Ezen a nevezetes próbán „hétpróbás” színészként álltunk néhányan az általános iskolai tanterem dobogójának világot jelentő deszkáin, ugyanis korábban nem kis sikerrel adtuk elő a Didergő király c. mesejátékot, amelyben Patai Feri volt a király, Csillag Endre az udvari bolond, vagy fordítva, nem emlékszem csak a bolond szövegének egyetlen részletére. Ki volt a mesélő, kislány, ács stb.? Semmi emlékem sincs.
Most viszont énekes színészként kellett debütálnom Az égig érő fa c. verses, dalos mesejátékban, ami kisgyerekekre volt kanyarítva a rengeteg változatban ismert, ősi népmesénkből.
Ötödikesek vagy hatodikosok lehettünk, és a darabot a Bihartordáról átjáró, Daday Éva tanár néni tanította be nekünk. Már közel jártunk a premierhez, amikor még az istennek sem sikerült „betyárosan” elénekelnem a belépőmet:
„Csikós vagyok Hortobágyon, nem gulyás,
Szűrt akasztok a vállamra, karikást,
Felnyergelem aranyszőrű lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.
Felnyergelem aranyszőrű lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.
Hortobágyon csikós bojtár vagyok én,
Ott nyargalok a legények elején,
Tizenhárom szél gatyában járok én,
Hej, de kutya betyárlegény vagyok én.
Így emlékszem, de a szöveg lehetett más, hiszen ebben az esetben is egy népdal adaptációja történt.
Szóval a próba. Daday Éva néni erre a próbára nem egyedül érkezett. Jött vele egy takaros, már begyes, ismeretlen kislány, aki nagyon megtetszett nekem.
Amikor a belépőre került sor, kivágtam a rezet: elénekeltem meglehetős – tizenegy, tizenkét éves -, legényességgel a nótát. Bevált az Éva néni stratégiája, ráérzett mivel motiválhatja karakán „férfiasságomat”. Megdicsért:
– Na, ugye, mondtam én. Csak egy kis kurázsi kell hozzá, és már is megszólal a betyár a nótából! – ez igen jól esett.
Mindenki „maga” készítette/készíttette a jelmezt és az esetleges kellékekről is gondoskodott. Nekem anyám – nagy műgonddal és türelemmel – rakott bőgatyát varrt finom, fehér anyagból. Hozzá került egy lajbi, fekete bőrcsizma, darutollas kalap, karikás (kölcsön).
Eljött az előadás napja, amikor szintén mindenkinek ki kellett vágni a rezet. Lipták Gizike volt a partnerem, aki a királylányt játszotta. (A népmeséhez képest ebben az átiratban az volt a csavar, hogy nem a király lányát, hanem a feleségét ragadta a fa tetejére a sárkány helyett Cickom, a bakarasznyi ember, és gyerekek mentik meg őt.)
„Cickom, cickom, bakarasznyi ember,
Néked hódol a föld és a tenger,
Ints, s csak elég, fordul a hét,
stb.”
Majd a tündérek kara énekel:
„Ég fája, légy árva,
Ha megleli édesanyját kislánya!
stb.”
A szereposztásra csak nagyon hézagosan emlékszem: Cickom – Patai Ferenc, királylány- Lipták Gizella, egyik tündér. Diószeginé Farmasi Rózsi, csikósbojtár – Csillag Endre.
A szomorú a dologban az, hogy már nincs kiket megkérdezni.
Az egyetlen előadásra a kastély nagytermében került sor. Telt házunk volt, többször visszatapsolt bennünket a főleg szülőkből, rokonokból, osztálytársakból és azon nemzedékből álló, hálás közönség, akik még aktívan vagy csak nézőként emlékeztek a rábéi színkörre, kinek jóvoltából népszínművek, operettek egész sora került műsorra.
Ezek betanítói közül néhány: Koczoh Sándor rektortanító, Papp Ferkó bácsi, Matuz Imre bácsi, a boltos stb.
Énekes színészi karrieremnek ezzel vége is lett, de nem a prózainak: a gimnáziumban a Vitéz Özvegy Karnyóné c. darabját adtuk elő. Az egyetemen Fejér István, Bekötött szemmel c., 1956-ról vonalasan szóló darabját, később pedig Szophoklész Élektra c. tragédiáját vittük színre. Az előbbiben én voltam a kabinos Csiba bácsi, púderrel, festékkel öregítve. Az utóbbiban Oresztész királyfi köznépi kísérőjét „jáctam”, Piládész „fedőnév” alatt. (Az Egyetemi Színpad működéséről már fotódokumentáció is készült. „Közkívánatra” megmutatom Piladészt. Apropó! Élektrát Székely Katalin (Később Dr. Székely Katalin, KLTE) alakította, nagyon hitelesen.
Rólam azt mondta a kritika, merev voltam, mint egy k. u. k. főhadnagy. Szerintem igazuk volt, de ezt a hatást az oda nem illő jelmez (is) okozta/fokozta.
„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”- mondatta a Méla Tempefőivel Csokonai Vitéz Mihály.
A dal (a tavalyi év végén az a megtiszteltetés ért, hogy a Szatmár- Ferencváros női kézilabda utánpótlás projekt felkért, hogy írjak nekik egy indulót, egy “himnuszt”. A munkám Géczi Erika zenésítette, énekelte fel, aki a magyar sportéletben és zenei palettán is beírta magát. Olimpikon, kajak-kenu világbajnok a Kormorán és az Örökség zenekar dalnoka
Ismét egy francia sanzon. Aznavour az egyik legkiválóbb alakja a francia sanzonnak.
(meghallgatom)
(YouTube video)
Piaf tanítványa. Egyik legszebb dalát igyekeztem magyarul megalkotni, nem volt könny?, hiszen egy egész élet történet mesélődik el ebben a dalban. Remélem sikerült elég hüségesen visszaadni az eredeti hangulatot és történetet.
Charles Aznavour Nyersforditás Kováts Péter
La bohème Bohém élet
je vous parle d’un temps Egy olyan időről beszélek nektek Amiről mesélek
que les moins de vingt ans Melyet a 20 évesnél fiatalabbak Azt nem ért heti meg
ne peuvent pas connaître Nem ismerhetnek Az ifjú s a kis gyermek
montmartre en ce temps-là Akkoriban Montmartban Milyen volt akkor még
accrochait ses lilas Az orgonák A Monmartr csodaszép
jusque sous nos fenêtres Egészen az ablakikg futottak fel s egy tündérszép lány
et si l’humble garni S szerényen árnyékot nyujtottak A lila orgonák
qui nous servait de nid Menedéket Lombjain át
ne payait pas de mine Semmit sem kérve érte. Énrám kacagva nézett
c’est là qu’on s’est connu Ott ismertük meg egymást Gyönyörű volt a kép
moi qui criait famine Én kiéhezve Amit a vászonra
et toi qui posais nue Te mezítelenül Álmodtam én
la bohème, la bohème A bohém, a bohém Bohém évek, ifjú élet
ça voulait dire on est heureux Ugy is mondhatnám boldogok voltunk A szerelem nyíló virág
la bohème, la bohème A bohém, a bohém ifjú évek, bohém élet
nous ne mangions qu’un jour sur deux Csak egyszer ettünk naponként Előttünk állt egy szép világ
dans les cafés voisins A szomszédos kávézóban Hittem híres leszel
nous étions quelques-uns Olyanok voltunk mint aki Nagy színésznő leszel
qui attendions la gloire Dics?séget várnak S te hittél énbennem
et bien que miséreux S mégis nyomorultak voltunk Álmodtunk jövőről
avec le ventre creux Éhes gyomorral bár Sikerről, sok pénzről
nous ne cessions d’y croire De mégis reménykedtünk S a kis toronyszobát
et quand quelque bistro S ha néhány bistró néhány kép llatod járta át
contre un bon repas chaud fejében meleg étel és italt Bódító szép varázs
nous prenait une toile Fed?t adott nekünk Ahogy álltál a fényben
nous récitions des vers Verseket mondtunk Fáztunk és éheztünk
groupés autour du poêle A kályha körül ülve De mégis boldog volt
en oubliant l’hiver A telet elfelejtve Az életünk
la bohème, la bohème A bohém, a bohém Ifjú élet, bohém évek
ça voulait dire tu es jolie Úgy is mondhatnám, hogy szép vagy A kék madár vállunkra szállt
la bohème, la bohème A bohém, a bohém Bohém élet, ifjú évek
et nous avions tous du génie S mindketten okosak voltunk Minden perc hord egy új csodát
souvent il m’arrivait Gyakran megtörténik velem Egy-két ecsetvonás
devant mon chevalet Ahogy Csípő lágy vonalán
de passer des nuits blanches Fefér éjszakékon virrasztottam S a mell merész ívén
retouchant le dessin Hogy ujrafessem a képet A festmény máris kész
de la ligne d’un sein Egy mell vonalait Cserébe lesz ebéd
du galbe d’une hanche Vagy a csíp? domborulatait Puha meleg kenyér.
et ce n’est qu’au matin S csak reggelre mikor már S az egész éjszakát
qu’on s’assayait enfin az ember végre megpróbál Együtt mulattuk át
devant un café-crème Egy habos kávé elött Vágyak tüzében égve
epuisés mais ravis Kimerülve de mégis bízva Várt ránk a nagyvilág
fallait-il que l’on s’aime Elmondani, hogy szeretjük egymást S csak nekünk nyíltak ki
et qu’on aime la vie S hogy jó élni Az orgonák
la bohème, la bohème A bohém, a bohém, Ifjú élet, bohém évek
ça voulait dire on a vingt ans Ugy is mondhatnám, hogy húsz évesen Egy egész élet várt még ránk
la bohème, la bohème A bohém, a bohém Bohém élet, ifjú évek
et nous vivions de l’air du temps Élvezzük az életet. Miénk volt az egész világ
quand au hasard des jours Ha véletlenül néha Elmúlt sok hosszú év
je m’en vais faire un tour Körbejárom Ide eljövök még
a mon ancienne adresse A régi címeket Hol szép volt az élet
je ne reconnais plus Nem ismerem már Idegen ez a kép
ni les murs, ni les rues Sem a falakat, sem az utcákat Csillogó neonfény
qui ont vu ma jeunesse Melyek látták ifjúságomat Megtört a szép varázs
en haut d’un escalier Egy létra tetejér?l A kis toronyszobát
je cherche l’atelier Keresem a m?helyt Keresem én
dont plus rien ne subsiste Melyb?l már semmi sem maradt Hol álltál a fényben
dans son nouveau décor Uj dekorációjával Nyoma sincs mára már
montmartre semble triste Montmarte szomorúnak t?nik És meghaltak
et les lilas sont morts És az orgonák meghaltak A lila orgonák.
la bohème, la bohème A bohám, a bohém Ifjú élet, bohém évek
on était jeunes, on était fous Fiatalok voltunk és bolondok Az ifjúság a múlté már
la bohème, la bohème A bohém, a bohém Bohém élet, ifjú évek
ça ne veut plus rien dire du tout S ez nem jelent semmit És mindez csak emlék csupán
(Kedves Olvasó Ön az alábbi írásban egy új könyv első fejezetét olvashatja.)
Az nem biztos, hogy tegnap történt, de az lehet, hogy holnap megtörténik.
Az embereknek szája van, és azt használják a beszédre.
Én fölismertem ezt az írást olvasva, hogy a szavak tudnak ölni, vagy nyomorulttá tudják bénítani a lelket.
De megértettem azt is, hogy a szerelem a megnyomorodott lelket is megtaníthatja repülni, és életet adhat a haldokló testnek.
*
A kovácsműhelyben hirtelen nagy lett a csend!
— Mit keresel itt, Mari?
— Én az előbb köszöntem, Jani.
— Bocsánat, aztat én nem hallottam, mert nagyon ütöttem eztet az izzó vasdarabot. Hajtókar lesz egy kerti géphez. A Bélabá’ estére el akarja vinnyi, mert holnap már rotányi akar.
— Attól, mert nem hallottad, attól én még köszöntem, Jani.
— Köszönté, Mari. Biztosan köszönté, csak nem hallottam… de most mondom, hogy szent legyen a béke – Agyon Isten Mari!
— Adjon, Jani! – csak nekem ne adjon többé egyetlen napot se, azt ajánlom neki – az Isten Úrnak azt ajánlom, hogy az én életemet még ma vegye el. Vegye csak el, mert ez már nem élet, de nagyon nem az!
— Mé’, Mari? Mé’? Mi a baj?
— Azt én, mindet nem mondhatom el, mert akkor az a vasdarab nem lesz kész, meg mire abbahagynám, akkorra talán éhen is halnánk. Én csak téged sajnálnálak, mert magamat, azt nem.
— Vigyázz, Mari, hogy mit beszész, mert minden szavad bűn. Bizony Mari, amiket mondasz, az bűn! Az Isten parancsa ellenni bűn. Egyébiránt, arra kéne válaszolnod, hogy itt mi dógod van? Mer’ arra nem válaszótá’, csak éppen kioktattá’ az illemről.
— Az lehet! De először is, arra kérlek Jani, ne beszélj ilyen buggyant leves módra velem, mert akkor azt kell, hogy higgyem, te is csak a Bolond Marit látod bennem, pedig az is lehet Jani, hogy én is ember vagyok! Másodszor pedig, én meghalni jöttem hozzád.
Jani még a száját is tátva feledte, ami miatt pedig, amikor megszólalt, majdnem elharapta a nyelvét.
— Hűha! – a fenébe, a nyelvem! Úgy látszik, igazad van, nem kellene parasztoskodnom, ha úgy is nagy paraszt vagyok. Másrészről meg mit értesz az alatt, hogy halni jöttél hozzám? Mondd, milyen gondolatokat csavargatsz a fejedben, főleg mert, hogy az a rossz híremet is keltheti, amit mondasz! Igaz, Mari?
— Én nem mondtam semmit, ami bármilyen híredet keltheti. De amit az asszonyok beszéltek, na, az bizony arra enged következtetni, hogy te talán nem is vagy egy jó ember, Jani.
— Mondjad, Mari! Te milyen híremről beszélsz, mert én talán nem is tettem semmi olyant, vagy mit is tudom én, hogy milyent.
— Mondom, Jani! Mondom, de te ne kiabálj velem, mert tudod, hogy bolond vagyok aztán, ha megijedek, még bennem reked a szó. Mondom, de ne szólj közbe, jó? Megegyeztünk? Beszélhetek?
— Beszélj, Mari! Beszélj most már, mert a végén még megcsaplak.
— Na, ugye hogy te, Jani, te mégsem vagy jó ember, ha máris a megcsapással fenyegetsz, meg karóba is húzod a „némbereket”… mert azt így mondták a boltban.
— Beszélj végre, Mari! Én pedig megígérem, hogy nem csaplak meg. Na, mondd, mi is az, hogy karóba húzom a Némbereket… – az meg mi?
— Na, hát azt meg én honnan tudjam? Azt mondták, hogy a Zsuzsi is azért vált el tőled, mert karóba akartad húzni állandóan. Mondták még azt is, hogy „ha te karóba húznád a Bolond Marit — az meg én vagyok — abba talán még az a lökött némber — ez is én vagyok — is belehalna, hiszen annak még az áldott jó Pali, a férje, az is sok volt, el is váltak.” De én nem azért váltam el, mert nekem nem volt elég jó a Pali, hanem mert kényszerből kellett hozzámennem, aztán meg iszákos volt, és olyasmit akart csinálni folyton, amit akkor, a bozótosban megtettek velem. Azt kiabálta, hogy a kedvemre tesz, de nekem nem dughatja senki — oda!
—Tudom, Mari, mert hallottam, hogy még lánykorodban megerőszakoltak a vasút melletti bokrokban. Megerőszakoltak és abba te, majdnem belehaltál, hát nem csoda, ha egy kicsit megháborodtál.
— Én nem háborodtam meg, de nem ám, Jani. Én csak attól bolondultam meg, hogy a rendőrök teszetoszáztak, tehetetlenkedtek velem, de eredményt? — azt nem értek el, engem meg évekig vegzáltak. A végén pedig úgy nézett ki, mintha én követtem volna el azt a bűncselekményt. De az igazi oka még sem az volt annak, hogy megbolondultam. Nem bizony, mert az igazi oka annak, a falu szájai voltak. Nem hagytak nekem békémet, pocskoltak, sároztak, előttem is, mögöttem is, és az én édesanyám sem állt mellém, hanem ő dobálta rám legjobban a mocskolódást. Úgy bizony Jani, ez az igazság.
Kissé hosszú lett a csend, amire Mari rászánta magát arra, hogy a mondandóját folytassa, de akkorra igen szomorú lett a hanghordozása.
— Nekem igazán csak az édesanyám szavai fájtak, abba én belehaltam, én meghaltam azoktól a szavaktól,… a testem csak haldoklott, a lelkem, az meg is halt, de aztán később kiderült, hogy az sem igazán. Próbáltam az öngyilkosságot, nem ettem, nem ittam, de a végén, amikor már csaknem sikerült, visszafordultam. Visszafordultam, Jani! Nem lehetek öngyilkos, mert az bűn, és ha azt nem öltem meg, aki azt csinálta velem, akkor magamat sem ölhetem meg. Igaz, Jani! Igaz?
— Én azt nem tudhatom, hogy te hogyan érezted, és hogyan élted át azt, ami veled megtörtént, ezért én nem adhatok neked igazat. De az biztos, hogy nem is ítéllek el. Semmiképpen nem ítélkezek feletted, azért mondok neked valamit. Persze csak akkor, ha meghallgatod.
— Meghallgatom! De aztán tényleg húzzál karóba, mert én már nem bírom tovább elviselni a szégyent. Azt meg főleg nem bírnám ki, ha még te is kinevetnél. Ugye, nem fogsz a végén kinevetni?
— Én azt mondom neked, Mari, hogy a rosszat akaró pletykás nyelveket kellene tüzes harapófogóval megcsipkedni, és nem neked kellene öngyilkosnak lenned. Másrészt! Te azt nem mondtad meg, hogy hogyan is kell nekem a „némbereket” karóba húznom. Meg hogyan jön ez a sületlenség ahhoz, hogy te karóba húzva akarsz meghalni?
— Sok szavadban egyetértek veled, Jani, de azok az öregasszonyok azt beszélték a boltban, hogy te karóba szoktad húzni a némbereket. Meg hogy én is egy némber vagyok, hát megérdemelném, hogy azt velem is megtedd. Tedd meg, gyorsan tedd meg, mert ha még mondasz valami kedveset, akkor majd nagyon nem szívesen fogok meghalni.
— Hát jó! Aztán mondd, Mari, hoztál írást, ami arról szól, hogy a karóba húzás, az a te akaratod szerint történik meg. Mert ha ilyen írás nincs, akkor engem fölakasztanak gyilkosságért. Meg aztán tudod-e, hogy elsőre nem húzok karóba senkit? Előbb csak elpróbáljuk a karóba húzást, és ha háromnapnyi próba után is halni akar valaki, meg az írás is megvan, csak akkor döntünk a végleges eljárásról.
— Hűha, Jani! Te aztán bonyolult egy ember vagy! Én ide jöttem abban a reményben, hogy mire este lesz, már meg is haltam, erre te mindenféle procedúrát felsorolsz. Az nem lehet, hogy te csak az időt húzod?
— De! – az bizony lehet. Csakhogy nincs írás, és te nem rendelkeztél a vagyonodról, a legfontosabb pedig, hogy még nem is végeztük el a próbakarózást. Ha megcsináljuk a próbát, akkor lehet, hogy nem is akarsz majd meghalni. Most pedig dönts, próbakarózunk, vagy elmész, és hagysz dolgozni.
Mari kissé elgondolkozva állt, még a feje is félre billent, aztán beszélni kezdett.
— Nem megyek el! Próbázzunk! Abban pedig igazad van, hogy még nem vagyok felkészülve a halálomra, és abból meg bajod lehet neked is, ha nincs meg az a szándéknyilatkozatom. Próbázzunk, Jani! Estére meg, ha jól besötétedetik, majd elhozom az írást, ami megvédhet téged. Mondd, mit tegyek?!
— Tudod, mit, Mari! Eredj be, oda, a sarokba, ahol azok a vasdarabok vannak. Hajtsd föl a szoknyádat a derekadra, és hajolj előre, mintha a vasak között válogatnál.
— Megyek, de, hogy így állva is lehet próbázni, azt nem hittem volna. Meg azt sem hiszem, hogy valakit így is karóba lehet húzni.
Mari belépett a műhely sarkából leválasztott vastárolóba, és előrehajolt, miközben a szoknyáját gondosan elsimítva kiigazította a derekára.
— Jani, gyorsan keresd meg a karót, mert félek, és még az is lehet, hogy meggondolom magam.
— Igazad van, Mari, lehet, hogy még várni kell, mert ha meggondolod magad közben, abból nagy baj lehet.
— Csináld, Jani, és ha már belekezdesz akkor bármekkora lesz is a fájdalom, én nem lépek vissza a próbálástól, inkább a karomba harapok, de kiabálni nem fogok.
— Jól van, Mari, elkezdjük.
Mari betartotta a szavát. Nem sikoltozott, de mielőtt a próba végére értek volna, kissé bizonytalan hangon, de nyöszörgött, meg a lábai is megroggyantak néhányszor.
Az is igaz, hogy nem csak a Mari lábai roggyantak meg, mire Jani befejezetnek nyilvánította a procedúrát.
Mari meg remegő lábakkal álldogált még egy kicsi ideig, aztán gondosan a derekára igazította a fehérneműjét, és körbesimogatta a helyére húzott szoknyáját, közben Jani elé lépett.
— Tudod, Jani, hogy az elején egy kis ideig úgy éreztem magam, mint akkor régen a Vasútállomás melletti bozótosban, de aztán megnyugodtam, és pontosan megéreztem a te mozdulataid ritmusát. Akkortól, már az én testem is úgy mozgott, és egyre jobb volt, amit csináltál, főleg amikor a végén, azt a melegséget is odaengedted. Én azt hiszem, ha az egész karóba húzás ennyire jó, akkor azon a negyedik napon, amikor majd a végső karózás következik én előtte… ugye lehet arról szó, hogy előtte még egyszer elpróbáljuk majd, akkor … még az utolsó előtt. Jani, mondd csak meg, mi a szabály, csak egyszer lehet próbálni naponta, vagy esetleg többször is, mert akkor, ha elkészültek az írások, és elviszem hozzád … akkor is lehetne …? Jaj! – Jani, nekem a temetésemről is kell írást csinálnom, mert nem kell, hogy eltemessenek. Égessenek, aztán meg szórják el a hamvaimat! Ne keljen az engem megtagadó édesanyámnak még csak arra se néznie, nem hogy temetőbe járnia. Bár azt hiszem, úgysem menne el a temetésemre… Jani, te még nem is mondtad, hogy próbálni csak egyszer, vagy naponta többször is lehet?
— Lehet, Mari, de csak módjával! Ha este nem csak a papírt hozod, hanem próbálni is akarsz, akkor lehet, hogy reggelig nálam kell maradnod. Mert az úgy járja, hogy a napi egy próbát a megrendelő, de a többit, azt a szakember állapítja meg. Na, már most, a szakember, az én vagyok! – és lehet, hogy reggelig is eltartanak a próbázások. Mert azt, ugye, belátod, hogy annál az utolsónál mégsem maradhatok szégyenben, hogy aztán az öregasszonyok pletykáljanak róla.
Mari erősen gondolkodhatott, mert még a feje is félre billent, amikor megszólalt.
— Értem én, Jani. Majd úgy készülök, hogy ha elküldesz, akkor megyek, ha marasztalsz, akkor meg majd hajnalban a kertek alatt ellopakodok, hogy észre ne vegyenek az öregasszonyok.
— Jól van, Mari, akkor gyere este.
— Megyek, csak akkor már kabátban megyek, mert estére hideg lesz, és holnapra talán az első fagyok is megjönnek.
— Mari! Te nyugodtan vegyél magadra meleg ruhát. Azt úgy is le kell vetned, mert a rendes próbánál mezítelenül kell lenned, éppen úgy, mint majd az utolsó, a halálos karózásnál.
Mari feje megint félrebillent, úgy látszik, hogy őnála ez a gondolkodás szokásos testtartása, már elindult a kijárat felé, de aztán félig visszafordulva, mégis megszólalt.
— Mondd, Jani, annál az utolsónál ott lesznek az öregasszonyok, vagy mások? Mert ha igen, én akkor inkább nem kérek a karóba húzásból. Én, én nem vetkőzök mezítelenre őelőttük, nem, még a halál kedvéért sem.
— Mari, te tényleg buta vagy! Mondd, szerinted miért kell az írás, ha úgy is ott vannak tanúk, ha akkor majd, az öregasszonyok előtt húzlak karóba. Szerinted ez a dolog nyilvános, olyasmi, mint búcsúban a körhinta, mert ha szerinted igen, akkor biztosan a falusi búcsúkban csinálnák ezt, de én arról nem tudok.
— Megértettem, így már értem, ha értelmesen elmagyarázzák.
És nagyot sóhajtva, megnyugvással lépett ki a műhelyből, de rögtön vissza is kunkorodott.
— Jaj, Jani, hát azt meg elfeledtem megkérdezni, hogy mikorra menjek, mert nem szeretném, hogy meglássanak, meg azt sem, hogy sokáig kelljen várni a próbára.
Hamar egyezségre jutottak, nem is lesz még késő, de már elég sötét lesz arra az időpontra.
*
Jani éppen a konyha és a szoba közötti hatalmas kemencébe rakta a tüzet, ami már javában pattogott, de kellett a táncoló lángmanóknak az újabb élelem, hogy majd megnyugodva melegséget tartó parázzsá váljanak.
Mari belépett, és egyben félre is az ajtónyílás fényköréből.
— Itt vagyok, Jani! Siettem, de óvatos is voltam, kétszer is körbe mentem, hogy félrevezessem az öregasszonyokat.
Jani még a műhelybeli ruházatában és szerfelett kormos, poros arccal, meg kézzel fordult Mari felé.
— Jó estét, Mari! Ne haragudj, de Bélabá’ kissé kapatos volt, azt mondta, kipróbálta a komájával az újbort, meg a törkölyből kifőzött pálinkát. Aztán csak beszélt-beszélt, még a katonakori történeteit is előadta.
Mari erősen somolygott, és igen halkan megjegyezte.
— Na hiszen! Emlékezek, amikor kicsi lány voltam, már akkor is nagyon sokat mesélt egy pohár bor mellett, de soha nem mondta kétszer ugyanúgy.
— Igaz, Mari — és most már Jani is mosolygott — mert ugyanazt a történetalapot legalább háromféle variációban elmesélte.
— Jó lett volna szakácsnőnek, mert mindig mást tudott volna csinálni ugyanabból.
— De, az nem mentség az én számomra, mert megkéstem. Időben is, tisztálkodásban is, evésben is, mert én ma még nem ettem. Reggel azért, mert nem volt kedvem magamban ülni az asztalhoz. Valamikor, régebben, még úgy gondoltam, a reggelinél majd egy sereg gyerek csivitel körülöttem, én meg a legjobb falatokat a tányéromról nekik csipegetem a csőrükbe. Délben — sokáig elhúzta a folytatást — meg veled próbakaróztam. De mostanra már olyan éhes vagyok, hogy majdnem leharaptam a nagy kalapácsom csücskét. Nem szívesen lennék most annak az asszonycsecsnek a helyében, amelyik a számba kerül — és olyan sandán mosolygott Mari mellei felé, hogy az rögtön maga elé kapta a karjait.
— Na, ha csak az éhség a baj, akkor menj tisztálkodni, én meg összekészítem a vacsorádat, Jani.
— Könnyű azt mondani, de azt sem tudod, hogy mi hol van, meg aztán semmi sincs.
Mari eléje lépett a magasra nőt kovácsnak, és a szája halkan mondta ki a szavakat.
— Ebben a házban még a Zsuzsi keze nyoma van mindenütt, vagyis asszonykéz, tehát kiismerem magam, a többivel meg ne törődj, inkább tisztálkodj.
Mire Jani visszajött tisztán, már finom ételillat fogadta.
— Igazad lett, Mari, megjött a télidő, mert igencsak hideg van a feredőzéshez. Begyújtottam a kombi kazánt, hogy ha kell, legyen meleg is, meg víz is elegendő.
Janinak már a sonkás-szalonnás tojás is elegendő lett volna, ha ő van egyedül, akkor talán még azt sem eszik, csak valami hideget. Mari a rántottát csak a tányér egyik oldalára szedte, és még azzal a féladagnyi étellel is ellépett az asztaltól.
Mire Jani utána nézett volna már fordult is vissza.
A tányér másik felén, akkorra már kupacban állt a frissensült krumpli, és a rántotta halom tetején még két szál cikk-cakkba irdalt sültkolbász is feszített.
— Még teát is főztem, Jani, meg tettem egy pár hasábfát a kemencébe, amitől mostanra kellemes lett a levegő, na meg az ételek illata is segíti a kellemes érzetet.
— Csodát tettél, Mari! Csodát, mert tudtad, hogy mi hol van, de még a kedvenc teafüvemet is eltaláltad, pedig ott több is van.
— Na, Jani, mondhatom, te aztán semmit nem tudsz az asszonynépről. Lehet, hogy a karóba könnyen belehúzod őket, de semmit sem értesz abból, hogy egy asszony, az hogyan gondolkodik. Lehet bizony, hogy te nem csak a bűnös asszonyokat, hanem a jókat is megölöd.
— Na, megálljunk, Mari! De meg ám! Hát te mit gondolsz, hogy én csak úgy öldösöm az embereket, szerinted a Zsuzsi el tudott volna menni innen szépszerével, ha rossz ember lennék?
— Bocsánatot kérek, Jani, mert a bizonytalanságom, meg a rossz gondolataim bolond szavakat szóltak, hisz te is tudod, hogy én egy bolond vagyok, hát tőlem mi mást lehet várni, mint bolond szavakat.
— Tudom én azt, Mari, hogy te nem vagy bolond, de beszéljünk erről később, ha csak nem döntötted el, hogy mégis éhen halasztasz engem.
Mari mozdulata a kínálás volt, Janié az elfogadás, és rögtön neki látott az evésnek. Csak úgy a fél tálnál jutott eszébe, hogy a Marit is megkínálja.
Mari nyelt egy szörnyűségeset, aztán szabadkozott, de azon még a vak is meglátta volna, hogy azok nem igaz szavak, mert éppen az ellenkezője a valóság.
Jani nem volt vak, ezért maga mellé ültette a Marit, és egy falatot a szájába rakott, onnantól pedig hol az egyik, hol a másik szájnak jutott a falat, és gyorsan el is fogyott az étel. A forró tea pedig időt adott a szürcsölés közbeni gondolkozásnak, és ők nem szóltak, még akkor sem, amikor nekiláttak, egyikük az étkezés nyomainak eltakarásához, a másik meg a fűtés, és gázkazán ellenőrzéséhez.
Jani később, az addig csukott ajtóhoz lépett és előre tessékelte Marit.
— Szó volt arról, Mari, hogy hozol meleg ruhát, mert jön a hideg és meg is jött, de a ruhádat, azt nem láttam.
— Igen, Jani, szóltam róla, de végül is nem hoztam, mert úgyis meg akarok halni, akkor meg minek. Megírtam a végrendeletemet, összerakosgattam, amit el kell majd ajándékoznom, amíg még élek, és elhoztam a nyilatkozatomat neked, hogy bajod ne eshessen. Tudod, hogy bolond vagyok, de ami az eszembe jutott a megbeszéltekből azt megcsináltam, akár ma éjjel is meghalhatok, ha te is úgy akarod.
— Akarhatnám azt úgy is, Mari, de akkor éppen a jussomról kellene lemondanom. Igaz ugyan, hogy próba nélkül is lehetne, de szerinted mikor jutna nekem olyan öröm, mint ma délben, ha lemondanám a próbákat? Mert azt tudd meg, Mari, hogy nagyon, de csuda-nagyon jó volt veled próbázni. Zsuzsival soha, de másokkal sem volt még ennyire jó. Menj, Mari és vesd a ruhád arra a székre, ami ott van az ágy végénél.
Jani odalépett a másik ágyvégnél levő székhez és vetkőzni kezdett.
Mari meg mi mást tehetett volna, hiszen igen meggyőző magyarázatot adott neki a Jani, meg úgy emlékezett, hogy a próba végeredménye a kedvére volt, hát ő is vetkőzött, de közben alapos gonddal rakosgatta a levetett ruháit.
Jani pedig kissé hátrább lépve szemlélte a vetkőzést, és a gondolatait csak a hasának feszülve felágaskodó „karó” árulta el.
Jani átkarolta Mari mezítelen testét és az ágy közepére emelte, aztán az elfekvés mozdulatával egy időben, Mari combjainak közét megtalálta azzal a karóval, ami természettől eredőző módon éppen az olyan helyekre való.
Mari ellenállás nélkül és mozdulatlanul feküdt a Jani ágyéka alá szoruló fél testével. Mari ellenállás nélküli mozdulatlansága a Janit meglepte.
— Mondd, Mari, mi a baj?
— Hogyan mondjam, Jani, hiszen azt szerintem, te is tudod. Én már voltam asszony, csak azután lettem karóba húzható némber, de azért még emlékezek arra, hogy így már a Pali is próbálta velem. Ő persze nem karónak nevezte — nem is volt az — de azt mondogatta, hogy „jövök, Mari és jól meg ba…ak” — csak mondta, de nem akart neki összejönni.
— Értem én azt, amit mondasz, Mari! Mint ahogyan azt is tudom, hogy te egyáltalán nem vagy bolond. Tudtad, amikor eljöttél tőlem, már akkor is tudtad, hogy valójában mi történt. Estére mégis eljöttél. Hát kimondom, amit te úgyis tudsz! Visszaéltem a helyzettel, amibe a gonosz szavú öregasszonyok miatti elkeseredésedben keverted magad. Becstelen volt a részemről, de nem bánom, hogy azt megtettem. Én nem! — szinte indulatból szólt, aztán elcsendesedett a szava. Nagyon jó volt és olyan nagyon jó, amilyenhez addig még csak hasonlítható érzésem sem volt. Azt az érzést már nem veheted vissza, de a testedet sértetlenül elviheted, mert én, csak kérhetlek, hogy maradj velem, de vissza nem tarthatlak. Ha csak a szavaim nem.
— Tudom, hogy miről beszélsz, Jani. Igenis tudom! Amit tettél az nem csak a te hibád, az a mi kettőnk hibája, vagy sem, mert lehet, hogy az nem is volt hiba. Én is azt éreztem, amit te elmondtál, és nekem még soha nem volt olyan jó érzésem, de hiszen már mondtam. Most meg itt vagyok, és azt mondom, hogy többé ne legyen szó a „karóba húzásról”.
— Jaj, Istenem, Mari! Jaj, Istenem, hát akkor miről legyen szó? Akkor hát mi legyen, hiszen éppen most mondtuk, hogy az eddigi életünkben ez volt a legjobb. Akkor most itt fekszünk majd egymás mellett egész éjjel? Ne, Mari, azt ne! — én akkor reggelre biztosan meghalok, de meg is érdemlem!
— Nana, Jani, nana! – hát te nem láttad, hogy ott abban a sarokban mennyi egér volt? Mit gondolsz? Az egyik nem mászhatott be a hideg elől oda a nyitva maradt lukba? Én úgy érzem, Jani, hogy bebújt egy, de lehet, hogy több is, mert valami nagyon kaparászik, vagy bizsereg ott, benn. Arra gondoltam, Jani, ha már úgyis kéznél van egy karó, talán azzal ki lehetne piszkálni. De ha fáradt vagy, Jani, akkor hagylak aludni, majd én piszkálgatom az egereket, de legalább „azt a valamit”, amivel lehet piszkálni, azt add kölcsön.
— Mari, hát te… te milyen férfinak nézel engem? Olyannak, aki egy bajba jutott embertársán nem segít, ha tud, pláne, ha egy gyönyörűségesen szépasszony került bajba? Nekem kötelességem van, Mari, mert az egér pont az én műhelyemből császkált el.
Marinak nem jutott ideje, hogy szavakkal is egyetértsen Janival, mert Jani azonnal munkához látott.
Persze azért óvatoskodott egy kissé, de később, amikor Mari ez ügyben kihallgatta, azt vallotta, hogy csak azért, mert ő még egy egérnek sem tudna ártani.
Meg még azt is hozzátette, hogy fél attól, hogyha kihalnak Mariban az egerek, akkor neki már nem lesz dolga és mehet világgá, az ő drága Marijáról álmodozni, meg az oktalanul elpusztított egerekről elmélkedni.
Igaz, hogy a számonkérés csak jóval később történt, mert most még a Mari meg igen erősen belekapaszkodott Janiba, mintha attól félne, hogy az talán lefordul róla.
A Jani meg óvatosan erőltetve a dolgot, de éjfélig háromszor is eltörte a karóját a nagy munkálkodásban.
Igaz, Mari sem járt jobban, ha csak az nem minősülhet annak, hogy ő a saját számítása szerint éppen ötször érezte meg az egérke halálát.
Az éjfélkori fürdőzés, meg a szükségességek elvégzése után, aztán már megint az ágyban voltak, de még jutott idő arra, hogy néhány szót váltsanak.
— Tudod, Jani, hogy mire gondoltam, már amikor tudtam gondolkodni? Hát bizony arra, hogy lehet, hogy az én egérkém az olyan, mint a Főnix madár. Azért, Jani, mert te tüzet csiholtál körülötte, aztán meg ráadásul leforráztad, de az kicsivel később csak feltámadt újra. Feltámadt, Jani! Biztosan feltámadt, mert úgy érzem, mintha már most is mocorogna.
Azt pedig senki nem mondhatja el a Janiról, hogy nem lovagias, mert ő úgy nekilelkesedett, hogy már ébredezett a hajnal, amikorra végre mind a ketten elégségesnek találták az egerekkel vívott csatát és döntetlenben egyeztek meg a Főnix egérrel.
Nyugodtan megegyezhettek, mert jól tudták, hogyha nem költözik ki a Mariból az egérke, akkor annak mocorogni is, meg kaparászni-bizseregni is kell.
Az pedig nekik is ok lesz majd esténként egy-egy alapos egerészésre, és a következő, meg utána — meg az után, és még sok-sok következő éjszaka így telt el.
Elolvasta:
85
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem…
Irány Ozora!
Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem, és azt is (reméltem), miféle. Semmi jónak nem szokásom elrontója lenni, így áldozatkészen biztosítottam, jövök. Naná, hogy igen! Ehhez más csak az kellett fűszernek, hogy Aranka szervezze. Pláne, naná! Lehet neki nemet mondani? Az már felérne az örök pokolra való kárhoztatással… Tehát rettegj 7torony! Jövööök!
Kivételesen nem jelentettem be jó előre, miért nem tudok jönni, és nem magyarázgattam a bizonyítványom. Az első akadály azonnal a helyszín lett, vagyis Ozora. Debrecen, Szeged és Budapest egynapi út Brassóból autóval, de Ozora már 840 km, és ebbe bele kell számítani a romániai utakat is, amelyek nem autópálya jellegűek (finoman fejezzem ki magam), s az út egyenetlenségeit és a kanyarokat leszámítva, két falu közt nem elég a távolság kilencvenre felgyorsítani, s az előzhetetlen teherautók… Jó nem panaszkodok tovább, és nem magyarázkodom tovább. Szóval mióta megtanultam Szidivel (Kis Ceedy) fejre állni némi országúti horkolás miatt a jeges úton, nem tudom (ööö… legyek őszinte: nem merem) egy napra bevállalni. Így nem három, hanem minimum öt napos út számomra a 7torony találkozó. Nem fér bele egy hétvégébe.
Akkor már legyen egy hét, és meglátogatom a fiamat is! Pesten megalszom… Jaj… az időpont nem esik vakációra, és az asszony tanárnő… Némi közelharc az igazgatósággal, mégis tud jönni! Első sárkány legyőzve, diadalmasan megyek a munkahelyemre bejelenteni szándékomat. A kolléganőm idegösszeomlással kacérkodik, ő is szabira akar. Pont akkor. Szerencsére már egy éve bejelentettem, ide nekem el kell jutnom… Huh, mégis kerül megoldás, azzal az ígérettel, nem üres kézzel térek haza. „Mégiscsak át kell vennie a díját” — áll a főnöknőm a pártomra, miután megzsarolom, ha nem enged el, nyugdíjaztatom magam. Szerencsére ez számára elég kemény fenyegetés (jó a szakmai hozzáértés is valamire), s ha nem is veszi halál komolyan a már néhányszor elsütött tréfát, de elmehetek! Hurrá!
Másnap érkezik egy e-mail: egyetemi találkozónk június első hétvégéjén… Két hetet nem vehetek ki júniusban, főleg, mert egész júliust már lefoglaltam — megyek Ausztráliába az unokámhoz. Egy ilyen kérésért már lincselés járna a munkahelyemen. Egyetemi találkozó lemondva, a kollégáim átkai átvéve.
Jövöök, Ozoraa!
A bokám mást gondol. Egyik nap alig érek be a munkába, taxival kell hazamennem, annyira fáj. Irány a fizioterápia! Nem vicc, mert ínhüvelygyulladással, sántítva, időnként bokagörccsel nem lehet hétszáz kilométert vezetni… A fizioterápia nem hat, meg kell ismételni. Némileg jobb, de… Gyakorolom a vezetést, száz kilométer után (két részben egy nap alatt), lábam görcsöl… másnap alig bírok ráállni, úgy szúr a sarkam. Az orvostól kapok egy szexuális órát (magyarul lebaszást), ha meg akarok gyógyulni, pihentessem! És én Ausztráliába kirándulni akarok!
Avi Bécsből alkudozik, nem tudnám-e Pestről elvinni, mert Ozora megközelítése annak, akinek autója nincs, elég körülményes. Kacérkodok az autóbérléssel, Pesten lakó fiam pedig ajánlja, vegyek neki autót, s azt most kölcsönadja nekem…
— Hehe, nem fantáziátlan a kölyök, ebben jó nevelést adtam neki! — aratom le a babérokat, de most még nem eszik belőle. Avinak egyelőre vállvonogatás a válasz, nemet nem mondok, a biztatást hiába várja, alternatívája nincs…
Irány a kínai! No, olcsóbb és fájdalom-mentesebb gyógymódot ki tudok találni, mint az akupunktúra, de „lehet, az hatna”. Ráadásul feleségem havi jövedelme a kezelés ára… (ki mondta, hogy ami kínai, az olcsó?), de egyszer már hatott. Első új-zélandi utunk előtt is meg akarták műteni a térdemet, azóta se került sor műtétre…
Az első ülés meggyőz mégis mazochista vagyok, hiába tagadom. (Az üvöltésem nem hallatszott el hozzátok, amikor a talpamba döfte az egyik tűt, a legfájdalmasabb pontba?) A második kezelés előtt már rémálmaim vannak, de a lábam nem fáj egyfolytában, csak ha sokáig álldogálok… A harmadik… Tudja isten, miként hat ez a szadista gyógymód, de hat…
A negyedik ultramazochista kezelés után már nekiülök, írjak e-mailt Avinak… Miközben nyitom a számítógépem, pendül egyet a telefonom. Üzenet a 7toronyból, Arankától. Nem kínlódok a telefonnal, és nem a levelezőt, hanem a 7torony üzenőjét nyitom. Aranka győzköd, nem tudom-e elvinni Avit? Még hogy nincs telepátia! Cikk-cikk, úgysem hiszek benne!
Avival egyeztetünk, találka a kelenföldi állomáson, telefonszámcsere, az időponttal már felmerülnek „kisebb” nézetkülönbségek. Mi ugyanis azért megyünk pénteken, mert aznap délután a Dél-Mezőségi Tájvédelmi Körzet Cikta tanösvényére is el akartunk jutni.
A kirándulás ellen Avinak nincs kifogása, de hallani sem akar a MÁV-val való vonatozásról, kellemetlen tapasztalatai vannak vele. Akadnak nekem is, meg is írtam a „Balaton a Hat Tyúk Tavá”-ban (https://www.7torony.hu/content.php?c=56481). Végül kerül megoldás arra is, hogy féltízre Kelenföldre érjen.
Mivel rendes apa vagyok, a fiam „élelmes” ötletére (vegyek neki autót és kölcsönadja Ozoráig) azt a megoldást találom, hogy augusztus közepéig, amíg mi úgyis Ausztráliában leszünk, én adom neki kölcsön Szidikét, interneten rendelek jegyet a vonatra, azzal térünk vissza Brassóba. Ha már a kelenföldiben várjuk Avit, ott ki is váltom… Legalábbis így képzelem el… Nem ennyire egyszerű a dolog, ha a MÁV-ot beleszámítjuk. Van nekem is némi előítéletem vele szemben, főleg a kelenföldi személyzettel kapcsolatban…
Amikor megérkezünk, hívom Avit. Nem válaszol. Megpróbálom skype-on, nem válaszol. Emlegetek néhány szentet és állatnevet, egyelőre a nemi szerveket mellőzöm. Keresek egy parkolóhelyet, feleségem biztat, addig váltsam ki a jegyet. Megszólal a telefonom, Avi az. Na, ezt megoldottuk, találkozunk, aztán én beszaladok az állomásépületbe a jegyért. Még sohasem kísérleteztem ilyesmivel… Irány a jegypénztár.
— Nem itt, érdeklődjön az információnál — kapom a választ.
Ott kivárom a sort. Közlik, menjek az automatához, s ott kell. Némi keresgélés, az automatát megtalálom, nem is egyet, hanem kettőt. Beírom a kódot, erre közli velem, a jegyet csak a 14-15-ös vágány melletti automatából lehet kivenni. Az állomás épületében miért nem, az talány marad. Szerencsére nincs csomagom, így csak egyet anyázok, s irány a 14-15-ös vágány. Odaérek. Ott nincs automata. Erre már előkerülnek a szaftosabb kifejezések is az általában passzív szótáramból, megkérdezek néhány arra őgyelgő, hátha-budapestit, egyik sem tudja. Már-már feladom a keresgélést — szerencsére nem aznap utazom —, amikor megszólít egy fiatal pár, és megkérdik, miben segíthetnek. Nemcsak kérdeznek, de tudják is: nem a vágánynál fenn, hanem a metrófeljáróban lenn kell keresni a nevezett automatát. A nagyon kedves pár (mert ekkor már ilyen jelzővel rendelkeztek nálam) még el is kísér egy darabon, nehogy a budapestieket is szidni kezdjem. Hangsúlyozom, velük semmi bajom…
Megkerül a jegyautomata, kettő is. Kiválasztom az egyiket, és boldogan írom bele a kódot, de kiírja: „Nemzetközi jegyeket csak a 14-15-ös vágány melletti jegy-automatából lehet kiváltani…” Majd mire még egyszer végigolvasnám, el is tűnik az üzenet. Mellettem egy fiatalember, olyan egyetemistaféle vesz ki jegyet a másikból, tőle kérek segítséget. Az üzenet láttán megvonja a vállát, láthatóan segítene, de…
Miután elmegy, jön egy ötletem, és megpróbálom a másik automatát. Láss csodát, ad jegyet! Miért nem lehet ezt ráírni: „Külföldi utazásra itt lehet interneten rendelt jegyet váltani?” És miért nem lehet ezt bármelyikben, de legalább az állomásépületben? Szóval, Avinak van némi igaza a MÁV-val kapcsolatban.
Amikor visszaérek feleségem szerencsére elég előrelátó, és nem meri megkérdezni, hol időztem olyan sokat.
Ám e történet előre vetíti, ez csak a kezdet…
Az úton semmi kalandunk nem volt, hamarabb Ozorára jutunk, mint számítottam. Eszter (a GPS) kiválóan végzi a dolgát. Amint meglátom az „Ozora” feliratú helységtáblát, eszembe jut Aranka magyarázata:
— Amint elhaladtok a templom mellett, és átmentetek a Sió hídon, balra, majd rögtön újra balra…”
Templom sehol, Sió-híd sehol, de Eszter a helységnévtábla után rögtön jobbra irányít, majd balra. Kissé gyanús a fák-bokrok közt az út, de Eszter azt állítja, rajta vagyunk a célutcán… Megnyugszunk, amikor meglátjuk a házakat.
— Aranka mondott valamit valami negyedik-ötödik házról, de jobbra, vagy balra? — vakarom meg a fejem, majd házszámot keresek. Első házon nincs, másodikon nincs, végül balra felfedezem az ötöst. Mi az 52/A-t kell megtaláljuk.
— Az még messze van! — jelentem ki, majd gázt adok.
— Most mentél el a 47-es mellett… — közölte a feleségem.
— Milyen utca ez? Jobbról páratlan, balról is páratlan számok, hol vannak a párosak?
Megállok. Feleségem kiszáll, és elindul visszafelé az úton. A többi házon nincs szám… Keresem Aranka telefonszámát, jujj, azt nem kértem el, s mi skypon szoktunk beszélni… Vagy mi vagyunk vakok mind a hárman? Előkerül egy járókelő, s kérdi, kit keresünk.
— Az 52/a számot.
— Olyan itt nincs, de kit keresnek?
— B… B… — hogy is hívják…
Elkeseredetten keresgélek a telefonomban, amikor előkerül egy nagyon kedves hölgy, s kijelenti:
— Azt hiszem, engem keresnek…
Nála csak egy magyar vizsla — akit biztos macskával kereszteztek — fogadna kedvesebben minket, akit rendszeresen meg kell simogatnunk… A szállás rendben, csomagok lehajigálva a szobában, irány Nagydorog! Előbb még felhívom a telefonszámot, amelyet az interneten találtam, hogy érdeklődjek a tanösvény felől. Belépti díj nincs, ma nincs idegenvezetés, magunkban meglátogathatjuk, eltévedni nem lehet, nagyon jól van jelezve… Elhiszem neki.
Amikor beérünk Nagydorogra, elered a zápor. Nem viccel… Hát a kirándulás ez ennyi volt. Kár a benzinért… szó szerint. Fellázad bennem az akut kétoldali koffeinhiány, így beülünk egy kávéra. Jó a kávé, amíg megisszuk, eláll az eső, és a Nap is kisüt. Csakazértis! Irány Cikta!
Megtaláljuk a földutat, amelyről telefonon így tájékoztattak:
— Földút, de jó, buszok is járnak rajta.
Pont az utóbbi a baj. A kerekek annyira süllyednek a homokos talajba, hogy az út felér Szidi aljának megkefélésével. Kell-e traktort hívatnunk? Mégsem, mert jó a sofőr. (És főleg szerény.) Odaérünk, ahonnan indul a tanösvény. „És nem lehet eltéveszteni az utat” — állítólag. Nem számoltak velünk, nekünk sikerült. Végül a második és harmadik tábla között valahol rálelünk az útra. Sajnos a táblák nem írnak tájékoztatót, azt az internetről kellene elolvasni. De nem telefonról… Akkor is végigjárjuk, s kellemeset kirándulunk. Nagy bánatomra sem vércséket, sem ölyveket, sem ürgéket nem látunk, s főleg gyurgyalagokat nem. Helyesbítek. Otthon jövök rá, gyurgyalagot mégis láttunk az egyik magas fa tetején, de csak akkor derül ki, amikor a fényképet kinagyítom. Egy felröppenő fajdkakas, amelyet nem tudok megörökíteni és egy igen ritka szekszárdi csiperke kárpótol.
A mezőn ér utol Aranka telefonja, ne nyolcra menjünk vacsorázni, hanem ha lehet, hatra érjünk oda. Kiderül mégis megvolt a száma, csak nem Pápay Aranka, hanem Aranka Pápayként kellett volna keresnem. Érdeklődünk, hova kell menni, megint emlegeti a Sió-hidat, amelyen már állítólag átjöttünk, de mi színét sem láttuk. Végre kiderül a turpisság, Aranka a másik irányból várt minket, ami a falu közepébe visz.
— Nem lehet eltévedni — nyugtat meg, de nem tudja, kivel van dolga…
— Majd megkapjuk, Ozora nem metropolisz, biztos mindenki hallott a 7torony találkozóról — gondolom én.
Sietősre fogjuk lépteinket, még egyszer megkeféljük Szidi alját komolyabb következmények nélkül. Átöltözünk, lemosdunk, irány a vacsora… Gyalog. Hurrá megvan a Sió-híd, elmegyünk a templom mellett, kiérünk a főtérre, kihalt. Hívom Arankát, nem sikerül… Próbálom skypon, passz. Akkor a házigazdáinkat. Van két szám. Biczi József veszi fel, aki elmagyarázza, hogyan jutunk el hozzájuk. Nem az érdekel, hanem a vacsora helye. Végre egy húron pendülünk, utca házszámot kérek.
— Hunyadi utca, házszám nincs, de mindjárt az utca bejáratánál van, nem lehet eltéveszteni, a vár mellett, a Sió híd előtt..
Persze, az első magyarázat után a vár és templom mellett rossz irányba tértünk… Hurrá, most már nem tévedhetünk el! Reméljük mi… De nem számolunk saját magunkkal…
A Hunyadi utca hamar megkerül, a templom másik oldalán, körülnézünk semmi olyan épület, ami vendéglőre, ebédlőre hasonlítana. Meglátom kicsit arrébb a Kisvadász sörözőt. Reménykedve megyek oda.
— Itt? Ha enni akarnak legközelebb Simontornyán… — „világosítanak” fel, bár erre inkább elsötétítés jelző illene…
Feleségem némi nézelődés után meglát egyik udvaron valami székeket, amelyek vendéglátóipari felszerelésnek tűnnek. Odamegyek érdeklődni, egy hölgy rám szól:
— Azt hiszem, engem keresnek!
Akkor mégsem maradunk éhen.
A vacsora kitűnő, bőséges, és mint kiderül nem is eszeveszettül drága. Utólag rájövök, a hölgy telefonszáma is megvolt nekem, az egyetlen, amelyet nem hívtam fel… Éljen az ozorai vendégszeretet!
Mi legyen a reggeli program? Osztjuk, szorozzuk, a várlátogatás a többiekkel benne van Aranka szervezésében. Végül kedves házigazdáinkkal egyeztetve egy halastó melletti könnyű séta mellett döntünk. Ezt már simán megtaláljuk, mégse vagyunk annyira hülyék. Igaz, sorompó állja az utunkat. Eltévedtünk…
Kiderül, mégsem. Épp meg akarok fordulni, amikor megáll mögöttünk egy autó.
— Miért nem emelik fel a sorompót? — kérdi egy csinos hölgy a kormány mögül.
— Hát szabad? — hökkenek meg, majd eleget teszek a felszólításnak. Nem akar megelőzni, így én érek oda elsőnek. Egy őr azonnal hátraarcot ajánl.
— Magánterület, többet nem látogatható, nem lehet itt halászni!
Végül kiudvarolunk egy pillantást a gyönyörű tündérrózsákra, s épp indulnánk, amikor a hölgy, aki felszólított, hogy nyissuk ki a sorompót (feltehetően egyik tulajdonos), ad egy tippet: menjünk Tamásiba, ott van egy vadaspark… Csak huszonöt kilométer. Mégsem jöttünk ide hiába! Már ezért a tanácsért is megérte.
Az nagy élmény volt! A szarvasok a kezünkből ettek, simogathattuk őket… Kettőkor van a találka a többiekkel a várlátogatásra. Egykor érünk a központba. Csikorgó fékekkel állok meg. Seriék!
Azonnal meg is kapom érte a fricskát:
— Romániában nincs indexelés a kreszben?
Végre együtt, de mit ebédelünk? Egy bódé épp kinyit. Gizikékék gyrost rendelnek, mi lángost. Kissé ideges leszek a várakozástól, mert a lángos negyven percig készül… A két órai várlátogatás megkésik, de az udvaron Aranka vár! Kiosztom neki az első puszit a sok közül, amelyeket utólag így jellemzett:
— Életemben ennyi szakállas puszit nem kaptam!
De hát megérdemelte… Megjelenése azonnal véget vetett minden kalandunknak. Ahogy megérkezett a „főnök”, azonnal minden a helyére került. Ment minden, mint a karikacsapás, zökkenő nélkül. Csak dicsérni tudom az idegenvezetőnket is, aki a várat bemutatta nekünk.
A terem tele lett, kellemes meglepetés volt az ozorai asszonykórus. Rögtön az elején megörökítettem az akkor még oly szigorúnak tetsző Arankát, pedig oka nem volt az aggodalomra. Egy héttornyos hozzászólásomat idézem: „Ő akkor még izgult, de mi már tudtuk, minden rendben lesz!”
Hiába kotyogták el nekem, hogy én leszek az est „sztárja”, megilletődtem a Verő László díj átvételekor, és úgy jártam, mint Petőfi a Fürtbe ment tervben… Szóval „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, de amint a díj elé toppanék, az Arankának kiosztott puszit kivéve füstbe ment a tervem… Nekiálltam, se szó, se beszéd, írásomat felolvasni…
Mint jó szokás itt nálunk a 7toronyban, a kellőnél most is hosszabbra nyúlt az előadás, de nekem úgy tűnt, senki sem bánta. Igaz, ebben Csillag Endrének is volt némi szerepe, aki nem felolvasta, hanem előadta „egypercesét”, ami harminckettőre sikerült.
Aztán jött a házi finomságokkal spékelt finom vacsora, amit szintén házival lehetett meglocsolni. Én itt is „remekeltem”, mármint bejelentettem, bodzalikőrt hoztam, amelyről utóbb kiderült, berkenye… De úgy láttam azért ízlett a társaságnak, többen is repetáztak…
Arankától sajnos a bürokrácia útvesztői miatt hamar megfosztottak minket, így túl kevés köszönömöt adtunk át neki a remek szervezésért. Csak a szakállas puszikat sokallta… Szánom bánom bűneimet…
Egy volt a baj, túl hamar véget ért. Izgalmamban, hogy akitől lehet, búcsúzzak el, fontos iratokat és könyveimet is ottfelejtettem az ebédlőben, hiánytalanul megtaláltam őket reggel…
Még egyszer köszönjük Aranka, köszönjük Ozora, s köszönjük 7torony, mert vagyunk egymásnak!
UI. Amint Aranka „elhagyott” bennünket, újrakezdődtek a kalandok. Avi több órát „főtt” a nem létező schengeni belső határon (ahol én legutóbb nem vettem észre, mikor léptük át). Visszafele nincs ellenőrzés. Jó, nem elemzem ezt a labanc kettős értékrendet, mert az már politika, abba meg nem bonyolódom. No, de nekem is kell jusson a jóból (akarom mondani a kalandból), hazaérésünk után, már Brassóban viszketni kezd a karom egy fekete pötty körül. Csak másnap veszem állatszámba, amikor már pirosodik is körülötte, igazolván, hogy nem anyajegy. Szentek, állatok és nemi szervek!
Másnap reggel irány a fertőző kórház. Előre telefonálni próbálok, mégis munkaidő alatt vagyok, mi a szösz, valamiként el kellene kerülnöm az órákig tartó sorbanállást. Foglalt… foglalt… foglalt… Megunom, s odamegyek bejelentés nélkül.
— Ionescu doktornőt keresem… — bányászok sikertelenül a megyei kórházas igazolványom után. Hátha…
— Tanár úr! Nem ismer meg? Diákja voltam! Az egészségügyi főiskolán! — szakít félbe a nővér.
— Jajjj! — ismerem fel.
Szinte megbuktattam egyik félévben… Az ő generációjuk nevezett el Bau-bau (Mumus) úrnak… Állítólag terrorizáltam őket a biokémiával… Pedig csak minimális követelmény szintet…
— Jöjjön!
Bependerít Ionescu doktornő rendelőjébe. Köszöntjük egymást, telefonon „jól” ismerjük egymást. Személyesen még nem találkoztunk, de többször fordultunk egymáshoz. (Főleg ő hozzám, de most fordult a kocka). Épp előadnám, mi történt velem, amikor az orvosnő szól a nővérnek, vegye fel az adataimat. Mire készen vagyunk, már nyomja is a kezembe a receptet.
— De… hiszen… — hebegek — meg se hallgatott, meg sem vizsgált…
— De szemem az van… — mutat a karomra mosolyogva. — Azt a sebészeten szedesse ki!
A receptre nézek, rajta a diagnózis: Lyme-kór. Első fázis.
— Idejében jött, még gyógyítható.
— Tudom… Már a harmadik! Hogy engem miért szeretnek úgy a kullancsok? A felségem egyet sem szedett még össze, pedig neki is 0.I.-es a vércsoportja, mint nekem. (Állítólag ezek a fránya élősködők azt jobban szeretik.) S amelyik rám talál, az mind Lyme-kórt terjeszt…
Hiába jó szakember a kollegina, erre már ő sem tudja a választ.
Elolvasta:
99
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A rétesek és rétessütő, dalos asszonyok népviseletben fogadtak minket és énekeltek nekünk a megnyitón. A hangjuk egyenes arányban volt a bőszoknyájuk csípőméretével.
Első kép
Ozora. Új találkozó a tornyosoknak. Már a találkozó előtti napon jött az első bejelentkezés, amikor az egyik legremekebb elbeszélőnk, a drága, jóhangú „előadóművésznőnk”, Bereczki Gizella jelentkezett az ozorai várból. A kép meglehetősen illett hozzá, mint a vártoronyba zárt hercegnő, aki a rácsos ablak mögül mobillal készített fotót és várja a mesebeli herceget, aki megmenti őt a toronyból. Persze ő nagyon jól érezte magát ott, nemcsak azért mert a híres kéttornyos Debrecen városból érkezett, és kimondottan hozzászokott a tornyokhoz, hanem mert a 7torony magazin egyik oszlopos tagja, kiválósága is.
Második kép
Lázas munka, tervezgetés. Hogyan is lehet eljutni ebbe a dunántúli kis faluba. Messze van. Azért, ahogyan sokan, mi is vettük az akadályt és éppen a megbeszélt időben érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol a „tornyosok” rengeteg ismerős arccal ott nyüzsögtek a falu közepén. Mintha egy új honfoglalás lett volna. A csendes faluban többségbe kerültek az irodalom jeles képviselői. Pápay Aranka szülőhelyén egy remek hangulatú csapat jött össze. Elfoglaltuk a szőlőhegyeket és ott, a présházak és pincék között a szálláshelyeinket. A mi vár- vagy toronykapitányunk, Attila a várat foglalta el. Sajnos az idő nem volt túl jó, de ebből nem sokat érzékeltünk, csak hogy a várudvar helyett a Nagyvendéglőben gyűltünk össze.
Harmadik kép
A rétesek és rétessütő, dalos asszonyok népviseletben fogadtak minket és énekeltek nekünk a megnyitón. A hangjuk egyenes arányban volt a bőszoknyájuk csípőméretével. Remek hangulatban kezdtünk és majdnem két tucat felolvasó is remek volt. Csillag Endrénk mesedélutánját is túléltük, amely egy valós személy mimikrije volt, Soros Györgyöt hozva ezzel párhuzamba. Azért nem kis teljesítmény 30 percig előadni valamit, csak szimplán fejből. Igazán kiváló előadást és művet hallhattunk Koosán Ildikótól, aki remek szavaló is. Nem maradhatott el Péter Erika egyik aranyos gyerekzete sem, amelyet tündéri artikulációval adott elő nekünk. Bátai Tibor előadása is nagyszerű volt, színvonalas versei közül adott elő nekünk, megjegyzem, nem is olvastam még tőle olyat, ami nem lett volna remek. Fő attrakció volt Pápay Aranka készülő életrajzi regényéből egy ozorai részlet, kapcsolódva a helyhez is, ahol prózai lektorunk felnőtt egykor. A többi szerzőnk is kitett magáért és több próza is elhangzott a versek mellett. Oszlopos tagunk és kiváló lektorunk NHI, azaz Nagy-Horváth Ilona, aki immár kiérdemelte az izom-oszlopos tag címet is sajnos nem jött el, ezért saját és egy vállalt felolvasása elmaradt. Az erőemelés azon ágát gyakorolta, ahol a gyermekeit emelgette a családi piedesztálra, a fia ballagott, a lánya választópolgári korát ünnepelhette meg. Reméljük nem szedett össze semmilyen izomszakadást, vagy izom-gyulladást a süteményes tálak és a lisztes zsákok emelgetése közben és ezután is tud majd lektorálás közben osztogatni egy-két jól irányzott „atyai” pofont a szerzők hülyeségei láttán. Belefért még egy gitáros produkció is, ahol egy megzenésítést hallhattunk, Kőszeghy Miklós saját versét adta elő, és „beugrott” NHI helyett, Schifter Attila versét elszavalni.
Negyedik kép
Díjátadás. Két díjazottunk is volt. Egyik sajnos már csak posztumusz, Bányai Tamás részére, egy rövid írását Vandra Attila adta elő. A másik díjazott remek szerzőnk, Vandra Attila, aki igazi kutatói szemlélettel írja legújabb kalandos regényét Táltos lánya címen, amelyből fel is olvasott nekünk.
Levezetés
Az estét és vacsorát követően mindenki a szállása felé vette az irányt, mint jól nevelt és egyben fáradt szerzők. Ez a fáradtság nem akadályozta meg, hogy hajnalig tartó beszélgetések alakuljanak ki. Remélhetem, hogy máshol is volt olyan nagy nevetős, mesélős éjszaka, mint a mi hegyoldali szállásunkon, ahol a „lovagteremben” öntöttünk fel a garatra “pár” üveg ozorai vörös és rozé bort. A bor hatására a nyelv is megoldódott. Szulimán Eleonóra párjával, Győri Irén, P. Borbély Katalin Hosszúpályiból és jómagam is párommal, Péter Ildikóval – aki ígéretet tett, hogy a legközelebbi találkozón már szavalni is fog -, Nyíregyházáról. Kicsi életek és vidámabb egyéni sorsok kerültek az asztal fölé, mire elfogyott a vendéglátóink finom bora és a szó is, addigra későre járt. Rengeteg jó történet és kacagás után tértünk nyugovóra hajnal felé, a régi bútorok között, fatáblás faragott ágyainkon.
Mi kell egy jó találkozóhoz? Mármint egy Héttorony találkozóhoz? Mindenhol más. Ahány ház, annyi szokás! Ami egyforma, az a bátorság. Azután kell egy jó helyszín, amire a toronylakó hajlandó elhagyni komfortzónáját és egy jó társaság reménye, akikkel végre vagy újra megtapasztalja az egy húron pendülés rendkívül kellemes állapotát.
Bátorság kipipálva Jagos Pisti és Ági részéről. Szeged még öt év után is csábító. A társaság, ahogy lenni szokott, körülmények és váratlan események után megmaradó része, biztos siker.
Így gurultunk be a torony legfőbb őrével a hírös városba azon a napfényes, kánikulára hajazó szombat délben, szeptember 17-én. Az időjósok szerencsére tévedtek. Az eső és a vihar útközben lemaradt. Az autó csomagtartója roskadozott a még nyomdafesték illatú jubileumi antológiák bontatlan csomagjaitól, alig két napja hagyta el a nyomdát.
— No! Majd a panzióban… — tervezgettem az üléshez ragadva — egy kellemes légkondicionált szoba elfoglalása után laza tusolás, és amire Debrecentől-Szegedig vágytam: tartalmas szegedi halászlé, amiben megáll a kanál, mindez egy hangulatos vendéglőben, s mellé kecses borospohárban gyöngyöző rozé, melyet egy rendkívül kedves pincér szolgál fel, akinek az arcán látni, mennyire örül nekünk.
Minden pontban tévedtem. A panzióba túl hamar érkeztünk, s a recepció melletti szűk irodába tehettük csak be csomagjainkat, mert a 14 óra, az 14 óra. A belváros pedig nem a Tisza part. Az eredménytelen halászlé-vadászat után beláttuk: hal a Tiszában, halászlé csak a partján. Odáig viszont éhes gyomrunk nem engedett.
— Irány a Dóm! A téren borfesztivál zajlik, ott eszünk-iszunk, utána jöhet a Toronyest.
A monumentális épület változatlan pompájában állt a helyén, s lehangolva figyelte a téren árválkodó vendégeket. Sorsüldözöttnek éreztem magam miközben a bezárt bódék között bolyongtunk.
— Ott egy sütödés! — kiáltott fel Attila. Én még továbbra is sűrű, kissé csípős halászlé reményében utána. Már azt sem bántam, ha mindezt egy műanyag tányérban kapom, műanyag kanállal, s a rozé sem kecses borospohárban gyöngyözik, a kedves pincérről már nem is beszélve. Ez sem jött be! De legalább a sült halnak, a kenyérnek és a savanyúságnak találtunk egy tenyérnyi tiszta helyet a viseltes asztalon, melyhez a faszálkás lóca dukált.
Bizonyára termetesnek számított a hal tiszai viszonylatok között, melyet néhány perc alatt lenyeltünk, de éreztem, maradt még bőven hely annak a tábla Milka csokinak és talán még a zabfalatoknak is, melyeket végszükség esetére rejtettem a bőröndömbe.
— Nem kell ilyen melegben sokat enni! — osztotta az étkezési tanácsot Attila, amint észrevette, hogy a már egyszer kidobásra ítélt maradványokat újra átvizsgálom.
Újult erővel indultunk a Kálvária Kulturális Központot felkutatni. Néztünk jobbra, befordultunk balra, nagy sétákat tettünk tágas tereken, mígnem egy rokonszenves helyi lakos, aki mellesleg néma volt, útba igazított bennünket.
A panziónktól pár lépésre rátaláltunk végre. Az udvara, melyet magas fal határolt, négyasztalos, napernyős voltával meglepett. Azt el is döntöttem, nem a púderszínű kiskosztümöm fogom felvenni. Miután a vaslépcsőn a klub-söröző zárt részébe is feljutottam, már abban is biztos voltam, hogy a tűsarkú szandálomat sem.
De legalább közel leszünk, ami a cipelendő könyvcsomagok szempontjából igen fontos körülmény.
A sikeres szobafoglalás és felfrissülés után nem tétováztunk, különösen, hogy befutott a komáromi Suzuki gyorsjárat is Ilcsivel és kamasz fiával. Ilcsi, egy sikeres jubileumi antológia fáradhatatlan szerkesztőjeként, talpig kékben, elegánsan toppant elénk — s elégedetten forgatta a most is egyszerűségében nagyszerű antológiát. Hogy hány órát töltöttek Arankával és Zitával, mire összetoborozták a szerzőket, a műveiket, a fotóikat, majd azokat betördelve, nyomdakészen, pontosan összeállították, hogy azt Attila időben eljuttassa a nyomdába, majd ide Szegedre — megtippelni sem merem.
A Kálvária udvara a kezdéshez közeledve négyasztalosból sokasztalossá alakult, s egy pódium is került az udvar hűvösét biztosító terebélyes lomb alá. Az ismerősök derűsen közeledtek felénk, a számunkra még ismeretlenek pedig, főként Poet tagok, kinézték belőlünk, hogy ez a könyvekkel körbesáncolt csapat csakis a Héttorony fanatikus tagsága lehet, akik képesek voltak a fél országot átutazni ezért a találkozóért.
Megnyugodva szemléltük, alakul a toronyest: a színpad a helyén, az asztaloknál egyre több és jobb hangulatú társaság. Az antológiaosztás, majd a dedikálások és ismerkedések felélénkítették a gyülekezőket.
Hamarosan megjelent egy fiatalember, kezében gitárral. Fogalmunk sem volt ki ő, de buzgón hangolt fél órán át a színpad mellett, ebből sejtettük, bizonyára a program részese lesz. Befutottak Jagiék is, s halálos nyugalommal közölték a kezdés előtt pár perccel, hogy a hangosítás kicsit késik, de lesz, valamikor. E bejelentés senkit sem rázott meg, mivel a táskákból előkerült pogácsák, Barta Gabika saját készítésű batyucskái, s a pultos lányok szorgalma családias hangulatot teremtett. Sőt határozottan lazított a „fellépők” idegein, amit kissé zilálttá tett a hangosító berendezések beüzemelésével egy időben kezdődő veteránrepülők légi parádéja. Szeged szép, nagyváros, légvonalban viszont határozottan kicsi, mivel egy-egy rövidebb verset sem sikerült az égi lovasok hangos jelenléte nélkül meghallgatni.
De mi győztünk! Ők végleg „elhúztak”, s mi élvezhettük az előadásokat, a bátrabbak maguk, a bizonytalanok két remek előadó tolmácsolásában. A gitáros fiatalemberről kiderült, hogy megtalálta a hangokat, s az egyetemi színjátszó kör vezetője. Megzenésített verseket hozott az estre, de a hivatalos részt követően a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés” című klasszikus sem okozott neki gondot. A sötétség oly észrevétlen borult ránk, hogy csak azt érzékeltük, nem látjuk a színpadon álló előadót. Ő viszont a betűket sem látta. Így a szervezők most is gyors problémamegoldó képességének köszönhetően, pár perces villanyszerelés után folytatódott az est. Az ügyesen összeállított forgatókönyv eredményeként, egy változatos, hangulatos felolvasóest kerekedett, ahol megismerhettünk új szerzőket, talán nem is toronytagokat, de mit számít ki milyen kör tagja, ha ugyanaz a szenvedély mozgatja.
A kitartóakat még megénekeltette és megtáncoltatta a szimpatikus gitáros srác, közben két gigantikus pizza bekebelezésének lehettünk részesei, s a helyi irodalmi rádió riportere sem tétlenkedett, aki szorgalmasan hívta félre a résztvevőket egy hangfelvétel erejéig.
Érződött Jagos Pisti és Ági rutinja és a szegedi Poetosok összeszokott csoportjának szeretete. Kell ennél több egy jóízű irodalmi találkozóhoz?
