Csillag Endre Szerző
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Hungary
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Afghanistan
4 hét 4 komment

Az első éji dalt Goethe-től kevesebben fordították, pedig  az itt leírt színtér a vándorlás kiváltó oka, induló imája.

Wanderers Nachtlied ( I. )
A vándor éji dala_I.

Der du von dem Himmel bist,
Ki a mennyből szállsz alá,

Alles Leid und Schmerzen stillest,
Bánatot, fájdalmat űzzed örökkön,

Den, der doppelt elend ist,
Az, kit kerget a halál,

Doppelt mit Erquickung füllest,
Malasztot kétszer töltsön,

Ach, ich bin des Treibens müde,
Ó, fáradok űzetésbe’,

Was soll all der Schmerz und Lust?
Kín, öröm vezet merre?

Süßer Friede,
Édes béke,

Komm, ach komm in meine Brust!
Jer, oh jer kebelemre!

4 hét 7 komment

Johann Wolfgang von Goethe alábbi, pár soros versét már előttem igen nagyok is lefordították. Nem kívánok velük versenyezni, ám kihívásnak éreztem a néhány szó hangulatát a magam szűrőjén keresztül visszaadni.

Wanderers Nachtlied_II.
A vándor éji dala_II.

Über allen Gipfeln
Az összes csúcs fokán

Ist Ruh,
Csönd van.

In allen Wipfeln
Csillaghonon át

Spürest du
Rád talál

Kaum einen Hauch;
Haló sóhaj némán;

Die Vögelein schweigen im Walde
Madárdal elhalt már az erdőn,

Warte nur, balde
Várj csak várj, eljön

Ruhest du auch!
Végnyugvásod is!

1 hónap 14 komment

Ezen a nevezetes próbán „hétpróbás” színészként álltunk néhányan az általános iskolai tanterem dobogójának világot jelentő deszkáin, ugyanis korábban nem kis sikerrel adtuk elő a Didergő király c. mesejátékot, amelyben Patai Feri volt a király, Csillag Endre az udvari bolond, vagy fordítva, nem emlékszem csak a bolond szövegének egyetlen részletére. Ki volt a mesélő, kislány, ács stb.? Semmi emlékem sincs.

Most viszont énekes színészként kellett debütálnom Az égig érő fa c. verses, dalos mesejátékban, ami kisgyerekekre volt kanyarítva a rengeteg változatban ismert, ősi népmesénkből.

Ötödikesek vagy hatodikosok lehettünk, és a darabot a Bihartordáról átjáró, Daday Éva tanár néni tanította be nekünk. Már közel jártunk a premierhez, amikor még az istennek sem sikerült „betyárosan” elénekelnem a belépőmet:

„Csikós vagyok Hortobágyon, nem gulyás,
Szűrt akasztok a vállamra, karikást,
Felnyergelem aranyszőrű lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.

Felnyergelem aranyszőrű lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.

Hortobágyon csikós bojtár vagyok én,
Ott nyargalok a legények elején,
Tizenhárom szél gatyában járok én,
Hej, de kutya betyárlegény vagyok én.

Tizenhárom szél gatyában járok én,
Hej, de kutya betyárlegény vagyok én.”

 

Így emlékszem, de a szöveg lehetett más, hiszen ebben az esetben is egy népdal adaptációja történt.

Szóval a próba. Daday Éva néni erre a próbára nem egyedül érkezett. Jött vele egy takaros, már begyes, ismeretlen kislány, aki nagyon megtetszett nekem.

Amikor a belépőre került sor, kivágtam a rezet: elénekeltem meglehetős – tizenegy, tizenkét éves -, legényességgel a nótát. Bevált az Éva néni stratégiája, ráérzett mivel motiválhatja karakán „férfiasságomat”. Megdicsért:

– Na, ugye, mondtam én. Csak egy kis kurázsi kell hozzá, és már is megszólal a betyár a nótából! – ez igen jól esett.

Mindenki „maga” készítette/készíttette a jelmezt és az esetleges kellékekről is gondoskodott. Nekem anyám – nagy műgonddal és türelemmel – rakott bőgatyát varrt finom, fehér anyagból. Hozzá került egy lajbi, fekete bőrcsizma, darutollas kalap, karikás (kölcsön).

Eljött az előadás napja, amikor szintén mindenkinek ki kellett vágni a rezet. Lipták Gizike volt a partnerem, aki a királylányt játszotta. (A népmeséhez képest ebben az átiratban az volt a csavar, hogy nem a király lányát, hanem a feleségét ragadta a fa tetejére a sárkány helyett Cickom, a bakarasznyi ember, és gyerekek mentik meg őt.)

„Cickom, cickom, bakarasznyi ember,
Néked hódol a föld és a tenger,
Ints, s csak elég, fordul a hét,
stb.”

Majd a tündérek kara énekel:

„Ég fája, légy árva,
Ha megleli édesanyját kislánya!
stb.”

A szereposztásra csak nagyon hézagosan emlékszem: Cickom – Patai Ferenc, királylány- Lipták Gizella, egyik tündér. Diószeginé Farmasi Rózsi, csikósbojtár – Csillag Endre.

A szomorú a dologban az, hogy már nincs kiket megkérdezni.

Az egyetlen előadásra a kastély nagytermében került sor. Telt házunk volt, többször visszatapsolt bennünket a főleg szülőkből, rokonokból, osztálytársakból és azon nemzedékből álló, hálás közönség, akik még aktívan vagy csak nézőként emlékeztek a rábéi színkörre, kinek jóvoltából népszínművek, operettek egész sora került műsorra.

Ezek betanítói közül néhány: Koczoh Sándor rektortanító, Papp Ferkó bácsi, Matuz Imre bácsi, a boltos stb.

Énekes színészi karrieremnek ezzel vége is lett, de nem a prózainak: a gimnáziumban a Vitéz Özvegy Karnyóné c. darabját adtuk elő. Az egyetemen Fejér István, Bekötött szemmel c., 1956-ról vonalasan szóló darabját, később pedig Szophoklész Élektra c. tragédiáját vittük színre. Az előbbiben én voltam a kabinos Csiba bácsi, púderrel, festékkel öregítve. Az utóbbiban Oresztész királyfi köznépi kísérőjét „jáctam”, Piládész „fedőnév” alatt. (Az Egyetemi Színpad működéséről már fotódokumentáció is készült. „Közkívánatra” megmutatom Piladészt. Apropó! Élektrát Székely Katalin (Később Dr. Székely Katalin, KLTE) alakította, nagyon hitelesen.

Rólam azt mondta a kritika, merev voltam, mint egy k. u. k. főhadnagy. Szerintem igazuk volt, de ezt a hatást az oda nem illő jelmez (is) okozta/fokozta.

„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”-  mondatta a Méla Tempefőivel Csokonai Vitéz Mihály.

1 hónap 1 Komment

A talin elkészítettem szerény technikámmal – mono – a felolvasások és az egész “szeansz” hangfelvételét. Ezt megspékeltem a Bereczki Gizustól kapott három fotóval, címmel stb. Így egy “videó” lett belőle, amiben a három fotó 1:12:44 ideig tart (addig látható), elmosódva:

Ehhez minden toronylakónak jó szórakozást, legalább egy-egy halvány mosolyt kívánok!

1 hónap 15 komment

   Az őszi szünet a vége felé járt a gimiben, amikor Ferkó pajtásommal elvonatoztunk Sápig, ahonnan az apostolok lován kutyagoltunk – a vénasszonyok kellemes nyárban -, szülőfalunk tornya felé. ami hívogatón oda-oda látszott, ahogy elhagytuk a falu utolsó házait.
   – Mi nekünk az a nyolc-tíz kilométer?! – kérkedtem Feri komámnak, aki mellettem poroszkált, és az arcán nem az én magabiztosságom tükröződött.
   – Tényleg nem túl sok, de nyálkás az út, meg olyan gidres-gödrös, hogy jobban teszi az ember fia, ha a lába alá néz.
Szótlanul mentünk egymás mellett. Egyszerre nem voltunk már egyedül: kelet felől szélroham érkezett; …- Siess, fiú!. …Siess, fiú!…Telet hozok. – súgta a fülembe, és összekócolta a hajamat.
   Kinevettem. Feri furcsán nézett rám.
   Előttünk, az úton egy ördögszekér szökkenős tánccal zizegett át, majd fennakadt az útárok partján nőtt, ácsorgó, csenevész nádszálakon, amik tanúságaként szolgáltak az egykor volt nádrengetegnek. Ettől a közeli, csutkatöves lapályról varjak csapata röppent fel, és csapongott a széllel szemben.
   Megbotlottam.
   Megint neki volt igaza. Rossz volt az út, mintha ördögök szántója volna. Hiába, okos gyerek ez a Feri – gondoltam – és matekból is jobb, mint én -, de ezt nyilvánosan soha be nem ismertem volna. Egyébként is, minden egyéb tantárgyból én voltam a jobb.
                                                                         /*
   Már murcisodott iskolapajtásom apjának a kitűnő, Gátsziget-i, veres bora, amit direkt termő Otelló tőkékről öntött a Nap a puttonyokba, taposó kádakba, majd az erjesztő hordókba.
   Ez a hétvégi hazaruccanás akkor történt, amikor a következő hétfőn reggel már tanítás volt, ezért egy vasárnap délutáni vonattal, legkésőbb húsz óra előtt, be kellett érnünk a fiúkollégium komoly történelmi múlttal rendelkező, tekintélyes épületébe. Ahol már akkorra a vacsoraosztás régen befejeződött.
   Mi úgy tervezetük, oda fogunk érni vacsoraidőre. Ki nem hagytuk volna azt semmi pénzért, mert mindegyik ilyen étkezésnek sajátos forgatókönyve volt.
   Tanítási napokon a napos jelentést olvasott fel, mi történt aznap a hálótermekben, a szilencium alatt, ki lett-e rendesen takarítva bagózó, ki hányasra felelt és az utóbbihoz hasonló, jelentéktelen események stb.
   Szünnapokon egy kissé laposabbak voltak a beszámolók, de a velünk együtt étkező nevelőtanárok asztala felől mindig várható volt némi csetepaté, Füfa Náci és „Csise” Pali bácsi között. No, de diák tervez, …
                                                                         /*
   A vasárnapi – miattunk – ünnepibb ebéd után átmentem Patai Feriékhez, akiknek a portáját mindössze agy sáros, göröngyös, legfeljebb öt-hat méteres szekérút választotta el tőlünk. A kiskapuig ügyesen, száraz göröngyről, göröngyre ugrálva kerülgettem a vendégmarasztaló sarat.
   A konyhában ültünk le mi, „férfiak”: Feri bácsi, Feri meg én.
   – Na, fiúk! Kóstoljuk meg – simította meg a bajuszát az apuka -, milyen lesz az idei borom, ha teljesen kiforr! – Azzal már elő is hozott egy fehér fajansz kancsót, ami stílusosan piros mintás vászonkendővel volt letakarva. Az asztalra rakott három vizespoharat, és töltött.
   – Fenékig! – mondta. Az első teli pohár nagyon jól esett, ahogy bizseregették a még pezsgésben lévő bor hűs buborékai a szájpadlásunkat. A bort egyáltalán nem találtuk erősnek, az még kellemesen édeskés is volt.
   Mikorra a mintegy másfél kancsónyi nedű elfogyott, ránéztem az órámra. (Az első órámat másodikos gimnazista koromban kaptam, anyámtól. A kiszolgált jószágot ő egy gépállomási kollégájától vette kettőszáz forintért.)
   – Lassan szedelőzködnünk kéne – mondtam két enyhe csuklás közben, Ferire sandítva,- ha el akarjuk érni az ötórást, Sápon.
   Elértük, de a kínok kínját éltem meg, szédültem, forgott a világ, és üres gyomorra is fogtam útközben vagy öt rókát.
                                                                                 /*
   Tehát, Feri meg én oda értünk ugyan vacsoraidőre, de egy falat nem sok, annyit sem tudtam enni. Az sem érdekelt, hogy Fűfa tanár úr miként különbözik össze az orosz szakos Bodnár Pali bácsival a TOTÓ- eredményeken.

                                                                             /*
   A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem menzája a központi épületben volt, a földszinten. Az alagsorban a tanárok és a dolgozók étkeztek.
   Az éttermet az Alföldi Vendéglátó Vállalat üzemeltette. Az óhásokat (orvostanhallgatók) az ő kollégiumukban étkeztettük
   A menzának volt egy „deákokból” álló különítménye: a „Menzamalacok Deszantja”.
   Tevékenységeink: felszolgálás, a maradékok visszahordása az asztalokról, és hatalmas alumínium edényekben moslékká „nemesítése” azoknak.
   A műveletet mindig a legfrissebb menzamalaccal – lehetőleg gólyákkal -, végeztette a csoport felsős vezetője. Ezt a technológiai lépést kaparásnak (magunk közt abortusznak) neveztük.
   A „szakma” csúcsa az volt, ha valaki pincérkedhetett az Alföldi valamelyik múlatójában. Talán kétszer, ha voltam a Piacz u-i, egykori Tiszti Klubban, pénzért, italos.
   A legnehezebb „melónak” a menzamalac-életben az ételek felhordása számított az alagsori konyhából. Volt úgy, hogy az akár hetven kilogrammot is közelítő, forró levessel telt edényeket egy kétméteres társammal vittük fel a lépcsőn úgy, hogy én cipekedtem felül, ő pedig két lépcsővel alattam.
   Soha nem felejtem el, egyik vasárnap töltött-paprika volt a második fogás, …a leves?! A leves nem rémlik.
   Szép nyári idő volt, a Békás Tónál jártunk, amikor a kékeszöld víztükör cinkosan ránk villantott – „Ide, ide a szomszédba?!” -, ezért-e, hogy a tónak igaza legyen, de az éppen soros csapat úgy döntött, a Régi Vigadóba megyünk, bedobunk néhány sört.
   Akkoriban még dívott a bakelit csavarkupakos családi sör divatja. Amikor már vagy kilenc – tizenkét flaska verejtékezett az asztalunkon, és Canossát jártunk a piszoárokig, úgy döntöttünk, elég.
   Fizettünk, és elmentünk. Én a Benczúr u.- i kollégium felé.
   Amit ivászat alatt és után eddig soha nem éreztem, most kellemes mámor kerített hatalmába, eleinte. Ennek aztán eljött a böjtje. Három napra „maródi” lettem.
                                                                          /*
   Felnőtt életemre tehát bekalibráltam magam, miből mennyit birok hörpinteni, az un. szalonspiccig.
   Mindez a legutóbbi időkig kiválóan működött: voltaképpen mindent szerettem, ami ki volt írva a kocsma falára, csak hát, mérsékelt kvantumokban, amik a kulturált italfogyasztás határköveit jelentették számomra.
/
   Mintegy másfél éve gyökeresen megváltozott minden. Bármilyen bor fel-, csekély tömény leviszi a vércukorszintemet, időlegesen, majd később keményen visszaüt.
   A sör meg egyenesen szóba sem jöhet, mert szénhidrát tartalma gyorsabban szívódik fel, mint a szőlőcukor, aminek a sebessége száz százalék a diabétesz szakértők szerint.
   Az egyetemi indexem nem nyert volna szépségversenyt a szorgalmas és tehetséges hallgatók képzeletbeli világversenyén, de a glikémiás index, az meg az én képzeletemet múlta felül (GI).
   Mindazonáltal szívesen emlékszem vissza a Tokaji puttonyosokra, a Szürkebarátra, Pinot Noire-ra, a száraz vörös borokra: Cabernet Savignon, Kékfrankos, Bikavér, Merlot, de a fehér Egri Leánykára is, és sorolhatnám őket napestig.
   Különösen szerettem egy könnyű, gyümölcsösen üde, szúzies “szőkét”, a Domoszlói Muskotályt.
   Mégis, olthatatlan vonzódás él bennem a kiforrt, tiszta, egyszerű Otelló iránt, ami egyszer murci korában úgy megtréfált. Az igazság az, most is szívesen simogatnám, kóstolgatnám, méricskélném némelyik kedvencem karakterisztikus savgerincét!
   – Isten veletek, kedves barátaim!

 

8 hónap 3 komment

 

Költői gondolatok

Jézus Krisztus pokoljárásáról

Felkérésre készítette:
Poetische Gedanken

über die Höllenfahrt Jesu Christi

Auf Verlangen entworfen

Johann Wolfgang von Goethe
von J.W.G.

Mily szokatlan nagy sokadalom,
Welch ungewöhnliches Getümmel!

Zeng az égen vigadalom!
Ein Jauchzen tönet durch die Himmel.

Vonul ott fent nagy hadnép-csoda,
Ein großes Heer zieht herrlich fort

Milliókat vonzva oda.
Gefolgt von tausend Millionen

Az Isten Fia trónja árva
Steigt Gottes Sohn von Seinen Thronen

Siet sötét alvilágra.
Und eilt an jenen finstern Ort.

Siet a zivatarok között.
Er eilt, umgeben von Gewittern;

„Bíróként és hősként jövök”.
Als Richter kommt Er und als Held,

Jöttében a csillaghad remeg.
Er geht, und alle Sterne zittern,

A Nap s a világ vele reng.
Die Sonne bebt. Es bebt die Welt.

Látom Őt győzelmi szekéren,
Ich seh Ihn auf dem Siegeswagen,

Tovarepül tűzkeréken,
Von Feuerrädern fortgetragen,

Keresztfán lehelte ki lelkét,
Den, der für uns am Kreuze starb.

Minden zengi győzedelmét.
Er zeigt den Sieg auch jenen Fernen,

Közelben, távolban, felettük,
Weit von der Welt, weit von den Sternen,

Diadalmát miérettünk.
Den Sieg, den Er für uns erwarb.

Jön, hogy a Poklot összetörje,
Er kommt, die Hölle zu zerstören,

Ki halálát már leverte,
Die schon Sein Tod darnieder schlug;

Íme, hallhatja ítéletét.
Sie soll von Ihm ihr Urteil hören.

Most kezdheti menekültét!
Hört! Jetzt erfüllet sich der Fluch.

Pokol látja a győztest jönni,
Die Hölle sieht den Sieger kommen,

Önhatalmát töpörödni.
Sie fühlt sich ihre Macht genommen,

Remegve féli ábrázatát,
Sie bebt und scheut Sein Angesicht,

Nyögi dörgő borzadalmát.
Sie kennet Seines Donners Schrecken.

Hiába próbál rejtekezni,
Sie sucht umsonst sich zu verstecken.

Mindhiába, nem tud szökni,
Sie sucht zu fliehn und kann es nicht.

Mit próbálja hát, magát törni.
Sie eilt vergebens, sich zu retten,

Bíró elől menekülni,
Und sich dem Richter zu entziehn.

Szent láncival az Úr haragja,
Der Zorn des Herrn, gleich ehrnen Ketten,

Nem szökhet. lábát béklyózza.
Hält ihren Fuß, sie kann nicht fliehn.

Félholt sárkányt, őt széttiporta,
Hier lieget der zertretne Drache,

Az Úr bosszúja, le a porba.
Er liegt und fühlt des Höchsten Rache,

Végét érzi, rágja a dühét.
Er fühlet sie und knirscht vor Wut.

Kínlódja pokla gyötrelmét.
Er fühlt der ganzen Hölle Qualen,

Nyöszörgő száj bömböl átkot:
Er ächzt und heult bei tausend Malen:

„Semmisíts meg, oh, zsarátnok!”
»Vernichte mich, o heiße Glut!«

Itt haldoklik már lángtengeren,
Da liegt er in dem Flammenmeere,

Gyötri kín és szenvedelem.
Ihn foltern ewig Angst und Pein.

„Átkom széttéphet, várok készen”,

Hallja, kínja örök lészen.
Er flucht, daß ihn die Qual verzehre,

Und hört, die Qual soll ewig sein.

Itt vannak azon nagy seregek,
Auch hier sind jene große Scharen,

Akik vele bűnbe estek.
Die mit ihm gleichen Lasters waren,

Ám, mint Ő nem olyan gonoszok,
Doch lange nicht so bös als er.

Haduk számolatlanul sok.
Hier liegt die ungezählte Menge,

Tódul ocsmány és sötét népe.
In schwarzem, schröcklichen Gedränge,

Tűzorkánnal körülvéve.
Im Feuerorkan um ihn her.

Látja, amint a Bírót félik,
Er sieht, wie sie den Richter scheuen,

Őket viharok széttépik.
Er sieht, wie sie der Sturm zerfrißt,

Látja, és nem örülhet ennek.
Er sieht’s und kann sich doch nicht freuen,

Mert kínjai növekednek.
Weil seine Pein noch größer ist.

Az Ember Fia dicsőn száll ma,
Des Menschen Sohn steigt im Triumphe,

Pokol bűzös mocsarába,
Hinab zum schwarzen Höllensumpfe,

Megmutatja a dicsőségét,
Und zeigt dort Seine Herrlichkeit.

Pokol nem állja a fényét,
Die Hölle kann den Glanz nicht tragen,

Teremtés első napja óta,
Seit ihren ersten Schöpfungstagen,

Árnyék nem hullott le róla.
Beherrschte sie die Dunkelheit.

Fény nem ragyogott ege fölött.
Sie lag entfernt von allem Lichte,

Káosz kínja testet öltött.
Erfüllt von Qual im Chaos hier.

Arcáról a fényt vak tömlöcbe,
Den Strahl von Seinem Angesichte,

Megvonta az Úr örökre.
Verwandte Gott auf stets von ihr.

Most láthatta ő teljességét,
Jetzt siehet sie in ihren Grenzen,

Fénylőn Fiú dicsősségét,
Die Herrlichkeit des Sohnes glänzen,

A félelmetes Őfelsége,
Die fürchterliche Majestät,

Mennydörgéstől körül véve,
Sie sieht mit Donnern Ihn umgeben,

Hogy megremegnek minden sziklák,
Sie sieht, daß alle Felsen beben,

Szállnak felé méreg-szikrák,
Wie Gott im Grimme vor ihr steht.

Eljött az Úr őt megítélni.
Sie sieht’s, Er kommet, sie zu richten,

Gyötrő fájdalmait érzi;
Sie fühlt den Schmerzen, der sie plagt;

Legyen vége, a kérés „szerény”,
Sie wünscht umsonst, sich zu vernichten,

Csődöt mondott ez a remény.
Auch dieser Trost bleibt ihr versagt.

A régi énje eszébe jut,
Nun denkt sie an ihr altes Glücke,

Örök kín gyötri az ifjút,
Voll Pein an jene Zeit zurücke,

Kit a hajnalon szült eme Fény,
Da dieser Glanz ihr Lust gebar;

Szíve maga volt az erény,
Da noch ihr Herz im Stand der Tugend,

Boldog szelleme ifjúságban,
Ihr froher Geist in frischer Jugend,

Élt az öröm mámorában.
Und stets voll neuer Wonne war.

Dühvel gondolt a bűntettére,
Sie denkt mit Wut an ihr Verbrechen,

Bűnt rakott ember fejére.
Wie sie die Menschen kühn betrog.

Gondolta, Istenen bosszút állna,
Sie dachte sich an Gott zu rächen,

Sejti, még mi kínzás várja.
Jetzt fühlt sie, was es nach sich zog.

Ember-Isten lent, jó alakalom,
Gott ward ein Mensch. Er kam auf Erden.

„Talán Ő is az áldozatom”,
»Auch dieser soll mein Opfer werden«,

Örült a Sátán, és gondolta,
Sprach Satanas und freute sich.

Őszentségét kárhoztatja,
Er suchte Christum zu verderben,

Teremtőjének halni kéne,
Der Welten Schöpfer sollte sterben.

Légy te halott, Sátán végre!
Doch weh dir, Satan, ewiglich!

Gondoltad, legyőzheted Őt,
Du glaubtest, Ihn zu überwinden,

Szűkölni láttál Teremtőt?
Du freutest dich bei Seiner Not

A győztes Ő, lekötni talál,
Doch siegreich kommt Er, dich zu binden.

Hol a te fullánkod, Halál?
Wo ist dein Stachel hin, o Tod?

Szólj, Pokol, hol a győzedelmed?
Sprich, Hölle, sprich, wo ist dein Siegen?

Lásd, hatalmaid lent hevernek,
Sieh nur, wie deine Mächte liegen.

Megismered, ím, főbb hatalmát,
Erkennst du bald des Höchsten Macht?

Széttiporja Poklod házát,
Sieh, Satan, sieh dein Reich zerstöret!

Ezerszeres kín munkál benned,
Von tausendfacher Qual beschweret,

Örök éjszakában helyed,
Liegst du in ewig finstrer Nacht.

Állsz, villám fejed lesújtotta,
Da liegst du wie vom Blitz getroffen.

Vígságodat felgyújtotta.
Kein Schein vom Glück erfreuet dich.

A reménységed bizony hibás,
Es ist umsonst. Du darfst nichts hoffen,

Értem hal meg a Messiás!
Messias starb allein für mich!

Üvöltés csap fel, fel az égig,
Es steigt ein Heulen durch die Lüfte,

Dőlő sírok üdvük kérik,
Schnell wanken jene schwarze Grüfte,

Mint megjelenik Krisztus alant,
Als Christus sich der Hölle zeigt.

Ördög dühöng; hangján a hant,
Sie knirscht aus Wut; doch ihren Wüten,

Hősünk parancsa téve rendet,
Kann unser großer Held gebieten;

Csak int, s a Pokolban csend lesz.
Er winkt, die ganze Hölle schweigt.

Mennydörgés gurul a hangjától,
Der Donner rollt vor Seiner Stimme.

S a nagy győzelmi zászló lobog,
Die hohe Siegesfahne weht.

Sok angyal remeghet haragjától,
Selbst Engel zittern vor dem Grimme,

Krisztus igazságot dobol.
Wann Christus zum Gerichte geht.

Most égzengés az ő beszéde,
Jetzt spricht Er; Donner ist Sein Sprechen,

Szól, és megreped a szikla,
Er spricht, und alle Felsen brechen.

Lélegzete oly, mintha égne,
Sein Atem ist dem Feuer gleich.

Szólt: „Reszkess, élet piszka!
So spricht Er: »Zittert, ihr Verruchte!

Az, ki Édenbe menekített,
Der, der in Eden euch verfluchte,

Jön, megtöri hatalmatok.
Kommt und zerstöret euer Reich.

Nézz rám! Gyermekim veszítem,
Seht auf! Ihr waret Meine Kinder,

Énellenem lázadtatok,
Ihr habt euch wider Mich empört.

Zuhantok, bűneitek, ím, már,
Ihr fielt und wurdet freche Sünder,

Meglelik, mi nektek kijár.
Ihr habt den Lohn, der euch gehört.

 

Veszett ellenségim lettetek,
Ihr wurdet Meine größten Feinde,

Jó barátot elvettetek.,
Verführtet Meine liebsten Freunde.

Veletek bukik majd az ember,
Die Menschen fielen so wie ihr.

Ti rontottátok őket el.
Ihr wolltet ewig sie verderben,

Nektek halállal halni kéne,
Des Todes sollten alle sterben,

Üvölts! Jön mind örök fénybe.
Doch, heulet! Ich erwarb sie Mir.

Hisz’ érettük szállottam alá,
Für sie bin Ich herabgegangen,

Kínok, ima, s vitt a halál.
Ich litt, Ich bat, Ich starb für sie.

Célotok koránt sem a tökély,
Ihr sollt nicht euren Zweck erlangen.

Ki hisz bennem, örökkön él.
Wer an Mich glaubt, der stirbet nie.

Itt verve lesztek örök láncra,
Hier lieget ihr in ew’gen Ketten,

Haltok Pokol mocsarába,
Nichts kann euch aus dem Pfuhl erretten,

Itt görnyeszt majd a forró kénkő.
Nicht Reue, nicht Verwegenheit.

Nem ment mersz, imád is késő.
Da liegt, krümmt euch in Schwefelflammen!

Most állj lelked bírája elé,
Ihr eiltet, euch selbst zu verdammen,

Bűn él, s vádol mindörökké!
Da liegt und klagt in Ewigkeit!

Mert mindegyikőnk maga választ,
Auch ihr, so Ich Mir auserkoren,

Kegyem sajog, seb nem látszat.
Auch ihr verscherztet Meine Huld;

Mindörökre veszve vagytok,
Auch ihr seid ewiglich verloren.

Morgás?Meg ne bocsássatok!
Ihr murret? Gebt Mir keine Schuld.

Nálam legyen tinektek haza,
Ihr solltet ewig mit Mir leben,

A szavamat adtam vala,
Euch war hierzu Mein Wort gegeben,

Bűnhődtök, és nincsen már tovább,
Ihr sündigtet und folgtet nicht.

Álmotok a legmostohább,
Ihr lebtet in dem Sündenschlafe.

A méltó büntetés már érik,
Nun quält euch die gerechte Strafe,

Mit rátok szavaim mérik”.
Ihr fühlt Mein schreckliches Gericht.«

Szólt, és rettenetes vihart
So sprach Er, und ein furchtbar Wetter

Támaszt, mely örökké kitart.
Geht von Ihm aus. Die Blitze glühn.

Dörgés sújtja, ki a talpán áll,
Der Donner faßt die Übertreter

Földön vannak, hegyén, hátán..
Und stürzt sie in den Abgrund hin.

Isten-Ember a kaput zárja,
Der Gott-Mensch schließt der Höllen Pforten,

Neki lendül mindkét szárnya,
Er schwingt Sich aus den dunklen Orten

Száll fényességes mennyországba,
In Seine Herrlichkeit zurück.

Ülni Atyja oldalára.
Er sitzet an des Vaters Seiten,

Ismét harcba szállni majd értünk,
Er will noch immer für uns streiten.

Ezt óhajtja. bár nem kértük?!
Er will’s! O Freunde! Welches Glück?

Angyalok ünnepi kórusa
Der Engel feierliche Chöre,

Az Isten előtt ujjongja
Die jauchzen vor dem großen Gott,

Teremtés fülébe a szép szót,
Daß es die ganze Schöpfung höre:

Milyen nagy Úristen, Zebaoth!*
Groß ist der Herr Gott Zebaoth!

*Zeboath  a mindenség ura az ószövetségben,

a mennyei seregek istene a zsidó vallásban.

Forrás: J.W. von Goetehe: Berlini Kiadás,
Quelle: J.W. von Goethe: Berliner Ausgabe,

Költői Művek, ( 1 – 16. kötet, 2. kötet, Berlin,
Poetische Werke [Band 1–16], Band 2, Berlin 1960.

1960. ff, 57 – 63. o.
ff, S. 57-63.

 

https://youtu.be/5tKGzFlB2t8

8 hónap 9 komment

ERLKÖNIG

von Johann Wolfgang von Goethe

Wer reitet so spät durch Nacht und Wind?
Es ist der Vater mit seinem Kind;
Er hat den Knaben wohl in dem Arm,
Er fasst ihn sicher, er hält ihn warm.

Mein Sohn, was birgst du so bang dein Gesicht? 
Siehst, Vater, du den Erlkönig nicht?
Den Erlenkönig mit Kron’ und Schweif?
Mein Sohn, es ist ein Nebelstreif.

„Du liebes Kind, komm, geh mit mir!
Gar schöne Spiele spiel’ ich mit dir;
Manch’ bunte Blumen sind an dem Strand,
Meine Mutter hat manch gülden Gewand.“ 

Mein Vater, mein Vater, und hörest du nicht,
Was Erlenkönig mir leise verspricht? 
Sei ruhig, bleibe ruhig, mein Kind;
In dürren Blättern säuselt der Wind. –

„Willst, feiner Knabe, du mit mir gehn?
Meine Töchter sollen dich warten schön;
Meine Töchter führen den nächtlichen Reihn
Und wiegen und tanzen und singen dich ein.“ 

Mein Vater, mein Vater, und siehst du nicht dort
Erlkönigs Töchter am düstern Ort? 
Mein Sohn, mein Sohn, ich seh’ es genau:
Es scheinen die alten Weiden so grau. 

„Ich liebe dich, mich reizt deine schöne Gestalt;
Und bist du nicht willig, so brauch’ ich Gewalt.“ 
Mein Vater, mein Vater, jetzt fasst er mich an!
Erlkönig hat mir ein Leids getan! 

Dem Vater grauset’s; er reitet geschwind,
Er hält in Armen das ächzende Kind,
Erreicht den Hof mit Mühe und Not;
In seinen Armen das Kind war tot.

 
TÜNDÉRKIRÁLY

Johann Wolfgang von Goethe

Ki vágtat széllel késő éjjel?
Az apa ő, a gyermekével,
Az ifjút – lehet – az ő karja
Biztonságos melegben tartja

Rejted szomorú arcod, mi bánt?
Látod, Atyám a Tündérkirályt?
Kard övén, korona homlokán?
Fiacskám, mindez csak ködfoszlány.

„Kedves fiam, gyere, jer velem!
Szép játékokat játszom veled,
Özön tarka virág a parton,
.Anyám arany leplét rád hajtom.”

Atyám, Atyám, tán’ füledig ér’
A Tündérkirály súg, s mit ígér?
Gyermekem csitulj, és légy nyugodt!
Aszott avar közt a szél zúg ott.

„Zsenge ifjú, velem eljössz- e?
Lányaim csókolnak ím’ össze.
Teszik, hogy folyjon éji Rajna,
Ringatnak táncra, bűvös dalra..”

Atyám, jó Atyám, te nem látod ott
Ő Sötétre lányokat hozott?
Fiam, lám’ ott ősz hagyá üszkét,
Kiszáradt rétek ilyen szürkék.

„Szeretlek, megkap szép alakod;
Nem jössz magad, bűbájom kapod”.
Jó atyám, atyám, most Ő megragad!
És Ő okozta fájdalmamat!

Az atya rémült, széllel vágtat.
Nyöszörgésre írt nem találhat,
Üggyel, bajjal ér haza, van ott,
Ám gyermeke karja közt halott.

8 hónap Nincs Komment

LORE-LEY

(Heinrich Heine)

 

 
LORE-LEY

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Bár tudnám, belül mi feszélyez,

Dass ich so tarurig bin;
Hogy olyan szomorú vagyok;

Ein Märchen aus altan Zeiten,
Letűnt idők vén meséje,

Das kommt mir nicht aus dem Sinn.
A fejembe tanyát rakott.

Die Luft ist kühl und es dunkelt,
Az elomló sötétben hűvös ködöl,

Und ruhig fließt der Rhein;
És nyugodtan folyik a Rajna,

Der Gipfel des Berges funkelt
A hegy orma tündököl,

Im Abendsonnenschein.
Fényt az alkony hagyott rajta.

Die schönste Jungfrau sitzet
A világnak szép, örök szűze,

Dort oben wunderbar;
Ül fent, s tész csodát;

Ihr goldenes Geschmeide blitzet,
Villan arany kösöntyűje,

Sie kämmt ihr goldenes Haar.
Fésüli arany haját.

Sie kämmt es mit goldenem Kamme
Siklik abban  aranyló fésü,

Und singt ein Lied dabei;
És egy dalt énekel, danáz,

Das hat eine wundersame,
Melynek bübájos fényű

Gewaltige Melodei.
Dallama kész varázs.

Den Schiffer im kleinen Schiffe
A hajóst kis lélekvesztőn

Ergreift es mit wildem Weh;
Vad fájdalom éri el;

Er schaut nicht die Felsenriffe,
Nem lát zátonyt, mi felé jön,

Er schaut nur hinauf in die Höh.
Csak a magasba tud nézni fel.

Ich glaube, die Wellen verschlingen
A hullámok elnyelik, úgy hiszem,

Am Ende Schiffer und Kahn;
Végül a hajót s evezőst;

Und das hat mit ihrem Singen
És énekével, bús vizen,

Die Lore-Ley getan.
Lore-Ley ily tervet szőtt.

8 hónap Nincs Komment

(Ha nem is a Nagyháború száz éves évfordulójára pótolom ezt az “elveszett” írást, most, TRIANON évében, még van aktualitása.)

A száz évvel (2015) ezelőtti július 25-e vasárnap volt, és a mai szombat idézi Doberdó karszt fennsíkjának forróságát. Ez a nevezetes nap a második isonzói csatának időben mintegy a közepére esett, és a nagyháború legvéresebb összecsapása erre a napra mintha alább hagyott volna.

A tenger felől fújó, de a fennsíkon felforrósodott szél a halál szagát hozta a dolomitjába csekély mélységig belevágott futóárkokba, amelyeknek az ugyancsak kőből emelt mellvédjei mögött ott szorongtak mind a monarchia, mind a szövetségből áprilisban kiugrott olasz erők szerencsétlen bakái. Az ANTANT fűt-fát ígért a hadba lépő renegát olaszoknak: a Földközi-tenger északi partvidékét, Triesztet, Görlizet stb. és Ausztria déli vidékei mellett még török területeket is.

Azért a tüzérségek némi pergőtűzzel jelezték ottlétüket, és a kavernákban, barlangokban, bevésett alagutakban az éjszakai esővíz nem akadályozta nagyon a falánk patkányokat, hogy a kényszeredetten bóbiskoló katonák zsebéből, iszákjából élelmesen kilopják a száradozó katona-kenyeret.

A Kárpátokban és az olasz Alpokban már sok vért vesztett, sokadjára feltöltött, alföldi 39-es, gyalogos ezred egyik százada nehezen ébredt. Ez az ezred egyébként a VII. K.u.K. hadtest része volt, és a nagyháborúban szeretett „József apánk”-tól (József főherceg) a harmadik legtöbb vitézségi aranyérmet érdemelte ki.  A körlet valamelyik elöntött futóárkában, ki tudja hányadik (nem az a “bizonyos”) Rácz Aladár, civil foglalkozására nézvést cigányprímás, a hadi gépezetben betöltött tisztsége szerint az ezred cigánya, javában nyakig volt édesded álmában.

Azt álmodta ugyanis, hogy az Ágota csárdában, Püspökladány alatt húzza a talp alá valót, miközben a vonójába egy mulatozó magyar úr százkoronás bankjegyet fűzött.

Aladár azt tervezte éppen, mennyi jár, és jut ebből a másodhegedűsnek, a kontrásnak, bőgősnek, cimbalmosnak, no, meg a klárnétosnak. Ekkor érte a bakancsát a rúgás.

– Ébredj, more! A fene a jó dógod! Dílig akarod húzni a csendest?! Elmulasztottad az digók dílelőtti ájtatatosságát, amikor az „Ó szólemijót” is elénekelték az egyházi ínekeik után, amit mink ugyancsak megtapsoltunk.

Aladár álmos szeme előtt Csatári őrmester körvonalai bontakoztak ki.

– Igenis, jelentem álázátosan! – hozta ki prímásunkból a regula a szavakat, a civil szokás meg azt, hogy hírtelen lekapta sipkáját, és meghajolt.

– Mi a fenét hajlongasz itt előttem, more? Harci feladat vár rád. Az éneklésben sem maradhatunk alul az ellenséggel szemben.

Azzal az őrmester leengedte csípőre tett kezét, majd megenyhültebb hangon folytatta:

–  Vedd elő a száraz fát, aló, a százados úr kavernájához!

Aladár szó nélkül göngyölte ki kedves hegedűjének tokját pokrócából, és követte a nagy léptekkel, de kushadva közlekedő, ölesre nőtt feljebbvalót, annak egyértelmű intésére.

Ha ez a vasárnap nem is adott okot semmiféle áhítatra – a poshadó pocsolyák, az oszladozó, temetetlen holtak között -, a megkérgesedett lelkű magyarok szívére mégis valamiféle ünnepélyesség szállt. Veszélyérzetük is csillapodott.

A kacskaringós futóárok egy szárazulatra vezetett, ahova a kaverna be volt vájva. Már nem csak a század, de az ezred tisztikara is ott álldogált, mintegy rögtönzött férfikart alkotva. Aladár szinte roskadozott a nagy tisztesség súlya alatt, amikor az ezredparancsnok rádörrent:

– Na, cigány, mivel pipálhatjuk le az olaszokat?

– Hád, instálom á tekintetes urát, válámi szíp, szívhez szóló, mágyár nótávál…

Mikor látta hősünk, hogy nagyhatalmú parancsnoka rosszallólag csóválja fejét, még hozzáfűzte:

– Jelentem álássan. – Erre vitéz Korponay Dezső őrnagy elmosolyodott kackiás, Jávor-bajusza alatt.

– Ember, bökd már ki, mi lenne az?!

Aladár nem válaszolt. Elővette a hegedűt a tokjából. Megfeszítette a vonó lószőrből álló pászmáját, megpendítette az E-húrt, húzott a csavarzaton, majd hozzá igazította a többit, ahogy azt kell, és igen magas fekvésben, szinte üveghangokon játszani kezdett. A vonó alól keserves zokogással buggyantak ki a futamok.

A kezdő dallamsor cifrázása után, lentebb szállt a hegedű hangja, a játékban felszabadult cigány az ellágyult tisztikar felé fordult, és prímástól megszokott testtartással beintett az énekléshez.

A marcona, szakállas, éhes és meggyötört katonák torkából felcsendült minden férfiszomorúságuk bánata a mély és a magasabb regiszterekben.

A túloldalon, az ellenséges sáncok mögött felcsattant a taps. Aznap béke honolt az ellenséges felek között, hogy másnap véres öldöklésre keljen fel, valahol Kelet-Magyarország felől a Nap.

 

8 hónap 2 komment

(Hienrich Heine)

Das Fräulein stand am Meere
Kisasszony a tengernél

Das Fräulein stand am Meere,
A lány csak állt a víznél,

Und seufzte lang und bang,
Félőn sóhajtott nagyot,

Es rührte sie so sehre
A lebukó Nap szívén

Der Sonnenuntergang.
Mély sebeket hagyott.

Mein Fräulein! sein Sie munter,
Lánykám, legyen Ön vidám!

Das ist ein altes Stück;
Réges-régi dolog:

Hier, vorne geht sie unter,
Itt, elől megy le, biz’ ám,

Und kehrt von hinten zurück.
Térül, s Ön mögött ott lobog.

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!