Révész Márton Szerző
Vezetéknév
Révész
Keresztnév
Márton
Ország
Hungary
Vezetéknév
Révész
Keresztnév
Márton
6 nap ezelőtt 4hozzászólás

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

 Sárkány havának 13. napja

 Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

3 hét ezelőtt 2hozzászólás

 

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

1 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Reggel már fáradtan ébredtél, és az apró panelkonyhában kilöttyintetted a kávét, amikor az órádra pillantottál. Hideg volt, kint ólmos felhőket kergetett a szél.
A kávé gyorsan száradt, barna foltot hagyva a terítőn és a nadrágodon. Sietni kellett – sietni, sietni –, mint mindig. Valamit még motyogtál magadban indulás előtt, olyan elköszönésfélét.
Tudtad, hogy le fogod késni a kettest, és le is késted. Elfelejtetted az esernyőt, ezért bőrig áztál…
Bent, a munkahelyeden, rutinszerűen tetted a dolgod, akár egy robot. Nem volt semmihez kedved, fejben valahol máshol jártál. Néha előfordul ilyen is – gondoltad –, miközben kibámultál az eső áztatta üvegen, és szórakozottan firkáltál a golyóstolladdal.
Légüres térben létezni, kliséken keresztül kommunikálni, azt hitted, neked ez jól megy. Azért ez mégsem volt a te napod.
Délutánra úgy érezted elfogynak az élet apró kis örömei, és ilyenkor te is, mint a többiek, bénultan meredsz az elmúlás szürke torkába. Mit lehet tenni? Mindenkinek tovább kell lépni a saját rögös útján.
Amikor hazaértél, otthon se találtad a helyed, az átlagos, kiszámítható dolgok ma inkább bosszantottak. Végül történt valami.
Levettél a polcról egy kopott borítású könyvet, óvatosan letörölted róla a port, találomra kinyitottad, és olvasni kezdtél. A betűk szavakká álltak össze, a szavak mondatokká, és varázsütésre minden megváltozott:
Megtörtént a csoda. A fák kizöldültek, a madarak újra énekelni kezdtek, és a kertben kinyíltak a színes virágok. Az ablakon balzsamos szél áradt be, alaposan összekócolva a függönyt. A zápor elcsitult és az ázott föld kipárolgásából, szivárvány ragyogott fel a nyugati égen.
A történet behúzott, elégedetten dőltél hátra. Úgy érezted, minden a helyére került…

1 hónap ezelőtt 4hozzászólás

Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! –  Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.

2 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Még reggel volt, bár a nap már hét ágra sütött. Kertváros, gazdag környék. Jó itt. Tamás elégedetten vette szemügyre a házat és környékét. Hatalmas fehér falak, természetesen vastagon szigetelve, vörös cserép, aranyszínű eresz, igaz a tetőtér még nincs befejezve. A ház sarkain éber szemű kamerák figyelnek a biztonságra.

Rendezett udvar, a kovácsoltvas kapu mellett formára metszett tujafák sorakoznak. A pázsit frissen nyírva, még érezni a levágott fű illatát, és a takaros úszómedence vizének kékje milyen jól passzol a nyári ég színéhez. A banánfák is jó választásnak bizonyultak, megteremtik a hangulatot, és azok a gyönyörű muskátlik az ablakokban… Az elringató meleg otthon. „La hacienda” – Tamás így hívja magában.

Buksi az udvaron kergeti a madarakat. A tejkaramella színű golden retriever kedves állat, a gyerekek is imádják. A hatalmas garázsban három autó is elfér, de most csak a korallpiros M5-ös árválkodik benne. A drága fehér bőrülések, a légkondi, a felső kategóriás hifi, és az a semmihez sem fogható érzés, amikor odalépsz a gáznak, felbőg a motor és a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Tamás halványan elmosolyodik, ez a jólét. Végül is mindent elért, amit csak akart. A szorgalom és a tehetség jól megérdemelt jutalma.

A csillogó zöld Peugeot, mint egy fürge rózsabogár kanyarodik be az udvarba. A díszes kapu lassan, hangtalanul csukódik mögötte. Sportos, fiatal nő száll ki belőle, majd kiveszi a táskáját az anyósülésről, és besiet a házba. A gyerekeket vitte iskolába, most felmegy, átöltözik, jógázik egyet, majd tíz körül bemegy a lakberendező céghez. Szexi fiatalos feleség… Mit akarhat még az élettől?!

Hirtelen egy durva hang akasztja meg a szép gondolatok sorát, a kopasz, nagydarab férfi az egyik tuja mögül lépett elő, kezében locsolócsövet tart, testtartása fenyegető.

– Takarodj innen te mocskos csavargó, mert rád hívom a rendőrséget. Máshol tátsd a pofád, ne itt!

Tamás kétes tisztaságú gönceire és piszkos kezére néz. Nem emlékszik pontosan mikor fürdött utoljára, talán a múlt hét szerdán, a hajléktalan szállón.

Azért neki is van önérzete, sértődötten vág vissza.

– Megyek már, nézni azért csak lehet nem? Úgy tudtam, ez egy szabad ország.

2 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.

Révész Márton Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...