Révész Márton Szerző
Vezetéknév
Révész
Keresztnév
Márton
Ország
Hungary
Vezetéknév
Révész
Keresztnév
Márton
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
1 hónap ezelőtt 4hozzászólás

 

Este van, tíz körül jár. Kettesben vagyunk, egymással szemben. Annyira közel van, hogy akár meg is érinthetném, szóval a hangulat meghitt.

Egy darabig szótlanul nézzük egymást, aztán valami belső kényszertől hajtva hirtelen beszélni kezdek, és akkor, ott, azt hiszem mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.

Minden kósza gondolat szóvá válik bennem, egyszerűen nem tudom abbahagyni, csak mondom és mondom, miközben az arcát figyelem, ami komoly, érdeklődő.

Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, analizálom, akár egy pszichológus, pedig ismerem már ezer éve… Egy sokat megért borostás arc, amit mély barázdák szántanak, és az a huncut gyermeki szempár, ami még mindig képes csillogni, ha olyan dolgokról van szó, amik felkeltik az érdeklődését.

Elmesélem neki, mennyire jól megy a sorunk. Sikerek minden tekintetben. Siker a munkámban, ahol azt csinálom, amit szeretek, és ezért rendesen meg is fizetnek. Ráadásul tehetséges is vagyok, ezt olyanok állítják, akik értenek hozzá.

A család, az anyagiak? Köszönöm, megvagyunk. Tavaly vettünk egy kétszáz négyzetméteres, kertes házat. A Milovecz tervezte… Még egy hangulatos tó is van a kert végében, gyönyörű mocsári ciprusokkal körbevéve. Egyszer beugorhatnátok, rendeznénk egy fergeteges grillpartit.

Az autót is lecseréltük egy tágasabbra, amolyan családira, de nem akarok felvágni. Egyszerűen csak a tavalyi év nekem nagyon bejött.

Tessék? A Covid? Édesanyám betegsége? A két számjegyű infláció? Ugyan, urai vagyunk a helyzetnek. Nem kell aggódni!

A gyerekek? Mit mondjak – rendesek, szófogadók! Segítenek mindenben. A szobájukat is ők tartják rendben.

Tibi fiam, most hetedikes. Állandóan hozza haza az ötösöket meg a dicséreteket. Sportol, atlétikázik. Múlt szombaton első lett kétszázon a megyei futóversenyen. Szabadidejében sokat olvas, műveli magát. Azt mondja író lesz, persze csak az egyetem után.

A Panni most negyedikes, zenesuliba jár. Egy csoda! Hallanod kéne, ahogy énekel, és zongorázik. Mellette versenyszerűen sakkozik, Királycsel, Benóni, nem számít, engem simán bemattol. Orvosira szeretne menni, azt mondja azért, hogy segíthessen a betegeken…

Nórával, hogy vagyunk? Hogy lennénk?! Ugyanúgy imádjuk egymás, mint harminc éve, mikor összeházasodtunk. Tudod, olyan ez, mint a bor. Idővel csak egyre jobb lesz.

A szex? Indiszkrét kérdés, zavarba hozol… Neked elárulom, az is tökéletes. Higgy nekem, ötven fölött kezd igazán jó lenni! Heti kétszer vagy háromszor mindig összejön, és…

Néz, azokkal a gúnyos, vesébe látó szemekkel.

Ne már, ez most komoly? Te kiröhögsz?

Feladom! – sóhajtok színlelt rezignáltsággal, miközben ördögien vigyorgó tükörképemmel nézek még mindig farkasszemet.

A kezembe veszem a fogkefét, a csap alatt megnedvesítem, majd nyomok rá egy csík fogkrémet. Akkurátusan mosni kezdem a fogam, miközben arra gondolok.

Megint elröhögtem… Sosem fogok tudni rendesen hazudni!

2 hónap ezelőtt 2hozzászólás

A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.

A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.

Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.

Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.

Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív, csalogat a magyar tenger.

Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.

A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.

Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj.

A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.

Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.

A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.

Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.

Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.

Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…

4 hónap ezelőtt Nincs komment még

– Az emberek már nem olvasnak, legfeljebb bulvárt – fakadt ki keserűen, miközben kivette a pipát a szájából és a semmibe révedt, majd rövid szünet után folytatta. – Elkurvult ez a világ, én mondom. A férfiak nem férfiak többé, csupán nyamvadt kis pöcsök. Nem szeretnek semmit. Nem tudják élvezni az életet. Egy steril világban élnek. Tisztelet a kivételnek!

Rám nézett jelentőségteljesen.
– Te mit gondolsz?
– Igen, azt hiszem igaza van – válaszoltam, és belül szégyelltem magam a többiek helyett is.
– Nem tudtok ti semmit! – kezdte belehergelni magát. – Nem küzdötök semmiért, nem élvezitek, ami jó, amit az élet ezüsttálcán kínál… Komolyan, nem értelek titeket, egyszerűen nem éltek, ez a baj. Elbújtok a fránya komputereitek meg a nyavalyás játékaitok mögé. Az Élet villámsebesen el fog száguldani mellettetek. Úgy ám!

Megpróbáltam lecsillapítani a borzas szakállú dühös öregurat, akiből olyan hipnotikus erő sugárzott, amilyet életemben nem láttam.
– Nyugodjon meg Ernest, és ne idegesítse fel magát, hisz tudja, árt magának! A vérnyomása…
– Szarok a vérnyomásomra! – vágott a szavamba. – Nem gyógyszerek kellenek ide, hanem igazi, férfias dolgok.
– Mondjuk, mint egy bikaviadal?
– Mondjuk. Ha láttad volna a nagy Antonio Ordóñezt, ahogy ott állt az arénában, szemtől szemben azzal a gonosz féltonnás bestiával – micsoda szarvai voltak –, és halálos nyugalommal azokat a kecses Verónicá-kat csinálta… Istenem, de szép volt! Azóta sem csinálta úgy senki. Jól emlékszem arra a nyárra, Pamplónában. Fülledt meleg volt, grappát ittunk, és akkor…

Hirtelen elhallgatott. Feltörtek az emlékek, és egy pillanatra a hatásuk alá került. Minden ott volt az arcán, ahogy újra átélte őket. A végén mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében, de valószínűbb, hogy az augusztusi fény csalóka játéka volt.

Mindketten hallgattunk. A hallgatás megcsomósodott közöttünk. Nem tudtam mit mondjak, és nem akartam a merengésében zavarni. Semmi jó nem jutott az eszembe és improvizálásban sem jeleskedtem. Ez a találkozás bevallom, engem is mélyen felkavart. Mostanában fejeztem be az utolsó könyvét, a Veszélyes nyarat.

Hogy került ide? Passz. Egyszer csak itt volt, és én egyből tudtam, hogy ő az. Nem lehetett más.
– Talán elmehetnénk a jövő héten horgászni – törtem meg végre a csendet.
Ernest rám nézett azzal a jellegzetes atyai pillantásával, amibe némi kíváncsiság vegyült.
– Horgászni?
– Aha.
– Mondd, vannak errefelé nagy halak?
– Akadnak – feleltem én is tömören.
– Hmm.

Ennyi volt. Visszatette a pipát a szájába és újra a messzeségbe révedt. Nemsokára megszólalt, bár továbbra is a látóhatárt kémlelte.
– Fiam, te jó gyereknek tűnsz. Mivel foglalkozol?
Nem mertem az igazat megmondani, inkább részigazságokba merültem.
– Tudja, én is írogatok. Néhanap. Maga az egyik példaképem.
Tetszett neki a válasz, mert barátságosan hátba vert, hogy csak úgy puffant. Haragja, mint a füst, gyorsan elszállt. Arcán széles, barátságos mosoly terült szét.
– Tényleg? Nos, ha így áll a helyzet, szívesen elmegyek veled, már, ha tényleg ezt akarod. Beszélgethetünk, bármiről, amiről csak akarsz.
A nap kíméletlenül sütött, dél felé járhatott. Az öreg megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Ami azt illeti, rémes meleg van nálatok. Van kedved inni valamit, mert én kegyetlenül megszomjaztam. Ismersz itt a közelben valami hangulatos helyet?
Véletlenül ismertem. Két utcával arrébb betértünk a Háromlábú Kutyába, és egyenesen hátra mentünk a kerthelyiségbe.
Jéghideg csapolt sört ittunk, szilvás Unicummal. Ízlett neki, sebesen kiitta, majd intett, hogy jöhet a következő kör.
Beszélgetés közben megkért, hogy szólítsam Ernienek, vagy Papának, ahogy nekem jobban tetszik, miközben ő folyamatosan fiamozott.
Rengeteg története volt, és az erős cseh sörtől megeredt a nyelve… Átszellemülten beszélt azokról a dolgokról, amiket szeretett, amikben hitt, amik foglalkoztatták, vagy csak egyszerűen átélt. Háborúkról mesélt és ökölvívásról, bikaviadalokról és afrikai vadászatokról, szkander meccsekről és izgalmas horgászkalandokról.
Félig lehunyt szemmel hallgatva, fejemben színesen és aprólékosan elevenedett meg minden. Ott voltam vele a véres harcokban, az embert próbáló afrikai vadászatokon, és a vidám fiestákon… Alig egy óra alatt beutaztam vele majdnem az egész világot.

Gyönyörű nap volt, apám helyett apám lett. Még írói hitvallásáról is mesélt. Épp a jéghegy elvet ecsetelte, mikor hirtelen bocsánatot kért – nevetve a rossz hólyagjára hivatkozott –, majd kiment.

Sokáig vártam, miközben arra gondoltam, amit egész életével hirdetett: “Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”.

Már nem jött vissza. Úgy tűnt el, ahogy megjelent, hirtelen és titokzatosan.

Furcsa boldogságos nap volt. Kikértem magamnak még egy korsó hideg sört, aztán egy idő múlva még egyet. Jólesett. Aznap tényleg borzasztó meleg volt.

4 hónap ezelőtt 1 komment

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin”-nak hívják.

Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.

Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…

Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!

Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.

Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.

Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.

Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót, agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?

Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.

Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet az örökkévalóság gyorsvonatára?

5 hónap ezelőtt 2hozzászólás

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.

Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy percre. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.

Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

Valami hajt. Most is érzem, és arra gondolok ebben a percben a világon még hányan érezhetik hasonlóan magukat… Mindegy, ez szar ügy. Nem vígasztal semmi, és muszáj dolgoznom mert…

Hirtelen bekövetkezik, amitől féltem. A főnököm jelenik meg az ajtókeretben, a szuper kék öltönyében, szívélyes mosollyal az arcán.

Megadóan kontrasztál céklaszín fejével. Már az öltöny. A szuper kék. Sok-sok apró részlet, amit folyton megfigyelek. Agyam – mint egy gigantikus számítógép –, folyton elemez.

A főnök a havi összesítésért jött. Érzem szökik a légnyomás, le fogok zuhanni! Szédülés, légszomj, vörös karikák táncolnak a szemem előtt.

– Nincs még kész! – rebegem, hangom elcsuklik.

Próbálok barátságosan nézni, de mosolyom nem őszinte. Látja, érti, tudja. Én is tudom, hogy tudja. Megígérem neki, hogy hamarosan elkészül, erre angolosan távozik.

Mély, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Gyerünk, most aztán pörgés! Tik-tak, tiki-tak, tuc-tuc-tuc-tuc. Dögös techno mix zakatol bennem, de közben állandóan teker, forr, kavarog, a francba, de idegesítő!

Próbálok a munkámra koncentrálni, elterelni a figyelmemet, és meglepő módon valamelyest sikerül is.

Amikor a faliórára pillantok, az két órával többet mutat, mint az előbb. Időutazásom csendben, eseménytelenül telt, konstatálom rezignáltam. Legalább a havi összesítéssel végre elkészültem.

A nyugtalanág elemi erővel tér vissza. Valami hajt ez kurvafix. De mi?

Most az érzés sokkal erősebb, szinte fáj. Fészkelődők a széken, sehogy sem jó, nem találom a helyem. Az óra halk másodpercmutatója, üstdobként kalapál szikkadt fejemben.

A végén megsejtem, mint Reinmann, hogy ebből valami szörnyűséges bajság lesz. Rám tör a pánik, elfutni, elszaladni, ki a világból. De nem történik semmi, nem megy, a testem gyenge, mázsás ólomsúlyok húznak.

Magamban mantrázok, miközben kövér verejtékcseppek indulnak felfedezőútra a hónom alól. Összeszorítom a fogam. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ki fogom bírni! Ki fogom… ki… fogom… BASZKI, EZT NEM!

Felugrom, testem önálló életre kel, már nem én parancsolok.

Robotpilóta üzemmódban török át a sápadt neonfényű irodán, céltudatos öltönyös emberek kusza dzsungelén. Kezek és lábak, szoknyák és nyakkendők rebbennek szét előttem színes kavargásban. Frissen nyomtatott illatos papírlapok hullanak mély és halálos sóhajjal a földre. Valaki véletlenül a földre lök egy eltévedt kávéspoharat. Az üvegcserepek vidám csilingeléssel pattognak a kövön szerteszét.

– Bocsánat, bocsánat! – rebegem bágyadt, alázatos mosollyal száguldás közben.

Befordulok a folyosón. Ha jól emlékszem a második ajtó lesz balra. Remélem jól emlékszem. A kis fekete piktogram barátságosan biccent, megnyugtat.

Ahogy feltépem az ajtót, elmém elhomályosul. Ez már az önkívület, ez már a vég.

Berontok az egyik szabad fülkébe és magamra zárom az ajtót. Villámsebesen lerántom a nadrágom és már jön, jön, hosszasan, vastag sugárban, megállíthatatlanul akár a végzet Niagarája.

– Micsoda megkönnyebbülés! – suttogom, miközben arra gondolok, talán a reggeli kávémban volt romlott a tej.

7 hónap ezelőtt 6hozzászólás

Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.

Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.

A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

A hosszú, stresszes évek mély barázdákat véstek arcába, bőre fakó lett, megereszkedett, barátságos barna szeme sem csillogott már azzal az ifjonti lelkesedéssel, mint korábban… Megöregedtem – gondolta gyakran, ahogy durva, eres kezével ősz kefefrizurájába túrt –, de ez a sorsa mindenkinek. Tudta, lehetne jobb is, de mindent összevetve elégedett volt az életével.

Éppen a zöldséges standnál, a paradicsomok között válogatott, amikor megpillantotta. Ösztönösen elkapta a tekintetét, de elkésett. Meglátta, és… BUMM! Az a klasszikus villámcsapás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tibi azt hitte, már nem érdeklik a nők és a szex sem játszott olyan kardinális szerepet, mint régen, de mégis… Ez most… Elöntötték az érzelmek, újra huszonévesnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel azt a bizonyos feszülést a nadrágjában. Mi történt? Maga sem értette.

A kasszánál ismét meglátta. Összeakadt a tekintetük. A nő éppen fizetni készült, és ahogy ránézett azokkal a nagy, ibolyakék szemeivel…

Tibi félénken visszasandított, és úgy tűnt, a nő egy hajszálnyival tovább állta a tekintetét, mint az illő lett volna. Talán egy kacér mosoly is végigfutott az arcán. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, aztán szertefoszlott és minden olyan szürke lett, mint előtte. Egy szürke élet millió árnyalata. Ahogy a parkolóban az autója felé tartott a megrakott szatyrokkal, még mindig érezte, hogy hevesebben ver a szíve.

Tibi talán el is felejtette volna élete eme apró, ám annál fontosabb epizódját, de a csoda, hihetetlen módon másodszor is megismétlődött.

Szerda délután éppen a két kisebbet vitte haza az iskolából – a legnagyobb már önállóan járt –, amikor a nő szembe jött velük az utcán. Egyből felismerte, és mint egy gőzmozdony kezdett zakatolni a szíve. A nő iszonyú dögös volt abban az elegáns, vörös, testhez simuló ruhában, ami látni engedte hosszú, vadító lábait…

Ahogy elsétáltak egymás mellett, Tibi a szeme sarkából látta, hogy a nő diszkréten rámosolyog. Ez már nem lehet véletlen! – gondolta izgatottan, bár fejében a józan ész folyamatosan tiltakozott, és olyasmiket sugdosott, hogy egy fiatal, dekoratív nőnek miért pont egy ilyen lestrapált, öreg, gyári munkás lenne az esete… De elhallgattatta a kegyetlen hangot, mert titokban hiú volt, mint a legtöbb férfi, aki fiatal korában nagy nőfalónak számított.

Egy hét múlva ismét összefutottak és Tibi már biztos volt benne, hogy bejön a nőnek. Újra az a hamiskás, félszeg mosoly. Olyan édes, olyan elragadó, annyira szexi! Tibi nem tudott betelni vele. Legközelebb már ő köszönt előre és a nő viszonozta. Csak úgy pattogtak a láthatatlan szikrák körülöttük. Kiderült, ott lakik pár háztömbbel arrébb az egyik tízemeletesben.

A férfi éjszakánként gyakran álmodott róla, és olyankor az álom ragacsos mákonyában újra fiatalnak és vonzónak érezte magát. Tudta, hogy megtalálta azt a nőt, akit mindig keresett, akire vágyott.

Aztán hetekig nem látta, szomorú, depressziós napok jöttek, annyi minden összejött, kezdte már elfelejteni, de a véletlen megint közbeszólt.

Aznap, megint délutános volt, este tíz után lépett ki a gyár kapuján. Fáradtan sétált hazafelé, az autó megint szervízben volt, és váratlanul eleredt az eső. Vagyis nem eleredt, inkább szakadt, de annyira, hogy ilyet még Tibi nem látott. A sárga közvilágítás fényében a viharos szél csak úgy korbácsolta a sűrű esőcseppeket, amik hangos kopogással verték a mocskos betont. Ennek fele sem tréfa! – gondolta és a legközelebbi buszmegállóba húzódott a pokoli zivatar elől. Épp cifra káromkodások közepette próbálta lecsapkodni a vizet a ruhájáról, amikor észrevette, hogy van még valaki a megállóban. A másik is az eső ellen keresett menedéket.

Ahogy odafordult, a lába a földbe gyökerezett, és szíve hatalmasat dobbant, mert ő volt az. Ő! Ilyen a világon nincs!

Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Olyanok voltak, mint két szerelmes, elázott veréb. A varázslat újult erővel lángolt fel közöttük.

Tibinek úgy tűnt, az a temérdek pillangó azon nyomban ki akar szakadni a hasából. Megbabonázva, béna vigyorral bámulta álmai asszonyát.

A nő tért hamarabb magához.

– Én Évi vagyok! – mutatkozott be kacéran, csilingelő hangon, formás fehér kezét előre nyújtva, majd kislányos mosollyal hozzátette: a francia egy tízes, a sima gumival tizenöt…

7 hónap ezelőtt Nincs komment még

Kistomi kirobbanó formában volt, főleg mióta a kick-boksz edzéseket a konditeremmel kombinálta. Ezalatt a pár hónap alatt sokat fejlődött technikailag és szépen megerősödött.

Ütései, rúgásai gyorsabbak, pontosabbak lettek. Állóképessége, taktikai tudása rohamosan javult. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Az edzők is elismerően nyilatkoztak róla. Végre megjött az önbizalma.

Izgatottan várta a kedd délutánt. Kidolgozott izmai a fekete póló alatt kellemesen feszültek, várták a megmérettetést.

Az edzés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A közös bemelegítés és nyújtás után, a srácok egy ideig az új technikákat gyakorolták, majd végre rátértek a páros küzdelmekre.

Kistomi csak erre várt. Úszni is a vízben lehet a legjobban megtanulni – gondolta –, és fájdalom nélkül nincs siker. Tudta, hogy fájdalmas lesz, de nem érdekelte. Cserébe törekedett rá, hogy ellenfeleinek még rosszabb legyen. Tudták ezt a többiek is. A kezdők nagy része már nem szívesen állt ki ellene.

Kaján örömmel nézegette újdonsült ellenfelét – egy vézna srácot –, akit azelőtt még nem látott az edzőteremben. Igazából nem volt rajta semmi érdekes vagy különleges. Hirtelenszőke, jellegtelen arc, átlagos piros melegítő, sima fehér póló. Mozgása suta, arckifejezése bárgyú. Olyan bénán álldogál. Meglátjuk.
– Rajta!
A kíváncsiskodók gyűrűjében köszöntésképpen összecsapták a kesztyűiket és elkezdték.

Először csak lassan keringtek egymás körül, próbálták felmérni a másikat. Aztán Kistomi váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül betámadt. Beleadott mindent abba az iszonyú erejű balegyenesbe, le akarta rohanni, össze akarta törni, földbe döngölni ellenfelét, de az csak egy hanyag mozdulattal hátrébb húzta a fejét, és a kegyetlen ütés ártalmatlanul zúgott el a levegőben.

Enyhe mosoly játszott a fiú arcán, mintha csak azt mondta volna: Ennyit tudsz?

Kistomi dühödten folytatta a támadást, most egy köríves rúgás, jobb horog kombináció következett, és a nézők felhördüléséből Kistomi sejtette, látványosra sikeredett, bár ellenfelében nem tett kárt. Semmi baj, van még pár trükk a tarsolyomban, hiszen még csak most kezdek belemelegedni. Épp egy új kombinációba akart kezdeni amikor a vékony srác eltalálta. Olyan hirtelen történt minden, nem is látta a mozdulatot.

A fiú kesztyűje pontosan az állcsontján találta el, pár centire a bal füle alatt, és ezzel egyidőben meghallotta a csont undorító reccsenését. A fájdalom kínja, akár egy villámcsapás hasított végig rajta. Eltört – ez jutott eszébe, de gondolkodni sem volt ideje, mert egy iszonyú erejű rúgás találta el, ami bár a combjára irányult, kissé felcsúszott.

Hihetetlen rúgás volt, Kistomi jobb lába teljes egészében lebénult, nem bírt ráállni. Fél lábon ugrálva, torkából idegen, vinnyogó állatias hangok törtek elő.
– Elég! Feladom!
Ennyi volt. Gyorsan véget ért a barátságos edzőmeccs. A srác unott arccal megköszönte, majd hátat fordított. A bámészkodók lassan szétszéledtek.

Kistomi fájdalmasan sántikálva, a megaláztatás feltörő könnyeit nyelve indult az öltöző fele. Leiskolázták. Ilyen még nem történt vele.
Egyik haverja kárörvendően utána szólt:
– Na milyen volt a srác, kemény mi? Egyébként tudtad, hogy ifi magyar bajnok?

7 hónap ezelőtt 7hozzászólás

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.

8 hónap ezelőtt Nincs komment még

Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.

Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.

Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.

Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.

Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.

Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.

Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.

Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.

Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.

Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.

Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…

Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.

Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!

8 hónap ezelőtt 6hozzászólás

Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.

Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.

Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.

A Paradicsom kapuja… Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.

Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.

Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.

Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.

Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!

Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.

– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!

Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!

Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.

Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett… De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!

Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!

Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…

Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!

Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.

Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…

Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.

Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.

Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.

Révész Márton Szerző még nem rendelkezik barátokkal.