Ha elindulunk – 1886-ban – a „Sápi-Nagybajomi” országúttól délre eső Szöllőskerttől nyugatra, hogy végigpásztázzuk, mi minden esett a nagyváradi püspöki nagy bírtok tulajdonába, akkor tulajdonképpen Kisrábé-Puszta részeit „utazzuk” végig, egészen Bajom és Báránd határáig.
Az említett Szöllőskertet soha nem hallottam rábéiként emlegetni, amiért az feltehetőleg Dancsházáé – ami a vonatkozó kataszteri térképen alig vehető ki -, lehetett.
Megjegyzem, az eddig általam kör alakúnak hitt Berekkert, Dancsháza felé „fénykorában” határozottan elkeskenyedő, csepp alakú sziget volt.
Teszem ezt a határbejárást azért, mert anyai családom korai nyomait keresem. Jóval előbb indulok útnak, semhogy Németh József nagyapám, feleségül vette volna Rebők Lídia nagyanyámat, aki az ominózus kataszteri térkép keletkezése idején mindössze kilenc évet számlált, az ujjain.
Rábé akkori határa szántókkal volt határos Kisrábéval, amelyek neve a 7-es Puszta, 8-as Szilalja volt Rábé felől, de elérte a „Földesi földeket” is.
Kezdem tehát a bírtok északi csücskében a keresgélést: Darvas oldal a 10-es sorszámmal; délre tőle a Dinnyés; e mellett nyugatra a Nagytelek kút; Dinnyés alatt a Kis Dinnyés; tovább haladva délre, még Rábé közelében elérjük a Dinnyés Eret, ettől keltre húzódik a Darvas, a Saapi Határ, majd délebbre az Ásvány Sziget, Két Kálló köze, a Kálló, a Túpor (?).
Legnyugatibb kiugró a Szekinyes*. a Határ dülő, Fekete Sziget, Fekete szigetér, egészen Báránd alatt a Kis gát. Rábé felé a Bacsó, a Farkas sziget, a Veresné zugja, Mészár sziget, Bolhás ér, amivel el is értük a korábban említett Nagy teleket.
*
Ekkora bevezető után – amit nem feltétlenül kedvel majd minden olvasó -, be kell vallanom, nem sokkal lettem okosabb. Csupán az erősödött meg bennem, hogy nagyszüleim az Echerolles bírtokon szolgáltak komenciós cselédként 1900 előtt, de második, élve született gyerekük, Sándor Kis-Rábé Pusztán, 1902. február 14-én jött a világra, mégpedig a tanyaközpontban, ahol a béres házak, kutricák, kút és más gazdasági épületek sorakoztak. Ezt a határrészt pedig a nagyváradi római katolikus püspökség birtokolta. Másképp: a váradi káptalan.
A béres házak olyan két szoba-konyhás lakások voltak, amelyeknek „nagy” szobáiban két-két család lakott, és a közös konyhában négy asszony főzött. Persze, nem csak főztek, de minden munkából kivették a részüket, amennyire tudták. Kapáltak, markot szedtek. Nagyanyám állítólag kaszálni is tudott. Tehát minden mezőgazdasági munkába – terhesen is -, bele kellett állniuk. A higiénia hiánya és a kemény munka megnövelte a csecsemőhalandóságot.
Nagyanyám állítólag tizenkétszer szült, és mindössze négy gyereket nevelt fel. Olyan eset is volt, hogy nagyimnak szekérrel fuvaroznia kellett nagyapám helyett az uraság fogatával. A gyeplő és a szár sem sírt ki a kezéből. Egyik ilyen fuvarja során esett meg – fiatal volt, és szemrevaló -, hogy a legények belekötöttek, csúfondáros szavakkal illették, amelyek között voltak rigmusba foglalt, nyomdafestéket alig tűrő kifejezések.
A korhűség kedvéért ezért kakofemizálnom kell, amivel Csokania, a Vitéz, Petőfi, de József Attila és sokan mások is éltek. Magyarán: trágár szavakat, kifejezéseket is közre kell adnom.
A huncut csúfolódók rigmusa ekként szólt:
„Kiáll a lőcs a keréken,
Kanca kocsis a szekéren.”
Nagyanyám replikája:
„Ostor, s a szár a kezembe’,
Lovam f…a a seggedbe!”
*Feltehetőleg a „szegínyes” szóból történt elírás, illetve német/osztrák lehetett a térkép készítője, akinek a füle a szegínyest, szekínyesre keményítette.
Legutóbbi módosítás: 2024.03.07. @ 11:15 :: Adminguru