Apáti Kovács Béla - Panteon
Vezetéknév
Apáti
Keresztnév
Kovács Béla
Biográfia
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.
1 hónap 3 komment

Egyik nap szörnyű dolog történt Egérlakán. Egér Mici farkincája elveszett. Senki nem tudta, hová lett. Hiába kereste az egész család az egérlyukban, sehol nem találták. Pedig mindent felforgattak, mindenhová bekukkantottak, de a farkinca nem került elő. Az meg mégsem lehet, hogy egy egér farkinca nélkül legyen. Mit szólnának a többi egerek, ha Mici így jelenne meg az egérbálban. Minden egérnek a szépen kunkorodó farkinca a dísze és az ékessége. Még, hogy nélküle menjen el a bálba. Az maga lenne a skandalum.
Hosszú napokon keresztül készülődtek erre a nagy eseményre. A farkincát mosogatták, szárítgatták, kunkorították vagy éppen fényesre sikálták, hogy szépségben fölülmúlja a másikét.
Aki elment a bálba, az mind azt szerette volna, hogy az ő farka legyen a legszebb.
Szegény Egér Mici sírt kora reggeltől késő estig. Nem találta a nyugalmát. Mindent megadott volna, hogy előkerüljön a farkincája.
Ha nem lesz meg, akkor nem mehet el a bálba. Valószínűleg be sem engednék farkinca nélkül. A bejáratnál lévő őrök mindjárt azt nézik, hogy a bálozó egérnek, milyen a farkincája.
A tavalyi bálon az egyik egérlány lompos, piszkos farkincával akart besurranni, de a szigorú őrök mérgesen elzavarták:
–  Ide ilyen ronda farkincával nem lehet bejönni. Menjél haza, és hozd rendbe magadat.
Az egérlány hiába könyörgött, rimánkodott, az őrök hajthatatlanok maradtak. Tartották magukat a rendhez, hogy a bálba csak az mehet be, akinek szép a farkincája.
Egér Mici tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen? Még csak elképzelni sem tudta, hogyan szerezzen egy új farkincát? Pedig nagyon vágyott rá, hogy ott legyen a bálban.
–  Ragasszunk egyet papírból! – javasolta neki az anyja.
Egér Mici csak a vállát vonogatta. Nem tetszett neki a papírfarkinca.
–  Mi lesz, ha valamelyik egérlegény felkér táncolni, és leesik a farkincám a táncparkettre? Nem élném túl ezt a nagy szégyent – mondta pityeregve.
–  Akkor lányom nem mész el a bálba. Megvárod, amíg kinő a farkincád!
Ezt meghallva Egér Mici még jobban elszomorodott. Úgy hullottak a szemeiből a könnyek, mint a záporeső.
Nem is tellett sok idő az egérlyukban akkora volt a víz, mint egy földalatti folyóban. Az egész család menekülve futott ki a szabadba, és ott keresett oltalmat a nagy árvíz elől.
Odalett mindenük, mert a víz elsodorta a lakásukat.
–  Jaj! Jaj! – sápítozott Egér Mici anyja. – Már nem csak a farkincád veszett oda, hanem mindenünk. Földönfutókká váltunk. Még a macska elől sem tudunk majd elbújni. Micsoda tragédia.
Ültek a lyuk előtt és mindnyájan sírtak, ami azt eredményezte, hogy még nagyobb lett a víz az egérlyuk közelében. Már nem csak folyó vagy tó, hanem valóságos tenger, amely hömpölygött mindent elöntve.
A közelben lévő egérlyukakból is lélekszakadva menekültek ki az egerek és kiabálták jajveszékelve:
–  Jön a víz! Árvíz van! Meneküljünk!
Nagy ijedségükben ők is sírva fakadtak, és a könnyeikből már nem is tengerré, hanem óceánná vált a környék, ami még az egérbál helyszínét is elöntötte. Ezért nem lehetett megtartani a bált. Le kellett mondani és elhalasztani jövő évig. Idén elmaradt a bál az egerek nagy bánatára, pedig minden egér türelmetlenül és izgatottan várta ezt a nem mindennapi eseményt.
Odalett a sok munka, a farkincák cicomázása. Most várhatnak egy évet a következő bálig.
Mindenki nagyon szomorú volt, kivéve Egér Micit, aki ezt nem bánta, mert úgysem volt farkincája.
Egy év alatt olyan szépet növeszt, hogy majd az egérlegények csodájára járnak.
Megfogadta, ha újból kinő a farkincája jobban fog rá vigyázni, hogy még egyszer ilyen gyalázatos dolog ne forduljon elő vele!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

2 hónap 2 komment

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az égig érő üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével és kislányával egy várban.
A kislány olyan szép volt, hogy nem akadt párja a környéken, de még a hetedhétországban sem. Aki csak meglátta, azonnal elakadt a szája és nem bírt megszólalni.

Ellenben a királykisasszonynak volt egy hibája. Olyan rossz volt, hogy rosszaságban és csintalanságban egy fiú sem tudta legyőzni. Ezért talán nem is lánynak kellett volna születnie, hanem fiúnak. Annyi borsot tört a hopmester orra alá, hogy az már azt fontolgatta, felmond és elhagyja a királyi várat.
Szegény király alig tudta lebeszélni erről, amikor az panasszal fordult a kenyéradójához.
– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, nem bírom ki, amit velem művel a leánykája. Felmondok. Inkább beállok katonának és elmegyek harcolni a sötétség országába, ahol biztos halál vár rám.
A király kíváncsian kérdezte:
– Drága hopmesterem, mit művelt megint veled ez a csintalan leányka, hogy ennyire kiborultál?
– Mit művelt velem? – kérdezett vissza a hopmester, teljesen felháborodva. – Képzelje el, fenséges királyom, tegnap este egy nagy varangyot dugott az ágyamba. Ez azért már felháborító. Nemde? Én, a hopmesterek hopmestere egy varanggyal aludjak egy ágyban?
– Bizony ez nem volt szép dolog a leánykámtól. Még ma beszélek vele, és megbüntetem. Csak még most az egyszer nézd el neki! Kapsz még egy medált a mellkasodra szolgálataidért.
A király nagy nehezen megnyugtatta a hopmesterét, és egy újabb, hatalmas medált tűzött a mellkasára, ahol már annyi volt, hogy alig fért el rajta.
A kislányának megparancsolta, ezentúl mindig viselkedjen illően a hopmesterrel. Az lett a büntetése, hogy meg kellett enni a spenótot, amit a szakács készített ebédre. Szenvedett is tőle szegény leányka.
A várban, szinte nem telt el egy hét sem, hogy ne történt volna hasonló eset. Az alattvalók jobban rettegtek a királykisasszonytól, mint az ördögtől. Aki csak tehette elbújd, amikor a király lánya közeledett feléjük. Nem akartak találkozni a kis gézengúzzal, mert tudták, úgyis ők húzzák a rövidebbet.
Közben telt-múlt az idő. A kicsinyke leánykából egy szépséges hajadon lett. Ellenben a csintalansága nem múlt el. Nagylány korában is a jó, öreg hopmester réme volt. Akit csak tudott a várban, azt mindig jól megtréfálta. Híre is ment az országban. Ezért senki nem akarta feleségül venni. Ha véletlenül messzi országból érkezett is egy kérő, az amint megtudta, kiről van szó, ész nélkül eliszkolt a várból, még csak vissza sem nézett. Soha többé nem jött leánykérőbe, inkább élete végéig vénlegény maradt.
Bánkódott is ezért a király. Nap, mint nap zsörtölődött lányával a viselkedése miatt. Sem a szép szó, sem dorgálás nem segített. Már attól tartott a szépséges leánykája soha nem talál magának férjet.

Egy nap a hétfejű sárkány érkezett leánykérőbe. Először a király hallani sem akart arról, hogy leánykája egy hétfejű sárkánynak legyen a felesége. Azt remélte, hogy amikor a sárkány meghallja lánya tetteit, ő is elrohan.
Nem így történt. Tetszett ez a viselkedés a hétfejű sárkánynak.
– Feleségül veszem a királykisasszonyt – mondta örvendezve. – Éppen ilyen asszonykára vágytam egész életemben. Három hét múlva megtartjuk a lakodalmat, de addig is magammal viszem a mátkámat. Hadd szokja a sárkányok életét!
A szolgák örömmel készítették össze a királykisasszony kelengyéjét. Kilencvenkilenc nagy ökrös szekér vitte a sárkány barlangjához. A királyon és feleségén kívül mindenki boldog volt, hogy megszabadultak életük megrontójától. Azt remélték, ezentúl nyugalom lesz a várban.
Valójában az is lett. Annyira nyugalmas volt az életük, hogy szinte már fájt. A hopmester is csak tétlenül császkált egyik szobából a másikba. Sehol nem találta a helyét. A sok medál meg úgy húzta a mellkasát, hogy majdnem orra bukott. A szolgák is csak sóhajtoztak az unalomtól. Felidézték a királykisasszony kópéságait, csínytevéseit, s szomorúan mondogatták: Mennyivel mozgalmasabb voltak napjaik, amikor a leányka bolondját járatta velük.

Bezzeg a hétfejű sárkány barlangjában, ahogy a királykisasszony odakerült, elszabadult a pokol. Volt nemulass mindenkinek, aki a sárkány közelében volt. Végül még a hétfejű sárkány anyja is kifakadt, mert a kis leendő meny annyi bosszúságot okozott neki:
– Vidd vissza fiam ezt a leányzót! Látni sem akarom. Hiszen ez rosszabb mindnyájunknál. Ha itt marad, jaj, a sárkányok nemzetségének!
– Anyám, ha visszaviszem, oda a becsületünk. Az emberek soha nem fognak félni tőlünk. Mindenki majd azt fogja mondani, gyáva sárkányok vagyunk – mondta gondolkodóba esve a hétfejű sárkány. – Valamit ki kell találnunk, hogy megszabaduljunk tőle.
Egész éjjel törték a fejüket, mire reggelre nagy nehezen kisütötték: a királykisasszonyt elkábítják és belökik az útjukba kerülő első házba. Az ottaniak csináljanak vele azt, amit csak akarnak.
Ez mindenkinek tetszett. A következő éjjel ezt végre is hajtották. A királykisasszony, mint mindig, ezen a napon is turpisságon törte a fejét. Gondolta, megtréfálja a sárkányt és az anyját, még lefekvés előtt a derekára egy drágakővel, arannyal megrakott zsákot kötött, amit a sárkány kincseskamrájában talált. Ebben a zsákban volt a sárkányok összes vagyona.
– De jó nehéz ez a lány – jegyezte meg a hétfejű sárkány, amikor a vállára emelte a lányt.
– Egész nap csak evett, amíg nálunk volt három hétig – mondta gúnyosan a hétfejű sárkány anyja. – Ha sokáig itt maradt volna, akkor kievett volna bennünket a vagyonukból.
A hétfejű sárkány nem bírta sokáig vinni a királykisasszonyt. Mindjárt az útjába kerülő szegényes házba bevitte, ahol egy jóravaló iparos legény lakott. A házban még mindenki aludt. A sárkány lefektette melléje az ágyba és villámgyorsan elviharzott, hogy senki meg ne lássa.
Reggel, ahogy a legény kinyitotta a szemét, mindjárt megpillantotta a lányt. A szépsége azonmód elkápráztatta. Még sohasem látott ilyen gyönyörűséget.
– Ki vagy te szépséges leányka? – ébresztgette a legény.
– Ki lennék? Ki lennék? – kérdezte kissé durcásan és álmosan. – A te leendő feleséged.
– A leendő feleségem? – csodálkozott el a legény.
– Igen a te leendő feleséged. De hová lett az a randa hét fejed? – nézett ámulva a királykisasszony a legényre. – Hiszen te a jóképű legénnyé változtál! Ez hogy lehetséges?
„Bolond ez a lány – gondolta a legény – mindenesetre nagyon szép. Elveszem feleségül. Úgyis feleséget keresek magamnak.”
Egy darabig csodálkozva nézték egymást, majd a királykisasszony szemeit lesütve és egy kicsit szégyenkezve mondta:
– Bocsáss meg, leendő férjem uram, amiért megint tréfálkoztam és magamra rejtettem a kincstárad összes drágakövét és aranyát! Ígérem, többé nem teszek ilyet! Megjavulok és jó, hűséges feleséged leszek.
A legény ebből semmit sem értett, de amint meglátta a rengeteg kincset, ez nem is érdekelte. Ezen a napon ennyi meglepetés túl sok volt számára. És akkor még meg sem említettem, hogy amikor a lány bevallotta, hogy apja a király, majdnem elájult. Akkor már nem volt visszaút.
Felkeltek, felöltöztek és elmentek a várba, ahol a lány szülei és a szolganépség élén a hopmesterrel, nagy ovációval fogadták őket.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a fél világ hivatalos volt rá. Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart. A hopmester úgy táncolt, hogy minden medál lehullott a mellkasáról, de ezt egyáltalán nem bánta, hiszen visszajött a kis gézengúz királykisasszony, aki közben megváltozott, és csak jót lehetett elmondani róla.
De ne higgyétek, hogy ez a nyugalom örökké tartott. Amint születni kezdtek a gyerekek, úgy lett egyre nagyobb zsivaj a várban és minden napra jutott újból egy rosszaság.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

2 hónap 5 komment

Élt egyszer egy nagyon szegény ember. Olyan szegény volt, hogy még az egerek is elmentek a házából.
Egyik nap a dúsgazdag szomszédja áthívta a kertbe ásni. Azt mondta, hogy az ásásért ad neki egy lyukas garast.
A kert hatalmas volt, és egy lyukas garas nagyon kevés az ilyen fárasztó munkáért. A szegény ember egy álló nap dolgozott a kertben. Rendes körülmények között, ha a gazdag ember nem lett volna fukar, három aranytallér illeti meg.
Ennek ellenére a szegény ember elvállalta a munkát. Minden fillér jól jön ínséges időkben. Sokszor napokig koplalt.Már kora reggel nekilátott az ásásnak. Szerette volna, ha napestig végez vele.
Amint szorgalmasan ásott, alig pihenve egy keveset, egyszer csak az ásója alatt megkoppant valami. Először azt hitte, kőbe ütközött az ásó hegye. Kíváncsi lett, és óvatosan kifordított a mélyből egy agyagtálat, amelynek a széle több helyen is ki volt törve. Valamikor szép dísze lehetett a háznak, de egy nagy darab letört belőle, és így a gazdája bizonyára kidobta.
A szegény ember hosszasan nézte, nézegette, többször is megforgatta a kezében, s már majdnem eldobta, mint egy értéktelen tárgyat, amikor eszébe jutott, hogy elkéri a gazdag embertől és hazaviszi. Jó lesz az egyetlen tyúkocskájának itatónak.
– Nézze szomszéd, ezt a törött tálat ásás közben találtam. Ugye megengedi, hogy hazavigyem? – kérdezte, amikor végzett a munkával.
A gazdag ember szinte nevetve mondta:
– Elviheted, de ezért fél lyukas garast levonok a munkabéredből. Mégis csak a kertemben találtad ezt a tálat.
Eleinte a szegény ember tiltakozni próbált, de belátta, az agyagtál a gazdag ember kertjéből fordult ki a földből, így az ő tulajdona. Elfogadta, amit a szomszédja ajánlott neki. Ha jól megnézi, fél lyukas garas is több, mint semmi. Ezenkívül tyúkocskájának lesz egy itatótála. A régi úgyis kilyukadt, és kifolyik belőle a víz.
A munka végeztével hazavitte a törött tálat, és vizet öntött bele, hogy reggel tyúkocskája tudjon inni, ha megszomjazik.
Bement a házba, és lefeküdt. Reggel hangos kotkodálásra ébredt. Nem tudta elképzelni, mi ez a nagy ricsaj? Tán csak nem a róka jár a környéken, és ezért káricál a tyúkocska.
Mindjárt kisietett, és látja, hogy a tyúkocska áll a törött tálnál, mintha valamiért nagyon csodálkozna.
– Mi a baj tyúkocskám? – kérdezte.
A tyúkocska csak állt ott és hangosan káricált.
A szegény ember a törött tálhoz ment, és majdnem a földre ült a csodálkozástól, a tálban egy jókora gyémánt volt, ami a testvérek között is megér legalább egy ház árát.
Bizonyára valahogyan a tálban maradt, s nem vette észre a gazdája. A víz lemosta róla a földet, és most így látható lett.
Igazából nem tudta, mi legyen a gyémánttal? Visszavigye-e a szomszédjának, vagy megtartsa? Végül úgy döntött, hogy visszaadja. A gyémánt mégiscsak a szomszédot illeti, hiszen annak a földjében volt.
El is ment a szomszédhoz, de az nem volt otthon. A közeli városban levő heti vásárba kocsikázott a feleségével.
– Na, majd akkor holnap visszaadom neki – mondta magában, és tette a dolgát.
Új vizet öntött a törött tálba. Annyi dolga volt a ház körül, hogy valójából meg is feledkezett a gyémántról. Este megint holtfáradtan dőlt az ágyba. Reggel a tyúkocskája újból hangosan kotkodált.
Kiment a baromfiudvarba, és nem akart hinni a saját szemének. A törött tálban egy újabb, de jóval nagyobb gyémánt hevert.
Az nem lehet, hogy eddig nem vette észre. Nem értette, hogyan került oda? Megvakarta a fejét és eltette a gyémántot.
Harmadnap ugyanez történt. Csak annyi különbséggel, hogy a harmadik gyémánt még nagyobb volt.
A szegény ember egyszeriben nagyon gazdag lett. Többé nem kellett éheznie, amit csak akart, megvehette. A régi, kicsi ház helyett egy újat és nagyobbat építtetett hatalmas istállóval, amelyben sok jószág elfért. Vett egy óriási földet a falu határában, ahol gazdálkodhatott.
Azt meg majd elfelejtettem mondani, a törött tálban minden reggel talált egy újabb gyémántot.
Nem telt bele sok idő, a falu leggazdagabb embere vált belőle. Senki nem értette, hogy ez  miképpen  lehetséges?
Főleg a szomszédja oldalát fúrta a kíváncsiság. A felesége egész nap noszogatta a férjét, hogy tudakolja ki, mi módon tett szert a szegény szomszédjuk ilyen nagy gazdagságra?
Nyíltan nem mert rákérdezni, ezért cselhez folyamodott. A kerítés résein leskelődött, azt remélve, hogy így megtud valamit, és feltárul a szegény ember titka.
Jól gondolkodott, mert amikor reggel a szomszédja kiment a baromfiudvarra, látja, hogy a törött tálban, megint ott egy nagy gyémánt. A következő nap is ez történt.
– A manó vigye el! Innen van a szomszéd nagy gazdagsága – jegyezte meg epésen. – Valójában az a törött tál engem illet, hiszen az én földemből került elő.
Bent a házban elmesélte a feleségének a látottakat. Majd megette őket a düh. Dúltak–fúltak. Egész éjjel azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek? Hogyan szerezzék vissza a törött tálat?
– Te voltál egy nagy szamár, amikor odaadtad neki – mondta a feleség mérgesen a férjének.
– Ki gondolta, hogy ez egy ilyen varázstál, és hogy gyémántot rejt a mélye. Úgy véltem, hogy egy értéktelen vacak. Te is láttad, nem adtam ingyen, levontam a fele bérét. Még ki is nevettük, hogy ilyen ostoba.
Már majdnem pirkadt, amire kifundálták, hogy bármi áron is, de meg kell szerezni a törött tálat. Holnap éjjel úgyis holdtalan éjszaka lesz, és a sötétség leple alatt belopóznak a szomszéd baromfiudvarába.
Mindez nagyon egyszerűnek tűnt. A szomszédjuknak nem volt kutyája, és ezért még attól sem kellett tartaniuk, hogy a kutya az ülepükbe harap.
Türelmetlenül várták a másnap éjszakáját, de sehogy sem akart eljönni az este, és főleg nem az éjszaka. Még azt is meg kellett várni, amikor a házban kialudnak a fények és minden elcsendesedik.
Már majdnem sikerrel járták, a férfi nyúlt a törött tál felé, amikor nyílt az ajtó, és a ház tulajdonosa valamiért kiment az udvarra.
– Mi járatban vannak nálam? – kérdezte meglepődve a szegény ember.
Mit volt, mit tenni, be kellett vallani, hogy a törött tálért jöttek, az asszony kicsi libákat vett a heti vásárban, és kell nekik itatótálnak. Majd holnap adnak érte egy lyukas fél garast.
– A mi földünkből fordult ki a tál, ezért minket illet – kezdte el a magyarázkodást a férfi. – Igaz kértem érte lyukas fél garast, de most mégis úgy gondoltuk, hazavisszük és visszaadjuk a pénzt.
– Adok én maguknak ezüst tálat – válaszolta a szegény ember. – Nézzék, milyen ócska! Kifolyik belőle a víz. Kendeknek jobb és szebb tálra lenne szükségük.
– De nekünk ez a tál kell, nem akarunk másikat. A mi földünkben volt, ezért a miénk – csattant fel az asszony. – Ha nem adja szépszerével, holnap elmegyünk a bíróhoz és panaszt teszünk. A bíró majd kimondja az igazságot! Ha akarja, ha nem, a törött tál a miénk lesz!
A szomszédok mérgesen hazamentek, és ahogy ígérték, másnap bepanaszolták a szegény embert a bírónál.
A törvények tudója türelmesen végighallgatta mindkét felet, és hosszasan törni kezdte a fejét. Sok idő elteltével így szólt:
– Szeretném látni azt a törött tálat.
A szegény ember elővette a tálat a tarisznyájából. Magával hozta, hiszen sejtette, hogy a bíró látni akarja. Ne kelljen neki fáradoznia a hazamenetellel, inkább elhozta, tyúkjai ezen a napon kénytelenek voltak inni a régi itatóból, ha megszomjaztak.
Amikor a bíró kezébe fogta a tálat, hangosan felnevetett:
– Nálam van ennek a tálnak a párja. Úgyis újat akarok venni, ezért Kendeknek adom az enyémet. A törött tál legyen azé, aki megvette fél lyukas garasért, az enyémet meg kapja a szomszéd. Szerintem egy ép tállal jobban járnak, mint egy töröttel.
– De nekünk a törött tál kell. Az volt a földünkben – makacskodott az asszony. – Bíró uram adja csak az épet a szomszédunknak. Hadd tegyünk vele valami jót! Hadd lássa a világ, milyen jó emberek vagyunk!
– Legyen, ahogyan akarjátok! – tett igazságot a bíró.
A szegény ember megkapta a bíró ép tálját, és a szomszédok meg a töröttet, akik azt boldogan vitték haza.
Otthon azonnal kitették a baromfiudvarra, és izgatottan várták, mi fog történni.
Reggel egymást fellökve rohantak ki a házból. Majdnem szélütést kaptak, amikor látták, hogy a tálban csupán csak egy értéktelen kő van. Még egy parányi gyémánt sem tapadt hozzá, mint, ahogyan remélték. Álmokat szövögettek, hogy ők lesznek a világon a leggazdagabbak. Ez folytatódott a következő napokon is. Hiába várták a reggelt, a törött tálban soha többé nem találtak gyémántot. Mindig csak kövek és kövek voltak benne.
A szegény ember eleinte szomorkodott a törött tál miatt, de egy idő után belátta, van neki elegendő gyémántja, amelyekkel élete végéig gazdagon elélhet.
A szép, ép tálat betette a vitrines szekrénybe, hogy dísze legyen a háznak.
Ahogy teltek múltak a napok  meg is feledkezett róla, tette a dolgát nap, mint nap, szorgalmasan dolgozott, hol a kertben, hol a mezőn.
Egyik reggel, amikor fel akart kelni az ágyból, furcsa zajokat hallott a vitrines szekrény felől. Mintha valami potyogott volna ki belőle.
Gyorsan odasietett, és meglepődve látta, hogy az ép tálon, olyan sok gyémánt van, hogy már nem fért el benne, és egymás után potyogtak le a padlóra.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

3 hónap 11 komment

Hol volt, hol nem volt, a nekeresdi kerek erdő kellős közepén lakott egy nyúl a kicsi házában.

Egész nap a kertjében a sárgarépát kapálgatta, öntözgette, hogy legyen télire ropogtatni való.

Egyik nap a nyúl a kertben serénykedett, amikor váratlanul megjelent a farkas. Eleinte némám nézte a tapsifülest, ám addig-addig nézte, hogy megéhezett a finom nyúl húsra. Már régen evett nyulat. Egyre jobban csorgott a nyála, s végül elhatározta, hogy megeszi ebédre.

– Hallod-e, te nyúl, most megeszlek ebédre. Ne ellenkezz, nincs értelme!

A nyúl abbahagyta a kapálást, és könyörögni kezdett:

– Jaj, farkas koma, ne egyél meg! Kicsinyke gyermekeim árvák lesznek. Nem lesz anyjuk, aki gondozza őket.

A farkas nem engedett az elhatározásából.

– Mondtam, amit mondtam, ne könyörögj! Úgysem lágyul meg a szívem. Menjél, és búcsúzzál el a gyermekeidtől!

A nyúl látta, hogy a farkassal nem lehet egyezkedni. Látszólag beleegyezett, hogy ebéd legyen belőle. Végül csak ennyit mondott:

– Ha meg kell halnom, akkor legyen, ahogy kívánod. Úgyis erősebb vagy nálam. Kár lenne ellenkeznem.

– Örülök, hogy megértetted, és megkönnyítetted a dolgomat. Készülj, addig én megterítem az asztalt!

– Lenne egy utolsón kívánságom – mondta a nyúl. – Bizonyára tudod, hogy szeretek versenyt futni. Engedd meg, hogy még egyszer az életemben futhassak! Igaz, nem tudom, ki legyen a versenytársam? Kicsinyeim még túl aprók, hogy versenyre keljenek velem. Jó lenne, ha valaki futna velem még egyet utoljára – ekkor a nyúl a fejéhez kapott, és vidáman mondta –, mi lenne, ha te állnál ki velem futni. Meglásd, ebéd előtt jót tesz egy kis mozgás. Jobb lesz az étvágyad, ha futsz egyet.

Először a farkasnak nem tetszett az ötlet, mert attól tartott, hogy a nyúl rászedi. Végül mégis beleegyezett a versenyfutásba.

– Jó, nem bánom, fussunk versenyt! De figyelmeztetlek, akár megnyered, akár nem, megeszlek ebédre.

A nyúl csak mosolygott, és bólogatott a fejével, hogy rendben.

Kijelölték a futópályát.

– Ott van az a nagy tölgyfa – mutatott a távolba a nyúl –, onnan indulunk, addig az elhagyott házig.

A farkas és a nyúl elballagott a tölgyfáig. Akkor jutott eszükbe, hogy nincs, aki indítsa a versenyt. Meg kellene kérni valakit. De kit? Hiába kopogtattak be az őzikéhez, az annyira megijedt a farkastól, hogy se szó, se beszéd, a lábait a nyakába szedte, és kiszaladt a világból.

Így jártak a többi állattal is. Mindegyik, amikor meglátta a farkast, elfutott vagy elbújt.

– Nem maradt más hátra, meg kell kérni az embert. Közelben lakik az öreg vadász. Bizonyára, ő szívesen elvállalja a bíró szerepét – javasolta a nyúl, és elindultak a vadászlakhoz.

A farkas nem tudta, hogy az öreg vadász a nyúl barátja, és gyakran sétálgattak együtt az erdőben.

A farkas ment elől, a nyúl kissé lemaradt. Ez nem volt véletlen. A vadász először csak a farkast látta meg, amint közeledik az vadászlak felé.

– Lám, lám – mondta az öreg vadász –, erre somfordál a farkas koma. Vajon, mi járatban van? Mit akar? Mindjárt szóra bírjuk a puskámmal.

Az öreg vadász leakasztotta a hatalmas mordályt a fogasról, és megtöltötte tölténnyel, majd elégedetten mondta:

– Ezzel, bíz’ Isten szóra bírom a farkas komát. Mindjárt elmondja nekem, hogy mi járatba van a vadászlak tájékán.

Kiment a tornácra, hogy kellően tudja fogadni a vendéget. Felemelte a puskáját, és egyenesen a farkas komára szegezte. Közben a nyúl egészen lemaradt, elbújt az egyik közeli bokorban.

– Adjon Isten, farkas koma! – üdvözölte a vadász a hívatlan vendéget. – Mi járatban vagy minálunk?

A farkas meglepődött. Először igazából nem is tudta, mit válaszoljon.

– Versenyzek a nyúllal, ki tud gyorsabban futni. Segítségre lenne szükségünk, aki eldönti, ki ér először a célba.

A vadász körülnézett, de sehol sem látta a nyulat. Méregbe gurult, hogy a farkas be akarja csapni.

– Majd én teszek róla, hogy te érjél elsőnek a célba – mondta az öreg vadász. – Fuss, ha kedves az életed! Itt ez a puska, meg van töltve, mindjárt kilyukasztom vele a bundádat.

A vadász az ujját a ravaszra helyezte, mint aki komolyan gondolja, amit mondott.

A farkas jobbnak látta hátat fordítani, és szélsebesen eliszkolni a vadászlaktól. Nem volt kedve bizonygatni az igazát. Azonmód elment a kedve a nyúlpecsenyétől. Olyan gyorsan szedte a lábait, hogy egy pillanat alatt eltűnt az erdő mélyében.

Az öreg vadász a nyomaték kedvéért egyet, kettőt puffogtatott a levegőbe, amitől a farkas még jobban megijedt, és úgy elszaladt, hogy többé senki sem látta a környéken. Ha csak meghallotta azt a szót, hogy nyúl, még a hideg is kirázta.

Amikor a farkas hetedhét határon is túl volt, a nyúl előjött a bokorból, és az öreg vadásszal hangosan nevetni kezdtek a farkason, akit a tapsifüles rászedett, hogy eldöntsék, ki ér elsőnek a célba.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

4 hónap 9 komment

Hol volt, hol nem volt, egy távoli faluban élt egy szegény asszony a házacskájában. Háza mellett volt egy kert, amely telis-tele volt szépséges virágokkal.
A szegény asszonynak a házán és a kertjén nem volt semmije. Néha-néha eladott a vásárban néhány virágot. A kapott pénzből éldegélt szegényesen. De bizony, amikor télen nem nyíltak a virágok, igen keserves volt élete. Volt, hogy napokig nem volt, mit ennie.
Egy nyárvégi nap egy öreganyó tévedt a faluba. Minden házba bekopogott egy kis elemózsiát kérni. A hosszú gyaloglás alatt nagyon megéhezett.
Minden házból kikergették, senki nem szánta meg, és nem adott neki ennivalót.
Végül megérkezett a szegény asszony házához. Gondolta itt is tesz egy próbát, és ha innen is elkergetik, soha többé nem teszi be lábát ebbe a faluba.
– Jóisten áldja meg a ház lakóit! – mondta az öreganyó. – Napok óta alig ettem valamit. Kérem, szánjanak meg egy kis elemózsiával!
A szegény asszony előjött a virágoskertből, ahol éppen a virágait öntözgette.
– Anyóka, szívesen vendégül látnám, de ma még én sem ettem semmit. Azt sem tudom, vajon kerül-e valami a tányéromra – válaszolta szomorúan. – De adhatok néhány szál virágot, amit talán eladhat valakinek, és a kapott pénzen vehet ennivalót magának.
A szegény asszony visszasietett a kertbe, és nemsokára egy nagy csokor rózsával tért vissza. A csokor olyan szép volt, hogy szinte megszólalt. Az öreganyó nem bírta a szemét levenni róla.
– De hiszen ez csodálatos. Ilyen szép csokor virágot még nem láttam az életemben. Nem fogadhatom el. Egy vagyont is megér, aki eladja – szabadkozott az öregasszony, és már hátrált is kifelé a házból.
– Tegye csak el! – erősködött a szegény asszony. – Jó szívvel adom. Bárcsak mást is adhatnék magának. Sajnos én is szegény vagyok.
Erőnek erejével az öreganyó markába nyomta a csokor rózsát, az nem tudta elutasítani az ajándékot, és csak ennyit mondott.
– Remélem, hamarosan viszonozni tudom a jóságát. Köszönöm a csokor rózsát. Isten áldja!
Az öreganyó elment és a szegény asszony azt hitte, hogy soha többé nem fogja látni.
Teltek, múltak a napok, hetek, őszből egy-kettőre zord, hideg tél lett. Hatalmas, fehér hó borította a kertet, ahol máskor virágok illatoztak.
A szegény asszony olyan nagy nyomorúságban élt, hogy már éppen azon gondolkodott, hogy végez magával. Egyik éjjel kifekszik a hó tetejére és reggelre megfagy.
Esteledett és a szegény asszony készülődött a fagyhalálra. Gondolatban mindenkitől elbúcsúzott, még azoktól is, akik rosszak voltak hozzá az életben, amikor valaki kopogott az ajtón.
– Ki a csuda lehet ilyen cudar időben? – kérdezte magától.
Kíváncsian sarkig tárta a házacska ajtaját és a legnagyobb csodálkozására az öreganyó állt ott vastag kendőkbe bebugyolálva, hogy meg ne fagyjon.
– Jó estét, öreganyó! – köszöntötte a kései vendéget. – Mi járatban van errefelé ilyen farkasordító hidegben? Térüljön beljebb! Igaz nem tudok fűteni, mert nincs pénzem tüzelőre, de talán azért egy kicsit jobb világ van idebent, mint kint.
– Nem megyek be, lányom. Sietek, vár az unokám. Ugye emlékszel rám. A nyárvégén adtál nekem egy szép csokor rózsát. Elvittem a vásárba, ahol eladtam jó pénzért. A kapott pénzből vettem két szép libát, amikor jó kövérek lettek azokat is eladtam, a kapott pénzből vettem egy malackát, s felneveltem, majd eladtam a havi vásárban. Annyi pénzt kaptam, hogy belőle vehettem egy szép házat, ahová már hazavihettem kicsinyke, árva unokámat, akit be kellett adnom árvaházba. Most ebben a házban élünk boldogan, a te jó voltodból. Azért jöttem, hogy megköszönjem, szívességedet. Hálám jeléül hoztam egy kicsi virágvázát.
– Köszönöm, öreganyó! – mondta a szegény asszony. – Jó szívvel adtam azt a csokor rózsát.
Elvette tőle az ajándékba kapott vázát és elbúcsúztak. Az öreganyó nagyon sietett vissza az unokájához.
Közben a szegény asszony azt gondolta, jó lesz ez a váza a sírjára. Úgyis ma éjjel meghal,
Amint vitte befelé a kicsi virágvázát, valami megcsörrent benne. Először még azt hitte talán egy parányi jégdarab esett bele. A szobában felfordította, hogy kirázza a vázából a jeget. Ugye nem találjátok ki, mit rejtett a váza mélye?
Ahogy a szegény asszony rázogatta, hogy mind hulljon ki, az asztalra egymásután potyogtak hangos csilingeléssel az aranytallérok. De olyan sok, hogy egy szempillanat alatt betakarta az egész asztalt.
Szegény asszony estétől reggelig számolta az aranytallérokat, de már dél is elmúlott, mire a végére ért. Egyszeriben igen gazdag lett. Annyi pénze volt, ha akarta volna az egész falut megvehette volna.
Közben meg egészen megfeledkezett a fagyhalálról. Miért is halt volna meg, amikor már nem volt szegény asszony.
Vehetett magának tüzelőt, élelmet meg mindent. Ha véletlenül elfogyott az aranytallér, csak megrázta a vázát és újból hullani kezdett belőle a sok pénz.
Ezentúl csak a virágjaival kellett foglalkoznia. A kertje fölé építtetett egy óriási, fűthető üvegházat, ahol télen is nyíltak és pompáztak a szebbnél szebb virágok.
Elhatározta, hogy megkeresi a jóságos öreganyót. Hiába érdeklődött mindenhol, senki nem látta, ismerte, de még csak nem is hallott róla. Így egy idő után kénytelen volt feladni a keresést.
Emlékül a kicsi virágvázába minden nap tett egy szál rózsát, és imájába foglalta a jótevőjének a nevét.
Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!

5 hónap 4 komment

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás  tengeren, volt egy gyönyörű ország, Bergengócia. Ebben az országban lakott egy legény, akit Palkónak hívtak. Egy kicsi házacskában éldegélt édesanyjával.
Nagyon szegények voltak. Gyakran napokig nem volt, mit enniük. Ennek ellenére mégsem búslakodtak. Érezték, a Jóisten úgyis megsegíti őket.
Egyik nap Palkó elindult az erdőbe fát vágni. Már majdnem odaért, amikor megpillantott az úton a porban egy arany tallérocskát.
Nagyon megörült a talált vagyonkának. Gyorsan felvette és a csizmája szárába csúsztatta, majd körülnézett, hogy látta-e valaki.
Csak egy kis madárka csicsergett az egyik közeli fán, de az meg úgysem árulta volna el Palkót.
Napközben meg is feledkezett az arany tallérocskáról. Sok fát kivágott, és felaprított, mire lement a Nap a dombok mögött.
Este hazaérve boldogan mesélte el édesanyjának, hogy mit lelt az úton.
– Ez bizony egy arany tallérocska – mondta az édesanyja. – Valaki elveszítette. Ha szegény volt, akkor sajnálom, de ha gazdag, akkor nem, mert bizonyára otthon halomban áll sok–sok hasonló arany tallér a vaspántos ládájában.
– Mitévők legyünk, édesanyám? – kérdezte Palkó.
– Az arany tallérocska azt illeti, aki megtalálta. Nyugodtan elteheted, fiam.
Palkó eltette az arany tallérocskát, és lefeküdt aludni, mint aki jól végezte a dolgát.
Teltek–múltak a napok. Palkónak és édesanyjának, hol volt ennivalója, hol nem. Ezt az állapotot már régen megszokták, nem volt furcsa számukra.
Eljött a havi vásár ideje, és Palkó elhatározta, hogy elmegy, hiszen van egy aranytallérja. Azt remélte tud venni rajta valamit a vásárban.
Mindent megbámult mászkálva az eladók portékái között. Sokszor még a szája is tátva maradt annyira elcsodálkozott a látottakon.
Az eladók egymást túllicitálva kínálgatták az áruikat. Volt ott minden, még szentelt vizet is árultak. A nagy bőségben nem tudta, mit válasszon, mit vegyen az arany tallérocskán. Végül egy öregember előtt megállt, aki egy keshedt malackát árult.
– Öregapám, hogy adja a malackát? – kérdezte Palkó.
– Két aranytallér az ára – válaszolta az öreg.
– Ennyi pénzem nincs – mondta szomorúan, és már ment is volna tovább, de a malacka gazdája visszahúzta.
– Mennyi pénzed van, fiam?
– Csak egy arany tallérocska – válaszolta Palkó.
– Nézd, milyen jó vagyok hozzád! Odaadom a malackámat egy aranytallérért. Áll az alku?
Palkó nem sokat gondolkodott az üzleten. Gyorsan az öreg tenyerébe csapott, s boldogan vitte haza a malackát.
Otthon édesanyja ijedten felkiáltott meglátván az állatot:
– Mit tettél, te gyerek? Ezért a girhes, beteg malacért kiadni egy aranytallért. Még ha ingyen adta volna, akkor sem fogadtam volna el. Egyszer életedben szerencséd van, és akkor is meggondolatlanul elherdálod a pénzedet. Meglásd, ez a malac holnapra kileheli a lelkét. Nézz csak rá! Alig piheg. Jaj, Istenem, mikor nő már be a fejed lágya! – sápítozott az édesanyja.
Palkó betette a malacot a disznóólba, amelyben már ki tudja, mikor röfögött ilyen állat. Vetett neki egy kicsi nyerstököt, ami egymagában árválkodott a kertjükben.
A kehes malacka azonnal felfalta a tököt, és követelte a gazdájától, hogy adjon még.
Szerencséjére a szomszédból egy tök átlógott. Ezt is a malacka elé dobta. Csodák csodájára ez sem volt elég, az állat további eledelt követelt.
Palkó kénytelen volt a szomszédtól tököt kérni, hogy malaca éhen ne vesszen. Ott egyszerre megevett legalább egy tucattal, mire végre elégedetten röfögött az ólban, majd leheveredett annak a kövezetére. Nem tellett bele néhány perc, mély álomba merült.
Akkor gazdájának úgy tűnt, mintha a malacka kigömbölyödött volna. De ebben nem volt biztos, mert már sötétedett.
Reggel édesanyjával a disznóólhoz ment, és meglepődve látták, hogy a keshedt malacka megnőtt. Szép, nagy, formás disznó lett belőle. Nem értették, mindez hogyan történhetett meg, de nem volt sok idejük a gondolkodásra, mert megszólalt a disznó:
– Adjatok, tököt! Éhes vagyok.
Hiába kutatták át az egész kertet, egyetlen tököt sem találtak.
A disznó pedig egyre éhesebb volt, és csak egyre ismételgette:
– Adjatok tököt! Éhes vagyok. Ha nem kapok enni, szétbontom ezt az ólat.
Nagyon megijedtek. Palkó édesanyja azonnal átszaladt a szomszédba, és kért néhány tököt. Némileg sikerült lecsillapítani a disznó éhségét, de sejthető volt, ez nem tarthat sokáig. Minél hamarabb be kell szerezni egy kocsira valót, ha jót akarnak.
Kénytelenek voltak minden mozdíthatót eladni a házból, hogy az árából tököt vegyenek. Hiába akartak neki mást adni, a furcsa disznó csak tököt fogadott el.
Minden nap megevett egy nagy kocsi tököt. Végül már olyan nagy volt, mint egy szénaboglya. Alig fért be az ólba. Palkó már azt tervezgette magában, hogy másik, nagyobb ólat épít számára. De nem tudta hová, mert már a házukat is áruba bocsátotta, hogy eleséget vehessen jószágának.
Egyik reggel a disznó újból megszólalt:
– Ne adjátok el a házat! Nyissátok ki az ólajtót, szeretnék túrni a közeli erdőben!
Palkó teljesítette a disznó kérését, sőt még el is kísérte. Beérve az erdőbe, a disznó buzgón túrni kezdett az első fánál. Jó sokáig túrta a földet. Egy mély gödör keletkezett a munkája során. Palkó nem értette, állata, mit keres ilyen szorgalmasan. Végül már a gödör olyan nagy és mély volt, hogy egészen belefért. Amikor végképp eltűnt a gödörben, áratlanul egy aranytallért piszkált ki a föld alól. Palkó azonnal megismerte, hiszen egykor az övé volt. Ezt onnan tudta, hogy tett rá egy jelet. Nagyon megörült, hogy másodszorra is a kezében tarthatja.
Boldogan elindult haza, hogy szerencséjét elújságolja édesanyjának, de a disznó tovább túrt. Még legalább egy fertály óráig túrta a földet, majd ezt követve hangosan röfögni kezdett.
A mély gödörben egy vasláda volt. Palkó szíve nagyot dobbant, mintha csak megsejtette volna, mi rejtőzik a ládában.
Villámgyorsan a gödörben termett, és megragadta a vasládát. Remegő kézzel felpattintotta a tetejét. A látványtól még a lélegzete is elakadt. A vasláda telis-teli volt aranytallérokkal. Éppen olyanok voltak, mint amilyenek először talált az úton a porban, és amiért vett egy girhes malacot.
Váratlanul rájuk szakadt a gazdagság. Palkó csodás ólat épített a disznajának, amiben az állata élete végéig, minden nap a legfinomabb tököt kapta.
Vigyázott is rá, hiszen neki köszönhette a gazdagságát. Még csak egy pillanatra sem merült fel a gondolat, hogy valaha is disznóságokat készít belőle. Nem is volt rá szüksége, mert a vasláda aranytallérjai, a falu leggazdagabb emberévé tették.
Palkó hamarosan megnősült, és még ma is boldogan él feleségével és édesanyjával, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

6 hónap 4 komment

Volt egyszer egy király, és volt neki egy lánya. A lány olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.
Csak egy gond volt a király lányával. Állandóan pityergett az eszemadta. Ha örült, ha bánatos volt, úgy hullott a szeméből a könny, mint a záporeső.
Mindennap kilencvenkilenc dézsát sírt teli a könnyeivel. A szolgák alig bírták elborogatni a sok-sok könnycseppet. Nem is kellett, hogy májusban eső legyen, a szántóföldek és a mezők mindig vizesek voltak.
Ez talán még nem is lett volna baj, de amikor a királykisasszony eladósorba került, édesapjának főtt a feje, hogy egy ilyen síró-rívó lányt ki fog feleségül venni?
Próbálkoztak mindenféle gyógymóddal. A világ leghíresebb orvosai, tudósai látogattak el a várba, hogy kikúrálják a királykisasszonyt, de mindenki feladta és lógó orral ment haza.
Nem volt patikaszer, ami kigyógyította volna a király lányát ebből a furcsa betegségből.
Pedig igen csak közeledett az idő, hogy a király férjhez adja a lányát.
Jöttek a kérők, de amint meglátták a pityergő királykisasszonyt, mindjárt egytől egyig visszafordult. Kinek kell egy könnyeit hullató lány.
Aztán, amikor megtudták, hogy naponta kilencvenkilenc dézsát sír teli könnyeivel, úgy menekültek a várból, mintha a tatár kergetné őket.
Napról napra fogytak a kérők. Végül már csak egy pirinyó királyfi maradt.
–  Tán csak nem a lányomat akarod feleségül venni? – kérdezte a király.
–  De bizony – felelte hetykén a pirinyó királyfi. – Éppen ilyen síró feleségre van szükségem. Távoli országból jöttem, ahol nagy a szárazság. A kútjaink elapadtak, folyóink, tavaink kiszáradtak. Még az öregapám sem emlékszik, mikor volt utoljára eső az országunkban. Majd a drága, kicsi feleségem könnyei újból megtöltik a kutakat, és még a folyóknak, tavaknak is jut belőle bőven. Nem is tudnék jobb feleséget elképzelni magamnak. Édesapám, az országunk királya meg lesz elégedve velem.
A király nem tehetett mást, a pirinyó királyfinak adta a lánya kezét.
Amikor ezt megtudta a királykisasszony, még jobban sírni kezdett. Valóságos tenger lett a könnyeiből.
–  Drága, leendő feleségem, tartogasd a könnyidet, amíg haza nem érünk! Ott majd annyit sírhatsz, amennyit csak akarsz, sőt népünk ezt el is várja tőled, hiszen országunkban nagy a szárazság.
Az esküvő után azonnal hintóba ültek, és a hintót húzó tizenkét paripa elvágtatott a királykisasszonnyal a királyfi országába.
Három éjjel, három nap utaztak egyfolytában, megállás nélkül, mire megérkeztek.
Kiszállván a hintóból, még a por is vízért könyörgött, olyan nagy volt a szárazság. Amerre csak nézett a királykisasszony mindenhol látszott, ha hamarosan nem erednek meg az ég csatornái, vagy nem történik valami csoda, akkor minden elszárad, s nem lesz mit enniük az embereknek.
–  Most itt nyugodtan kisírhatod magadat, drága feleségem! Hadd hulljon a könnyed, és folyjék mindenfelé életet adva a növényeknek!
Nem kellett sokat biztatni az ifjú feleséget, a könnyei úgy záporoztak, mint a májusi eső. Pillanatok alatt patakokban folyt a könnycseppekből lett víz. Amerre elfolyt, ott mindenhol kizöldült a határ.
Újból virágoztak a rétek, a gabona szárba szökött, a folyók, a tavak megteltek, sőt még halak is úszkáltak benne.
Egykettőre megváltozott az ország. Az emberek örültek, nem győztek hálálkodni a királykisasszonynak. Áldották, hogy megmentette az országukat.
A királykisasszony nem szívesen volt együtt a férjével. Szégyellte, hogy olyan pirinyó, mint egy hátulgombolós gyerek.
Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudna megszabadulni a férjétől? Elszökni nem akart, mert sajnálta az embereket, akik éjjel-nappal hálálkodtak, amiért könnyeivel virágossá, zölddé varázsolta a falvakat és a városokat.
A pirinyó királyfi nem volt rossz ember. Őt is bántotta a termete. Mindent megadott volna érte, hogy ő is olyan legyen, mint más, hasonló korú legény. Látta a feleségén, hogyan viszolyog tőle, amikor közeledik feléje.
Egyik nap kilovagolt a közeli erdőbe, hogy végezzen magával. Minek az élet, ha szépséges felesége nem szereti. Ha majd meghal, és letelik a gyászév, özvegye gyorsan talál megfelelő férjet az unokatestvérei közül, akik szépek és daliás a kinézetük.
Már majdnem véghezvitte a tervét, amikor egy százéves anyóka termett előtte.
–  Királyfi, nehogy valami butaságot tegyél! – mondta. – Tudom a módját, hogyan legyél te is szép dalia. Menjél haza, és kérd meg a feleségedet, hogy csókoljon meg háromszor.
–  Ennél nehezebbet nem is kérhetnék tőle, öreganyám – sóhajtott egy nagyot a királyfi.
–  Pedig ez az egyetlen módja, hogy megnőjél – nézett biztató szemekkel az anyóka a királyfira.
Alig, hogy ezt elmondta, el is tűnt, mintha ott sem lett volna.
A királyfi sokáig gondolkodott, hogy mitévő legyen? Végül úgy határozott, tesz egy próbát. Ha nem sikerül, akkor később is végezhet magával. Nem kell annyira siettetni a halált.
Visszalovagolt a várba, és megkereste a pityergő feleségét.
–  Drága, szépséges feleségem, látom nem vagy boldog velem. Úgy határoztam, elválunk egymástól, és visszamehetsz édesapádhoz. De lenne egy utolsó kérésem. Búcsúzóul csókoljál meg háromszor!
Amint ezt meghallotta a királykisasszony, villámgyorsan felugrott, és szemeit behunyva, háromszor megcsókolta a pirinyó férjét.
Hirtelen olyan boldog lett, hogy elapadtak a könnyei, és amikor mosolyogva kinyitotta a szemeit, majdnem elájult a meglepetéstől. A pirinyó királyfi nőni kezdett, és olyan szép dalia lett belőle, amilyet a világ még nem látott.
–  Most már mehetsz vissza édesapádhoz! – mondta szomorúan a királyfi. Ő maga még nem tudta, nem érezte, hogy megnőtt. Azt hitte, hogy a varázslat csak később fog beteljesülni.
–  Dehogy megyek, hiszen nekem itt a helyem a férjem mellett – kiáltotta boldogan a királykisasszony.
Ekkor a pirinyó királyfiból lett szép dalia meglátta magát a felesége csillogó szemében. Végigtapogatta a testét tetőtől talpig, és elégedetten állapította meg, hogy az anyókának igaza volt. Most már nem pirinyó, hanem szép dalia, aki után a lányok, asszonyok epekedve néznek.
De nem csak vele történt változás, hanem a felesége könnyei is elfogytak. Többé a királykisasszony nem pityergett.
–  Mi lesz velünk ezután? – kérdezte riadtan a királyfi. – Országunkban újból szárazság lesz, a kutakból elfogy a víz, folyók, tavak elapadnak.
A felesége férjét vigasztalva mondta:
–  Ne félj, drága, egyetlen férjem uram, sírtam és annyit, hogy a könnycseppjeim ezer évre is elegendők lesznek!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

7 hónap 2 komment

Volt egy kislány, Zsuzsinak hívták. Nagyon szeretett a nagymamája virágoskertjében játszani, mert itt annyi érdekes dologgal találkozott. Percekig nézegette a szebbnél szebb virágokat, és a kispadon ülve hallgatta a fákon csicsergő madarakat.

Nyáron, amikor szülei dolgoztak, a nagymamája vigyázott rá. Szófogadó kislány volt, és ha megkérték, mindig segített a ház körüli munkákban. Nagymamával együtt megetették a baromfikat, megöntözték a virágokat és egyéb növényeket, amelyek szomjaztak a nagy hőségtől. Délelőttönként pedig elmentek a közeli boltba bevásárolni. Ilyenkor mindig kapott valami finomságot.

Egyszóval nagyon jó sora volt Zsuzsinak a nagymama kicsinyke házában. Szeretett is itt lenni. Sokkal jobb volt, mint a nyolcszintes  ház nyolcadik emeleti lakásából nézegetni kifele, amelynek falai dél körül úgy átmelegednek, mint egy kemence. A kicsi, kertes házban szabadnak érezte magát.

Nagymamája minden délután egy órácskára ledőlt a hűvös szobában pihenni. Ilyenkor a kislány kiment a virágoskertbe játszani. Volt ott egy hatalmas orgonabokor, amely alatt kitűnően el lehetett bújni. Ez volt az ő kis birodalma. Ennél jobb helyet egy kislány el sem tudott képzelni magának. Sokszor még a Cirmi cica is odament hűsölni, és tűrte, hogy kicsi gazdája kényeztesse, simogassa. Legjobban azt szerette, amikor Zsuzsi a hasát csiklandozta. Ha megunta a kényeztetést, akkor hirtelen felugrott, és elfutott. A kislány hiába kérte, hogy jöjjön vissza, nem fogadott neki szót. De a macskák már csak ilyenek. Nem szeretik, ha dirigálnak nekik.

Egyik nap nem jött a Cirmi, pedig a forróság kibírhatatlanná vált.  Nem lehet, hogy a naptól izzó tornácon süttesse a hasát. Valahová máshová bújhatott el. Talán egerészni lett kedve a félhomályos kamrában.

Így Zsuzsinak más szórakozást kellett kitalálnia. Eleinte az orgonabokor leveleit nézegette, és játszott velük. De ezt hamar megunta. Akkor azt találta ki, hogy Julcsi babáját öltözteti különböző ruhákba. Gyorsan beszaladt a házban, ahol egy kosárban tartotta az ilyen holmikat. Kifele jövet váratlanul egy apró pillangó szállt a vállára.

–  Szia, Zsuzsi! – köszöntötte vékonyka hangján.

Először meglepte, mert még nem hallott pillangót beszélni.

–  Te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva.

–  Valójában nem lenne szabad beszélnünk emberi nyelven, és most nagy bűnt követtem el. Kérlek, ne áruld el, mert szüleim nagyon megszidnak! Különben egy rendes kis pillangó vagyok, de láttam, hogy nagyon unatkozol, ezért gondoltam elüthetnénk az időt együtt. Legyünk barátnők! Én is unatkoztam. Testvéreim elrepültek a Kék hegyeken túlra. Azt mondták, hogy még túl kicsiny vagyok, és ezért nem mehetek velük. Mit tehet egy pillangólány? Kénytelen barátnőt keresni magának. Téged néztelek ki, mert látom, te is magányos vagy.

A kislány belátta, hogy a pillangónak igaza van. Őt is majd megöli az unalom. Nem is olyan rossz ötlet, ha összebarátkozik vele, és játszva mégis csak kellemesebben telik az idő.

–  Mit játszunk? – kérdezte Zsuzsi.

–  Van egy kitűnő ötletem. Mi lenne, ha felülnél a hátamra, és elvinnélek repülni? Olyan szép a táj felülről.

–  Miért ne? – mondta.

Tetszett az ötlet, mert mindig kíváncsi volt, milyen lehet felülről a falu, ahol él. Most itt az alkalom, hogy álma megvalósuljon. Igaz még nem tudta, miképpen lesz ez lehetséges, hiszen a pillangó jóval kisebb nála. De ezen nem sok tudott gondolkodni, mert a pillangó valami port szórt a szemébe, amitől Zsuzsi parányi kis leányka lett. Így már könnyűszerrel felülhetett barátnőjének a hátára. Jó erősen belekapaszkodott, hogy le ne essen, és már repültek is.

Amikor a fák és házak fölé értek, csodálatos látvány fogadta őket.

–  Kérlek, repülj nagymamám háza fölé! – mondta a pillangónak – Úgy szeretném látni a házát innen is.

Kérése azonnal megvalósult, sőt a kicsi pillangó még a szobába is berepült, ahol az öregasszony kötögetett. Éppen felnézett, és meglátta a pillangót, de szerencsére unokája jól elbújt a szárnyak között, így nem vette észre.

–  Te meg kicsi pillangó, mit keresel a szobában? Vigyázz, mert még nem találsz ki, és bent maradsz! Siess vissza barátaidhoz, mert már bizonyára keresnek! Bárcsak én is tudnám, hol kóricál kicsiny unokám, Zsuzsi?

A kislány a pillangó szárnyai közt jól elbújva kuncogott, és élvezte, hogy nagymamája nem látja. Milyen jó tréfa is volt ez. Mindig nagyon szeretett bújócskázni, de most biztosan tudta, nem találják meg. Nagyanyja még csak elgondolni sem tudja, hogy az orra előtt repdes.

Végül az öregasszony csapkodásaira a pillangó megtalálta az ablakot, és huss, már kint is volt a virágoskertben.

–  Jaj, de jó móka volt! – lelkendezett Zsuzsi – Nagymamám még csak elképzelni sem tudja, hol vagyok. Köszönöm, kicsi pillangó, hogy elvittél repülni. Kérlek, menjünk valahová messzebbre is! Úgy szeretnék repkedni virágos rétek fölött.

A kicsi pillangó szívesen teljesítette kérését, és alig telt bele néhány perc, máris megérkeztek. Csodás volt nézni a rengeteg virágot fentről. A látványuk elbűvölte a kislányt. Nem győzte fejecskéjét jobbra, balra forgatni. Nagyon megörült, amikor leszálltak egy hajladozó pipitérre megpihenni. Mily bódító illat fogadta. Nem lehet szavakat találni, hogy ezt elmondja az ember. A pillangó szárnyai közt utazó leányka mennyországban érezte magát. De egyszer csak váratlan dolog történt. Egy darázs érkezett a pipitérhez, és mérgesen a kicsi pillangóra és Zsuzsira ripakodott:

–  Hogy merészeltek az én virágomon sütkérezni? Ha nem tűntök, el innen azonnal fullánkommal felnyársallak mindkettőket.

A kicsi pillangó halálra ijedten gyorsan a hátára kapta barátnőjét, és szélsebesen tovább repültek. Egy bokorhoz érve megpihentek.

–  Na, ezt szerencsésen megúsztuk – mondta a kicsi pillangó kapkodva a levegőt az izgalomtól.

Zsuzsi is megkönnyebbült, és úgy gondolta itt a bokor oltalmában, most már nyugtuk lesz. Sajnos tévedett, mert a levelektől nem vették észre, hogy vihar közeledik. Hatalmas, sötét felhők gyülekeztek a távolban. Nem tellett bele néhány perc, villámlani és dörögni kezdett.

A kicsi pillangó felsikított:

–  Meneküljünk, mert, ha elér a vihar, az eső szétáztatja a vadonatúj szárnyaimat. Kikapok édesanyámtól, ha megint újat kell neki venni az erdőszéli boltocskában. Fuss te is haza, hogy meg ne ázz! – ezzel ledobta hátáról Zsuzsit, és úgy elröpült, mintha ott sem lett volna. Szegény kislány a bokor mellett találta magát teljes nagyságában, mert amint lepottyant a földre újból ugyanolyan nagy lett, mint volt.

Nem sok ideje maradt gondolkodni. Hatalmas cseppekben hullani kezdett az eső. Zsuzsi jobbnak látta, ha nem sokat tétovázik, és futva elindul nagymamája háza felé, ami a réten túl volt a fák között.

Csuromvizesen érkezett meg. Az öregasszonyt ájuldozás kerülgette:

–  Jaj, drágaságom, merre jártál? Gyere gyorsan, hadd szárogassalak meg, mert még megbetegszel. Ugye – ugye, megint elcsavarogtál, pedig múltkor mennyire megkértelek, hogy többé ne tegyél ilyet.

Zsuzsi szerette volna elmesélni kalandját a kicsi pillangóval, de nagymamája gyorsan ágyba dugta:

–  Tudom, tudom, nem te vagy a hibás, hanem az a kicsi pillangó, aki rászedett ilyen rosszaságra. Aludjál szépen, majd holnap megbeszéljük a dolgot.

A nagymamája megcirógatta fejecskéjét, és adott neki egy puszit, amitől a kislány elaludt, és álmodott a kicsi pillangóról, akivel olyan jól érezte magát délután.

7 hónap 8 komment

Amit most mesélek nektek, az nagyon régen történt. Valójában már mindenki elfelejtette, és senki sem emlékszik rá.

Volt egyszer egy szép rózsabokor az erdő szélén, messze minden lakott helytől. Ember arrafelé sohasem járt, vagy csak nagyon ritkán. Csak a közeli fákon lakó madarak tudtak róla.

Minden tavasszal tűzvörös virágai nyíltak a rózsabokornak. Olyan szépek voltak, hogy még a napsugarak is megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják a szépségüket.

–  Milyen szép rózsák! Milyen kellemes az illatuk! – mondogatták, miután kigyönyörködték magukat a virágokban.

Így ment ez hosszú éveken keresztül, amikor egy vándor érkezett. Megállt, hogy pihenjen egy kicsit a fárasztó gyaloglás után. Leült egy tuskóra, és álmodozva nézte a tájat. Váratlanul a szeme a rózsabokorra vetődött. A vándor szíve nagyot dobbant, amikor a tűzvörös rózsa a látóterébe került.

Mintha egy láthatatlan mágnes húzta volna a virág felé. Felpattant, és egyenesen a rózsabokorhoz lépett.

Először csak nézegette, csodálta a gyönyörű rózsákat, majd egy szálat leszakított róla. Ekkor valami különös bizsergést érzett a testében. Igazából nem tudta megmagyarázni, mi lehet ez? Egy idő után ez az érzés elmúlt, és minden a régi volt.

A rózsaszálat a tarisznyájába tette. Lehet, hogy kár volt leszakítani. Jobb lett volna otthagyni a rózsabokron. A tarisznyájában elszárad, s oda a szépsége. Csak egy szúrós gaz lesz belőle, ha elfelejtkezik róla.

Rövid pihenő után a vándor folytatta az útját.

Már késő este volt, amikor egy városba ért. Elindult, hogy szállást keressen magának. Kopott, poros gúnyája miatt, minden háztól elkergették. Sehol sem fogadták be, nem adtak neki éjjelre szállást.

–  Nem adunk szállást, akármilyen jöttment vándornak. Ki tudja, miféle ember vagy? Lehetsz te tolvaj vagy haramia is – mondogatták az emberek, és becsukták előtte az ajtót.

Már úgy nézett ki, hogy az út menti árok lesz az ágya, és a csillagos ég a takarója.

Szomorúan baktatott az utcán. Semmi reményt nem látott, hogy éjszakára szállást találjon valamelyik házban.

Váratlanul furcsa hangot hallott. Nem tudta, honnét jön a hang. Nézett jobbra, nézett balra, de még a háta mögé is. Kereste a hang forrását.

–  Menj a város legszélső házához, és ott kopogtass az ajtón! – mondta a hang.

Ez többször megismétlődött. Végül már azt hitte, hogy a fáradság elvette az eszét, vagy az ördögök akarják megtréfálni.

Ennek ellenére elindult a város legszélső háza felé, ami egy rozoga viskó volt.

Még így az éj sötétjében félelmet is keltett a kinézete.

A vándor meg is torpant, amikor odaért. Legszívesebben visszafordult volna, de a furcsa hang tovább bíztatta:

–  Kopogj be! Itt lesz éjjelre szállásod.

Még mindig nem tudta, ki szólongatja, biztatja. Pedig, ha jobban körülnézett volna, hamar kitalálja, hogy a tarisznyájába tett rózsaszál beszél hozzá. Ő volt a segítségére, mint egy láthatatlan útitárs.

A vándor engedelmeskedett. Minden vágya az volt, hogy lehajthassa a fejét. Félve bekopogott, attól tartva, hogy innét is elkergetik.

Bár ne tette volna. Ez a ház a zsiványok tanyája volt. Amint meghallották a kopogást, mindjárt rárontottak a vándorra.

–  Mit akarsz itt? – kérdezték mérgesen. – Ha nem tudnád, mi vagyunk a félelmetes zsiványok, és mindenkit megölünk, kinek nincs jó oka, hogy bekopogott a házunkba.

Nagyon megijedt a vándor. Szinte remegett a félelemtől. A tarisznyájában a rózsaszál megszólalt újból:

–  Mondd azt, hogy te is be akarsz állni közéjük. Minden vágyad, hogy zsivány legyél.

Dehogy akart a vándor zsivány lenni. Egész életében becsületes ember volt, még akkor is, ha a lábát koptatta az út porában.

Mégis, hogy az életét védje, hallgatott a rózsaszálra.

–  Zsivány urak, be szeretnék állni közétek. Vegyetek be zsiványnak!

A zsiványok kapitánya végigmérte a vándort. Úgyis kevesen vannak, jól jön egy segítség, ha hamarosan ki akarják fosztani a város közelében lévő kastélyt. A vándor erős, nagy férfi volt. Az Isten is zsiványnak teremtette.

–  Rendben – mondta a zsiványok kapitánya – beveszünk s csapatba. De nagyon vigyázz, ha elárulsz bennünket, a fejedet vesszük. Kezünk mindenhová elér, előlünk nincs menekvés. Holnap kipróbáljuk a bátorságodat.

A vándornak nem nagyon tetszett, amit művelt. Átkozta is magát, amiért ilyen ostobaságot tett, és beállt zsiványnak. Ennél még a halál is jobb lett volna. Legszívesebben mérgében a rózsaszálat is elhajította volna jó messzire, hogy soha többé ne találja meg.

Igaz éjjelre kapott szállása, nem kellett a csillagokkal takaródzni.

A zsiványok a kemence tetején jelölték ki számára a fekhelyet. A többiek összevissza feküdtek a házban.

Még mielőtt a zsiványok kapitánya elfújta volna a gyertyát, a vándor még egyszer végignézett a díszes társaságon. Jól megfigyelte, ki hol heveredett le. Főleg a kapitány fekhelyét jegyezte meg.

Amikor a zsiványok elcsendesedtek, a rózsaszál halkan súgta a vándornak:

–  Itt az alkalom! A szoba sarkában a kemence mellett van egy hosszú és vastag kötél. Vedd a kezedbe, és ügyesen kötözd meg a zsiványokat! A kapitányukkal kezd, mert ő a legbátrabb és a legerősebb! Vigyázz, ha elvéted, és felébrednek a zsiványok, búcsút mondhatsz az életednek! Karóba húznak, ha kiszabadulnak. Nosza, indulj, és ügyes légy!

A vándor eleinte egy kicsit tétovázott. Félt, hogy nem sikerül, és akkor egy karó végén fog díszelegni, mint egy cserebogár.

Óvatosan lemászott a kemence tetejéről, megkereste a kötelet, és nekilátott megkötözni a zsiványokat. Úgy tette, ahogy a rózsaszál javasolta.

Szerencsére jól megjegyezte, hol fekszik a zsiványok kapitánya, és vele kezdte szép sorjában. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak az utolsó zsivány ébredt fel, de ő is csak akkor, amikor a vándor a kötél végét csomózta a nyakára.

Hiába kiabált, ordítozott, lármázta fel a társait, azok már nem tudtak segíteni neki. Hiszen mindegyiket összekötötte a legény, hogy még moccanni sem tudtak.

Eleinte fenyegetődztek, meg akarták rémiszteni a vándort, hogy megölik, ha nem vágja el a kötelüket. Aztán később belátták, nem szabadulhatnak egykönnyen. Ekkor a zsiványok kapitánya ígérgetni kezdett, hogy a helyettese lehet, ha elengedi. Végül már fogadkozott a többi zsivánnyal, megígérték, hogy jó útra térnek, mint igaz keresztényekhez illik, s talán még remetének is állnak, segítik az embertársaikat, többé senkit sem rabolnak ki.

A zsiványok kapitánya oly meggyőzően beszélt, hogy a vándor már majdnem hajlott megoldani a kötelet. Ha nincs a rózsaszál a tarisznyájában, talán meg is tette volna.

–  Nehogy hallgass az ígéretükre! – könyörgött neki a rózsaszál. – Amint elereszted őket, mindjárt az életedre törnek.

–  Mit tegyek velük? – kérdezte a vándor.

–  Reggel, amint pirkad, menj el a zsandárokért, és a többit majd meglátod. Most pedig feküdj vissza a kemence tetejére, és pihend ki magadat!

A vándor nem tehetett mást, visszafeküdt, és aludt pirkadatig. Még álmodott is, ami olyan szép volt, hogy nem tudta elfelejteni.

Egy hatalmas rózsaligetben járt, ahol szebbnél szebb tündérlányok sétáltak. Volt közöttük egy csodálatosan szép, amelynek a szépsége mindegyikét felülmúlta. Ez a gyönyörű teremtés lassan közeledett feléje. Már majdnem elérte, amikor a szomszéd kakasa kukorékolni kezdett, és a vándor felébredt.

Eljött a pirkadat, és indult a zsandárokért. A zsiványok sírva könyörögtek, hogy engedje szabadon, ne adja zsandárok kezére őket. Ha visszaadja a szabadságukat, akkor annyi aranyat adnak, amennyit csak akar. Megtöltheti a tarisznyáját és gazdag ember lehet. Nem kell többé vándorolnia, vehet magának egy szép házat állatokkal, és a környék legtehetősebb gazdájává válhat, akire a szomszédok azt mondják, van mit a tejbe aprítania.

Ezen már a vándor is elgondolkodott. Ezt látván a zsiványok kapitánya ravaszkásan mondta:

–  Nézz csak bele a tarisznyádba, mennyi arany férhetne bele, de még a zsebeidet is megtöltenénk drágakővel.

A vándor kinyitotta a tarisznyája száját, és belenézett. Valóban jó, nagy hely volt benne. Majdnem üres volt, csupán a rózsaszál árválkodott az alján egymagában.

Csábító volt az ajánlat. A sok arany megrészegítette a vándort. Ha gazdag lesz, megoldódik minden gondja, az emberek megsüvegelik, ha végigmegy az utcán. Miért ne engedne a csábításnak, hátha a zsiványok kapitánya állja a szavát.

–  Cselekedj, úgy ahogy jónak látod – mondta nagyon sóhajtva a rózsaszál. – Én megmondtam, mi a teendőd. Jobban nem tudok segíteni. Mindenki a maga szerencséjének vagy szerencsétlenségének a kovácsa.

Ezzel a rózsaszál elhallgatott. Többé a tarisznyából nem hallatszott a szava.

A vándor becsukta a tarisznya száját, és elindult megoldani a kötelet a zsiványokon.

Éjjel annyira összegubózta a kötelet, hogy nem találta a végét.

–  A csizmám szárában van a késem – mondta a zsiványok kapitánya. – Húzd ki, és vágd el vele a kötelet!

A vándor nyúlt a kés felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

–  Nem kell az aranyatok. Nekem többet ér a becsület és a tisztesség. Inkább legyek szegény, mint az összerabolt aranyakból gazdagodjak meg. Tán minden aranytallérhoz valakinek a vére tapad.

Nemhogy kioldotta a kötelet, hanem még jobban megszorította. A zsiványok még csak moccanni sem bírtak. Ott feküdtek sorban, ahová este lefeküdtek.

A vándor rájuk zárta az ajtót, majd elment a zsandárokért, akik jöttek is nyomban, hogy méltó helyre vigyék a zsiványokat.

Nagy volt az öröm a városban. Mindenki félt, rettegett a zsiványoktól. A vándor is miattuk nem kapott éjszakai szállást a házaknál. Ezért küldték el minden háztól

Ezután az emberek még a rongyos gúnyája ellenére is megsüvegelték, nem kellett hozzá dúsgazdagnak lennie. Mindenki a kezét szorongatta, amiért megmentette a várost a zsiványoktól.

Ez annyira jólesett neki, hogy legszívesebben a városban maradt volna. De miért maradjon itt, ha semmi sem köti ide?

Tovább folytatta a vándorlást, azt remélve, hogy egyszer majd csak valahol otthonra lel.

Már majdnem kiért a városból, amikor a rózsaszál megszólalt:

–  Kérlek, vegyél ki! Itt sötét van, és alig kapok levegőt. Ezenkívül szomjazom is.

A vándor egészen megfeledkezett a rózsaszálról.

Kinyitotta a tarisznya száját, és akkor megrémülve látta, hogy a rózsaszál már majdnem elszáradt. A színei megfakultak, levelei egymás után kezdtek lehullani. Siralmas volt a látványa. Más ilyenkor elhajítaná, és újat keresne magának.

A vándor is ezt gondolta először, de valamiért másképpen cselekedett.

Gyorsan keresett egy kutat, és meglocsolta a haldokló rózsaszálat.

A virág egy nagyot sóhajtott, s már úgy tűnt későn érkezett a víz. Az utolsó levél is lehullt a száráról, és a rózsaszál feje lekonyult.

–  Ó, te szépséges rózsaszál, ne halj meg! Vezess továbbra is az utamon! – kérlelte a vándor, és a hervadó virágot az inge alá, a szíve fölé helyezte.

Abban a pillanatban csoda történt. A rózsaszálból egy gyönyörű lány lett.

A vándor azt hitte, hogy álmodik. A lány csak egy álomkép, és amikor hozzáér, minden szertefoszlik.

Félve nyúlt a lány felé, hogy óvatosan megérintse. Amint az ujja hegye elérte a lányt, az rámosolyodott és mondta:

–  Köszönöm, hogy megmentetted az életem! Rózsaszálba voltam zárva, és csak úgy menekülhettem meg, ha egy ember leszakít, és bebizonyítja, hogy becsületes és nemes lelkületű. Mindig a józan eszére hallgat. Szemét nem vakítja el az arany csillogása. Hála Isten, te egy ilyen ember vagy, és te vagy az én megmentőm.

A vándor még akkor sem akarta elhinni, hogy ez nem álom. Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire rájött, hogy mindez valóság.

Amint a rózsaszál átváltozott lánnyá, a hátuk mögött felhangzott a városlakók hangja, amint szaladtak utánuk kérlelve, hogy ne menjen el.

–  Ne menj el, kérünk! Megmentettél bennünket a zsiványoktól, akik nap, mint nap sanyargatták életünket. Ilyen bátor emberre van szükségünk, mint te vagy. Ha velünk maradsz, építünk számodra és kedvesednek házat, ellátunk minden jóval, amit csak kívántok.

A vándor a lányra nézett, aki biztatóan mosolygott, mintha csak azt üzente volna a mosolya: „Maradjunk itt ebben a szép városban, ahol jó emberek élnek!”

Nem kellett sokáig kérlelni a vándort. Eleget koptatta ő már a poros utakat. Különben is itt az ideje, hogy megnősüljön, asszonyt találjon magának. Lám, itt ez a szépséges lány, aki olyan gyönyörű, mint egy rózsaszál.

–  Maradunk – mondta határozottan és a lányba karolva visszamentek a városba.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy majdnem az ég is leszakadt. Aki csak élt és mozgott a városban, az mind hivatalos volt, az annyit ehetett és ihatott, amennyi csak belefért.

Én is ott voltam, és három éjjel, három nap mulattam. Amikor elfáradtam, hazamentem és papírra vetettem ezt a nem mindennapi mesét.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

8 hónap 3 komment

Távol a falutól volt egy nagy erdő. A lakói a madarak elnémultak a más állatokkal együtt védelmet kerestek a hideg elől. Kihalt volt a vidék, mintha senki sem lakná. Pedig tavasszal és nyáron zengett az erdő a nagy ricsajtól, akkor itt minden más volt. Most legfeljebb vad szelek nyargalásznak a csupasz fák ágai között hirdetve, hogy ki az úr.

Közeledett a Karácsony, és egyik nap a faluból emberek jöttek, hogy fenyőfákat vágjanak ki, amelyeket majd feldíszítenek, s így várják a Kisjézus megszületését.

Egész nap csattogott a fejsze, dalolt a fűrész, és a fenyők egymás után hulltak a fagyos földre. A kivágott fákat kocsira rakták, és elindultak velük a falu felé.

Egy kicsi fenyőág leesett a kocsiról. Senki sem vette észre. A lovak nyerítve trappoltak húzva maguk után a fenyőfával megrakott kocsit.

–  Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt! – kiabált kétségbeesve a kicsi fenyőág. – Én is látni akarom, milyen a Karácsony a faluban. Még sohasem láttam ilyet.

Hiába kiabált, ordítozott, senki nem hallotta meg a hangját. Hogyan is hallhatták volna meg, amikor emberi fül nem érti a fák nyelvét.

A lovas kocsi elrobogott, és a kicsi fenyőág egyedül maradt. Fázott, reszketett. Már a kora délután cudar, hideg idő volt. Csak sejteni lehetett, hogy éjjel még hidegebb lesz. Errefelé a telek nagyon kemények. Egy kicsi fenyőágnak nincs hová bújnia. Kint feküdt a jeges úton mindentől védtelen. A szelek kajánul táncoltak felette, ijesztgetve, majd vihogva tovarohantak.

A társait elvitték a faluba, a jó meleg szobába. Amikor eljön, az este ott díszelegnek, ágaikon sok – sok imbolygó gyertya fényében, s kellemes fenyőillatot árasztva magukból, betöltve az egész házat. Körbeveszik őket táncoló, éneklő gyerekhad, kiknek a szeméből a boldogság fénye csillog.

De mi fog várni rá itt az erdő szélén, lent a fagyos földúton? Még csak elképzelni sem tudta. Nem is olyan rég eddig mindig el tudott bújni egy vastagtörzsű fenyő mögé. Itt hová bújjon? Hol találjon védelmet a hideg ellen?

Szomorúság mardosta a szívét. Itt hagyták egyedül, megfeledkezve róla. Pedig mennyire vágyott a faluba.

A társai nem szóltak a kocsisnak.

–  Hé, kocsis! Álljon meg, az egyik társunk a kicsi fenyőág lepottyant a kocsiról. Ne hagyjuk itt egyedül! Szegényke elpusztul ebben a hideg időben.

A kocsi csak ment egyre távolodva az erdőtől.

A kicsi fenyőág váratlanul meglátott egy nyulat, és kérlelni kezdte:

–  Nyulacska, vigyél el engemet a faluba!

–  Nem vihetlek, mert a faluban az embereknek puskájuk van, és lelőnek – válaszolta a nyúl, és elszaladt.

Hamarosan egy róka koma jött arra.

–  Róka koma, vigyél el a faluba!

–  Nem vihetlek, mert a falusi kutyák vadásznak rám.

A róka sem akart segíteni neki.

Egyre hidegebb lett. A szél egyre vadabbul tekergette a közeli fákat. A kicsi fenyőágnak nagyszerű ötlete támadt. Megszólította a szelet is:

–  Kedves szél, vigyél el a faluba, hogy láthassam az ottani Karácsonyt!

A szél egy pillanatra megállt, majd határozott hangon mondta:

–  Nem vihetlek, nem az én feladatom – fuvallatával újból végigborzolta az erdő fáit.

A szegény fenyőág ott maradt a fagyos erdő szélén, senki nem akarta elvinni a faluba.

Mindene összefagyott, és elveszítette még azt a kicsi reményét is, ami a lelke legmélyén lakozott, hogy valaha eljuthat a faluba.

Összetörve gubbasztott a hideg földön, s egyre sötétebb lett.

Egyszer csak halk, erőtlen lépteket hallott. Egy hajléktalan közeledett. Ki tudja, honnét jött és hová tart. A léptei elárulták, hogy nagyon fáradt. Alig bírta vonszolni a testét.

Egészen véletlenül pillantotta meg a fenyőágat a félhomályban.

Megállt, és kezébe vette. Akkor a kicsi fenyőág szeméből eleredt a könny, amely a hidegtől azonnal megfagyott. Olyan volt, mintha apró igazgyöngyök ragyogtak volna rajta.

–  Ó, milyen gyönyörű ágacska! – kiáltott fel a hajléktalan férfi. – Elviszem a páromnak, aki aggodva vár engemet a híd alatt. Úgysem tudnék neki más ajándékot vinni. Olyan ez a fenyőág, mintha már fel lenne díszítve. Kell ennél szebb ajándék?

Nagyon hideg volt a folyóparton, a híd alatt, a mindenféle hulladékból összetákolt vackukban.

A faluban már mindenhol meggyújtották a gyertyákat a fenyőfákon.

A hajléktalan nő meglátván a fenyőágat a párja kezében, mindjárt a nyakába borult, és sírva mondta:

–  Köszönöm, ezt a csodás karácsonyi ajándékot ezekkel a gyönyörű gyöngyökkel.

A kicsi fenyőág szíve egy nagyot dobbant, amikor meghallotta ezeket. Valahogy már nem kívánkozott a meleg házakba. Itt is megtalálta a békét és a melegséget. Megtanulta az igazi szeretet a szívekben lakozik, és engedni kell, hogy szétáradjon az ember egész testében.

 

 

Apáti Kovács Béla - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...