Farkas Erzsébet : Egy maci kalandja

 

Egy erdőben élek, medve családommal. Én kisbocs vagyok, sokat játszom a testvéreimmel, de mégsem vagyok boldog, szomorú a szívem, mert úgy érzem, hogy unalmasan telnek a napjaim. Ezért kerestem a boldogságot, kalandra vágytam és úgy döntöttem, hogy elmegyek, s körülnézek az erdőben. Egyre távolabb kerültem a családomtól. Egyszer csak emberek hangjára lettem figyelmes. Velük hű kutyáik, melyek nyomaimat követve hamar megtaláltak. Az emberek megfogtak, majd betuszkoltak egy nagy autóba. Féltem, most mi lesz velem? Közben elindult a kocsi. Nagyon hosszúnak tűnt az út, úgy éreztem, hogy soha nem áll meg az autó. Már nem is vágytam annyira kalandra. Egyszer csak megálltunk. Kivettek a kocsiból, és egy nagy épülethez vittek. Bent zűrzavar fogadott és sok állat.

Nem tudtam, hogy miért vannak olyan sokan. 

Aztán láncra vertek. Nyugtattam magam, bátor vagyok, kiszabadulok. Kiderült, hogy a sok állat az ember szórakoztatására kellett. Odajöttek hozzám és arra kényszerítettek, hogy ugráljak fel- s le a székekre. Eleinte nem értettem miért kell ezt csinálnom, aztán kiderült, hogy ez tetszik az embereknek. Egyszer csak, amikor besötétedett, bent kigyúltak a fények. Kivezettek egy porondra, melyet rácsok vettek körül, mögötte mindenféle ember, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Kiáltoztak, fütyültek, tapsoltak nekem. Családomra gondoltam, a meleg barlangra és a mellette lévő illatos szamócásra. A szívem elkezdett gyorsabban verni, de azt kellett tennem, amit az emberek parancsoltak. Minden állatnak volt feladata, és ha nem teljesítette valaki, akkor azt ostorral ütötték. Kint az emberek nevettek rajtam, örültek, nem is tudták, hogy mennyire vérzik a szívem. Ők sokan voltak, én mégis magányosnak éreztem magam.

Ekkor már rájöttem, nagyon buta ötlet volt elszakadni a védelmező otthonomtól. Azon gondolkodtam, biztos hiányzom, és keresnek, de nem találnak. Elszomorított a gondolat, hogy talán soha többé nem látom az enyéimet. Teltek a napok, hetek, hónapok. Időközben én egyre erősebb lettem. Reménykedni kezdtem, és már biztosan tudtam, hogy lesz annyi erőm, hogy kiszabaduljak. Megpróbáltam elszakítani a láncot és nagy örömömre, többszöri próbálkozásomra sikerült.

Vajon hogy jutok ki az épületből?

Elkezdtem futni, keresve az ajtót. Amikor megláttam, már tudtam, hogy szabad vagyok. Kint idegen volt a hely, nem tudtam, hogy merre induljak. A szívem hangjára hallgattam. Egy erdőhöz értem. Ismerős illatok csiklandozták az orromat. Egyre csak beljebb és beljebb mentem, és éreztem, hogy már közel vagyok az otthonomhoz. Egyszer csak megpillantottam a szeretteimet. Azonnal odaszaladtam hozzájuk, átöleltük egymást és örömünkben sírtunk. Később elmondták, hogy minden nap kerestek, és azt hitték, hogy soha többé nem térek vissza. Megfogadtam, hogy többé nem megyek messze a családomtól, nem keresem a kalandokat és a boldogságot, maradok ott ahol a családom él, tőlük kapom a biztonságot, szeretetet, gondoskodást, és védelmet.

 

Legutóbb szerkesztette - Farkas Erzsébet
Szerző Farkas Erzsébet 61 Írás
Már kis korom óta rajongok az irodalomért, és sokszor vettem részt szavaló versenyeken. Két éve kezdtem el foglalkozni a versírással, amikor mély depresszióban voltam, és vulkán szerűen törtek fel belőlem az érzések melyet versben fejeztem ki. Azóta több mint 300 verset írtam. Verseim főként a kitartásról, a szeretet fontosságáról szólnak.