Hajnalban sírnak a fák

     (meghallgatom)


hajnalban sírnak a fák

s mint könnyek áztatta lepedő
göngyöli magát
alant a macskak?
és én kopok deresre
csendben
arcomra gyűrve
tenyerem minden ráncát

voltam éj dermedten
tán hajnal is kiengesztelten
de ha rám fonódott
a fény
konokul cipeltem álmát az éjbe

hajnalban sírnak a fák

s láttam
csuklani őket roskadásba
kaparni égen
ezer körömmel
felsebezve kékjét
míg serkent fénye alvadásig

eret vágtam
és mézgába mártott sebekkel
üvöltöm
fogd
fogd hát kezemet
ha az évek korhadt gyűrűi
málnak
elpattant rozsdás abroncsok
körbe zárnak
hallom
még holtan is nyöszörögnek a levelek

hajnalban sírnak a fák

59látogató,1mai

Szerző Lucskai Vincze 200 írás
... ha majd a dalnok, kihal belőlem és állok ismét éktelen ... buckámat hordja szét kóbor szél, reménytelen, ha majd jönnek daltalan, kopár szavak lanttalan és gőg táplálja dacos lelkemet, kerüld majd érintésemet ... mi marad, egy morzsányi falat egy cseppnyi harmat ...

22 Komment

  1. “…voltam éj dermedten
    tán hajnal is kiengesztelten
    de ha rám fonódott
    a fény
    konokul cipeltem álmát az éjbe …”

    …muszáj volt kiemelnem belőle…persze az egész nagyon, nagyon…de ez a rész..hmm, valahogy nagyon a szívem közepéig elért…
    …mintha az egész versed nem kívülről szólna, mintha alig lenne hangja…
    …nagyon mélyről, nagyon bentről..( ahogy Ildikó is írja ), s onnan kifele suttogva…halkan, szinte alig halva, és mégis megrezegtetve a lélek húrokat…
    🙂

Hagyj üzenetet