Kritika

„Hadd tegyek én igazságot”

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

„Itt vagyunk, mi, kárvallottak,
nem fizettek, jól megloptak”
(Írók)
Humoros, olykor már a szatírába hajló, kalandos időutazásra hív Kaiser László könyve. A végig provokatív szöveg archaikus nyelvhasználata, s a szövegkönyv önmagában is Madách Imre és Arany János stílusára építkezik, de a 21. század magyar olvasói szokásaira, a könyvkiadás nehézségeire, s a könyvterjesztők mohóságára kihegyezett.
Kaiser László új kötetének Pereszlényi Helga által tervezett borítója komoly és mégis elegáns, letisztult, de komor benyomást kelt az olvasóban. Először elcsodálkozunk magán a borítón is, és nem szeretnénk elhinni, hogy egy ilyen, manapság bárki által könnyűszerrel elkészíthető minőségű montázs került épp a borítóra, és csak mikor jobban megnézzük, vesszük észre, hogy milyen találó a választás, hiszen minden olyan elemet tartalmaz, amelyről a könyv mesél.
Az öt jelenetre bontott szöveg Rózsa Pál operájának librettójához készült. A kotta a könyv legutolsó lapjain található. A könyv külseje éppen olyan, mint amilyennek a tradíciók szerint lennie kell: a 17. századbeli velencei operák zsebkiadású szövegkönyveire utal. A jó librettó megírásának külön technikája van, így írói szempontból speciális, s mindenképpen a zenés színpad igényeivel számoló szakértelmet kíván. Kaiser László színházi-és filmes életútját nyomon követve a befogadó arra a következtetésre jut, hogy ő alkalmas arra, hogy a lírai részekkel egyenértékű dramatikus építkezést is úgy oldja meg, hogy az ne menjen a zene rovására, hanem immanens és koherens legyen azzal.
Maga a szerző is ezt a célt tűzi maga elé, s a miérteket a „Bevezető sorok” részben részletesen meg is magyarázza. Lényegében arról van szó, hogy a szöveges műfajok önmagukban is megélnek, míg a zenével összekötve őket, mégiscsak megszabják a formát és a darab hosszát is. Az énekhangok nemük és hangfekvésük szerint hét osztályt alkotnak. Ezek az osztályok, az idők során további alkategóriákra oszlottak. Kaiser László egyetlen fő férfi hangosztályt, a kontratenort nélkülözi csak.
A nyitó és záró jelenetek a történetnek nem csupán azért adnak keretet, mert ugyanaz a színhelyük, de csak ez a két jelenet tagolódik két képre.
Az első képben, amely a „Könyves összejövetel a téren” címet viseli, szemünk, s értelmünk már a provokatív poétikájú szövegre koncentrál, amelynek keretét az „Írók, kiadók, terjesztők” szövege adja. A többes számú, s több csoportot képviselő konkrét gyűjtőnevek aztán szétválnak, s egyesével is megjelennek az írók, a kiadók és a terjesztők.
Az első kép toposza: a Corvinák, azok a kódexek, amelyek Hunyadi Mátyás jóvoltából másolók, fordítók, könyvkötők és a beszerzők nemzetközi hálózatain keresztül kerültek Budára, s amelyet Mátyás második felesége, Aragóniai Beatrix Nápolyból hozott gazdag könyvgyűjteménye nagyobbá tett a firenzei „il Magnifico” valaha is ismert házi könyvtáránál is. A köztudatban kialakult igazságos Mátyás király személyére Kaiser László aztán sorra felfűzi egy író, egy kiadó és egy terjesztő vágyait is. Ez a rész – az utolsó megnyilatkozást kivéve, amely kétütemű felező négyes – végig követi az ősi nyolcasok verselési hagyományait. Az írók, kiadók, terjesztők versének második fele furcsa, meghökkentő, már-már lehengerlő sorokkal telített, s a verszárlat előhívja a pesszimista életfilozófia egyik kiemelkedő alakjának, Friedrich Nietzschének az akkor és azóta is sokat vitatott kijelentését, mely szerint „Isten meghalt”; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.
Amikor Zarathustra egyedül maradt, imígyen szóla szívéhez: „Vajon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott arról, hogy isten meghalt?” (Imígyen szóla Zarathustra – Also sprach Zarathustra).
Ez a furcsa játék: „De jól mondta / az a Nietzsche / Isten halott / istenuccse!” lehetővé teszi egyrészt az Úr, majd Mátyás és Beatrix belépőjének a megteremtését; másrészt pedig az archaizálás („…uccse”) révén egy mindenki számára érthető, s nem a magas irodalmi nyelvhasználat révén megteremt egy olyan légkört is, melyben sokkal inkább egy borozóban vagy egy vásári forgatagban érezzük magunkat, mint „A térben és mennyben”. Ezt támasztják alá a szövegben használt, s inkább a 20. századra utaló köznyelvi szavak („bolond”, „reklám”, „fix”) és a „Nem mutatok mostan fügét”, azaz fityiszt csúfondáros kifejezése is.
A 2. Jelenet helyszíne a „Könyves egyesület székháza”. Ebben a részben különválnak a kiadók és a terjesztők (A cél az, hogy ismét egyesülve kimondják az alapigazságot: „… olvasó és író teng…”), s megjelenik egy női olvasó és a kórus is. Az értelmező ezért is az értelmezés játékterébe az irodalmiság megszokott kereteinek szétfeszítésére irányuló törekvést tartja fontosnak, mely a nyelv elsődlegességének feltételezésén nyugszik, s melynek toposza egy olyan köznapi, s egyáltalán nem mellékes dolog, mint a pénz. Ráadásul, a női olvasó politizál is, mikor kijelenti, hogy „Piacgarázdaság!”-ban élünk.
A kórus, akár az ókori görög drámákban, a közösség érzelmeinek, s gondolatainak megtestesítője, s szerepe a valóság megjelenítése („Lehetne itt minden rendben,/ adott szó, ha lenne egyben…”).
A 3. Jelenet a „Kiadók összejövetele egy kiadóban” címet viseli. Ebben a megjelenítés eszközei az akció és a színházi beszéd nyíltan a napi politikai történéseknek megfelelően sűrítetten, s annál inkább érthetően jelennek meg: „Jogi útra jogállamban, / meglehet, / nemcsak pénzünk, vagyonunk sincs, / ne feledd!” (Kiadók). S ez az a szöveghely, melyhez a továbbiakban a legtöbbször visszatér az értelmező, újabb és újabb szempontokkal gazdagítva a szegénység, egy egykor virágzó ország tönkre menetelének metaforikus értelmezéseit („… Te meg, asszony, / ne nézegesd az írókat, / nincs nekik semmijük!/ Csak bajuk!” – Mátyás).
A következő, azaz a 4. Jelenetben egy „Könyvtárban” találjuk magunkat. Az egykor „szent hely”olyan szöveg-komplexumként íródik le, melyben a poétikai és elméleti problémák játékban tartása az irodalmiságban, a nagy elődökre való olyan reflexiókban fogalmazódnak meg, amelyekhez ismét a napi politikai közhangulatnak megfelelő, a középmagyarkorban buta, egyszerű embert jelölő „tahó” szó egyaránt elhangzik a király és a királynő szájából is. Sőt! Egy egész mondat ismétlődik előbb kijelentő, majd felkiáltó mondat – már a királyi pár kórusaként – formájában is: „Könyvek között sok olvasó, / nem lehet itt senki tahó!” A szereplők köre is bővül a könyvtárosnő és a férfi olvasó szerepbe vonásával. Ebben a jelenetben az értékgazdag múlt („Gutenberg, Corvina) és az értékszegény jelen (a „kófic írócska”, aki alkoholista, s nőfaló; a kikapós Beatrix) éles szembeállításán van a fő hangsúly, miközben a jellemek egyre élesebben ütköznek. A konfliktus ennél élesebb már nem is lehetne! Itt, ebben a részben található a librettó tetőpontja. Metaforikus értelemben is, hiszen a politikai szál is egyre bonyolódik, s eléri a végpontját: „Jöjjön, aki látni akar, / nem csalás, nem ámítás, / hogy egy király, magyar király, / elvágyik a magyar földről, / nem is kérdés, nem vitás…”. Ez bizony egy nagyon korrekt helyzetjelentés az egyre fokozódó magyar kivándorlásról. Ám, de mégis vannak még magyar honban olyan emberek, akik tisztelik múltunkat, tradícióinkat, hiszen Mátyás és a könyvtárosnő, aki még nem járt ott, de a múlt alapján pontosan érti, miről van szó (a könyvek és az olvasás tisztelete és szeretete) vissza szeretne térni a Mennyekbe.
Az utolsó jelenet, mint már utaltam rá, ugyanott játszódik, mint az első, s ugyanolyan két képre tagolódik, csak a másodikban már az összes eddigi szereplő megjelenik. A cselekmény így egységessé és zárttá válik, azonban bekövetkezik – a művön végigvonuló – értékvesztés is, a könyvek szeretetében élő pozitív emberek (Mátyás, könyvtárosnő) és a könyvek eszmei értékének fontossága elbukik, és ez által értékpusztulás következik be.
Maguk a szereplők is földi és mennybeli lakókká lesznek, egyesek, mint például Beatrix és a könyvtárosnő lakóhelyet cserélnek, de az expozícióban kérdés explicit is feltett kérdésre („… Mit szólsz, mi az oka annak, / nem kell könyv az olvasónak?” – 1.Jelenet, 2. kép – Az Úr) tökéletes választ csak az kap, aki végig figyelemmel kísérte a könyv mondanivalóját. Hiszen minden egyes jelenetben szerepet kap a rámutatás vagy a rákérdezés, a 21. századi mindennapok egy-egy helyzete, egy jelenség, probléma, s a hangsúly pedig azok megfogalmazásának, megismerésének lehetséges voltára tolódik. A műben ugyan minden más dolognál erőteljesebben jelenik meg a Mammon hatalma, ellenben a zárlat optimistább kicsengésű, a szerző életbe vetett hitét dicséri.
A verses librettó poétikai eszközökben gazdag: alliterációk, költői kérdések, ismétlések, párhuzamok és a különböző nyelvi panelek is mintegy öntőformául szolgálnak a tartalomnak, ellenben a fő toposz, az ars poetica mégis az irodalomba vetett hit marad.

***

Legutóbb szerkesztette 2019.11.12. @ 14:54 – M. Fehérvári Judit

Esszé

Kritikus szemekkel – Szabó Árpád: A kifürkészhetetlen sors

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kellemesen banális írás, aminek a közepét?l érezni lehet a történet csattanóját. Valószín?leg egy megtörtént élményt vesz alapul, egy olyan urbánus legendát, amit a f?iskolások-egyetemisták unalom?zés képen mesélgetnek egymásnak a vonaton vasárnaponként, afféle ki tud nagyobbat mondani alapon. Bár kissé szokatlannak t?nik azért egy harmincan éveiben járó doktor-professzor egy alsó tagozatos korú gyermekkel, de nem elképzelhetetlen.

Mindenesetre jó ilyet olvasni, hiszen kell egy cseppnyi mosoly a hétköznapok komolysága mellett. Ez a mosoly reményt ad arra az esetre, amikor nem is számíthatunk a szerencsénkre, csupán bízhatunk valamiféle váratlan fordulatra, amint az a történetben is megesett. De vajon bízhatunk abban, hogy az ilyen mázli mindig éppen jókor következik be, vagy éppen ki kell érdemelnünk azt. A szerepl? talán éppen azzal érdemelte ki, hogy képes volt bízni és kikapcsolni egy n?nyi, szemet gyönyörködtet? pillanatra.

Egy drámaibb, az érzékekre könnyfakasztóbban ható történetben talán jobban lehetett volna szemléltetni a sors igazi, értékesebb segélynyújtó kezét, bár nem tudni sohasem el?re, kinek mikor jön el és mennyit ér a támasz.

Ebben a sztoriban, az utolsó percben érkezett…

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:43 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Merényi Krisztián: Újra Bella

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megható történet a szerelmespár egyik tagjának tragikus és váratlan sorsa. Tipikusan drámaian romantikus sztori, hogy egy boldog és végtelennek t?n? nap után meghal a fiatal lány, aki el?tt ott a karrier és a boldog családi élet lehet?sége, és a párja pedig bele?rül a hiányába. Tipikus jegyek a halálhírt hozó rend?rök, a kórházi jelenet, a következ? hetek mozdulatlan szenvedése.
Az ilyen történetek általában nagy hatással vannak az olvasókra, hiszen egy ártatlan szerepl? – legyen az gyerek vagy egy fiatal lány – végzete torokszorító, a sors kudarcát a bimbózó élet felett sokszoros empátiával vagyunk képesek megélni az íráson keresztül. Az igazi áldozat, akinek el kell szenvedni a társ hiányát, a magányba és az alkoholba menekülve építi magában újra a múltat, majd a semmibe hullva találja meg a szerelmét újra. Valahol ez is a „boldog vég”, úgymond.
Nagyon megindító történet, azonban túlságosan az olvasó fantáziájára hagyja a részletek finomságát, azokat az apróságokat, amivel fokozni lehet az átélést. Az én szubjektív érzéseim szerint tényszer?nek, esti híradás jelleg?nek t?nik az írás, mintha csak egy rövid beszámolót olvasnék egy mindennapos esetr?l, amit percek múlva már el is felejtettem. Pontosan a történet tipikussága kívánná meg az apróbb részleteket, valami pluszt, ami egyedibbé tenné a f?szerepl? szenvedését és magát a novellát is. A közepe felé érdekesnek indult a cip?ben fokozatosan megjelen? láb, majd a test, de ott megszakadt egy kissé a misztikum, és átfordult egy közönséges öngyilkosságba. A bekezdések és a rövid, csattanós mondatok is a széttagoltságot er?sítik, bár hozzá kell tennem, hogy magam néha túlságosan is hosszúra nyújtok egy-egy gondolatot, így itt idézhetném Thalor Miklós egyik kedvenc aforizmáját: „Attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy m?vész!”

Mindenesetre a novella megható, de finomítani kellene a történések közötti hézagokat, hogy egy gördülékeny írás szülessen.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:44 – Adminguru

Nincs kép
Esszé

Kritikus szemekkel – kisslaki: Párizsi buckák falmászással ’71

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
A világ itt van előttünk, csak rá kell nézni…

Sokan vágtak már neki a nagyvilágnak, hogy majd élményekkel feltöltődve elmesélhessék a barátoknak a kalandokat, mialatt azok megsárgulnak az irigységtől. Az izgalmas nyugat, a történelem és irodalom nagyjai által bebarangolt világvárosok mindannyiunkat vonzanak, bár olyan is akad, aki inkább itthon maradna. A nagyobb kiruccanások után útikönyvek is születtek, hogy lélekben mindenki végigjárhassa a szerzők által megjárt utcákat, tereket, moteleket.
Franciaország, Párizs. A változások, a lázadás, a szerelem és a szabadság szül?hazája, de akik ott élnek nem biztos, hogy tisztában vannak ezzel, inkább csak nekünk, kívülállóknak jelentenek ezek misztikus eredetű történeteket, mint amilyet kisslaki szerzőtársunk is leírt nekünk.
A csavargás, éhség és a megélhetés utáni hajsza sok író, költő beszámolójában megjelent már, hiszen akik Párizsban keresték a boldogulást, azok szembekerültek a ” Miért kötelező Párizsban koplalni?” kérdéssel, úgy, mint azt a szerző olyan jól megfogalmazta. Művészek, akik tehetségükkel igyekeznek meghódítani a közönséget, mindenfelé akadnak, de igazán csak Párizsban akadhatunk rá az ő paradicsomukra, hiszen a világváros ki van éhezve az újra és az eddig nem látottra, mintha csak ma s benne lüktetne a változások utáni vágyakozás.
Egyszer fenn, egyszer lenn – így is meg lehetne összegezni ezt a világszagú beszámolót, és a helyszínek említésekor csukott szemeim előtt megelevenednek a történelmi hírességek és események, ami ehhez a városhoz kötődik. Látom Zolát, amint kis jegyzetfüzetével a párizsi piacot járja, feljegyezve mindent, amit lát, vagy éppen hall, de ott van Ady, akibe itt szívódott bele az új idők érzése is. És valóban, az ember képes lenne mindenét pénzzé tenni, hogy megpillanthasson – akár egy fal tetejéről is – olyan dolgokat, amit talán többé nem láthat.
Úgy érzem, hogy a Szerzőben sokkal több ilyen világlátott élmény van még, és remélem azokat is megosztja később velünk.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Nincs kép
Kritika

Kritikus szemekkel – Lengyel Joli: A vér

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagyon hosszan elbeszélt vicc után nehezemre esne igazán jót nevetni a csattanón. Az írás els? részében feltételeztem, hogy a családtagok részletes bemutatása (életkor, státusz, stb.) szorosan szerepet fog játszani a végkifejletben, bár ha így is lett volna, túl terjeng?snek találtam, sok volt az olyan részlet, amely elkalandoztatta az egészséges olvasói kíváncsiságot. A hosszas készül?dés, az apró részletek (pl.: a reggeli toalett leírása, a gépkocsi történelmi hátterének, m?szaki állapotának ecsetelése, a nénivel való társalgás, a sérült férfi körüli önpárbeszéd és tanácstalanság kibontakoztatása, stb.) banálissá, iskolai fogalmazás jelleg?vé tették az egészet. Ã?Å¡gy t?nt, hogy a Szerz? a novella fogalmának lényegét a hosszúságban igyekszik felfogni, mivel ezt a történetet lényegesen kevesebb terjedelemben is el? lehetett volna adni, ami ráadásul a poén javára is vált volna.
Vidám kis történet, egy megmosolyogtató fogalmazás, bár sok helyen csiszolásra szorul. Az íráskor inkább a végkifejlet lebegjen el?ttünk, az arra történ? fokozatos rávezetés, és ne vesszünk el felesleges részletekben, mert unalmassá válik az egész történet.
A Szerz?t nem szándékozom megbántani ezzel a kritikával, csupán néhány dologra igyekeztem felhívni a figyelmét. Remélem inkább segítettem, mint kiábrándítottam.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Nincs kép
Kritika

Kritikus szemekkel – Bridget Felber: A kétarcú

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A vágyak és valóság keveredése egy érzelmi viharoktól heves novellában mindig megdöbbent?, hiszen az ilyenekben többnyire nem a fikció vezérli a gondolatokat, hanem az átélt események okozta lelki sebek, vagy éppen örömök. A m? végére érve el?ször nem érzünk semmit, hiszen minden idegszálunkkal igyekszünk átélni a Szerz? gondolatmenetét, érzelmi kisugárzását, lelki mondanivalóját, ezért csak néhány pillanattal kés?bb fogjuk fel az értelmét és a konklúzióját.
Bridget novelláinak speciálisan jellemz? vonása ez az érzelmekkel és vágyakkal telitett világ, hiszen írásaiból nagyon nehéz eldönteni, hogy valóban megtörténtek-e a leírtak, vagy csupán a fantáziájának szüleményei. Én azt gondolom, hogy nagyon nehéz érzelmeket kitalálni és belesz?ni hitelesen egy írásba úgy, hogy az el?bb említett eldönthetetlenség fenn ne állna. Legalábbis kit?n? írói-költ?i képességek kellenek hozzá, ami Bridget esetében is észrevehet?, azt hiszem sokak számára.
A téma megkapó, hiszen a szül?höz, az édesanyához való viszony kitárulkoztatása roppant kényes és olykor lelkileg intim téma, ezért szinte minden olvasó valahol képes átélni az ebben a novellában megcsillantott életképeket, hiszen életünk során ezernyi viszály és öröm szövi át a kapcsolatainkat, így vannak tapasztalataink.
A másik írói jellegzetessége Bridgetnek, hogy id?ben és térben széttagolja az eseményeket, hagyva, hogy az olvasók a terek közötti hiányokat saját érzelmeikkel, gondolataikkal, tapasztalataikkal töltsék fel, ezzel is jobban magukévá téve azt, amit olvasnak. Szinte belopja ezzel a szubjektív érzéseit másokba, és vagy negatív, vagy pozitív hatással van mindenkire, de elmenni mellette senki nem tud. Az ellentétek összetartják az egész m?vet, hiszen a sodródó feszültség kioltódni, megnyugodni készül, és érezhet?, hogy a végére valami váratlan megbocsátás, valami szükséges kioldás készül?dik, ami pontot tesz minden fájdalomra, vágyra, könnyre és mosolyra.
Egy igazi Bridget-novella.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Nincs kép
Kritika

Kritika, Setétkörnyei Soó Balázs: A beszáradt könnyek sikolya c. regényéről

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kritika,
Setétkörnyei Soó Balázs
A beszáradt könnyek sikolya
c. regényéről

A mű szupernóvaként hasított át ezercsillogású irodalmi életünk szemfárasztóan kápráztató egén. A csak gyémánt homokot sodró könyvpiacunk mindent magába olvasztó deltavidékében már-már eltévedhetett az olvasó mértékadó útmutatás nélkül. Setétkörnyei Soó Balázs megérezve a történelmi pillanatot, első megjelenésével platina éket vert az óriás fogaskerekek legérzékenyebb pontjaira, ezzel megállítva tehetetlenül mozgó és mindent beborító kultúrtörmeléket.
„A beszáradt könnyek sikolya” nem is igazán regény, inkább egy modernkori Biblia, dramatikus történetfüzér, példákat állító summákkal és verses részekkel, amelyet Setétkörnyei saját rajzaival illusztrált. Az erős hatású mű már az első fejezet végére megpattintja a valódi befogadásra képtelenné keményedett belső világunk burkát, amelynek mattá koszlott üvegét eddig átláthatónak gondoltuk. A könyv felett görnyedő olvasót, sírva röhögő, testét himbáló agylágyultnak gondolhatnánk, aki már képtelen szabadulni a második fejezet után. Tovább haladva, az olvasó metamorfózison megy keresztül, hátrapillantva megláthatja eddig volt barnaburkú báb önmagát, melyet idáig sűrű sárga élettelennek tetsző folyadékként töltött csak ki. Pillangó szárnyunkat az élet tölti fel feszességgel, mintázatát, pedig saját világunk képei adják.
Setétkörnyei nem kérdez, de szavai mélyen lappangó kérdéseket indukálnak bennünk, melyeket a legtökéletesebb pillanatokban válaszol meg. Az évszázadokat átfogó lapokon kísérőnk egy soha nem öregedő nőalak, akit név és leírás nélkül kapunk, így magunk képzelhetjük valósággá. Kísérőnk ő az élményben, Setétkörnyei női mivolta, aki puhán ragad magával, társas élménnyé sokszorozva a lapoktól már elszakadt, bennünk burjánzó történetet.
350 oldal soknak tűnhet, pláne egy-ültő helyben való olvasásra, de ez oly kevés e mű esetében. Többek is arról számoltak be, kikhez jómagam is csatlakozhatom, hogy az utolsó lap elolvasása után legyűrhetetlen vágyat éreztek az újrakezdésre, valamint arra, hogy felállva és hangos szóval mondják ki azt, amit olvasnak.
Kedves, e sorokat olvasók! Már bizton hallottak a műről, melynek értékeit talán felesleges is volt említenem! Szerény eszközeimmel igazán csak a bizonytalankodók kérdésködét siettem eloszlatni, amely kétségtelenül önmagától is eloszlott volna idővel.

Péter
2008 március 17.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Nincs kép
Esszé

Kritikus szemekkel – Kelemen Zoltán: Az öreg

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az öreg halász és a Tisza is lehetne a címe ennek az írásnak, hiszen a magány és a kitartás Hemingway f?h?sét juttatta eszembe a kezdeténél. Nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy a kezdeténél, hiszen a Tisza és a körülötte él?k sajátos élete mégis valahol távol áll a tengeri népek világától. Ha jobban körbenézünk, valóban e nagy folyó mellett él?k vannak leginkább kitéve a partra vetett halak sorsának, hiszen az alföldi emberek valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szerencsétlenebbek az átlagnál. Bármilyen statisztikát is nézünk, ez így van.
Nincs csattanó, váratlan fordulat, izgalmas jelenetek, csak szürke színek és szavak, szinte el?re sejteni mi következik. De nem is szükséges, hogy izgalom járja át a novellát, hiszen az elénk vetített életkép ordít a mondanivalótól: az egészséget feláldozó munka megbecsületlensége, a viszályok és a magány jellegzetes vonásai, következményei. Az öreg is egy ilyen jellegzetes figura, akin keresztül bemutatni kívánja a Szerz?, hogy miként is képesek mégis életben maradni, és némileg meg?rizni az emberi vonásaikat az emberek. A szerepl?k sz?kszavúak, mint Móricz szegény emberei, nem kérdeznek semmit egymásról, hiszen mindent tudnak kérdések és válaszok nélkül is, a saját életükön, sorscsapásaikon keresztül képesek átélni mások nyomorát. Ã?Å¡sznak a mindennapokkal, mint József Attila dinnyehéja a rakpart kövei el?tt, és megpihennek, mint Juhász Gyula barna pók fonta éjszakája a kiköt? hajói felett. Ilyenek vagyunk, és sokan nem is vesszük észre a mellettünk elballagó tragédiákat, amelyek semmit sem jelentenek számunkra, annál többet az átél?jük számára.
Egyszer?ség és természetesség ötvöz?dik össze a valósággal, nincs kimondott konklúzió, de meghatározza az olvasó véleményét, sajnálatot ébreszt, taszít, és csodálkoztat két-három szerepl? segítségével. Fél szavak, kurta mondatok, megfestett Tisza, realisztikus téma egy jó író tollából. Ez Kelemen Zoltán novellája.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – dr Kocsi Katalin: Ébredés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Még mindig a nő a legnagyobb rejtély a világon. Kiismerhetetlen érzelmekkel, megdönthetetlen élni akarással és egy olyan szívvel, amelyben cellák sora várja a betévedőket, hogy örökre rabul ejthesse. Egy nő karjaiban, érezve a csókját, sok mindent el lehet felejteni. Beleomolva a haj zuhatagába és a szemek lángolásába, az ember önként veszi fel a bilincset, hogy utána szabadon szárnyalhasson. Szerelem. Ébredés.
Reggel mindent tisztábban látunk, kiforrt a dühünk, elfolytak a könnyeink, a párnánk magába szívta lelkünk gyűrődéseit. Ébredés, mint a versben ébredő nő, aki szerelmét simítja végig tekintetével, és biztonságot érez, egy olyan ölelő kart, amely még az álmok közben is megtartja. Valaki csak sokára érez ilyet, vannak olyanok, akik a sok csalódás után már félnek bízni, tartanak az újabb kudarctól, és inkább magányba menekülnek. Majd, az egyik hajnalon előmerészkedik a szívük, és kissé még megrettenve a hajnal fényétől remélni mernek újra.
A vers is ezt sugározza. Hiszen a hajnal az újrakezdést szimbolizálja, valaminek a kezdetét, amit egyszer már átéltünk, és annyira szívdobogtató, hogy képtelenség ismét át nem élni, mint egy régen csókolt csók.
Bizonytalan minden, az élet, a jövő, és az, hogy miképpen alakulhatnak a dolgaink tíz, húsz év múlva. A versben ez a bizonytalanság oszlani tűnik, az ébredő nő, tiszta mosollyal az arcán egy pillanatra megállítja az időt, hiszen éppen most égeti be lelkébe ezt a nyugodt szigetet, ahol kedvesével gondolatban is együtt lehet. Igen, magába kell olvasztania, hiszen vár rá a reggel és a holnap. A bizonytalan holnap tele reményekkel és képekkel.
Egy életkép tárul elénk, amelyben remény van és fény. Kellemes összecsengés, és cseppnyi erotika, az alvó pár összefonódása a hajnali ébredésben.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Gáti Katalin: Ammar és a tevéje

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy ismeretlen és fanatikusnak ítélt világrész a főszereplő környezete. Ezer éves háborúk dúlnak itt, nyughatatlan vallások és eszmék, amelyek képesek másokat földbe döngölni a hit miatt, képesek áldozatokat hozni még akkor is, ha a saját vagy családjuk életéről van szó. A visszatérő harci gépek zaja motívum is ezt igazolja, ezt az örökösen forrongó talajt, közhelyesen mondva puskaporos hordót, ahol senki nem tudja, hogy akkor éppen ki van felül és ki alul, ki erősebb, és ki az, aki csak úgy érzi, hogy mindenható.
Mégis, mint mindenütt, fellelhető valaki, aki beletörődve a robbantások zajába, a sikolyokba és a könnyekbe, megtalálja azt az apró örömöt, életcélt, amivel képes túlélni a vele született sorsot. Nem egy idilli környezetbe kalauzolódunk, hanem egy olyanba, ahol nem kapják fel a fejüket egy lövés hallatán, és nem beszélnek napokig egy-egy eseményről, mert minden nap több új is történik.
Számunkra ez érthetetlen és furcsa, de ez teljesen természetes, hiszen a mi felfogásunk és értékrendünk mást diktál. Lehet, hogy mi is ugyanolyan furcsának tűnünk ottani szemmel mérve, mint ők a mi szemünkkel mérve.
Ammar a tevéjében látja a jövőt. A vemhes állat magában hordozza a remény reményét, hogy érdemes újra kezdeni, belevágni a teremtésbe, az új világba, a lehetetlenbe és érthetetlenbe.
Aztán egy törés következik. A repesz, amely egy pillanat alatt romba dönt mindent, egy apró porszem, ami szétroncsolva néhány fogaskereket, megakasztja a létet. Talán azt a semmiséget igyekszik ábrázolni, ami miatt ezrek vesznek oda, azt a parányi okot, ami nem is igazán ok, csupán egy félreértés, tévedés. Mindenki áldozatot hoz szinte naponta. Néha azt gondoljuk, megérte, olykor pedig bánjuk az elfecsérelt időt, az elkopott erőt. A hazáért való áldozat azonban nem felesleges sohasem. Ammarnak ez a hazája, itt haltak meg elődjei az általuk igaznak és jónak vélt elvekért, és senkinek nincs joga azt felülbírálni egy másik szemszögből, csakis egy Ammar-féle szemszögből teheti ezt meg.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Schődl Gábor: Panelsztori

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én így látom…

Ellentétek, amelyek hol felbukkannak, hol eltűnnek, de valahogy mégis örökösen szükség van rájuk, mert lételemünkké váltak, mert azok nélkül nincs teljesség, ezért érthetetlen igényt ébresztenek. Nem mondanám, hogy a panelvilágban akkora szükség lenne a pont rosszkor belénk hasító zajokra, vagy az éppen veszekedő szomszédok fáradhatatlan üvöltözésére, de ezek a képek festik meg a szürke falak modern graffitijét, betonvilágunk, átmeneti életünkként kezelt mindennapjaink valószerűségét.
Ez a csattanós életkép, a nyomorral azonosított tárgyak keveredése Arany János falusi, esti idilljével, szinte semmivé foszlatják az létért való küzdelem fogcsikorgatós fulladozását, és szinte értelmetlenné teszik az örökösen lázadó bosszankodást a fukar léttel szemben.
A mondatok szavakká törpülve annyira hosszú gondolatokat támasztanak fel, amely regényeket fakasztanak a panelnemzedékek fejében, még az enyémben is. A sorokban végigszenvedett nap hirtelen véget ér, mindegy, hogy hol, kivel mikor, csak az a lényeg, hogy véget ér. És az ámen a végén megszenteli az írás mondanivalóját, mintegy beletörődve mindabba, amibe belesodródtunk, amibe a sors cseppentett bele bennünket. Az, hogy kit mibe, miért, hogyan, már nem számít. Ámen.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru