Giza, Giza … itt voltál mindig mióta az eszemet tudom, nannyó mellett, a keze alatt. Nékünk, lurkóknak, ha betévedtünk a konyhába, mindig juttattál egy-egy különlegességet, jó falatot. Sült zsírba mártott friss kenyeret, rácsos tészta szélet, grillázs darabot, aszalt barackot …
Mindig Gizára esett a választásom, ha kényes kérdésekre szerettem volna választ kapni. Ő volt nekem a bizalmasom – mindig jó tanácsokat kaptam tőle és sohasem árult el.
Talán a váratlan érkezések ideje volt éppen, mert még javában örvendeztünk János testvérem hazatértének, mikor megjelent Mihály Vilmos, Giza volt férje. Igaz, ő nem hadifogságból jött, de valahogy mégis a harcmezőről. Csak benyitott Gizához este, mintha el se ment volna, mintha nem lennének elválva immáron sok éve.
– Megjöttem – szólott -, nem is örvendsz nekem?
– Meg vagyok jól nélküled tova öt éve, mehetsz vissza a tüzes barnádhoz.
– Hol van már a tavalyi hó?
– Az már a te bajod.
– Engedd, maradjak ameddig kicsit megpihenek, aztán keresek munkát, szálást, s nem terhellek tovább.
Vilmos maradt, Giza gondját viselte, ápolta, mert beteg volt az istenadta. Valami kór megtámadta a tüdejét, sokat köhögött, hamar kifáradt.
Néhány nappal érkezése után, eljött minket is meglátogatni. Akkor mesélte el miken ment keresztül, míg aztán haza vezérelte a jó sors.
– Öldöklő, nagy csata zajlott Torda mellett – kezdte -, szinte egy hónapig tartottuk magunkat az orosz és román csapatokkal szemben. Én a hadtápnál szolgáltam sima őrvezetői rangban. Elég volt az nekem, nem kívántam parancsokat osztogatni, annál inkább a gulyáságyút kezelni.
Az sem egy veszélytelen munka, ne higgyétek – ott röpködnek a gránátok a fejed felett, a Sztálin-orgonák rémisztő hangja elnyom minden hangot és már robbannak is a gránátok, a repülök zuhanó repüléssel sorozzák meg géppuskájukból a földön levőket, legyenek azok harci egységek, elsősegély pontok vagy élelmezési körletek. A Kökényes hegy oldalában, egy szűk sziklahasadékba húzódtam be, s magamra húztam a nagy üres bográcsot, amiben azelőtt az étel főtt. Gondoltam így rejtve és védve vagyok valamennyire.
A harci zaj, gránátrobbanások, ágyúzás ellenére elaludtam a rejtek helyemen. Arra ébredtem, hogy csend van. Csak távolabbi moraj hallatszott. Nagy óvatosan kikukucskáltam, de sehol egyetlen teremtett lelket sem láttam.
– Na, Mihály Vilmos, mind elkergetted a muszkát, vagy mi! – gondoltam magamban, amint körül néztem.
De félre téve a viccet, tényleg suhogó egyedül voltam a hegyen. Arrább mentem, lássam, mi van a völgyben. Hát, megláttam, hogy nem is vagyok olyan egyedül, mert ott, lenn nyüzsgött a völgy. Harckocsi oszlopok mentek végeláthatatlan sorokban nyugat felé. Nem kívántam velük találkozni, így aztán vállamra vettem a tarisznyámat, az összetekert pokrócomat – elég megviselt volt már szegény – és neki indultam az ellenkező irányba, hegynek felazon. Fák közé értem, s estig jó adagot haladtam. A fák alatt megaludtam, s bár már hűvös kezdett lenni, de én olyan békésen aludtam ott, mint ahogy egyszer sem évek óta! Másnap napnyugta tájt emberek közelségét véltem észlelni. Füst szagot hozott a szél. Meg is pillantottam rövidesen, hogy egy kalyiba elött hárman ülnek a tűz körül. Az árnyékban meghúzódva hallgatództam, halljam, milyen nyelvet beszélnek.
– Dobjál még egy husángot a tűzre! – mondja egyikük.
Hű, ezek magyarul beszélnek! – örvendeztem, s egy lépést tettem előre.
– Jut nekem is hely a tűz mellett? – kérdeztem, mire ijedten talpra ugrottak.
– Ne féljetek, egy hajóban evezünk.
– Ki vagy?
– Látom, ti sem a frontra igyekeztek! Én épp onnan jövök.
– Mit akarsz?
– Tőletek semmit, de ti kaphattok tőlem egy prófuntot meg egy hagymát a sült mellé.
Volt a tarisznyámban még valami élelmiszer, amit nagy okosan magammal hoztam.
Befogadtak negyediknek, velük töltöttem a tűz mellett vigyázva az éjszakát, reggel felkerekedtünk, s ott hagyva a kalibát, tovább álltunk. Elég bizonytalanok voltak friss társaim és látva határozottságomat, rám bízták magukat.
– Nézzük csak hol vagyunk? – vettem elő a térképet a táska zsebéből. Kiterítettem egy sziklára, körbe álltuk, de láttam, társaim hozzá se konyítanak. Én azonban jól felismertem a térképen a falvakat, melyek mellett folyt az ütközet, most attól valamerre keletre lehetünk, gondoltam.
– Milyen furcsa az a kockafalu – mutatott az egyik szökevény társam a térképre.
Igaza van, állapítottam meg, s kiderült, hogy református temploma van. Nosza, neki indultunk, hogy keressük fel a papot.
Kegyes szavakkal fogadott a tiszteletes úr. Kegyes szavakkal és derék tettekkel! Hívta a harangozót, hogy menjen el a faluba és hozzon civil ruhát nekünk. Addig mi itt, az udvaron, a kút mellett tisztálkodhatunk.
A harangozó egy széles vállú, alacsony termetű ember karikalábakkal, barátságosan bemutatkozott.
– Páka Béla – nyújtotta felém a kezét és a szemebe nézve jól megmustrált.
Így tett mind a négyünkkel. Gondolom a ruhák mérete miatt vett ilyen alaposan szemügyre.
Vette a kétkerekű kézikocsiját és szaporán indult görbe lábain döcögve beszerző körútjára. Óra múlva jött meg púposan rakott szekerével. Addigra végeztünk a mosakodással, borotválkozással, hajvágással. Egymásnak vágtuk le torzonborz sörényünket.
– Lássam, mit hozott Páka Béla? – jött oda a lelkész.
Mink is oda gyűltünk szemrevételezni a szerzeményt. Eredményes munkát végzett Páka Béla – hozott inget, gatyát, mellényt, nadrágot, cipőt, sapkát, sőt még kapcát is a cipőbe.
Válogattuk, próbálgattuk a himihumit, mind felszerelkeztünk civil módra. Ekkor szólt tiszteletes úr, hogy terítve van a verandán.
Rendesen belakmároztunk, nem kínáltattuk magunkat. A szakácsnő kitett magáért, olyan pityókagulyást készített, hogy megnyaltuk utána mind a tíz ujjunkat! Bár az is igaz, hogy éhesek voltunk, s úgy mondja a szólás, hogy legjobb szakács az éhség …
A szín alatt aludtunk, mint a bunda. Reggel a kedves tiszteletes feltarisznyált és adott egy névre szóló levelet az itthoni lelkésznek címezve, melyben kéri, legyen segítségemre. A többiek is kaptak hasonló hangvételű irományt. Ez arra is jó volt, hogy igazolni tudjuk magunkat, ha kérdik kik vagyunk.
– És most itt vagyok! – fejezte be hosszas beszámolóját Vilmos.
Giza nem volt elragadtatva Vilmos történetétől. Küldte vissza a „tüzes barnához”.
– Ne küldj el, kérlek! Össze vagyok törve, meg vagyok rokkanva, hiába van meg kezem-lában, rokkant vagyok belülről. Csak az tartott életben, hogy jövök haza, jövök hozzád! Nem bírtam volna a gyűrődést, ha nem éltet a remény – a remény, hogy újra láthatlak.
– Hagyd el ezeket a sirámokat! Maradj a házban, de lakótárs vagy, nem élettárs! Értetted?
– Elfogadom. Ez is több, mint semmi!
– De ha meglátom, hogy hitványkodsz, iszol vagy …
– Nem iszom, már hónapok óta!
– Mert biztos nem volt mit!
– Az is lehet, de több ennél. Tudod, rájöttem, hogy szesz nélkül szebb a világ, ha te is hozzá tartozol!
– Nagy szavak.
– Azok, de őszinték.
– Jól van, na!
Szóval, mint mondtam, Vilmos maradt. Igyekezett aztán hasznossá tennie magát a házban, mondhatni hálából. Megjavítgatott ezt-azt a ház körül – az udvari kutat, a W.C. tartályt, a kertkaput.
– Kell a férfi a házban – mondta, ha üdvözölték az arra haladók.
