Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Hungary
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Hungary
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!
12 óra ezelőtt Nincs komment még

A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”

Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.

Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.

Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.

A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.

Berettyóújfalu.           1953 – 57

2 nap ezelőtt Nincs komment még

Lehet, megköveztek ezért a merényletért, amit a Torony nem fizikus szerkesztői, szerzői és nem utolsó sorban az olvasói ellen elkövetek ismételten, mert ez a “szörnyűség” már volt fent az írásaim között. Ez nem elveszett, magam vettem le.

Most hát, visszakerül, és jaj nektek!

(A fizikatörténet népmesei változata)

Egyszer volt, hol nem volt, még a potenciálhegyen és a mikrokanonikus sokaságon is túl, volt egyszer szegény (fizikus) ember, mert a fizikus is ember, és általában eléggé szegény is. A fizikus rémségesen öreg volt már, tudása a térdét verte, s amikor megérezte volna, hogy eljött érte Szentmihály lova magához hívatta legkedvesebb unokáját Schrödikét (Schrödinger-t), oszt azt mondta néki:

– Eljött az időm, fiacskám, most magadra maradsz a kozmosszal meg a mikrovilággal szemben. Amondó lennék, hogy forgolódj inkább az utóbbi körül, mert az előbbi olyan messze esik tőlünk, mint ide az ősrobbanás helye. Akaszd hát hátadra a minden tudást elnyelő tarisznyát, amit még az ükapám nagyanyjától örököltem, vedd a kezedbe a kíváncsiság göcsörtös vándorbotját, tedd a fejedre a kóbor ideológiáktól megvédő süvegemet, ami ott lóg, ni, a szegen.

A fiúcska könnyes szemmel, de megértően bólogatott. Az öreg még sóhajtott néhány hét öles képletet Schrődike fülébe, mert az öreg nagyon kvarkogott. Ezért ő csak úgy áta-botában értette meg. Igen is, meg nem is. Ezután az öreg fizikus szétfolyt az időben.

Schrödike még a kapufélfától sem búcsúzott el, pedig a félfa akkortájt már az akadémia levelledző tagja volt, hanem ment feszített síkról, dőlt síkra, az esésvonalak mentén, mígnem egy igen meredek dőlt síkhoz nem ért. Lámcsak, egy keresztúthoz érkezett, egy setét eredőben:

– Jobbra „MAKROKOZMOSZ”, balra „MIKROKOZMOSZ” feliratú jelzőtábla mutatja az utat – mormogta Schrödike ékes, ógörög nyelven.

Észrevette, a jobboldali felirat alatt egy hatalmas „Behajtani Tilos” tiltó tábla éktelenkedik. Emerre meg „Kapupénz + Vám” felirat állja útját. Az tűnt a dologban a legérdekesebbnek, a jobbra és a balra tartó út a valóságban egy darabig átfedte egymást, sőt a ködös, távoli jövőben több ízben találkoztak, kereszteződtek, még mintha a téridőben fel- fel is cserélődtek volna.

– Merre is induljak? Majdnem mindegy – elmélkedett Schrödike a dallamos arámi nyelven, amelyen a Holt-tengeri tekercsek egy részét írták.

Mindazonáltal gyors „valség” számításokba kezdett: – Mi annak a valószínűsége, hogy ha balra indulok, akkor jobbra kötök ki, illetve fordítva?  –

Belátta, hogy mindkét esetben ½-re (=félre) vezeti magát. Elindult hát a vámhivatal felé. (Ennek a későbbiekben, mint határfeltételnek kezdeti feltételként komoly szerepe lesz!)

– Na, öcsém szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál – mondta a vámőr -, mert különben olyan kérdéseket tettem volna fel neked, amikre a válaszokat majd csak a XXI. században fedezik fel. Így azonban csupán a tarisznyád tartalmát borítsd az asztalra! Ugyanis tudnék én más húrokon is elmélkedni!

No, hiszen. El is állt a vámőr szeme és a szája a csodálkozástól, mi minden pottyant ki Schrödike iszákjából: voltak abban élő és kihalt nyelvek csőstől, irodalmi antológiák, opera librettók a XVIII. – XIX. századból, alkímia, asztrológia, a Gilgames eposz eredeti sumér nyelven, Homérosz összes ismert és ismeretlen műve, az ókor 7 csodájának tervrajzai, Leonardo és Michelangelo anatómiai vázlatai, egyszóval az emberiség csaknem teljes eddigi kultúrája.

– Na, fiam, hát te ki fia-borja lennél, hogy ilyen takaros hamuban sült pogácsákkal eresztettek utadra?

– A nevem Schrödike, az az öreg és szegény fizikus volt a nagyapám, aki akkor született, amikor az apám meghalt.

Ebből a paradoxonból ugyan a vámőr nem értett egy szót sem, de azért tetszett neki a válasz. Lelépett katedrájáról és a következő kérdést tette keresztbe Schrödikének:

– Osztán, ha három nap errefelé az esztendő, akkor a szolgálatomba állasz-é?

– Oda én, noha ezt a relativisztikus időrövidülést túlságosan nagynak találom az átlagsebességemhez képest.

– Rá se ránts! Az első próbád az lesz, hogy gyorsabban kell fejben szoroznod, mint ahogy én kitologatom az eredményt abakuszomon.

– Rendben – válaszolta Schrödike.

– Hát ide süss! Hétszer hét esztendő hány pikoszekundum?

– Az, kissé felfelé kerekítve, 1,55. 1021 pikosec – vágta rá Schrödike szinte gondolkodás nélkül, majd hozzátette: – Feltételezve, hogy a 49 év alatt legalább 12-szer van szökőév.

– Az áldóját! Még elő sem tudtam venni az abakuszomat.  Nos, fiam ezt a próbát kiálltad, és el is telt a próbaidő egyharmada.

Másnap a vámos-kapus a következő kérdéssel állt elő:

– Hogyan bizonyítanád kézzel foghatóan, hogy a mechanikai munka hővé alakulhat át?

– Ennél mi sem egyszerűbb, válaszolta Schrödike, összedörzsölve erősen a tenyerét nagy örömében.

– Hol a bizonyíték? – kérdezte a kapus-pedellus.

– Fogjunk kezet rá! – válaszolta az ifjú, azzal kezet nyújtott.

– De meleg a tenyered, te fattyú! Megint megfeleltél. Már csak egy napod van hátra.

Eljött a harmadik nap. A pedellus-professzor nagyon fente a fogát a Schrödike tarisznyájára, majd, milyen jót lakmározik belőle. Ezért egy akkoriban megoldhatatlannak látszó feladatot eszelt ki Schrödikének:

– Végtelen-e a prímszámok halmaza, lehetnek-e akárhány számjegyűek? – kérdezte a varázsló-professzor, és varázspálcájával háromszor suhintott Schrödike fejére, noha azt az emberi jogok akkori íratlan kartája erősen tiltotta. A fiú megszédült, majd elesett, és amikor feleszmélt, észlelte, tarisznyáját kicserélték egy kisebbre, ami majdnem üres volt. Az a priori tudása megszűnt, csupán a magolva szerzettek maradtak benne. Nehézkesen feltápászkodott, és emlékfoszlányaira támaszkodva ekképpen válaszolt:

– Azt gondolom, hogy végtelen, s hogy a számok akárhány jegyűek is lehetnek, de erre a kérdésre majd az óriás számítógépek világában is elég nehéz lesz a válasz.

– Na, nagyeszű, jól feleltél, de nem teljesen pontosan. Neked a matematikai sejtésekre is kész igennel vagy nemmel kellene válaszolnod, a frappáns bizonyítás kíséretében. Ezért továbbtanulásra ítéllek, s a stúdiumok végén visszajöhetsz a mindentudás tarisznyájáért. Jó utat az egyetemre! Azzal bevágta kunyhója ajtaját az elképedt Schrödike előtt.

Schrödike összeszedte a cókmókját, kezébe vette a végtelen kíváncsiság megmaradt, göcsörtös botját, meg a ringyes-rongyos süvegét és elindult a legközelebbi határkő felé. MECHANIKA→, díszlett egy táblán, klasszikus fontokkak kipingálva. Ez az ország tartotta vazallusi kisebbségben a területén élő statisztikusokat, akik tk. a termodinamika nyelvét beszélték, és magukat STATISZTIKUS MECHANIKA tartománynévvel különböztették meg a klasszikus műveltségükre olyannyira büszke és arisztokratikus mechanikaiaktól. Schrödike szeme előtt pontok, sűrű pontrendszerek cikáztak. Merev, rugalmas és deformálható testek lihegése vette körül. Felüdülés volt, ha folyékony kontinuumokkal találkozott.  Hírtelen egy tógás ember toppant elé, és bemutatkozott:

– A nevemet magam sem tudom, de az nem is fontos. A fontos az, hogy egy „STATIKA” nevű, ókorban alapított nagyvállalat ügynöke vagyok, és éket, csigát, lejtőt, emelőt, csavarokat árulok rendkívül akciós áron: mondd meg, hogyan működnek, s máris megkapod őket.

Schrödike egyenként megnézte az árukat, keveset alkudozott, hogy időt nyerjen, fontolgatta, milyen erők eredőjeként alakul ki az egyensúlyi helyzetük a rajtuk, esetleg mozogni kényszerülő testeknek, vagy a velük működtetett egyszerű gépeknek. A tógás ember rászólt:

– Nana, fiam! Ne tévedj a rivális cég, a „DINAMIKA” uszályába, a mozgásegyenletekről még mit sem tudhatsz. Mondd el működésüket, mire jók.

– Hát, arra jók, hogy erők nagyságát, irányát megváltoztassuk, meg még arra, hogy tanulmányozásukkal felfedezzük a közegekben a testekre ható felhajtóerőt.

– Rendben: Mindent belerakhatsz a tarisznyádba. Ha hajítógép, csigasor kellene, csak szólj! Egyben átadom főnököm névjegyét, akit véletlenül Arkhimédesznek hívnak; egyebekben pedig óvakodj a rómaiak utódjaitól, ha Szicilia szigetén jársz!  –  szólt, és nyomtalanul eltűnt.

Ekkor hősünk hírtelen a „KINEMATIKA” portálja elé keveredett, ahol egy Galilei al-, egy Huygens nevű segéd-, illetve egy Newton nevű főportás fogadta:

– Hol jársz erre fiam, ahol még a nagyon gyorsan mozgó és nagyon kicsiny méretű madár sem jár? – kérdezte Newton.

Hát, biz én a mozgásegyenletekért jöttem  –  mondta Schrödike, és nyitotta volna tarisznyáját, hogy felmarkolja a mindenfelé elszóródott mozgásegyenleteket, de Galilei megállította.

– Nem addig az, szép öcsém! Mondj valamit a munkásságomról!

– Kend addig ingatta ingája mellett a fejét Pisaban a heliocentrikus világkép igazára bólogatva, (ami momentán ugyan kívül esik érdeklődésem körén, akárcsak távcsöve, holdjai, meg Newton uram ilyesfélékre vonatkozó megállapítási, ugyanis azok a makrokozmoszt firtatják), hogy kendet bedutyizta kétszer is a szent inkvizíció. A filozófiájától pedig megvédene a süvegem, ha az nem volna eleve materialista, azaz olyan, amilyen kell a fizikusnak, amikor éppen kísérletezik. De beletévedhet az ellenkezőjébe, ha kísérleti eredményeinek végső magyarázatán elmélkedik.

– Jól beszélsz, fiú – mondta Newton, aki másodállásban portás-társaival, valamint D’Alambert-tel, Lagrange-zsal, Hamilton-nal, Euler-rel és másokkal, igaz nem azonos idősíkokban, együtt dolgozott a „DINAMIKA” nevű KFT-nél. – Hozhatod az egyenleteidet! – fejezte be mondókáját.

„DINAMIKA”-ban, ami külön tartomány is volt „MECHANIKA” országában, hasonló keresztkérdéseket, faggatódzást kapott, mint az előzőekben, azzal a különbséggel, hogy itt nem csak a mozgásformák leírásával kellett tisztában lennie, hanem a mozgató erők összefüggéseivel is. Amikor feltették neki az első kérdést szegény hősünknek a lába fejére esett egy súlyos pörgettyű. Így csak annyit tudott kinyögni a megmaradási törvényekből, hogy a pörgettyű megtartja impulzusnyomatékát, forgástengelyének irányát, ezért a jövőben giroszkóppá léptetik majd elő. Azzal a nagy fájdalomtól elájult.

Amikor feleszmélt egy „ELEKTRODINAMIKA” felségjelzésű kórházban találta magát. Itt a lábát elektromos és mágneses terekkel, az agyát pedig azok elméletével gyógyítgatták. Amikor kisétált a kórházból, mindig adtak mellé egy vezetőt meg egy szigetelőt, nehogy belelépjen valamilyen dielektrikumba, valamint arany és kénezett parafa cipőt húztak a lábára, hogy megvédjék a dia- és paramágneses behatásoktól. Felgyógyulása után kiengedték Schrödikét a kórházból. Minthogy alaposan feltöltődött a megfelelő potenciálra elhatározta,  megkeresi Maxwell-t, az óriást. Az óriás egy Faraday –kalitkában lakott az eredő szélén.

– Halló James! – kiáltotta Schrödike már messziről, amikor meglátta a kunyhó alakú kalitkát. – Itthon vagy-e, vagy éppen eltoltad valamerre az áramot? (eltolódási áram)

– Itthon vagyok, éppen gázokat oszlatok el kinetikai okokból – válaszolta Maxwell.

– Well! – mondta Schrödike osztrák nyelven, majd megkérdezte: – Bemehetek?

– Be, öcsém Ervin, de számíts arra, hogy csak a szellememmel találkozhatsz, hiszen nyolc évvel korábban meghaltam, mint ahogy te megszülettél. Ám a nagyapádat nagyon jól ismertem. Mi járatban vagy?

– Kellenének az egyenleteid!

– OK! – jött a válasz  –  De előbb válaszolj egy kérdésemre!

– Hallgatom – válaszolt Schrödike.

– Érvényesek lesznek-e egyenleteim az általános relativitáselméletben meg a kvantumfizikában?

– Nos. A relativitás elméletében csekély, nem igazán lényegi változtatásokkal igen, de a kvantummechanika eleinte majd nem tud mit kezdeni a ré-

szecskék keletkezésével és eltűnésével. Majd a relativisztikus, talán? Az egyesített elméletről meg még korai lenne szólni.- Rettentően sajnálom. Vidd csak el őket, s úgy sáfárkodj velük, hogy maximálisanérvényesek legyenek:

1.) rot H=J+dD/dt;

2.) rot E = – dB/dt;

3.) div B=0;

4.) div D= ρ

(Sem változó sem állandó elektromos áram nem létezik mágneses tér nélkül; indukciós törvény; a mágneses térnek nincs forrása vagy a mágneses monopólus nem létezik; az elektromos tér forrása a töltés, azaz részecskéi vannak.)

– Besten Dank für deine Hilfe,- suttogta Schrödike halk magyarsággal.

– Nye za sto – válaszolt Maxwell kozák nyelven.

Így aztán ott csillogtak-villogtak a híres Maxwell-egyenletek Schrödike tarisznyájában, miközben ő azon töprengett, miként is tudhatott ő ezekre a kérdésekre válaszolni, hiszen még meg sem találta a csodafüggvényt, amiért a nagyapja elküldte suttogásával.

Kellett azonban még egy kitérőt tennie a „Termodinamikában” (= stat.mech). Pedig már nagyon unta az anyag fenomenologikus (a belső, mikroszkópikus szerkezetre tett feltételezések nélküli) leírását. Ide furcsa vízumot kellett váltania:

– Nevezd meg az összes idevonatkozó statisztikákat! – dörrent rá egy ismerős hang a félhomályból, ami a tudomány területén akkoriban is terpeszkedett.

– Boltzmann-statisztika, Maxwell – Gibbs-statisztika, Bose – Einstein-statisztika, Fermi – Dirac-statisztika, noha az utóbbi kettő már kvantumstatisztika.

– Sebaj – mondta a hang, és Nernst lépett ki egy nagy tócsa szuperfolyékony szupravezetőből, kissé dideregve, akit egy állandóról neveztek el, ami annyiban hasonlít a fénysebesség közismert állandójára, hogy sohasem érhető el.

– Vigasztalódj! – mondta neki Schrödike kedvesen – az univerzumban reverzibilis folyamatok nem léteznek, ezért a te entrópiád is állandóan nő, nem fogsz örökké dideregni. Mindazonáltal nem kell tartanod a hőhaláltól sem. Próbálj meg építeni egy első- vagy másodfajú perpétum mobilét! Majd abban kimelegedhetsz. Meglátod, egyensúlyba fogsz kerülni, hiszen a nem egyensúlyi állapotok valószínűsége rendkívül csekély, csak fluktuáció. Tudod, hőenergiád megmarad!? Ugyanakkor azt, meglehetős levonásokkal, a brókereknél átválthatod más energiafajtákra is. Azt pedig végképp verd ki a fejedből, hogy hidegebb helyekről nem mehet át hőenergia melegebb helyekre! (Hőszivattyú!) Azt persze ne kérdezd, hogy ez mibe kerül!

Nernst megnyugodott, bár egy kissé hitetlenül csóvált a jobb kezében, egy szupravezető tekercsben, az idők kezdete óta, kóborló áramot.

Schrödike betért a „KVANTUMMECHANIKÁ”-hoz címzett fogadóba. Észre- vette, hogy egy sanda kinézetű, Heisenberg nevű recepciós előre vetítődő árnyéka miatt vagy azt nem tudta, hogy éppen hol van, vagy azt nem, hogy merre tart. Biztos, ami biztos: letette hullámcsomagját a portás elé. Azt egy de Broglie nevű, rosszarcú londiner állandóan fel akarta kapni, de sehogy sem sikerült neki, mert a pakk hol csomagként, hol hullámként viselkedett. A londiner mérgesen kifakadt:

– Ezt a pakkot Planck-nak állandóan szemmel kellene tartania, mert hiába olyan kicsi az állandója (= ~6,6.10-27erg.sec), mégsem férek vele ennek a hullámcsomagnak a zárnyílásába.

– Ne is bajmolódjon vele, bátyám, mert itt az alagúteffektus sem segíthet! Apropos! Alagút. Itt az alagsorban működik egy „Alvilág” nevű bár, ahol egy Dirac nevű fiatalember lesz majd a mixer és a „díszdzsoké” egy személyben?

– Igen – felelte de Broglie – ott azonban hnban hazárdjáték folyik. A vákuumból pozitron-elektron párokat  A vákuumból  csalnak elő a táncparkettre. Úgy folyik az alagútáram, mint máshol a pezsgő. A negatív divergenciát teljesen pozitívan ítélik meg. Hallottunk már ilyet?! Micsoda deviancia! Bezzeg a Bohr- féle időkben még volt, aki rám hallgatott a kvantumfeltételek magyarázatát illetően. Ott ültünk Bohr-ral a hullámzó elektrontenger partján. Azok voltak a szép idők!

– Az a baj, bátyó – mondta Schrödike sajnálkozva – hogy a hullámcsomag erőtérben van, és kend rosszul választotta meg a kezdeti és határfeltételeket. Így ez a valószínűségi egyenlet aligha oldható meg. Nem beszélve arról, hogy ide szerintem olyan operátorokat kellene bevezetni, feltételezve, hogy Heisenberg lesz olyan szíves, és kölcsön adja a csrerelációit, amelyek sajátértékei a csomagban lévő fizikai mennyiségek egyedül lehetséges értékei. Érti kend?

– Ho-hogyne érteném – vágta rá az öreg meglehetősen bizonytalanul.

– Én amondó lennék – folytatta Schrödike  –  merítsünk ki a csomagból egyetlen egy hidrogénatomot, tegyük fel, hogy őkelme nincs erőtérben, és akkor talán fel tudnék írni egy egyenletet, amelyik megfelelő konstellációk esetén megoldható is lenne, és megadná a H-atom magja körül keringő egyetlen elektron energiájának lehetséges értékeit, sőt azok változásait is.

– Pszt! – suttogta de Broglie  –  itt jön az öreg Newton, rögvest kitér a hitéből, ha ezt a halandzsát megneszeli.

– Úgy van bátyám: „Ψ”! – ugrott a plafonig Schrödike örömében – Ezt suttogta nagyapám elhaló hangon.  Hamilton segíts! – És ezzel a bakancsa talpára írni is kezdett:

ħ/i =δΨ/δt,

vagy, egyszerűbben: (ha az egyenlet stacionárius állapotra vonatkozik)

H·Ψ = E·Ψ

– Megtaláltam, megtaláltam! – Örömében felsorolta az összes lehetséges, egymáshoz kanonokusan konjugált komplex számot. Ne legyen Ervin Schrödinger a nevem, ha a messzi jövőben nem jön, majd utánam egy másik osztrák, aki akkorát fog alkotni az álomgyártásbn, mint én. Őt majd Schwarzenegger– nek fogják nevezni.

Már csak annyi dolga volt, visszamenjen az önmagát keresztező úthoz, visszakérni a mindentudás tarisznyáját. A vámos egykedvűen könyökölt egy hiperbólikus szögfüggvény-hibriden, éppen egy EUR1-et (vámáru nyilatkozat-ot) töltött ki és a Letter of Credit (akkreditív) lapjait forgatta a Phisical Revue helyett.

– Lám csak, Schrödinger professzor!? Hogy megemberesedtél – szólt a vámos az aszimptotikusan közelítő Schrödingerhez.

– Igen. A tarisznyámért jöttem – válaszolt a nukleáris hulladékkal belepett vándor.

– Visszaadom, visszaadom, csak ne türelmetlenkedj! Alig fogod majd elbírni. Pályaelemeidhez lenne azonban egy megjegyzésem: a statisztikák felsorolásánál teljesen megfeledkeztél az u. n. KSH-statisztikáról.

– Az meg mi volna? – kérdezte Schrödinger kíváncsian.

– Hogy-hogy nem hallottál a KSH-ról meg a Szonda Ipsos-ról (magyarul: sanda ipsze)? Ők szoktak, nem teljesen önzetlenül, de reprezentatív minták alapján, világot rengető kérdésekben statisztikákat közzétenni. Ilyen volt pl. az a kérdés, hogy miként korelál a magyar út rádióaktivitása az Európai Unióból importált fogkrémek viszkozitásával és permeabilitásával. Azzal egy pókhálós szuszék vagy szószék alól előhúzta a tarisznyát. –Nesze fiam – mondta szárazon, és odadobta egy ferde hajítás optimális deklinációja alatt, a ballisztikus pályát meg sem fontolva.

– Köszönöm  – mondta Schrödinger szanszkrit-iráni ősnyelven, amit már csak a turáni alföldről a Kárpát-medencébe beözönlött szkíták legöregebb, közben székellyé vált utódai véltek felismerni a csengéséről.

Ámulva nézett, búcsúzkodás közben, a tarisznyára. Az biz rendesen megdagadt: volt abban egyesített részecske-elmélet, húrelmélet, kozmológia, űr- és őslénytan, biofizika, kvantumkémia, kvantum-termodinamika, Bose-Einstein kondenzátumból fagylalt, sötét anyag és energia, egy nagy fenekű tálban fel-feléledő hidegfúzió, atomgomba, hidrogéngomba, neutrongomba, forrón aranyló kvark-gluon-leves. Egyedül a régen megjósolt gravitációs hullámokat és a Higgs féle bozont nem találta meg benne.

Ezek kimutatása, a kölcsönhatások egyesített elméletbe való beleszuszakolása már más főhősök és mellékszereplők története. A tied, nyájas olvasó! Fogd hát meg a végét, és lehetőleg relativisztikus sebességgel fuss el véle – ha kérhetem – akkor a helyesen megválasztott kezdeti és határfeltételeknek legjobban megfelelő, legvalószínűbb irányba, az emberiség túlélése felé.

 

2 nap ezelőtt 4hozzászólás

Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad  verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.

Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.

Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.

Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.

Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.

Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.

De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?

Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.

Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.

Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.

Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.

Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.

Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.

1 hét ezelőtt 2hozzászólás

Gimnáziumi magyar dolgozat/pályázat része, hogyan született Arany János disztichonban írt sírfelírata. Nyertem.

Zörren a fű, csak sarló a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Fehér ruhában deli leány,
Jár-kel az éjben, s tovasuhan,
Ajka bíbora oly halovány,
Mint halott nejem éppen olyan.

Zörren a fű, fél lett már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

Zordon élet élni nem hagyád,
Képzetben hozod vissza elém,
Lénye a múlté s vidám dalát,
Idézni túszként alig merém

Reszketeg láb lépni, ha tudna,
Ömlő könnytől, ha látna szemem!
Ne menj el még, ne hagyj itt! Julcsa!
Keblemre jöjj édes-kedvesem!

Zörren a fű, teljes már a Hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet, s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézvén bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

(Arany J. Dig. összes, 627. o.)

Berettyóújfalu, 1955 – 56

1 hét ezelőtt 2hozzászólás

Volt egyszer a Toronyban egy “Így írtok ti”-próbálkozás. Az alábbi – korábban már fent lévő, de leveszett -,”vers”, ami megkísérelte Szilágyi Hajnalka szimbolikáját görbe tükörben bemutatni úgy, hogy azért ne bántsa a szerzőt. Sikerült, vagy sem, azt csak az értékelheti, aki ismerte/ismeri a Hajni modorát/írásmódját.

Várt-alak

Horpadt homály kuporgott
a szétrepedt dinnyén.
A csend füle neszre volt éhes,
de a gömblét messzegurult ismét
…vártalak…
Sorvadt tekervények gubancában
sóváran hápogott a Hold.
Csak jöttél, jöttél, a nyakadon kötéllel
s a mézgás csendben mézszínű hajnal
csurgott le a fákról
…szántalak…
Fogam vacogott és a térdem verte
a ritmust: nem vagy, akit vártam
kusza gondolataimból kilépni.
Remegett a csend, csacsogott a nyár:
…más alak…
A lila hegyek bíbor csúcsain
felhőket pipált egy vándor legény.
S ráhullt a nagy fekete fény,
Tündökölt a semmi.
Máskor úgy gyere, hogy
…lássalak….

3 hét ezelőtt 10hozzászólás

hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska

*

párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen

*

az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt

*

sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég

*

apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók

*

valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió

*

bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső

*

piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél

*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre

*

csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak

*

narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis

*

méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel

*

vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz

*

dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre

*

szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger

*

ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél

*

feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik

 

4 hét ezelőtt 3hozzászólás

A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.

Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.

Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).

A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.

Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.

Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.

A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.

Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.

Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.

1 hónap ezelőtt 6hozzászólás

rózsapír arcodnak fák levelén fáj a bája
az égen még ott ragyog habfehér felhő
és szemednek gleccsertó mélye kékje
szürke foltokkal tarka a barna tető
bele látlak a tájba, suhanásod a szellő
hangod az elmúlt nyár forró sóhaja
bárcsak zengő viharod vadsága élne újra
érintésed nem baj ha hevesen rázna
íjként feszülne testem minden húrja
el is pattanna némelyik egyre másra
hogy újra feszüljön a teljes megadásra
árnyékba inal és tűnik újra harmattá válik
a dér súgja atyám a tél hamarost eljő
szürke foltokkal tarka a barna tető

12 hónap ezelőtt 7hozzászólás

Csend van a kertben. A portulácskák bezárták apró kelyheiket. Az egyetlen fehér mocsári hibiszkusz-virág tölcsére rabul ejti a szemerkélő esőt.

Napsárga színe a csicsókavirágnak is mintha sápadtabb lenne. Nem ragyog. Rezzenetlenül bámul rám barnás, középső szemével.

A közel harminc centis szőlőfürt bogyói máskor sárgábbak, zsendültebbek, ha a Nap sugarai cirógatják őket.

Csak tudnám, miféle szőlőfajta ez?!

A tűztövis sűrűn nőtt bogyói még inkább csak sárgásbarnák. Azonban a télre a haragos örökzöld levelek között élénkpiros színt nyernek, a feketerigók nem kis örömére, az ínséges időkben.

Tizenöt fok van. Szokatlan. Bezzeg a jégvirág – nevéhez híven – fehér fátylat lengetne, ha lendülne a szellő.

Talán a legtetszetősebbek a szarkaláb liláskékben játszó, apró, ritkás virágai. Most senki se látogatja őket. De jó, hogy ezek igénytelenségükben – hiszen valójában gyomvirágok -, még kitartanak!

Előkertünkben a futórózsa tövén egy elkésett bimbó bontogatja rózsaszín szoknyáját.

Ültettünk néhány hónapja legalább negyven tubarózsa gumót. Mindössze öt hozott virágszárat. Közülük négy esélyes, ha szeptember “öcsém” – én decemberi vagyok -, is úgy akarja, hogy édes illatú rózsát hozzon.

Kérem szépen a Napot, csalja elő ezeket szelíd melegével! A leghosszabb szárú – mintha első bálozó leányka lenne -, pukkedlit is csinált, „térdben” meghajlítva hosszú, karcsú lábacskáját.

1 év ezelőtt 14hozzászólás

A nevezetes szerszámgép öregecske volt, akárcsak a gazdája, aki megvált tőle, minthogy felszámolta a műhelyét, valamelyik, Rábéhoz közeli faluban.

Az ezerkilencszáz hatvanas évek elejét írtuk, amikor Muschitz Karcsi (†) – a kedves vevő -, már több szakmának is a birtokában volt, többnyire autodidakta módon szerezve meg azokat.

Fát, azt már korábban is esztergált, abban egészen biztos vagyok, hiszen a kerékgyártó apa, bátyó után, ez számára gyerekjáték volt.

Apropó, gyerekjáték! Karcsinak istenáldotta tehetségű keze volt: remekül rajzolt már az általános iskolában. Valamelyik, számára kevésbé érdekes órán, pikkpakk lerajzolta egy ceruzacsikkel a generalisszimusz Sztálin elvtársat, aki a tanterem fehér faláról atyailag mosolygott le ránk a bajsza alól.

Ugyanez a kéz művészi kivitelű puskatusokat készített már tinédzserként és fiatal felnőtt korában vadászfegyverekhez, meg mindenhez, amikkel messze földön híressé vált. Jártak is hozzá a fegyverrajongó kliensek, mint a jó kútra.

A kissé visszahúzódó, halk szavú, szőke fiatalember a világ legtermészetesebb módján faragott nem csak kerékagyat, talpat, küllőt stb., amik ugyebár, a bognár mesterség közismert munkadarabjai voltak, de bármilyen bonyolultságú tárgyat belelátott a kugli fába, a tuskóba, több collos deszkába, rönkbe. Az után meg, saját kedvére, megrendelésre ki is faragta azokat.

Ilyen előzmények után döntött úgy Karcsi, vásárol egy nagy csúcstávolságú esztergát, ami fémekhez való. Ez természetes folytatása volt annak a törekvésnek, hogy komplett szekereket is tudjanak alkalom adtán készíteni, noha azok már abban az időben rég kimentek a divatból. Hogy ne kelljen vasas emberhez menni, mondjuk, egy ráfért, takaros kovácsműhelyt rendezett be, már csak az eszterga hiányzott az árválkodó, oszlopos fúrógép mellől.

Karcsi és az idős mester megállapodott az árban, egymás markába csapott ősi szokás szerint, de ekkor megszólalt a kiérdemesült géplakatos:

– Muschitz Úr! Egy üzlet akkor jó, ha mindkét félnek jó, és az adásvétel teljes ceremóniáját végig „ministráljuk”.

– Aztán, mi hiányzik még a lebonyolításból, bátyám?

– Mi más, mint az áldomás?!

– Na, az nekem egy cseppet sem hiányzik, ugyanis sohasem iszom – válaszolt Karcsi. Az öreg értetlenül csóválta fejét, mert ilyet még nem pipált. Ezért tovább kapacitálta a barátomat*:

– Most kivételt tehetne, a kedvemért – amaz azonban nem állt kötélnek. Ekkor az öreg elvörösödve kifakadt:

– Na, akkor nem árulom el magának a gép titkát. Isten áldja! – azzal az öreg elviharzott a vételárral a zsebében.

/*

Karcsi letelpítette a gépet, ahogy kell. Az szépen üzemelt is, ha csak „simán” oldalazni, leszúrni, átmérőzni stb., szóval forgácsolni kellett. Igen ám, de a masina Karcsinak nem volt hajlandó menetet vágni, semmilyet. Pedig az is rendre kellett volna. Az kézen fekvő volt, a fogaskerekek hatalmas öntvényből lévő szekrényében kellene a megfelelő fogszámúakat a kívánt menethez való sorrendben, kézzel összerakni a tengelyekre.

Ekkor értette meg Karcsi, ez lehetett a vén masina titka.

Biztos, sokat próbálkozott, ahogy ismertem, de amikor már kifogyott az ötletekből, értem üzent, látogatnám meg, és megmondta hívása okát is.

Egy kissé berezeltem, mert az egyetemen volt ugyan műhelygyakorlatunk, méghozzá sokféle: elektronikai, üveg- és vákuumtechnikai, esztergálni, forrasztani is kellett, de modern félautomata gépekkel. Szóval féltem, szégyent vallok azzal a „nagy” tudásommal.

/*

Furcsa, de bensőséges volt a mi barátságunk: ritkán találkoztunk és mindig Karcsiéknál. Ő soha nem fordult elő nálunk. Minden „titkunkat”, még a „nőügyeket” is megbeszéltük, mely utóbbiak eleinte inkább arról szóltak, savanyú a szőlő.

Eljött hát, a „menetelés” ideje. Elcsodálkoztam, hol a gépről a szokásos menettáblázat, ami éppen a fogaskerekek sorrendjét mutatta volna metrikus vagy éppen a withwortok, netán a csőmenetek esetében?

Már nem is igazán emlékszem, meddig bajmolódtunk a rejtvénnyel, de arra igen, megszámoltuk, felírtuk a fogszámokat, és annak megfelelően sorba raktuk a kerekeket. Feltűnt, a kerekek egy részének más a modulja, a fogak dőlése, mint a többié. Aztán jelzéseket leltünk a kerekek színén és fonákján, illetve árulkodó volt a kihajtó tengelyek ékjeinek, a kerekek hornyainak milyensége, a tengelyek távolsága stb.

Végtére a titok szertefoszlott, ment a menetvágás minden fajtája, a kívánt átmérőkön.

Megkönnyebbültem, és elégedetten kezet ráztunk. “Ez jó mulatság, férfimunka volt!”

 /*

Ezt az írást a barátom megidézésének, emlékezetének szántam, és egyáltalán nem a saját „dicsőségemnek”.

Ő volt ugyanis az a személyiség, akiről bizonyosan állíthatom, tehetsége a képzőművészetekben, pl. a szobrászatban is magasra röpítette volna, ha ehhez ambíciója lett volna, és nem marad az általam nagyra becsült, ma már egyre ritkább kismesterségek gyakorlásánál, amiket igen magas, szinte művészi szinten űzött, Rábén.

/*

Nem állom meg, hogy némi tanulságot Karcsi barátom és hasonlók esetében le ne szűrjek: Tisztesség ne essék szólván – és ennek már máshol is hangot adtam -, igencsak ingerszegény környezetben született a mi generációnk is Rábén és a hasonló kis településeken. Mire gondolok? Arra pl., hogy a több nyelvű helységek gyerkőceinek az anyanyelv mellett adott volt idegen ajkú pajtásai nyelvének legalább az alapjait elsajátítani, arra, hogy a paraszti kultúra mellett – amit nem becsülök le -, más alig érintett meg bennünket. Arra, hogy derék tanítóink jelentős része az egykori egyházi isskolából itt maradt, megtűrt “tanerő” volt, aki nem volt a rendszer kimondott híve.

Ez az attitűd nem sarkallta őket a kötelező órszám leadásán túl, a “gyerekanyaggal” történő foglalkozásra. Amúgy is. ma is nagy trilemmája az iskolai nevelésnek, az átlagképességűekhez szóljanak-e, hogyan jusson idejük a különös tehetségűekre, egyáltalán észre veszik-e azokat, illetve igyekezzenek a lemaradottakat felzárkóztatni. Nem voltak akkoriban temetikus szakkörök. Olyan intenciókat sem kaptunk, hogy a leadott tananyagon túl nézzünk utána ennek, annak. Igaz. nem is nagyion volt hol. Egy konkrét példa: se a magyar tanárom nem mondta soha, ezt vagy azt a a verset, novellát, könyvet olvasd még el, fiam! Matekből, fizikából sem ösztönöztek a mélyebb megértésre, további példák otthoni megoldására. A házi feladatok általában szorosabban az éppen ledott anyaghoz kötődtek. Nem igaz ugyanis az általánosságban, hogy a tehetség utat tör magának. Igazságtalan lennék, ha végezetül nem emelném ki, azért volt néhány pedagógus egyéniség, akikre kimondott hálával gondolok vissza, Rábén és később a gimiben.