Nagy Mester, mire készülnek. Ekkor váratlanul igaz, senki sem lepődött meg, Estike kért szót.

– Barátaim. Mi hárman el kell, hogy induljunk. Nektek meg maradnotok kell! Várjatok bennünket a próbatétel végén, hogy egészségben visszatérjünk. Sok múlik rajtatok. Ha nem gondoltok ránk, nem kíséritek gondolataitokban viszontagságainkat, ha nem segítettek bennünket minden furcsa, váratlan helyzetben, mi biztosan elveszünk. Elindulunk hát. Félünk, hogy a Nagy Mester majd haragudni fog ránk. Legyen ez is a Ti feladatotok, hogy Ő ne az ellenségünk legyen. A feladat felelőssége nagy. Kell az Ő támogatása is, ha megérti, miért így cselekedtünk. Tudjuk, hogy mi csak kis bestiák vagyunk, de egyszer majd talán mi is nagyok leszünk. Örülök, hogy a feladatot Korkunkollyal és Pityuplattyal teljesíthetem.

– Várjatok ránk, és segítsetek nekünk minden pillanatban! – búcsúzott a három hős.

         Újra vibrálni kezdett a levegő. Egy szempillantásnyi idő volt csak, és akik ott maradtak a tengerparton, nem is értették, mi történt a következő percekben. Csak annyit érzékeltek, hogy hárman eltűntek. Döbbenetes volt, bár el kell ismerni, hogy Estikének tetszett ez az egész kavalkád. Most következik a fergeteges megmérettetés. Új helyzet, új kihívás, valami új csoda! Erre a helyre röpítette őket a gigantikus hömpöly.  Ebbe a barlangba.

– Itt kell lennie valaminek, amiért pont ide kerültünk – gondolkodott hangosan Korkunkoly.

         Hajnal van. Nemsokára ébredezik a természet. Kell gyorsan találniuk egy príma búvóhelyet, mire felébrednek a barlanglakók és felfedezhetik őket. Végül is a közeli hasadékban kerestek búvóhelyet. Itt két tiltott zónát találtak, így már tudták a bestiák, hogy nem veszik majd őket észre idő előtt. A tiltott zónában még szaladgálhattak is, hiszen oda nem mehetett be senki, be sem nyúlhatott, nagyon be sem láthatott senki sem. Lassan majdnem eltelt a nap, míg csöndesen lapultak rejtekhelyükön. Akkor alkonyattájt meghallották, hogy a fiatal denevérek kis csapata egy csodálatos lóról beszél, akit napok óta nem láttak.  Aggódtak, hogy ők a felelősek a csodálatos bíbor, tündöklő paripa eltűnéséért. Nem tudták titokban tartani ugyanis a törékeny, de fenséget sugárzó csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hollétét. Azaz szegény Lili, az első barlangból, tegnap hajnalban szóba állt a barlang bejáratánál egy gombakalapú törpével és elfecsegte neki az egyszarvú ittlétét. Lili, azóta is csak szipog, hiszen mindenki őt okolta a bajokért, valljuk be, jogosan.

         Lili, a kis dongódenevér dúlt-fúlt magában és barátainak is.

– Én, szerencsétlen. Honnan tudtam volna, hogy nem szabad a gombakalapú törpével beszélgetnem. Én csak válaszoltam illedelmesen, ahogy tanultam. Így illik, ha kérdez egy idősebb bárki is. Mi lesz az én pici dongófejemmel? – kérdezte kétségbeesetten. Sírt-rítt, hisztizett és toporzékolt.

         A tiltott zónából ekkor előmerészkedett a három bestia. Elkezdték simogatni dongódenevért, hogy nyugodjon meg. Attól, hogy elmesélte, hogy látta a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát, nem árulta el a hollétét, csak az ittlétét. – Nem követtél el nagy hibát – mondták vigasztalásképpen.

         Lili csak zokogott, hüppögött és könnyein át csak azt kérdezte újra és újra, hogy akkor hol a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa, mondják meg a bestiák! Segítsenek megkeresni!

Meg is próbálták, három nap, három éjjel, három hegyen és három völgyben keresték a nyomát, de sehol sem találták a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

         A Nagy Mester már első pillanattól figyelte az események fura fordulatait. Megsajnálta Lilit és a kis három hősködő bestiát, Korkunkolyt, Pityuplattyot és Estikét. Úgy döntött, beavatkozik a további történésekbe. Megsimogatta a csodálatos bíbor szőrű táltos paripa aranysörényét, aki örömében magasba emelte csodapatáit vidáman, hatalmasat nyerített egyet, eközben a Nagy Mestert a hátára ültette. A paripa tudta, hogy a barlanghoz tartanak. Három szempillantás sem telt el, mikor a barlang bejáratánál újra vidáman felnyerített Lili nagy örömére. Sírása kacagásba csapott át, és gyönyörködve mutatta újdonsült barátainak a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát.

– Nézzétek, milyen gyönyörűen fenséges! – suttogta teljesen megbűvölve Lili.

         Ekkor vették észre a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa hátán a varázslatosan sudár Nagy Mestert. Ekkorra már a dongódenevérek százával röpködtek a barlang bejáratánál. Mindenki látni szerette volna a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripát és lovasát.

– Bocsássatok meg, hogy megzavartuk békés életetek mindennapjait. Csak ez a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa kívánt picit szétnézni a világban, mert a bestiák földjét addig nem hagyhatta el, míg kicsi volt. Sajnos azonban nem volt elég elővigyázatos, és Lilike meglátta. Tudta, hogy bajt okozott. Ijedtében össze-vissza vándorolt a világban. Én indultam visszahozni őt a csavargásaiból. Nem szóltam senkinek sem, nem akartam elárulni a kis csintalant. Így történt, hogy ez a három bestia fejébe vette, hogy majd ők cselekednek. Azért jöttem el hozzátok a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripával, hogy véget vessek Lilike bánatának, illetve a három bestia felesleges próbálkozásainak.

         A dongódenevérek egyik ámulatból a másikba estek, fel sem fogták igazán, mi zajlik körülöttük. Mire észbe kaphattak volna, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa a Nagy Mesterrel, Korkunkollyal, Estikével és Pityuplattyal a hátán újra dobbantott csoda patáival és három szempillantás alatt el is tűntek a barlang bejára elől.

         A dongódenevérek mára már teljesen elfelejtették a történteket. Néhányan mesélnek még egy táltos paripáról, meg egy Lilike nevű dongódenevér barátságáról, de az igazat már senki sem tudja.,,

 

Csak Te! … és Korkunkoly, Estike, Pityuplatty, a Nagy Mester, a csodálatos aranysörényű, bíbor szőrű táltos paripa barátjával együtt.

 

 

Mese

Fázós Mikulás

Elolvasta:
144

Azon a télen, amikor mindez megtörtént, nagyon hideg volt. Hatalmas, fehér hó borított mindent. Olyan volt a táj, mintha egy óriási dunyha alatt aludna.

Bezzeg a Mikulás házában nagy volt a sürgés–forgás. Az ott lévők készülődtek a nagy napra. Mindenhol csomagok, dobozok tornyosultak. A krampuszok szorgalmasan szortírozták a csomagokat, kinek, mit kell vinni. Bizony virgácsból is volt bőségesen, mert nem csak jó kisfiúk és kislányok fényesítették kicsi csizmájukat, hanem a csintalan, gézengúz gyerekek is, azt remélve, hogy a jószívű Mikulás megszánja őket. Ez legtöbbször így is volt, de ilyenkor virgács is került az ajándék közé.

─ Idén nagyon hideg van – sóhajtott fel a Mikulás. – Öreg vagyok, és már nem bírom ezt a zord időt. Lehet, hogy a krampuszokkal küldöm el az ajándékot a gyerekeknek.

Ez a szomorú hír gyorsan elterjedt a nagyvilágban. Az apróságok megijedtek, milyen ajándékozás lesz Mikulás nélkül. Azok a rosszaság krampuszok még összekeverik, az ajándékokat vagy nem adják oda a jogos tulajdonosának. Ilyen még akkor is előfordult, ha a Mikulás felügyelt rájuk. Valóságos káosz lesz, ha az a jóságos nagyszakállú öregember nem irányítja őket.

A gyerekek elhatározták, hogy valamit tesznek, hogy a Mikulás ne fázzon. Összedugták kobakjukat, és gondolkodni kezdtek.

─ Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Ki kell találnunk valamit, mert a krampuszokra nem lehet rábízni az ajándékozást.

Sokáig semmi okos nem jutott az eszükbe. Már kezdtek beletörődni szomorú sorsukba, amikor a kicsi Anna felkiáltott:

─ Megvan a megoldás!

─ Mi az? – kérdezték a többiek kíváncsian. – Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Azt találtam ki, hogy kötünk neki egy sálat, amit a nyak köré tud tekerni. A sál majd melegíti a nyakát, és így nem fázik.

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak. Csak az volt a baj, nem tudták, ki köti meg a sálat? Az óvodában nem tanítják a sálkötést. Ezen kívül még az is gond volt, honnét szereznek hozzá anyagot?

Újból összedugták a kobakjukat. Megint a kicsi Anna tudta a választ.

─ Majd megkérem nagyimat, hogy kössön egy sálat. Nagyi mindig segít, ha megkérem rá. A nagy dobozában van elegendő fonál, amiből lehet sálat kötni – mondta Anna.

─ Valóban nagyid megtenné ezt? – kérdezte az egyik kisfiú kételkedve.

─ Természetesen, ő a világ legjobb nagymamája.

─ Akkor siess haza, és kérd meg, hogy minél hamarabb kösse meg! – sürgették a többiek.

─ De hogyan visszük el a Mikulásnak? – kérdezte ijedt hangon Gergő.

─ Majd én elviszem – ugrott elő a bokorból a közelben hallgatózó kisnyúl.

─ Igazán segítesz nekünk? – kérdezték a gyerekek boldogan.

─ Nagyon szívesen – válaszolta a kisnyúl. – Mikulást mindenki szereti. Nekünk, nyulaknak is mindig hoz ajándékot, egy kis sárgarépát, egy kis finom nyúleledelt, amire éppen fáj a fogunk.

Kicsi Anna gyorsan hazaszaladt és megkérte nagyiját, hogy kössön egy meleg sálat a Mikulásnak. Az öregasszony szívesen teljesítette unokája kérését, sőt még meg is tanította sálat kötni, hogyha jövőre is kell, akkor majd azt már Anna köti.

Eljött a várva várt nap. Szegény Mikulás dideregve ült a kandalló mellett, s szomorúan mondogatta:

─ Fázok, idén ebben a nagy hidegben nem tudom elvinni az ajándékokat a gyerekeknek. Krampuszok ti fogjátok szétosztani azokat. Nagyon kérlek bennetek, most az egyszer legyetek szófogadóak és ne csináljatok galibát!

A krampuszok fogadkoztak, hogy minden a legnagyobb rendjén fog menni. Mikulás megbízhat bennük, de mindenki jól tudta, ezek csak olyan krampuszígérgetések. Alig várják, hogy felüljenek a rénszarvasszánra és rosszalkodhassanak.

A díszes társaság már éppen indulni készült, amikor az ajtón kopogtattak.

─ Ki az? – kérdezte a Mikulás.

─ Nyulacska vagyok.

─ Mit akarsz? Idén nem tudok nektek ajándékot vinni, mert túl hideg van. Majd jövőre, addig legyetek türelemmel!

─ Nem azért jöttem Mikulás bácsi – mondta kisnyúl.

─ Akkor meg, mit akarsz?

─ Tetszik tudni azért jöttem, mert a gyerekek kötöttek egy jó, meleg sálat a Mikulás bácsinak, hogy ne fázzon!

─ Nekem kötötték a gyerekek? – csodálkozott el a Mikulás.

─ Igen, vagyis kicsi Anna nagymamája segítségével. Ugyanis ők még óvodások, és az óvodában nem tanulták a sálkötést. De Anna ígéri jövőre már ő fogja kötni, mert nagyija megtanította rá.

Mikulás egészen elérzékenyült. Alig tudott szóhoz jutni.

─ Mutasd, kisnyúl azt a sálat!

─ Tessék! – nyújtotta át a fázós Mikulásnak, aki azt azonnal a nyaka köré tekerte és boldogan felkiáltott. – Hiszen már nem is fázok. Figyelem, krampuszok! Változott a program, én is veletek megyek és viszünk sok–sok ajándékot a gyerekeknek. Tegyetek sárgarépát is a szán aljába, hogy meg tudjuk ajándékozni a kisnyulat is visszafelé!

Nem tellett bele egy fertály óra és a szán menetkész volt, és szélsebesen repült a havas táj felett a kicsi emberkék felé, akik már izgatottan várták a Mikulást. Amerre elsuhantak mindenhol melegség áradt szét a sálból, amit kicsi Anna nagyija a szeretet fonalából kötött.

 

 

Mese

Karácsonyfa, csillogó

Elolvasta:
61
…decemberben, decemberben,
hű, de jó, hű de jó!

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Karácsonyfa, csillogó,

rajta ring ezüst dió,

arany fényű szaloncukor,

fehér angyal, szárnyaló.

 

Itt van, megjött Anya, Apa,

Peti, Sára, Dédnagyapa,

csillog Csilla kék szeme,

csengőt billent kis keze.

Karácsonyi asztal terül,

minden vendég köréje ül.

 

Szállingózik kint a hó,

bent, melegben, esti fényben,

édes sütit ropogtatva,

ajándékot szorongatva,

decemberben, decemberben,

hű, de jó, hű de jó!

 

Mese

Sára, a kicsi királykisasszony

Elolvasta:
509

Ismertem egy aranyos kislányt, Sárának hívták. Nem volt rajta semmi különös. Olyan volt, mint a többi óvodás pajtása.

Szép, hosszú, szőke haja volt, és égszínkék szeme huncutul csillogott, ha valakire ránézett.

Senki meg nem mondta volna róla, hogy királykisasszony. Ugyanúgy szeretett játszani, mint a többi gyermek. Utálta a spenótot. Pedig királyi édesapja lelkére kötötte, hogy feltétlen meg kell ennie, mert különben egész életében pöttöm marad.

Ennek ellenére Sára királykisasszony mindenegyes alkalommal talált valami kifogást, hogy kibújjon a spenótevés alól.

— Doktor bácsi megtiltotta, hogy pénteken spenótot egyek. Pénteken, aki spenótot eszik, az megbetegszik — mondta az óvó néni nagy csodálkozására.

Az óvodában csak az óvó néni tudta, hogy Sára egy királykisasszony. A gyerekek még csak nem is sejtették.

Talán így volt jó. Ha tudják, hogy kicsoda, nem szívesen játszottak volna vele.

Egy nap aztán mégiscsak valahogy kiderült az igazság. Valószínűleg Sára szólta el magát.

— Apukám egy király — mondta a játék hevében.

— Nem is igaz — ugrott fel Gergő. — Nincsenek is királyok. Csak a mesében léteznek.

— Talán még váratok is van? — kérdezte egy másik kisgyermek.

— Hogyne lenne — felelte gyorsan a kislány. — Egy nagy, magas hegy tetején áll a kacslábon forgó várunk.

— Akkor hisszük el, ha látjuk — kiabálták a többiek, akik közben Gergő és Sára köré sereglettek. — Bizonyítsd be nekünk, hogy királykisasszony vagy!

— Hogyan bizonyítsam be? — tárta szét karjait Sára.

— Mutass valamit, legalább egy fényképet a váratokról.

— Nem lehet lefényképezni a várat. Varázsburokban van. Ha valaki megpróbálná, akkor nem sikerülne. A vár helyén csak egy nagy, fehér folt lenne látható. Múltkor is egy turista le akarta fényképezni, tudjátok, mi történt vele?

— Mi? — jött egyre több ovis Sára közelébe.

— Amikor elővette a fényképezőgépét a várunk egyszerűen eltűnt. Csak a hegy csúcsáról sikerült képet készíteni.

A gyerekek erre nem tudtak, mit felelni. Hitték is meg nem is. Mégis valami bizonyságot szerettek volna látni a várról, meg arról, hogy Sára királykisasszony.

— Akkor rajzold le nekünk ide a homokba a váratok! — mondta szinte parancsolóan az egyik kisfiú. — Úgy hiszem el, ha látom.

— Ha nagyon akarjátok — egyezett bele Sára, és keresett egy vékony faágat, amivel serényen rajzolni kezdte a kacsalábon forgó várukat. A gyerekek egymást taszigálva nézték, mi fog ebből kisülni.

A kislány ügyesen tudott rajzolni. Egykettőre egy meseszép vár rajzolódott ki az óvoda udvarának a homokjában.

A nagy csönd és az összesereglett gyerektömeg még az óvó néni érdeklődését is felkeltette.

— Mit csináltok, kicsikéim? — kérdezte és odament hozzájuk.

— Sára lerajzolja nekünk a kacsalábon forgó várukat — válaszolták kórusban.

— Hadd nézzem meg én is! — mondta az óvó néni. — Valóban nagyon szép. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen tudsz rajzolni. Rajzolhatnál nekünk ilyen gyönyörű várat papírra is. Kidíszítenénk velük az óvoda falait. Te egy igazi rajzoló királykisasszony vagy.

Nem is kellett több a gyerekeknek, amikor ezt meghallották, elhitték Sára minden szavát, amit mesélt, s mondott a kacsalábon forgó várukról és királyságukról. Még arra is megkérték, hogy egyszer majd elmehessenek vendégségbe, a várba. A kislány egyetértően bólogatott kicsi, szöszke fejével, és ravaszkásan összekacsintott az óvó nénivel.

Ettől a naptól fogva mindenki tudta, az óvodába egy kicsi királykisasszony is jár.

 

 

(Kép forrása: internet)

 

Mese

Síró fűzfabokor

Elolvasta:
75

nadrágja korcát is meg kellett eresztenie, hogy azt a sok finomságot ott ne kelljen hagynia.

— Felséges királyom — jelentette a hopmester —, még a nagykönyv sem tesz említést ilyen tündértörzsről.

Amikor ezt a király meghallotta, igencsak vakargatni kezdte a kobakját.

— Akkor fiam, te tulajdonképpen ki vagy? Honnan jöttél? Egyáltalán tündér vagy-e?

Szegény legény azt sem tudta, hogyan kezdje a magyarázkodást. Jobbnak látta, ha mindjárt az elején kezdi, és a tündérkirály előtt nem hallgat el semmit.

Így is lett. Amikor végzett a történetével, várta, mi fog történni. Közben le nem vette volna szemét a királykisasszonyról, aki olyan szép volt, hogy még nem látott hozzá hasonlót.

A tündérkirály egy kis gondolkodás után megszólalt:

— Sajnálom, fiam, így nem veheted el feleségül leánykámat. Kicsikém csak egy tündérlegény férje lehet.

Ez a hír nagyon elszomorította és gondolkodni kezdett, miképpen tudná megszerezni a királykisasszonyt.

Már éppen szólították az előbbi tündért, hogy kísérje vissza a feljárathoz és ígértessék meg vele, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tündérországba, amikor azt ötlötte ki, egy kis csellel megszerzi a kiszemelt leányzót.

— Felséges királyom! — fordult újra a király felé. — Esedezve kérem, csak annyit engedjen meg, hogy holnap reggelig Tündérországban maradhassak. Még sohasem jártam itt. Szeretnék körülnézni.

A tündérkirály nem látott ebben semmi kivetnivalót, megengedte, hogy a szegény legény reggelig Tündérország vendége legyen. Adott melléje egy kísérőt, hogy töviről hegyire bejárhassa a tündérek birodalmát, és vénségére legyen miről beszélnie unokájának.

A kísérő mindenhová elvitte, mindent megmutatott neki. Tán még az egérlyukba is bekukkantottak, de amint beesteledett, a legény azt füllentette, hogy nagyon elfáradt, és szeretne lepihenni.

A kísérője bevezette egy házban, ahol majd álomra hajthatja a fejét és aludhat reggelig.

Alighogy magára maradt és teljesen besötétedett, a királykisasszony ablaka alá lopózott. Óvatosan körbenézett, és amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, bekopogott.

— Ki kopog? — kérdezte riadtan bentről egy vékonyka hang.

— Én vagyok, a vándorlegény.

— Tudhatod jól, mi nem kelhetünk egybe, mert te emberfia vagy, én meg tündér.

— Azért jöttem, hogy megszöktesselek, elvigyelek a fenti világba, ahol majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.

— Apám szomorú lesz, ha megszököm veled.

— Majd megvigasztalódik, ha értesül boldogságunkról. Láttam szemeidben, hogy tetszem neked. Ezért kérlek, gyere velem.

A királykisasszony egy nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta a legénynek.

— Jól látod. Amint megpillantottalak, mindjárt beléd szerettem. Nem bánom, történjen akármi, veled megyek. Ettől a perctől fogva, mi egy pár leszünk.

A tündérkirály lánykája kiugrott az ablakon és a vándorlegény karjaiba omlott.

— Sietnünk kell, drágaságom. Messze van a feljáró a fenti világba, és nem szeretném, ha észrevennék szökésünket — mondta a legény és kéz a kézben elindultak.

Szerencsére még világosság előtt a feljáróhoz értek. Itt a királykisasszony még egyszer visszanézett apja birodalmára, és követve kedvesét, felment a fenti világba.

Egyet azonban nem tudtak, aki ezen a lépcsőn felmegy, odafent azonnal fűzfabokorrá változik. Ez a sors várt a királykisasszonyra és a vándorlegényre is. Ahogy lépni próbáltak előre, ahol a lábuk földet ért, ott azon nyomban talpuk gyökeret eresztett és két szép egymásba kapaszkodó fűzfabokor lett belőlük. Egészen addig ott kell állniuk, míg valaki ki nem vágja őket.

Az anyó sokáig várta a legényt. Furcsállta, hogy nem hallja a fejsze csattogását. Ezért elindult a kertbe, hogy megnézze, mi történt.

Meglepetten látta, hogy a fűzfabokor nem lett kivágva, sőt még kettővel több lett. A fejsze ott árválkodott mellettük. Az anyó értetlenül megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott:

— Jó, hogy a fejszét nem vitte magával, mint a múltkori legény.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

 

 

Mese

Mese a három emberről

Elolvasta:
55

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három ember.

Egyikük szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem él; és valóban, egész
élete, mintha csak álomban zajlott volna.

A másik azt állította, hogy az ember örökké él, csupán testet
változtat, de lényege sosem pusztul el; és valóban, ennek megfelelően
élt.

A harmadik szerint mindenki csupán egyszer él, és mindaz, amit
pokolnak és mennynek tartanak, itt található e földi létben; e szerint
kelt és nyugodott nap mint nap.

Úgy vélekedhetnénk, az első ember bármilyen hitványságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen mintegy álomban élte az életét, ahol bármi
megtörténhet, így minden olyan valószínűtlen.

Úgy vélhetjük, a második ember bármiféle rosszaságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen neki annyi lehetősége van más alakban jóvátenni,
mivel örök életű.

Úgy vélnénk, a harmadik ember bármi gonoszságot hajlandó volt
elkövetni, hiszen őt sürgeti az idő; tudja, egyszer él csupán.

És találkozott a három ember, és szakasztott egyformának tűntek. Isten
se tudna különbséget tenni közöttük, tán nem is akar; mert tudja, hogy
egyformák a legfontosabban.

Az első nem képes hitványságot elkövetni, mert álomban éli életét, és
az álmok világával oly finoman kell bánni, akár a könnyű lepke
sérülékeny, sokszínű szárnyával.

A második sem képes rosszat tenni, mivel talán már sokadik alakját
öltötte fel, s hogy adhatná elpiszkolva tovább a halhatatlan láncot,
hiszen a hatalmas láncolat akár egyetlen rossz szemétől is gyengévé
válik.

A harmadik sem képes gonoszkodni, mert megérti annak nemességét és
fenséges mivoltát, hogy aki egyszer él, annak a mindenséget kell
példáznia, és így hasonlatos lehet az egészhez; amely test, öröklét és
álom.

Mese

A tündérhercegek képzeletbeli kalandjai

Elolvasta:
69
A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

 

Sivatagokon és hegyeken, tavakon és óceánokon, réteken és bérceken át vágtat a tündérhercegek képzelete, három éve minden éjjel. Lovagi tornára voltak legutóbb hivatalosak.

         A tizenkét herceg: Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton a legszebb lovaikon, legdíszesebb páncéljaikat felöltve, legyőző fegyvereiket vitték magukkal. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Hirtelen ijedt kiáltásra lettek figyelmesek. Valaki bajba került. Egy hercegnő. Ő sikongott rémülten kétségbeesve. Félt, hogy nem talál segítő fülekre kérlelése. Tudta, hogy a tündérhercegek a közelben lehetnek. Ő csak bennük bízhatott.

         A tündérek hercegei mind a tizenketten a hang irányába vágtattak. Tudták, ha valaki nagy bajba került, csak ők segíthetnek! Mikor meglátták a kis hercegnőt, rögtön látták a kétségbeesés okát is. Huszonhárom veszedelmes ordas vicsorgott egyre jobban megközelítve a kis hercegnőt. Ében fekete haját kavarta az északi szél, csillámló kék szemei rémületet tükröztek, ruhája ráncaiba hópihék hada bújt meg, és onnan ragyogó fényt vetített a közeli völgyekre. A tizenkét tündérherceg egy pillanatra elgyönyörködött a kis hercegnő fenséges látványában, majd a tettek mezejére léptek. Három szempillantás sem telt bele, és mind a huszonhárom veszedelmes ordas ijedten menekült a bátor hercegek harci tudása láttán.

         Felhőfény, Bíbor, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Sárkánybarát, Bajnok, Gőgös és Maraton illendően bemutatkozott a kis hercegnőnek, aki titokzatos maradt és nevét nem árulta el megmentőinek. Félt, hogy bajba sodorná őket neve említésével.

        Ő Jégvirág volt, s édesapja iszonyatos haragra gerjedt volna, hogy gyermeke hercegekkel ismerkedik az ő tudta nélkül. A hópihék hada újra segítségére sietett. Ahogy elköszönt a hercegektől, kavarogva szerterepültek, szebbnél szebb fényeiket csillantva, miközben a titkok homályába burkolózva, Jégvirág eltűnt a szemük elől. Egy darabig még keresték a nyomát, de hiába.

         Bíbor nagyon szerette volna megtalálni, mélyen megérintette a szépsége. Csendesen ballagott a csapat hazafelé dolgavégezetlenül. Vigasztalták Bíbort, hogy következő éjjel újra találkozhatnak a kis hercegnővel.

Reggel mindenki vidáman ébredt, csak Bíbor volt szomorkás. Egész nap azt találgatták, vajon hova vezetnek az éjszakai kalandjaik.

Bíbor rettentően bízott a kis hercegnővel való találkozásban. Senki sem sejtette, hogy ez az éjszaka egy újabb izgalmas kalandot tartogat számukra.

         Incselkedve, viccelődve indultak el újra. Havas erdőn keresztül, jeges fuvallatokkal kísérve vágtattak a versenyek mezeje felé.

         Szinte a semmiből villant elő egyszerre a távolból egy négylovas hintó. A lovak megbokrosodva, hajtó nélkül vágtattak, vontatva maguk után az ide-oda csapódó hintót. Ekkor a hercegek megpillantották a hintóban ülő csodaszép kislány arcocskáját. Riadt volt. Szőke tincsei között Felhőfény észrevette a finoman megmunkált kicsinyke koronát.

– Hiszen ez a kis királylány! – motyogta meglepetten maga elé meredve. – Mentsük meg!– kérlelte kétségbeesetten a hercegeket.

         Ők ezt már nem is hallották, hiszen nagy iramban a hintó felé vágtattak. Ketten-ketten a négy lovat próbálták lefékezni, ketten a kis királylányt igyekeztek kiszabadítani a hintó fogságából. A többiek annak jártak utána, mitől bokrosodtak meg a lovak.

         Mire mindenki megnyugodott, s a kis királylány sem volt veszélyben, fény derült az okra, miszerint a lovakat a hó manók vakították el, a hajtó pedig azonnal leesett, amikor a lovak megbokrosodtak. Miután megoldódtak a bajok, a fárasztó kaland után mindenki mély álomba merült. Különös álmaik voltak.

                                                        …folytatás következik

 

 

Mese

Gyáva hétfejű sárkány

Elolvasta:
583

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is, egy nagy barlangban élt a hétfejű sárkány. A környéken lakó emberek mind úgy tudták, hogy nagyon félelmetes. Mind a hét torkából kénkövet okád, és aki közelébe merészkedik, azt elpusztítja. Senkinek sem kegyelmez. Ezért, aki csak tehette, az elkerülte a hétfejű sárkány barlangját. Még az a hír is járta, hogy szűzleánykákat fogyaszt minden holdtöltekor.

Pedig, ha tudták volna, hogy ez a hétfejű sárkány nagyon gyáva! Ha meglátott egy embert, de akár csak egy gyermeket is, mindjárt a barlangjába menekült és várta, hogy a veszély elmúljon. Akkor talán a közeli falu lakói nem rettegtek volna tőle. Közeledett a holdtölte, és olyan rémhír szállt szárnyra a faluban, hogy a hétfejű sárkány a bíró szépséges leánykáját fogja elrabolni. Édesapja nagyon megijedt és, aki csak a faluban élt és mozgott könyörgött, hogy mentsék meg az ő egyetlen gyöngyszemét a sárkánytól. A megmentőnek ígért minden aranyat, ezüstöt, de sajnos senki sem mert birokra kelni a fenevaddal. A legények inkább elbujdostak az erdőben, vagy mindörökre elhagyták a falut.

Ez nagyon elszomorította a bírót. Egész nap magába roskadva ült a háza előtt, és az embereknek könyörgött, hogy segítsenek, ne kelljen leánykájának áldozattá válni.

Bizony ülhetett ott naphosszat, nem lelt segítőre.

A holdtölte vészesen közeledett. Már csak három nap volt vissza, és a remény egyre fogyott.

Az utolsó előtti nap is a ház előtt a kispadon sírdogált. Magában már elsiratta kislányát, amikor a poros úton feltűnt egy vándorlegény. Faluról falura, városról városra járt és munkát keresett. Odament a bíróhoz és érdeklődött.

— Adjon Isten, bíróuram! — köszönt illendően. — Van-e valami munka a faluban? Bármit elvállalok. Értek én mindenhez.

Felcsillant a bíró szeme, és mindjárt barátságosan parolázott a vándorlegénnyel.

— Isten hozott, fiam! Jókor jöttél. Éppen ilyen ügyes és bátor legényt keresek, mint te vagy. Meg kellene menteni leánykámat a hétfejű sárkánytól. Ha legyőzöd, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, amennyit csak el tudsz vinni a válladon egy zsákban.

Tetszett a vándorlegénynek az ajánlat, és azonnal ráállt. Már csak azért is, mert meglátta a bíró leánykáját az ablakban.

— Bíróuram, elvállalom és megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Nem kell nekem arany, sem ezüst, de adja feleségül azt a szépséges leánykát, aki előbb kinézett az ablakon.

A bírónak csak nagy sokára lett világos, mit kíván a vándorlegény.

— Fiam, nem neked való ez a leányka. Inkább adok helyette egy ökrös szekér aranyat és ezüstöt. Herceget, királyfit szánok én kicsinyke lányomnak, nem egy vándorlegényt.

Erre a legény felhúzta az orrát és menni készült tovább, egy másik faluba. Nagyon megijedt a bíró és könyörgésre fogta a dolgot.

— Nem bánom, majd megbeszéljük, csak előbb győzd le azt az átkozott hétfejű sárkányt! Mindjárt szólok, a szolgáknak nyergeljenek fel egy hátaslovat, lássanak el szükséges fegyverekkel, és amire még szükséged van egy ilyen viadalra.

A vándorlegény lassan mégis megegyezett a bíróval, de abból egy fikarcnyit sem engedett, hogy ne vegye feleségül a leánykát, akit megpillantott az ablakban.

A lány apja úgy okoskodott, ha sikerül legyőznie valahogy a hétfejű sárkányt és visszajön, egy ilyen vándorlegény, ha meglátja a rengeteg ezüstöt és aranyat, úgyis megszédül tőle és megfeledkezik a lányáról.

Még mielőtt a vándorlegény elindult volna, a barlangoz, a bíró mondta neki:

— Aztán, hogy mi is megbizonykodjunk a hétfejű sárkány haláláról, hozd el nekünk a hét fejét, mert csakúgy leszel jogosult a jutalomra.

Kifele menet a faluból néhány öregasszony megsiratta és összesúgtak a háta mögött:

— Szegény legény, nem tudja, mire vállalkozott.

Ment hegyen, völgyön át, mire megérkezett a hétfejű sárkány barlangjához.

Ugye még emlékeztek mesém elejére, amikor azt mondtam, ez a sárkány nagyon gyáva volt. Amint megneszelte a vándorlegény közeledését, mindjárt berohant a barlang legmélyebbjére és ott reszketett a félelemtől, mint egy kisgyerek.

— Gyere ki, te sárkány! — mondta a legény. — Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Ezt meghallván a hétfejű sárkány még jobban megriadt. Szeméből úgy hullottak a könnycseppek, mint a záporeső, és egykettőre a sok könnycseppből egy folyó lett. Majd elvitte a vándorlegényt, amint kihömpölygött a barlangból.

Másodszorra is bekiáltott neki:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Most félt ám csak igazán a hétfejű sárkány. A sok könnyből egy nagy tó lett, amelynek a közepén volt egy sziget várral.

Harmadszorra is felszólította:

— Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra —, de még ezt is hozzátette mérgesen — ha nem jössz ki, akkor én megyek be érted, és a füleidnél fogva cibállak ki a barlangodból.

Ezt már a hétfejű sárkány sem akarta, hát elővánszorgott. Mindjárt a vándorlegény lábai elé vetette magát, úgy kezdett könyörögni:

— Kérlek, kegyelmezz meg életemnek! Ameddig csak élek, hű szolgád leszek, és minden kívánságodat teljesítem.

A vándorlegény először nem tudta, mitévő legyen? Ami igaz, az igaz megsajnálta a pityergő hétfejű sárkányt. Hosszasan vakargatta a kobakját.

— Mit tegyek? Mit tegyek? — mondogatta. — Le kell vágnom a hét fejedet, mert különben a bíró nem hiszi el, hogy megküzdöttem veled. Szeretném feleségül venni azt a szépséges leánykát, akit megpillantottam az ablakban.

— Várjál, legény — kérlelte a hétfejű sárkány. — Kitaláltam valamit. A hétből vágjál le csak hatot, egyet hagyjál meg nekem. Majd azt mondod a bírónak, hogy egyet elveszítettél a hétből. Meglásd, így is elhiszi neked. Én is jól járok, te is elnyered a bíró lányának a kezét. Ha megfogadod tanácsomat, akkor apámmal elrendezem, hogy tiéd legyen a tóban levő sziget azzal a gyönyörű kastéllyal. Gazdagabb leszel, mint egy király. Életed végéig hűségesen szolgálni foglak, és mindenhová elkísérlek.

A vándorlegénynek tetszett az ötlet, csak attól félt, hogy kiderül a turpiság. A bíró nem fogja elhinni, hogy megküzdött a hétfejű sárkánnyal, hiszen amikor majd visszamegy a faluba, oda is elkíséri.

— Ettől ne félj, édes gazdám! — mondta a sárkány. — Egy kis varázslattal mindent el lehet intézni. Egy fejjel is el tudom intézni, hogy kiskutyává váljak.

Ez már tetszett a vándorlegénynek. Gyorsan levágta a hat fejét a sárkánynak. Egyet meghagyott a helyén. Alig, hogy ezzel végzett, a sárkány elmormolt egy rövid varázsszót és kiskutyává változott.

A levágott fejeket belerakták egy nagy zsákba és elindultak vissza a faluba.

Mindenki nagyon csodálkozott, amikor meglátták a vándorlegényt a kiskutyával. Nem akartak hinni a szemüknek. A bíró elégedett volt, de amikor a vándorlegény megint előhozakodott, hogy feleségül kéri a leánykáját, nagyon elkomorult.

— Kislányomat nem vándorlegénynek szánom. Azt szeretném, hogy legalább ha nem is királyfi, de egy dúsgazdag ember venné feleségül. Fiam, ha lenne elegendő vagyonod, és egy kis hajlékod szívesen hozzád adnám egyetlen leánykámat. Elégedjél meg egy zsák arannyal, és menj utadra!

A kiskutya gazdája lábához dörgölődzött és a fülébe súgta:

— Édes gazdám, ne feledd, te egy dúsgazdag ember vagy. Tiéd a sziget a gyönyörű kastéllyal. Tárd fel titkodat a bíró előtt, s meglásd, mindjárt nem ellenzi a kézfogót!

Így is lett. Amint a bíró hallott a tóról, a szigetről, és azon lévő gyönyörű kastélyról, azonnal felcsillant a szeme.

— Menjünk, hadd lássam azt a szigetet! — ugrott egy nagyot örömében a boldog apa.

Azonmód felkerekedtek és a szigethez mentek. Ott nem győztek csodálkozni a sok látnivalótól. Olyan szép volt a kastély, hogy tán az egész földgolyón nem volt hozzá hasonló. Ugye nem kell mondanom, ezek után a vándorlegényből lett gazdag úr feleségül vehette a bíró szépséges leánykáját, és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Mese

Féltelek

Elolvasta:
48
Mirának

Jaj, úgy féltenélek, 

el  hogy engednélek

a szivárvány-szélnek,

a  langyos esőnek,

a nap melegének,

folyók mély vizének

rejtelmét keresni,

vágyakozva lesni

a messzi, kék eget,

kíváncsi kisgyerek?

 

Titok hív – védelek,

melletted  lépdelek.

 

Ha elengednélek

felhőnek, hűs szélnek,

folyók mély medrének,

csillagfényes égnek

titkait keresni,

oda’dnám szívemet,

esengő  lelkemet,

éberen lángoló, 

ölelő fényemet,

kísérje léptedet,

ha majd én nem leszek…

 

Jaj, nagyon féltelek!

Mese

Madárfióka az óvodában

Elolvasta:
76

 

Egy szép, nyári nap, amikor a csöppségek kint játszottak az óvoda udvarán, az egyik közeli fa tetején levő fészekből kipottyant egy apró madárfióka. Szegényke lent vergődött a fűben, szeretett volna visszamenni édesanyjához, de nem tudott. Gyöngék voltak még szárnyacskái, hogy repüljön. Még az is megtörténhetett, hogy megsérültek az eséstől.

A gyermekek találtak rá kergetőzés közben. Mindjárt összesereglettek, de tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek.

Sajnálták a madárkát és legszívesebben segítettek volna neki.

— Így meg fog halni — jegyezte meg egy kisfiú. — Vissza kellene tenni a fészkébe.

— De az igen magasan van — mondta egy másik. — Olyan magasra még én sem tudok felmászni, pedig tudjátok, én vagyok a legjobb fára mászó az oviban.

Valóban minden gyerek tudta, a környéken nincs olyan fa, amire fel nem mászott volna. Ez most mégis kifogott rajta.

─ Szóljunk Marika óvó néninek! — javasolta egy szőke kislány. — Ő biztosan tud valami megoldást.

Ez mindenkinek tetszett. Azonnal el is rohantak hozzá.

─ Marika néni, annál a magas fánál találtunk egy kismadarat. Kipottyant a fészekből, és nem tud visszamenni — mondták kórusban segítséget várva.

Először az óvónő sem tudta, mit tegyen. Csak széttárta a kezeit és sajnálkozott.

─ Szegény madárka.

─ Segíteni kellene neki, mert így elpusztul — könyörögtek majdnem sírva az ovisok.

─ Kedveskéim, hogyan segítsek? Nem tudok fára mászni. Ráadásul ma az udvaros bácsi is szabadságon van. Legalább lenne egy hosszú létránk, azzal talán felérnénk a fészekig.

Ezeket halván a gyerekek még jobban elszomorodtak. Volt, aki még sírva is fakadt.

─ Meg fog halni a madárka. Senki nem segít neki.

Az ovisok visszamentek a madárfiókához. Ezalatt Marika óvó néni elővette mobiltelefonját és felhívott valakit. A gyerekek azt hitték megfeledkezett róluk és a szerencsétlenül járt kicsi madárról.

─ Senki sem segít neki — mondták, pedig ha tudták volna, hogy Marika óvó néni kivel beszélt, bizonyára megváltozott volna a véleményük.

─ Haló, tűzoltóság! — hangzott a telefonban. — Segítségüket kérem.

─ Mi történt? Csak nincs tűz az óvodában? — kérdezte riadtan az ügyeletes.

─ Hála Isten, az nincs. Csak egy jó hosszú létrára és egy bátor tűzoltóra lenne szükségünk, aki visszavisz egy madárfiókát a fészkébe.

Az ügyeletes tűzoltó megkönnyebbülve mondta:

─ Természetesen szívesen segítünk. Pár perc múlva ott leszünk.

─ Még lenne egy apró kérésem, kedves tűzoltó úr.

─ Tessék mondani!

─ Ha nem nagy kérés, akkor jöjjenek tűzoltóautóval. Ez nagyon tetszene a csöppségeknek.

─ Megoldható, már csak azért is, mert szerencsére most sehol sincs katasztrófahelyzet. Legalább a kollégák mozognak egy kicsit.

Erről a beszélgetésről az ovisok semmit sem tudtak. Tovább szomorkodtak a madárfióka körül. Nézték, hogyan vergődik egyre erőtlenebbül a szerencsétlen állat.

Szomorúságuknak éles szirénahang vetett végett. Egy nagy, piros tűzoltóautó érkezett az óvodába. Először a gyerekek nem tudták, miért jön, de amikor meglátták, hogy a tűzoltó bácsik az autójának hosszú létrája elindul felfelé a magas fa irányába, és az egyik bácsi óvatosan tenyérébe teszi a madárfiókát, boldogan éljenezni kezdek.

─ Nézzétek, a tűzoltó bácsik megmentik a madárfiókát! — kiabálták. — Köszönjük! Köszönjük! A kicsi madár nem fog elpusztulni. Visszamehet anyukájához.

Marika óvó néni mosolyogva figyelte a boldogságtól táncoló csöppségeket. A tűzoltó bácsik még azt is megengedték, hogy a gyerekek beszálljanak a nagy, piros tűzoltóautóba, ahol szirénázhattak kedvük szerint.

Mindenki örült, hogy sikerült megmenteni a madárfióka életét. Ebéd után, amikor eljött az alvás ideje, egy madár szállt a közeli bokorágára, és olyan szépen trillázott, hogy mindenkit elbűvölt vele.

A gyerekek tudták, ez csak a madáranyuka lehetett, aki így köszönte meg az ovisoknak, hogy segítettek megmenteni kicsije életét.

 

 

 

Mese

Kicsi papírsárkány

Elolvasta:
189
Mese

 

Balázska még csak ősszel fog iskolába menni, de már nagyfiúnak érezte magát. Nem csoda, hiszen elbúcsúztak az ovitól és előttük a hosszú, vidám nyár. Olyan messze van még szeptember. Igaz édesanyjával múlthéten megnézték az iskolatáskákat a boltban. Volt is egy, ami nagyon tetszett neki, édesanyja mégis azt javasolta, várjanak az iskolatáska vásárlással. Őszig még van idő kiválasztani a megfelelőt.

A kisfiú élvezte a nyarat. Mindez olyan hosszúnak és végtelennek tűnt számára. Már nem kell óvodába menni, egész nap szinte azt tehet, amit csak akar. Milyen jó is lesz a szomszéd fiúkkal és kislányokkal játszani. Mennyi kaland és élmény vár egy ilyen kislurkóra.

Napjait Balázska rendszerint az öregapjával töltötte. Az öregember megtanította sok érdekes dologra. Sokat kirándultak, gombásztak a közeli erdőben. Egyik nap a nagypapa készített egy papír sárkányrepülőt, és izgatottan várták, hogy megreptessék kint a virágos réten. Végre eljött ez a nap is. Boldogan követte öregapját, aki vitte a papírsárkányt. Alig várták, hogy a levegőbe emelkedjen. Milyen szép látvány is lesz, amikor az felemelkedik a kék égbe, és repül, mint a madár.

A széljárás is kedvező volt. A papírsárkány könnyedén felemelkedett, mintha csak erre várt volna napok óta. Olyan magasan szállt, hogy lent a földről már szinte csak egy kicsi pontnak látták. Balázska ujjongott örömében. Nem győzött hálálkodni öregapjának. Amint ott nézték a vidáman szálló papírsárkányt, már előre elképzelte, hogy barátai hogy fogják irigyelni ezért. A faluban csak neki van papírsárkánya, ami ráadásul még repül is, versenyezve a madarakkal.

Talán mindenki tudja, egy ilyen papírsárkányt spárgával kell irányítani. Segítségével lehet felengedni és visszahozni a földre.

A papírsárkány vidáman szállt fent az égben, de sajnos a spárga nem engedte, hogy odarepüljön, ahová szeretne. Egy idő után megunta a falu fölötti körözést. Amikor egy madár elrepült mellette, vágyat érzett, hogy kövesse. Neki is lódult, de a spárga visszarántotta. Addig-addig tekergett, amíg sikerült valahogy elszakítania a fogvatartóját. Ezt a lentiek ijedten vették észre. Egyszer csak a spárga ernyedten hullott vissza a földre.

Balázska sírva fakadt, nagyapja is tanácstalanul tárta szét a karját, mintha csak azt mondta volna: „Nem értem, hiszen olyan erős volt a spárga. Még egy ökröt is megtartott volna.”

Tehetetlenek voltak. A kisfiú hiába könyörgött, a kicsi papírsárkány nem jött vissza. Egy ideig még a falu felett lebegett, mintha csak nézelődhetne. Egyszer, igaz csak egy pillanatra úgy tűnt Balázskának, hogy a szépséges játékszere mintha kezdene ereszkedni a föld felé. Boldogan fel is kiáltott:

─ Nagypapa, a papírsárkány leszáll!

Mindez nem tartott sokáig, mert az elszabadult játék egy hatalmas fordulatot tett az égen, és repülni kezdett a távoli hegyek felé. Sokáig követték szemükkel, amíg csak el nem tűnt végleg.

Ez a kisfiút nagyon elszomorította. Nagypapája megpróbálta vigasztalni, hogy majd készít számára egy újat, és azt jobban odaerősíti a spárgához. Az öregembernek nem nagyon sikerült megnyugtatni az unokáját. Valamiért a kisfiúnak ez a papírsárkány kellett.

Az elszabadult kicsi papírsárkány pedig elindult világot látni. Igaz eleinte azt sem tudta, merrefelé induljon el. Legszívesebben körberepülte volna a földgolyót. Eddig csak a falut ismerte. Állítólag rengeteg ország van sok-sok látnivalóval.

Belekapaszkodott egy szélbe és repült-repült. Élvezte a repülést, a magasságot. Innen fentről minden olyan szép volt. Azt gondolta, ezentúl mindig így lesz. Sohasem fog véget érni az utazás. Most olyan volt, mint egy madár. Hosszú papírfarka ide-oda lobogott megcirógatva a hófehér felhőket. A Nap forrón szórta sugarait feléje. Jó volt ez a nagy, végtelen szabadság.

Alatta, lent falvak, városok suhantak tova. Színes háztetők csábítóan néztek feléje, és az utcákon az emberek integettek, amikor meglátták a kicsi papírsárkányt. Senki sem értette, ki repteti, és hol a spárga vége. Nem tudták, hogy ő egy elszabadult papírsárkány és elhagyta kicsi barátját, aki most valószínűleg sír otthon, bánkódva, hogy elrepült a játéka.

Ahogy így nézte a lenti embereket, hirtelen szomorúság fogta el. Már nagyon bánta, hogy elszakította a spárgát. Mennyivel jobb lett volna otthon maradni és élvezni a kisfiú szeretetét. Bizonyára visszaérkezés után a földre kicsi gazdája óvatosan hazavitte volna és a házban most előkelő, kényelmes helye lenne. Mindenki róla beszélne, dicsérnék, milyen szépen szállt fent az égen.

Mi lesz vele, ha eljön az este és feltámadnak a vad szelek? Hogy fogják tépni, cibálni gyönge testét. Nem lesz, aki megóvja őt. Azt sem fogja látni a sötét éjben, hová érkezik, ha egyáltalán megérkezik. Balázska, a kicsi barátja mennyire vigyázott rá. Ha csak egy parányi szellő is beszaladt a házba, mindjárt féltve ugrott fel és csukta be az ablakot, nehogy valami kár érje gyönge testét. Nagypapája hiába mondta, hogy nem kell ennyire félteni, a kisfiú nem hallgatott rá. Még a port is feltörölte, ahová lehelyezte a kicsi papírsárkányt.

Hol van már az a jó világ? Minden olyan messzinek tűnik. Elszakadt a spárgával együtt, és talán soha vissza sem mehet.

Balázska otthon keservesen sírdogált. Siratta a papírsárkányát, aki elhagyta és önállósította magát fent a magas, kék égben.

Milyen rossz is, ha elveszítjük azt, akit nagyon szeretünk. Erre nincs szó, nincs kifejezés. Lehet szomorkodni, bánkódni és fogadkozni, hogy csak még az egyszer újból… „Ezentúl jobban fogok rá vigyázni!” Két madzaggal engedi fel a felhők közé, hogy az egyik el is szakad, akkor még a másikkal vissza tudja csalogatni a földre.

De vajon hol lehet most a drága papírsárkánya? Eltűnt, és talán már túl mindenen, repül, repül a végtelen felé.

Körülbelül a kicsi papírsárkány is ezeket érezte. Semmit sem tehetett. Már nem lehetett visszafordulni, szépen leereszkedni gazdájához, mint egy hűséges kutya. Megragadta a szél és teljes erővel repítette, nem kegyelmezve neki, hiába is könyörgött volna. Eleinte még megpróbálta, és kérlelve fordult a repítőjéhez, hogy vigye vissza a kisfiúhoz, mert meggondolta magát, és már nem akar világot látni.

A szél gúnyosan nevetett, de nem csak nevetett, hanem vihogott. Szinte már fájt ez az ördögi vihogás. Milyen kegyetlen is tud lenni a szél, ha valakinek rosszat akar. Hová lesz ilyenkor a bársonyos cirógatása, amellyel megérinti az ember arcát. Idefent most minden olyan ijesztő. Pedig nem is olyan rég még úgy vágyott, hogy a felhők fölé szálljon. Mennyivel más volt, amikor volt egy vékony spárga, ami biztonságot adott.

Most mibe kapaszkodjon? A felhők is egyre félelmetesebben gyülekeznek körülötte. Pár órával még szép fehérek voltak, és ez olyan megnyugtatóan, barátságosan hatott rá. Ki tudja, honnan, de hirtelen sötét fellegek tornyosultak föléje, mintha csak azért jönnének, hogy elpusztítsák a szárnyalni vágyó kicsi papírsárkányt.

Éjjel hatalmas vihar tört ki. Órák hosszat dörgött, villámlott. De ez még mind nem volt elég, a szél úgy csavargatta a fákat, hogy félő volt, gyökerestől tépi ki őket a földből.

Balázska sem tudott aludni. Egész éjjel csak forgolódott az ágyában. Szünet nélkül a kicsi papírsárkányra gondolt. Aggódott érte. Mi lehet vele ilyen nagy viharban?

Már majdnem reggel volt, amikor sikerült elaludnia. Hangos csöngetésre ébredt fel. Már javában sütött a nap. Nagypapája ment megnézni, ki csöngetett. Egy öregember állt az ajtóban és a kezében tartotta a megtépázott, elázott kicsi papírsárkányt. Nagyon cefetül nézett ki. Közepén egy óriási lyuk éktelenkedett. A farka is, amit színes kreppből készítettek, reménytelenül lógott és hiányos volt. Valójában nem is igen lehetett ráismerni.

─ Itt lakik az a kisfiú, akié ez a papírsárkány? — kérdezte az öregember.

─ Igen — felelte a nagypapa. — Én készítettem a kis unokámnak, de tegnap, amikor kipróbáltuk, elszakadt a spárga és elszállt. Már azt hittem sohasem kerül elő. Jaj, de mennyire megrongálódott szegény! Azt hiszem, ezt már nem lehet megjavítani. De sebaj, majd készítünk egy másikat. Bátyám, mindenesetre nagyon köszönöm, hogy visszahozta!

Közben Balázska is előjött a szobájából és visongva ujjongott meglátva a papírsárkányát. Olyan boldogság fogta el, hogy nem lehet rá szavakat találni. Mindjárt kikapta nagypapája kezéből, és szívéhez szorította a kedves játékot. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a papírsárkány többé nem tud repülni és a szobájában csak egy tárgy lesz, amelyet talán egyszer valaki ki fog dobni, mint egy ócska porfogót.

Érezték mindketten, imájukat meghallgatta az ég, és minden a régi. Olyan, mintha soha el sem váltak volna.

Még a nagypapa sem vette észre, hogy az öregember miképpen ment el, annyira örült unokája boldogságának. Remek érzés volt látni a csillogó szemeket, amelyeket tegnap elöntött a könnyek tengere.

Még meg sem tudták köszönni az öregembernek, hogy megtalálta és visszahozta a papírsárkányt. Amikor a kisfiú és a nagypapa szemei találkoztak, mindkettőjüknek úgy tűnt, talán nem is járt náluk az öregember. A papírsárkány magától talált haza, hiszen ahol szeretettel várnak, oda mindig jó megérkezni.

 

 

Mese

Nap és a vándordiák

Elolvasta:
48

  

Egyszer, amint a vándordiák baktatott az úton, elfáradt, elhatározta, hogy megpihen. Nézett jobbra, nézett balra, de sehol sem látott egy árnyat adó fát, ahol szusszanhatott volna egy kicsit. Feje felett a Nap szórta égető sugarait, és ezért a diák úgy verejtékezett, mint a ló, aki egész nap húzza az igát. Még csak remény sem volt arra, hogy egyhamar árnyat találjon.

Nem maradt más hátra, mint egyességet kötni a Nappal, hogy ne süssön ilyen melegen, de még azt sem bánná, ha egy-két órára eltűnne az égről.

— Idefigyelj, te Nap, kössünk egyezséget! Ha eltűnsz egy-két órára az égről, akkor a szolgálód leszek három hétig. Helyetted fogom világítani és melegíteni a földet.

Tetszett az ötlet a Napnak, mert már ő is nagyon fáradt volt, szívesen pihent volna egy kicsit.

— Elfogadom az ajánlatodat, de mikor fogod teljesíteni az ígéretedet?

A diák kicsit elgondolkodott, majd ravaszkásan mondta:

— Láthatod, én egy vándordiák vagyok, aki városról városra megy, hogy okosodjon, ellesse hírős, nagynevű professzorok tudományát. Amikor már elég okos leszek, szolgálatba állok nálad.

— Rendben — egyezett bele a Nap —, de ugye nem csapsz be?

— Áh, dehogy! Hogyan gondolhatsz ilyet?

A Nap megnyugodott és a diák kérésére eltűnt az égről. Kellemes, hűvös idő lett és most már bárhol megpihenhetett a legény, nem égette a kobakját a forró napsugár.

Jól kipihente magát, és folytatta az útját. Beért egy nagyvárosba, ahol felkereste az ottani professzort, és megkérte, hogy tanítsa meg a számok tudományára.

Eleinte az öregember nem nagyon lelkesedett meghallván a kérést, de amint látta, hogy a legény milyen kitartó, felfogadta tanítványának.

Évekig tanulta a sok okosságot szorgalmasan, és már majdnem mindent elsajátított, amikor váratlanul megjelent a Nap.

— Na, legény, megtanultál-e mindent? Be szeretném nyújtani a számlát. Jó jönne egy kis pihenés, mert nagyon elfáradtam.

— Jaj, jaj, drága Nap koma — sápítozott a vándordiák —, még nem végeztem a tanulmányaimmal. Gyere vissza kicsit később!

Nap kénytelen volt beleegyezni, mert úgy szólt az egyezmény, hogy akkor áll szolgálatba, ha megtanult minden tudományt.

Bármennyire is húzta-halasztotta a tanulást, egyszer csak elfogyott a tanulnivaló a számok tudományából, és a professzor kiállította neki a bizonyítványt.

— Amit csak tudtam, mindent megtanítottam neked — mondta —, utadra engedlek. Járj szerencsével!

Elbúcsúztak egymástól és a vándordiák gyorsan elment egy másik városba, ahol sietve megkereste az orvostudományok professzorát, és megkérte, hogy tanítsa meg az orvoslásra is.

Már javában tanult, amikor a Nap leszaladt az égről, egyenesen a vándordiákhoz.

— Hallottam befejezted a számok tanulmányozását. Ugye most már a szolgálatomba állsz?

— Nagyon szívesen megtenném, ha éppen nem kezdtem volna bele az orvostudományok megtanulásába. Ha majd kezemben lesz róla a passzus, akkor beszélhetünk róla.

Nap szomorúan odébbállt, mert tudta, meg kell várnia, hogy a legény ezt is megtanulja. Elhatározta, ezentúl résen lesz, és amikor a professzor kezébe adja a diplomát, lecsap rá, behajtja rajta az ígéretet.

Megint hosszú évek múltak el, de most is sikeresen megtanulta a tudnivalókat, és eljött a bizonyítványosztás ideje.

Nap hiába akart jelen lenni ezen a neves eseményen, a legény úgy rendezte a dolgokat, hogy professzora este adja át neki az írásos papírt, amikor az ég ura húzza a lóbőrt a jó, puha ágyikójában.

Még azon éjszaka felkerekedett a vándordiák, és elsietett a következő, útjába kerülő városba, ahol tanulni kezdte a természettudományokat.

Ekkor már nagyon mérges volt a Nap. Mérgesen leszólt az égről:

— Hallod-e, te legény, meddig járatod velem a bolondját!? Mindig újabb és újabb tudományoknak állsz neki. Szeretném, ha már leszolgálnád, amiben megegyeztünk.

Az éppen szorgalmasan tanuló diák sajnálkozva felnézett a felhők közt mérgelődő Napra, és mondta:

— Nagyon sajnálom, drága komám, de te nem is tudod, hogy egy földi embernek mennyi mindent kell megtanulnia, hogy a világ ura lehessen. Talán rövidke életem nem is lesz rá elegendő. Talán majd a fiam, vagy unokám, de az is lehet, hogy csak a dédunokám tudja leszolgálni azt a három hetet, amiben megegyeztünk.

A hallottak nagyon feldühítették a Napot, és elhatározta, jól megizzasztja.

Megvárta, amíg a diák elindul a professzorához, aki fent lakott egy magas dombon, és csak hosszas kapaszkodás után lehetett feljutni hozzá.

A legény este sokáig mulatozott cimboráival a csárdában, és jól felöntöttek a garatra. Elaludt és késésben volt. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. A professzor nem szerette, ha tanítványai elkésnek az oktatásról.

Futóra vette a dolgot és nekiiramodott a dombnak. Fiatal volt, meg sem kottyant volna neki az emelkedő. Máskor is, már többször is felloholt rajta egy szuszra, de most a dühös Nap elhatározta, megbosszulja a diákot.

 

Oly erősen szórta a sugarait, hogy a diák alig indult neki, már ömlött is róla a veríték. Szaporán törölgette magáról az izzadtságcsöppöket. Minden lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölje a homlokát. Egy idő után már nem volt egy parányi száraz hely sem a zsebkendőjén.

— Idefigyelj, te Nap! — kiáltott fel az égre. — Szólhatnál sugaraidnak, hogy ne csiklandozzák ennyire a kupámat! Sietnem kell a professzoromhoz, mert elkések.

Erre az ég ékessége egy nagyot nevetett, és még erőteljesebben sütötte a diák hátát. Egy kis idő után megkérdezte:

— Jössz-e már szolgálni nekem?

Ekkor a legény megétette, mire megy ki a játék, és felnézett az égre.

— Hát ez lenne a gond? Tudod jól, hogy még nem végeztem be a tanulmányaimat. Légy szíves várjál még egy kicsit!

— Nem várok egy percet sem. Megparancsolom, hogy most azonnal válts le, és végezd helyettem a munkát három hétig.

A diák alkudozni kezdett:

— Jól van, csak annyit várjál, hogy szóljak a professzoromnak.

Nap akarva, nem akarva kénytelen volt engedni a legénynek, aki gyorsan felsietett a dombra, és eltűnt az ottani házban.

A rászedett Nap megint sokáig várta a barátját, de az bizony késő estig nem dugta ki az orrát a házból. Csak akkor jött elő, mikor már a csillagok ragyogtak fent az égen.

Másnap sem sikerült találkozni vele, mert akkor sötét felhők úsztak a város felett nem engedve át rajtuk a napsugarakat.

Ezalatt a diák levizsgázott a professzoránál, és még azon az estén odébb állt egy várossal. Elhatározta, hogy kitanulmányozza a csillagok tudományát. Keresett egy ilyen tudós embert, aki majd megtanítja erre.

Talált is egyet a város szélén, és megkérte, hogy hadd tanulhasson nála.

— Tanulhatsz nálam — mondta a tudós ember — de tudnod kell, aki a csillagokat akarja tanulmányozni, annak mindig éjjel kell az eget szemlélni. Amikor a Nap nyugovóra tér, a csillagász akkor áll munkába, és egészen reggelig fent van. Akarod-e ezt az életet?

A legény boldogan elfogadta a feltételeket, és beállt csillagásztanoncnak.

A Nap nem tudta elképzelni, mi lett barátjával? Hiába járt föl-alá az égen, soha nem látta a diákot, pedig elhatározta, többé nem engedi magát rászedni, behajtja a legényen az adósságot. Ha addig él is, szolgálnia kell nála három hétig, ahogyan megegyeztek azon a meleg délutánon, amikor először találkoztak. Igaz nem tudta, hogy a diák, aki időközben csillagász lett, nappal alszik, és éjjel dolgozik. Mindenkivel kerestette, de senki sem tudta, hová tűnt.

Egyszer, amint éppen készült alábukni a közeli hegy mögött, találkozott a Holddal, aki vidáman, fütyörészve kezdte el a sétáját a horizonton. Nap kíváncsian megkérdezte tőle:

— Hová, hová, ilyen jókedvűen, Hold barátom?

— Megyek vizitára a fiatal csillagász távcsöve elé, mert ma engem szándékozik firtatni.

Nagyot ugrott a Nap örömében, mert végre rátalált a legényre, aki már annyi alkalommal lóvá tette. Most itt az alkalom, hogy ő is jól megtréfálja, ha már nem is tudja behajtani rajta az ígéretét.

Rábeszélte a Holdat, hogy ma este halassza el a találkozót, és mondja meg az ifjú csillagásznak, hogy majd holnap délelőtt találkozzanak, amikor a Nap is fent lesz az égen.

Eleinte a Hold nem akart belemenni a csalafintaságba, az volt a kifogása, hogy fényes nappal ő csak ritkán jelenik meg az égen. Különben is fél, hogy mit szólnak az emberek, ha ilyenkor látható sötét este helyett.

— Ne félj semmitől! — nyugtatta meg a Nap. — Majd szépen elém állsz, és én megvédelek minden bajtól.

Nagy nehezen beleegyezett a Hold e különös együttállásba, és lemondta a találkozót a csillagásszal.

— Ma nem érek rá — mondta komolyan. — Holnap dél körül nézz fel az égre, és akkor majd megfigyelhetsz, ha akarsz.

A legény furcsállta a Hold kérését, de ki tudja miért, megígérte neki, hogy holnap alvás helyett majd az eget fogja nézegetni a távcsövével.

Így is tett. Egész délelőtt a masináját a napsugaraktól szikrázó égre irányította, kereste a Holdat. Hiába volt minden igyekezete, órákig nem lelt rá, amikor egyszer csak a Nap közelségében megjelent, és mielőtt még beszédbe elegyedhetett volna vele, az éjszakai ég vándora a Nap elé perdült, és egy jó nagy darabot eltakart belőle. Hirtelenjében esti sötétség lett a környéken.

Az emberek ijedten tódultak ki az utcákra, és mindenki a csillagászt okolta ezért a különös égi jelenségért, és ezt ordibálták:

— Csillagász a bűnös, mert ő lesi állandóan a fejünk felett lévő csillagokat és a Holdat. Bizonyára ő akarta, hogy ezentúl nappal is sötétség legyen. Ellopta tőlünk a Napot.

Nagyon félt, mert még ő sem látott ilyet, és ezenkívül az embertömeg egyre közeledett a csillagvizsgálóhoz, és ki tudja, mit fognak vele tenni, hacsak gyorsan nem történik valami csoda.

A csodára nem kellett sokáig várni, mert a Nap belekacsintott a távcsőbe és vigyorogva mondta a legénynek:

— Látod barátom, most én jártam túl az eszeden. Remélem sikerült jól megijesztenem téged, amiért annyiszor becsaptál a hosszú évek alatt. De nézd, kivel van dolgod, megbocsátok, és többé nem kell bujkálnod előlem. Mindjárt szolok a Holdnak, hogy most már hazamehet, és ígérem hosszú-hosszú évekig nem fognak bennünket így együtt látni az emberek. Nem kell félniük, hogy állandóan sötétség lesz. Megnyugodhat mindenki, hamarosan visszaáll a régi rend.

Igaza lett, mert a Hold elballagott a Nap elől, és újból világosságban pompázott a vidék.

A legény szívéről is nagy kő esett le. Az emberek visszafordultak otthonaikba, és többé nem szidták, amiért éjjelente az eget fürkészi. Ő pedig okosabb lett, mert saját szemével látott egy igazi napfogyatkozást, amiből megírhatta a vizsgadolgozatát, és világhírű tudós csillagász vált belőle.

 

Mese

Gólyaláb és békatalp

Elolvasta:
236

Lapos lápnak, fűzfa árnynak,
Ziges-zugos pocsolyának,

Rejtekében (ha volt éppen)
Élt a béka szegénységben.

Nem volt mersze tavi csendbe,
Éhes gólyát felbrekkencse.

Mit tegyen így? Csendes a víz
Kopog a szem, legyeket hív.

 Ám egy reggelen korgó éhségben – Vissza a felező nyolcashoz, pl.: ám egy reggel éhségében/ arra gondolt nagy hirtelen (ez csak példa)
Eszébe ötlött valami hirtelen.

Megtéveszti, majd a praszli!
Gólyalábat kell felhúzni! – gólyalábat fel kell húzni

Így olvadva fodros tóba
Nádas partján gólyahadba.

 Mind eközben a gólya éppen
Békalencsét főz serényen.

 De falra mászik! Mert hiányzik! – Még valami úgy hibádzik (a te sorodnak nem jó a ritmusa)
Béka comb most nagy hiánycikk.

 Ha belekékül, végtag nélkül – meg nem végtag nélkül
Az ebédje el nem készül.

 De jól tudja, az öreg béka – tudja jól az öreg béka / nem jöhet ki szíre-szóra
Nem jön elő hívó szóra.

 Csel kell ide, meg ne sejtse,
Békatalpon megy elébe. – népiesen: elejbe

 Tavirózsa, békagúnya,
Brekeke szól…S ül a gólya.

Nézi amott a rút varangyot – nézi ám a rút varangyot
Várja már a sült galambot.

 Nézd délibáb! Gólya négykézláb? – békagólya? Mily’ délibáb!
Megtéveszti egy hosszú láb.

——————–  Nem folytatom, van neked füled. Ebben a szellemben tovább! 😀 Egyebekben nagyon aranyos versi, mindenképp szögeld meg tökéletesre! 🙂

 Gólyalánynak, ilyen formának,
Békát kell fogni, legalább százat!

 Béka mivoltát, s a búbos flótát
Eldobta gyorsan, csak rebbent a nád.

 Oda repült, szíve hevült
Kecsesen, mellészegült.

Ám a béka, mindezt látva
Megbotlott egy korhadt fába.

Vízbe pottyant, hogy is mondjam?
Kurutty-kurutty, mondta nyomban.

Néz a gólya, csőre tátva
A varangy volt élete párja?

Meglepődött, szíve törött
Nem kell ebéd! Megsértődött.
 
Béka látta, hogy cimborája
Fodros vízbe csőrét mártja.

Gondolt kettőt, szíve megnőtt
Oda nyújtott, egy zsebkendőt.

Gólya látta, meg is bánta
Mosolyra állt bús orcája.

Össze néztek, előre léptek
Fogadalmat eképp tettek.

Nádas tavon megfogadom
Nem öltözök csak farsangon.

Kezet fogtak, pezsgőt hoztak
Azóta is barátkoznak.
————————-
Olvastam, gondom van vele, de javítható, hamarosan több időm lesz, akkor kitárgyaljuk. Köszönöm a türelmed: NHI

Mese

Ki festi az eget kékre?

Elolvasta:
94

 

 

Fejünk felett az ég gyönyörű kék, de nem volt mindig így. A régi öregek mesélték, régesrégen az seszínű volt. Akkoriban az emberek nem is szerettek nagyon az égre nézni. Mit nézzenek egy seszínű égen. Semmi szépség nincsen benne. Inkább néztek a lábuk elé, hogy el ne essenek. Ezenkívül a földön mindig szép virágok nyíltak, kellemesebb volt azokat nézegetni, mint a fejük feletti semmit, amin még a felhők is olyan unalmasak voltak. Hiába úsztak komótosan az ég tengerén, nem bírtak érvényesülni.

Mindenki érezte, hogy ez ellen sürgősen tenni kell valamit. Ez így nem mehet tovább! Nem lehet egy ég seszínű. Elmegy tőle az emberek kedve, senki sem fog dolgozni a földgolyón. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor lesz ám csak cudar világ!

Összeültek a nagyurak, grófok, hercegek, de még a király is elment a megbeszélésre. Szerencsére, mert ő találta ki, be kell festeni az eget.

Igaz nem tudta megmondani, milyen színűre. Ezen is sokáig vitatkoztak, nem tudtak megegyezni. Mindenki más színűre szerette volna festeni. Volt, aki a piros szín mellett tette le a voksát, amit a társa meg is vétózott. A vita folyamán még olyan javaslat is előkerült, hogy az ég legyen fekete.

— Ez képtelenség! — ugrott fel valaki, és azonnal lehurrogta a fekete színt.

Talán még napokig vitatkoztak volna, ha a király nem jelenti ki határozottan, az eget kékre kell befesteni. Ennél szebb színt el sem tud képzelni.

Igaz, voltak néhányan, akik a kék szín hallatán felmordultak, követelték, a király vesse el, hogy a firmamentum ilyen színű legyen. Milyen butaság, hogy a tenger és az ég is kék. Valami más színt kell kitalálni.

Valószínűleg a király már nagyon unta a vitatkozást, vagy talán szívesebben emelgette volna a fehérszemélyek szoknyáját. Ezért dörgedelmes hangján kijelentette, ettől a naptól kezdve az ég színe kék lesz, ha tetszik, ha nem!

Senki sem mert ujjat húzni a királlyal. Féltek, ha sokat vitatkoznak vele, még a végén porul járnak. Nem bolondok, hogy életük hátralevő részét a vár dohos, nyirkos tömlöcében töltsék, mint rabok.

A kékre szavaztak, és sokuk azt gondolta, most már minden megoldódott, nincs mit tenniük, aláírni az egyezményt és szépen hazamenni.

De nem úgy volt ám! Rendben van, hogy megszavazták az ég színét, ellenben azt nem tudták, mindezt, hogyan és ki hajtsa végre.

Nem kis munka ilyen nagy felület befestése. Vajon ki fogja ezt megcsinálni? Ugyanis a nagyurak, grófok, hercegek nem akartak ilyen alantas munkát végezni, nem is beszélve magáról a királyról.

Sokak talán most azt gondolják, ezt a pornépre bízták, kiadták parancsba, hogy fessék szép, kékre a fejük felett levő eget!

Valószínű ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, próbálkoztak is vele, de sehol sem találtak olyan magas lajtorját, amivel felértek volna oda. Ezenkívül, ehhez a munkához nem akármilyen ecsetre lett volna szükség.

Mindegyikőjük abban tökéletesen egyetértett, hogy a rókának jó, nagy lompos farka van, és ezzel kitűnően lehetne festeni. Rengeteg festéket fel lehetne vele vinni az égboltra. Csak az volt a gond, a ravaszdi nem tudott repülni. Mint köztudott, a rókának nincsenek szárnyai, mint a madaraknak. Volt, aki azt javasolta, készítsenek neki szárnyakat, de egy idő után mindenki belátta, ez bizonytalan vállalkozás lenne, és még az sem biztos, hogy a rókára erősített szárnyak fel tudnák repíteni a megfelelő magasságig.

Úgy látszott, hogy ez még annál is nehezebb feladat volt, mint milyen színűre fessék az eget. Most még maga a király sem tudott diktatórikus határozatott hozni.

Órák hosszat csak tébláboltak egyhelyben, semmi okos gondolat nem jutott az eszükbe.

Elkeserítő volt a helyzet. Még az is megtörténhetett volna, hogy elmarad a festés. Az ég marad seszínű. Ha eddig jó volt így, akkor a jövőben is megfelel az embereknek, legfeljebb nem meresztgetik szemüket az égre. Ennek is van jó oldala is, hiszen, ha nem ábrándoznak naphosszat az eget bámulva, jobban végezhetik a munkájukat.

A király már éppen fel akarta oszlatni a társulatot, és mindenkit hazaküldeni dolgavégezetlenül, amikor az ülésterembe berepült egy fecske. Nemrég tértek vissza messzi délről, ahol átvészelték a fagyos telet.

A kicsi fecske helyet keresett, hogy valahová a hatalmas teremben fészket ragasszon magának, és a leendő fiókáinak.

Először a teremőr félelmetes dárdájával ki akarta kergetni.

— Ne kergesd ki! — kiáltotta el magát a király.

A jelenlevők nem értették, mit akar ezzel az ország első embere. Mindenki összenézett, a teremőr is nagyon meglepődött, hiszen neki az a dolga, hogy a betolakodókat kitessékelje a teremből. Most meg a királyi felség ellenkező parancsot adott neki.

— A fecske fogja befesteni az eget. Nézzék csak nagyurak, milyen ügyesen repked ez a kicsi madár. Ha segít nekünk a festésben, ennek fejében készíthet fészket ebben a teremben.

— Éjjen a király! — kiabálták a nagyurak, grófok, hercegek. — Milyen fenomenális gondolat. Ez a legjobb megoldás.

Végre kitalálták, ki fesse kékre az eget.

— Elfogadom a felkérést — csipogta a kicsi fecske. — Köszönöm a leendő fiókáim nevében is, hogy itt ebben a szép, nagy teremben lakhatunk. Csak egy gondom van, egymagam kevés vagyok ehhez az óriási munkához. Engedje meg őfelsége, hogy idehívjam a retyerutyámat és ők is építhessenek fészket a teremben!

A király néhány másodpercig elgondolkodott a kérésen, majd rábólintott:

— Legyen, ahogy kívánod! De szép legyen ám az ég, mert, ha rossz munkát végeztek, kikergetlek innen mindnyájatokat.

— Felséges királyom, tessék csak ezt ránk bízni! Az ég olyan szép kék lesz, hogy aki felnéz rá, még a lélegzete is elakad. Erre mérget merek venni.

A fecskék mindjárt neki is láttak az ég festéséhez. Apró csőrükbe felszippantották a festéket, magasra repültek vele.

A sok kicsi madár napestig dolgozott megállás nélkül. Az emberek lent a földön álmélkodva nézték, miképp lesz a seszínűből szép kék az ég.

Már a napsugarak készültek pihenőre térni, mire elkészültek. Még ők is elcsodálkoztak meglátván az eget. Főleg az emberek voltak elégedettek. Köszönet a kicsi fecskéknek a látvány szépségesre sikeredett.

A király be is engedte ezeket a szorgos madárkákat a nagyterembe, hogy fészket ragasszanak mindenhová, ahová csak kedvük tartja. Sőt kihirdette az országban, ezentúl a fecskék mindenhol otthonra találjanak, és együtt élhessenek az emberekkel. Aki bántani meri őket, az kilencvenkilenc évre a vár tömlöcébe kerül.

Nos, ez a története, miért kék az ég, és a fecskék miért szeretnek az ember közelében élni.

 

Mese

Kicsi tallér világgá megy

Elolvasta:
63

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy faluban élt egy öregember.

Olyan vén volt, mint a postaút, vagy talán még annál is vénebb.

Egymagában éldegélt, nem volt senkije. Egész nap a házacskája előtt üldögélt a padon és a járókelőket nézte.

Amikor megunta a nézelődést, bement a kicsi házba.

A konyhában állt egy nagy asztal, és ennek az asztalnak volt egy fiókja. Másnál talán itt tartották az evőeszközöket, de az öregember ide rejtette a bukszáját és néhány, számára fontos kacatot.

A bukszában csak egyetlenegy kicsi tallér lapult. Nem kellett attól tartani, hogy valaki is ellopja az öregember pénzecskéjét.

Különben is mindenki úgy tudta, olyan szegény, mint a templom egere. Minden nap a szomszédok vittek neki egy kis maradékot, hogy éhen ne haljon.

Akár egész napra is nyitva hagyhatta háza ajtaját, ide bizony tolvaj nem tette be a lábát. Messzi környékről híres volt a szegénysége.

Egyik este, ki tudja, miért az öregember elővette a bukszáját, és amint kinyitotta a kicsi tallér megszólalt:

— Öregapám, elmegyek világot látni, s addig nem jövök vissza, amíg ide nem csábítok kilencvenkilenc aranytallért. Kérlek, engedj utamra, és ne próbálj visszatartani!

Az öregembernek nem nagyon tetszett, hogy az egyetlen tallérja is elhagyja, de látta, úgysem tudná visszatartani, ezért szomorúan mondta:

— Menjél csak, ha annyira menni akarsz. Hiába is akarnék, úgysem tudnék venni rajtad semmit. A boltos kinevetne, ha egy tallérral állítanék be hozzá. Akkor meg minek unatkozzál egyedül a bukszámban.

A kicsi tallér kiugrott, majd búcsút intett az öregembernek.

— Isten áldja, öregapám! — köszönt el tőle, és legurult az asztalról, egyenesen az ajtó felé vette az irányt. — Ne szomorkodj, hamarosan visszajövök sok-sok arany testvéremmel.

— Jó utat! — kiáltotta utána az öregember, s kiment egészen a kapuig. Onnan figyelte kicsi tallérját, míg az végképp eltűnt a szeme elől.

Nagy csönd lett a házban. Az öregember nagyon bánkódott, hogy egyetlen tallérja is elhagyta. Most már házán kívül valóban nem volt semmije. Üresen árválkodott a buksza, és semmi esély nem volt arra, hogy valaha is szépen csengő tallérok csilingeljenek benne.

Az öregember azon gondolkodott, hogy valakinek odaajándékozza a bukszát, akinek van mit belerakni.

Közben a kicsi tallér gurult, gurult erdőn, mezőn keresztül, megállás nélkül.

Kicsike volt, ezért senki sem vette észre a fűben. Meg különben is, ha meg is látták volna, ki az a bolond, aki lehajolna érte. Az emberek sajnálták a fáradságot, inkább átléptek rajta.

Nem is bánta ezt, hiszen nagy tervei voltak. Nem akart ő akármilyen ember kezében kikötni. Minden vágya volt eljutni a király várába, és szerencsét próbálni. Tudta jól, a kincstárban rengeteg aranytallér van. Csak egyszer tudjon közelükbe kerülni, biz’ Isten valamennyit elcsábítja és elvezeti őket az öregemberhez. A király úgysem tudja, mennyi aranytallér van a kincstárában.

Három éjjel, három nap gurult megállás nélkül. Negyedik nap reggelén a ragyogó napsütésben megpillantotta a várat egy égig érő, magas hegy tetején. Olyan magasan volt a vár, hogy éjjel tornyai a csillagokat súrolták. Ha nem vigyáztak a csillagok a tornyokba beleakadtak. Szegény Holdanyónak hosszú ideig tartott kiszabadítani a beleakadt csillagot.

A kicsi tallér megállt a hegy lábánál. Sokáig nézte a várat. Olyan fáradt volt, hogy alig bírt megmozdulni, nemhogy felgurulni a hatalmas kapuig. Három kapun lehetett bejutni a várba. Az első vasból, a másik ezüstből, a harmadig pedig aranyból volt, és mindegyik kaput vadállatok őrizték. 

Egy kicsi tallér nem szívesen látott vendég a várban. A bent lévők aranyhoz, ezüsthöz szoktak, nem bajlódtak némi aprópénzzel.

Ennek ellenére mindenáron be kell jutnia, hogy sok pénzt vigyen haza öregapónak.

Amint ott törte a fejét, váratlanul egy hatalmas madár szállt melléje.

— Mi a gond, kicsi tallér? — kérdezte a madár.

— Be szeretnék jutni ebbe a várba. Csak azt nem tudom, hogyan? — válaszolta.

─ Bizony nem könnyű bejutni ide. A vadállatok mindenkit széttépnek, aki megpróbálja. Én szívesen segítek, ha kihozod nekem tojásaimat, amit a király ellopatott a katonáival. Ha teljesíted kívánságomat, életem végéig szolgálni foglak.

Szegény kicsi tallér, megígérte, hogy segít a nagy madárnak.

Ekkor a madár csőrébe vette, s felrepült vele egészen az égig. Olyan magasan voltak, hogy onnan fentről a Föld egy parányi sárgolyónak látszott.

Meg is ijedt a kicsi tallér. Ha a madár ilyen magasról leejti, akkor belőle semmi sem lesz, úgy összetöri magát a köveken.

Pedig a madárnak ez volt a szándéka. Még mielőtt tiltakozni tudott volna, a madár kinyitotta a csőrét, és elengedte. Repült, repült ki tudja meddig. Talán három napba is beletellett, mire földre ért. Szerencséjére egy sátor tetejére huppant, s onnan kényelmesen legurult, éppen egy ott strázsáló katona lába elé. Az őr nagyon meglepődött, amikor meglátta. Először azt hitte, valaki aranytallérral dobálózik, de amint meglátta, hogy csak egyetlen kicsi tallér, mérgesen elhajította. A trónterem előtt lustálkodó kutya bundájába esett. Az eb kullancsnak vélte, megpróbálta lerázni. Sokáig rázta magát, ugrált, futkosott, de a tallér olyan mélyen beleesett a bundájába, hogy nem lehetett megszabadulni tőle. Ez a kutyát nagyon felmérgesítette. Mérgében beszaladt a trónterembe, ahol a király meglátta, hogy valami baja van. Azonnal utasította a hoppmestert, hogy tüzetesen vizsgálja át a kutyát.

Az egy aranyfésűvel fésülgetni kezdte a bundáját, s egyszer csak valami koppant a padlón. Nem volt más, mint a kicsi tallér.

— Nini, ez meg hogyan került ide? — kérdezte a hoppmester csodálkozva.

— Legalább arany? — kíváncsiskodott a király.

— Felséges királyom, sajnos ez csak egy vacak kicsi tallér. Rézből van. Értéktelen. Még egy aprócska cukorkát sem lehet venni rajta. Javaslom, hajítsuk ki az ablakon!

— Azt már nem! — ugrott fel dühösen a király, akiről azt kell tudni, nagyon zsugori volt. Minden garast a fogához vert. — Vigyétek a kincstárba és tegyétek a három madártojás mellé. Holnap úgyis feltörjük a tojásokat és megnézzük, mi van bennük. Állítólag mindegyikben egy-egy világ található. Az elsőben van a fiatalság világa, a másodikban az egészség, és a harmadikban a gazdagság. Aki ezt a három tojást birtokolja, az örökké fiatal és egészséges lesz. Házába pedig sohasem költözik be a szegénység.

— Ez kell az öregembernek — örvendezett a kicsi tallér. — Ha megszerzem a három tojást, mi leszünk a leggazabbak a környéken. Mindig lesz elegendő pénz a bukszájában. Én sem árválkodom egyedül.

A madár megígérte, hogy élete végéig szolgálni fogja. Majd készítenek neki egy kényelmes helyet az öregember házában, ahol ellehet a tojásaival.

Csak azt nem tudta, hogyan hozza ki a három tojást a várból. Kifelé is a kapuban strázsálnak a vadállatok, és ugyanúgy veszélyesek, mint befelé.

Volt ideje gondolkodni egész éjjel. Mellette a tojások békésen aludtak.

Már pirkadni kezdett, amikor a kicsi tallér megrázta az egyik tojást, akiben a fiatalság lakott.

— Szökjünk meg — mondta neki.

— Ugyan, miért tennénk ezt? — kérdezte a tojás álmosan. — Hagyjál aludni! Nagyon jó helyünk van itt. Még a nagy madár fészkében sem volt ilyen jó sorunk.

— Holnap feltörnek és megsütnek bennetek a királynak reggelire.

— Ezt te honnan tudod?

— Hallottam, amikor idehoztak. Ha igyekszünk, sikerülni fog.

Ezt meghallván a felébresztett tojás megijedt. Egy kis gondolkodás után, szólt a társainak, akik először kételkedve fogadták a javaslatot. Főleg az a tojás volt durcás, amiben a gazdagság lakott. Hallani sem akart róla, hogy itt hagyják a kincstárt. Végül a fiatalság és az egészség meggyőzte.

Csak azt nem tudták, hogyan induljanak el?

Végül a kicsi tallér azt javasolta, majd ő mutatja az utat. Úgyis értéktelen és senkinek nem fog szemet szúrni, ha kigurul a kincstárból, hogy kifürkéssze, merre lehet meglógni a várból.

Így is lett. Óvatosan kisurrant az ajtón. Szerencsére az őr az igazak álmát aludta.

— Gyertek nyugodtan! — intett a tojásoknak.

Szabad volt az út a vár udvarára. De kapun át nem mehettek a vadállatok miatt.

— Felmászunk a vár magas falára, és egyenként leugrunk — mondta a kicsi tallér.

— Az nekünk nem jó — riadtak meg a tojások. — Ha leugrunk, akkor azonnal a nyakunkat törjük. Tán mégis csak jobb lesz, ha most szépen visszakullogunk a kincstárba.

— Ez eszetekbe se jusson! — szólt rájuk mérgesen a kicsi tallér. — Gyertek csak utánam fel a vár magas falára, majd meglátjátok, mi fog történni!

A tojások nem nagyon értették a kicsi tallért, ennek ellenére mégis követték. Amikor felértek, a kicsi tallér elkiáltotta magát:

— Hol vagy, madár?

Félő volt, ha a király katonái meghallják, fellármázzák az egész várat. De most is szerencséjük volt. Senki nem hallotta meg a madáron kívül. Nem volt nehéz meghallani, hiszen a közelben gubbasztott egy magas fa ágán.

Amint meglátta az épségben lévő három tojását, mindjárt csőrébe akarta őket kapni, s elrepülni velük az erdei fészkébe.

— Nem úgy van ám, te madár! — kiáltotta el magát a kicsi tallér. — Azt ígérted nekem, ha kihozom tojásaidat, akkor életem végéig szolgálni fogsz. Ha most becsapsz, fellármázom az őrséget, és a katonák lelőnek nyilaikkal.

— Jaj, csak azt ne tedd! — rimánkodott a madár. — Bocsáss meg, hogy örömömben megfeledkeztem ígéretemről. Mit parancsolsz, édes gazdám.

— Vigyél most azonnal bennünket az öregember házához, és ezentúl lakjál mindig velünk!

A madár csőrébe fogta a három tojást és a kicsi tallért. Meg sem álltak a kicsi házig. Ott az öregember kezét összecsapva kérdezte:

— Megkerültél, rossz pénz?

— Meg ám — húzta ki magát büszkén a kicsi tallér.

— Hol az a nagy gazdagság, amit ígértél?

— Ihol, ni! — mutatott a három tojásra.

Az öregember hangosan nevetni kezdett.

— Ez az a nagy gazdagság? Legfeljebb egyszer jóllakhatok belőle.

— Ezeket nem megenni kell, hanem minden nap megsimogatni. Csak próbáld meg. Itt ez az első tojás, amiben lakik a fiatalság, a másikban az egészség, a harmadikban meg a gazdagság.

Az öregember hitte is meg nem is, amit a kicsi tallér mondott. Úgy határozott, hogy tesz egy próbát. Megsimogatta az első tojást.

Lássatok csodát, az öregemberből azonmód egy dalia lett. Amint megérintette a másodikat, arca kipirult, s olyan egészséges lett, mint a makk. A dalia a harmadik tojást már csak kíváncsiságból is megsimogatta. Nem kellett sokáig várnia, a pici ház úgy megnőtt, hogy még a legmódosabb gazdának sem volt ilyen nagy hajléka.

Eltűnt a szegénység a házból. Az öregemberből lett ifjú daliának mindene volt, amit csak akart. A pénztárcájában mindig rengeteg aranytallér csilingelt. Örült is a kicsi tallér, hogy soha nincs egyedül. Mindig volt beszélgetőtársa, akivel eldiskurálgathatott, ha úgy hozta a kedve.

A madárnak a kert végében építettek egy fészket, ahol boldogan lakhatott, míg meg nem halt.

Az ifjú dalia hamarosan talált egy szép, takaros leányzót, s megkérte a kezét. Nem kellett sokat várni a lagzira, mert a lány boldogan igent mondott. Megismerkedésük után három hétre összekeltek, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az egész falu hivatalos volt rá.

Én is ott voltam. Ha nem lettem volna ott, akkor honnét tudtam volna ezt a mesét?

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

Mese

Medve Panna és a bocsok

Elolvasta:
40

 

 

Medve Panna egy fenyőfa tövében ült és gondolkodott. Ez lesz az első tél, amelyet anyja oltalma nélkül fog eltölteni. Téli vackot kell építenie magának, de hogy kezdjen hozzá? Anyja mellett megtanulta ugyan, hogy a medveéletet hogyan kell élni, de ezután már a saját útját fogja járni, és most el kell döntenie, hogy hol tölti a közelgő hosszú, fagyos telet?

— Elég a töprengésből! Kezdj hozzá szaporán! Meg tudod csinálni, Medve Panna! — így biztatta mamája, amikor néha megtorpant egy-egy feladat előtt. És Medve Panna munkához látott. Bejárta a rengeteget, megnézte a kidőlt fák helyén maradt mélyedéseket, sziklák repedéseit, de egyiket se találta megfelelőnek. Végül, sok keresgélés után a sziklás oldalban talált egy barlangot. Tágas volt és meleg. Azonnal el is kezdte berendezni új otthonát. Fenyőgallyakat helyezett a barlang egy védett sarkába, rájuk száraz faleveleket és illatos füveket szórt bőven. Amikor befejezte, elégedetten nézett kényelmes fekvőhelyére, majd kint a bejárat fölé erős karmaival jól látható vonaljeleket rótt a sziklába, melyek azt üzenték az arra járóknak: ITT MEDVE PANNA LAKIK.

Amint beállt az ősz hidege, összegömbölyödött fekvőhelyén, és álomba szenderült.

Nemsokára zimankós tél jött, de Medve Pannát ez egy cseppet se zavarta. Vastag bundája védte a hidegtől, s idegenek nem zavarták.

December végén, bár a hideg foga keményen csikorgott, Medve Panna szállásának bejáratánál a sziklafalon egy bátor napsugár táncolt. Így adta hírül az erdő lakóinak, hogy a barlangban örömünnep van: Medve Panna világra hozta életének első sarjait, két buksi fejű bocsot. Így Medve Pannából medvemama lett, aki világrajövetelük sorrendjében, így nevezte el fiait: Benő és Bonó.

Kora tavasszal, egy reggel medvemama nagyot nyújtózkodott, rendbe szedte bundáját, és kilépett a barlangból. Hű, de megéheztem! — gondolta — sürgősen élelem után kell néznem. Leereszkedett a közeli patakhoz, fogott néhány halat, jót lakmározott, aztán sietett vissza Benőhöz és Bonóhoz, akik már korgó gyomorral várták.

Mire megjött a nyár, a bocsok már akkorára nőttek, hogy anyjuk magával vihette őket hosszabb útjaira is. Igazi felfedező túrák voltak ezek. Benő és Bonó éberen követte medvemama minden lépését. Bármerre jártak, az erdő bő lakomát tálalt eléjük, s a kis medvék napról-napra egyre többet tanultak a táplálékszerzés fortélyaiból. Bolyongásaik közben néha megálltak egy-egy fa árnyékában, s míg anyjuk pihent, a játékos kedvű bocsok hemperegtek, birkóztak a fenyőfák közti tisztáson. Anyjuk megtanította őket fára mászni is. Hű micsoda élmény volt ez számukra! 

Nyáron gyakran mentek halászni. A bocsok eleinte azt hitték, hogy a halászás csak szórakozás. Ha pancsolás közben elkaptak egy ficánkoló pisztrángot, az kiugrott karmaik közül, és elmerült a habokban. Ilyenkor anyjuk rájuk morgott, hogy a hal nem játék, hanem ízletes táplálék a medve számára, és megmutatta nekik, hogyan kell megfogni a halat úgy, hogy az zsákmánnyá váljon. Idővel rászoktak a hal ízére, és attól fogva nem csak fürödni jártak a patakra, hanem bőséges halvacsorára is.

Kirándulásaik során megtanulták, hogy mindig anyjuk nyomában kell járniuk. Ezért a bocsok morgolódtak is néha, de medvemamájuk értésükre adta, hogy azért van erre szükség, mert azon az úton, amelyet ő választ, nem jár ember.

Egyik nap barlangjuktól távol érte őket az este. A bocsok, bár fáradtak voltak, segítettek anyjuknak vermet ásni, melybe aztán száraz leveleket szórtak, és elfoglalták éjjeli szállásukat.

Éjszaka medvemama kutyaugatást hallott. Jól tudta, hogy az erdőben, ahol kutya ugat, ott ember is jár. Szorosan magához ölelte bocsait, akik anyjuk villogó tekintetéből megértették, hogy most síri csendben kell maradniuk.

Szerencsére a veszélyt jelentő zajok eltávolodtak.

Kis idő múlva azonban lövések hangjára ébredtek. Ez mi volt? — néztek kérdően anyjukra a bocsok, akiknek szemében, mos először látszott a félelem. S bár feleletet nem kaptak, Benő érezte, hogy rossz az, ami történt, és még jobban befészkelte magát anyja ölében az öccse mellé. Aztán elültek a zajok, és Medve Panna már csak fiainak szívdobogását hallotta az éjszaka csendjében.

Másnap kóboroltak tovább a fenyőfák között, amikor hirtelen kopár hegyoldal tárult eléjük. Bármerre néztek, csak kivágott fenyőfák csonkjait látták. Medvemamát nagyon elszomorította ez a látvány. Eltűnt az erdő, mely oltalmazta őket. Nem szerencsés ezen a helyen járni — gondolta — és bocsaival igyekezett minél gyorsabban eltávolodni onnan.

Alig tettek meg pár métert, amikor a táj borzalom helyévé változott. Fekete felhők gyülekeztek az égen. Villámok cikáztak, s a dörgések félelmet keltettek. A letarolt hegyoldalon vad erővel száguldott végig a szél. Nem voltak fák, melyek útját állhatták volna. Az állatok menekültek, ki tudja merre, ki tudja hová.

Medvemama sietős léptekre buzdította fiait. De az elkerülhetetlen égszakadás utolérte őket. Egyszerre mindent elsodró erővel zúdult az eső a kopár hegyoldalra. A kis bocsok anyjukhoz bújtak védelemért.

És egyszerre csak morajlott, repedt, szakadt a hegy, s elindult a lejtőn. Magával sodort állatot, fát, bokrot, követ, és nem állt meg, csak lenn a völgyben. S akkor nyomasztó csend ereszkedett a szétrombolt tájra.

Aztán emberek jöttek kutyákkal, hogy mentsék az életben maradt állatokat. Amikor már úgy tűnt, hogy megtettek mindent, a kutyák jelezték, hogy még dolguk van, és gazdáikkal a nyomukban elindultak a segélykérő hangok felé.

— Ez Medve Panna! — hallotta meg az erdész is a jól ismert hangot — vele vannak a bocsok is. Siessünk!

Medvemama segélykérő üvöltése egy mély árokból hallatszott, ahova a lezúduló földtömeg sodorta őket. Az árok fölött kidőlt fenyőfák feküdtek.

Az emberek félrehúzták a fákat, és kisegítették a mélyből a riadt medvéket. Medvemama zavartan brummogott egy rövidet, ami az ő medvenyelvén azt jelentette, köszönöm. Aztán maga mellé vette Benőt és Bonót, és védelmet nyújtó barlangjuk felé vették útjukat.

— Igazi csoda, hogy az árok fölé dőltek a fenyőfák — mondták az emberek, és a fárasztó nap után kutyáikkal együtt elindultak hazafelé.

Mese

Bagoly-mese

Elolvasta:
277

 

 

A tél utolsó napján Bagoly Béla, nemzetségének jeles tagja, egy fenyőfa ágán ült, és a környéket szemlélte. Tetszik nekem ez a hely — gondolta — és átröppent a szomszéd ágra, ahol várta Bagoly Bori, kit társául választott.

— Láttam pár üres fészket itt a környéken, nézegesd meg, s amelyik neked jobban tetszik, az lesz a mi otthonunk — huhogta kedveskedve Bagoly Bori fülébe.

Amíg egymás mellett ültek a fenyőfa ágán, Bagoly Béla fejében boldog gondolatok jártak. Milyen szép az én arám! Szeme élénk, narancsvörös, ilyen szemet más madárnál nem is láttam, s ha egymást nézzük szemtől szembe, rám ragyog az éji égről a Hold s a csillagok fénye. Tollruhája puha bársony, és a színe akár a fenyőfák törzse, szürke, barna, fekete és sárga keveréke. Hosszú szárnya kecsesen simul testéhez, a mozgása gyors és csendes, és ha repül, némán suhan. Tudom, ha ő lesz a párom, amíg élek meg nem bánom.

Bagoly Bori hírből hallotta, hogy az ő titkos hódolója képzett harcos, aki bajban meg nem hátrál. És amióta megismerte, látja szemében az erőt, hogy figyelme lankadatlan, bátor, merész, mindig megérzi a veszélyt. Bízik benne, és már tudja, Bagoly Béla lesz fiókáinak apja. 

Kedvesének kérésére Bagoly Bori fáról-fára röppent a kaszáló széli kis kerek erdőben, míg egy fenyőfának a harmadik ágán talált egy tágas fészket. Nem vesztegették az időt, beköltöztek, és boldogan tervezgettek.

Nemsokára Bagoly Bori a fészekbe négy szép tojást rakott. Éjjel-nappal melengette testével, míg gondos társa vadászni járt, és naponta többször ellátta őt finom falatokkal. Csak este szállt ki a fészekből, hogy lábát, szárnyát nyújtóztassa, s elrendezze tollait. Amíg párja szépítkezett, a fészek mellett Bagoly Béla őrködött.

Amikor elérkezett a napja, négy tojásból kibújt négy pihés fióka. Attól kezdve zajos lett a fészek, mert a kis pihések reggeltől estig ételt követeltek. Egyéb gondjuk nem volt, ettek s növekedtek.  Hanem az apjuknak egyre több gond jutott. Reggeltől-estig lótott-futott ki a legelőre pocokpecsenyéért, s amint elfogyott, nyomban frisset hozott.

Amikor a fiókák nagyobbacskák lettek, már anyjuk is kijárt vadászni a rétre. Olyankor az apa éberen vigyázott, hogy a fészek közelében ellenség ne járjon. Így teltek napjaik. Békességben éltek, nem volt ok panaszra.

De szép életüket sok apró madár megirigyelte. Egy reggel Bagoly Borit egy sereg körülvette, és felborzolt tollaik mögé rejtőzve lármáztak, gúnyolódtak, koholt vádat rikácsoltak, hogy Boriék, amikor éjfélt üt az óra, vijjogva repülnek ki a kaszálóra, ott boszorkánnyá válnak, és seprűnyélen szállnak a falu tornyára, hogy halál hírét szórják ártatlan házakra. S ez még nem volt elég. Némelyik madár odáig vetemedett, hogy éles csőrével, Bori tollaiba csípett, éppen mikor Bagoly Béla hazafelé repült, s látta Boriját az ítélkezők előtt. Zsákmányát egy bokorba rejtette, s tüstént beröppent a kör közepébe. A csúfondáros sereg amint látta, hogy áldozatának megérkezett párja, kénytelen-kelletlen elcsendesült. Néma gőggel nézték, hogy a bagolypár bölcs fegyelemmel a körből felszáll.

Amikor fészkükhöz értek, meglepődve látták, hogy fiaik eltűntek. Arra nem gondoltak, hogy bajuk eshetett, annál inkább hitték, hogy szabadságra vágytak, s mert repülni még nem tudtak, a kis butusok a fészekből kiugráltak, s onnan le a földre. Aztán addig szökdécseltek, amíg kiértek a legelőre.

Valóban így történt, eljött az ideje, és a bagolyfiak elhagyták a fészket.

Bagoly Bori s Béla egy fenyőágon ülve, az idő múlásán töprengett: Tegnap még itt voltak, s ma üres a fészek, a réten ugrálnak a kis szökevények.

Teltek az órák, s mire a Nap lement, a bagolyfiókák nagyon megéheztek. Pi-í, pi-í, pi-í — segélykérésüket a szél messzire vitte. Anyjuk meghallotta, s vacsorával repült fiaihoz minden áldott este.

Egyik nap a bagolyfiókák versenyeztek, hogy melyikük ugrál messzebbre a réten. Négyen négy irányba bukdácsoltak a zsombékos terepen, amikor egy vizsla tűnt fel a láthatáron, gazdája is ott állt tőle nem túl távol. A vizsla egy percig tétovázott, majd futásba lendült. Amikor célhoz ért, megállt. Remegett minden ízében, de nem ugrott, várta gazdája parancsát. A dermedt csendben úgy tűnt, hogy minden rendben, amikor a gazda odaért, s odébb a fűben, a bagolyfiókát észrevette. Állt szegény és bámult, el nem képzelhette, miért e felhajtás. Gyámoltalanul billent egyet-kettőt, ugrani készült, mikor a kígyó a fűből felemelte fejét, és sziszegve siklott kiszemelt áldozata felé. A kis bagoly nem mozdult, mint akit megbűvöltek, de a kutya lendült, fogai közé kapta, messze futott vele, a bámuló kis baglyot a fűben eleresztette, és tüstént visszafordult, hogy gazdáját megkeresse.

Másnap este, amikor anyjuk a vacsorát hozta, fiókáit egy különös fészekben találta. Fonott kosár volt az, szalmával bélelve, árgus szemek elől gondosan elrejtve. Felvidult lélekkel repült Bori a párjához, hogy az éj csendjében együtt örüljenek a történt csodának.

 

 Ennek a mesének itt nincs végződése. Meséld tovább te, míg eljutsz a végére!

 

Mese

MACSKABAJ

Elolvasta:
51

 M. Laurens

MACSKABAJ

 (Csukás István nyomdokában)

 

Dödögött a macska:

nincs csak egér bajsza.

Úgy bizony, csak bajsza!

Dödögött a macska.

 

Henteshez baktatott,

az meg már, zárva volt.

Úgy bizony, zárt a bolt.

S hiába bandukolt.

 

Mit volt mit tennie?

Nem volt más semmije,

sajgott már az ínye:

bajszot kőtt ennie.

 

Budatétény 2017. március 3.

 

 

Mese

Akkor sem eszem meg a spenótot…

Elolvasta:
92
Monológ

 

Nem akarok spenótot enni! Fúj, nem szeretem! Nem igaz, hogy jó. Utálom! A spenótot egyik kisgyerek se szereti. Ne kérdezzétek, miért! Azért, mert rossz. Az oviban sem eszem meg. Az óvó néni hiába mondja, hogy egészséges, sok benne a vitamin, egészségesek leszünk tőle. Bizonyára csak azért mondja, hogy becsapjon bennünket. Tomi, a barátom sem szereti. Ő is utálja. Múltkor azt mondta, otthon spenótot kapott ebédre, és amikor nem vette észre anyukája, odaadta a macskájuknak.

Képzeljétek el, az sem ette meg! Mindez azt bizonyítja, a spenót nem jó. Nem szabad megenni.

Nem is fogom megenni.

Anyukám azzal ijesztgetett, hogyha nem eszem meg, megtöm vele.

Juj, ez nem lenne jó! Talán meg is halnék, egyetlen kanálnyitól. Remélem, ezt anyukám sem akarja. Mit mondana apukámnak, hogy a kisfia meghalt, mert spenótot evett?

Erre még csak gondolni is szörnyű! Egyék csak a felnőttek, ha annyira jó és szeretik. Biz’ Isten én nem veszem be a számba.

Érdekes némelyik barátomnak, Gergőnek és Lalinak soha nem kell ilyet enni, de még Krisztának se, pedig ő lány. Őt a szülei mindig elviszik valamelyik McDonald’s-ba. Lány létére sem kell spenótot ennie.

Nem jobb neki? Mennyivel finomabb egy hamburger vagy sült krumpli, dobozban.

Bárcsak egyszer engem is elvinne anyukám a szomszéd utcában lévő mekibe. De hallani sem akar róla. Azt mondta, ott egészségtelen műennivalót adnak, ami nem jó a gyerekeknek. Szerinte még a felnőtteknek sem szabadna megenni, egyék csak azok a buta amerikaiak. A magyar spenótnál nincs finomabb a világon.

Ezt nem hiszem el. Spenót az olyan undorító, olyan zöld. Nem szeretem, és nem is akarom megszeretni. Pedig azt mondják, ha legalább csak egyszer megkóstolnám, megszeretném. Ezt aztán tényleg nem hiszem el. Még, hogy megkóstoljam a spenótot. Inkább az éhenhalást választom. Megesküszöm, amíg élek számba nem veszek belőle. Ígérhetnek bármit, úgysem tudnak meggyőzni. Inkább világgá megyek, minthogy spenótot egyek.

Tudom, anyukám is csak mondja, hogy finom. Mernék fogadni, amikor kislány volt ő is utálta. Akkor most, miért erőlteti nekem?

Nem igaz, hogy nem lehetne helyette, valami mást főzni ebédre. A hűtőnkben annyi finomság van, amit szívesen megennék. Például palacsintát, vagy készíthetne rántott húsit is sült burgonyával, amit nagyon szeretek, de van ennél jobb ötletem is. Anyukám is meg tudná csinálni. Nagyon imádom a pizzát. Néhányszor már ettem ilyet. Igaz akkor nem anyukám készítette, hanem apukám elvitt bennünket egy pizzériába. Ott olyan jó és nagy pizzát ettem, hogy még a fülem is kétfelé állt.

Ilyeneket kellene adni a gyerekeknek, nem pedig spenótot. Bárcsak a felnőttek jobban figyelnének oda ránk, hogy mit szeretünk!

De nem, ők állandóan ehetetlen ennivalókkal kínoznak bennünket, mint például a spenót.

Meg kellene büntetni azt, aki ilyet ad a gyerekének. Az oviban is szinte minden héten spenótot meg hozzá hasonló főzeléket etetnek velünk. Undorító!

Ha nem akarjuk megenni, akkor megharagszanak ránk. Gergőt még sarokba is állította az óvó néni, amiért nem ette meg a spenótot. Szegénynek ott kellett állnia legalább fél óráig.

Nem borzasztó ez?

A nagyi is nap, mint nap ezzel szekál. Állandóan ezt ismételgeti: „Egyél, kisfiam spenótot! Nagyon finom. Nagypapád is mindig ezt evett. Nézd csak meg milyen erős és izmos lett tőle!”

Tény, hogy a nagypapám erős és izmos ember. Ezt senki sem vitatja, Tegnap láttam, hogy egy nagydarab kolbászt evett vöröshagymával. Én meg akkor egyek spenótot. Hol itt az igazság?

Nem és nem, nem fogok spenótot enni! E nélkül is erős és izmos leszek. Nem fogják belém erőltetni ezt az undorító főzeléket.

Különben szófogadó kisfiú vagyok, de most azért is megmakacsolom magamat. Még azt sem bánom, ha az oviban sarokba állítanak. Legalább addig sem látom.

Aki szereti, az csak egyen belőle sokat! Szerintem az óvodában kevés kisfiú és kislány van, aki megeszi a spenótot. Barátaim közül mindenki utálja. Fúj!

Kérek mindenkit, ne kínozzon vele! Úgysem eszem meg!

Ha majd nagy leszek és lesznek gyermekeim, feleségemnek megtiltom, hogy spenótot főzzön nekik. Nálunk a lakásba tilos lesz bevinni a spenótot. Aki ezt megszegi, annak velem gyűlik meg a baja.

Minek kínozni a gyereket, ha nem szereti. Nincs igazam? Kapjunk olyan ételt, amit szívesen megeszünk.

Remélem, most már mindenki megértette, akkor sem eszem meg a spenótot… Senki ne is próbálkozzon vele!

 

Mese

A másik oldal

Elolvasta:
69

Patrik és Harry Potter

 

December ötödike volt. A városban már pár napja felkapcsolták a karácsonyi világítást. Az esti órákban ugyan rendszerint már nem szokott nagy lenni a forgalom, de ez a nap különleges volt. Ma este jött a Mikulás. A felnőtt-áradat málhás szamárként, ajándékokat cipelve hömpölygött a járdákon, türelmetlenül gyurakodtak az üzletek pénztárainál, taposták egymást a buszokon és metrókon. Az állomást környékét különlegesen feldíszítették idén. A parádés karácsonyváró dekorációhoz két kába télapó is tartozott, akik fáradhatatlanul veregették vállon a csoki-mikulásért sorban álló gyerkőcöket. A télapók az üzletek előtt szobroztak, és lefoglalták a lurkókat, amíg az anyukák, apukák egy kis füllentés segítségével az utolsó ajándék-kiegészítőket megvásárolták, majd mélyen táskájukba rejtették.

Az üzletsor után hazafele menet ezen az estén majdnem mindenki megállt az aluljárónál, hogy virgácsot vásároljon csemetéjének. Azonban ezen az estén ettől a művelettől minden vásárlónak megszakadt egy kicsit a szíve. Ugyanis az eladó, aki reggeltől didergett a csillogó-villogó virgáccsal teli vedrek mellett, nem volt más, mint egy pirospozsgás arcú kisfiú, Patrik. Tizenegy éves. Idén már harmadjára vállalta magára ezt az igen fontos szerepet az ünnepszervezésben. Az emberek örültek, hogy ismét láthatják az illedelmes fiúcskát, ugyanakkor rettenetesen sajnálták őt. Napközben a vásárlók apró kedvességekkel lepték meg Patrikot. Olyanok is akadtak, akik ebédelni, vagy vacsorázni szerették volna invitálni, de mivel az öntudatos fiú nem volt hajlandó elhagyni posztját, így csak csomagolt gyorsétellel járulhattak hozzá a gyermek ünnepéhez. Voltak, akik kérdezősködni próbáltak tőle arról, hogy miért csinálja ezt? Hol vannak a szülei? Patrik ilyenkor lesütötte szemeit, és megvárta, amíg az érdeklődő továbbmegy.

Azok, akik már ismerték, a bolti eladók, a buszbérletet áruló hölgy, a taxis, aki ehhez az állomáshoz tartozott, tudták, hogy a fiú nem tehet mást. Az édesanyja meghalt születésekor, az apját pedig egyáltalán nem ismerhette meg, még szóbeszédből sem. A kórházból egyenesen az árvaházba került. Onnan nyolcévesen sikerült kimenekítenie magát, úgy, hogy anyukája nővére adoptálta az ő kérésére. A nagynéni maga volt a mogorvaság. A fiú megígérte neki, hogy ha kiszabadítja a szigorú nevelők karmai közül, soha nem lesz az útjában. Dolgozik, és szót fogad majd. Nem mintha a nagynénit különösebben érdekelte volna, hogy él, vagy hal az unokaöccse, de végül ráállt az üzletre. Patrik nem volt láb alatt. Dolgozott. Időseknek segített, elintézte a bevásárlást, havat sepert, bérházakban lépcsőház-takarítást vállalt, és ehhez hasonló munkákkal kereste a zsebpénzét. Azonban a legjobban szerette a saját keze munkáját értékesíteni. Ilyen ez a virgács-árulás is. Kicsit büszke is volt rá, mert ő soha nem kapott még virgácsot a Télapótól, igaz, a nagyszakállú egyebet sem nagyon juttatott neki soha. Nagynénje olykor meglepte egy-két aprósággal, többnyire olyan ruhadarabokkal, amikre a fiúnak már égető szüksége volt. Azonban, ha unokaöccse egy könyvet, füzetet, írószert, vagy bármi más iskolai eszközt kért, Judit nénjénél biztosan süket fülekre talált. Eleinte rosszul esett, hogy ilyen elutasítóan bántak vele, látva, hogy osztálytársai egytől egyig két odaadó, megértő szülővel rendelkeztek, viszont nagyon gyorsan összeszedte magát, és a sarkára állt. Lassan teljesen önellátóvá vált, megvásárolt mindent, ami szükséges, de jövedelmének nagy részét könyvekre költötte. Antikváriumokban vásárolt, először meséskönyveket, majd a kedves eladó bácsi megismertette olyan könyvekkel is, amelyek terjedelmesebbek ugyan, de olyan világokba léphetett át velük, amelyek varázslattal és élettel vannak tele. Regényeket olvasott tizenegy évesen.

Két nappal ezelőtt kapott egy csodálatos könyvet ajándékba az eladótól. A bácsi azt ígérte neki, hogy amint megérkezik az üzletbe, félreteszi neki a folytatást is, addig lesz ideje befejezni az első részt. Álmodni sem merte volna, hogy ez a fiú amellett, hogy egész nap dolgozik, két éjszaka alatt felfalja a Harry Potter és a bölcsek kövé-t. Amióta befejezte a könyvet, mintha valami álomban élt volna. Burokként épült köréje egy olyan világ, amit szájtátva élt meg. A valóság lehalkult, a gondolatai viszont egyre hangosabbak voltak. A három hős körül jár az agya egész nap, úgy árulta a virgácsokat varázslatos kábultságban. Ez a történet megérintette őt. A hasonlóság Harry és közötte azonnal szembetűnt neki. Árvák voltak, kicsit elveszettek, és senki nem értette meg őket. Azt kívánta, bárcsak ő is csak egy szereplő lehetne egy ilyen csodálatos könyvben. Azt kívánta, bárcsak őt is megtalálnák, bárcsak ő is hazatalálna, és többé soha nem lenne egyedül, pont, mint Harry.

Későre járt az idő, a tömény sötétségben a város lámpaoszlopai világították meg a sűrű, csillogó lassan ereszkedő hófüggönyt. Patrik összepakolta a pár, megmaradt virgácsot, és beszaladt az egyik üzletbe, hogy egy doboz kókuszos csokoládét vásároljon a nagynénjének. Hátha legalább ma este egy kicsit derűsebb, melegebb lesz. Tévedett. Amikor hazaért, és a lépcsőn levette a cipőjét, már süvöltött is ki a nehéz mogorva dorgálás:

— Behozod az összes koszt a lépcsőházból a zokniddal.

— Ha cipővel mennék be, azért lennék hibás — gondolta fáradtan a fiú. — Judit néni, ezt neked hoztam. Boldog Mikulást! — köszönt be.

— Megmondtam, hogy ne költsd a pénzed hülyeségekre, amúgy is különleges diétán vagyok. A szünet után kell egy rendes cipő neked, arra is én adjam a pénzt?

— Elnézést — suttogta lesütött szemmel a hidegtől pirosra csípett arcú fiúcska, majd szomorúan a szobájába somfordált.

Ő természetesen vacsorán kívül megint nem kapott semmit. Megszokta már, hogy náluk otthon nem létezik olyan, hogy ünnep. Egyetlen egy különleges nap volt az évben: a nagynéni születésnapja. A vénlány akkor kicsípte magát, és egész nap a barátnőivel vásárolt, kávézott, étkezett. Olyan alkalom is volt, hogy elmentek moziba, vagy színházba. Ilyenkor, amikor kiruccantak valahová, Patrik szabadon olvashatott egész nap. Ma viszont nem volt ünnepnap, és ez a hidegség, bárhogyan is próbálta kizárni, beférkőzött a lelkébe, és elszomorította. Ezen az estén valahogy a megszokottnál is letörtebb volt. A könyv borítóját simogatta az ágyában fekve, és mindig újraképzelte azt a csodálatos világot. Az álom halkan surrant be hozzá, és észrevétlenül ragadta el. A könyv lehuppant az ágy mellé, és kinyílt. Nemsokára éjfélt ütött az óra. Patrik lázasan hánykolódott a takaró alatt, talán varázslatról álmodott éppen. Hirtelen egy nagy csattanással kivágódott az ablak, és a szél hangos susogással, átlapozta a regényt. A fiú némán ült fel az ágyban. Az álom azonnal tovaszállt, és hideg éberség lett úrrá rajta. Tisztán emlékezett, hogy bezárta az ablakot. Felállt, és elindult, hogy újra végrehajtsa a műveletet.

— Elnézést, elfelejtettem, hogy megfázhatsz — ütötte meg fülét egy lány hangja a szoba másik sarkából. — Anna vagyok, te pedig Patrik. Örvendek.

— É-é-én is. Hogy jöttél be? A negyediken vagyunk. Ki vagy te?

— Hát így — vágta rá hetykén a lány, és ügyesen felemelkedett a levegőbe. Szó szerint lebegett a padlótól fél méterre.

— Most ugye álmodok? Vagy te szellem vagy?

— Egyik sem talált. Nem álmodsz, és nem szellem vagyok. Megcsípjelek?

A fiú ijedten hátrált egy lépést.

— Tündér vagyok, ahogy te is, de neveznek minket fehér mágusoknak, boszorkányoknak, angyaloknak, ahogy tetszik — fecsegett barátságosan Anna, Patrik viszont még mindig úgy érezte, hogy álmodik.

— A könyv miatt van az egész. Te nem lehetsz igazi. Még hogy én tündér? Most visszafekszem, és reggel felébredek. Jó éjt, te fura álom! Jó éjt, Anna! — visszapattant az ágyba és fejére húzta a takarót.

— Majd én megmutatom neked, hogy milyen tündér vagy te! — azzal fellibbentette egy intéssel a takarót a fiúról, Patrikot pedig egy suhintással kiröpítette az ablakon. A kiáltás az összes környékbeli tömbház-lakót felrázta. Anna mosolyogva könyökölt az ablakban, és csevegő hangon lekiáltott:

— Na? Ugye megmondtam? Hogy tetszik? — Patrik egy emelet magasságban lebegett a föld felett, döbbent arckifejezéssel.

— Jesszusom! Repülök!

— Gyere fel, és mutatok mást is.

A fiú felemelte tekintetét, és már suhant is felfele, majd vissza a szobába. Amikor Anna mellett landolt, a lány intett egyet, és az ablak becsukódott.

— Most nyisd ki! — utasította a lány kedvesen.

Patrik óvatosan intett jobb kezével, és az ablakok óriási zajt csapva kivágódtak. Mogorva zsémbelés ütötte meg a fülüket, majd a folyósón közeledő léptek zaja. Anna gyorsan becsúszott az ágy alá, és Patrik halkan becsukta az ablakot. Éppen megfordult, amikor a néni dühösen benyitott. Csúnyán megszidta a fiút, amiért ezerszer kell neki elmondani, hogy este rendesen zárja be a nyílásokat, és húzza le a redőket, majd hangosan becsapta maga után az ajtót, és álmosan visszament a hálószobájába.

— Azért van, mert csak most szabadult el az erőd, és még nem tudod irányítani, de ha akarod, megtanítalak, hogyan kell elkábítani ezt a banyát — hadarta Anna.

— Judit néni nem rossz ember, csak magányos. Befogadott engem.

— Tudom, ismerem a történeted. Elmondták, hogy nehéz dolgom lesz, de mégis eljöttem utánad.

— Utánam? Hová akarsz vinni? Nem mehetek el innen. A néni nagyon megharagudna. Dolgoznom kell, különben nem járhatok iskolába.

— Hahó, te nagy zseni! Tündér vagy! Két iskolába is fogsz járni: egy unalmas, emberi suliba, és a másik oldalon az ősi fehérmágus képzőbe, ahol osztálytársak leszünk.

— És oda hogy jutunk el? Ez valami olyasmi, mint a Roxfort.

— Roxfort? Csak nem olvastad te is a Harry Potter-t? Nem, ez a hely létezik, a Roxfort viszont nem, az csak mese. Szóval mivel az én szüleim tündérek, és nagypapám az iskola igazgatója, már régóta tudom, hogy hogyan működnek a dolgok, de te is gyorsan megszokod majd. Egyetlen valamit viszont tilos megtenni: felfedni az emberek előtt az erődet. A suli csak egy fél év múlva kezdődik, de addig rengeteg fontosat meg kell tanulnod.

— És hogyan jutunk el a másik oldalra, vagy hová?

— Ez a legegyszerűbb. Tündérkapuval, de amíg megtanulsz létrehozni, és irányítani egy tündérkaput, addig csak velem utazhatsz, mert ez nagyon veszélyes. Most menj aludni! Holnap újra eljövök és megmutatok egy csomó szuper dolgot. Az ablakot majd én becsukom. Jó éjt!

— Ööö. Rendben. Szia, Anna — motyogta Patrik kábultan a szoba közepén ácsorogva.

Becsukódott az ablak, és a lány alakja elmosódott a hóesésben, a fiú kénytelen volt megcsípni a saját kezét. Fájt. Ez mégsem lehet álom. Ő, aki ma még egész nap virgácsot árult a hidegben, ő, akinek nincsenek szülei, és a rideg nagynéninél lakik, tündér. Lehuppant az ágyra, de lába valami keménybe ütközött a földön. A könyv volt az. Hát vele is megtörténik. Hanyatt vágódott a takarón és a mellkasára szorította a regényt. Mosolyogva aludt el, és álmában csodálatos dolgok történtek.

 

 

 

Mese

A másik oldal 2.

Elolvasta:
73
II. Fejezet:

Furcsa nappal, különös álom

 

Amikor felébredt azonnal kiderült számára, hogy a nem éppen bájos nénikéjének egész nap rossz napja lesz. Nyílván az éjszakai zenebona miatt haragudott, amiért Patrik most kénytelen volt viselni a következményeket.

Igaz, a történtek után a fiú nem igazán tudott Judit néni sápítozásával foglalkozni, hiszen csak egy gondolat járt a fejében: ő különleges. Reggel megpróbálta egy kézsuhintással az ágyra pakolni a párnákat, de az egyik nekivágódott a szekrénynek, és levert róla egy törékeny díszt. Egy cicát, ami a nagynéni kedvencei közé tartozott. Patriknak alig sikerült elkapni, mielőtt több darabban csilingelt volna a padlón. Úgy döntött majd keres valami biztonságos helyet, ahol senki nem látja meg gyakorlás közben, és természetesen nem esnek áldozatul a nagynéni csecsebecséi sem. Nem felejtette el, amit Anna mondott arról, hogy az emberek előtt nem fedheti fel a képességeit. Biztosan megijednének tőle, vagy a bolondok házába dugnák. Azért elég mókás lenne, ha felröptethetné, mondjuk az utcáról, valamelyik goromba kéregetőt, akik nyomoréknak adják ki magukat, és az összecsukorgatott pénzből minden este berúgnak, ahelyett, hogy élelmet vásárolnának, vagy meghúznák magukat valahol. Tavaly, mikor végzett a virgácsárulással, és sötétben hazafele tartott, az egyikük az összes pénzétől megfosztotta. A megmentője egy magas fiú volt, talán valami sportoló lehetett. Ő kényszerítette a tolvajt, hogy adja vissza a pénzt, és egészen hazáig kísérte Patrikot.

Most már egyedül is boldogulna, mosolyodott el magában.

Arra rezzent fel gondolatai mélyéről, hogy valaki élesen kocogtalja az ablakot. Mikor odapillantott, nagyon meglepődött. Nem valaki volt, hanem valami. Egy galamb ült az ablakpárkányon és apró csőrével rendíthetetlenül kopolta a vékony, szemcsés ablaküveget, akár egy fakopáncs a fa törzsét. A fiú odament és ablakot nyitott a madárnak. Az pedig, ahelyett hogy elriadt volna, fogta magát, egy elrugaszkodó szárnycsapással egyenesen beröppent a szobába és rászállt Patrik ágyára. Az ágyon azonban egy pillanat múlva már nem egy galamb, hanem a mosolygós Anna ült.

— Szia! Megmondtam, hogy ma mutatok egy csomó vagány dolgot.

— Azta! Ezt meg hogy csináltad? Ilyent én is tudok? — ámult a fiú.

— Igen, ha rájössz, hogy milyen állat van benned — magyarázta nagy szakértelemmel a lány.

— Azt meg honnan kellene tudnom?

— Érezni kell, vagy megálmodni. Akarni kell, hogy az az állat legyél, de csak egyféle állat lehetsz, és nem több.

— Rendben, de neked ez hogyan sikerült egyáltalán?

— Igazából én sem tudom. Csak ültem egy padon és magokat szórtam a galamboknak. Egy dagadt fiú pedig odarohant, elriasztotta őket, aztán azon kaptam magam, hogy egy ablakpárkányon üldögélek a többi madárral, és fura hangokat adok ki. Eléggé megijedtem először, aztán eszembe jutott, hogy mekkorát nézhetett a fiú, amikor huss, elrepültem. De nyugi, ha addig nem sikerül, majd a suliban segíteni fognak. Lesz átváltozástanunk harmadikban.

— Átváltozástan? Elég ijesztően hangzik, vagy nem? Mutass még valamit!

— Rendben, de egyelőre ne próbálj utánozni!

Anna összetette két tenyerét, mintha vizet tartana benne, és lecsukta a szemét. Először egy apró vörös gömb keletkezett a markai fölött, aztán elkezdett dagadni. A lány kezeivel forgatni kezdte a tűzgolyót, amíg hatalmas nagy izzó gömbbé nem kerekedett, aztán, mintha egy kosárlabdával célozna, ellökte a gömböt. A tűzgolyó egy kövér cserepes virág fölött vízzé változott, majd lassan egyenletesen lecsorgott a virág tövére. Patrik szájtátva figyelte a műveletet, de Anna nem várta meg, amíg kifejezi csodálatát. Felállt, és letört egy apró levelet az egyik szobanövényről, majd Patrik tenyerébe tette.

— Mi… mit csináljak vele?

— Érzed, hogyan fuldokol a levél? Mentsd meg, különben mindjárt meghal!

— De hogyan? Én nem tudom, hogyan kell. Még soha nem próbáltam.

— Koncentrálj, és találj ki valamit! Gyerünk, Patrik! Menni fog! Érzed majd, hogyan kell! Az ösztöneid tudják.

A fiú összeszorította a szemhéjait, majd a mutatóujjával simogatni kezdte a levélkét. Az lassan felemelkedett, és apró hajtást bontott a letört száracskából. Egyik hajtás a másikból nőtt ki, egyik gyökérinda a másikból ágazott el, míg végül, Patrik kezébe hullt egy gyönyörű, kövér szobavirág. Anna már ott is termett egy üres edénykével, amibe pár szem földet szórt egy másik edényből, majd megsokasította azt. Együtt ültették el a növényt, ami lassan temérdek apró virágbimbóval lett tele.

— Azt hiszem, most már értem — mondta Patrik. — Irányítani tudjuk a természetet, és a négy elemet. Ezért vagyunk képesek repülni is.

— Igen, de ez nem minden. Ezek csak az alapok. Az ősi tündérképzőben rengeteg más varázslatot megtanítanak majd. Nem csak mi vagyunk az egyetlen természetfeletti lények, Patrik. Nekünk az a dolgunk, hogy megvédjük az embereket és a természetet a gonosztól. Ezért majd meg kell tanulnunk harcolni, és védekezni.

— Miféle gonosztól? Azok is mágusok? És hogyan fogunk varázsolni, ha nincs varázspálcánk?

— Te aztán tudsz kérdezni. Vannak köztük mágusok is. Nem fehérboszorkányok, mint mi, de van, aki tud varázsolni. Nem szabadna elmondanom neked, de kihallgattam párszor a szüleimet, meg a nagypapát és megtudtam, hogy léteznek gonosz szellemek, akiket démonoknak neveznek, és ők nagyon veszélyes lények. Biztosan azért titkolták előlem is, mert még nem vagyok felkészülve az ilyesmire. És minek neked varázspálca, ha az erő benned van? Minden gondolattal tudsz varázsolni, csak gyakorolni kell hozzá. Nézd!

Azzal Anna levette Judit néni díszét a szekrényről, a cicát, ami éppen csak megúszta Patrik reggeli kísérletezését, és a kezeit fölé tartva elmormogott halkan egy sort valami idegen nyelven. A dísz egy villanással átváltozott igazi, puha fehér kiscicává, majd felpattant és először Annához, majd Patrikhoz simult. A lány csettintett egyet, és egy tál tej termett a szőnyeg mellett, a padlón. A cirmost cseppet sem kellett kérlelni. Azonnal ott termett, és rózsaszín nyelvecskéjével szaporán lefetyelni kezdte a fehér folyadékot. Patrik szó szerint el volt varázsolva. A szőke kisfiú, és a gesztenyebarna kislány csak ültek az ágy szélén, és nézték, ahogyan az apró fehér állat halkan elfogyasztja a tál tartalmát, majd körbetáncolja a szobát.

A gyerekek sokáig nem szóltak egymáshoz. Anna látta, hogy a vele egykorú árva fiúcska szemében valami új csillogás lobbant lángra. Otthonra talált. Patrik csak figyelte, ahogyan a hosszú hajfonatokat viselő pirospozsgás tündér elbűvölte az egész házat, és valami furcsa melegséget csempészett a szívébe: az otthon melegét.

A bűvös pillanat azonban megint Judit néni rikácsolására tört darabokra. A nagynéni éles hangon követelte, hogy Patrik adja elő magát, mert biztosan valami rosszban sántikál, ha egész nap a szobájában ül. A vénkisasszony nem kért bebocsátást, csak hátravágta az ajtót, de csak az ágyon üldögélő fiúcskát találta a szobában, amint egy könyvet olvas. Rosszallóan körülnézett, majd odatipegett a polchoz és megigazította a terítőn a cicás díszét. Azzal sarkon fordult, és visszament a nappaliba, de menet közben még meghagyta Patriknak, hogy vigye le a szemetet, és menjen el bevásárolni a vacsorához.

— Húha! Ez meleg volt! Hogy csináltad? — jött elő meglepődve Anna, aki a közeledő zsörtölés hallatára csettintett egyet és a szekrényben termett, de teljesen megfeledkezett a cicáról és a tejről.

— Hát, visszavarázsoltam, azt hiszem. Csak intettem a kezemmel és eltűnt. Judit néni kidobott volna vele együtt. Ki nem állhatja, ha bármi bekoszolja a parkettát, vagy a szőnyeget.

— Nagyon ügyes vagy! Látod! Menni fog ez.

— Köszönöm, hogy segítesz! Egyedül biztosan nem tudnám.

— Akarod, hogy elmenjek veled bevásárolni? Lent megvárlak, rendben?

— Persze. Azonnal jövök, csak cipőt, meg kabátot húzok!

 

Patrik felöltözött, és már szaladt is le a lépcsőházban a szatyorral. Aztán gondolt egyet, lekukkatott, mivel nem látott egy árva lelket sem, felemelkedett és leszáguldott a karzat mentén. A repülés nagyszerűen ment, alig várta, hogy újra kipróbálhassa kint, a szabadban. Persze nehéz lesz olyan helyet találni, ahol nem veszik észre, hiszen egy nagyvárosban mindenhol emberek nyüzsögnek. Anna éppen hóangyalt készített, amikor kiment az ajtón. A lány felállt, szemügyre vette a művét, majd fölé tartva a kezét lassan elolvasztotta a havat az angyal körvonalain belül. 

— Így sokkal szebb. Nagyot néznek majd a lakók. Azt fogják hinni, hogy valami isteni jel. Elég babonásak az emberek, nem gondolod?

— Mi meg varázsolni tudunk.

Huncutul összenéztek, majd harsányan felnevettek.

— Csak nem gondolod, hogy tényleg elmegyünk bevásárolni? A mágusok nem vásárolnak, hanem varázsolnak. Most elmegyünk egy olyan helyre, ahol gyakorolhatsz kicsit, anélkül, hogy bárkinek baja esne. Gyere! — Azzal Anna behúzta Patrikot egy sikátorba, kezeivel egy ovális alakzatot rajzolt a levegőbe, ami egy áttetsző anyagú valamivé vált. Anna egyszerűen besétált abba a valamibe, maga után húzva a fiút is. Egy tó partján kötöttek ki. A vizet már enyhe jégréteg borította.

— Ez tündérkapu volt, igaz?

— Igen, majd ezt is megtanulod, ha elég felkészült leszel. De most mást próbálunk ki. Menj közelebb a tóhoz és olvaszd fel a jeget! — parancsolta Anna.

Patrik pedig szófogadóan lépett egyet előre, kinyújtotta a karjait, majd erősen koncentrált, de öt perc kínlódás után csüggedten engedte le a kezeit. A lány biztatására újra, és újra megpróbálta, de félóráig egyáltalán nem járt sikerrel.

— Tudom már. Gondolj valami melegre, valami jóra! — adta az utasítást.

Patrik kezei újra felemelkedtek, és egy pár pillanat múlva látni lehetett, ahogyan az erő kitör a tenyereiből, és érintkezik a jégtükörrel, majd egyre nagyobb léket olvaszt a tavon. A fiú a sikertől megrészegülve Anna nyakába ugrott, örömükben szökdécselni kezdtek.

Lassan sötétedett, ezért úgy döntöttek, hogy jobb, ha visszamennek, mielőtt a nagynéninek szüksége lenne a hozzávalókra a vacsorához. Anna elolvasta a bevásárló listát és minden szükséges árut belevarázsolt a szatyorba. A bejárati ajtónál kisebb tömeg verődött össze, mire visszaértek. Mindenki a különös hóangyalt akarta látni, lefényképezni. Patrik, mivel a lépcsőházban megint nem volt egy lélek sem, ugyanúgy ment fel, ahogy lejött. Mágusnak lenni kényelmes, vonta le a következtetést. Csendben bevitte a konyhába a szatyrot, majd bement a nénikéje szobájába, hogy közölje, épségben hazaért, az üzletben mindent megtalált.

— Rendben van, menj a szobádba! — érkezett a válasz, de Judit néni olyan feszült figyelemmel nézte a tévét, hogy még a fejét sem fordította felé. — Most nem tudom, mit mondott az a mocsok szélhámos — jött a szemrehányás. Patrik éppen bocsánatot akart kérni, de a szava is elakadt. A néni szája nem mozgott, de továbbra is hallotta a hangját. Hallotta, mit gondol! — Ez a plázacica is egy hülye liba, jaj, hogy utálom! Megérdemelné, hogy kikosarazzák, de Pablo túl tökkelütött, hogy észrevegye, mi folyik itt.

 — Te mire vársz? Miért állsz itt? Cukorkát nem tartok a házban, hiába várod.

Patrik rájött, hogy nénikéje most már tényleg beszél, sőt, ráförmedt, úgyhogy bocsánatkérést hebegve iszkolt a szobájába, ijedten ült le az ágyára. Hallotta, hogy a nagynéni a szappanoperáját kommentálja gondolatban. Hallotta a gondolatait. Ettől egy kicsit el is pirult. Ez biztosan valami tündér-dolog, nem volt biztos benne, hogy akarja ezt.

Nem tudta, hogyan lehetne kikapcsolni, aztán rájött, hogy Anna majd biztosan tud segíteni neki. Ettől kicsit megnyugodott, de kénytelen volt elviselni, hogy vacsora közben Judit néni gondolatai folyton ott visítoztak a feje körül. Nem voltak olyan szörnyűek, mint ahogy várta, s róla nem is szólt egy vakkantásnyi sem, de a csitíthatatlan önsajnálattól és a mogorvaságtól Patriknak megfájdult a feje mire lefekvésre került a sor. Anna majd segíteni fog, nyugtatta magát Patrik, aztán rájött, hogy a lány nem említett semmit arról, hogy értené a gondolatait, vagy hogy egyáltalán képes lenne az emberek fejébe belenézni, pedig ha tudna, már biztos felhasználta volna valami jó kis tréfára. A lányon látszott, hogy élvezi az erejét, az is, hogy szereti megtréfálni az embereket, szóval, ha tudna valamit a gondolatolvasásról, azt már elmondta volna.

A fiú minél többet gondolkodott, annál jobban kiment szeméből az álom. Harry Potter. A könyv megnyugtatná, de nincs meg a folytatása. Holnap majd benéz az antikváriumba, hátha Alexander úr már megkapta a következő részt. Szüksége volt Harryre, szüksége volt a varázslatra és egy testvérre. Anna ott volt neki, de még nem ismerte jól a lányt, bár még nagyon fiatal volt, de tudta, hogy elsőre nem ajándékozhatja oda a teljes bizalmát egy idegennek, bármilyen kedves legyen is az illető.

Patrik nagyon nehezen aludt el, s álmában nagyon hideg volt. A tó partján járt, ahol Annával gyakoroltak. A jég újra befagyott, fekete, sima tükre visszaverte a Hold fényét. Patrik óvatosan rálépett a jégtükörre, de hirtelen visszahőkölt, amikor lepillantott. Valami furcsa embertelen árnyat festett a halvány fény a fekete tükörre. Ez nem ő volt, de mégis. El akart futni az árny elől, de hosszan csúszott a sima felületen, s ahogy fékezni akart, kimeresztett karmai végigszántották a jeget.

 

Mese

Az aranykulcs

Elolvasta:
80
A mese egy zeneiskola kérésére, „Tavaszi vidámságok” c. koncertre készült, előre megadott szavakkal, kifejezésekkel. Ezekhez egy-egy zenemű kapcsolódott, s a mese felolvasása közben a gyerekek bemutatták tudományukat, zongorán eljátszották a szülők nagy örömére. Kép a netről

 

Egyszer, télvíz idején, amikor mindent vastagon beborított a hó, egy faluszéli házban elfogyott a tüzelő.

Mit volt mit tenni, a legnagyobb fiúnak ki kellett mennie az erdőbe, hogy fát gyűjtögessen, s hozzon egy szánnal, mert kisebb testvéreit majd meg vette az Isten hidege.

Fújt a szél, a hópelyhek vadul kavarogtak körülötte, még rongyos kabátja alá is befurakodtak. Szaporán szedegette össze a gallyakat, serényen dolgozott, de nehezen mozgott vékonyka cipőcskéjében a magas hóban… Mire elkészült a rakománnyal, a keze majd lefagyott, és lába is átvizesedett.

Akkor azt gondolta, mielőtt hazaindul, rak itt a kis tisztáson egy jó tüzet, annak melegénél megszárítkozik, és talán elgémberedett ujjai is felengednek kissé.

Ahogy elkotorta a havat, hogy helyet készítsen a tűznek, hát valami fényes tárgyon akadt meg a szeme. Felemelte, nézegette, hát látja ám, hogy ez egy aranykulcs!

„Nocsak”— mondta magában. — „Ahol kulcs van, ott alighanem zár is van hozzá!”

Azonnal elkezdett puszta kézzel ásni a fagyos földbe, s hát uramfia, hamarosan egy vasládikát talált!

„Bárcsak illene bele a kulcs!” — gondolta. — „Ki tudja, talán mindenféle drága holmikat rejt a ládika”.

Forgatta, nézegette, de sehol sem talált rajta kulcslyukat. „Lehetetlen, hogy ne legyen”— dünnyögte. Finoman megsimogatta, és ujjaival kitapintott egy lyukat, ami olyan kicsi volt, hogy alig lehetett látni.

„Ez az, megvan, csakis ez lehet a kulcslyuk!”

Remegő, fagyos kezecskéjével megpróbálta beleilleszteni az aranykulcsot, és lássatok csodát, éppen belecsusszant! Elfordította, és kikattant a zár.

Izgatottan és óvatosan nyitotta ki a ládika fedelét. Az kissé rozsdásan, nyikorogva, de feltárult.

Tudjátok-e, mit látott meg először a kisfiú? Ugye kíváncsiak vagytok rá?

Egy igazi bőrbakancsot, ami belül puha, meleg szőrrel volt bélelve!

Csak úgy kínálta magát, hogy próbája föl a fiúcska az átfagyott, szinte már kékülő lábacskájára.

Amikor felhúzta, abban a pillanatban átjárta a melegség egész térdig, mintha selymes, meleg vízben állna. Csodálatos volt!

Hát még milyen csoda volt, amikor megszólalt a bakancs:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fognak fázni a lábaid!

A fiú azt hitte, álmodik. Pedig nem volt álom az sem, amit szintén megpillantott a ládikában. Még pedig egy gyönyörű, díszesen kivarrott, meleg gyapjúval bélelt, igazi ködmön mosolygott rá.

Nem is kérette magát a fiú, azonnal felpróbálta! Mintha rászabták volna, úgy illett kis termetére. S ahogyan felvette, abban a pillanatban egész testét átjárta a melegség, szíve majd kiugrott az örömtől.

Hát még, mikor megszólalt a ködmön:

— De régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz meg! Hidd el, ezentúl soha többet nem fogsz fázni, bármilyen nagy legyen is a tél!

Boldogság szállta meg a fiú szívét!

Ismét belenézett a ládikába, ahol most egy csupa szőrme kucsma kínálta magát. Persze, hogy azonnal felpróbálta a fejére, mintha éppen neki készítették volna! Bizonyára úgy is volt, mert megszólalt a kucsma:

— Milyen régen várlak már, kisgazdám, azt hittem, soha nem találsz rám! Ugye jó meleg vagyok! Ezután mindig veled leszek, s gondoskodom róla, hogy többé ne fázzon a fejed.

Most már tényleg nem fázott a fiú. Ám a ládika még tartogatott meglepetéseket. Ahogy kotorászott benne, hát uram fia, egy fejsze akadt a kezébe. De nem akármilyen fejsze volt ám ez, mert ahogy kiemelte a fiú, megszólalt:

— Csakhogy végre rám találtál, kisgazdám! Tudd meg, hogy én varázsfejsze vagyok! Nem lesz többé a családod tűzifa nélkül. Ezután, ha kijössz az erdőbe fáért, mindig veled leszek, és olyan ügyesen levágom a fákról az elszáradt gallyakat, hogy nem fog fájni nekik, meg sem érzik! Neked csak össze kell szedni, és hazavinni.

Boldogan simogatta meg és szorította magához új tulajdonát a fiú.

Ám ekkor eszébe jutott, miért is van itt! Hiszen otthon várják a testvérei, akik már biztosan rettenetesen fáznak.

Ijedten látta azt is, hogy közben nagyon-nagyon besötétedett. Hirtelen azt sem tudta, merről jött, merre kellene hazamenni.

Már majdnem sírva fakadt, amikor a mellette lévő ládikában valami világosság támadt. Odanyúl, hát mi akadt a kezébe? Egy csodaszépen világító lámpa! Nem is akármilyen lámpa volt, hanem csodalámpa, mert megszólalt:

— Jaj, kisgazdám, nagyon vártam ám, hogy rám találj! Egész télen itt várakoztam, és nagyon hittem benne, hogy eljössz értem. Én leszek az, aki megmutatja neked az utat hazafelé. És én leszek az, aki a fényemmel idecsalogatja a melegítő napsugarat, idevarázsolom a tavaszt neked. Induljunk is, mert már nagyon várnak a testvéreid!

Boldogan szedelőzködött a fiú, és a lámpa fénye mutatta, merre kell mennie.

Pár lépés után érezte, hogy enged a fagy, olvadni kezdett a hó a talpa alatt.

S hogy az éjszaka hova lett hirtelen, fogalma sem volt, de egyszer csak világosodni kezdett az ég alja. Langyos szellő simogatta meg izgalomtól kipirult arcát.

Ekkor, bármennyire sietett is haza, muszáj volt megállni és álmélkodni, olyat látott! Képzeljétek, a hó már eltűnt az erdőből, a nap egyre melegebben sütött, és a fák alatt kinyílott a hóvirág!

— Hát igaz, igazat mondott a varázslámpa! — ujjongott fel a fiú. — Most már biztos vagyok benne, hogy tavaszodik!

Vidáman, fütyörészve lépegetett, s ahogy közeledett a házuk felé, egyre több nyíló virág bódította illatával. Nem tudott betelni velük, annyira örült! A vadrózsánál megállt, és rácsodálkozott, ahogyan egy katica bontogatta szárnyacskáit.

Odébb meg a gyöngyvirág pompázott. Nem állta meg, szedett egy hatalmas csokrot, hiszen édesanyjának kedvence ez a virág. Hogy fog örülni neki!

Útját madárkák dala kísérte egészen hazáig.

Édesanyja már a kapuban várta, s boldogan ölelte magához kedves gyermekét.

Ezután jöhetett bármilyen nagy tél is, a fiú soha többé nem fázott, és családjának, de még a rokonainak is mindig jutott elegendő tüzelő a kályhába!

 

Mese

Kisujj világgá megy

Elolvasta:
69

 

Volt egyszer egy ember, az embernek volt két karja és a karjai végén két-két tenyér, ahol lakott két-két ujj család. Apa volt a hüvelykujj, anya a mutató és volt nekik három gyermekük, a középsőujj, a gyűrűsujj, és a szófogadatlan kisujj.

Egyik nap, amikor az ember a kertben szunyókált, nem volt semmi dolga, a kisujj elhatározta, hogy elmegy világgá.

Testvérei hiába mondták neki jobbról, balról, hogy ezt verje ki a fejéből, a jobb kézen lévő kisujj komolyan gondolta. Vágyott arra, hogy felfedezze, mi van a tenyéren és kerten túl.

A gazdája, az ember úgysem veszi észre, ha elhagyja. Különben is ott marad neki a másik kisujj. Minek neki mindenből kettő. Elégedjen meg egy kisujjal.

A szülei sem tudták lebeszélni. Apja a hüvelykujj mérgesen ráripakodott:

— Ne légy ostoba! Az embernek minden ujjára szüksége van, nem szabad elhagynod. Nagyon mérges lesz, ha észreveszi, hogy elmentél. Maradjál csak ott, ahol vagy!

— Édesapám, de én szeretném látni, milyen a nagyvilág — mondta komolyan a kisujj.

— Miért nem elég neked az, amikor a gazda jár-kel a világban? Akkor is nézelődhetsz, hallhatsz mindent. Nem kell ezért világgá menni. Ha jól tudom, holnap bemegy a városba, és mi is vele megyünk. Még sohasem fordult elő, hogy nem vitt minket magával. Most is így lesz. Meglásd, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. A jobboldali és baloldalú ujjcsalád együtt megy kirándulni az emberrel — próbálta meggyőzni fiát a hüvelykujj, de hiába.

— De édesapám, én magam akarom felfedezni a világot — erősködött a kisujj.

─ Akkor csak menjél, de meg ne bánd! — hagyta rá az apja.

A kisujj elégedett volt, hogy világgá mehet. Milyen jó lesz neki. Nem kell állandóan a gazdája parancsait lesni. Most ezt tedd, most azt tedd! Fogd meg, ereszd el! Szünet nélkül ezt hallotta.

Ezentúl arrafelé mehet, amerre csak akar, semmi és senki nem fogja megállítani. Úri élete lesz. Bejárja majd az egész világot, és talán egy nap belőle is nagyujj lehet, mint testvéréből.

Amint már mondottam, az ember szunyókált a kertben egy árnyas fa alatt. A kisujj egy pillanat alatt leugrott a jobbtenyérről és nekiindult a nagyvilágnak.

Először is a hatalmas kerten kellett áthaladnia, hogy kiérjen az utcára. Már az első pár lépés után akadályba ütközött. A kertben folydogált egy kicsinyke patak. Megesett, hogy száraz nyáron majdnem kiapadt. Amikor az emberrel járkált le-fel a ház körül ez fel sem tűnt számára. Az ember könnyűszerrel átlépett rajta. Sajnos neki nagy erőveszítésébe került az átkelés. Majdnem belepottyant, amikor egy fűszál segítségével átevickélt a kis csermelyen. Nagyot sóhajtott megérkezve a másik partra.

Az igazi meglepetés csak ezután várta a kisujjat. Egy nagy madár szállt le a kertbe. Meglátván, igen megörült, hogy egy óriási hernyóra lelt. Mindjárt csipkedni kezdte, és meg akarta enni. Még szerencse, hogy a közelben volt a ház őrzője Bundás, és elkergette a madarat. A kisujj már majdnem megköszönte a segítséget, amikor Bundás felugatott:

— Nini, hiszen ez a gazdám kisujja! Hogyan került ez ide?

— Megyek világot látni — válaszolta hetykén a kisujj. — Köszönöm, hogy segítettél, de most engedj utamra! Még nagy út áll előttem.

— Tudod, hová mész, barátom? — vakkantott újból egy nagyot a kutya. — Viszlek vissza a gazdámhoz. Szegény már bizonyára keres téged.

Még mielőtt a kisujj tiltakozni tudott volna, Bundás szájába fogta és boldogan szaladt a szunyókáló emberhez.

Időben érkeztek. A ház ura még nem ébredt fel. Észre sem vette a hiányzó, jobb kisujjat.

A kutya visszahelyezte a fogai közt fityegő testrészt a gazdájához, és elégedetten csóválta a farkát.

Erre már az ember is felébredt. Kissé álmosan nézett körül.

— Mi van, Budás? — kérdezte. — Minek örülsz ennyire?

Ha a kutya beszélni tudna, bizonyára elmondta volna, hogy visszahozta az elkóricált kisujjat. Mivel erre nem volt képes, lustán leheveredett a gazdája mellé. Az ember talán azt hitte, házőrző ebe pihenni telepedett le a szomszédságába…

Amikor cigarettára akart gyújtani, csak akkor vette észre, hogy a jobb kisujjába görcs állt bele.

— Bizonyára ráfeküdtem — gondolta —, majd egy kicsit megtornáztatom, és helyre jön. 

Így is lett. Pár perc múlva a fájó, görcsös érzés elmúlt a kezéből.

A kisujj kicsit bánkódott, hogy nem sikerült világgá mennie. Testvérei, szülei vigasztalták, végül megnyugodott, és türelmetlenül várta a holnapi napot, amikor a gazdával a városba mennek.

 

Itt a vége, fuss el véle!

 

Mese

Maci és róka koma

Elolvasta:
82
Gyermekversek tőlem – nektek *

 

Maci vacsorája

 

Maci ült az erdőszélen,

testvérével  játszott.

Málnabokor volt előtte,

csak a füle látszott.

 

Barna volt az ő bundája,

tisztán tartja anyukája.

Reggel-este tisztogatja,

a mancsait nyalogatja

 

Málna után epret evett,

kisöccsével veszekedett.

Mérges is lett a mamája:

– Nem kapsz epret vacsorára!

 

Szomorú a kicsi medve,

nagyon el van keseredve.

Megsajnálta a mamája,

kapott epret vacsorára.

 

 

Róka koma

 

 

 

Róka koma hosszú farka

vörös szőrrel van takarva,

fehér bojt is van a végén,

ott lakik az erdő szélén.

 

Kicsi róka tyúkot lopott,

a tyúkólba lopakodott,

lett is ott nagy riadalom,

mérges kutya ugat nagyon.

 

Szaladt biz’a kicsi róka,

szedte lábát a nagy hóba’.

Hócipője nem volt rajta,

nem volt ő egy fázós fajta.

 

Kutya ugat, gazda morog:

– Róka koma tyúkot lopott!

Ő a dolgát jól végezte,

ha nem tenné, most éhezne.

 

Mese

Eljön a te időd!

Elolvasta:
84
Mese

 

Egy sötét erdő mélyén, farkas családban születtem én, és három testvérem. Mint minden farkaskölyök én is szerettem futkározni és birkózni a testvéreimmel. Mindig én győztem, hisz egyedüli fiú voltam. Amikor nagyobb lettem, a falka vezére nem tűrt meg engem többé a családban, féltékenyen üldözött, és így el kellett hagynom az otthonom, és mindenkit, akiket szerettem. Nem tudtam mit tenni, hiszen én még fiatal voltam, nem szállhattam szembe a vezérrel. Egyedül kóboroltam étlen, szomjan, úgy éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ha nem történik valami csoda, ha nem találok egy zugra, ahol meghúzhatom magam, akkor biztos nem élem túl. Az eső is esett, átázott bundámban reszkettem a hidegtől. Ahogy kiértem az erdőből, megláttam egy házat, ablakai hívogatóan világítottak.

— Ott biztosan emberek laknak, nem ismerem őket, hogyan bízhatnék bennük —, félve, mégis közelítettem. — Nincs más választásom, odamegyek, lesz, ami lesz.

Az udvarban kutyák ugattak, jelezve jöttömet. Egy kislány jött ki, először megijedt tőlem, de látta, hogy nem támadok, fázom és félek, megsimogatott, majd bevezetett a házba és fekhelyet készítettek nekem a tűzhely mellé. Végre meleget éreztem, és kaptam enni és inni. Nagyon kedvesnek tűnt a kislány és a családja is, de azért csak sokára múlt el a félelmem.

Ahogy telt az idő, egyre jobban megszerettük egymást, és kezdtem hinni az emberek jóságában. Egy nap a kislány sírva jött hozzám, és azt mondta:

— Nekünk el kell mennünk, mert egy másik helyen kaptak a szüleim munkát. Sajnos, téged nem vihetünk magunkkal, de már boldogulni fogsz egyedül is, és soha nem felejtelek el.

Elbúcsúzott, megölelt és én nagyon szomorú lettem, a szívem zokogott, ha elmennek ki fog szeretni engem?

Egy idősebb férfi vette meg a házat. Volt vele egy fiú is, aki segített neki. A fiú csak öregnek szólította, ő meg Mettnek a fiút.

Hírtelen nagyon sok kutya került az udvarba. Nem értettem, miért vannak ott. Matt mindegyiket nevén szólította, nekem is adott nevet. Maffinak hívott. A kutyák nem kedveltek, azt mondták, nem vagyok közéjük való, és többször belém martak.

Reggel az öreg odakötötte a kutyákat és engem egy szánhoz, és ostorral ütött bennünket, s közben azt kiabálta:

— Gyorsabban fussatok ti lajhárok!

Én nem tudtam lépésemet a kutyákhoz igazítani, mert lökdöstek, gáncsoltak, ezért miattam lassan haladtunk. Nagyon mérges volt rám az öreg, nem kedvelt engem, minden nap odakötött egy nagy kőhöz és ütött, közben azt kiabálta,

— Húzd, te semmirekellő!

 Meg sem tudtam mozdítani a követ a kimerültségtől és a fájdalomtól. Sokszor Matt mentett meg a végső kimerültségtől. Rászólt az öregre.

— Hagyjad békén, ne bántsad.

Erre ő azt mondta:

— Soha nem lesz belőle jó szánhúzó!

Ez jobban fájt, mint az ostor. Még a kutyákkal sem lehetek egyenrangú.

Egy reggelen elmaradt a szánhúzás. Nem értettem, hogy mi történt. Csak azt láttam, hogy sok ember megy be a házba. Aztán megértettem. Meghalt az öreg. Sajnálnom kellett volna, de én megkönnyebbülést éreztem. A munkáját Matt vette át, aminek nagyon örültem, mert jó embernek ismertem meg. Nagyon szépen bánt velem és a kutyákkal. Meglepődtem, hogy a kutyák vezérének engem helyezett ki, így én voltam elől. Ostor nélkül már sokkal gyorsabban szaladtunk.

Megtudtam, hogy Matt egy versenyre készít fel bennünket. Hát ezért kellett jól teljesíteni. Mikor már eléggé felerősödtem, Matt is odakötött a kőhöz, de ő nem bántott. Előre ment és szembe fordult velem.

— Maffi, gyere hozzám, bízz magadban, sikerülni fog — én meg minden erőmet beleadva megmozdítottam a követ és húztam, csak húztam, amíg oda nem értem Matthez.

Nagyon boldog voltam, de a legjobban annak örültem, hogy nem okoztam csalódást Mattnek, akit barátomként szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret és bízik bennem.

Eljött a verseny napja. Mindenki izgatott volt, de legjobban én, mert még nem vettem részt ilyen versenyen.

A cél nagyon messze volt, ezért több napos futás várt ránk. Esténként megpihentünk egy kicsit, majd reggel tovább mentünk. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de erőt adott az a tudat, hogy bíznak bennem. Végre megláttuk a célt, és elsőnek értünk be. Nagy volt az örömünk. Egy fiatal lány adta át Mattnek az érmet. Először nem akartam hinni a szememnek, de biztos voltam abban, hogy ő az a kislány, aki a barátom volt. Megváltozott ugyan, de emlékeztem kedves mosolyára és a hangjára. Ő is felismert és együtt örültünk egymásnak. Beszélgetett Mattel, láttam, hogy tetszenek egymásnak. Nem sok idő telt el, és az esküvőjüket tervezték. Így a lány az esküvő után visszajött a régi otthonába. Olyan boldog voltam, hogy azt hittem ennél jobb már nem is jöhet.

 Az éjszakák mégis búsan teltek, mert farkasok hangja töltötte be az egész teret. Különös érzés kerített hatalmába. Kétfelé húzott a szívem. A barátaimat sem akartam elhagyni, de szerettem volna a farkasokhoz is tartozni, megmutatni nekik, hogy én is erős és bátor vagyok. Elmentem hozzájuk. Nagyon dühösen fogadtak. Ugyanaz volt a falkavezér, mint aki elüldözött, de már megöregedett. Rájöttem, hogy a családomra találtam.  Ők nem ismertek fel, mert már nem az a farkaskölyök állt előttük, mint régen. Nekem jött a vezér, de rövid idő múlva feladta a küzdelmet. Végre visszakaphattam a szeretteimet.

Még egyszer elmentem a házhoz, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól. Mindig a szívemben fogom őrizni őket, de visszatértem az erdőbe, mert ez az én igazi otthonom. Emelt fejjel élhetem az életem testvéreimmel, és eljött az időm is, amikor én lettem a falkavezér.

 

Mese

Te is értékes vagy!

Elolvasta:
46
Szeretném megosztani veletek az én kis történetem.

 

 

Egy kis farmon élek ló társaimmal együtt. Kis Csillag a nevem, mert én egy pici póniló vagyok. A többiek gyönyörűek, szépek nagyok, akik minden versenyen részt vesznek. Csodálatos, és kecses, ahogy vágtáznak. Mindig nagy vágyam, hogy egyszer én is a kifutón futhassak a többiekkel. De én csak messziről nézhetem őket. Nem is foglalkoznak velem, mert szerintük én egy semmire kellő, csúnya, kicsi ló vagyok. Fájt, hogy ezt mondják, de sajnos igazuk van. Én nem vagyok jó semmire. A gazdáim ugyan szeretnek és gondoznak, de úgy érzem, hogy meg sem érdemlem. Amikor együtt vagyunk a kifutón, mindig megpróbálok valamelyik ló társammal beszélni, de csak lenézően elmennek mellettem. Van köztük egy vezér, aki mindig első a versenyen, ezért ő viselkedik velem a legdurvábban. Egy idő után már beleuntam, és beletörődtem abba, hogy nekem nincs és nem is lesz barátom. Nagyon szomorúvá és erőtlenné váltam. Ezt észrevették a gazdáim is, de ők nem értették, hogy miért vagyok elcsüggedve, hiszen ők megtesznek mindent értem.

Egy lovas iskola is működött a farmon, de ott is a nagy és szép lovakkal foglalkoztak. Az értéktelenség érzése hatalmába kerített. Minél jobban szenvedtem, annál inkább csúfoltak. Folyton azt kérdezték, miért nem csinálok már valami hasznosat, szedjem össze magam, és ne nyavalyogjak annyit. De mit tehetnék? Hisz én semmit nem tudok. Lomha a futásom és még a gyerekek sem ülnek rám.

Elérkezett egy újabb verseny és természetesen megint a vezér ló nyert. Ilyenkor nagy volt az öröm és az ünneplés. Nekem viszont a bánat napjai. Ilyenkor mindig finom falatokkal jutalmazták a lovakat. Én is kaptam, de nem fogadtam el soha, mert folyton azt mondták, hogy én meg sem érdemlem, nem dolgoztam meg érte.

Úgy gondoltam, jobb lesz nekem szabadon élni, ahol nem csúfol senki, úgysem fogok hiányozni, mert nem érek semmit sem. A farmtól nem messze van egy erdő, ahova beszöktem. Azt hittem itt majd boldog leszek. Nem is gondoltam bele, hogy milyen veszélyes lehet egy erdő. Egyszer megtámadtak a farkasok, úgy tűnt, vége az életemnek, de addig rugdalóztam, hogy végül sikerült elmenekülnöm. Az erdőben kevés élelmet találtam, ezért sokat éheztem. Ilyenkor a farmra gondoltam. Hiányzott még akkor is, ha ott csúfoltak, mert ott legalább etettek és gondoztak.

Sajnos eltévedtem, nem találtam a hazafelé vezető utat. Ott álltam az erdő közepén, éhesen és lefogyva. Úgy éreztem, ezt a kalandot már biztos nem élem túl. Aztán hirtelen emberek hangjára figyeltem fel.

— Most mit csináljak? Elbújjak, vagy a segítségüket kérjem? — Ijedeztem, de már késő volt eldöntenem, mert megtaláltak és betettek egy kocsiba. — Most mi fog történni velem? — A gazdáimra gondoltam, már biztos nem látom többet őket.

Amíg ezen gondolkodtam, a kocsi megállt. Ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ő az én gazdám! Nagyon megörültem neki. Nem tudtam, hogy a keresésemre indultak, mert a gazdáimnak hiányoztam. Nagyon boldog voltam, hogy legalább ők elfogadnak, olyannak amilyen vagyok. Visszakerültem a többi ló közé. És persze megint elkezdtek csúfolni, hogy milyen gebe vagyok. Pár hét elteltével ez megváltozott, hála a gazdáim lelkiismeretes ápolásának. Mikor felerősödtem, úgy döntöttek, hogy befognak egy kis kocsi elé, azt húzhatom a gyerekekkel. Olyan jó volt, mert láttam a gyerekek örömét, és most először éreztem azt, hogy nem vagyok olyan értéktelen.

A többiek szemében azonban még mindig a csúnya, kicsi ló voltam, és kinevették a munkámat, mert nem hozott olyan sok pénzt a farmnak. Ezért ismét szomorú lettem. Este a csillagokat néztem éppen, amikor furcsa szagot éreztem. Láttam, hogy az istálló felől füst száll felfelé, hallottam a lovak hangos sírását is. Aztán már nem csak füst volt, hanem lángolt az egész épület. Hírtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. Ébresszem fel az embereket? De úgy gondoltam, hogy az már késő lenne, azonnal segíteni kell.

Gondolkodás nélkül beszaladtam, és kinyitottam minden boksz ajtaját. A lovak így még időben ki tudtak menekülni. Egy kicsit megsérültem az égés miatt, de örültem, hogy mindenki épségben ki tudott jönni. Közben a riadalomra felébredtek az emberek is, akik eloltották a tüzet. S ekkor váratlan nagy csoda és meglepetés ért. Odajöttek hozzám a lovak. A vezér ló elismerően megköszönte, hogy megmentettem az életüket. Azt mondta, hogy kicsi vagyok, de annál nagyobb a szívem és a bátorságom. Sajnálja, hogy eddig ezt nem vette észre. És megígérte, hogy én is velük együtt indulhatok a versenyen.

Határtalan boldogságot éreztem. Már nagyon vártam a következő versenyt, végre teljesülhet a rég várt álmom. Én is ott állhatok a startvonalnál.

A verseny elindult. Minden erőmet beleadva vágtattam. Végül utolsónak futottam be, de ez nem szomorított el, mert már ott voltak a barátaim, és szeretet vett körül. A vezér ló, aki ismét győzött, odajött hozzám és azt mondta, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, és az élet versenyén én vagyok az első. Ezzel átadta nekem a győzedelmi koszorút.

Nagyon meghatódtam. Ezek a szavak még ma is bennem élnek, mert azt jelentették, én is értékes vagyok.

 

Mese

Virágok karácsonya

Elolvasta:
65

 

 

Kint a mezőn süvített a hideg, fagyos szél, fel- felkapva a hulló hópelyheket. Egykor e táj virágos volt. Színes virágok pompáztak, illatukkal csalogatták szirmaikra az apró bokarakat.

Mindennek vége. Nyári vidámságot a réten felváltotta a tél. Mindent vastag, fehér hó és jég takar.

Ki tudja, hogy valaha is visszajön-e a meleg, daloló kikelet?

Lent, mélyen a földalatti házaikban pihentek a virágok. A kegyetlen fagy ide nem tudott lejönni. Ennek ellenére a lent lakók nem voltak nyugodtak. Unták már a sötétet, a szűk helyet. Szívesebben hajladoztak volna a lágy tavaszi szélben.

Így a zord december közepén úgy érezték, sohasem fog eljönni a jó idő, amikor kidughatják kócos fejecskéjüket a föld alól.

Egyik nap unalmas estéjén, amikor kissé álmosan beszélgettek egy kicsi fehér virág így szólt a társaihoz:

— Hamarosan karácsony lesz. Ilyenkor az emberek megünneplik Kisjézus születését. Milyen jó lehet nekik. Bent vannak a meleg szobában a szépen feldíszített fenyőfa mellett. Esznek, isznak, énekelnek, és éjfélkor elmennek a templomba. Lábuk alatt ropog, csikorog a frissen esett hó. Szerintem nem lehet rossz a karácsony. Mi lenne, ha mi is megünnepelnénk?

— Jó ötlet, de ha mi kibújunk a föld alól, megfagyunk. Templomba sem mehetünk, hiszen nincs lábunk, mint az embereknek — mondta szomorkásan a piros pipacs. — Mi csak virágok vagyunk.

Közben a többi virág is felkapta a fejét ezek hallatán.

— Talán kitalálhatnánk valamit, hogy mégis megünnepelhessük a karácsonyt — mondogatták és bizakodtak, hátha valamelyikkőjüknek eszébe jut a megoldás.

A sarokban szunyókált egy kicsi, kék virág. Valószínűleg máskor fel sem figyeltek volna rá, de amikor halk hangján azt mondta, itt lent a földben is karácsonyozhatnának, mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta javaslatát.

— Igaza van a kicsi, kék virágnak — mondták boldogan. — Karácsonyozzunk mi is. Vidáman, dalolva várjuk a Kisjézus megszületését. Ha nem lesz fenyőfánk, az sem baj, fő, hogy szívünk megteljen egymás iránti szeretettel, és őszinte békesség legyen közöttünk.

Következő napokban lázasan készülődtek karácsonyra. Minden virág valami aprósággal meg akarta lepni a társait.

Olyan jó volt ez a csodás várakozás, hogy ezt szavakkal nem lehet elmondani.

Lent a sötét, földalatti világban értelme lett életüknek. Már nem rettegtek a téltől, a halálos fagytól. Tudták, szeretetükkel fel tudják olvasztani még a legvastagabb jeget is.

Végre eljött a szent este. A virágok szépen kicsinosították magukat. Mindenki felvette a legszebb ruháját, és megilletődötten összegyűltek egy tágas, földalatti helyiségben.

Nem volt fenyőfa. Senki nem vállalkozott rá, hogy életét veszélyeztetve kibújjon a fagyos felszínre, és a távoli erdőből hozzon legalább egy kicsinyke fenyőágat.

Nem is kellett. Mindnyájan tudták és szívük legmélyén érezték, most nem a dísz, a csillogás a fontos. Szeretetnek nem kívülről kell áradni, hanem a szívünkből. Ha nem így éreznek, akkor a legszebb, feldíszített fenyőfa is csak egy haszontalan tárgy, amelynek nincs jelentősége.

Ezt érezték a virágok is.

Amikor mindenki megérkezett, nem szóltak egymáshoz. A kicsi harangvirág halkan jelt adott, és a jelenlevők összeölelkezve énekelni kezdtek.

Akkor váratlanul kellemes melegség járta át a helyiséget. A virágok egyszeriben nagyon boldogok lettek.

Örültek egymásnak, majd a közös éneklés és ima után megajándékozták egymást.

Volt, aki csak egy megszáradt virágszirmot nyújtott át a társának, de ez sokszor többet ért, mint egy vásárolt, méregdrága ajándék.

Egész éjjel fent voltak. Beszélgettek, tervezgették a jövőt. Mit fognak tenni, ha majd a tavasz első napsugara áthatol a fagyos földön, és harsány hangon hívja őket.

— Kicsi virágok, itt a kikelet! Ébresztő! Ideje előbújni!

Nem tettek róla említést, de minden virág tudta és érezte, hogy ezentúl minden évben megünneplik a karácsonyt. Hiszen olyan jó, amikor a szívüket a szeretet melege árasztja el.

 

 

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYT, MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!

 

 

Mese

Barát, vagy ellenség

Elolvasta:
69
Mese a tanulásról

 

Gyönyörű napfényes délelőtt volt. Kizöldültek a fák, virágba borultak a bokrok.

Az erdő lakói összegyűltek s vártak a csodára. S egyszer csak furcsán éreztem magam. A bőrömön éreztem a Nap melegét, és szagoltam a virágok illatát.

Megszülettem, egy őz család tagjaként.

Mindenki örült és feszülten figyelték, hogy fel tudok-e állni. Nagyon nehéz volt, de anyám segítségével sikerült. A családban én voltam az egyetlen gida, a testvéreim már felnőttek, ezért nagyon vigyáztak rám. Az erdőben sok gyümölcs és bogyó volt, így gyorsan felerősödtem. Sokat játszottunk a testvéreimmel és a barátaimmal. Ugrándoztunk a fűben, bújócskáztunk a fák között. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki barát. Vannak ellenségeink is, amitől a szüleim sokszor féltettek. Néha felbukkant egy-egy farkas, ilyenkor figyelmeztettük egymást, s gyorsan odaszaladtunk a védelmező családhoz. Emberek is jártak arra kutyákkal, akik nagyon ugattak bennünket. Ilyenkor mindig féltem, mert úgy tanítottak, hogy ők a legnagyobb ellenségek. Boldog vagyok, hogy van egy védelmező családom, és a sok barátom, akikkel minden nap vidám és szép az élet.

Egy szép napsütéses reggelen elindultunk élelmet keresni. Egyre beljebb mentem az erdőbe és észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam a barátaimtól. Egyszer csak egy szép rétre tévedtem. Eszembe jutottak a szüleim intelmei, hogy óvakodjak az ismeretlen helyektől, mert lehet, hogy ellenség vár rám. Féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt, ezért folytattam utam. Nem sokáig mentem, amikor hírtelen nagy árokba estem. Nagyon megijedtem. Kiabáltam, hátha meghallják a barátaim, de nem jött senki. Aztán eszembe jutott, lehet, hogy ez egy csapda és az ellenség kezébe kerülök. Ezért megpróbáltam kimászni, de nem sikerült.

Este nagy hangzavarra figyeltem fel. Emberek voltak azokkal a veszélyes kutyákkal. Odaértek hozzám. Rémület fogott el. Most itt a vég — gondoltam. Becsuktam a szemem. Éreztem, hogy megfognak és kiemelnek a gödörből, vártam, hogy mikor marnak belém a kutyák, de nem bántottak. Magukkal vittek és betettek egy nagy helyre, ahol szalma volt. A gazda hozott gyümölcsöt meg vizet. Látta, hogy félek, ezért megsimogatott. Azért én nem bíztam benne, de elfogadtam az ennivalót, mert nagyon megéheztem. Közben kint az udvaron folyamatosan ugattak a kutyák. Arra gondoltam, mi lenne, ha bejönnének, biztos széttépnének. Ezért örültem, hogy mindig rám zárták az ajtót.

Nagyon szomorú is voltam, mert eszembe jutott a családom, a barátaim. Lehet, hogy soha többé nem látom őket? Az egyik este véletlenül nyitva hagyták az ajtót. Itt az ideje, hogy elmenjek innen. Minden csendes volt. Kilestem, és láttam, hogy a kutyák alszanak. Féltem, hogy felébrednek, de sikerült átugranom a kerítésen. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Mikor elértem az erdőt, akkor már tudtam, hogy megmenekültem. Az aggódó szüleim nagyon örültek, mikor megláttak. Azt megfogadtam, hogy soha többet nem leszek kíváncsi, és mindig szót fogadok a szüleimnek.

Egy nap ismét emberek hangja ébresztette az erdő lakóit. Mint mindig, most is egy csomó szemetet hagytak maguk után. Ez a nap mégis más volt, mint a többi. Az egyik bokor lángokban állt és nemsokára füst borította el a környéket. Bekövetkezett, amitől mindig féltünk, amikor emberek jöttek. Mert mindig volt valami a kezükben, ami füstölt, és rendszerint a bokrokba dobták.

A tűz elkezdett egyre jobban terjedni. Tanácstalanok voltunk. Most mit csináljunk? Oda lesz az otthonunk, de talán az életünk is. Mindenki futni kezdett, próbálta menteni az életét. Nagyon nagy felfordulás kerekedett. Sokan keresték a családtagjaikat, mert a nagy rohanásban elvesztették egymást.

— Én sem látom az enyéimet. Félek, hogy a tűzbe vesztek!

Annyira kerestem őket, hogy magamra nem is figyeltem, egyszer csak beszorult a lábam egy gödörbe. Bárhogy akartam kihúzni, nem ment. Pánik lett úrrá rajtam. Láttam a barátaimat, akik mellettem szaladtak el. Kértem őket, hogy segítsenek, de ők meg sem álltak, futottak tovább, azt mondták, sietniük kell. Nagyon csalódott voltam.

— Ők a barátaim, akikkel mindig játszottam? Azt hittem, hogy összetartozunk jóban, rosszban. Bíztam bennük, és most cserbenhagytak.

Sírtam, de nem a tűz okozta fájdalomtól, hanem a szívem fájt a csalódástól. Közben a tűz egyre jobban terjedt. Éreztem a forró, perzselő lángokat. A füsttől már alig kaptam levegőt. Aztán megint emberek hangjára figyeltem fel. Vizet kezdtek szórni a tűzre.

Én már feladtam mindent. Úgy éreztem, hogy barátok nélkül nincs értelme az életemnek. Aztán megláttam egy felém jövő árnyat. Nem tudtam, mi az, de ahogy közeledett, észrevettem, hogy az egyik kutya, amelyik mindig megugatott, amikor náluk voltam, akitől a legjobban féltem. Odajött hozzám és kivette a lábam a gödörből, s azt mondta, ne féljek tőle, nem fog bántani, majd a testével védve kivitt a lángokból. Odavitt a gazdájához, akit szintén az ellenségemnek hittem. Ismét magukkal vittek. A kutyák, akiktől rettegtem, a sebeimet nyalták, hogy jobban gyógyuljak. Össze voltam zavarodva. Akit barátnak hittem az ellenség, és akitől mindig féltem ők a barátaim. Nehezen fogtam ezt fel.

És aztán eszembe jutott a családom. Vajon mi történt velük? Félek, hogy elvesztettem őket. Az aggodalom arra indított, hogy visszamenjek az erdőbe. Már nem tartottak zárva, ezért elindultam. Odaérve láttam, hogy az erdő egy része leégett, de az otthonunk megmaradt. És egyszer csak megpillantottam a családomat. Odaszaladtam hozzájuk. Sírtam örömömben és ők is sírtak, mert ők is azt hitték rólam, hogy bent égtem a tűzben. Elmeséltem nekik, hogyan éltem túl a tűzet. Hogy nem mind ellenség, akiket annak gondolunk, köztük sok a jóbarát, akik megmentették az életem.

Azóta tudom, barátnak hitt társainkban sem bízhatunk feltétlenül, de mégsem biztos, hogy ellenségeink ők, felmentettem őket, hisz saját életüket menekítették. Mi őzek szabadnak születtünk, otthonunk az erdő, ott kell élnünk társainkkal, és a bajban mindig kiderül, ki az igazi barát.

 

 

 

 

 

Mese

Mikulás szakálla

Elolvasta:
150

 

A kis csintalan krampuszok egyik éjjel, meggondolatlanul jó tréfának vélve, levágták a Mikulás szakállát.

Reggel, tisztálkodás közben, amikor a Mikulás a tükörbe nézett, ijedten látta, hogy hiányzik ékessége.

— Azt a nemjóját — kapott az arcához. — Maholnap indulnom kell a gyerekekhez. Milyen az a Mikulás, akinek nincs szakálla? Arra meg már nincs idő, hogy megnövesszem. Egy hét múlva be kell fogni a szarvasokat a szán elé, és elindulni a világ számos országába, ahol az apróságok türelmetlenül várják az ajándékokat.

— Krampuszok, nem tudjátok, mi történt a szakállammal? — kérdezte csintalan segítőire nézve.

— Nem tudjuk, Mikulás — válaszolták azok kuncogva. A világ pénzéért nem árulták volna el, hogy ők voltak a tettesek. Már csak azért is, mert féltek, akkor nem mehetnek a világkörüli útra öreg barátjukkal. Ennek fele sem tréfa! Még képes lesz megkérni az őzeket, hogy ők kísérjék el.

Mikulás sejtette, hogy a krampuszok tették vele ezt a csúfságot. Gondolta, jól megtréfálja a rosszaságokat. Úgy tett, mintha beletörődött volna, hogy az idei télen szakáll nélkül fogja végigjárni a rengeteg házat, ahol kisgyermek lakik.

A krampuszokat is meglepte a Mikulás nyugalma. Ez egy kicsit kezdte aggasztani az elkövetőket.

— Mi lesz most? — kérdezgették egymástól. — Butaság volt levágni a Mikulás szakállát. Tegnap láttam, hogy vett egy álszakállt az erdei boltban, ami éppen úgy néz ki, mint az eredeti. A gyerekek nem fogják észrevenni, hogy nem igazi. Mégiscsak jobb lenne bevallani mindent, mielőtt úgyis kiderül a tettünk, mert akkor jaj nekünk! — így morfondíroztak elbújva az ajándékok raktárában.

— Hol vagytok, krampuszok? — szólította őket a Mikulás. — Gyertek elő, ne bújkáljatok! Nemsokára indulnunk kell, és még a csomagok nincsenek készen.

Megijedtek a krampuszok, azt hitték, a Mikulás azért keresi őket, mert rájött, ki vágta le a szakállát.

Valójában még ő sem tudta, hogyan tréfálja meg a krampuszokat. Most ezen nem is igen ért rá gondolkodni. Úgy tervezte, hogy majd az ünnepek után kisüt valami jó tréfát, amely jól megleckézteti a csínytevőket.

Úgy hozta a véletlen, hogy amikor a krampuszok remegve előjöttek a raktárból, a Mikulás kezében éppen egy jókora virgács volt. Kétszer-háromszor megsuhintotta azt, mintha csak próbálgatta volna, mekkorát lehet vele ütni.

Azok szegények meg azt hitték, el akarja fenekelni a szakáll levágókat.

Jajgatva, könyörögve bevallották bűnüket:

— Kedves Mikulás, nagyon kérünk, bocsáss meg nekünk. Ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet, hogy míg alszol, levágjuk a szakálladat. Mi voltunk azok, akik ezt a rosszaságot elkövettük. Már nagyon megbántuk és szégyelljük magunkat. Ugye nem versz meg bennünket?

A Mikulás elnevette magát.

— Úgy, hát ti tettétek ezt velem? Bizony nagyon megérdemelnétek, hogy elnáspángoljalak bennetek. Most az egyszer még megbocsátok, mert őszinték voltatok, ha siettek és segítetek a csomagolásban, nem lesz büntetés. De, ha csak egyetlen rosszaságot is elkövettek még, bizisten csúnyán megjárjátok. Munkára fel! Holnapig mindennel el kell készülnünk.

A krampuszok úgy dolgoztak, mint a motolla. A kezük egy pillanatra sem állt meg. Megkönnyebbültek, és nagyon örültek, hogy megúszták a virgácsolást.

A nagy munka közepette az egyik krampusz halkan megjegyezte:

— Azért mégiscsak jó ember a Mikulás.

 

Mese

A templom egere

Elolvasta:
53
*

 

 

A templom egere

Szegény volt a kicsi egér, 

nem minden nap jutott kenyér. 

Öreg templom mélyén lakott, 

alamizsnát ritkán kapott.

 

Estefelé lefekvésnél, 

anyukája sajtról mesél. 

Korgott az ő gyomrocskája, 

cirmos kandúr figyel rája.

 

– Csöndbe legyél kicsi egér –

szólt a mama estefelé, 

– ha a cirmos aludni megy, 

én majd hozok sajtot neked.

 

Csönd is lett ott a templomban, 

álomsajtot eszik nyomban. 

Éhes gyomor, édes álom, 

cirmos cica nem barátom.

 

Egérmama sajtot lopott, 

egérlyukba lopakodott. 

Kicsi egér nagyon várta, 

meg is ette vacsorára.

 

Tele most az egér bendő 

kicsi egér hamar megnő. 

Álommanó a vendége, 

felébred majd holnap délbe’.

 

 

Mese

Álomfogó

Elolvasta:
50

Jó éjszakát kincsem,
csendben lépked az éj,
ránk borul fekete leple,
a Hold ezüst karéj.

Még ringatlak kicsit,
álmodj tündérmesét,
nézd, ahogy a Nap
lehunyja csillagszemét.

Ágyad felett bűbáj,
kint tücskök dala szól,
apró virágfejek nagyokat
bólogatnak valahol.

Álmodj édes kincsem,
hamar itt a reggel,
aranyfényt hint a szobádra,
…aludj még, ne kelj fel.

Mese

Pimpi Pötty, a csámpás százlábú

Elolvasta:
53
Pimpi Pötty, a csámpás.
Mindenki így hívta. Ő szerette ezt a nevet. Édesanyja becézte így pici pöttöm korában. Már akkor sejtették, hogy valami nagy dolgot fog végrehajtani, amikor majd felnőtt százlábú lesz.
Pimpi Pötty mindent tudott, ami a Vargánya és a Csiperke utca …

 

Hol volt, hol nem, mégis tudja minden kis okos soklábú, hogy élt egyszer, nem is olyan rég errefelé egy híres százlábú. Pimpi Pötty, a csámpás.

Mindenki így hívta. Ő szerette ezt a nevet. Édesanyja becézte így pici pöttöm korában. Már akkor sejtették, hogy valami nagy dolgot fog végrehajtani, amikor majd felnőtt százlábú lesz.

Pimpi Pötty mindent tudott, ami a Vargánya és a Csiperke utca kereszteződésben történt. Ideje nagy részét itt töltötte egy odvas fa alatt, ami valaha csodaszép gesztenyefa volt, míg el nem járt felette az idő. Békésen éldegéltek így együtt. A Valaha szép gesztenyefa is örült barátjának, aki már több éve beszélgetett vele esténként a nap eseményeiről, örömről, bánatról, mindenféle kis csodákról.

Történt egyszer, hogy a Valaha szép gesztenyefa alig bírta kivárni, hogy Pimpi Pötty hazacsámpázzon.

— Valami hatalmas esemény történt — kezdte sürgős mondókáját, ahogy Pötty megérkezett. — Itt ácsorogtam, korhadoztam, nézegettem a délibábot, mikor fura zümmögés zavarta meg a csendes idillt.

— Csak nem azok a bitang legyek? — vágott a szavába riadtan Pimpi Pötty. Egyből elillant a jókedve. Barátja nagyokat bólogatott korhadt ágaival, egy le is tört.

— De bizony, ők voltak. Először csak a zümmögésük zavart, hogy hangoskodnak, megzavarták csendes elmélkedésemet. Aztán hirtelen értelmes zümmögésbe csaptak át. Valami hatalmas harcot emlegettek, ami nemsokára elkövetkezik.

— Hatalmas harcot? Mit tervezhetnek? Hallottál még valamit? — érdeklődött Pimpi Pötty.

— Még annyit, hogy „szúnyogok”. Aztán csak zümmögtek megint harsányan és értelmetlenül.

— Máris cselekednünk kell. Próbálj meg ébren maradni! Jegyezz meg minden értelmes zümmögést! Jegyezz le mindent megmaradt ágaiddal! Nem gondolnak rá, hogy te hallhatod őket. Én meg megyek, beszélek a szúnyogokkal. Nincs sok időnk — azzal kezet fogott barátjával, azaz megrázta egyik ágát, majd megölelte.

Nekivágott az éjszakának. Ez azért igen nehéz vállalkozásnak bizonyult. Egy darabig gyorsan haladt, az összes többi kereszteződést ismerte a környéken. Addig-addig tekergett az útja, míg eljutott a nádasig. Itt akadályba ütközött.

— Hogy jutok fel a szúnyogokhoz? — töprengett hangosan. — Nagyon fontos, hogy megoldást találjak. El kell kerülni a harcokat!

— Ne haragudj, de meghallottuk, min töprengsz. Milyen harcok fenyegetnek? — ciripelték félénken a tücskök.

— Nem tudok semmi pontosat — hadarta Pimpi Pötty. — Csak annyit hallott a barátom, hogy „harcok lesznek”, meg hogy „szúnyogok”. Muszáj beszélnem velük. De nem tudom, hogyan juthatok fel a csipke palotájukba, amit a nagy tudású pókok szőttek nekik. Nekem van száz lábam, de repülni nem tudok — sóhajtotta gondterhelten. — Mitévő legyek?

— Majd mi segítünk! Felrepítünk hozzájuk a rozmaring hintónkon, hogy meg tudjatok beszélni mindent.

Máris beültették a hintóba, és ugrottak egyet. A csipkepalota ajtajában gyorsan elmesélték, hogy fontos vendéget hoztak. A hír hallatán a szúnyogok apraja-nagyja összegyűlt a palota udvarán. Pimpi Pötty, a csámpás százlábú ekkor töviről-hegyire elmesélte, mi járatban van.

Szunyó szólalt meg elsőnek, természetesen a legidősebb szúnyog:

— Bátor cselekedet részedről, hogy egyből felkerestél az éjszaka kellős közepén. Köszönöm, barátom. Így van időnk felkészülni a támadásukra.

— A Valaha szép, gesztenyefa barátom, aki már korhadozik, megpróbálja kihallgatni a bitang legyek további terveit is, amennyiben még mindig az ő ágai között tanácskoznak. Én rögtön újra kereslek benneteket, amint új híreket tudok. Addig is hazamegyek és átvedlek. Az elhullott lábaimat meg pótolni fogom. Minden vedlés után nagyobbak és csámpásabbak. Még szükségünk lehet erre, ha komolyra fordulnak a dolgok. Így egyre jobban tudom kezelni a csúzlimat. Egyszerre akár ötvenet is. Remélem, segítségetekre lehetek, ha harcra kerül a sor.

— Bizakodom, barátom! Lehet, hogy gyors cselekedeted megelőzheti a harcokat — mondta a vezérek határozottságával Szunyó.

Hajnaltájt keveredett haza Pimpi Pötty. Rettentően sietett. Egyből munkához látott, pótolta az utóbbi időben elveszített lábait és átvedlett legújabb ruhájába. Tündöklött, világított az új páncélja. Először sikerült vakító páncélba bújnia, ilyen elegánsan még soha sem mutatkozott. Büszke volt magára. Éppen lecsukta szemeit, mikor kopogtattak az ajtaján. Ismerte ezeket a jeleket. Barátja volt. Picit elnyomott egy csalódott fintort a pofiján, itt biztosan nem lesz alvás.

Gyorsan felpattant csámpás talpaira, és kinyitotta kíváncsian az ajtaját.

— Gyönyörű az öltözéked! Pompázatos! — dicsérte meg barátja, a Valaha szép gesztenye. — Híreim vannak. Pontosan lejegyeztem mindent.

Ekkor pillantotta meg korhadozó barátja elkeseredett szemeit. Baj van, állapította meg magában.

— Itt voltak. Nem is bitangok. Nem harcokról, hanem hangokról beszéltek a legyek. Sajnálom, öreg fejemmel lehet, nagy bajt kevertem.

— A hangok — mondták a legyek — arról szóltak, hogy a szúnyogok lehet, megtartják szokásos gyönyörű báljukat.

— Hangok? Báljuk? Félreértés? — lepődött meg a szép új páncéljába öltözött Pimpi Pötty. — Nevetséges leszek mindenki szemében — mondta magába roskadva. — De vállalnom kell a szégyenem, és újra meg kell keressem Szunyót és a tücsköket, mindenkit, akinek bogarat ültettem a fülébe a harcok kapcsán. Mindenkinek el kell mondanom a tévedésemet, meg kell akadályoznom, hogy miattam háború folyjék. Megyek, beszélek a tücskökkel és a szúnyogokkal újra. Gyorsan kell cselekednünk — azzal kezet fogott barátjával, azaz ágat, majd megölelte. Nekivágott újra az útnak.

A Szúnyogok nagy bálját nem zavarhatja meg semmi. A legyek békülni akarnak, nem háborúzni. Pimpi Pötty elindult nyomban a Vargánya és a Csiperke utcakereszteződéséből. Ez azért igen nehéz vállalkozásnak bizonyult újra. Egy darabig gyorsan haladt, az összes többi kereszteződést ismerte a környéken. Addig-addig tekergett az útja, míg eljutott a nádasig. Itt megint akadályba ütközött.

— Hogyan juthatok fel a szúnyogokhoz ismét? — töprengett hangosan.

— Nagyon fontos, hogy megoldást találjak. El kell kerülni a bajokat!

— Ne haragudj, de újfent meghallottuk, min töprengsz. Milyen bajok fenyegetnek? — ciripelték félénken a tücskök.

— Nem tudok semmi pontosat — hadarta Pimpi Pötty. — Csak annyit, hogy nem harcok lesznek. És ezt nektek is tudnotok kell. A szúnyogok báljára készülődnek a legyek. Muszáj ismét beszélnem velük. De nem tudom, hogyan juthatok fel a csipkepalotájukba, amit a nagytudású pókok szőttek nekik. Nekem van száz lábam, de repülni nem tudok — sóhajtotta gondterhelten. — Mitévő legyek? Csak az önzetlen segítségetekre számíthatok újra.

— Segítünk! Minden perc számíthat. Felrepítünk hozzájuk a rozmaring hintónkon, hogy meg tudjatok beszélni mindent.

Máris beültették a hintóba és ugrottak egyet. A csipkepalota ajtajában gyorsan elmesélték, hogy újra elhozták a csámpás százlábút. A hír hallatán a szúnyogok apraja-nagyja összegyűlt a palota udvarán. Pimpi Pötty, a csámpás százlábú ekkor töviről-hegyire elmesélte, miért kellett újra eljönnie a szúnyogok népéhez. Szunyó szólalt meg elsőnek:

— Bátor cselekedet részedről, hogy egyből felkerestél az események ilyen fordulata után. Köszönöm, barátom. Így van időnk felkészülni a bálunkra. Ha a legyek megtisztelnek minket barátságukat kifejezve, akkor nekünk is meg kell mutatni, mennyire boldogok vagyunk a kapcsolatunk ilyen alakulása folytán. Mindent megteszünk, hogy a bál mindenki számára örökre emlékezetes maradjon.

— Igyekszem segítségetekre lenni, ha már ennyi galibát okoztam — mondta Csámpi.

— Rendben van, barátom. Számítunk rád. Addig is menj haza, a nagy napon majd találkozunk. Te leszel a ceremóniamester, ha vállalod. Csodálatosan mutat a páncélod — mondta Szunyó.

— Természetesen vállalom. Most búcsúzom barátaim — köszönt el udvariasan.

 

Telt múlt az idő. Egyeztetett a soklábúakkal, a tücskökkel, a méhekkel és a kérészekkel. Majd eljött lassan a várva várt nap. A tücskök már kora reggel felrepítették rozmaring hintójukon Csámpit a szúnyogokhoz. Mindenki tette a dolgát, hogy emlékezetessé varázsolják mindenki számára a mai napot. Vártak és vártak…

Már lement a Nap, mikor koromfekete felhőként közeledve érkeztek a legyek. Csámpi rögtön kiadta a parancsot:

— Tűzijáték induljon!  Száz keresztes pók hárfája zengjen! Ezer tücsök citeraszólója csendüljön! Hatszáz méh zümmögő kórusa zengjen! A tiszavirágok vízi parádéja kezdődjön a legyek tiszteletére!

Abban a pillanatban elkezdődött a csodaszép, szemet gyönyörködtető fény-, tűz-, zene- és látványparádé. A legyek döbbenten álltak meg reptükben. Nem tudták mire vélni az eseményeket. Ők harcolni jöttek. Kihasználva a szúnyogok ünnepét, támadni akartak a felkészületlen csapataik ellen. Erre nem számítottak. Várták őket a szúnyogok? Tudták, hogy jönnek? És kedveskednek nekik? Ennyi gyönyörűséges műsorral? Rovarok és bogarak összefogtak az ő tiszteletükre? Nagyon meghatódtak. Őket nem szokták szeretni, várni. Mindig csak elhessegetik őket.

Pillanatok alatt zavar lett úrrá közöttük. Be kellett látniuk, hogy ilyen kedves fogadtatásra nem viselkedhetnek bitangul. A vezetőjük az élre tört és Szunyóhoz fordult.

— Le kell boruljak tudásod előtt. Megleptétek csapataimat. A rajtaütésünk nem sikerült — foglalta össze a legyek vezére a történteket.

— Ti valóban támadni akartatok? Megzavarni az ünnepünket? — kérdezte Szunyó elszomorodva egy pillanatig. — Most értem csak meg Csámpi barátom nagyságát. Fűződjön örökre az ő nevéhez a legyek és szúnyogok békés csatája. Emlékezzenek kicsik és nagyok, tücskök és bogarak, szúnyogok és legyek az ő állhatatos kitartására, mellyel megmentette a háború csúfságától a Szúnyogok és legyek népét.

 

Így történt Csámpi, a százlábú és a Valaha szép gesztenyefa csodálatos története, amiről ma is mesélnek a Vargánya és a Csiperke utcakereszteződésben élő soklábúak, szúnyogok, legyek, tücskök és természetesen a fiatal gyönyörű gesztenyefák.

 

Mese

Horgász és a macskája

Elolvasta:
57

 

 

Volt egyszer egy ember. Nagyon szeretett horgászni. Minden nap elment a közeli folyóra, és reggeltől estig leste a halakat.

Volt, amikor fogott, volt, amikor nem. Horgász ember ezen nem szokott problémázni. A halfogás attól függött, milyen a szerencse.

Ellenben ezt a horgász macskája nem értette meg. Állandóan zsörtölődött, ha gazdája üres szákkal tért haza.

— Már megint nem fogtál halat. Pedig estére vendégeket hívtam halvacsorára. Most mit mondjak nekik? Mit adjak vendégeimnek enni?

A horgász csak a vállát vonogatta:

— Ha nem tetszik, akkor próbálj magad halat fogni.

— Nem is rossz ötlet — vidult fel a macska. — Legközelebb én megyek el horgászni, s meglátod, annyi halat fogok, hogy nem győzöm hazahozni.

— Legyen szerencséd! — hagyta rá a gazdája.

Másnap már kora reggel felkelt a macska, fogott egy horgászbotot, és elindult horgászni a folyóra.

Sajnos, egy dologról megfeledkezett. Nem vitt magával csalit. Ezt csak a folyó partján vette észre, amikor be akarta lógatni a zsinórt.

— Mi lesz most? — kérdezte magától fennhangon. — Mégsem mehetek vissza a házba. Még a végén kinevetne a gazdám.

Ahogy ott törte a fejét, arra repült egy varjú. Látta, hogy a macska nagyon bosszankodik.

— Mi a baj, macska koma? — kérdezte egy magas fa ágán ülve.

— Horgászni szeretnék, de otthon felejtettem a csalit. Nem tudom, mit tegyek a horogra?

— Ez miatt ne fájjon a fejed. Tudom a megoldást.

—Tudod? — örvendezett a macska. — Mondd gyorsan, mit tegyek?

— Elég hosszú a farkad, vágjál le belőle egy darabkát. Meglásd, finom halcsemege lesz. A halak majd egymást törik, hogy bekaphassák a horgodat.

Tetszett az ötlet a macskának. Senki sem veszi észre, ha levág belőle egy darabot. Fogta a kését, és lenyisszantotta a farka végét, de fájdalomtól akkorát ugrott, hogy a farkinca darab belepottyant a folyóba. Egy örvény azonnal le is vitte a víz fenekére. Ezt a macska úgy látta, mintha száz hal kapott volna utána.

Nagyon fájt a megvágott farka. Ennek ellenére a következő alkalommal nagyobb darabot vágott le, hogy mindig legyen kéznél csali.

Sajnos most sem volt szerencséje, mert, ahogy maga mellé letette a farokdarabot, egy mezei egér előbújt a föld alól, és se szó, se beszéd ellopta. A macska már csak annyit látott, hogy az egér eltűnik a farok darabbal.

Ekkor már nagyon mérges volt. Azért jött, hogy horgásszon, nem pedig mezei egereket hajkurásszon. Harmadszorra is a késéért nyúlt és megrövidítette a farkát. Végül már csak egy csonk éktelenkedett a helyén. Egy csipetnyit a horog végére szúrt, de bizony a halakat nem igen izgatta a macskafarok, sőt undorodtak tőle.

Hiába próbálkozott napestig, egyetlen hal sem akadt a horogra. Talán jobb lett volna visszamenni csaliért a házba.

Amikor teljesen besötétedett, visszaosont gazdájához, vigyázva, hogy meg ne lássák. Mégiscsak, milyen egy macska farok nélkül?!

Soha többé nem tette szóvá, ha a gazdája hal nélkül tért haza. Megtanulta, nem is akármilyen mesterség a horgászás. Ha nincs megfelelő csali nem is érdemes próbálkozni mással. Ha horgászni megyünk, ajánlatos meggyőződni, hogy mindent bepakoltunk-e a hátizsákunkba, mert ha csak egy kicsi horog is hiányzik, kudarcot vallhatunk, mint a horgászó macska.

 

 

Mese

A lökött törpe és a nagyon buta-hiú, hatalmas tündérpótló

Elolvasta:
67
Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett.

 

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy rettentően hiú boszorka, a hiúságától talán butasága volt csak nagyobb. Sajnos sokakkal elhitette, hogy tulajdonképpen ő egy tündérpótló.

Csak vonaglott napfelkeltétől napestig. Mondanom se kell, mindenki rajta nevetett, ha volt egy kis szabadideje. Biztosan te is hallottál már róla, vagy talán láttad is.

A nagyon buta, rettentően hiú boszorka, kicsit elkeseredett, mikor rájött, hogy a megszerzett bájitallal nyert barátai mind elpártoltak tőle, miután a varázs már nem hatott. Rájöttek ugyanis, hogy nem szereti, csak hitegeti őket, saját magával van elfoglalva reggeltől estig. Csak magát szereti a hiú tündérpótló minden feltétel nélkül.

Egyedül a lökött törpét tudta becsapni még mindig. Csak ő nem látott át a szitán. Neki már annyira elcsavarta a fejét és a befolyása alá kerítette a tündérpótló, hogy az orra hegyéig sem látott tisztán. Pedig oda, az orra hegyére már régen kiíródott az igazság. Csak még régebben nem nézhetett tükörbe, hogy lássa. A lökött törpe meg volt győződve arról, hogy igaz barátra lelt. Ezelőtt rengeteg tünemény barátja volt a lököttnek, de a hiú boszi ezt nem tűrhette. Mind elkergette, elhessegette valamilyen ürüggyel őket.

Lassan-lassan valahogy úgy alakult, hogy egyáltalán nem beszélgethetett már a régi kis barátaival. A boszi minden idejét igyekezett lefoglalni a lökött törpének, nehogy valami okos és igaz gondolata támadjon. Különböző kitalált feladatokat adott neki, ami általában az ő kényeztetéséről szólt természetesen. A lökött törpe családjába is beférkőzött. Barátnőséget színlelt a törpe édesanyjával, feleségével, gyerekeivel. Mézes-mázos kalácsot, epres joghurtos tortát, májas fasírtot, meg ki tudja még mi mindent hordott ajándékba a törpe családjának, akik nem győztek csodálkozni kedvességén, odaadásán.

Bibír, mert így hívták a nagyon buta-hiú hatalmas boszit, a saját családjában sem érezte jól magát már régen. A férje igen hamar rájött, hogy bizony csak a tündérrokonsága és drágakő bogyói miatt lett az ő társa annak idején. Cukormázas szavaival és finomságaival mindig sikerült elterelnie ezeket a gondolatokat Bibírnek, és a férje újra és újra vakon követte.

Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett. Rögtön felismerték Bibírt. Jól ismerték a múltját. Az ördögtó gonosz mostoha tündérét felismerte egy szempillantás alatt a varázslócsalád apraja-nagyja. Rögtön tovább is álltak, de még figyelmeztették a tó lakóit, hogy vigyázzanak Bibírrel.

Az ebihalak egyből a partszakasz árnyékos oldalára igyekeztek, nehogy meglássa őket Bibír. Rettentően féltek tőle! Mindenki emlékezett a régi jóslatra. — „Elpusztítok mindenkit, aki engem nem lát szépnek.” — Joggal rettegett, valljuk be, mindenki, aki ezekre a szavakra emlékezett.

A vadkacsák is egyből szóltak minden társuknak, hogy a nádas tövében azonnal bújjanak el. Fura népség ez a vadkacsa társaság. Azt gondolhatná a szemlélődő, hogy nagyon összetartanak. Csodaszép összhangban úsznak, repülnek egymás után a vízen, levegőben általában. Most azonban egy szempillantás alatt egymás ellenségeivé lettek.

Én is megijedtem a parton állva, mikor szó nélkül egymásnak estek. Kettő a vízen maradt csatázva, mint két felbőszült bika. Egy majdnem a fejemnek szállt eszeveszett menekülésében. Kettő épp az ellenkező irányba menekült fejvesztve. Három meg a nádasba repült, megfogadva a bölcs tanácsát a varázsló családnak. Bibír rögtön tudta, hogy nagy a baj.

— Hogy kerültek ide a varázslók? Miért nem fogadnak szót az ebihalak? A vadkacsák miért nem úsznak egymás után csendesen a tavon? — hisztizett órákon át, ezeket a kérdéseket kiabálva. Zengett a környék harsogásától.

A lökött törpe segíteni szeretett volna, hiszen ő volt az egyetlen, aki a buta-hiú mellett kitartott ezekben a pillanatokban is, bár maga sem tudta miért.

— Az ebihalaknak melegük van. A vadkacsák gyakran viselkednek így. Legutóbb a fára szálltak. Ott is veszekedtek. Ne nyugtalankodj emiatt — mondta a lökött törpe a hiú boszorkának kérlelőn. De ő csak füstölgött magában továbbra is igen-igen sokáig.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a vadkacsák mennyire rajonganak az ő csodálatos ruháiért. A színpompás estéi ruhái közül kiválasztotta a legkirívóbbat, ékszerei közül felvette a legharsányabbat, a cipellői közül pedig azt, amiben lépni sem tudott. Kénytelen volt repülni. Mindenáron vissza akarta szerezni a vadkacsák bizalmát. Utána az ebihalakét.

— Egyszerre sok a két feladat — morfondírozott magában. — Elsők most a vadkacsák. Őket hódítom vissza előbb!

A távoli terv elkápráztatta még a saját fantáziáját is! Az Ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Természetesen őt és a férjét.

Bibírnek rengeteg ötlete volt, hogyan lehetne a napot bearanyozni azzal, hogy mindenki az ő csodálatos ötleteire emlékezzen. Először tehát a vadkacsákat kívánta visszahódítani.

— Jajj! Jajj! Jajj! — hallatszott mindenfelől a tavon.

— Kik óbégattok? Kik vagytok csodaszépek? — kérdezte Bibír.

— Csak mi, a szitakötők — szólaltak meg a tó kis tündéi bátortalanul.

Elegáns Tiffany öltözetükben tündököltek! Ilyen kis elbűvölő, pöttömnyi helikoptereket nem látott még a hiú boszi. Harsányan megszólította őket:

— Szitakötők! Nem láttátok véletlenül a vadkacsákat? Rettentően bosszant, hogy nem találom őket.

— De, de láttuk őket! Kettő összeveszett a tó tükrén, kettő elszállt a fejünk felett, három a nádas tövében bújt meg, aggódunk értük — mondták a kis helikopterek.

Bibír ekkor éktelen haragra gerjedt. Így nem sikerülhet a terve. Nem tudja bearanyozni a napot. Senki sem fog figyelni az ő csodálatos ötleteire. Megfogadta, hogy egész nap gonoszkodni fog.

Ekkor léptem színre én, a csendes megfigyelő. Éreztem, hogy tovább nem várhatok, cselekedni kell, mielőtt az egész tó lakói megzavarodnának Bibír gonoszkodásai miatt. Épp a szitakötők kezdtek furcsa, ijesztő, vad táncot járni a tisztáson, amitől a mókusok húzták be farkukat és elsompolyogtak. Szememet becsuktam és erősen Pegazusra koncentráltam. Alig telt el három pilleforgó, máris ott termett csodálatos valójában. Mindig elkápráztat a látványa, ha találkozunk. Mindent töviről-hegyire elmeséltem gyorsan. Ő egy darabig bólogatott, majd határozottan megszólalt.

— Tudom, mit tegyünk. Itt, ebben a bajban nem az én segítségemre van szükség. Nem harcolni kell, hanem a szeretetet osztani szét.

Ekkor széttárta csodálatos szárnyait és biccentett csodálatos fejével, hogy üljek a hátára, mert repülnünk kell tovább. Én egy pillanat alatt odaképzeltem magam. Ahogy a hátára ültem, valami bölcs, tiszta erő vont hatalmába. Csodálatos hollófekete tollak védelme alatt álltam, szinte eggyé váltam Pegazussal, és már emelkedtünk is. Fenséges, elegáns, mégis szélsebes repülésbe kezdett Pegazus. Útközben megtudtam, hogy a tisztaság és szeretet úrnőjéhez megyünk. Az Unikornis várt ránk, a csodálatos hófehér paripa a tündöklő egyszarvával. A felhők legnagyobb habtengerére érkeztünk. Olyan tiszta volt a levegő, mint a hegyi patakok mellett. Olyan sima volt a tenger, mint a befagyott tó tükre, csak itt-ott törte meg egy-egy kéken csillanó hullám.

Az Unikornis már mindent tudott. Elmesélte, mi a teendő. Hat icur-picur hópamacs jelent meg lágy nyerítésére. A hópamacsok, mint később kiderült, hómanók voltak. Hi, Hé, Hő, He, Hu, Hó rendre bemutatkoztak. Unikornis ezután két lábára ágaskodott. Egy szarva magasan a tenger felett szikrázott, a teljes tisztaság fénye vette körül. A kis pamacs manók figyelték minden rezdülését. Magukba szívták a tisztaság és szeretett erejét, melyet ebben a fennkölt pillanatban rájuk ruházott az egyszarvú. Így indultunk vissza Pegazussal és a hat hómanóval a tóhoz. Mikor megérkeztünk, Pegazus elköszönt és sok sikert kívánt a szeretet szétosztásához mindenkinek.

Alighogy elment, dologhoz láttak a manók. Hi hirtelen csodaszép hölggyé változott. Hé hétrét görnyedt bölcs törpévé. He egy aranyos helikopter, azaz szitakötő lett. Hő hőségtűrő ebihal, Hó hórihorgas vadkacsa, Hu pedig egy huncut mókus szerepét választotta.

Hu, a huncut mókus tette meg az első lépést, és felkereste az elsompolygott mókusokat. Huncut mosollyal a szája szögletében elmesélte a megkergült szitakötők történetét, majd rávette a mókusokat, hogy menjenek vissza a tisztásra, békítsék össze a kedves kis helikoptereket, és nyugodt hangon kérjék vissza a területüket. Így is lett. Mire a mókusok a tisztásra értek, már ott volt He, a kis helikoptermanó is közöttük. Éppen mindenki mindenkit megpuszilt. Aranyos látvány volt a tisztás telis-tele békülő szitakötővel, gyönyörű Tiffany ruhájukban, ahogy a nap sugara meg-megcsillan rajtuk. A tisztás megtelt tiszta fényű ragyogással. Erre a látványra érkeztek a mókusok. Mindenki szíve egyszerre verte a boldog élet ritmusát. A mókusok visszakapták a tisztást, de felajánlották, hogy bármikor jöhetnek a szitakötők, szívesen látják őket. Elbúcsúztak tehát barátként mindannyian.

Az ebihalak, akik a partszakasz árnyékos oldalán úszkáltak még mindig — nehogy meglássa őket Bibír — érdeklődve fogadták új társukat, a hőségtűrő ebihalat.

— Ne féljetek tovább! Folytassuk a köreinket a tavon körbe-körbe a part szélén — mondta Hő. — A gyerekek már hiányolnak. A végén még megijednek, hogy valami komoly baj történt.

Ekkor felkiáltott egy gyerekhangú ebihal:

— Nézzétek, visszajöttek a szitakötők!

Több se kellett az ebihalaknak, máris a szokásos, megszokott ritmusukban úsztak körbe-körbe a tavon. A szitakötők együtt repültek velük a víz felett! Aranyos volt, ahogy örültek egymásnak.

Hó, a hórihorgas vadkacsa manó már látta, milyen ügyesek hómanó társai. Tudta, most rajta a sor. Három vadkacsáról tudta, hogy a nádasba bújtak. Először őket csalogatta elő, mondván, helyre áll a rend a tavon, és segítséget kért tőlük, hogy a többieket is keressék meg és békítsék ki. Ő még új a csapatban, egyedül nem megy semmire. A régi csapattagokra ez hatott, máris tervezgették, hogyan békítsék ki a veszekedőket. Illetve, hogy találják meg az elrepülteket. Akkor hirtelen észrevették a két kis riadt vadkacsát, akik egymás után úsztak a tavon. Hol az egyik követte a másikat, hol a másik az egyiket. Kis zavarodott, szeretnivaló kacsák voltak. Odaúsztak hozzájuk, rövid örömködés után alig várták, hogy kacsasorba ússzon az egész csapat. Hórihorgas elmélázva megszólalt.

— Ez így nem a teljes csapat — állapította meg.

Alighogy ezt kimondta, máris a sor végén landolt a négy elkószált vadkacsa. Alig várták már, hogy megpillantsák a teljes rendezett csapatot, nagyon hiányoztak nekik a többiek.

Eközben Hi, a hirtelen csodaszép hölgy, illetve Hé, a hétrét görnyedt bölcs törpe is megkezdte szeretetosztó munkáját. Hé elment először Bibírhez. A bölcs tudta, hogy ez a Bibír nem boszorkának való. Úgy döntött, majd ő tündérpótlót farag belőle.

Először is körbevezeti a tavon. Bíbir nagyon csodálkozott, mit akarhat tőle ez a hétrét görnyedt törpe, de minél többet voltak együtt, annál több nyugalmat sugárzott Bibírre. Először is megnézték a mókusokat, milyen vidáman hancúroznak a tisztásukon. Majd a szitakötők versenyrepülését fedezték fel az ebihalak szinkronúszásával. Végül a csendet, fegyelmet, szeretetet sugárzó vadkacsák úszását tanulmányozták. Bibír a nyugalmat, rendet, szeretetet látva elpityeregte magát. Hé, a bölcs törpe rögtön tudta, hogy tündérpótlót lehet belőle faragni.

Megkereste Hit, aki a lökött törpével került nagy barátságba. A lökött kiderült, hogy egy barátságos, jóhiszemű, néha picit fafejű törpe, de hát mindenkinek van kis hibája, valljuk be. Hé, Hi és a lökött összebarátkoztak gyorsan. Bibírt pedig így hárman sok szépre-jóra megtanították.

Hi ünnepséget szervezett a nagy eseményre. Az ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Meghívott mindenkit. Bárki esélyes lehetett a cím elnyerésére. Az ebihalak a legszebb körüket mutatták be a tavon. A szitakötők csodálatos balettet mutattak be a tó felett. Majd ezt követte a vadkacsák tánca. Káprázatosabbnál látványosabb produkciókat lehetett látni.

Ekkor Hi felkérte Bibírt és a lökött törpét, hogy döntsenek, ki legyen a szépséghercegnő és herceg. Bibír lábai megbicsaklottak egy pillanatra, a hangja is fakóbbá vált, de a szíve már a helyén volt. A lökött törpe véleményét kérdezte, aki zavarában rögtön őszintén válaszolt. Hi, a hirtelen csodaszép hölgy. Ez nyilvánvaló. A hórihorgas vadkacsa látványánál nincs fenségesebb. Bibír elmondta döntésüket. Hi és Hó a tó közepére állt. Mindenki elégedett volt, ők is ezt az igazságos döntést hozták volna.

Hi és Hó szólította a többieket: Hé, Hő, He, Hu-t. Ebben a pillanatban hat hómanó lett újra belőlük, majd mindenki szeme láttára egy csillogó hógolyó, aztán egy szempillantás alatt eltűntek minden tekintet elől. Ekkor Bibír, mikor feleszmélt a csodálattól, rájött, hogy tényleg tündérpótlóvá vált. Kis barátai őmiatta jöttek el erre a vidékre, hogy rendet teremtsenek.

— Erre mindig emlékeznünk kell! — mondta fennkölten. — Sohasem felejthetjük el, mi mindent tettek értünk a hómanók, és tettetek ti magatok is. Ez itt a szeretet adó tava lesz ezután.

Hi, a hirtelen csodaszép hölgy és Hó, a hórihorgas vadkacsa látványára mindenki emlékezni fog. Ők ennek a tónak a mindenkori hercege és hercegnője. Csak a lökött törpe nem változott. Őt olyannak szerette mindenki, amilyen. Boldogan élt feleségével és gyermekeivel a szeretetet adó tó partján. Ma ő mesélt az unokáinak erről a történetről.

Pszt, csak csendesen, már mindenki mély álomba szenderült.

 

Mese

Tudós macska

Elolvasta:
95

 

Szomszédunkban lakott egy öreg néni. Volt neki egy macskája. Senki sem tudta, honnan jött ez az állat, egyszer csak az öregasszony mellett termet, és egész nap a szoknyája körül sündörgött. A néni befogadta és minden jóval ellátta. Kapott enni finom, langyos tejet, télen meg melegedhetett a kályha közelében. Egyszóval úri dolga volt a macskának.

Irigyelték is ezért a szomszéd cicusok. Legszívesebben még a faluból is kikergették volna, ha lett volna bátorságuk. Ugyanis az a hír járta, hogy a néni macskája egy tudós állat. Olyan okos, hogy párja nincs a nagyvilágágon. Még a neves professzorokat is lepipálja tudásban.

Ezért aztán mindenki, ha tehette, elkerülte. Az emberek csak messziről sandítottak feléje és háta mögött irigyen összesúgtak:

— Ez ám az okos macska. Nincs még egy ilyen a széles földkerekségen.

Ez lett a macska veszte. Annyira elbízta magát, hogy nem lehetett bírni vele. A gazdája főztjét állandóan kritizálta. Soha nem tetszett neki, amit az öregasszonytól kapott. Mindig volt valami kifogása az elébe rakott étellel. Hol túl meleg, hol túl hideg volt. Ilyenkor mérgesen rámordult szegény szomszéd nénire:

— Megint milyen ételt raktál elém? Igazán már megtanulhattad volna, hogy mi macskák nem szeretjük a forró tejet. Tessék lehűteni, de szaporán!

— Kicsi cicám, legyél türelmes! — kérlelte a néni. — Várj egy kicsit, és a tej magától is meghűl!

— Nem várok egy percig se! Most azonnal akarok tejet inni — nyávogott türelmetlenül a macska.

Szegény öregasszony nem tudta, mit tegyen. Nyáron nem egyszerű dolog lehűteni a forró tejet. Ilyenkor a legcélravezetőbb, ha az ember türelmesen vár. A macska erre nem volt hajlandó. Azonnal akarta lafatyolni a kedvenc eledelét. Mikor látta, hogy gazdája nem tesz semmit az érdekében, mérgesen felcsattant és mondta:

— Vedd, tudomásul, elmegyek világgá. Keresek magamnak egy jobb gazdát. Különben is egy ilyen tudós macska, mint én, jobb helyet érdemel. Meglásd, a városban az emberek majd hajlongani fognak a tudásom előtt. Még az is lehet, hogy megválasztanak az egyetem főprofesszorának. Isten áldjon! Engem többé nem látsz ebben a házban.

A tudós macska vette a batyuját és elindult világgá. Úgy kiment a házból, hogy még vissza sem nézett. Ez a néninek nagyon fájt. Szíve összeszorult és két nagy könnycsepp csillogott a szemében. Elhagyta kiscicája, akit annyira szeretett.

Ment a macska vállán cipelve a batyuját. Valójában fogalma sem volt, merrefelé induljon el. Valami azt súgta neki, hogy a közeli nagyvárosba kell mennie, mert ott tárt karokkal fogadják az egyetem professzorai.

Kiérve a kapun az útja egy takaros ház előtt vezetett el. Itt lakott a félelmetes Bodri kutya, a macskák réme. A nagy ábrándozásban egészen megfeledkezett róla. Pedig jobban tette volna, ha vet rá egy pillantást. Akkor is a kapunál szunyókált Bodri. Ráadásul most még a kapu is nyitva volt.

 Lett is ebből igen nagy baj. Amint a kutya meglátta a közeledő macskát, mindjárt felugrott és a világgá menő állat előtt termet. Mintha csak azt mondta volna. — Most felfallak!

Mit lehet ilyenkor csinálni? Ez még egy tudós macskának is igen nagy kérdés. Sőt, még az is előfordulhat, hogy nem tudja rá a választ.

Meghűlt benne a vér, amikor meglátta maga előtt a félelmetes fenevadat. Végső elkeseredésében ijedten felborzolta a szőrét és mérgesen fújt a kutya felé. Bodrit ez nem rettentette el, sőt csak jobban feltüzelte, hogy végezzen ősi ellenségével.

A tudós macska szerencséjére a közelben volt egy magas fa. Köztudott, a macska jó famászó, és egy szempillanat alatt fenntermett a legmagasabb ágon.

— Ne menekülj el előlem! — mordult rá dühösen Bodri. — Hiába vagy tudós macska egyszer úgyis elkaplak.

Leheveredett a fa alá és várt. Talán azt remélte, hogy majd csak lepottyan, mint egy érett alma.

A járókelők vették észre a fán kuksoló ijedt macskát. Mindenki jót nevetett rajta. Csak a néni futott ijedten az utcára és próbálta lecsalogatni kedves állatát. Megkérte a kutya gazdáját, hogy amíg valahogyan le nem imádkozza a bajuszkirályt a fáról, addig Bodrit kösse meg hátul az udvarban. Amikor ez megtörtént és nem volt látható az ellenség, a tudós macska, igaz, próbálkozott a lejövetellel, de valahogy nem sikerült. A lefele jövet nem volt olyan könnyű, mint felfelé. Egyszer csak elfogyott a bátorsága és riadtan nézett a nénire, és a lent álldogáló emberekre.

— Létra kell — szólalt meg valaki. — Létrával le lehet hozni a cicust.

— De kihozza le? — kérdezte tanácstalanul a néni. — Én ugyan fel nem mászok oda.

— Majd én! — jelentkezett egy fiú.

Hamarosan egy létra is előkerült, és segítségével a vállalkozó kedvű fiatalember felmászott a fára, ahol a macska remegve várt sorsára.

Engedte, hogy megfogják és lehozzák. A tudós macska megkönnyebbült, amikor újból a gazdája karjaiban érezhette magát.

— Gyere, kiscicám — mondta a néni — bizonyára már meghűlt a tejecskéd!

Jó volt ezt hallani. Valójában már nem is kívánkozott világot látni. Remek lesz továbbra is itt, a néni házában.

Otthon szép, komótosan megitta a tejet, és az öregasszony ölébe kuporodott. Dorombolva elaludt, és arról álmodott, hogy híres professzor volt egy nagyvárosban.

Itt a vége, fuss el véle! Ti is bújjatok gyorsan az ágyba, és álmodjatok szépeket!

Jó éjszakát gyerekek!

 

Mese

Utazás a szappanbuborékban

Elolvasta:
57

 

— Óvó néni! Óvó néni! — kiáltotta Panka az óvoda udvarán, amikor megpillantotta a közeledő óvónőt.

— Igen, Panka, mondd, mit akarsz?

— Tessék nézni, milyen nagy szappanbuborékot tudok fújni! — ezzel a kislány egy nagyot belefújt a kezében lévő játékszerbe.

Szép, nagy szappanbuborékok szálltak a levegőbe egymás után. Öröm volt nézni, ahogy röpködtek köröttük. Az óvó néni is el volt tőlük bűvölve.

— Nagyon ügyes vagy, Panka — mondta.

Talán ez bátorította fel a kislányt, mert tovább dicsekedett tudományával.

— Tegnap olyan nagyot fújtam, mint én. Tessék elképzelni, amikor beleléptem a buborékba, az váratlanul emelkedni kezdett velem. Szálltunk, szálltunk fel a kék ég felé. Egyszer csak azt vettem észre magasabban vagyok, mint a templomtorony. Pedig ugye az igen magas épület?

— Valóban, az igen magas. Ablakaiból lehet látni az egész falut — helyeselt az óvó néni. — Mondd csak, milyen magasra repültél fel azzal a szappanbuborékkal?

— Hű, ha azt én tudnám — válaszolta Panka egészen komolyan. — Annyi bizonyos a szappanbuborékom felvitt egészen a csillagokig. Onnan néztem le a földre. Még az óvó nénit is láttam. Ha felnézett volna az égre, bizonyára meglátott volna, ahogy egyik csillagtól a másikig repkedek.

— De hiszen nappal volt, Panka — nevette el magát az óvó néni. — Nappal nem láthatóak a csillagok.

— Nekem olyan szemüvegem van, amivel mindent látok. Óvó néninek még nincs ilyen? Majd szólok anyukámnak, hogy vegyen egyet az óvó néninek is pénteken a vásárban. Nekem is ott vette. Nem is volt drága. Csupán csak két gombóc fagyi árába került. Ugye az nem sok?

— Nem, egyáltalán nem drága — válaszolta az óvó néni mosolyogva.

— Holnap elhozom, hogy az óvó néni kipróbálhassa. Meg tetszik látni, ezzel a szemüveggel mindent lehet látni. Még azt is, amit az ember nem akar. Ha lett volna ilyen szemüvege az óvó néninek, láthatta volna, hogyan röpködtem a szappanbuborékkal. Egy nap alatt bejártam az egész csillagos eget. Olyan csodás volt, mintha csak a mesében lettem volna.

— Mit láttál a csillagokban? — kíváncsiskodott tovább az óvó néni.

— Nem is tudom mind elmondani, annyi minden szépet láttam. Még a tündérek csillagát is meglátogattam. Tetszik tudni, a tündérek egy nagy csillagon laknak, és onnan járnak le a földre.

— Ezt nem tudtam. Mesélj nekem erről a csillagról! Milyen volt?

A kislány egy kicsit elgondolkodott, majd mondta:

— Egy nagy, fényes csillagon laknak a tündérek, ahol minden drágakövekkel van kirakva. Itt örökké tavasz és nyár van. Az ottani madarak olyan szépen tudnak trillázni, hogy hozzá hasonlót még nem hallottam. Az egyik tündér még meg is vendégelt a napsugarakból épített házában. Kár, hogy az óvó néni nem lehetett ott. Bizonyára jól érezte volna magát.

— Majd fújsz nekem is egy ilyen szappanbuborékot, és engem is felvisz a csillagokba, ugye Panka?

— Igen, óvó néni — mondta csillogó szemekkel a kislány, és újabb buborékokat eregetett a levegőbe. — Ezek még nem elég nagyok, de a következők már biztosan akkorák lesznek, amibe az óvó néni is belefér.

— Akkor csak igyekezz! Én is szeretnék utazni a szappanbuborékban — mondta az óvó néni és megcirógatta Panka buksiját.

 

 

Mese

A pöttöm bálna

Elolvasta:
76
Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé.

 

Úszott és úszott napnyugtától reggelig, hajnaltól délig, délutántól napestig a pöttöm bálna, Balaé. A testhossza nagykorára akár hat óriáslépés is lehet. Hátoldala szürke, a pocija is, de világosabb. A kobakja sima, nincsenek rajta bőrkeményedések. Szájvonala erősen ívelt és fehér ínye van. Erre igazán büszke. Hátúszója a hát közepétől messze hátra esik a testvonalán.

Nagyon vidáman élt a liliputiak és a törpe halak világában, a krillek, Eli, Olé és Ilo, valamint a legönzetlenebb gömbfejű delfin, Bibi mindig vele voltak pici kora óta, amolyan önzetlen jó barátok módján. Évek óta ő volt a leghatalmasabb élőlény ebben a liliputi birodalomban. Ennek ellenére alig lehetett észrevenni, egyszerre néhány másodpercnél többet nem időzött a felszínen. Ugrani és farkat csapkodni sem tudott. Amolyan nyugodt, fenséges tengerek hercege lett, aki az illem minden csínját-bínját ismeri.

Gyönyörűen és tartalmasan teltek az évei. Mindent megtanult és megismert, amit csak tudott, lehetett. Minden barátjával sok időt töltöttek együtt. Úsztak és fogócskáztak, felfedeztek minden érdekességet a környékükön. Gyakran a feketecsíkos pillangóhalakkal is kergetőztek. Felfedezték a környék összes hajóroncsait. Kincseket találtak és eközben nagyon sok új barátra leltek. Az ékszersügér megmutatta igazgyöngyeit, a bohóchalak a tengeri rózsa palotáikat, óva intve mindenkit attól, hogy ki is próbálják csípős lakóhelyüket. Számtalan érdekességet ismertek meg, amit a tenger mélye rejt.

Balaé gyakran, váratlanul elszomorodott. Miért is ilyen nagy ő? Miért nem láthat és próbálhat ki olyan dolgokat, mint a barátai? Eli, Olé és Ilo, no meg természetesen Bibi. Barátai rögtön megvigasztalták ilyenkor.

— Hidd el, sokan tőled is sokkal nagyobbak. — A krillek néha panaszkodtak, hogy picinek sem jó lenni. Bibi erősködött, hogy ő sem sokkal kisebb, mint Balaé.

Ettől eltekintve, valljuk be, gyönyörű gyerekkoruk volt. Mind a pici krilleknek, a gömbfejű delfinnek és természetesen a még pöttöm Balaénak. Ekkor még nem is sejtette, hogy ő tulajdonképpen egy picurka bálna.

A ficánka évek gyorsan elmúltak. Lassan közeledett a liliputi lakók hatalmas nagy ünnepe, mikor felnőtté avatták a tizenkét éves liliputi lakókat. Nagy múltja volt ennek az ünneplésnek. Olyan régen tartották ezt a hagyományt, hogy senki sem emlékezett a kezdetekre. A hagyományokat viszont a nagy teknős időtől ápolják.

Három napig tartott az avatás. Első nap az erőnlétükről kellett számot adniuk a majdnem tizenkét éveseknek. A legközelebbi két hajóroncs között alakították ki a tizenkét évesek próbáját. Természetesen különböző méretű rutinpályák voltak ezek, hiszen mindenki más tudással és mérettel bírt.

Eli, Bibi és Balaé már nagykorúak. Oli mindent elkövetett, hogy a vendégek majd jól érezzék magukat! Hetekkel ezelőtt elkészült a lelátó megépítésének terveivel. Lázasan dolgozott mindenki a tervek alapján. Eddig ilyen építményt nem készítettek. Mindenki csodálattal tekintett a nap, mint nap egyre magasabb és biztonságosabb épületre. Ilo a menüért vállalta a felelősséget. Ennyi kék és zöld planktont régen nem rendeltek a liliputi tengerlakók. A kagylók gyöngyeiket kínálták fel a díjazásokra. Pattanásig feszült a hangulat május 23-ára.

A színpompás mandarinhalak biztosították minden helyszínen a jó kedvet és a problémamentes próbatételt. A rákok hatalmas koncertről gondoskodtak minden estére. Csak a kölyökbálna nem találta a helyét. Úszott ő is a többiekkel, de gyakran elgondolkodott azon, miben segíthetne ő? Első napokban megjelent az építkezésen, de sajnos be kellett látnia, hogy több kárt okozott, mint hasznot. Véletlenül ledöntötte az állványzatot, amit már napok óta építettek Oliékkal.

Úgy döntött, máshol teszi hasznossá magát, de mindenütt felsült. Ügyetlen, nagy testével nem tudott finoman mozogni.

Be kellett látnia, hogy nincsen rá szükség sehol. Barátai próbálták vigasztalni, több-kevesebb sikerrel. Oli és Ilo nem tudott semennyi időt vele tölteni, hiszen ki sem láttak a munkából. Bibi és Eli viszont egész nap barátjukkal voltak, nagyon féltették.

Egy reggel, az ünnepség előtt három nappal Balaé eltűnt. Sehol sem találták. Mikor keresték kedvenc búvóhelyén, a nagytestű, tizenkét-emeletes Kék királynő roncsai között, észrevették, hogy kedvenc kendője, a kék-fehér pöttyös, amivel mindig aludni szokott, nincs a helyén.

— Balaé világgá ment — állapították meg kétségbeesetten, elszorult hangon, egyszerre ejtve ki a súlyos szavakat.

Tűvé tették érte egész Liliputot, de sehol sem találták. Mit tegyenek? Meg kell találniuk Balaét!

Bibi könnyei lassan potyogni kezdtek, csak hullottak és hullottak megállás nélkül. A könnyekből egy nagy kapu rajzolódott ki, ami nagyon lassan kitárult. Eli nagy álmélkodásában egy szót sem tudott kinyögni, így hát elkezdte pici ollójával csipkedni Bibi uszonyát. Bibi először vigasztalásnak érezte a dolgot, majd felszisszent az erősebb csípésre. Ebben a pillanatban meglátta ő is a csodálatos nagy kaput. Tudták, hogy előttük is az a kapu nyílt meg, ami Balaé előtt is megnyílhatott. Gyorsan úszni kezdtek, nehogy bezáruljon a titokzatos út. Ahogy átértek, hirtelen eltűnt a különleges látvány és egyben Liliput is. Nagyon megszeppentek, de tudták, nincs visszaút. Ijedtükben csendesen úszni kezdtek.

Először két furcsa hallal találkoztak. Olyanok voltak, mint akik állnak a vízben a farkaikon. Kecsesek, szépek és mosolygósak voltak.

— Mi járatban vagytok, furcsa idegenek? — kérdezték a csikóhalak.

— Keressük óriás barátunkat, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Csak egy pöttöm bálna járt erre. Emlékszem, azon csodálkozott, hogy én, a fiú csikóhal vagyok terhes az ivadékainkkal. Pedig ez köztudott a mi világunkban. De ez most mellékes. Ő valóban nagyon szomorú volt.

Bibi és Eli zavartan elköszöntek, hiszen az őket is igen meglepte, hogy nem az anya terhes.

— Hol lehetnek? Milyen világban? — álmélkodtak magukban.

Ahogy így morfondíroztak, megpillantottak egy csapat olyasmi halat, mint Bibi. Csak ők hosszúkásabb alakúak, meg mintha pöttyösek lennének.

— Mi járatban errefelé, idegenek? — kérdezte a csapat egyik tagja.

— Kedves pöttyös delfinek, mi óriás barátunkat keressük, aki biztosan erre járt. Elszökött otthonról bánatában, mert ő olyan hatalmas.

— Erre bizony hatalmas hal nem járt. Csak egy pöttöm bálna, alig háromszor hosszabb nálunk. Egyébként mi foltos delfinek vagyunk. Minél idősebbek leszünk, annál több folttal rendelkezünk — mondta a legfoltosabb.

— Biztosan te vagy a csapat vezetője és mind közül a legbölcsebb. A ti világotokban hány óriáslépés egy hatalmas hal?

— Hát bizony úgy harminc óriáslépés, kedves barátom. Kék bálnának hívják.

— De az ÓRIÁSI! A mi hatalmas bálnánk hat óriáslépés hosszú — mondta elgondolkodva Eli.

— Kicsi krill, de hiszen akkor mi pont a ti pöttöm bálnátokat láthattuk. A mi tengereinken így nevezik — mondta mosolyogva a bölcs, foltos delfin.

— Segítsetek nekünk, hol keressük tovább? — fogta kérlelőre Bibi izgatottan.

— A csapatom veletek tart. Nekünk minden delfin sorsa fontos, kedves gömbfejű rokonom. Máris indulhatunk.

Eközben Balaé nagyon sokat úszott úgy, hogy meg sem állt. Mikor kitárult előtte az óriáskapu, csak az lebegett előtte, hogy világgá kell bujdosnia bánatában. Mikor már nagyon elfáradt, akkor szívszorítóan elszomorodott megint. De most már nem magát sajnálta, hanem a barátait. Soha többé nem fogja látni őket. Ahogy ott szomorkodott, valami hatalmas fekete folt árnyéka vetődött köré. Furcsán, kicsit megszeppenve nézett körül, mi lehet ez a jelenség. Ő ilyet még nem látott, csak a saját hatalmas árnyékát, de az eltörpült ehhez a látványhoz képest. A kíváncsiság furdalta az oldalát és úgy döntött, ideje levegőt vennie és felúszni a felszínre. Ahogy úszott felfelé, egyre nagyobb ámulatba esett. Ez bizony egy nála legalább kétszer olyan hosszú bálna lehet. Félretette félelmeit, és egy lendülettel a felszínre úszott. A hatalmas bálna meglepetésében kiugrott a tengerből. Ahogy visszaesett, épphogy elkerülte Balaét.

— Hát te ki vagy, kis barátom? — kérdezte a hatalmas bálna.

— Balaé, Liliput legnagyobb hala — válaszolta odaadóan.

— Liliput? Hal? Legnagyobb? — álmélkodott. — Te bálna vagy, ráadásul közöttünk pöttöm. Én a hosszúszárnyú bálna vagyok, a Karib tenger lakója. Liliputot csak a mesékből ismerem — mondta elnyújtva az utolsó szavakat.

— Oh, hatalmas hosszúszárnyú bálna, köszönöm, hogy mindezt megtanítottad nekem.

— Én nem vagyok hatalmas. A kék bálna, ő hatalmas. Tőlem legalább kétszer ekkora — mondta tanítva kis barátját a hosszúszárnyú bálna.

— Tőled is kétszer akkora? Akkor ő négyszer akkora, mint én! — kiáltott fel Balaé. — Akkor én valóban pöttöm vagyok — mondta boldogan. — De hiszen akkor nem is kellett volna elbujdosnom. Én meg elhagytam az otthonomat, a barátaimat. Csak a magam bánatával voltam elfoglalva. Hogy találok most haza? — kérdezte maga elé meredve elkeseredetten.

— Nem kell úgy kétségbeesni. Ha el tudtál szökni, akkor visszafele is vezet út! Majd mi segítünk neked, azaz a hímek. Nemsokára dalolni fognak, és a tengerlakók érteni fogják az éneküket. Biztosan lesz, aki tud majd helyes irányt mutatni — mondta a hosszúszárnyú bálna.

Alig telt az idő a hímek éneklésbe kezdtek. Csodálatos, szokatlan, érdekes hangokat adva ki magukból. Nem messze meghallotta a foltos delfinek csapata is Elivel és Bibivel együtt ezt a fura szép éneket. Eli és Bibi természetesen semmit sem értettek, annál többet a foltos delfinek.

— Megvan a barátotok — mondta a bölcs. — A hosszúszárnyú bálna csapatával erre tart, hiszen vissza szeretne jutni Balaé a barátaihoz, az otthonához. Emlékszik egy darabig az útra visszafelé.

— Ha ideáig eljutnak, akkor mi tudjuk tovább az utat. El kell jussunk a először csikóhalakhoz, aztán a tükör hátoldalát kell megtaláljuk — örvendezett Bibi.

— Itt vannak! Már nagyon közel.

A foltos delfinek a hang irányába úsztak, hogy segítsék a hosszúszárnyú bálnák jó irányú haladását. Nagy volt az öröm, mikor a két csapat találkozott. Bibi és Eli nem győzték ölelgetni barátjukat.

Balaé csak azt hajtogatta közben:

— Pöttöm vagyok, barátaim, pöttöm!

— A bölcs foltos delfin nekünk is elmesélte, hogy te ki is vagy valójában — mosolygott Bibi.

— Induljunk haza minél hamarabb, hogy a barátaink nagy eseményén velük ünnepelhessünk.

A teljes csapat a csikóhalak felé tartott. A megszeppent csikóhalak hamar megértették, hogy mindenki a barátoknak segít most. Kicsik és nagyok, pöttömök és hatalmasak.

A két kis csikóhal emlékezett, honnan úsztak elő annak idején Bibiék, és odavezették a csapatot. Az óriás kapu tárva nyitva állt, mindenki nagy meglepetésére. Csak Oli és Ilo tudták, hogy nyitva lesz. A rendezők mindig tudják, hogy ezen a napon nyitva áll Liliput kapuja, bárki vendég lehet a felnőtté avatás ünnepén. Volt nagy öröm, terülj-terülj asztalkám, a lelátók megteltek. A versenyek elindultak. Minden csodálatosan sikerült.

Az ünnepség után, miután távoztak a vendégek, bezárult ismét a hatalmas kapu, elzárva Liliput lakóit egy újabb évig. Jövőre, ha újra kitárják, mindenki tudta, hogy az új barátaik ismét eljönnek majd. A két kicsi csikóhal és porontyaik, a foltos delfinek és a hosszúszárnyú bálnák.

Bibi, Eli, Balaé gyakran elmesélték kalandjaikat a fiatal Liliput lakóknak, mindenki nagy örömére. Jövőre, ha kitárul a hatalmas kapu, téged is szeretettel várnak!

 

 

 

 

Mese

Bobo, a rémes zsémbes ebihal

Elolvasta:
71
Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek…

 

A tóparton, a nádas tövében, ahol a vízipókok úszkálnak, élt boldogan, kedves családi körben négy kis ebihal: Bebi, Bibé, Bibi és Bobo.

Mindenki vidáman ébredt. A hajnal fényei bekopogtattak a víztükrön át. A vízipókok hada ébresztőt zengett. Futkározásukkal megtörték a víz harmat tiszta jegét és csodálatos fénytöréseket küldtek a tó mélyére.

Bebi, Bibé és Bibi vidáman nyújtóztak kis uszonyaikkal. Bobo viszont a kobakjára húzta a párnáját és nyújtózkodás helyett közölte mindenkivel, hogy ő még szunyókálni akar.

Bebi, Bibé és Bibi már megszokták bátyjuk szűnni nem akaró reggeli lustaságát. Szaladtak csendben a fürdőszobába, ahol minden ragyogott a hajnali fényben. Nincs is semmi csodálatosabb a vidám ébredésnél és reggeli tisztaság érzeténél.

Az ebihalak mamája már régen talpon volt. Készítette a finomabbnál finomabb falatokat reggelire. Bebi, Bibé és Bibi vidáman falatozni kezdtek. Harmatos kenyér volt légbuborékokkal a mai reggeli. Már majdnem befejezték, mikor a morgó tesójuk is megérkezett. Rögtön szóvá tette:

— Már megint ez a reggeli? Mikor lesz már nádas lepény?

— Tegnap volt — vágták rá kórusban a testvérei.

Édesanya arcán egy keserű fintor futott végig. „Már megint elégedetlen. Egyszer vége lesz ennek?” — kérdezte magától kicsit szomorkásan gondolataiba merülve.

Az ebihalak a reggelijük után elindultak a dolgukra. Ki az oviba, ki az iskolába. Ebi mama éppen mosogatni kezdett. Ekkor hirtelen a konyha ablaka alatt váratlan perpatvar vette kezdetét. A vízipókok rettentő ribilliót csaptak. Valaki elcsente a labdájukat, míg ők tanácskoztak és taktikai terveket szőttek. Ilyen még sosem fordult elő, mióta tó a tó. Délelőtt ugyanis mindig vízikorongoztak. Labda nélkül ez nem megy. Szóval rettentő felháborodottan mindenki tudtára adták, hogy a labdájukat elvették.

— Persze, hogy elvettem. Persze, hogy eldugtam. Mindenkit zavart szerintem, nemcsak engem, a korán reggel pattogó labda — nyugtatgatta magát zsémbes Bobo magában beszélve. Azért volt kis lelkiismeret furdalása, hogy ezt tette.

Egyszóval reggel már sokakat felbosszantott Bobo. A pókokat mindenképp. Ő volt a suliban a legidősebb ebihal, ezért nagyon peckiásan vonult be. Akkorra már úgy gondolta, igazán nagy cselekedetet hajtott végre. Fura barátainak, akik ok nélkül követték minden butaságában is, azt mesélte, hogy a labda eltüntetése valamelyik nagy varázsló műve lehet. A sok ész nélküli követője ezt mind el is hitte neki.

Cseri, Csomi és Csini a szomszédban laktak. Gyakran fogócskáztak és kiütőztek Bebiékkel együtt. Alig várták, hogy eljöjjön a délután, és megtudják az apró részleteket is a reggeli csetepatéról. Az ő fülükbe is eljutott a nagy hír, ami az összes nád tövét bejárta estére: — A nagy varázsló eltüntette a vízipókok labdáját — mindenki erről beszélt.

Cseri, Csomi, Bebi, Bibé és Bibi titokban arról sugdolózott ipiapancsi közben, hogy bizony Bobo volt az, aki elvette a labdát.

Azt nem is hallották még, hogy Bobo az öreg rákkal is összerúgta a légbuborékokat. Bobo épp hazafele tartott a suliból, mikor az öreg rák kedvesen megkérte, segítsen neki egy kicsit. Bobo barátságtalanul rászólt,

engedje őt szabadon útjára.

— Csak egy kis segítséget kérek — könyörögte kedvesen öreg Roky, a rák. — Le kellene vennem az öreg páncélomat, de nagyon gyenge vagyok. A régi páncélom annyira szorít, hogy egyedül nem bírom levetni.

— Én ehhez nem értek. Kérj meg valaki mást! — türelmetlenkedett Bobo. Máris otthagyta. Egy percig sem gondolt tovább a rákra.

Mondanom sem kell, hogy a vízipókok, mikor arra jártak, rögvest segítettek az öreg Roky ráknak. Meg is lepődtek, hogy pillanatok alatt egy fiatal, szép rák legénnyé alakult át Roky, de rettentő gyenge és érzékeny volt még. A vízipókok rögtön lázasan légbuborékokat készítettek, tudták, hogy ezt minden víz alatti lakó szereti.

Bobo még mindig méltatlankodott magában, hogy mit is akart tőle az öreg rák. Nem is sejtette, hogy időközben már átvedlett fiatal Rokyvá. Azon is nagyban törte a fejét, hova dugja a vízipókok labdáját, hogy ki ne derüljön, bizony ő volt az a bizonyos „nagy varázsló”. Annyira elfáradt hirtelen, mint akit elvarázsoltak. Leheveredett egy légbuborék ágyon, ami ott úszott el mellette. Mély álomba merült.

Mikor felébredt, nem ismert magára. Magányosan, négy lábon állva ébredt. Se Bebi, se Bibé, se Bibi, se Cseri, se Csomi, se Csini nem volt sehol. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Ott ült a tó partján, rájött, hogy béka lett.

Ő maga sem hitte, hogy ennyire hiányozni fognak testvérei és barátai, akikkel együtt nőtt fel. Nehezen teltek a napjai, míg csak meg nem jelent egy csodaszép reggelen Cseri és Csomi. Ők is felnőttek. Azt sem tudta, hogyan avassa be őket a béka élet rejtelmeibe. Cseri, Csomi először kicsit tartva a zsémbestől, inkább kerülték társaságát. Aztán, mikor látták, mennyire hiányoztak neki, egyre nagyobb barátságba keveredtek. Most lettek igazán testvérek, ami egy életre szóló összetartozásról szól.

Bobo, a volt örök zsémbes, mióta béka lett, csak a tóparton ücsörgött egyedül, elmélázva nézve le a mélybe. Egy kis gyönyörű ebihalat keresett mindig, és rettentő boldog volt, ha láthatta.

— Beleszeretett — állapította meg Cseri, Csomi, mikor együtt ültek vele a tóparton naphosszat meredve le a mélybe.

Még ebihal korában történt — emlékezett vissza Bobo, de akkor még nem értette, miért lesz hirtelen vörös a színe, és miért ver annyira a kopoltyúja. Most béka fejjel már kezdi érteni. Arra is emlékszik, hogy a gyönyörű fényű uszony hogyan lebegett tündérien a kis csinos kobakon. Már pici ebihalként is csodálatos volt számára. Kicsit selypen tátongott, de olyan édesen kerekítette pici száját. Akkoriban csak zsémbesen annyit motyogott mindig neki:

— Nem értem.

Másnap, mikor felkelt a Nap, valami csodálatos esemény történt. Bobo szemeit, ahogy kinyitotta először, a korcsolyázó csoda kis csapat vízipókok játéka kápráztatta el.

— De örülök, hogy megtaláltátok a labdát — kiáltotta önfeledten.

— A kedves kis Csini segített nekünk megtalálni — harsogták kórusban, boldogan a vízipókok.

Ekkor egy fiatalos, szép alakú rákra esett a tekintete. — Egyszer megbántottam egy kedves öreg rákot. Azóta is bánom, mióta béka lettem — merengett.

— Egy cseppet se bánkódj! A vízipókok segítettek, miután te cserbenhagytál. Csini meg mindennap meglátogatott, míg meg nem erősödtem. A jó barátok a bajban is mindig mellettünk állnak.

— Sajnálom nagyon — suttogta zsémbes még szomorúbban.

Csini. Csini! Igen, már emlékszik! Csini az ő tüneményes ebihala! Milyen kedves és szép volt mindig. Ő az egyetlen, aki zsémbes igaz barátja volt! Ma is érzi a szívében azt a zsongást, ami a szívében táncra perdült, ha beszélgettek. Igaz, ővele lehet, hogy nem volt mindig utálatos. Sőt!

És akkor valami különös történt! A gyomra összeszorult, valami furi melegséget, majd egy hideg borzongást érzett végigfutkározni a hátán, az arca pedig elvörösödött. Megérezte Csini közeledését. Egyszeriben ott termett előtte. Milyen gyönyörű lett! Egy csodálatos, felnőtt békalány.

— Nagyon szeretlek, Csini. Egész életemben szeretni foglak. Teérted lettem jó béka és leszek eztán is az! Már tudom, csak arra vártam, hogy te is felnőj. Légy az én feleségem!

Csini szeretetteljesen kruttyogott egyet, az volt az igen! Azóta is boldogan élnek. A legszebb és legokosabb ebihalaik varázsolták be egész életüket.

 

Egy öreg rák mesélte el nekem ezt a szép történetet.

 

Mese

Az öreg ház titka

Elolvasta:
73
Álom erdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.
Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas…

 

Álomerdő közepén senki sem tudta, hogy áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhatott, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább.

Történt egyszer, egy kora reggeli napon, hogy az öreg ház ablakán bekopogtatott egy hatalmas barnamedve. Háromszor ütötte meg mancsaival az üveget, majd tizenkétszer rázta meg a kis finom kolompot, ami az ajtófélfára volt erősítve. Nem járt szerencsével. Senki nem nyitott ajtót.

Akkor hirtelen valami pici neszezés törte meg a csendet és kellemes virágillat terjedt szét a levegőben.

— Itt kell lennie valakinek — állapította meg a hatalmas barnamedve tényszerű mélydörmögő hangon. Gondolta megvárja, a ház lakója hátha előbújik, s lepihent a teraszon. Alvást színlelt, hogy leleplezze a kis gézengúzt, egyre kíváncsibb volt, ki lehet az. Nagy csodálkozására valami pici emberke szédelgett elő a sarokból.

— Az én fejemen akar túljárni ez az óriási medve, egy 1569 éves álommanó eszén? Ez bizony nem fog sikerülni. Máris odaosonok hozzá és beszórom a szemeit álomporral, a legcsodálatosabb mese porral, ami valaha is létezett az álommanók birtokában.

Mire észbe kapott volna a medve — a kis manó icipici zsákjának a száját széttárta és álomport szórt csillantva-csilingelve a böhömnagy mackó szemeire, aki mély álomba zuhant ettől. Látványosan felébredt egy pillanatra, ásított egy nagyot, majd nagy mozdulatokkal „belezuhant” a mély álomba.

Most már nemcsak színlelte az alvást, mélységes-mélyen durmolni kezdett. Miközben ő az igazak álmát aludta, horkantott egyet-egyet, felébredt az öreg ház apraja-nagyja. A környéken megélénkült minden. A házikó összes ablaka és ajtaja vidám szellőztetésbe kezdett. Amolyan reggeli torna volt ez, egyszerre kitárult, majd bezárult minden ajtó és ablak. Ennek köszönhette fiatalságát az öreg ház, meg természetesen a vidám lakóinak. Az álommanó eközben, hol ki-, hol beszaladt az ajtón. Finom falatokat hordozva a hívogató étkező asztalra. Mikor a reggeli torna véget ért, egyszeriben minden ablakban megjelentek az álommanók, mélyeket szippantva a friss reggel illatából. Ki hálóingben, ki papucsban, ki pizsamában, ki mezítláb… Egy biztos, a manósapka mindenki fején ott volt. Így tudták megkülönböztetni, ki az Északi, ki a Déli, ki a Nyugati és ki a Keleti csapat tagja. Csíkos, egyszínű, pöttyös és kockás sityakot viseltek a szivárvány összes színeiben.

A reggeli nagy szippantások után mindenki gyorsan letusolt, fogat mosott és káprázatosabbnál káprázatosabb manószínű ruhákat öltött. Természetesen csíkosakat, egyszínűeket, pöttyösöket és kockásokat. Mikor elkészültek, mindenki a varázslatosan megterített asztalkához ült, ahol a kis manónk, miután elaltatta a nagy barnamedvét, tüsténkedett, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző falatokat. Gondolhatjátok, mennyiféle ízletes étel kellett ennyi álommanónak, akik a világ minden részéről sereglettek ide minden éjszaka, miután elvégezték küldetésüket minden gyereket mélyen elaltatva a világon. Jóízűen falatozni kezdtek, köszöngették a sok-sok finomságot.

— Ez valami fenséges. Ilyen finom töltött tojást még nem ettem!

— Ezt kóstoljátok meg! Lekvárral töltött szarvacskák!

— Mennyei ízek! Csipkebogyó tea vadvirággal!

— Köszönjük a csodálatos reggelit! Ettől új erőre kaptunk mindannyian!

Jóllakottan indultak ki a házból.

Miután mindenki megreggelizett, minden manó a rétre igyekezett, ahol elkezdődött az álomzsákok megtöltése. A réten, ami közvetlenül a ház mellett terült el, termett ugyanis az a virág, melynek a szirmaiból estére álompor vált.

Négy kölyökmanó nem ment ki a rétre. A terasz felé vették inkább útjukat.

Na, ekkor vették észre csak a hatalmas barnamedvét. Nagyon megszeppentek.

— Mit kereshet itt ez a hatalmas vadállat?

— Most mi lesz?

— Megtalálták a mi titkos rejtekhelyünket!

— Bántani fog?

Tiroli manó, aki elaltatta a barnamedvét, nyugalomra intette őket.

— Már régen mélyen alszik. Bármire is emlékszik majd, azt fogja hinni, hogy álmodta mindazt.

Alpoki, Bretagne, Jeges és Maláj nem bírtak magukkal. Kitervelték, hogy álompor ellenszert szórnak a medve szemére, és jól kifaggatják, milyen az ő élete? Amolyan igazi kis lázadók voltak, még kölyökmanók.

Tudnotok kell, hogy a manóknál a legfiatalabbak a legmagasabbak. A legkisebbek a legbölcsebbek. Alpoki, Bretange, Jeges és Maláj még csak 99, 101, 111 és 201 évesek. Még nagyon fiatalok, sajnos felelőtlenek is. Amolyan igazi kis lázadók, még gyerek manók.

Lássuk, hova vezet a meggondolatlan tettük.

— Nekem van álompor ellenszerem — mutogatta zsákját Alpoki.

— Szórjuk a medve szemére? — kérdezte fellelkesedve  Bretange.

— És akkor jól kifaggatjuk? — suttogta huncutan Jeges.

— Nem bírok magammal. Szórjuk a szemére, szórjuk rá! — mondta sokat sejtetően Maláj.

A négy kis manó álom elleni csillámot röpített a barnamedve feje felé. Nem telt el szinte szempillantásnyi idő sem, mikor a medve megmozdult, felállt és egy nagyot nyújtózott. Csak most rettentek meg igazán a manók a medve méreteit látván. Óriásinak tűnt.

A négy manó félelemében hirtelen összebújva lekuporodott. A barnamedve csak négy manósapkát látott, mikor magához tért. Egy csíkosat, egy egyszínűt, egy pöttyöset és egy kockásat.

— Mi a manó? — dörmögte hangosan a medve. — Az öreg ház lakója egy négyszínű sipka?

— Nem, nem, nem, nem. Mi is itt vagyunk a sapka alatt — motyogták megszeppenve a manók és bátortalanul kihúzták magukat.

— Mondom én, hogy mi a manó — brummogta barátságosan a medve mosolyogva.

Ekkor a ház ajtaja kicsapódott csendesen, majd bezárult. Olyan kedvesen, kecsesen, hívogatóan:

— Gyertek beljebb! Beszélgessetek itt bent, szép kényelmesen a szalonban. Hívjátok be óriás barátotokat, üljetek az asztal köré és kínáljátok meg őt a sok finomsággal!

Mindenki hallotta ezeket a kedves, hívogató szavakat, bár természetesen az öreg ház nem mondott egy mukkot sem. A négy lurkó is rájött közben, hogy itt a teraszon bárki megláthatja, vagy meghallhatja őket. Kedvesen behívták a medvét a szalonba. Megkínálták kis hókuszpókusszal előteremtett erdei málnával. A mackónak bizony nagyon ízlett.

Ezután kezdetét vette a véget nem érő nagy beszélgetés. Az öreg ház is érdeklődve figyelte, ki hogyan mesél első kis botlásairól, a repülő leckékről, az úszásórákról, az álompor virágokról, a hosszú téli álmokról.

— Neked vannak gyerekeid? — kíváncsiskodott Alpoki.

— Bocsaim. Dönci, Cömi, Döcögő és Lusti. Napokig mesélnék róluk. Azt hiszem, hasonlítanak kicsit rátok. Aranyosak, szépek, és rosszcsontok — fátyolosodtak el a nagy barna szemei. — De meséljetek kicsit ti is magatokról! Ti merre jártatok éjszaka?

— Én Gothlandon. A Balti tenger legnagyobb szigetén. A rózsák szigetén, ahol a virágok decemberben is virágoznak — emlékezett Jeges.

— Petrát néztem meg újra. A vörös homokkősziklákból kifaragott várost a sivatag közepén. Megint elkápráztatott — mesélte gyönyörködve Maláj.

— Én egy normandiai halászfaluban jártam. Tarka házai, a számtalan hajó és a tenger változó színei miatt sokan csodálják. Én is — mosolygott Bretagne.

— Tudod, Triglav hegycsúcsai valami csodálatosak. Én arra jártam, és a Bled-i tónál. Versenyt evezhettem az óriás hattyúkkal. Úszhattam a csodálatos tavában, megkongathattam a temploma harangját.  Mesés volt. Boldog voltam, hogy manó vagyok.  De mesélj még magadról óriás barátom! — kérlelte elvarázsolt arccal Alpoki.

— Tényleg egy egész télen át alszol? — kérdezte elkerekedett manó szemekkel Maláj, Bretagne és Jeges.

Ez nagyon izgatta a kis manók fantáziáját.

A mackó csak kacagott hangosan:

— Hát persze. Milyen álommanók vagytok, ha még ennyit sem tudtok? — és csak nevetett, nevetett dörmögősen, göndören.

A nagy hahotázásra nemcsak az öreg ház, de valamennyi manó is felkapta a fejét.

— Valami nagy baj van.

— Valaki van az öreg házban, aki leleplezheti a titkunkat — tanakodtak a manók.

Toscana egyből rájött, hogy biztosan a medve kacag, akit reggel Tiroli manó elaltatott. Egyből elmesélte a többieknek, mi történt reggel. Valaki vagy valakik felébreszthették a hatalmas barna medvét. Az öreg ház füstjelzéseiből mindenki megfejtette, hogy ő is ludas lehet a dologban. Egyből bocsánatot is kért.

— Ne haragudjatok rám! Sajnálom. Nem tudom mi ütött a kéményembe, azaz a tetőmbe, szóval a fejembe. Kíváncsi voltam ki járhat erre. Ezt súgta a legszebb ablakom, azaz az oldalfalam.

— Erre most nincs idő! Gyorsan cselekednünk kell! — mondta Toscana.

Mivel már lassan esteledett, több manó zsákjában a virágszirmok kezdtek álomporrá alakulni. Gyorsan teletömtek egy zsákot és odaadták Toscanának. Ezek után ment be a kis gézengúzokhoz és a mackóhoz. Kedvesen megszólalt:

— Köszönjetek el egymástól! Későre jár. Gyere, hatalmas barnamedve megmutatom a hazafelé vezető utat neked.

A négy manólurkó és a böhömnagy mackó megölelték egymást, valami érdekes körkörös táncot jártak, ami valljuk be, kicsit vicces volt, de mégis megható. Az öreg ház is beleremegett ebbe a búcsúzkodásba. Itt bizony örök barátság szövődött Alpoki, Bretagne, Jeges, Maláj, a barnamedve és az öreg ház között. Elköszöntek egymástól, de mindenki tudta, hogy sosem felejtik el egymást.

Toscana a kerekerdő széléig kísérte a mackót. Séta közben nagyon sokat meséltek egymásnak a saját életükről, barátságaikról, hőstetteikről, szerelmekről, kölykökről, kis bocsokról és természetesen Alpokiról, Bretagneról, Jegesről, Malájról és az öreg ház barátságos feledékenységéről. Az út végén, a kerekerdő szélénél Toscana egy különleges felejtő álomport ajándékozott a mackónak búcsúzóul. Lelkére kötötte, hogy ha hazaér, feltétlenül szórja szét a szobájában.

A nagy barnamackó azóta is őrzi az álommanó csillámporát, nem volt szíve megtenni Toscana kérését, nem szórta szét a szobájában. Féltve vigyázza a mai napig az öreg ház lakóinak titkát is. Soha senkinek nem beszélt róla. Nem akarta semmilyen formában elveszíteni barátait.

Csak mostanában, mióta nagypapó mackó lett belőle, mesél esténként a kicsi bocsoknak, Döncinek, Cöminek, Döcögőnek és Lustinak a csoda barátságról, ami négy manó, egy óriási medve és egy öreg ház között köttetett.

 

 

Toscana mindig mosolyog, mikor arra jár. Leül a bocsok közé és végighallgatja a mesét. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mikor megtalálta a felejtő csillámport a mackó párnája alatt. Mi lesz, ha a medve elkotyogja a titkaikat? Igaz, a bocsok nem látják sohasem Toscanát, a huncut öreg barnamedve azonban igen. Ilyenkor, mikor a bocsok között észreveszi bölcs barátját, még hosszabban és színesebben meséli el kedvenc történetét.

De csitt! Figyeljünk csak!

— Mit csinálsz nagyapa? Hívhatom a többieket? Ma te mesélsz? A legszebb mesét? Amit annyira szeretünk? Szaladok, szólok Döncinek és Cöminek! Gyertek, gyertek!

— Nagyapa! Ugye Toscanáról mesélsz! — kérdezte bűbájos arccal Cömi.

— Hozom a Hápi kacsám! Várjatok meg! Itt is vagyok! Kezdheted nagyapa! — hadarta boldogan Dönci.

— Várjatok! Hagy helyezkedjek el kényelmesen — vette kérlelőre Lusti.

Megjelentek a manók is. Minden szem az öreg, csodálatos mackóra szegeződött.

A barnamedve botjára támaszkodva, kedvesen elkezdte igaz történetét:

— Egyszer volt, hol nem volt, álomerdő közepén senki sem tudja, hogy hol áll, de áll egy öreg házikó. Arról meg végképpen senki sem tudhat, kik a lakói. Így telt már el száz meg százezer esztendő legalább. Valami különleges történik megint! Figyeljünk nagyon mindannyian!

 

 

Mese

A füllentős Füle Müle

Elolvasta:
67
Hat hegyen és három völgyön, nyolc határon és kilenc tavon túl, a tizediknél mindenki tudta, hogy a hazugság nagy bűn. Soha sem szabad mást mondani, mint ami …

 

Hat hegyen és három völgyön, nyolc határon és kilenc tavon túl, a tizediknél mindenki tudta, hogy a hazugság nagy bűn. Soha sem szabad mást mondani, mint ami az igazság.

Mindenki tudta ezt a tizedik tónál. Abban sajnos sokan nem voltak biztosak, hogy mi is az igazság. Mert néha nem tudni pontosan. Többen úgy gondolták, a hazugság biztosan nem az igazság.

Az erdő összes öregje ezzel egyetértve a hatalmas tisztáson meghozta döntését.

„Aki nem mond igazat, az hazudik.” Így jegyezték fel a tizedik tónál a hatalmas nagy Tizedik Tavi Igazságok könyvébe az öreg tizedik tavi legbölcsebbek, akiknek ehhez joguk volt. Senki nem számolt a lehetséges súlyos következményekkel.

 

Fecsike folyton-folyvást azon törte a fejét mostanában, mivel lephetné meg nagymamáját a születésnapján. Az ötleteit igyekezett titokban tartani. De melyik a legjobb terve?

Alig várta, hogy hazaérkezzen hosszú téli útjáról a legeslegjobb barátja, Füle Müle. Úgy gondolta, tőle kér majd tanácsot a legötletesebb madártól, akiről még a hat hegyen túl is tudják, milyen ügyes ötletgyártó, a legzeneibben éneklő, a dal királya. Azt viszont már csak kevesen tudták róla, hogy igen ügyes füllentő is. Fecsike, nem tudta ezt. Ő mindig is bízott barátjában, akit pici kora óta ismert.

Nyomban fel is kereste, és elmesélte terveit, mikor április közepén hazatért. Barátja rögvest elkezdett hangosan gondolkodni:

— Először is meg kellene tudni, mi az a finomság, amit szeret? Mi az, ami hiányzik neki? Mire vágyik? Van-e hobbyja? Gyűjt-e valamit? Van-e elég szép fekete kalapja, szép divatos kabátkája? Nem hiányzik-e valami a fészkéből? Mondjuk egy kényelmes hintaszék?

— Ácsi, ácsi! — csivitelte hirtelen Fecsike. — Mikor és hogyan tudunk ennyi mindent megkérdezni?

— Majd megoldjuk. Tudod, én nagyon ügyes faggató vagyok. Meg állandóan énekelek, csacsogok. Velem mindenki szívesen beszélget. Az énekem sokakat levesz a lábáról, és akkor csacsognak ők is valamit. Majd a kedves dalaimmal leveszem őket a lábukról, kicsit hízelgek, és máris elárulnak egy-két titkot, ami segít kideríteni, minek is örülne nagymamád — énekelte egyszerre csodálatos négy hangján trillázva Füle Müle.

Fecsi csivitelt a maga kis hangján pár köszönő szót és hazarepült. Bizony eltelt lassan a nap, esteledett. Mikor hazaért, megkérdezték, merre járt. Elmesélte, hogy Füle Müle végre megérkezett és ővele beszélgetett mostanáig. Gyorsan megvacsorázott, letusolt és jól megsikálta a csőrét.

Füle Mülét is kérdőre vonta eközben az ő mamája:

— Megmostad alaposan a csőrödet?

— Meeeeg, persze — tódította Müle. Édesanyja így becézte.

Néha lódít. Rájött, hogy elhiszik neki, ha határozottan, mosolygósan dalol. Úgy gondolta, holnap úgyis megcsutakolja lassan majd. Belebújt a jó meleg csésze alakú ágyikójába és máris durmolt.

Barátja is már régen az igazak álmát aludta.

Fecsi arról álmodott, hogy nagymamája össze-vissza ölelgeti szárnyaival, annyira jól sikerült ajándékot választania neki. Csak azt nem látta, mit is kapott. Aztán máris továbbrobogott az álomhajója.

Füle Müle egész éjszaka mélyen aludt. Hajnalban azonban kinyíltak nagy bogár szemei. Neki mindig ilyen korán kellett kelnie. Szerette, hogy fiú. Hajnalban minden férfi és fiú csalogánynak fellépése van. A leggyönyörűbb dalokat ők adták elő az összes többi énekesmadár közül. Ez így volt ma hajnalban is. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb dallamokat hallatva színezték be az összes ember és élőlény utolsó álmait ébredés előtt.

Lassan és csillogón felkelt a Nap. Szivárványosan ragyogott a fénye, még most is mosolygott a reggel hallott gyönyörű dallamok hatása alatt. Szép napra ébredt a környéken mindenki.

Matyi, a mókus fürgén rohangált, játszadozott a vidám napsütésben saját bozontos farkával. Füle Müle kedvesen megszólította:

— Drága kicsi, örökmozgó barátom! Örülök, hogy végre láthatlak!

— Jaj, de jó! Végre itt vagytok! Annyira hiányoztatok egész télen! Nagyon szép volt a reggeli koncertetek — lelkendezett Matyi.

— Ismered Fecsi nagymamáját? — kérdezte váratlanul Müle.

— Igen, ismerem. Most lesz nemsokára a születésnapja. Miért kérded?

— Hát csak úgy — füllentette Füle Müle. — Milyen gyönyörű a tappancsod! — terelte a szót.

— A tappancsom? — álmélkodott Matyi. — Hiszen nekem rendkívül nagy — de már kicsit elbizonytalanodott.

— Ne beszélj már, ilyen fantasztikus mókustappancsot én még nem is láttam. Ruganyos, formás, erős. Biztosan te nyered az összes futóversenyt ezekkel majd ezután.

Miután már látta, hogy célt ér hízelkedése, váratlanul megkérdezte:

— Te mit ajándékoznál Fecsi nagymamájának a szülinapján?

— Én azt hiszem, diót és mogyorót — vágta rá határozottan Matyi.

— De hiszen a fecskék nem esznek mogyorót! — rázta a fejét csodálkozva Füle Müle.

— Szerintem pedig ezek a legfinomabb falatok — felelte teljesen őszintén Matyi.

Látta már Füle Müle, felesleges volt lódítania a szép tappancsokról. Ezzel most nem ért célt. Azzal elköszönt Matyitól és ment tovább. Egy kukac tévedt az útjába. Kedvesen megszólította:

— Szép jó napot! Csodálatos napunk van! — áradozott tovább.

A kukac nagyon megszeppent. Nem szokta meg, hogy egy madár beszélget vele. Csodálkozva, kis határozottságot magára erőltetve megszólalt:

— Neked is hasonlókat. Mi járatban?

— Bocsáss meg, de kénytelen vagyok elmondani, hogy ilyen csinos, formás kukacot még nem láttam. Úgy gondolom, ezt el kellett mondanom neked — lódította magát is meglepve Füle Müle.

— Csinos? Formás? Én? — álmélkodott a kukac. — Én félek tőled, te meg bókolsz nekem?

— Ha már ilyen kedvesen elbeszélgettünk, szépséges kukacom — ha szólíthatlak így —, megkérdezném tőled, mit szeretnél kapni születésnapodra?

Látni kellett volna a kukac pofiját. Így még életében nem csodálkozott. Aztán rávágta:

— Egy esernyőt vagy egy fürdőruhát.

Most Füle Müle gondolkozott hangosan:

— Minek egy fecskének esernyő vagy fürdőruha?

Kukac egyből visszavonulót fújt magának. Rájött, itt nem is róla van szó, hogy csak hízelegtek neki, gyorsan visszabújt kedvenc járatába, mielőtt bekapná füllentő új barátja. Aztán a biztonságos járatában elkezdte törni pici kobakját. Visszaemlékezett, mit is határoztak az öreg bölcsek.

„Aki nem mond igazat, az hazudik.” Ezt jegyezték fel a tizedik tónál a hatalmas nagy Tizedik Tavi Igazságok könyvébe az öreg tizedik tavi legbölcsebbek, akiknek ehhez joguk volt. Rögtön elhatározta, hogy sérelmével felkeresi őket.

Füle Müle észre sem vette, hogy a kukac eliszkolt a föld alá. Gondolataiba mélyedt. Éppen elénekelt egy gyönyörű dalt, mikor hirtelen megpillantotta legnagyobb ellenségét, a macskát. Éppen őt figyelte. Iciri-picirit megszeppent, aztán kedvenc fegyveréhez nyúlt:

— Még ilyen kackiás, jó kiállású, szépen csillogó, egyedi színű bundájú kandúrral nem találkoztam — ahogy kimondta, rögtön látta a szavak hatását a macskán.

— Úgy gondolod, te világot látott csalogány? — kérdezte dorombolva a macsek.

— Igen. Nemrég érkeztem Afrikából, de határozottan állítom, ilyen szép macskát ott még nem láttak. Kérdezhetek tőled valamit?

— Csak tessék — nyalogatta mancsait beszéd közben, hogy még szebb legyen.

— Te mit vennél egy kedves ismerősödnek szülinapi ajándékként?

— Egy csodálatos láncot. Nagy medállal, amibe képet lehet tenni — dorombolt mélyen a kandúr.

Füle Müle kihasználva az alkalmat rögtön elrepült, de azért illedelmesen leköszönt a levegőből. Úgy érezte, eleget kutakodott, inkább meglátogatja barátját, hogy elmesélje neki, mire jutott.

Fecsi már messziről látta, hogy közeledik Füle Müle.

— Azt beszélik, valami fura dolog történt a tizedik tónál — mesélte barátjának, mikor megérkezett. — Láttak egy kukacot egy nagy tükörrel a kezében, egy macskát, aki úgy dorombolt, mint a gerle manökenek és egy mókust hatalmas tappancsokkal, fülig érő szájjal ugrándozva.

Éppen az öreg tizedik tavi legbölcsebbek felé tartottak nagy hivatalukba az óriás tisztáshoz. Füle Müle érezte, hogy mindez az ő hibája. Elmesélte Fecsinek a nap viszontagságait és a hallott ötleteket.

— Dió, mogyoró, esernyő, fürdőruha, lánc medállal? — kérdezett vissza csodálkozva Fecsi. Nem volt elragadtatva barátja ötleteitől.

— Én is azt hiszem, nem ezeket az ötleteket vártad tőlem. Felesleges volt füllenteni mindenkinek. Én tehetek a fura helyzetről. Tódítottam a mókusnak, lódítottam a kukacnak és füllentettem a macskának. Azt hittem, így kicsikarhatom a legötletesebb ajándékterveiket.

Fecsi kicsit elszontyolodott, de akkor megszólalt Füle Müle:

— Tudod, nem volt hiábavaló a mai nap. Tudom, hogy nagymamád neked örülne a legjobban. Ha minden pillanatban ott lennél vele.

— Hogyan? — csodálkozott Fecsi.

— Egy fényképet készítünk rólad, és egy szép keretbe beletesszük — fejezte be Füle Müle.

— Ez csodálatos ötlet! Nagymamám biztosan boldog lesz. Tudtam, hogy segíteni fogsz.

Éppen mindent megbeszéltek, boldogan tervezgették a hogyantovábbot, mikor egyre erősebben hallották a közeledő méhraj zümmögését. Rögtön rájöttek, hogy az öreg legbölcsebbek küldték a rajt Füle Müléért. Megszeppent a két jó barát, rögtön tudták, nagy a baj. Máris repültek az óriás tisztáshoz a raj kíséretében.

Az öreg legbölcsebbek kérdőre vonták nagy hangon Füle Mülét, hogy merte három ízben is megsérteni a Nagy Tavi Törvényt? Füle Müle most kivételesen, először életében annyira megszeppent, hogy egy hangot sem tudott kiénekelni. Barátja eközben segítségkérően kereste nagymamája tekintetét. Tudta, ő mindig segít a bajban a gyerekeknek.

És megpillantotta. Fecsi nagymama rögtön a tisztás közepére repült, hogy mindenki jól lássa és hallja mondandóját. Igen kedves, de határozott hangon, amolyan igazi nagyanyósan megszólalt:

— Drága gyermekeim, tisztelt legöregebb tanács. Az az igazság, hogy a füllentés nem feltétlenül hazugság. Aki nem mond igazat, az nem feltétlenül hazudik. Inkább a törvényünket változtassuk meg, mint ezt a gyermeket büntessük egy pár hízelgő, füllentő szóért. Nézzétek meg kukacot, hát nem kedves a kicsi pofija? Vagy pillantsunk Matyira, valóban nagyok a tappancsai, de erősek is. Macseknek meg valóban egyedi színe van, bár a bundája nem csillogó. Ám ezért nem ítélkezhetünk olyan súlyosan Füle Müle felett — elhallgatott. Ekkor vette csak észre, mindenki hogyan leste okos szavait. Még a bölcsek is.

Tanácskoztak egy darabig, majd meghozták döntésüket:

„Aki hazudik, az nem mond igazat. Aki füllent, nem biztos, hogy hazudik.” Ezt jegyezték fel a tizedik tónál a hatalmas nagy Tizedik Tavi Igazságok könyvébe az öreg tizedik tavi legbölcsebbek, akiknek ehhez is joguk volt, hogy javítsák a törvényt.

Lett nagy boldogság, megkönnyebbülés a tisztáson, mindenki örült az új törvénynek, hiszen lássuk be, mindenki füllent egy kicsit néha életében.

A két barát is nagy vidáman fogott bele a nagymamának szánt ajándék készítésébe. Napokon belül kivitelezték ötletüket. Akkora dínomdánomot csaptak nagyi szülinapján, hogy még a kukacot, Matyi mókust és a kandúrt is elhívták. Töviről hegyire elmesélték Fecsi nagyinak az egész történetet úgy, ahogy volt. Füle Müle, nagymama kérésére, bocsánatot kért tőlük, hogy kicsit becsapta őket.

Végül is mindenki kibékült. Készítettek egy fotót a baráti társaságról. Nagymama azóta is őrzi ezt a képet emlékezve a két kis barátra szeretettel, mosolyogva, könnyektől meghatva mindig, amikor rátekint fotójukra.

 

 

Mese

Réka a tóparton

Elolvasta:
55
Három hegyen át utazott, míg meg nem érkezett Réka a várva-várt Palotakastély kertjébe. Már messziről hívogatta a tó. A meg-megcsillanó tovakorcsolyázott napsugarak egyenesen az ő szemében landoltak. Csak ennyi kellett.

  

Három hegyen át utazott, míg meg nem érkezett Réka a várva-várt Palotakastély kertjébe. Már messziről hívogatta a tó. A meg-megcsillanó tovakorcsolyázott napsugarak egyenesen az ő szemében landoltak. Csak ennyi kellett. Kis szíve hirtelen örömódát dobolt, a lábai parancsot kaptak. Futásnak eredt. A tópartig meg sem állt. A Palota kert tavi hattyúk már vártak rá. Először is kedvesen köszöntötték a gyönyörű kislányt.

— Szia, Réka! Szép jó reggelt!

A kíváncsiskodó vadkacsák is egyből ott termettek, semmiből sem maradhattak ki, ami a tavon történik. Réka csilingelő hangján megszólalt:

— Kedves tavi lakók! Köszöntelek benneteket ezen a tündérien szép, napsugaras délelőttön.

A hattyúk és a vadkacsák tátott csőrökkel, kerekre nyílt szemekkel, kicsit megszeppenve a meglepetéstől, szinte egyszerre mondták csodálkozva:

— Te beszélsz a nyelvünkön?!

— Hát persze. Nektek még nem mondta a fülemüle? Őt már idefele futva üdvözöltem.

— Neeem — nyújtották el a szót még alig-alig felocsúdva a csodálkozásukból a gyönyörű tollú madarak.

— Mi már tudjuk, tudjuk! — kiabálták a vízipókok vízikori közben, kicsit beképzelten, de kedvesen.

A pici halak is ki-kiugrándoztak a vízből jelezvén, hogy már ők is hallották a nagy hírt. Réka bájosan elmosolyodott és leguggolt a víz partján. Annyira közel, hogy majdnem belecsúszott a vízbe. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve lehasalt a fűbe. Két csöpp tenyeréből tölcsért formált és egészen a víztükörhöz hajolt. Csivitelőn megszólalt, csak úgy pörgött a nyelve:

— Üdvözlök minden tólakót a mélyben lent és idefent! Kicsiket és nagyokat. Ebihalakat és halakat, kagylókat és rákokat, siklókat és csigákat. Üdvözöllek benneteket is fák, virágok, hernyók, kukacok, pondrók és benneteket is, futrinka mókusok!

Egyszeriben megéledt minden, boldog kacagásban hajlongtak a fák, csilingeltek a virágok, ugrándoztak a mókusok földre le és fára fel.

— Mi is üdvözlünk! Mi is! Mi is! — szólt a szűnni nem akaró üdvözlés mindenfelől.

Ahogy befejezte kedves köszöntését, pillanatokon belül nagy ribillió támadt. Réka is megriadt egy pillanatra, felpattant, és pár lépésre eltávolodott a tótól.

— És velünk mi lesz? — zengett az egész nádas a békák dühös kuruttyolásától.

— Drága kicsi békáim! — susogta türelmesen Réka. — Most következtek. Én igazán nem akartalak megbántani benneteket. Lássátok be, én következetesen szerettem volna betartani a köszöntések sorát. Legelőször a fülemüle mosolygott rám, azt viszonoztam. Majd a hattyúk már itt vártak rám, akkor nekik köszöntem. A vadkacsák is rögtön csatlakoztak, így őket is köszöntöttem. A vízipókok és a pici halak is engem üdvözöltek, és én viszont. Ti meg egyből dühösen rám ripakodtatok. Én nektek is szép napot kívánok!

— Te nagyon kedves és igazságos kicsi lány vagy! Legyen emlékezetes a mai napod! — döngicsélték a méhecskék, akik éppen nektárt szürcsölgettek a tóparton sárgálló gyermekláncfű virágmezejéről.

— Szorgalmas kis csíkos barátaim! Csak ügyesen, dolgozzatok ma jó sokat! Kívánok ehhez sok erőt a mai verőfényes virágporgyűjtő napon.

Ekkor a fű tövében megpillantotta a libasorban haladó hangyákat. Óvatosan leguggolt, nehogy elállja az útjukat és rájuk mosolyogva dalolni kezdett:

— „Ha minden napsugár egy-egy hangyát megtalál, gyönyörű lesz a nyár!”

— Ez nagyon szép volt, kedves Réka — mosolyogtak vissza a hangyák.

Váratlanul megint nagy hangzavar támadt, de most nem a békák voltak. Egy gyereksereg jelent meg három csónakban, vitatkozva, incselkedve, kiabálva egymással, mintha mások nem is léteznének körülöttük. Versenyeztek. Ütötték-verték a lapátjaikkal a víz tükrét. A víztükör valamennyi csapásnál feljajdult. Réka rájött, hogy cselekednie kell. Meg kell menteni a víztükröt, mielőtt teljesen összetörik a felelőtlen gyerekek. Trillázó hangjával, a fülemüle csodaszép énekével együtt segítségért riadóztatták a tó összes lakóit. Minden tavi lakó egyből ott termett a csodálatos hívó szóra. Közösen gyors haditervet szőttek és máris elkezdődött a „VÍZTÜKÖR VÉDELME” akció.

A méhecskék feladata az volt, hogy megakadályozzák, hogy a gyerekek a lapátokhoz érhessenek. A hattyúk, a vadkacsák és az óriás halak együttes erővel kivontatták a csónakokat a partra. A meglepett és elcsendesedett gyerekek szó nélkül kiszálltak a csónakokból. Akkor látták meg a csodálatos hajú, mosolygós kislányt.

— Hát te ki vagy? — kérdezték.

— Legyetek üdvözölve! Én Réka vagyok. És ti?

— Mi a palotakerti iskolában tanulunk, de ma a tóhoz jöhettünk játszani.

— Láttad mi történt az előbb velünk? — kérdezték kis szünet után aggodalmasan.

— Hát persze — szólt Réka csilingelő hangján. — A tó lakói és én megvédtük a tó tükrét.

A gyerekek szeme elkerekedett.

— A hattyúk és a vadkacsák kitolták a csónakjainkat a partra — álmélkodtak még mindig kételkedve.

— Meg az óriás halak. Ők is — tették hozzá a többiek.

— A méhek nem engedték, hogy megfogjuk a lapátokat — panaszolták többen.

— Nem bizony. Ez volt a haditervünk első része. Segítettem nekik kiötleni, hogy mit tegyenek. Valamit tennünk kellett, hogy ne törjétek tovább a vízi rét tükrét — logikázott Réka.

Na, most aztán végképp elkerekedett a sok kis gézengúz tekintete.

— Hogy, hogy? Hogy te? Hogy ti? Te megbeszélted velük, mármint a hattyúkkal, a halakkal, a méhekkel? — értetlenkedtek a nebulók.

— Persze! Én már régen beszélgetek minden élőlénnyel — mosolygott Réka.

A gyerekek nem győzték kapkodni a fejüket.

— Bocsánatot kellene kérnünk — javasolta az egyik renitens fiúcska. — Bizony. Tudniuk kell a tó lakóinak, hogy mi csak játszottunk. A következményeire nem is gondoltunk — mondta elgondolkozva az egyik rakoncátlan kislány.

— Réka! Tolmácsold nekik a bocsánatkéréseinket! Ünnepélyesen megfogadjuk, hogy ezután mi leszünk a tó őrei. Minden gyereknek elmeséljük, hogy hogyan élnek a tó lakói. Mi csak vendégek lehetünk köztük.

A vadkacsák bájos hápogásba kezdtek. Ugyanis ők csak azt hallották. Réka minden apró részletet megbeszélt a madarakkal:

— Szerintetek érdemes megpróbálni? — kérdezte mosolyogva. Most erre a hattyúk kezdtek bólogatni. Réka megkérdezte: — Gondoljátok, abból megtanulnák, hogyan kell tisztelni a tavat és lakóit?

Na, erre a békák kezdtek rá kuruttyolni.

— Jól van, na! Nem haragszunk rátok — jelentette ki Réka a gyerekek felé fordulva. — Sőt. A tó lakói úgy döntöttek, hogy egy felejthetetlen meglepetést készítenek számotokra. Helyezkedjetek el kényelmesen a parton és legyetek türelemmel.

Így is lett. A gyerekek kíváncsian és izgatottan tanakodni kezdtek, vajon miben lesz részük?

Réka már a további feladatra koncentrált.

— Kezdődjön hát! Tegyétek meg a szükséges lépéseket békák!

Utasításaikra a vadkacsák sorba rendeződtek, majd felrepültek a fákra, mindenki a megszokott helyére. A hattyúk fenségesen összebújtak. A méhecskék a kaptáruk bejáratánál álltak elrendezett sorokba. A hangyák a boly köré gyülekeztek. A mókusok hol felfutottak a fák fatörzsein, hol le. De ezt már mindenki megszokta. Lökött kis társaság. A vízipókok is igyekeztek csenden vízikorizni, ők sem tudják ezt soha abbahagyni.

Ekkor az összes béka egy nagy énekkarrá rendeződött a tó közepén álló kicsi szigeten. Elkezdődött a varázslatos, csodálatos tavi koncert. Keveseknek adatik meg, hogy ezt hallhassák. Réka már többször hallotta ezt a csodálatos előadást… A gyerekek viszont még soha ehhez hasonlóba sem részesültek. Egyik ámulatból a másikba estek.

 Az est fénypontja — mint mindig — a fülemüle volt. Az énekesmadarak királya. Szólóban énekelte világhírű áriáját. A koncert végén a békák szerenádja csendült fel, majd egy szolid álomba ringató altatódal zárta a csodakoncertet.

A gyerekek, álmaikból ébredezve kedves hangon beszélgettek, gyönyörködtek a hattyúk és a vadkacsák látványában, ahogy fenségesen, nesztelenül siklanak tova a fénylő víz tükrén. Tréfálkozva figyelték, hogy a vízipókok melyik csapata áll nyerésre a vízikoriban. Pár gyerek a virágok között lépdelt óvatosan, szurkolva a méheknek, hogy elegendő nektárt gyűjtsenek lábkosaraikba.

Rékát csillogó szemű békák hada vette körbe. Egymásra mosolyogtak. Ki sem kellett mondani az „örök barátság” szavakat, hiszen már beszéd nélkül is értették egymást.

Réka, „örök barátság” búcsút vett a Palotakert tavának összes lakójától és új barátaitól, a palotakerti iskola tanulóitól, akik már tudták, evezőiket csak lágyan szabad a tó tükrébe meríteniük.

És… Amilyen gyorsan ideszaladt a tóhoz, most legalább olyan gyorsan elfutott a Palotakertbe. Ott felkapták az álommanók, és három hegyen innen visszaröpítették, egyenesen az ágyikójába.

Reggel édesanyja vidáman ébresztette.

— Mi van, kis manóm? Hol jártál álmodban?

És akkor Réka levegőt sem véve elmesélte csodálatosan izgalmas kalandját a tónál. Iskolába menet vidáman mentek el a tó mellett. Réka lépten-nyomon integetett a madaraknak, a fáknak, a mókusoknak…

 

 

 

Mese

A béka teknőkirálysága

Elolvasta:
57

 

 

Egyszer egy béka meglátott egy nagy mosóteknőt a ház udvarán, ami telis-tele volt vízzel.

Boldogan odaugrált a teknő szélére.

— Végre nekem is lesz tavam. Akkor lubickolhatok benne, amikor csak akarok. Ezt nem kell megosztanom más békákkal. Ebben a tóban én leszek a király. Úri dolgom lesz. Úszkálhatok, napozhatok, kapkodhatom a felettem elrepülő legyeket. Senki sem fog parancsolni nekem.

Boldogan birtokba vette a teknőt. Egy nagy ugrással beevette magát a mosószeres vízbe.

Szegény béka nem tudta, a háziasszony mosáshoz készülődött, és kitette a teknőt a napra, hogy a napsugarak melegítsék fel a vizet.

Eleinte észre sem vette, hogy mibe ugrott bele. Még tetszett is neki a habzó víz. Azt hitte, tiszteletére habzik a tó, s errefelé ez a divat, ha vendég érkezik.

A víznek kellemes illata volt, messziről lehetett érezni.

A szomszéd ház kéményén gólya fészkelt a kicsinyeivel. A béka ezt nem vette észre. Annyira lekötötte a figyelmét a teknőtó. Boldogság járta át a testét. Nem győzött betelni vele, hogy ezentúl most már tótulajdonos lesz.

Le-föl úszkált a teknőben. Úgy érezte, hogy már csak a korona hiányzik a kobakjáról. Talán hamarosan ez is meglesz — gondolta elégedetten és egy nagy ugrással kint termett a teknő szélén. A mosószeres flakon társaságában süttette a hasát.

— Uraságod, miért nem mártózik meg? — kérdezte a flakontól. — Ma különösen kellemes a víz. Micsoda illat. Milyen nagy habok úszkálnak a tóban. Javaslom, ön is csobbanjon egyet!

A mosószeres flakon nem felelt. Némán állt a helyén. A béka még néhány kérdést intézett hozzá, de miután látta, hogy nem áll vele szóba, megrándította a vállát, majd más szórakozás után nézett.

A teknő mellett lustálkodott egy öreg kandúr. Vele is szeretett volna társalogni, de a macska rá sem hederített. Sőt egy idő után odébb állt.

— Micsoda népség! — értetlenkedett a béka. — Majd, ha megtudják, hogy én vagyok ennek a tónak a királya, még könyörögni fognak, hogy álljak szóba velük. Már most látom lelki szemeimmel, milyen fejbókolás lesz, egymást törve tapossák, hogy elnyerjék a kegyemet. Tévednek, ha azt hiszik, megbocsátok mindenkinek. Megjegyzem kinézetüket, és majd én is úgy viszonyulok hozzájuk, mint ezek itt. De nagyot fognak nézni, mert még nem hallottak rólam.

A béka kényelmesen végignyújtózkodott a teknő szélén. Csillogó szemekkel nézte a kék eget.

Minden olyan békés és szép! Ezen a pompás délutánon semmi rossz sem történhet. Ki is merné bántani ennek a csodás tónak urát. A vízen úszkáltak a habok, a szél lágyan lengedezett, egy fán meg madárka dalolt. Gyönyörű volt a hangja. Valósággal elbűvölte a békát.

Semmire sem akart gondolni, csak pihenni, elnyújtózkodni a tó partján.

Amint így pihengetett a napon, mindenről megfeledkezett. Pedig egy békának illett volna a biztonságára is gondolni. A Béka Kódexben világosan le van írva, egyik szemükkel mindig az eget kell figyelniük. A legtöbb ellenség, gólya képében az égből érkezik.

Igaz a béka most is a kék eget bámulta, de ez a nézés nem olyan volt. Gondolati egészen máshol jártak. A királyságán ábrándozott. Ezért észre sem vette a közeledő gólyát. Amint már mondottam volt a szomszédos ház kéményén gólya lakott fiókáival.

Eljött az etetés ideje. A gólyafiókák szörnyen megéheztek. Kicsinyke csőrüket követelőzve nyújtogatták anyjuk felé. Mintha csak azt mondták volna:

— Éhesek vagyunk! Enni akarunk!

Gólyamama tudta a dolgát. Ilyenkor mindig elrepült a közelbe lévő berekbe, ahol bőségesen volt ennivaló. Mindenféle apró állatot megtalált éles szemeivel, rövid idő elteltével már hozta is a finomságokat.

Most is elindult a berek irányába. Az útja a szomszéd kertje fölött vezetett el, ahol a teknő állt.

Meg is lepődött, amikor a napozó béka a szemébe ötlött. Nem akarta elhinni, amit látott. Szinte aranytálcán volt tálalva a vacsora. Igazából alig kell tenni néhány szárnycsapást, és megtalálta, amiért elindult.

Ebből a béka semmit sem vett észre. Se nem hallott, se nem látott, annyira lekötötte figyelmét az, amit ő kinevezett királyságának. Ez a tó csakis az övé, ezt senki más nem bitorolhatja.

A gólya nem sokat teketóriázott. Amint megpillantotta a teknő szélén napozó békát, mindjárt lecsapott rá. Még annyi időt sem hagyott, hogy áldozatta elbúcsúzzon a tavától.

Egyik másodpercben még lent, a következőben meg már a gólya csőrében repült a kémény felé. Még kiabálni is elfelejtett a meglepetéstől. Ahogy megérkeztek a fészekbe, a gólyafiókák azonnal rácsapták, és veszekedve felfalták a buta békát, aki öntelten azt hitte magáról, hogy talált egy szép tavat és itt ő lesz a király.

A teknőben a víz gyorsan felmelegedett, elérkezett a mosás ideje. A házból kijött a gazdaasszony, és komótosan nekiállt a mosásnak. Soha nem tudta meg, hogy nem is olyan rég egy béka ábrándozott itt a királyságáról.

 

 

 

(A kép forrása internet)

 

Mese

Vacogó Bárány és Pici Folt

Elolvasta:
228
Egyszer volt, hol nem volt, a hat hegyen, három tengeren és kilenc kerek erdőn is túl, a nagy tisztás közepén éldegélt egy bárány család.
Éppen a tél kellős közepén járt az év. A bárányok apraja-nagyja mind bent melegedett az akolban …

 

Egyszer volt, hol nem volt, a hat hegyen, három tengeren és kilenc kerek erdőn is túl, a nagy tisztás közepén éldegélt egy bárány család.

Éppen a tél kellős közepén járt az év. A bárányok apraja-nagyja mind bent melegedett az akolban a családdal együtt. Csak két bolondos, örökké lázadó bárány maradt kint az erdőben. Hiába mondták nekik a barátaik:

— Nem lesz ennek jó vége! Gyertek ti is velünk haza! Meg fogtok fagyni ebben a csípős-szeles, cudar időben.

— Menjetek csak didergő barikák nélkülünk! Minket megmelegít a bundánk — berzenkedett a két rakoncátlan hangosan bégetve.

Hazaérve a bárányok beszámoltak a történtekről. A családfők és az idősebbek mind tudták, hogy előbb-utóbb hazakerülnek a nagyotmondó bárányok is, hiszen a hideg nagyúr. Csak az asszonyok és a kis bárányok siránkoztak, hogy máris értük kell menni a férfiaknak.

Miközben az ólban ezen ment a tanácskozás, addig az erdőben a két jó barát csak fokozta a hencegést.

— Én bizony addig maradok, míg be nem esteledik — mondta Vacogó Bárány.

Ezt a nevet kapta kiskorában. Igaz, ami igaz, kezdett már most is nagyon dideregni.

— Helyes! Szaladgáljunk csak kedvünkre! Én leszek a fogó! — javasolta Pici Folt.

Egy icipici foltocska volt az orra tövében, erről kapta a nevét. Egy darabig kergetőztek. Az elején nagy elánnal, vidáman. Az időjárás azonban nem lett kegyesebb. Sőt!

A füstölgő szélmanók lassan munkához láttak. Gőzölögtek, pukkadoztak, kavarogtak, fujadoztak. Hol erősebben, hol szúrósabban fújtak a barikák bundája alá.

— Jaj! — kiáltott a két bárány szinte egyszerre.

— Ennek fele sem tréfa! — vacogta Vacogó. — Én bizony nagyon fázom!

— Hát még én! — tromfolt rá Pici Folt.

— Menjünk haza! — fogta kérlelőre Vacogó.

— Hogy is ne! Mindenek csúfjára, hogy mindenki kinevessen? — tiltakozott a kis lázadó.

A füstölgő szélmanók újabb támadásba lendültek. Olyan kavargó szél kerekedett, hogy a bárányok épp csak egymást látták, annyira fújták a szelet, hogy teljesen nekifeküdhettek, de semmit sem haladtak. Jártányi erejük sem maradt. Az utat meg teljesen eldugta a por és a felröppenő nyirkos avar.

Nagyon megszeppent a két lázadó. Bánták már, hogy nem mentek időben a barátaikkal, a jó melegbe, a családhoz. Szaladtak volna már haza, de nem tudták, merre van a hazafelé vezető út! Összebújtak, hogy egymást melegítsék.

— Mit tegyünk? — kérdezte Pici Folt.

— Ha nem nevetsz ki, megmondom.

— Csak mondd! Csak mondd! — sürgette barátját.

— Mikor kicsi voltam, édesanyám, nagyapám és keresztanyám is a Hótündérről mesélt nekem… — kezdte a történetét Vacogó.

— Most mesélni akarsz? — vágott a szavába türelmetlenül Pici Folt.

— Figyelj türelmesen, és lesz segítség, én hiszek nekik.

— Rendben. Végighallgatlak.

— A Hótündér nevét, ha kimondjuk, és a segítségét kérjük, akkor megmelengeti szívünket — fejezte be Vacogó.

— A szívünkeeeet? De hát mi fázunk, te buta.

— Ha te nem mondod ki velem, akkor egyedül kérem a segítségét! Különben úgy érzem, megfagyok — kérlelően nézett barátja felé.

— Na, jó, én is nagyon fázom, és más ötletem nincs — suttogta megadóan Pici Folt.

És kimondták, és hívták!

— Kedves Hótündér, kérünk, segíts, melengesd meg a szívünket! — emelték az égre tekintetüket.

Nyújtózva, ásítozva ébredt hosszú álmából Hótündér. Régen nem szólították már. Picit rendbe szedte magát, majd a kutakodó látcsöve után nyúlt. Leemelte a sok csodasegítő eszközeit tartalmazó polcáról. Lenézett vele a földre. Kutakodott-kutakodott egy darabig a látcső, majd megállt. Meglátta Hótündér a két didergő, összekuporodott bárányt. Máris tele volt ötletekkel. Először is a kedvenc sárkányrepülője után kapott, levette a polcról és már száguldott is a föld felé.

A bárányok fölötti felhőn landolt. Nagyon megsajnálta a két kis kópét! Gondolta, hogy a szüleik is a közelben lehetnek tele aggodalommal. Tudta, hogy itt bizony a füstölgő szélmanók keverhették meg a téli időt. Rögtön cselekedett. — CSITT! CSATT!

— CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! — csattintgatta össze finom tündérujjait.

Az első csattintások után a szél lassan alábbhagyott. A további csattintásoktól a kavargó falevelek is megnyugodtak. A Hótündér nem adta fel egykönnyen! — CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! — csattogtatott tovább. Elkezdett hullani a hó. Gyönyörű pelyhekben, pontosan az útra, kirajzolva annak körvonalait.

A két jó barát minden változást csodaként élt meg! Tudták, hogy közelben a Hótündér. Csak ő segíthetett. Mikor rájöttek, hogy a csillogó havas út a hazafelé vezető út, boldog ugrándozásba kezdtek. Rohantak hazafelé önfeledten.

Már messziről meglátták a házukat, egyre közeledtek, egyszerre csak észrevették, hogy mindenki őket várja a kapuban. Volt nagy öröm, ölelkezés!

— Végre hazatértek!

— Itthon vannak! — hallatszott innen-onnan.

Mikor Pici Folt és Vacogó meglátták szüleiket, könnyes szemmel puszilták és ölelték őket.

Ekkor a Hótündér egy utolsót csettintett lágyan, csendesen, varázslatosan.

—  C s i t t ! – C s a t t !

Mindenki olyan melegnek érezte az időt, mintha kazánnal fűtenének…

Vacogó Bárány és Pici Folt ekkor értette meg, mit jelent a szív melege! A Hótündér valóban azt tette, amit megígért. Ott, akkor megfogadta Vacogó Bárány és Pici Folt, hogy ezt a történetet sosem felejtik el. Ők is elmesélik majd a gyerekeiknek, az unokáiknak és a keresztgyerekeiknek.

 

Mese

Kicsi kavics

Elolvasta:
75

 

 

Lent a folyóparton volt egy kicsi kavics. Olyan apró, hogy alig lehetett észrevenni a nagy társai között. Sokáig nem is volt vele semmi baj. Süttette a hasát a Nappal, közben boldogan hallgatta a folyó csobogását. Egy folyóparton mindig történik valami érdekes, ami leköti az ittlévők figyelmét, és napokig beszélnek a történtekről.

Egyik nap délutánján is egy hatalmas fatörzset sodort a víz a partra. Messziről jött, nagy utat tett meg, mire ideért. A parton levők érdeklődve kérdezgették, honnan jött? Mi hírt hallott?

Eleinte a fatörzs némán hallgatott. Nem volt kedve társalogni a kavicsokkal és másokkal, akik ott lopták a napot. Különben is látszott rajta, hogy nagyon elfáradt a hosszú utazás alatt. Elázott mindene. A hegyekből leereszkedni ide a síkságra nem gyerekjáték. A hömpölygő víz többször megforgatta, és a hullámok átcsaptak a feje felett. Valóságos megváltás volt, amikor csendesebb vidékre ért.

— Hagyjátok! — szólt végül egy színes kavics. — Nem látjátok mennyire fáradt? Majd kipiheni magát, és akkor elmeséli, honnan jött.

A hatalmas farönk éppen a kicsi kavics mellett ért partot. Majdnem, hogy reázuhant és a kicsi kavics meg is rettent, attól tartott, hogy agyonnyomja. Szerencsére megúszta. Igaz, sokáig totyogott körülötte a víz, amíg végre nem sodródott tovább.

Nyár volt és a napsugarak hamar kiszárították, és ekkor már egy kicsit ő is jobban érezte magát.

Miután a pihenés és a szunyókálás után kinyitotta a szemét, így szólt a kicsi kavicshoz.

— Kicsi kavics, mondd meg nekem, hol vagyok?

Az annyira meglepődött, hogy alig bírt megszólalni. Milyen furcsa, hogy éppen tőle kérdezi ezt. Hiszen itt a folyóparton sok más kavics is van.

— Hozzám szóltál? — kérdezte félénken.

— Igen, hozzád. Meg tudod mondani, hol vagyunk?

— Igen — hebegte vékonyka hangján, de még mindig nem értette, miért nem a folyópart legszebb kavicsától kérdezte a farönk ezt. Köztudott, ő mindent tud. Úgy is szokták mondani a kavicsok esze.

— No, akkor mondd szaporán! Nagyon kíváncsi vagyok, hová érkeztem — biztatta most már kicsit barátságosabb hangon a farönk.

— Ezt a területet úgy hívják: a Nyugalom völgye — válaszolta a kicsi kavics.

— Jól hangzik — nevette el magát. — Úgy tűnik, ezentúl ez lesz az új otthonom, amíg valami vagy valaki el nem mozdít innen. Meglásd kicsi kavics, jó barátok leszünk!

Így kezdődött a barátságuk. A többi kavics irigykedve nézte kicsi társukat. Nem értették, hogy a hatalmas farönk, miért választotta őt, és miért nem valamelyik szebb, mutatósabb kavicsot.

Volt, aki még duzzogott is miatta és mérgében elhatározta, hogy itt hagyja a Nyugalom völgyét a legelső alkalommal és keres más helyet magának. Milyen világ az, ahol egy ilyen pöttöm, jelentéktelen kövecskével társalog egy nemrég érkezett farönk. Bizonyára a hosszú út alatt szegényke meghibbant. Ilyenkor úgy illene, hogy az újonnan érkezett illően bemutatkozik, megkeresi a legelőkelőbb kavicsot, és vele tartja a kapcsolatot. Most meg éppen az ellenkezője történt.

Még az csak talán érthető, hogy amikor partot ért a hosszú utazás után, nem volt kedve beszélgetni a fáradtságtól, de arra aztán végképp nincs bocsánat, hogy egy kicsi kavicsot választ barátjává. Micsoda modortalan alak ez a farönk!

A folyóparton hamar elterjedt a hír, hogy az újonnan érkezett a kicsi kaviccsal barátkozik. Szinte mindenki rosszallta ezt. Igaz, senki sem mert ujjat húzni a farönkkel. Nagysága és félelmetes alakja tiszteletet parancsolt mások szemében. Susmogás és pletyizés titokban, a háta mögött történt. Ilyenkor minden badarságot összehordtak a farönkről, de még a kicsi kavicsot sem kímélték. Pedig ő nem tehetett semmiről. Nem akart előnyt kovácsolni a hatalmas barátja erejéből. Egyáltalán nem szándékozott a kavicsok császára lenni. Bizonyára más rég kihasználta volna ezt a lehetőséget. Ő továbbra is megmaradt annak a kicsi kavicsnak, ami volt előtte, de ezt senki nem akarta elhinni. Már rémhíreket terjesztettek a folyóparton. Azt mondták, a kicsi kavics nemsokára császár lesz, és akkor aztán lesz „ne mulass”. Olyan törvényeket hoz, amelyeket még nem látott a világ. Minden kavics a szolgája lesz, és megszűnik a gondtalan életük. Többé nem sütkérezhetnek a napon a puha homokban. Ráadásul még adót is fizetniük kell. Évente kilencvenkilenc aranykagylót.

Végül már mindenki zúgolódott, forrongott. Természetesen ebből a hatalmas farönk, és a kicsi kavics semmit sem hallott. Olyan ügyesen csinálták, hogy tán azt gondolhatták a Nyugalom völgyében minden a legnagyobb rendjén van. Mindenki mosolygott, amikor tekintetük találkozott. A nagyobb kavicsok elégedetten mosolyogtak, sőt némelyikük még integetett is, mintha csak barátságukról szeretnének tanúbizonyságot adni. Pedig szívük mélyén gyűlölték a kicsi kavicsot.

Egyik nap szörnyű dolog történt. Emberek érkeztek a folyópartra. Eleinte csak nézelődtek, mintha semmi dolguk nem lenne. Jöttek-mentek, nézték a vizet és a közelben lévő nádast. Máskor is jártak már itt emberek, rövid nézelődés után elmentek és nem jöttek vissza.

A kicsi kavics most is azt gondolta, ők is elmennek. Nem is igen foglakozott velük. Érdeklődve hallgatta a farönk meséit. Barátja nagyon szépen tudott mesélni. Sokszor ezek a mesék ringatták álomba. Most is már majdnem elaludt, amikor arra lett figyelmes, hogy az egyik ember megállt a farönk mellett és mondta:

— Milyen nagy farönk. Jó száraz. Sokáig lehetne belőle tüzelni.

A társa melléje lépett és igazat adott barátjának:

— Nem beszélsz bolondságot. Valahogy haza kellene vinni. Otthon felaprítanám tüzelőnek. Csak, hogyan vigyük el? Ez itt a kérdés.

— Ezért ne fájjon a fejed! Holnap szólok a sógornak, és lovas kocsival hazavisszük. Veszel neki egy üveg sört. Megásd, szívesen segít!

A kicsi kavics első reakciója az volt, hogy bizonyára rosszul hallotta vagy talán csak álmodta az egészet. Ugyan, miért vinnék el innen a barátját. Még ilyen senkinek sem jutott az eszébe. Ez őrültség lenne. De amikor a Nyugalom völgyében a kavicsok suttogni kezdték, hogy hamarosan elviszik a farönköt, kétségbeesett.

— Ugye ne visznek el innen? — kérdezte reménykedve a farönktől, aki szomorúan csak ennyit válaszolt:

— Nem tudom.

— Te is hallottad, hogy ez a két ember, mit beszélt?

— Igen.

— Ez szörnyű. Nem lehet igaz. Eddig olyan szépen megvoltunk. Miért szakítanak széjjel bennünket? Nem akarom. Valamit tenni kell ellene.

— Nem tehetünk semmit. A tárgyak tehetetlenek az emberrel szemben — mondta a farönk és szemében egy apró könnycsepp megcsillant.

— És, ha elszöknénk? — próbálkozott a kicsi kavics.

— Egyedül erre képtelenek vagyunk. Nincs, aki segítsen. Még ha legalább kiöntene a folyó, és magával ragadna, de nézd csak meg, alig van víz a mederben!

Valóban már hetek óta nem esett. A vízszint alaposan lecsökkent.

Semmi remény nem volt, hogy a folyó újra a hátára vegye a farönköt. Nincs menekvés, holnap szétválasszák őket az emberek.

Este sokáig búcsúzkodtak. A farönk még egyszer utoljára mesélt a kicsi barátjának egy gyönyörű történetet az arany erdőről, ahol rokonai élnek, ahová mindig is vágyott. Sajnos most már soha nem juthat el oda. Mindkettőjük sírva elszendergett. Mielőtt végképp elnyomta volna őket az álom, ahogy a folyópart kavicsai gúnyosan megjegyezték:

— Holnap reggel megszabadulunk ettől a farönktől, és a kicsi kavics nem fog basáskodni felettünk.

Ez nagyon fájt a kicsi kavicsnak. Sohasem basáskodott mások felett. Nem is értette, társai miért mondták róla ezt.

Éjjel arra ébredtek fel, hogy kitört az égiháború. Olyan nagy vihar volt, hogy ember nem látott ilyet. Az eső ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Pillanatok alatt a víz emelkedni kezdett a folyóban. A parton is mindenhol tócsákban állt a víz. Egy kis újonnan keletkezett sáros vízfolyam még közelebb vitte a kicsi kavicsot a farönkhöz. A következő pillanatban meg úgy oldalba lökte, hogy az felrepült a tetejére, ahol egy mélyedés volt.

— Kapaszkodj, kicsi kavics! Hamarosan eljön szabadulásunk ideje és elindulhatunk az arany erdő felé.

A folyóban percről percre egyre magasabb lett a víz. Végül kiöntött a partra. Nem tellett bele sok idő, a vízszint úgy megemelkedett, hogy a farönköt a hátára kapta és szélsebesen vitte a vizek végtelen országútján.

Boldogan száguldottak. A kicsi kavics erősen belekapaszkodott barátjába, az meg vidáman dalolt biztatva a hátán utazót, hogy most már minden a legnagyobb rendjén lesz.

Reggelre a vihar elcsendesedett. Nyugalom völgyéből eltűnt a farönk. A kavicsok eleinte örültek neki, de amikor látták, hogy kicsi társuk is hiányzik, elszontyolodtak. Végül az egyik szomorkásan meg is jegyezte:

— Talán a kicsi kavics annyira nem is volt rossz. Kár, hogy itt hagyott bennünket…

 

Mese

Ákombákom Palkó, Ákombákom Panka táncra perdül

Elolvasta:
280

  

Szomszédunkban lakott egy kislány, Marika. Nagyon szeretett rajzolni. Igaz nem mindig sikerült úgy, mint nagyobb testvéreinek, akik már iskolába jártak. Marika rajzai sokszor csak ákombákom alakok voltak. Ez nem nagyon zavarta őt. Minden nap csöppnyi kezébe fogta a színes ceruzát, és hosszú ideig rajzolgatott.

Egyik ilyen alkalommal is egy kisfiút és egy kislányt rajzolt a hófehér papírra. Szépen kiszínezte őket és boldogan mutatta meg édesanyjának a művét.

— Nézd, édesanyám, mit rajzoltam! Ő Palkó, ő meg Panka — mutatott ujjával a keszekusza alakokra.

— Nagyon szép — dicsérte meg az anyja. — Igazi rajzművész vagy.

Marikát ez annyira fellelkesítette, hogy rajzát kiakasztotta a szekrénye oldalára, és amikor csak bement a szobába, mindig elégedetten nézett rájuk.

— Szia, Palkó! Szia, Panka! — köszöntötte kicsi barátait, akik mintha visszamosolyogtak volna a papírról

Gyerekek könnyen felednek. Marika is egy idő után megfeledkezett Palkóról és Pankáról. Egyre ritkábban vetett rájuk pillantást. Ez nagyon fájt a kicsi rajzfiguráknak. Egyre többször szomorkodtak egyedül a szobában.

— Nem szeret már bennünket Marika — siránkozott szomorúan Panka.

— Egészen megfeledkezett rólunk — csillogott Palkó szemében egy könnycsepp. — Ez így nem mehet sokáig. Tennünk kell valamit. Még a végén egészen megun, és a papírkosárban találjuk magunkat.

— Úgy bizony. Tennünk kell valamit. De mit?

A két kis rajzfigura tanácstalan volt. Nem tudták, mit tegyenek. Mégiscsak Marikához tartoznak, hiszen ő rajzolta le őket ide, erre a nagy, fehér papírra. Most ez az otthonuk. Legalább a kislány foglalkozna velük egy kicsit többet! Kezdetben minden nap rájuk nézet, sőt még meg is cirógatta vonaltestüket.

Milyen jó volt az. Bárcsak megint Marika kedvencei lehetnének.

Amint ott búslakodtak egyszer csak az utcáról zene hallatszott be a szobába. Vidám, pattogó zene volt. Még sohasem hallottak ilyet.

— Mi ez, Panka? — kérdezte Palkó.

— Azt hiszem, muzsika — felelte Panka.

— És mire való a muzsika?

— Ha jól tudom, arravaló, hogy táncoljanak rá az emberek.

— Táncoljanak? Azt meg, hogyan kell?

— Állítólag igen egyszerű. Az emberek összekapaszkodnak, és körbe-körbe lépegetnek a zene ritmusára.

— Én is tudnék táncolni? — kérdezte kíváncsian Palkó.

— Miért ne, ha nem vagy botlábú.

— Tudod, mit? Van egy jó ötletem.

— Mi lenne az? — kerekedett ki Panka szeme.

— Próbáljuk ki! Mi is táncolhatnánk. Mit szólsz hozzá?

— Benne vagyok — ugrott egy nagyot a rajzkislány.

Eleinte egy kicsit ügyetlenül kapaszkodott össze Palkó és Panka, de a behallatszott muzsika ütemére ringatózni kezdtek. Egyet jobbra, egyet balra, és a következő pillanatban már forogtak is. Olyan nagyszerű érzés volt, hogy arcocskájuk kipirult, azonnal megfeledkeztek minden bánatukról.

— Nem is nehéz táncolni — lelkendezett Palkó. — Hogy miért nem csináltuk előbb?

— Ezentúl, ha zenét hallunk, mindig táncolni fogunk — mondta boldogan Panka.

Ahogy összekapaszkodva ropták a táncot, észre sem vették, hogy bejött a szobába Marika valamiért. Nem tudta nem észrevenni a két vidám, táncoló rajzfigurát. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, de amint közelebb ment hozzájuk, látta, mindez valóság. Ákombákom Palkó, és Ákombákom Panka, akiket ő rajzolt megelégelték a hanyagolást, és táncra perdültek.

Egy ideig némán nézte a két kis figurát, majd hangosan elsikította magát:

— Édesanyám, a rajzlapon a figuráim táncolnak!

Anyja nem értette, mi ebben a nagy csoda, és a konyhából mondta a kislányának:

— Bizonyára most táncolva rajzoltad le őket.

Marika erre nem tudott, mit felelni, mert az utcán elhallgatott a zene és a két kis figura azonmód mozdulatlan lett. Abbahagyták a táncot, de látszott rajtuk, várják, hogy újból megszólaljon, és folytathassák a mulatozást.

A kislány belátta, kár lenne erőltetni, hogy a rajzfigurák tényleg mozogtak. Senki sem hinné el neki, amit látott.

Elhatározta, soha többé nem lesz hűtlen kicsi barátaihoz, és ha nem látja senki, akkor bekapcsolja nekik a rádiót, azt remélve, hogy zene hallatára Ákombákom Palkó és Ákombákom Panka újra táncra perdül.

Ennél nagyobb öröm nem is érhette volna a két kis rajzfigurát. Boldogan összekacsintottak, és örültek, hogy Marika megint a játszópajtásuk lesz.

 

 

Mese

ESŐ HULLT…

Elolvasta:
58

M. Laurens

 

 

ESŐ HULLT…

 

(gyermekvers) 

 

Eső hullt, csepp-csepp-csepp,

ki aláállt bölcsebb lett.

Vállán sok kopp-kopp-kopp,

az eső mind lecsorgott.

 

Meg is nőtt, hipp-hopp-hopp,

sok-mindent kigondolt.

Nem sírt, hogy hüpp-hüpp-hüpp!

S most ajkán sok gyermek csügg.

 

Hallgatják, hogy:

 

Eső hullt, csepp-csepp-csepp,

 ki aláállt bölcsebb lett.

Fel is nőtt, hipp-hopp-hopp,

sok-verset kigondolt.

 

Pest-Buda 2016. május 25.

Mese

A boszorkány seprűje

Elolvasta:
395

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de tán még az égig érő üveghegyen is, egy nagy, sötét erdőben élt egy gonosz boszorkány.

Nem volt ajánlatos a háza közelébe menni. Aki mégis idetévedt, azt varangyos békává változtatta. Volt is a környéken néhány varangyos béka, akik keservesen brekegtek a fák vastag gyökerei alatt. Éjjel nappal könyörögtek, hogy a boszorkány változtassa vissza őket emberré.

— Néne, könyörüljön meg rajtunk! Hadd legyünk újból emberek! — rimánkodtak a szipirtyónak, amikor az előbújt a házából és elégedetten szemlélte a síró békákat.

— Majd, ha piros hó esik — vihogta és előkapta söprűjét, rápattant, majd elrepült vele a boszorkány barátnőjéhez, aki a hegyekben lakott.

Egyik nap egy szőke leányka tévedt a boszorkány házához. Szegényke szüleivel gombát szedni ment és a gombakeresés hevében lemaradt tőlük. Amikor észbe kapott, egyedül találta magát a sűrű erdőben. Hiába kiabált, kereste szüleit, nem találta őket. Azt sem tudta, melyik irányba induljon el. Sokáig bolyongott, mire a boszorkány házához ért, de akkor már olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Szerencsére a ház lakója seprűn elrepült a barátnőjéhez, de ezt a leányka nem tudta, és bekopogott a házba, hogy segítséget kérjen. Sokáig kopogott a ház ajtaján, sőt még a kicsinyke ablakon is. Senki sem nyitott neki ajtót. A leányka úgy gondolta megvárja, amíg valaki erre jön, vagy hazaér a ház tulajdonosa. Leült a kapu közelében található kispadra.

Jól esett fáradt testének a pihenés, és már majdnem elszundikált, amikor egy varangyos béka felugrott a padra. Ettől a kislány úgy megijedt, hogy majdnem meghűlt benne a vér. Felugrott és rohanni kezdett a sűrű erdő felé.

— Leányka, ne félj tőlem! — kiáltott utána a varangy. — Nem bántalak. Gyere vissza, szeretnék mondani valamit.

A kislányt nagyon meglepte, hogy a béka emberi hangon szólt hozzá. Megállt és kíváncsian kérdezte:

— Te tudsz beszélni? Még nem láttam beszélő varangyos békát.

Óvatosan visszament a kispadhoz.

— Én is ember vagyok meg még néhány társam, akiket a boszorkány elvarázsolt. Szerencséd van, hogy most nincs a házban, mert akkor már te is velünk együtt brekegnél. Elment a barátnőjéhez és csak késő este tér haza. Kérlek, segíts nekünk, hogy újból emberek lehessünk!

— Hogyan tudnék segíteni nektek? Hiszen én egy kislány vagyok. Jobban teszem, ha most gyorsan, messze elkerülöm ezt a házat — mondta és már futni is akart az erdőbe, de a varangyos béka könyörögni kezdett:

— Ne hagyj itt bennünket! Csak te tudsz segíteni nekünk. Ülj vissza a padra! Azonnal elmondom, mit kell tenned. A boszorkány csak késő este ér haza. Addig rejtőzz el a ház melletti fészerben. Ide rakja be a seprűjét, amivel tud repkedni. Várd meg, hogy bemegy a házba. Amikor kihuny a mécses fénye, hozd elő a seprűt! Ülj fel rá és mondd háromszor: „Seprű, repíts engem a csodakúthoz!”

— Miért kell a csodakúthoz mennem? — szakította félbe a kislány.

— Ne légy türelmetlen, mindjárt ezt is megtudod! Ha hozol nekünk egy flaska vizet a csodakútból és ihatunk belőle, akkor újból emberré válunk.

A kislány tovább kérdezősködött:

— Miért nem ti mentek a csodakúthoz?

— Azért, mert mi békák csak ugrálni tudunk, és a kút a világ másik végén van. Ezer évig is ugrálhatnánk, mire odaérnénk. Ezért kell a boszorkány seprűje. Az gyorsabban, mint a gondolat, odarepít. Vigyázz, le ne pottyanj róla! Jól kapaszkodj meg a nyelébe! Aki véletlenül leszédül a seprűről, az az idők végezetéig esik és esik egy feneketlen mélységbe, ahonnan nem lehet kimászni. Amikor hoztál nekünk vizet ebből a kútból, a seprűt égesd el azonnal, hogy a boszorkány ne tudja többé használni!

Hitte is meg nem is, amit a varangyos béka mondott, de annyira megsajnálta, hogy úgy határozott, tesz egy próbát.

Elrejtőzött a fészerben és várt. Egyszer csak hangos suhogást hallott. Megérkezett a boszorkány. Mindjárt berakta a seprűt, éppen úgy, ahogyan a varangyos béke mondta, és bement a házba. Fáradt lehetett, mert egy kis idő múltával kihunyt a mécses fénye, és síri csönd lett.

A kislány előjött a fészerből a seprűvel. Felült rá és jól megkapaszkodott a nyelében, ahogyan a varangyos béka tanította neki. Halkan háromszor elmondta: „Seprű, repíts engem a csodakúthoz!”

Képzeljétek el, alighogy kimondta, a seprű felemelkedett. Még szerencse, hogy kapaszkodott, mert biz’ Isten lepottyant volna róla. Nem sokáig utazott és valójában semmit sem látott. Egykettőre megérkezett a csodakúthoz, amely egy nagy síkság közepén volt. Minden rendjén is lett volna, csak az volt a baj, hiányzott a vödör és kötél, amellyel a kislány vizet merített volna. Szegényke ott toporgott a csodakútnál, és törte a fejét, mitévő legyen? Semmi okosság nem jutott eszébe. Már majdnem sírva fakadt, amikor arra repült egy kismadár.

— Mi a baj, kislány? — kérdezte.

— Nem tudok vizet meríteni a kútból — válaszolta szomorúan.

— Ha adsz némi magot cserébe, akkor szólok testvéreimnek és segítünk megmeríteni a flaskádat vízzel.

— Honnan szerezek neked magot? — sírta el magát, de akkor eszébe jutott, még mielőtt elindultak volna gombát szedni, tett a zsebébe egy maréknyi napraforgó magot. Ha gombát nem találnak, akkor legalább legyen mit eszegetni unalmában.

Egy kis kotorászás után meg is találta, és a madárka elébe tette.

— Ez megfelel?

A kicsi madár szeme felcsillant, és vidáman csiripelte:

— Ennél finomabbat el sem tudok képzelni — mindjárt neki is állt elfogyasztásának.

Amikor végzett, se szó, se beszéd elrepült. Szegény kislány azt gondolta, hogy a madárka jól becsapta. Kicsalta tőle a napraforgó magot, és itt hagyta. Most, hogyan fog vizet meríteni a csodakútból? Leroskadt a földre és ott sírdogált.

Ki tudja, meddig itatta az egereket? Éppen azon gondolkodott, hogy dolga végezetül elmegy. Egyszer csak valaki megkopogtatta a kobakját.

— Megjöttünk. Add a flaskát, hogy telimerítsük vízzel!

A kislány felnézett, és örömére legalább egy tucat madár röpködött körötte.

— Már azt hittem becsaptál — szipogta átadva a flaskát.

Igaz, nem tudta elképzelni, hogy a madarak, miképpen tudnak vizet meríteni a kútból. Kíváncsian várta, mi fog történi.

A kicsi madarak egymás után alábuktak a kútba, és csőrükben felhoztak egy csepp vizet. Sokszor kellett belerepülni, mire tele lett a flaska, de végül mégis csak sikerült megtölteni. A kislány nem győzött hálálkodni.

— Nem kell hálálkodnod, hiszen te is segítettél rajtam — mondta mosolyogva a madárka.

A flaskát a leányka jól a derekához kötötte, és felült a seprűre.

— Seprű, repíts vissza engem a boszorkány házához! — ismételte el háromszor.

Amikor megérkezett, már hajnalodott. Sietnie kellett, mert ha a boszorkány felébred, akkor oda minden fáradozás. Szerencsére még időben érkezett. A varangyos békák már türelmetlenül várták. A seprűt ledobta a ház sarkához. Elfelejtette elégetni, ahogyan a varangyos béka tanácsolta neki.

— Hoztál vizet a csodakútból? — kérdezték türelmetlenül.

— Igen — válaszolta.

A vizet szétlocsolta a varangyos békákra, akik azonnal emberré váltak. Már csak egy csepp víz maradt a flaskában, amikor a boszorkány is felébredt. Iszonyatos harag öntötte el a szívét és egyenesen a kislányra rontott. Az kétségbeesésében az utolsó csepp vizet a boszorkányra loccsantotta.

Ugye el sem tudjátok képzelni, mi történt akkor? Amint a víz elérte a boszorkányt és végigfolyt az arcán egy szépséges, jó tündérré változott. Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. Mindenki kővé váltan nézte ezt a nem mindennapi jelenséget. Végül a boszorkányból lett tündér szólalt meg először.

— Köszönöm, kislány, hogy megmentettél — mondta mosolyogva. — Réges-régen, amikor még én is kislány voltam, összevesztem húgommal. Azt kívántam neki, hogy változzon seprűvé. Sikerült a varázslat, s egy pillanat alatt kicsinyke húgom seprű lett. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, azt hittem, hogy csak játék az egész. Amint a napok, hetek múltak úgy csúfult el az arcom, sőt az egész testem. Alig egy hónap alatt vén boszorka lett belőlem. Az emberek féltek tőlem, és aki csak tehette, elmenekült, amikor meglátott. A gyermekek megdobáltak és illetlen szavakat kiabáltak felém. Ide, ebbe a távoli erdőbe bujdokoltam el az emberek szeme elől. Annyira megutáltam mindenkit, hogyha véletlenül valaki a házam közelébe tévedt, bosszúból varangyos békává változtattam.

A jelenlevők a kislánnyal együtt megsajnálták a pityergő tündért, és igazából senki sem tudta, mitévők legyenek? Egyszer csak a ház sarka felől egy leányka kacagása verte fel a meghitt csöndet.

— Nővérkém! Nővérkém! Itt vagyok! Visszaváltoztam seprűből kislánnyá. Ugye már nem haragszol rám?

— Dehogy haragszom, édes kicsi húgom. Ígérem, soha többé nem foglak bántani. Gyere, menjünk haza szüleinkhez! Bizonyára már nagyon várnak bennünket — mondta a tündér és átölelte kicsi húgát.

A kislány és az emberek mosolyogva nézték, ahogy a két gyermek eltűnik a sűrű fák között.

Minden jó, ha vége jó — mondja a közmondás. A két kis tündér alighogy eltűnt az erdőben, hangos kiáltozás hallatszott. A szülei keresték az elveszett kislányt. Meg is lelték hamar, és most már igazán nagy volt az öröm.

A kicsike hazafelé elmesélte kalandját a boszorkányból lett tündérrel és a sok-sok varangyos békával, amit hittek is meg nem is a szülei, mert amikor rátaláltak, egyetlen ember sem volt rajtuk kívül az erdei kicsi háznál. De mégsem rótták meg füllentéséért. Ugyanis minden felnőtt ember tudja, lehet, hogy mégis igaz volt a történet. Ők is voltak gyermekek, és találkoztak tündérekkel és boszorkányokkal.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Mese

A kis libapásztor

Elolvasta:
54

 

Harmatos hajnal köszöntötte az ébredőket. Már világos volt, a Nap vörösre festette az égbolt alsó karimáját. Az ég kékje élénk színével azt ígérte: nem kell esőre várni. Élénk hangok közvetítették az állatok ébredezését. A kakas kukorékolása emelkedett ki közülük, s elég gyakran ismételgette. Arra aztán mozgolódni kezdett a gazda, és ébresztette a család tagjait. Anya követte őt, és a napi eledelt bepakolta egy vászontarisznyába. A reggelit is magukkal vitték, mert még igen korán volt ahhoz, hogy otthon elfogyasszák. Felébredtek a ház fiataljai is, és indulhattak a mezőre. Andriska már várta az ébresztő szót — nem nagy örömmel —, tudta, hogy ő következik. Anya felrázta kisfiát, és szívére kötötte, hogy a pipékre* nagyon vigyázzon! Hajtsa ki őket a gyepre; az udvar kopasz volt, nem találtak zöldet. Törölgette szeméből az álmot, és ígérte édesanyjának, hogy minden rendben lesz.

— Én bízok benned. Jó gyermek vagy — mondta neki Anya —, nem akarok csalódni benned!

Azzal ő is elindult, és ment a többiek után. Andriska meg aludt tovább, elég sokára mászott ki az ágyból. A Nap jó magasra emelkedett, és forró sugarakat küldött a földre. A kikészített elemózsiáját elfogyasztotta, behúzta maga mögött az ajtót, és elébe állította a seprűt: az maradt a házőrző. Ő meg maga elé fogta a tizenhárom kislibát, és terelte őket a frissen zöldellő rétre. Csak egyedül volt, az idő egyhelyben állt, nem akart mozogni előre.

— Mit csináljak? — kérdezte magától. — Nem akarom becsapni Anyát.

Egy ideig küzdött magával, de nem tudott ellenállni a vágyának. Úgy érezte, mintha mellette hömpölyögne a patak friss, hideg vize. Lelki szemével látta, hogy benne lubickolnak a gyermektársai. Nem viaskodott tovább magával, hagyta a libákat Isten gondjaira, ő pedig meg sem állt, egy szuszra rohant a patakig. Kibújt vászoningéből — az könnyen ment, nem kellett vele viaskodnia —, s beugrott az üdítő habokba. A fürdőzés öröme elfelejtetett vele mindent. Mintha a libák nem is lettek volna. A hosszantartó lubickolásnak valahogy mégis véget vetette. Kimászott, kapta az ingét, és rohant a libákhoz. Számolnia sem kellett, ott feküdt előtte élettelenül a legszebb kisliba.

— Jaj, anyám! — kiáltott fel —, mi lesz most velem? Hogy számolok el szófogadatlanságom következményével? Minden elballagó perc azt juttatta eszébe, hogy hamarosan hazaérkeznek a kapások. Gondolta, hogy már ő is hazamehet. De mi lesz azután? — Behajtom a libákat az udvarra, én felmászok a szénapadlásra, behúzódok a széna mögé, mélyen a sarokba, magamra húzom a szénát, hátha nem találnak meg.

Hogy azután mi lesz, arra egy pillanatig sem gondolt. Ott remegett, hegyezte a fülét: hall-e valamilyen hangokat. Egyszer aztán azok is megjelentek. Hozzákezdtek az otthoni teendők rendezéséhez, s úgy el voltak foglalva, hogy sem Andrisra, sem a libákra nem gondoltak. A pipék a hátsóudvarban telepedtek le, a kis libapásztor meg ott cidrizett a szénapadláson. Apának jutott eszébe, hogy megétesse a libákat. Tere zöld burjánt hoztak magukkal, azt apróra vágta, beszórta darált kásával, nyakon ütötte egy kis vízzel, és eléjük szórta. Elégedetten nézte, ahogy kapkodták nemcsak a földről, de egymás csőréből is. Aztán számolgatni kezdte, s a tizenhárom helyett csak tizenkettőt olvasott.

— No, de hol van Andris? — kérdezte magától egy kicsit szégyenkezve, amiért eddig nem jutott eszébe. Hívta hát Anyát, és megkérdezte. — Ti se láttátok, hogy Andris nincs sehol? És egy pipe is hiányzik. Mindennel törődünk, csak vele nem. Hol keressük hát most?

Felkutatták a környéket, a rétre is elmentek. Azt tudták, hogy a pataknál ilyen későn már nem lehet, de azért oda is elmentek. A testvérei a barátoknál érdeklődtek: nem tudnak-e valamit róla. Az egyik fiúcska megkérdezte.

— Tán csak nem történt vele valami? — És kezdte mondani. — Délelőtt együtt fürödtünk a patakban. Jól érezte magát, de aztán egyszer csak kapta az ingét, és elszaladt anélkül, hogy mondott volna valamit. Azóta mi sem tudunk róla.

— Köszönöm, kis testvér — mondta neki Andris bátyja —, talán ennyi is elég lesz, hogy a nyomára akadjunk. Evvel ment haza.

— Ha egy kisliba hiányzik, azzal összefüggésbe lehet Andris eltűnése. Elveszített valamilyen módon egy pipét, és félelmében úgy döntött, hogy nem találkozhat velünk. Hát bujkál valahol.

— Én még megnézem egy helyen — csillant fel a szeme Apának —, arra eddig nem gondoltam.

Tovább nem folytatva ment, és felmászott a létrán a szénapadlásra. És ott már nem tévedhetett: Andris keserves sírását hallotta. Széjjelszórta maga előtt a szénát, és anélkül, hogy dorgálta volna, ölébe vette a fiát, és vigasztalni kezdte.

— Kisfiam, miért félsz te tőlünk? Soha arra okot nem adtunk. Tudod, hogy nagyon szeretünk téged, te vagy öreg éveinknek minden reménye.

A család többi tagja megnyugodva várta, hogy leérjenek. A bátyja, aki különösen ragaszkodott hozzá, felé emelte mutatóujját, és mosolyogva fenyegette meg. Senkinek nem jutott eszébe a pipe. Büntetésre véletlenül sem gondoltak. Annak örültek igazán, hogy Andrisnak nem esett semmi baja.

 

*pipe = a tojásból kikelt, még pelyhes kisliba

Mese

Törött pohár

Elolvasta:
422

Kedves Béla! Eddigi meséid üdítően hatottak és megfeleltek a mesélés kívánalmainak: tanítottak.

Végkifejletben a mese jóra fordul, igazságot szolgáltat, megjutalmazza a jókat, és megbünteti a gonoszokat. Ebben az írásodban nincsenek jók és rosszak, az elmúlás értelmetlenségét sugallja, szomorú, feloldás nélkül… lehangoló.

 

 

Igazából nem is volt törött. Valójában csak a széle csorbult ki, amikor mosogatáskor a csaphoz koccant, és az oldala kicsit megrepedt. Talán sokaknak fel sem tűnt volna, de a ház ura félretette, és nem engedte a vendég elé rakni. Kidobni sem akarta. Ezért a kredenc mélyére dugta. Már évek óta ott porosodott. Senki nem vette elő. A híreket a kredencben levő tányéroktól és egyéb tárgyaktól kapta. Minden nap, amikor a ház elcsendesült és lakói nyugovóra tértek a tárgyak beszélgetni kezdtek.

A törött pohár érdeklődéssel hallgatta őket. Ritkán szól hozzá a hallottakhoz. Mit is mondhatott volna egy kidobott, poros pohár? Nem sokat látott a világból. Sötét volt itt a polcon, és sokszor egyedül kuksolt egész nap. Még az öreg sótartót is elvitték.

A háziak valami nagy ünnepségre készültek.

Máskor ilyenkor ő is az ebédlőben az asztalra került. Mennyi finom ital volt benne. Még elképzelni is lehetetlen. Ha nem történt volna az a végzetes baleset, akkor most is ott lenne, és társaival feszítene a sok-sok eszcájg között várva a vendégeket.

Mit lehet csinálni a kredenc mélyén egyedül? Nem tehetett mást, mint várt és várt. Talán, ha véget ér az ünnepség és visszakerülnek a helyükre a társai, akkor hall valamit a világról. Ha csak nem lesznek túl fáradtak. Mint a múltkor is, amint a gazdaasszony visszarakta őket a helyükre, mindjárt elaludtak. Elmaradt a szokásos csacsogás, ő meg kénytelen volt várni egy újabb napig.

Nappal csak ritkán beszélgettek. Különös szenzációs dolognak kellett történnie, hogy szóba elegyedjenek egymással. Ilyenkor is az ő fülébe jut utoljára a hír. Még a kicsi fogpiszkálótartó is előbb tud meg mindent a világról, mint a félretett pohár.

Egyik nap annyira elkeseredett, hogy elhatározta, ha legközelebb valamilyen ünnepség lesz, akkor nem rostokol itt tovább. Ha esik, ha fúj, ott lesz a társaival együtt, mint régen. Mindent első kézből fog hallani. Nem kell estig várnia és reménykedni, hogy valaki megszánja.

Türelmetlenül várta ezt a csodás napot. Úgy tűnt neki, mintha megállt volna az idő. Soha nem lesz ünnep ebben a házban.

Nem merte megkérdezni társait, pedig bizonyára hallottak valamit, hogy mikor érkeznek vendégek. A nagy tál belátta az egész szobát, minden mozgásról időben értesült, ami a házban történt. De most a nagy tál is mozdulatlan és néma maradt. Hiába állították szembe a bejárattal, ő sem tudott többet, mint a többiek.

Legszívesebben elkiáltotta volna magát:

— Mikor lesz már valami nagy ünnep a házban? Nem bírom tovább! Hívjatok vendégeket! Én is ott akarok lenni.

Nem merte kiengedni a hangját. Félt a társaitól, félt a háziúrtól, hogy megharagszik rá és kidobja. Akkor lenne csak igazi tragédia. Még rágondolni is szörnyű, hogy hová kerülne. Bizonyára belehajítanák a kukába és onnan irány a szeméttelep. Bűz, kosz, halál, ami ilyen helyen van.

Nem, nem ezt nem akarja. Inkább szép csöndben marad, és kivárja, amíg lesz valamilyen családi összejövetel.

Csak már eljönne ez a nap!

Minden éjjel róla álmodott és valósággal rosszul érezte magát, amikor felébredt. Legszívesebben örökre elaludt volna. De reggelente minden egyes alkalommal tányérok, evőeszközök csörömpölésére ébredt. Ilyenkor a remény apró lángja fellobbant szívében. Hamar csalódnia kellett. Csak a szokásos reggeli zajok, melyek hamar elhaltak és elkezdődött az unalmas, egyhangú nap. Még az ünnepnapok sem hoztak változást. Igaz, ilyenkor kicsit hangulatosabban volt minden. A család hosszabban időzött délben az asztalnál. Megbeszélték az elmúlt hetet és fontos dolgokat. Ezekről is csak a régi, szép időkből tudott, amikor még nap, mint nap használatban volt. Néha-néha társai is elkottyantottak ezt meg azt. Valójában ezek csak a szívét fájdították. Ilyenkor kedve lett volna befogni a fülét. Máskor meg valósággal itta magába a híreket, és ilyenkor elnosztalgiázott, felidézte ifjúkorát, amikor minden olyan egyszerűnek tűnt és még csak fel sem merült, hogy egy nap eljön a vég.

Nagyon várta azt a napot, amikor a ház újból megtelik vendégekkel, és minden helyiség hangos lesz nevetésüktől. Ezeken a családi összejöveteleken mindig történik valami érdekes esemény, amelyre jó visszagondolni sok-sok év elmúltával is.

Nem értette, hogy mostanában, miért maradoztak el ezek a kedves, családi összejövetelek? Mintha régen nem kellett volna ennyit várni rá. Természetesen lehet, hogy csak ő érzi így. Az idő nem egyformán múlik. Van, amikor egy szempillanat alatt tovaröppen, máskor meg csiga hátán bandukol. Ki tudja, hogy van ez? Még nem született meg az a tudós professzor, aki erre tudja a választ. Persze az is lehet, hogy erre nincs is magyarázat.

Magába roskadva gubbasztott a kredenc polcán várva a pillanatot, amikor eljön az ő napja.

Egyik reggel furcsa zajokra lett figyelmes. Saját maga sem értette, mi lehet ez. Ismerős volt, de mégis kissé szokatlan. Később magától is rájött, már régen hallott ilyen zajokat.

A házban egyszer csak a nagy jövés-menés jól ismert neszei hallatszottak. Eleinte ők ott a kredencben mindennek csak néma részesei voltak. Senki sem nyitotta rájuk az ajtót. Igazából a törött pohár azt sem tudta, mi történik odakint.

Néhány órának kellett eltelnie, mire valaki, valószínű a nagymama bejött a szobába, és óvatosan kezdte kihordani a kredenc polcain lévő tálakat, tányérokat, evőeszközöket és a poharakat.

Lassan haladt a munkával, mert már öreg volt és egyszerre nem tudott sok tárgyat felemelni. Kicsi unokája szeretett volna neki segíteni, de az öregasszony féltve a szép porcelánt, minden egyes fordulónál eltessékelte maga mellől.

— Köszönöm, drágaságom, inkább majd én magam. Még kicsike vagy ilyen értékes porcelánok cipeléséhez.

A kislány kicsit duzzogott, bizonygatva, hogy ő már nagy. Jövőre már óvodába is megy. Öreganyja nyugodtan rábízhatja a tányérokat, otthon is szokott segíteni édesanyjának.

A nagyi, hogy kicsi száját befogja, a polcról leemelte az öreg sótartót, és mosolyogva mondta:

— No, nem bánom, ha annyira segíteni akarsz. Tessék, itt ez a sótartó! Vidd az ebédlőbe, tedd az asztal közepére.

A kislány boldogan kapott feléje és szinte száguldva rohant az ebédlő felé. Végre ő is feladatot kapott, és mint a nagyok, aktív résztvevője a családi összejövetelnek.

Már majdnem minden tárgy kikerült a kredencből, csak a nagy porcelán merőkanál és a törött pohár volt bent. Mindkettő kissé magasan helyezkedett el a polcon. Az öregasszony a merőkanál felé nyúlt, hogy óvatosan kiemelje. A törött pohár jól tudta, ő most sem fog az ünnepi asztalra kerülni. Miért is tennék oda csorba szélével és meghasadt oldalával. Hiszen semmire sem jó.

Ezen most nem is bánkódott túlságosan. Ezt a pillanatot akarta kihasználni, hogy világgá menjen. Úgy tervezte, amikor mindenki az asztali áldással lesz elfoglalva, lelép. Senkinek sem fog hiányozni. A terv nagyon jónak látszott.

Amint az öregasszony igyekezett kihalászni a nagy, porcelán merőkanalat a kredencből, kis unokája újból hozzászaladt, és csacsogó hangocskája elvonta a figyelmét. Nem vette észre, hogy a merőkanállal együtt kirántotta a poharat is, és az csörömpölve a padlóra hullott. A már úgyis törött pohár ezer darabra esett szét. A kislány ijedten nézett nagyanyjára, és riadt szemei mintha csak ezt kérdezték volna:

— Mi történt, nagymama?

— Semmi drágaságom, csak egy öreg, semmire sem jó, vacak pohár tört össze. Már úgyis megérett rá, hogy kidobjam.

Ez nagyon fájt a törött pohárnak, és ezer darabra széthullott szilánkjai sírni kezdtek.

A zajra bejött a szolgáló is, összeseperte a pohár maradványait, majd kukába hajította azokat.

Amikor a műanyag kuka fedele lecsukódott, mélységes sötétség borult a világra, megszűntek a vágyak és remények, amelyek éltették eddig a törött poharat.

 

 

Mese

Furfangos béka

Elolvasta:
64

 

Hol volt, hol nem volt, egy nagy tóban élt béka Frici, aki arról volt ismeretes, hogy túljárt mindenkinek az eszén. A környéken nem volt nálánál okosabb élőlény. Még az öreg fülesbagoly is tőle kért tanácsot, ha bajba került.

Egyszer történt, hogy a közeli faluba gólyák érkeztek, de nem tudták melyik ház kéményére készítsenek fészket. Az egyik túl nagy volt, a másik meg túl kicsi. Egyik sem tetszett nekik. Egész nap a falu felett köröztek és keresték a megfelelő helyet. Estefelé kétségbeesve megkérdezték az egyik ház udvarán kapirgáló tyúkot:

— Tyúkanyó, te melyik ház kéményére raknál fészket?

Sajnos tyúkanyó tanácstalan volt. Még sohasem kellett kéményre fészket készítenie.

— Nem tudom, kedveskéim — válaszolta és tovább keresgélte az udvar porában az elhullatott magokat.

A gólyák ezután a ludat kérdezték meg. A hosszú, fehér nyakát csak nyújtogatta, de nem tudta a választ. Hiába remélték, hogy egy ilyen nagy és szép baromfi elég okos és segít a piros csőrű madaraknak.

Még egy-két állatot megkérdeztek, de senki sem tudott válaszolni, tanácsot adni.

Végül béka Fricinél kötöttek ki. Tudni kell, akkor tájt a gólyák és a békák jó barátságban voltak. Gyakran még egymást is meglátogatták lakhelyükön, és hosszasan elbeszélgettek a világ dolgairól.

A gólyák nagyon megörültek, amikor meglátták béka Fricit. Mindjárt egymás nyakába borultak.

— Milyen jó, hogy találkoztunk veled, drága barátom — mondta a gólyák szószólója. — Igen nagy a gondunk. Talán te tudsz majd segíteni nekünk.

— Nagyon szívesen — brekegte béka Frici. — Miről lenne szó?

— Nem tudjuk, hová rakjuk fészkünket a faluban. Hiába érdeklődtünk sok állatnál a házak portáján, egyik ostoba állat sem tudott okos tanácsot adni. Ahogy mi ismerünk téged, nem fogunk csalódni benned.

Béka Frici türelemmel végighallgatta a gólyákat, és megvakarta a kobakját, majd mondta:

— Természetesen tudom a választ. Ha rám hallgattok, akkor a bíró háza kéményére építettek fészket. A bíró gazdag ember, és a háza tetején jó sorotok lesz.

A gólyák hálásak voltak a tanácsért és a köszönés után elröpültek a bíró nagy házához. Nem vesztegették az időt, mindjárt nekiláttak a fészek építéséhez.

Igen ám, csak a béka azt felejtette elmondani, hogy a bíró egy nagyon gőgös, rosszindulatú ember. Mindenkitől féltette a házát, és amikor meglátta, hogy a gólyák fészket kezdtek építeni a kéményre, olyan nagy haragra gerjedt, hogy azonmód mérgesen elkergette a madarakat.

— Hess, a házam kéményéről! Nem nektek építettem azt a kéményt. Menjetek a plébános úr házára lakni!

Szegény gólyák fogták batyujukat és elrepültek a plébános házára. Azt remélték, hogy itt otthonra lelnek. Hamarosan csalódniuk kellett, mert a plébános is elhessegette őket.

— A plébánia tetején ne kelepeljenek gólyák! Isten háza közelében csöndnek kell lenni. Ha annyira itt akartok élni, rakjatok fészket a tanító úr házára!

A gólyák tovább álltak. Igaz nem kellett messzire szállniuk. A tanító háza az utca túlsó oldalán volt. Rászállva a rozoga kéményre, remélték, megépíthetik a fészküket.

Lázasan hordani kezdték a gallyakat, mert már igencsak esteledett. Szerették volna, ha sötétedésre elkészülne a fészek. Tanító úr hazafelé tartva a csárdából észrevette, hogy ezek a piros csőrű madarak mivel foglalkoznak.

Haragosan elkergette őket.

— Hess! Hess! Gólya madár! Nem engedem meg, hogy fészketek elrondítsa a házamat.

A gólyák megint kénytelenek voltak odébb állni, de mivel már sötétedett, csak annyi idejük maradt, hogy a tóhoz szálltak és elpanaszolták béka Fricinek, hogyan jártak a faluban.

A béka sajnálkozott és azt ígérte, hogy éjjel majd kitalál valamit, amivel megbüntetik a bírót, a plébánost és a tanítót.

— Éjjelre maradjatok itt a tóparton, és majdcsak elleszünk valahogy — mondta a gólyáknak és nyugovóra tértek.

Eljött a reggel. Szegény madarak szinte semmit sem aludtak. Nem merték lehunyni szemüket, mert attól tartottak valamelyik vadállat megeszi őket.

Ellenben béka Frici sokáig húzta a lóbőrt. Már attól tartottak, hogy valami baj érhette. Szerencsére nem így történt. Egyszer csak kidugta fejét a sás közül, és vidáman szólt:

— Megvan a megoldás! Álmomban kiötlöttem, hogyan büntessük meg ezeket a gonosz embereket, és többé senki se merjen elkergetni benneteket a házáról.

A gólyák kíváncsian várták a megoldást.

A béka folytatta:

— Mind a három férfiú a falu előkelősége és az emberek felnéznek rájuk. Mindenki úgy tudja, becsületes, erkölcsös emberek. A bírónak a felesége kikapós menyecske, a plébános úr gyakran megfordul utána, amit a tanító nem jó szemmel néz. Ugyanis, azt szeretné, ha a bíró felesége vele lenne kedves. Ezt már többször ki is nyilvánította, amikor a csárdában kissé többet ivott a kelleténél. Azt javaslom, hogy a bíró udvarába pottyantsatok le egy óbégató gyermekecskét! Én majd elhíresztelem, hogy a kicsikét a plébános úr küldte, de az is lehet a tanító. Ki tudja, hogy a menyecske kivel tölt el egy-egy órácskát, amíg bíróuram a városban jár. Meglátjátok hamarosan, hogy ebből olyan nagy ribillió lesz, hogy a faluban, mindenki erről fog beszélni. Ennél jobb büntetést még a békák királya sem tudott volna kitalálni. Amikor majd jól kinevettétek magatokat, repüljek el a szomszéd faluba, ahol jó emberek laknak és szívesen megengedik, hogy fészket rakjatok házuk kéményére.

Tetszett a javaslat a gólyáknak és gyorsan kerítettek egy gyermekecskét. Nem volt ez nekik nehéz, hiszen a gólyák egyik fontos feladata, hogy babát vigyenek az embereknek.

Amikor a bíró és felesége kint üldögélt az udvaron lepottyantották a pólyás babát a bíró nagy csodálkozására.

— Kié ez a gyermek? — kérdezte feleségére nézve gyanakodva.

De még mielőtt az magyarázkodni tudott volna, béka Frici hangosan elbrekegte magát:

— Bíró házában kicsi poronty született. Azt beszélik, nem is a bíróuram az apja. A szeme éppen olyan, mint a plébánosé, a füle meg, mint a tanítóé. Vajon ki lehet az igazi apja.

Amikor ezt a bíró meghallotta olyan ideges lett, hogy süvegét azonnal a földhöz vágta és az asszonyra támadt.

A nagy vircsaftra a falu népe összeszaladt a plébánossal és a tanítóval együtt. Bár ne tették volna. Mindenki rajtuk és a bírón nevetett. Legszívesebben elbújtak volna a föld alá.

Nem is volt maradásuk a faluban. Ha meglátták őket, azonnal azt kérdezték:

— Vajon melyik ajándékozta a szép asszonyságnak a gyermeket?

A bírót ez annyira zavarta, hogy egy nap megszökött a faluból. A plébánosra és a tanítóra is ez a sors várt. Nem bírták elviselni a gúnyolódást, és ők is eltűntek, mintha sohasem jártak volna a faluban.

Gólyáknak ez elégtétel volt. Miután béka Frici segítségével megbüntették a három férfit, aki elkergette őket, fogták magukat és elrepültek a következő faluba, ahol szívesen fogadták őket, és bárhová építhettek fészket.

Meg is hálálták ezt. Minden jó embernek vittek babát, és még hosszú ideig béka Fricivel is jó barátságban éltek, egészen addig, míg egy nap valamin össze nem vesztek. De ez már egy másik történet. Ha akarjátok, akkor ezt is elmesélem majd nektek.

Itt a vége, fuss el véle.

Mese

Modern Mikulás

Elolvasta:
56

 

 

Mikulás még a nyár derekán elhatározta, hogy lecseréli a rénszarvas szánját motorosra. Ma már senki sem jár állatokkal vontatott járművekkel. Eljárt felettük az idő. Úgy illik, hogy a Mikulás is szupermodern szánnal vigye az ajándékot a gyermekeknek.

Álruhában elment egy ilyen szánokat árusító áruházba. Kiválasztotta a legszuperebb szánt, majd hazaszállította titokban, hogy még a krampuszok sem tudtak róla. Jól eldugta egy hatalmas hókupac alá.

Tudom, hogy most csodálkoztok, nyáron, hol talál az ember havat? De bizonyára nagyon jól tudjátok, ahol a Mikulás lakik az Északi-sarkon, ott még a legmelegebb nyáron is megmarad a hó és jég. Így könnyűszerrel el tudta rejteni a kíváncsi szemek elől.

Egész addig nem is volt belőle baj, amíg el nem jött a készülődés ideje.

Legjobban a rénszarvasok lepődtek meg, amikor tudomást szereztek arról, hogy ezentúl rájuk nem lesz szükség. Soha többé nem kell repíteni a sok-sok ajándékkal felpakolt szánt a téli, csillagos égen.

Ez nagyon fájt nekik. Mindjárt sírva is fakadtak. Könnyeikből azonnal igazgyöngyök lettek, amik szétgurultak a földgolyón.

Mikulás próbálta vigasztalni őket, de akármit is ígért a rénszarvasokat nem tudta megnyugtatni.

— Kedveskéim — mondta nekik —, eleget dolgoztatok életetekben. Eljött a pihenés ideje. Örüljetek, hogy többé nem kell korán kelni, és egy röpke nap alatt körbeszáguldani a földgolyót. Meglátogatni minden kisgyereket, aki csak él szerte a nagyvilágban. Köszönöm, amit eddig értem tettettek. Ettől az évtől kezdődően motoros szánon viszem az ajándékot a kis cipőkbe, kis csizmákba.

A krampuszoknak sem tetszett a változás. Féltek ettől a modern masinától. Jobban szerették a jó öreg rénszarvasokat. Velük legalább lehetett tréfálkozni. Amikor Mikulás nem figyelt rájuk, meghúzhatták a rénszarvasok fülét vagy a farkát. De egy gépnek miét húzzák meg? Különben is olyan félelmetes a kinézése!

Ezért csak tessék-lássék segédkeztek a csomagolásban. Szerencsére a kicsi madarak segítettek, és így időben elkészültek. Nem kellett a lustaságuk miatt hiába várni a Mikulást.

Eljött a nagy nap. Már kora reggel, valójában még csak alig pirkadt, mindenki talpon volt. Utoljára még egyszer ellenőrizték az ajándékokat. Megigazították a csomagokon a masnikat, majd Mikulás helyet foglalt a motoros szánon. Szegény rénszarvasok szomorúan kandikáltak ki az istállóból. Sóhajtozva mondogatták:

— Milyen nagy kár, hogy idén nem mi visszük az ajándékokat! Ezentúl mi már semmire sem leszünk jók.

Mikulás mindent úgy tett, ahogyan a motoros szán szerelője elmagyarázta neki. Többszöri próbálkozás után sem indult be a szán. Meg sem mukkant. Hiába forgatta az indítókulcsot, s tette sebességbe a járművet, az nem indult el.

Nem csak a Mikulás, de még a krampuszok is megijedtek. Mi lesz most? Már minden össze van készítve. A motoros szán hátulja roskadozik a rengeteg ajándéktól. Szégyenszemre el fog maradni az ajándékozás. Pedig a földgolyó összes országában várják a gyerekek.

— Mit tegyek? Mit tegyek? — sopánkodott a Mikulás.

Máskor mindig tudta a választ, de most semmi nem jutott az eszébe. Már nincs idő szerelőt hívni. Mire ideér, a világ másik feléről napok telnek el. Hogy néz ki, ha Karácsony után viszi az ajándékokat.

Ilyen még sohasem fordult elő. Mindig időben megérkezett a kicsi barátai legnagyobb örömére. Milyen nagy csalódás lesz, ha reggel üresen találják a csizmácskákat és kis cipőket. Soha nem fogják ezt megbocsátani neki. Ezért voltak jók egész évben, hogy ezen a nevezetes napon cserbe hagyja őket? Még a rossz gyerekeknek is szokott egy kis édességet tenni a virgács mellé, azt remélve, hogy a jövő évben megjavulnak.

Szegény Mikulást a sírás fojtogatta. Még a krampuszok is elérzékenyültek, pedig máskor mindig azon törték a fejüket, milyen komiszságot eszeljenek ki. Néha még a Mikulást sem kímélték.

Nagy csönd lett a környéken, csak a fagyos, északi szél dudorászott a háztetők fölött. Váratlanul egy kicsi madár szállt a rénszarvasok istállója felé. Ha nem kezdett volna hangosan csivitelni, talán észre sem veszik.

— Mikulás bácsi! — csicseregte, ahogy csak a csőrén kifért. — Nincs semmi veszve! Az istállóban indulásra készen állnak a rénszarvasok. Csak gyorsan át kell rakni az ajándékokat a másik szánra, és gyorsan befogni elébe az állatokat.

Ezt meghallván a rénszarvasok, patájukkal akkorát dobbantottak, hogy majdnem beszakadt a föld.

Mikulásnak sem kellett még egyszer mondani, azonnal kiadta a parancsot:

— Egy-kettő! Átpakolni az ajándékokat! Szán elé fogni a rénszarvasokat!

Aki csak ott és a környéken volt segített a pakolásban. Ilyen gyorsan talán még sohasem telt meg a szán. A rénszarvasok maguktól álltak a szán elé. Alig várták, hogy útnak induljanak a csillagoktól ragyogó tejúton. A krampuszok újból vigyorogtak egymással versenyezve, ki tud rosszabb lenni. Az egyik még le is pottyant a szánról, de ahogy a közmondás mondja; csalánba nem üt a ménkű. Azonnal visszaugrott, és már száguldtak is, hogy minél előbb elvigyék az ajándékokat a gyerekeknek.

 

De már abba is hagyom a mesémet, mert hallom a közeledő csengettyűszót. Siessetek az ablakhoz, lessetek ki rajta, hátha megpillanthatjátok a Mikulást, ahogy repül a rénszarvasok által húzott szánon, fent a magas égen!

 

Mese

Alea Iacta est

Elolvasta:
53
Egy ágról szakadtan…)))

 

A kocka el van vetve 
-Bár fordított a módi
Ahogy rájuk nézek-
A nagyobb kizöldült 
A kisebb beérett
S vörös mint egy póni 
Vagy tán cseréltek 
Nem tudhatom csak azt
E két parányi levél
Egy ágról szakadt 
Ennyivel beérem
Mindegy ki mit hord
Kockást vagy csíkost 
S mily színt pompáznak
E csodás ingecskék 
Ha így fiatalodom
Míg hamvas korukat 
Magamhoz mérem

Mese

MIKULÁSNAK…

Elolvasta:
54
M. Laurens  
MIKULÁSNAK…

  
Mikulásnak fáj a lába,
hogy mászik így fel a házra,
hogy bújik be a kéménybe,
ha sajogni  fog szegény térde?
 
Mikulásnak fáj a foga,
mosolyogni semmi oka.
Hogy fog kinézni szegényke,
ha feldagad majd a bal képe?
 
Mikulásnak fáj a feje, hol 
sapkájának lenne helye:
jeges borogatás borítja,
turbánként Őt szomorítja.
 
Mikulásra sok gyermek vár,
a földön több százezer is tán.
Kiáltsuk hát mind-mind együtt:
A Mikulást Mi mind szeretjük!
 
Mikulásnak gyógyul lába,
már nem fáj foga, feje, háta.
Gyógyította sok szeretet:
meglátogat még ma éjjel,
minden áldott Jó gyereket!
 

Pest-Buda 2015. november 25. 

A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető. 
A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 
Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

Mese

Havazik

Elolvasta:
44

HAVAZIK

 

Ha-ha-ha ha havazik
He-he-he he hetekig
Hu-hu-hu hu hull a hó
Hi-hi-hi hi jajj de jó

 

Oly sokáig vártunk már

Havathozó Január 

Ess még ess még folytasd csak

Kiszakadt a hó tasak

Szétfolyt leve a tavon

Hidratál mint az Avon

Örül a hal amíg él

Nem lesz ránc a halászlén

 

Ha ha ha ha havazik

He he he he hetekig

Hu hu hu hu hull a hó

Hi hi hi hi jaj de jó

 

Örülnek a gyerekek

Mind a hóban hempereg

Fut a szánkó völgybe le

Pedig nincs is kereke

Rajta Bende és Domán

Adrienn meg korcsolyán

Mint egy sólyom úgy repül

Ne legyenek egyedül.

 

Ha ha ha ha havazik

He he he he hetekig

Hu hu hu hu hull a hó

Hi hi hi hi jaj de jó

Mese

Lehetséges Kisördög és Valószínű Vámpírka

Elolvasta:
88

 

Távol az ország fővárosában tomboló szibériai hidegtől, az alternatív valóság egy pontján, szubtrópusi környezetben a gyorsan és szabadon száguldozó Valószínű Vámpírka váratlanul összeütközik Lehetséges Kisördöggel, aki épp úton van a Szörnyike- Etológiai Egyetem tanszékére.

— Sziamia, kisördög!

Lehetséges Kisördög első pillanatban totálisan zavarba jön, mukkani sem tud, mindössze a processzorai dolgoznak odabent, és erre az eredményre jut:

„Oh, ma miért pont a letölthető bikinimet vettem fel? ha ezt tudom….!”

Valószínű Vámpírka megköszörüli a torkát — hiszen még most sem érkezett válasz a barátságos üdvözlésre, és odanyúl Lehetséges Kisördög arcához, felemeli a bal oldali fehér nyuszis fülvédőt Lehetséges Kisördög helyes kis füléről, közelebb hajol hozzá, és artikuláltan, lassan tagolva, széles mosollyal arcán mondja:

— Ku-kucs-kaaaaa!

Lehetséges Kisördög rátekint Valószínű Vámpírkára ártatlan szemeivel:

— Ah, szia Vámpírka, hogy s mint?

Miközben erre gondol:

„Hát ezért nem hallottam semmit!”

Valószínű Vámpírka — még mindig széles mosollyal arcán — leveszi a fülvédőt Lehetséges Kisördögről, majd érdeklődve forgatja kezében. Ránéz ismét Lehetséges Kisördögre, vidáman szól hozzá.

— Köszönöm szépen, én remekül. Főképp, hogy így egymásba futottunk. Csak nem fázol Kisördög?

Lehetséges Kisördög egyre mélyebben néz Valószínű Vámpírka ezerszínű szemeibe, olyan mélyen, hogy szinte már az összes valószínűséget képes felfedezni benne.

— Nem, nem fázom, sőt határozottan úgy érzem, nagy a forróság itt.

Sóhajt egy nagyot és váratlanul lepattan róla a letölthető bikini felsőrésze. Miközben Valószínű Vámpírka ezerszínű szemei továbbsiklanak — kicsit lefelé — Lehetséges Kisördög formás kis halmocskái felé, kicsit elkámpicsorodott hangon szól hozzá:

— Milyen kár, pedig ha fáznál, szívesen karjaim közé vettelek volna, tudod, Valószínű Vámpírka ölelésének melegítő és egyéb pozitív mellékhatásairól már rengeteg tudományos feljegyzés született — és egy nagy kacsintással zárja a mondatot.

— Hümm, hümmm —  gondolja  Lehetséges Kisördög, ismét sóhajt egy nagyot és a letölthető bikini bugyija is lehullik róla. Védekezőn maga elé fonja karjait, és még ártatlanabbul néz Valószínű Vámpírka szemeibe:

— Brrrrr… azt hiszem, elvesztettem a letölthető ruhácskámat, most már borzasztóan fázom. Ha gondolod, megmutathatod, hogy működik a Valószínű Vámpírka ölelés melegítő mechanizmusa, és majd a Szörnyike- Etológiai Egyetem tanszéken a szabad témás kutatások körében publikálok róla egy tudományos értekezést.

Valószínű Vámpírka is egyre mélyebben néz Lehetséges Kisördög huncut szemeibe, olyan mélyen, hogy már szinte az összes lehetségességet felfedezni véli benne. Kitárja két karját, szemét le nem veszi Lehetséges Kisördögről, az pedig lassan odalépked lábacskáin, egyre közelebb hozzá. Átölelik egymást és összeérnek, a csendben semmi mást nem hallani csak az örökkévalóság eme két pajkos lényének csendes, némiképp izgatott szuszogását. Valószínű Vámpírka felől egyszer csak:

— Szniffszniffszniff…

Beleszagol Lehetséges Kisördög hajába, miközben karjában tartja Lehetséges Kisördög határozottan egyre forrósodó testét.

— Nyüffnyüfffnyüffff— válaszolja Lehetséges Kisördög.

— Miért nyüffögsz kisördög? — kérdezi Valószínű Vámpírka.

— Oh, hát nem is tudom… — és belefúrja fejét Valószínű Vámpírka erős vállainak egyik gödrébe.

Valószínű Vámpírka megérinti Lehetséges Kisördög állát és felemeli arcát, hogy ismét szemébe nézhessen:

— Mondd csak el nekem.

— Ó Vámpírka… Hát az úgy volt… — hebeg-habog Lehetséges Kisördög — hogy… a szexmanók és álommanók elkóboroltak, pedig már nagyon régóta együtt dolgoztunk közösen a Tudat Alatti és Tudat Feletti Mozgalmakban. Mióta kóborolnak és éheznek, az Időn és Téren Túli (Teljesen Elképzelhető) Varázskastélyból eltünedeznek a kincsek, és Minden Létező azt üzente, hogy a kincsek felfedezése nélkül az emberekben kialszik a Gyermeki Kíváncsiság talán örökre, és ha ez bekövetkezik, akkor Unalmas Monotónia elfoglalja  Minden Létező trónját a Föld nevű bolygón  — ami egy a valószínű univerzumok varázslatos bolygói közül —  lakóit pedig megfertőzi a közönyös depi nevű roppant veszélyes betegség. Az én feladatom felkutatni olyan bátor hősöket, akik hajlandóak az eltűnt kincsek nyomába eredni és összeterelgetni, visszaszelídíteni az elvadult szexmanókat és álommanókat.

— Hümm-hümm — elgondolkozik Valószínű Vámpírka, miközben kezei lassan lecsúsznak Lehetséges Kisördög hátán, finoman simogatva bársonyos bőrét, le egészen gömbölyödő popsijáig, aztán vissza a vállacskákhoz.

— És mondd csak Kisördög, hogy állsz ezzel a feladattal? — kérdezi, és tekintetét Lehetséges Kisördög tekintetébe fúrja, jobban, mint amennyire bárki is lehetségesnek gondolná.

Lehetséges Kisördög felvidul, igaz előtte egy pillanatra összeráncolja homlokát:

— Egy kincset te már megtaláltál a valószínű univerzum varázslatos bolygójának egyik szigetén, az egyik alternatív valóság téridőpontján, a csodálatos hírű vadászösztönöd vezetett el odáig. Nem emlékszel rá?

Valószínű Vámpírka egy pillanatra elfordítja tekintetét, koncentrál majd…

— Oh, igen, emlékszem már! — és bal kezének ujjait most Lehetséges Kisördög tincsei közé temeti, és játszani kezd velük.

— Nem is tudom, Kisördög. Nagyon sok dolgom van mostanában. Ám véletlenül sem szeretném, ha az általad emlegetett katasztrófa bekövetkezne, borzasztó lehet egy olyan bolygón élni, amin Unalmas Monotónia uralkodik, nem, ezt még elképzelni sem tudom, annyira szörnyű. Biztos kitalálunk valamit.

Lehetséges Kisördög egy pillanatra megkönnyebbül, nagyot szusszan.

— Igen, tudom én, te vagy a legalkalmasabb, hogy egy ilyesfajta küldetés biztosan sikerüljön… csak hát… — Lehetséges Kisördög elnéz jobbra-balra, furcsán mozgatja nóziját, mocorogni kezd Valószínű Vámpírka karjai között. Orra alatt halkan motyogva folytatja, lehajtja fejét, és beszéd közben lábujjait mozgatja és figyeli.

— Úgy hallottam bizalmas ismerősöktől, hogy az idő határaival nem vagy nagy barátságban. Tudod… azt gondolni vagy hinni Minden Létező egyik legkreatívabb játékáról, hogy az valami olyan, amit Időhöz, Térhez, Határokhoz, sőt Határ-időkhöz lehet kötni; teljesen értelmetlen, mert akkor a kincsei is láthatatlanok maradnak előtted. És hát… meggyőzni sem lehet senkit, mert a Szabad Akarat törvénye szerint az örökkévalóság lényei azt hisznek és gondolnak, amit akarnak, ez az egyik legfontosabb Törvény.

Valószínű Vámpírka komolyan néz maga elé, majd megszólal:

— Meglátjuk, Kisördög, meglátjuk. Valószínűleg van megoldás… ha mást nem, beszerzem a Szuper Kincskereső Szemüveget, amely tér-időtől függetlenül is segít felkutatni a kincseket és elvégzek egy Szexmanó/Álommanó Pásztor Képző Kurzust. Kezdetnek talán ennyi is megteszi. Mit gondolsz?

— Micsoda ötlet! Ez tetszik nekem — mosolyog Lehetséges Kisördög, és közben mocorog Valószínű Vámpírka meleg tenyerei között.

— Oh, jaj nekem — és egyik kezét felemelve kisördög-szarvacskáját elkezdi csavargatni. — Úgy hallom, hogy hívnak, lassan tovább kell mennem, pedig olyan finom volt itt átmelegedni a karjaid között.

Valószínű Vámpírka még egyszer alaposan magához szorítja Lehetséges Kisördögöt, egyik markában annak popsijával, közben szippantva még egy nagyot Lehetséges Kisördög hajának illatából.

— Ha szükséged van még további tapasztalatokra szabad témás kutatások tekintetében, csak jelezném, szoktam errefelé és ehhez hasonló valószínűségekben száguldozni — mondja Valószínű Vámpírka, és ismét mélyen belenéz Lehetséges Kisördög szemébe.

 — Ez nagyon kedves tőled, azt hiszem, én is szoktam errefelé és ehhez hasonló lehetségességekben felbukkani — és visszanéz Valószínű Vámpírka szemébe, olyannyira valószínűen, hogy már majdnem valósággá válnak mindketten.

Lehetséges Kisördög egy finom puszit lehel Valószínű Vámpírka ajkára és kihasználva annak meglepettségét:

— Vámpírka, nem kérhetném vissza a nyuszis fülvédőmet? Most hogy elvesztettem a letölthető bikinimet, feltétlenül szükségem van rá, mert teljesen pucéran nem lehet megjelenni a Szörnyike- Etológiai Egyetem tanszékén.

Valószínű Vámpírka felocsúdva a váratlan pusziból megszólal:

— Hát persze, Kisördög, majd én felteszem rád.

A közelben pulzáló elektronfelhőről lekapja a nyuszis fehér fülvédőt, és visszahelyezi Lehetséges Kisördög helyes kis füleire.

— Legmélyebb tisztelettel most búcsúzom tőled, Vámpírka! További jó utat! — mondja Lehetséges Kisördög, és közben pukedlizik egyet.

— Pusszancs tappancs — mondja Valószínű Vámpírka és egy-egy puszit lehel Lehetséges Kisördög lábacskáira — amelyeken nyoma sincs semmiféle patának.

Egy pillanat sem telik el, és halk pukkanás, Lehetséges Kisördög eltűnik, Valószínű Vámpírka pedig egy meghatározhatatlan sebességű suhanás közben tovább száguld az alternatív valóságok végtelen mezején.

 

 

Az alternatív valóság azon pontján, ahol találkozott az  örökkévalóság eme két pajkos lénye, egy ideig még apró csillámló, szikrázó atomok pulzálnak ezüstös- vörös- fekete-fehér színekben. Ha véletlenül arra jársz, biztos néhány rád tapad és megmagyarázhatatlan jókedv fog el, olyan, amely átmelegíti az Univerzum bármelyik lakóját.

 

Mese

Ceruzamanó

Elolvasta:
78

 

Peti nem szeretett tanulni. Főleg, ha írásra került a sor, akkor ment el a kedve az iskolába járástól. Hadilábon állt a betűkkel. Kicsi ujjai sehogy sem álltak rá, hogy azt a sok betűt, ami az ábécében van, formálgassa, szavakat, majd mondatokat fabrikáljon velük.

Legszívesebben megszabadult volna minden betűtől. A ceruza sem engedelmeskedett neki. Minden egyes alkalommal kitört a hegye. Szegény nappapája megérte hegyezni azokat. Később vettek Petinek egy elektromos ceruzahegyezőt, de akkor meg a sok hegyezéstől a ceruza egykettőre elfogyott. Szinte minden héten újat kellett venni.

— Minek kell nekem megtanulni a betűvetést? — dünnyögött a kisfiú. — Ma már mindenkinek számítógépe van, és ott csak a billentyűzetet kell nyomkodni. Nem akarok kézzel írni. Jó lesz nekem a számítógép billentyűzete.

Szülei elmagyarázták neki többször is, milyen fontos az írás tudománya. Peti nem nagyon figyelt rájuk. Ilyenkor gondolatban elkalandozott, ki tudja, hol járt képzeletben. Az egyik fülén be, a másikon ki, amit mondott édesapja vagy édesanyja. Meg sem hallotta, mit mondanak.

Egyik nap az iskolában jó sok írnivalót kapott házi feladatként. Minden betűből egy-egy sort kellett írni gyakorlásként. Bizony, bizony ez nem volt gyerekjáték. A füzetének egy egész oldala megtelt vele.

Petinek már az „A” betű után megfájdult a keze. Amire a sor végére ért, legalább kétszer kellett a ceruzát hegyezni.

Nagyon unta a betűk gyakorlását. Úgy érezte, hogy sohasem fog a végére érni. Pedig szép, napfényes délután volt. Barátai várták a játszótéren. Milyen jót lehetne játszani ezek az ostoba betűk írása helyett. Édesanyja azt mondta neki, amíg nem végez a gyakorlással, addig nem lehet játszani.

— Ezt a rengeteg betűt estig sem tudom leírni. Barátaim, akkor hiába várnak a játszótéren, pedig megígértem nekik, hogy egy jót fogunk focizni.

— Sajnálom, kisfiam, amíg nem készülsz el a leckével, addig nincs focizás. Igyekezz leírni a betűket és mehetsz játszani! — válaszolta az édesanyja.

Peti duzzogva fogta a ceruzáját, szemében könnycsepp csillogott. Még csak a reményét sem látta, hogy a feladattal egyhamar elkészül. Különben is a „B” betűt olyan nehéz leírni. Annyi kanyargós vonal van benne. De akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a külalakra is kellett ügyelni. Az iskolában a tanító néni ezt is nézni. Akiknek rondák, olvashatatlanok a betűi, azoknak ad egy nagy fekete pontot.

Bármennyire is igyekezett, az a fránya „B” nem akart sikerülni. Állandóan ki kellett radírozni, s helyette újat írni. Félő volt, hogy végül a sok radírozástól a füzet lapja kiszakad, és akkor ráadásul még az „A” betűt is újra kell írni.

Sírás fojtogatta a kisfiút. Minél jobban akarta, annál inkább nem sikerült. Sokszor a „B” betű olyan rondára sikeredett, hogy még Peti is megijedt tőle.

— Nem megy ez nekem — mondta magában szomorúan —, soha nem fogom megtanulni az ábécét.

— Dehogynem megy neked! — mondta valaki biztatóan.

Peti körbenézett, de senkit sem látott a szobában. Egyedül volt a tanszereivel.

— Ki szólt hozzám? — kérdezte.

— Én vagyok a ceruzamanó — hallatszott a vékonyka hang. — Itt ülök a ceruzád végén.

A kisfiú odapillantott és valóban a ceruza végén egy parányi ember formájú lény kuporgott.

— Mit akarsz? — kérdezte Peti.

— Segíteni akarok — válaszolta a ceruzamanó.

— Hogyan tudnál segíteni?

— Segítek leírni az ábécét. Megtanítalak szép, gyöngybetűket írni. Olyan szép, kerek betűk lesznek, hogy még a tanító néni is megirigyli.

Peti nem akart hinni neki. Azt hitte, hogy a ceruzamanó be akarja csapni. Az is talány volt számára, ezért mit kell tennie cserébe?

— Miért akarsz segíteni nekem? — kérdezte kíváncsian. — Mit kérsz érte cserébe?

— Tudod, kicsi barátom, nagyon megsajnáltalak. Cserébe meg csak annyit kérek, hogy legyél velem kicsit kíméletesebb, amikor kezedbe fogod a ceruzát. Ne nyomd olyan erősen a füzetre! Meglásd, ha lazábban fogod az íróeszközt, akkor a hegye sem törik ki olyan könnyen. Ezenkívül, ha mégis szükséges, hogy kihegyezd a ceruzát, ne olyan vadul csináld, mert az nagyon fáj nekem.

A kisfiú megígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogyan a ceruzamanó mondta.

Eleinte kicsit nehezen indult be a betűk írása. De amint lázán, könnyedén tartotta kezében az íróeszközt, és nem nyomta erősen a papírra, mintha a betűk is szebbek lettek volna.

Nem beszélve arról, hogy észre sem vette, így milyen gyorsan megy az írás.

Maga sem akarta elhinni nem tellett bele fél óra, és már el is készült a házi feladattal. Édesanyja is nagyon elcsodálkozott, amikor megmutatta neki.

— Nem lehet igaz, hogy már készen is vagy. Bizonyára megint összecsaptad. Olyan betűket írtál, mintha macskakaparás lenne.

Vissza akarta zavarni a szobába, hogy írja le rendesen, de amikor meglátta a gyöngybetűket még a lélegzete is elállt.

— Ezt te írtad? — kérdezte meglepődve. — Ki segített neked?

— A ceruzamanó — válaszolta a ceruzája végén kuporgó kicsi lényre pislantva.

Természetesen ezt az édesanyja nem láthatta. A ceruzamanót csak a gyerekek látják, a felnőttek szeme ilyenre nem képes.

Peti köszönettel tartozott kicsi barátjának, aki megtanította szép, gyöngybetűket írni. Hálából ezért mindig óvatosan hegyezte ceruzáit.

 

 

 

(Kép forrása internet)

Mese

Beszélő kalap

Elolvasta:
73

 

Jankó szeretett volna egy új kalapot. A régi már elkopott, ráadásul egy hatalmas lyuk is éktelenkedett rajta. A faluban mindenki kinevette, amiért ilyen kalpag van a fején.

— Jankó, ideje lenne már új tökfödőt venned! Ilyen kalap láttán egyik lány sem áll veled szóba.

Ez mind igaz is volt. Jankó az utóbbi időkben gyakran kacsintgatott a lányok felé. Tetszett neki, ahogy suhog a szoknyájuk. Ellenben, ha közeledett feléjük, a lányok mindig elfutottak előle.

Bizonyára ez csak a ronda, ósdi kalapja miatt lehet — gondolta a legény. Elhatározta, vesz egy újat a heti vásárban.

Csak egy gond volt. Szegény Jankó zsebében nem csilingelt egy árva tallér sem. A kalapos meg ingyen nem adta portékáját.

Jankó beállt dolgozni egy földműveshez. Reggeltől estig a földet túrta. A gazda elégedett is volt vele, a legény úgy dolgozott, mint a masina. Még enni sem igen állt meg. Azt szerette volna, hogy minél előbb összegyűljön a kalapra való, és szaladjon a kalaposhoz.

Igen ám, a földműves is látta, milyen ügyes és szorgos legényre tett szert, a régiek mind lusták, hanyagok voltak. Nem akarta, hogy Jankó elhagyja, ha összegyűlik a szükséges tallér. Minden este azt füllentette, még hiányzik belőle néhány. Talán holnapra összegyűlik, ha még marad egy napot.

Végtelenségig nem tarthatta vissza Jankót. Igaz a számolás terén a Jóisten nem nagyon látta el a földműves napszámosát. Hadilábon állt a számokkal, de egy idő után érezte, dolgozott ő már annyit a gazdánál, hogy a munkadíjából kiteljen egy kalap ára.

— Gazdauram, adja ki a bérem, szeretném már megvenni azt a kalapot! — mondta Jankó. — Ne féljen, ha meglesz a fejfedőm, visszajövök. Minden úgy lesz, mint eddig.

Ez némileg megnyugtatta a földművest, és adott neki annyi pénzt, ami elég volt a kalapra. A többit visszatartotta, hogy napszámosa el ne hagyja.

Jankó boldogan rohant a kalapboltba, ahol még mindig megvolt a kiszemelt példány. A polc legtetején várta, hogy megvegyék.

Szép, elegáns kalap volt. A legújabb divat szerint. Ilyen senkinek sem volt a faluban, még az intézőúr sem dicsekedhetett vele.

— Becsomagoljam a kalapot? — kérdezte a boltos.

— Szó sem lehet róla — mondta Jankó. — Mindjárt a fejemre is illesztem, hiszen ezért vettem. A régit pedig eldobhatja.

Amint a fejére tette, a szívét mindjárt boldogság járta át. Úgy érezte, körülötte minden egy csapásra megváltozott.

A falubeliek ámulva nézték és bólogattak feléje.

— Jó napot, Jankó úr! Hogy szolgál az egészsége? Ma nagyon szép napunk van.

Ami a leglényegesebb, a leányzók is tátott szájjal nézték, s elpirultak, amikor tekintetük találkozott Jankóéval.

Már majdnem visszaért a földműves házához. Egyszer csak hallja, hogy a kalap megszólal:

— Jankó, nehogy visszamenj a gazdához! Téged az Isten is úrnak teremtett. Menj egyenesen a király várába, és kérd meg a királykisasszony kezét. Tegnap hirdették ki, hogy eladósorba került, és édesapja férjet keres számára.

A legényt nagyon meglepte, hogy kalapja tud beszélni. Még sohasem hallott ilyet. Eleinte nem is akarta elhinni.

— Ne tétovázz! — biztatta a kalap. — Menj el csak nyugodtan, te lehetsz a királykisasszony férje.

— A gazdám még tartozik nekem néhány tallérral — próbált kibúvót keresni Jankó. — Hogyan néz ki, ha megszegem szavamat, és nem megyek vissza hozzá.

Az új kalap addig-addig beszélt neki, míg végül meggyőzte, és elindult a király várába.

A gazda hiába várta napszámosát, az nem jött. Emiatt nagyon elszomorodott. Egy kismadár elárulta neki, hogy Jankó feleségül akarja venni a királykisasszonyt.

Majd elfelejtettem mondani, a földművesnek is volt egy szépséges leánykája. Titkon abban reménykedett az apa, hogy majd összeboronálja a két fiatalt. Ezek után már nem sok reményt látott erre. Szomorúságának ez is oka volt.

Jankó nagy büszkén megérkezett a várba. A kalapja a fülébe súgta:

— Menj egyenesen a király elé! Bátran mondd meg jöveteled célját! Ne törődj a sok úri népséggel, még ha ki is gúnyolnak.

A legény úgy tett, ahogyan a kalapja mondta neki.

Belépett a hatalmas trónterembe, ahol már annyi volt a kérő, mint a mákos gubán a mák. A grófok, hercegek, uraságok fitymálva nézegették az új jövevényt. Gúnyos megjegyzéseket tettek a háta mögött:

— Ki ez a senkiházi, bugris paraszt? Mit akar itt a király színe előtt? Jobban tenné, ha azonnal eltakarodna a várból.

Hamarosan a királynak is feltűnt Jankó és soron kívül magához hívatta.

— Mit akarsz itt, te legény? — kérdezte csodálkozva.

A kalap biztatón Jankó fülébe súgta:

— Mondd azt, hogy feleségül kívánod venni a királykisasszonyt.

Jankónak remegett mindene, alig jött ki szó a torkán.

— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom — mondta nyögve. — Feleségül szeretném venni a királykisasszonyt.

Ezt meghallván a trónteremben mindenki hangosan felkacagott. De legjobban maga a király nevetett.

— Amiért ilyen jól megnevettettél, nem nyakaztatlak le. Máskülönben búcsút inthettél volna a fejednek. Azonnal hord el irhádat szemem elől, amíg meg nem gondolom magamat! — förmedt rá a a legényre.

— Nehogy megijedj! — súgta megint a kalap. — Tarts ki elhatározásod mellett! Határozottan mondd a király szemébe, hogy lányát feleségül veszed!

Ki tudja, miért, vagy honnan vette a bátorságát Jankó, kihúzta magát, és nem hagyta annyiba:

— Még ha királyi apósuram le is nyakaztat, akkor sem állok el tervemtől. Feleségül akarom venni kedves leánykáját.

Ezen a magabiztos kijelentésen a király is elgondolkozott.

— Látom, nem adod fel egykönnyen — mondta. — Ha el is nyernéd a lányom kezét, hogyan tudnál úri életet biztosítani neki? Minden jel arra mutat, hogy te egy szegény legény vagy. Igaz a kobakodon egy szép kalap díszlik, de ez mind kevés.

Jankó most ijedt meg ám igazán. Valóban, hogyan fogja eltartani a feleségét? Hiszen a szép kalapján kívül semmije sincs.

A beszélő kalap most sem hagyta cserben.

— Mondd a királynak, hogy a kerek erdőn túl van egy óriási birtokod, és annak a közepén áll a kacsalábon forgó várad, amelyben annyi aranyszoba van, mint ahány nap létezik a kalendáriumban.

Mondta, és ez már valóban felkeltette a király érdeklődését.

— Hiszem, ha látom — ugrott fel a trónról. — Menjünk azonnal, és ha igaz, amit mondtál, akkor tiéd a lányom keze.

A király és népes kísérete felkerekedett, hogy meggyőződjön Jankó igazat beszélt-e.

A kalap látta, hogy gazdája nagyon fél, ezért bátorítóan súgta:

— Ne félj semmitől! Minden rendben lesz.

Egy egész hadseregnyi ember indult el a királlyal, hogy megtekintsék Jankó kacsalábon forgó várát.

Mentek-mentek, egyszer csak a kerek erdőn túlra kerültek, és ott mindjárt végtelen aranybúzaszemeket termő gabonatáblához értek. Amikor ezt a király meglátta, leesett az álla a csodálkozástól. De nem volt idejük sokáig nézelődni, haladtak tovább. Még egy nagy aranyerdő és aranyhalakat rejtő tó mellett is elhaladtak, mire megérkeztek a kacsalábon forgó várhoz.

A király most már nem vonta kétségbe Jankó gazdagságát. Bele is egyezett, hogy leánykája és kérője egybekeljenek.

Hamarosan meg is tartották az esküvőt. Három éjjel, három nap ropták a táncot.

Ellenben volt egy bökkenő. A királykisasszonynak nem tetszett Jankó. Neki már volt egy kiválasztottja, még mielőtt édesapja kihirdette, hogy lányának férjet keres. A királykisasszony beleszeretett a király kis kondásába, és még leányka korában megígérte neki, hogy ő lesz a férje.

Ezt el is mondta Jankónak a lakodalom után, amikor egyedül maradtak. Az nagyon megsajnálta a királykisasszonyt. Éjjel, nappal azon törte a fejét, mit lehetne tenni, hogy mindketten boldogok legyenek. A kalapjától várta a segítséget, de most az hallgatott. Hiába kérte, hogy segítsen neki! Mondja meg, mit tegyen!

— Te javasoltad, hogy vegyem el feleségül a királykisasszonyt. Te biztattál, hogy leendő apósuramat vezessem el a kacsalábon forgó várhoz a kerek erdőn túlra. Most miért hallgatsz? Mondd meg, mit tegyek! Lehet akármilyen gazdagság, ha nem vagyunk boldogok. Így életünk kínszenvedést lesz. Kérlek, még egyszer utoljára segíts!

A kalap sokáig gondolkodott, s végül kinyögte:

— Azt hittem, hogy jót teszek veled. Látom, nem vagy boldog a királykisasszonnyal. Ő sem boldog veled. Szerelmes a kis kondásba. Egyet tehetsz, hívasd a várba a kis kondást! Tedd fejére a kalapodat! Meglásd, senki sem fogja észrevenni a cserét. Te pedig menjél vissza a földműves gazdádhoz, és vedd feleségül a lányát. Úgyis a sors őt szemelte ki számodra.

Ez tetszett Jankónak is, megfogadta kalapja tanácsát. Csak a királykisasszony vette észre, hogy a kalap alatt nem Jankó van, hanem szerelme, a kis kondás.

— Köszönöm, kedves Jankó — mondta, és elbúcsúztak egymástól.

Jankó visszament gazdájához, aki örömmel fogadta.

— Látja gazdauram, ahogy ígértem visszajöttem. Nem csaptam be.

— Látom én, fiam, de hol a szép, új kalpagod. Hajadonfőt jöttél vissza?

A napszámosa nem tudta, mit feleljen. Csak tanácstalanul a földet nézte. Mire a gazda vigasztalón mondta:

— Ne búsulj, Jankó! Adok én neked olyan szép kalapot, hogy minden kislány örömmel megfordul utánad.

— Nem akarom, hogy a lányok forgolódjanak utánam. Annak örülnék, ha kendnek leánykája csak egy pillantást vetne rám.

— Ennél, mi sem egyszerűbb, Jankó — örvendett a gazda, és behívta a kislányát. — Gyere, Marikám, visszajött Jankó!

Nem telt bele egy szemhunyás, jött szaladva Marika, és mindjárt a legény karjaiba omlott.

Nem is vártak sokáig, megtartották a kézfogót. A lagzi után pedig együtt gazdálkodtak a kicsi földecskén. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el vége!

Mese

Az elvágyó marabu

Elolvasta:
63

 

Megunta mocsári létét a sárga nyakú marabu, s hogy ne rágja tovább a bú, elindult pávák földjére, hogy ott majd vigaszra talál. Ment, mendegélt, útja néhol mocsáron át vitte, talált ott enni kígyót, békát, többet is, mint hitte, így erejét spórolhatta a későbbi időkre. A tűző napon biztatta magát nagyon, képzelődött az életről, mely reá vár útja végén, a távoli pávák földjén. Nem számolta a napokat, csak rótta, rótta az utat, hol vízen, hol szárazföldön, repült is, ameddig bírta.

Egyszer, amikor leszállott, ilyent ő még sose látott, hófehér lepelre lépett, kapkodta is hosszú lábát, mert ahova érkezett, tél volt, és nagy hó esett. Éhen-szomjan mit tegyen, se egy béka, se egy kígyó, érezte, éhsége kínzó, a hidegtől didergett, s már bánta, hogy útnak eredt.

Vissza nem fordul, gondolta, fáradt szárnyait kitárta, s a magasból kémlelt le, a változó terepre. Eltelt egy hét, kettő, három, s amikor nem bírta szárnyon, katonásan lépkedett, amíg meg nem érkezett egy erdő közepébe, a pávák földjére.

A pávák, amint észrevették, a faágakról leszálltak, és nézegették hidegen, égből pottyant vagy a földből bújt elő az idegen? Csapzott szárnya, nyaka sárga, lábán szürke harisnyája nem illet pávaföldre, majd elszállásolják keggyel odébb, az erdő szélére.

Fáradt volt, s nem finnyáskodott a messziről jött marabu, enni se kért, csak hagyják végre, hogy reggelig aludjon.

Másnap korán, hogy felébredt, számba vette a környéket, árnyas erdő amerre járt, tetemeket bőven talált, lakmározott is egy nagyot, majd megállt egy ösvényen szerényen, hogy szundítson egy keveset, aztán indult intézkedni, magát létszámba vétetni.

A pávák látván a jövevényt, nem zavartatták magukat, mintha ünnepnapjuk lenne, úgy ki voltak díszítkezve, tollaiknak ezer színe csillogóra fényesítve, farkuk óriáslegyező, kényeskedve sétáltak, s fennhangon rikácsoltak.

Közelükben a marabu, mielőtt megszólalt volna, hangját finomabbra fogta, s elmondta, hogy azért jött olyan messziről idáig, hogy e helyen maradhasson sokáig.

Megszólalt a pávák öregebbikje: „Mondd, idegen, miből éltél, mielőtt otthonról eljöttél, voltak gazdag erdeid, tengervized, hegyeid, mivel jöttél idáig? Hallottuk ám híredet, hogy nincs minden rendben veled!”

Marabunak se kellett több, hogy merik őt sérteni? Semmije sincs, földönfutó szegény, s jött, hogy álmait valóra váltsa pávaföldön, mert ő ezt megérdemli.

„Na, marabu, itt maradhatsz”, mondták neki kegyesen, „látod, itt van ez az erdő, takarítsad rendesen! Rosszat ne halljunk felőled, tárd ki szemed s füledet, tanulj meg pávák közt élni, ha e helyet szereted!”

 

Mese

Borostyán asszony

Elolvasta:
57
Valahol régen, egy messzi-messzi szigeten élt egyszer egy király, és annak egy gyönyörű leánya. A királylány szépségéről legendák szóltak: magas volt, karcsú, szőke haja egészen a térdéig ért, szeme pedig zöld volt, mint a smaragd. Világraszóló szépségével csupán iszonyú gőgje vetekedett: a férfiakat az orruknál fogva vezette, a cselédeknek pedig kíméletlenül parancsolgatott.

 

Egy alkalommal a király bált rendezett, és a fogadáson egy álruhába bújt varázsló is megjelent. A varázsló gyönyörű, magas ifjú volt, sötétbarna haja és fekete szeme azonnal feltűnt a szép királylánynak, aki mindjárt ki is vetette rá a hálóját. Egész este nevettek, táncoltak, és megbeszélték, hogy máskor is találkoznak majd. A varázsló ezután minden nap valamilyen drága ajándékkal, ékszerrel kedveskedett a királylánynak, és a legkülönlegesebb helyekre utaztak együtt. A leány azonban hamar megunta az ifjút, ezért levelet küldött neki, amelyben megírta, hogy többé ne keresse, mert már mást szeret. A varázsló iszonyú haragra gerjedt és megesküdött, hogy kegyetlenül megbünteti a királylányt.

Nem késlekedett sokáig, a lány elé sietett, és szörnyű átkot szórt rá:

„Megsebeztél engem a szépségeddel, ezért a saját fegyveredet fogom ellened fordítani. Megátkozlak, hogy az idők végezetéig, örökkön-örökké fiatal és szép maradj, soha ne öregedj meg, és csak akkor halhatsz meg, ha eljön az utolsó ítélet. A palotát borostyánnal, az örök élet szimbólumával vonom körbe, hogy mindig emlékeztessen elátkozott sorsodra. A szigetet pedig soha többé nem hagyhatod el!”

A királylány nevetett a varázslón, hiszen nem értette, miért olyan kegyetlen sors, amiért örökké fiatal és szép marad. Ha nem hagyhatja el a szigetet, hát annyi baj legyen, eddig is itt töltötte az életét, legfeljebb ezután sem megy más helyekre. A varázsló viszont tudta, hogy az átok kegyetlen és gyötrelmes lesz, és mivel még mindig szerette a királylányt, hozzátette:

„Csak egy módon lehet feloldani az átkot. Ha egy eltévedt vándor, aki nem keresett téged, csak menedékhelyet, véletlenül nyit be a palotába, neked pedig önzetlenül kell segítened rajta, nem pedig azzal a céllal, hogy magadat megmentsd. Akkor van lehetőséged rá, hogy megöregedj, mint a többi ember, és halálodban nyugalmat is csak akkor találsz.”

A királylány akkorát kacagott, hogy az egész palota visszhangzott tőle. Még hetek múlva is azzal dicsekedett, milyen szerencse érte, hiszen az átkot, ami miatt az örökkévalóságig szép lesz, gyakorlatilag lehetetlen feloldani.

Telt-múlt az idő, a leány gőgje idővel alábbhagyott, és megszeretett egy gyönyörű herceget, akihez hozzáment feleségül. Az öreg király meghalt, így a hercegből király lett, a királylányból pedig királyné. Nemsokára gyermekeik születtek, és együtt uralkodtak, éldegéltek boldogságban a szigeten. A gyerekek azonban hiába növekedtek, a király hiába őszült, ráncosodott, a királyné éppen olyan ifjú és szép maradt, mint sok évvel ezelőtt. A királyi párnak idővel unokái születtek, majd dédunokái, akik mind elköltöztek a szigetről, és az asszonynak meg kellett érnie, amint a gyerekei szépen, lassan megöregednek, és sorban meghalnak. A király magas kort ért meg, de őt sem kímélte meg a halál, így a királynénak egyedül kellett folytatnia az életét. Mivel nagyon szerette férjét, és más férfit nem akart maga körül látni, kétségbeesésében minden lelket elzavart a szigetről, senki sem maradhatott körülötte, a tükröket egyesével összetörte, hogy többé ne lássa gyönyörű külsejét, amely egykor a vesztét okozta. Attól a naptól kezdve magányosan bolyongott a szigeten, ételre, italra nem volt szüksége, mert az átok életben tartotta. Egész nap a tengert bámulta, este pedig a palota kapuját, hátha egyszer, véletlenül benyitnak, és az átoknak sikerül megtörnie.

Évszázadokon keresztül vándorok legendái keringtek az elátkozott szigetről, amelyet a borostyánnal körbefutott palotáról és annak asszonyáról, Borostyán asszonyról Borostyán-szigetnek neveztek el. A hajósok időnként, amikor szélcsend támadt, hallani vélték Borostyán asszony zokogását, amint elmúlt életét siratta. Néhányan megpróbálták megmenteni, felkeresték a kis szigetet, és szerelmet vallottak az asszonynak, de mindhiába: a királynét csak az menthette volna meg, aki nem keresi, hanem véletlenül nyit be a palotába, a királyné pedig önzetlenül segít rajta.

Egy alkalommal a szigettől nem messze, kalózok támadtak meg egy hajót. Az egyik matróznak sikerült a tengerbe vetnie magát, és kiúsznia a partig. Súlyos sebeket szerzett a támadás során, alig tudott vánszorogni, de amikor meglátta a borostyánnal körbefutott palotát, felcsillant előtte a remény. Maradék erejével az ajtóhoz sietett, benyitott, és ájultan esett össze a padlón. A királyné éppen a szobájában feküdt, amikor meghallotta az ajtó nyikorgását. Azonnal felkelt, leszaladt a lépcsőn, és észrevette a földön fekvő vándort. Hanyatt fordította, zsebeit átkutatta, hátha megtud róla valamit. Ekkor a matróz egyik zsebéből előkerült egy pici gyermekcipő. A királyné kezébe vette, és keservesen sírni kezdett. Tudta, hogy a fiatal matrózt otthon felesége várja, aki minden bizonnyal állapotos, vagy már meg is szülte a gyermeket. Nem késlekedett tovább, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megmentse az ifjút.

Az asszony minden erejét összeszedte, a férfit puha ágyba fektette, sebeit lemosta és bekötözte. A szigetről vizet és gyümölcsöket hozott, hogy a matróznak legyen mit ennie és innia. Minden nap ápolta, homlokát borogatta, sebeit átkötözte, mindent megtett, hogy életben maradjon. Még az átokról is elfeledkezett, csak arra tudott gondolni, hogy ennek a férfinak haza kell mennie a családjához. Már egy hét is eltelt, amikor a matróz kinyitotta a szemét, és a királynéra pillantott:

— Hol vagyok? — kérdezte, és megbabonázva nézte az asszonyt. — Ki vagy te?

A királynénak ekkor jutott eszébe, hogy ki ő valójában, és miért van itt a szigeten. Szomorúan gondolt saját sorsára, majd így szólt:

— Ne kérdezd, ki vagyok, nevemet már régóta elfeledtem. Megmentettelek, mert azt szeretném, hogy hazatérj a családodhoz, és együtt, boldogan öregedjetek meg a feleségeddel, gyönyörködjetek a gyerekeitekben és az unokáitokban. Kérlek, vigyázz magadra, és a családodra!

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, elkezdett remegni az egész palota, mintha földrengés lenne. A borostyánok hatalmas robajjal lehullottak a falakról, és szétporladtak a földön. Ekkor egy tükör jelent meg a szobában, a királyné eléje állt, saját magát látta férje mellett, úgy, ahogyan akkor, amikor először találkoztak. Elejétől a végéig lepergett az egész közös életük, újra átélt minden percet, gyermekei születésétől kezdve, de nem maradt fiatal, hanem évről évre vénült. A királyné boldog volt, hiszen még soha életében nem látta magát olyan szépnek, mint amikor együtt öregedett a férjével. A történet ott ért véget, amikor a király halálos ágyánál elbúcsúztak egymástól. Ekkor a tükör fénylő kapuvá változott, és az átjáró végén már várták szerettei. Borostyán asszony nem késlekedett, elindult feléjük, hogy az öröklétben boldogan, együtt éljenek tovább.

 

A tükör ekkor összetört, darabjai széthullottak a szobában. A palota minden bútora elporladt, falai pedig egy több évszázados kastélyrom külsejét idézték. A matróznak sikerült hazatérnie szeretteihez, és egész életében hálával emlékezett a Borostyán-sziget titokzatos asszonyára.

Kép forrása: http://szabadonebredok.info/a-tel-gyogynovenye-a-borostyan/

Mese

Kormi és a pandúrok – 6.

Elolvasta:
55
6. A Gyűrűs – hegység

 

 

A nap már a fák fölött járt és a négy macska megérezte, hogy itt az ebéd ideje. Ettek volna szegények, de nem volt mit. Akkor Kormi felszólalt:

– Szerintem próbáljunk meg vadászni!

– Rendben van, vadásszunk, de mivel? Ki tudja, milyen veszett, vagy fertőzött állatok vannak itt, a fogainkra mégsem hagyatkozhatunk! – aggodalmaskodott Betyár.

– Miért hívunk téged Betyárnak? Még életedben nem raboltál ki senkit, és folyton aggályoskodsz! – kiáltotta Zsivány.

– Nézzétek, fiúk, ott egy nagy hegy, ha jól emlékszem, az a Gyűrűs-hegység. Már közel járunk! – kiáltott fel Bandita.

A macskák olyan gyorsan kezdtek futni a hegység felé, hogy nem vették észre, mekkora lyuk tátong előttük. Kormi volt az első, aki megállt, de ennek ellenére majdnem beleestek a szakadékba. A négy macska annyira megijedt, hogy egy darabig nem szólt senki semmit. Végül Zsivány törte meg a csendet:

– Na, most mihez kezdjünk?

– Nézzétek, ott egy kidőlt fa! Hozzuk ide, és talán át tudunk rajta menni a túloldalra! – mondta Kormi.

Így is tettek és pár perc múlva újra loholtak a hegység felé. Amint a hegy lába elé értek, megpillantottak egy összekuporodott öregembert, aki egy órának mormolt valamit. Ennek a különleges ketyegőnek a számlapján nem voltak számok, hanem a máshol folyó eseményeket mutatta.

– Jó napot, öregapám, mit tetszik csinálni? – kérdezte Kormi.

– Én bizony nézem, mi történik Opos udvarában. Éppen négy szép cicust akar elpusztítani. Ott van még két cicus, éppen a lábát tisztogatják. Egy pedig legyezi őt.

– Kérem, milyenek azok a cicusok?– érdeklődött Kormi.

– Akiket el akar pusztítani, azok között van egy nagy fehér meg egy kicsi fehér, egy fekete és egy szürke cica.

– Felhő, Havas, Alkonyat, Szürkület! – kiáltotta Kormi.

– Aki Opost legyezi, annak a cirmosnak egy medál lóg a nyakában.

– Cirmikém, drága Cirmikém – üvöltötte Zsivány –, jaj, kicsikém, tarts ki még egy kicsit!

– Az egyik, amelyik Opos lábát tisztogatja, foltos és látszik rajta, hogy mindjárt összeesik – folytatta tovább az öregember.

– Fenyves, édes kiscicám! – üvöltötte Bandita.

– A másik kis gyámoltalan, barna és szégyellős.

– Jaj, Cicus, én drága Cicusom! – harsogta Betyár.

A négy macska majdnem fellökte az öregembert, annyira szerették volna látni szeretteiket.

– Eléééég! – ordította az órás ember. – Látom, meg akarjátok menteni őket, de ha agyontapostok engem, nem tudlak útba igazítani benneteket. Menjetek fel a hegyre, és ott találjátok az én nagyapámat, az majd ad nektek valamit, amivel meg tudjátok menteni a többieket!

 

Mese

Mesélő leányka

Elolvasta:
82

 

Volt egyszer egy tündérország, magas hegyekkel körülölelve. Ide egyszerű halandó ember nem tehette be a lábát, és ha mégis megpróbálta, akkor csúnyán megjárta. Soha többé ne mehetett vissza az emberek közé. Örökkön-örökké a tündérek között kellett élnie, és amikor megtanulta a varázslatokat ő is tündérré változott.

Egy nap szépséges leányka tévedt a tündérek földjére. Eleinte nem tudta, hol van. Ijedten kereste a visszavezető utat, de nem találta. Pedig bizton emlékezett, melyik irányból érkezett. Amikor elindult arra, egyszer csak az utat váratlanul magas rózsabokor sövény állta el. Nem tudott tovább menni. Kénytelen volt visszafordulni. Kétségbeesve bolyongott, és még talán egy-két könnycsepp is kicsordult a szeméből, amikor egy aprócska tündérfiú megkérdezte tőle:

— Eltévedtél, leányka? Ugye szeretnél hazamenni?

— Igen — mondta szipogva szomorúan. — Az utat, amerről jöttem egy hatalmas rózsasövény állja el. Nem lehet rajta áthatolni.

A tündérfiú elnevette magát.

— Tudod, hol vagy? — kérdezte, de még mielőtt a lány mondhatott volna valamit, kissé kaján vigyorral kinyögte. — Tündérországban, ahonnan nem lehet hazamenni. Örökkön-örökké itt kell éljél velünk, tündérekkel.

Ezt meghallván, a lány sírva fakadt, és könyörögni kezdett:

— Kicsi tündérfiú, légy szíves segítsél nekem! Hadd menjek haza! Édesanyám nagyon szomorú lesz, ha estig nem térek meg a házunkba.

— Nem tehetem — mondta, és már szaladni is akart tovább, hogy megkeresse játszópajtásait.

— Kérlek, tegyél kivételt és segíts haza! Nem kérem ingyen, cserébe mondok neked egy szép mesét.

Köztudott, minden kicsi tündér szereti a mesét. Nem telik el egy nap náluk, hogy legalább egy mesét ne hallgassanak meg, de van, amikor többet is.

Most is az ígéret hallatán, aprócska, hegyes füleit hegyezni kezdte, és lekuporodott a lány mellé, aki mesélni kezdett. Olyan szépen beszélt, hogy hangja a többi tündért is odavonzotta. Egy kis idő elteltével megtelt a virágos rét rengeteg tündérrel. Volt ott fiatal, öreg vegyesen. Mindegyik a lányt hallgatta. A mese végére még a tündérkirály is megérkezett, és kíváncsian kérdezte, mi ez a nagy sokaság a réten, a tündérek, miért nem végzik a mindennapi dolgukat. Valaki elárulta neki, hogy az emberek világából egy szép leányka tévedt ide, de haza szeretne menni édesanyához.

— Sajnos ez lehetetlen — mondta szigorúan a király. — Ha nekem is mondasz egy mesét, meglátom, mit tehetek érdekedben.

A lány egy újabb mesét keresett elő az emlékezetéből, és bársonyos, lágy hangján elmondta a királynak.

— Ez csodálatos volt — csillant fel a király szeme, és barátságosan a mesélőhöz fordult —, de bármennyire is szeretnék kivételt tenni, nem tehetem. Nem változtathatom meg törvényünket. Aki országunkba tévedt, mint ember, az nem hagyhat el bennünket. Igazságtalan lennék, ha most ezen változtatnék. Mégis van egy megoldás. Tündérek eljárhatnak az emberek világába, hogy segítsenek nekik. Ha közénk tartoznál, mindig átléphetnéd Tündérország határt. Hatalmamnál fogva tündérré avatlak. Hiszen, aki ilyen szépen tud mesélni, az maga is tündér. Az lesz a feladatod, hogy szebbnél szebb meséket mondasz embereknek, és meséiddel szórakoztatod őket. Még ma útnak indulhatsz, hogy minél hamarabb mesélhess. Ezentúl bármikor visszajöhetsz hozzánk, sőt el is várom, hogy időnként nekem is mondjál egy-egy szép mesét.

A szép leányka megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a kicsi tündérfiú barátjával elindult haza, aki hazája határáig kísérte. Ott elbúcsúztak egymástól, és a lány megígérte, hogy hamarosan visszajön mesélni a tündéreknek is.

 

Gyerekek, ha találkoztok egy szépen mesélő leánykával, akkor tudjátok meg, egy tündérrel hozott össze bennetek a sors, akinek az a dolga, hogy meséljen nektek.