Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 12.

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Amikor úgy érzed, most mindent elértem, kisütött a Nap felettem, sikeres vagyok, boldog vagyok, csak nekem sikerült, mindenkinél jobban nekem… én, én… — akkor állj meg. Ne így tovább!

A Nap mindenkié, a siker bárkié lehet és nem vagy jobb, mint más.

 

A gyönyörű hajasbabának senki nem tudott ellenállni, látszólag megtört, de el nem olvadt a jég Papa szívén, mert Karcsi életének sikerei ellenséges érzelmeket is gerjesztettek. Az önállósodását eleve nem tudta megbocsátani az apja, minden baj okozója ki más, mint a felesége, és ezt a rosszallást kicsit átültette a család más tagjaiba is. A lányokkal, különösen Kismariskával a testvéri mellett mindig baráti érzésük is volt egymás iránt, Arankához meg kiskoruktól bizalmas barátság fűzte.

Ki tudja, miért hűlt ki ez a kapcsolat. Mintha valami rivalizálás kezdődött volna, amikor Karcsinak sikerült kiharcolnia a boldogságát Arancival, a lánytestvérek érzelmei felett pedig az apai szigor döntött.

Mindhármuk mellől, a huszonegy éves Ilikével sem kivételezve, elüldözte Papa — ahogy ők érezték — szívük választottját. Beletörődtek? Lehet ebbe beletörődni? Engedelmeskedtek… ami bennük lezajlott, az mindegyiknél mást váltott ki. Elsősorban Mariska, a kényszerített, új társ mellett mintha meg akarta volna mutatni — kicsi irigységtől tüzelve? —, hogy ő ért el többet, mint a bátyjuk.

1937 júniusában megtartották a nagyszabású, dupla esküvőt. Mariska és Bözsike fejébe verte apjuk, hogy magasabb társadalmi réteg tagjai lettek, ami őket egyáltalán nem kárpótolta elvesztett szerelmükért, nem is úgy értékeltek, legfeljebb a szülők és barátaik. Tiszthelyettes férjeikkel új állomáshelyükre költöztek, idegenbe, családtól, szeretteiktől, mindenkitől távolt, kicsit csalódottan, mégis várakozástól fűtve.

Az esküvőre természetesen meghívták az ifjabb Pápay házaspárt és Jenőfiéket, de a családhoz tartozás még mindig felszínes maradt.

— A látszat kedvéért… papa, kérlek! — szólt Mama manipuláló figyelmeztetése.

A csoportképről sem maradhatott le a menyük, álljon csak a „szülei” mellett hátul, a felső sorban, ott legalább nem látszik a pocakja (nyolcadik hónapban volt!). Karcsi Jóskával az utolsó percig az asztalokat rendezte, amikor szólították őket a fotózásra, és közölték, ott fenn ő már nem fér el a padon állók közt Aranka mellett, álljon csak gyorsan Ómama mögé. Így aztán ahányszor kezébe vette Aranka azt a képet; ő Róza mama és Poórék között, férje meg a családdal… kicsit elhomályosult a szeme.   

A következő év elején Mariska kislányt, pár hónappal később Bözsike kisfiút szült.

Az ozorai búcsúra érkezett haza először Mariska, az akkor öt hónapos Marikával. Kisaranka addigra már elmúlt egyéves és mindenki kedvencévé vált, még Róza mamáé is, pedig ő a kisebb-nagyobb gyerekekhez annyit értett, mint valami dísztárgyhoz, amit olyan helyen kell tartani, ahonnét nem eshet senki nyakába.

A kis „pintes-üvegből” kigömbölyödött, göndörfürtös, huncutszemű kis örökmozgó lett, minden nap új szót tanult meg, büszke apja meggyőződése szerint a világ legszebb és legokosabb emberpalántája az ő pici lánykája.

— Tekintetes asszony kérem, a méltóságos asszonyék megérkeztek — szavalta az érezhetően betanított szöveget a néhány napra alkalmazott cselédlány —, a naccságos mama üzeni — magyarázta. — Meg még aztat is üzenik, hogy magikat is szíveslátással elvárják a bucsui ebédre… két órakor… nemtom, mér’ nem délre — vonta meg a vállát.  

Az üzenet tárgyára nem is annyira figyelt fel a lány mögé épp megérkező Karcsi, annál inkább a rangsort felállító titulusokra. A „méltóságos” húga, „naccságos” anyja és az ő, mögéjük minősített, „tekintetes” felesége nem a lány szótárából jöttek elő.

— Köszönjük — válaszolt Aranka, közben nem az üzenethozóra, hanem férjére emelte meglepett arcát.

— Mondd meg… — kezdte az vészjósló hangon, de neje tiltást jelentő kézmozdulatára mégsem az elinduló mondattal üzent. — Mondd, hogy ott leszünk —, meg sem várta, hogy hangtávolságon kívül érjen a távozó hírvivő. — Tényleg el akarsz menni oda, ahol folyton meg akarnak alázni?

— Talán épp békülni szeretnének. Ismerheted a mamát. Csak elvakítja az öröm, meg a büszkeség, hogy a marosvásárhelyi őrsparancsnok várományosa a veje. Mariska a barátnőm, látni akarom a kislányát is… ő is a miénket.

— Azt hiszed, mindenki jó, mint te. Ne hidd, én sem vagyok az.

~.~

— Megengeded, méltóságos nővérem, hogy egy falusi tekintetes megöleljen?

— Mit hülyéskedik ez itt? — nézett körbe értetlenül az így megszólított Mariska.

— Ezekre tanítottátok be a cselédet, nem?

— A Mama… — kapcsolt a húga, aztán kis csend után nevetett, bocsánatot kérő tekintettel.

A folytatás kevésbé igazodott a Papa merev, Mama rangkórságos távolságtartásához, mert lányuk vágyott már a régen látott testvére és barátnője szeretetére, és bár Karcsiban benne maradt a tüske, örültek egymásnak. Kisarankán azonnal azt a hasonlóságot fedezte fel Mariska, amit a saját gyermekén hiába keresett. Marikát látva azt sem lehetett kimondani, hogy szép. Hosszú volt, csontos, vézna, sírása erőtlen.

— Nézd, milyen soványka és talán Domokos családjának a vonásai ezek… még a tiétek is jobban hasonlít rám — panaszolta szomorú-féltékenyen Arankának.

— Egy percig se aggódj, édesapám hetekig meg se merte nézni, annyira ijesztőnek látta, nem hitte, hogy életre való.

— Tényleg? — reménykedett Mariska.

— Meglátod, hamarosan elkezd ő is fejlődni, kigömbölyödik.

Az ebéd az etikett szerint, pontban két órakor került terítékre, még mielőtt tálalták volna a levest, Karcsi kiment a spájzba, behozott egy nagy rostát és a pólyás fölé borította.

— Ezt meg minek…?

— Hogy amíg eszünk, a macska el ne vigye a méltóságos kisasszonyt.

A botrány csak azért maradt el, mert senki más nem volt tanúja ennek az ízetlen tréfának, mint ők hárman, és az anyánál Aranka háborodott fel jobban.

— Szégyelld magad! — mondta csendesen és átölelte sírni kezdő barátnője vállát.

— Rendben van, egy:egy, de kár fölényeskedned — szipogta Mariska. — Én nem tehetek semmiről, te meg örülj, hogy boldog lehetsz.

Talán ez indította, vagy csak megerősítette, tovább vitte az egész életükre árnyékot vető „nagyon szeretem — nagyon nem szeretem” macska-egér játékot a két testvér között.

~.~

A tartóshullám, a hajsütővassal történő ondolálás mellett Karcsi lassacskán beszerezte a dauerolás kellékeit. Az első csodamasina a három lábon gurítható állványra szerelt elektromos készülék volt, belőle zsinórokon lógó, felfűthető csövekkel, amit a felcsavart vegyszeres folyadékkal átitatott haj gurigáira húztak. Így az áram közvetlenül a hajat melegítette. Hiába próbáltak minden csavarót alátéttel szigetelni, ez egy elég veszélyes alkalmatosság, gondos eljárással mégsem történt áramütés a Pápay üzletben.

Annyi hölgyvendég járt hozzá, hogy előjegyzéssel tudta csak fogadni őket.

Karcsi tervezte a fodrászat továbbfejlesztését, hallott már az új dauergépről, ami nem vezeti a villanyt a fejig. Zárható hőszigetelt dobozban fémrudakat, és a rajtuk sorakozó csipeszeket fűti fel az áram, amiket onnét leszedve, az előkészített hajra csíptettek. A hajfürtök tövére előbb két parafa lapocskából álló alátétet zártak, majd a dauervizes fürtöt felcsavarva, a gurigát ehhez erősítették, és minden csavarást befedtek sztaniolpapírral. Így a kellően felforrósított csipeszek nem égették el a hajat, nem engedték sütni a fejbőrt.

Osztottak-szoroztak, előbb mégis a fehér csővázas, sodronyos gyermekágyat rendelték meg Kisaranka első születésnapjára. Alig múlt huszonegy hónapos, ebben a szép fehér vaságyban aludt békésen, melynek oldalán fel-le húzható, világoskék, csomózott háló őrizte a leeséstől.

Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán Aranka arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni, a páros ágy másik feléről.

„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult. Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze. A spaletta résén beszűrődő fénynél azt látta, hogy Karcsi arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán felriad, rámered, majd kiugrik az ágyból, és a kiságyhoz szalad.                       

Pillanatokig figyelte kislánya nyugodt légzését, aztán lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.

— Valami rosszat álmodtál ugye?

Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:

— I-igen. A babakocsiban tologattam és lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába énekeltem neki!

— Nyugodj meg — mondta kissé hideglelősen az anya —, ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.

Pár hét múlva a borbélyüzletben kuncsaftot várva — a kevés falusi előfizetők egyikeként — olvasta az akkori napilapot. („Friss Újság” volt talán.)

A szobában betegen feküdt a kislány, mert magostól ette meg — óvatlan pár perc alatt — a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskéjébe nyomott, megsimogatva a „kakastaréjos” fejecskét:

    „Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. Mire Róza Mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:

— Ez nem jó.

A többit persze, szépen egészben lenyelte. 

Ugyanazon a napon egy kötelező, valamilyen farba adott oltásra is vitte Aranka — a többi anyukához hasonlóan — a jóismerős orvosukhoz, aki Papa kártyapartnere volt, és az olvasókörben velük is gyakran találkoztak. Apja karján este megfordult ott ő is pár percre.

— Aki olyan nagylány, hogy olvasókörbe jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! — nevetett rá bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalába nyomta a sokszor használatos injekciós tűt.

Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani a doktor bácsi szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni.

Ekkor vallotta be Róza Mama, hogy mi történt a piacon.

Amikor aztán előbújtak — bilikébe kopogva — a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.

— Ettől volt hát olyan nagy beteg! — bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.

Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő, mindenki rémületére, beleértve az orvost is, aki mindent megpróbált, amit tudott — mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szülőket, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevert az ágyacskájában, mint egy rongybaba, az addigra mindenki által Cucikának becézett gyermek. Persze, azért reménykedve várták a gyógyulást, több mint egy hétig.

— A kitartó, magas láztól ilyen gyenge — magyarázta az orvos.

Ekkor talált Karcsi az újságban arra a tudósításra, hogy a Balaton környékén új, fertőző gyermekbénulás-járvány ütötte fel a fejét. A köpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára Dr. Sommer Gyulához.

— Ezek ugyanazok a tünetek! — állapították meg közösen és együtt rohantak vissza. Az orvos végighúzta egy gombostű fejét a kislány talpán, mire kezével húzta el a tehetetlen lábát:

— Ne vakacojjál, doktoj bácsi! — szólt rá méltatlankodva.

— Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni?

— Ha kell, az első vonattal!

— Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.

Nemsokára egy orvos és egy kórház címével jött vissza. Leült még egyszer a kiságy szélére, megsimogatta a göndör fürtöket, és szokása szerint — amit nagyon nem szeretett Cucika — megcsippentette az állát és összekocogtatta a fogacskáit.

— No, nagylány, el kell indulnod…

A szorongó szülőknek szavak nélkül is ugyanaz a baljós álom járt a fejükben.

 

Kisregény

Imola 24.

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

24.

 

Marika ezek után feketebárány lett. Rásütötték a bélyeget, hogy egy orosz parancsnok nője. Egyesek még kegyetlenebbül az ellenkezőjét terjesztették, hogy az egészet ő tervelte ki, koholt vádak alapján így szabadulhasson meg Igortól. Egyszóval célkeresztbe tették. Hiába volt jegyzőkönyv a magyar hatóságok kezében a valóságról, az soha sem kerülhetett napvilágra. Finoman figyelmeztették a magyar felet, hogy tegyenek lakatot az ügyre, felejtsék el az egész esetet. Persze Balázst is meghurcolták. Kilátásba helyezték, ha továbbra is az ügy folytatását szorgalmazza, valóban mehet valami építkezésre „homokozni”. Válaszút elé állították. Vagy hallgat, és akkor építészmérnök lehet, vagy jártatja tovább a száját, mint az igazság lovagja, akit előbb- utóbb kikészítenek. Sok választása nem maradt.

Árva gyerek volt, és egyfajta kiválasztott, kedvezményezett példaképpé faragták, akit az egyszerű szürke és reménytelen életből kiemelve, karriert futtattak be vele, hogy mintaként tudják mutogatni a többi fiatalnak. Most érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor megunva ezt a szerepet, az igazságot akarta. Ám belátta, hogy esélyei egyenlők a nullával. A rendszer rabja, és ha nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik, visszasüllyeszthetik oda, ahonnét kirángatták. Csak egyet kért, hogy helyezzék át erről az építkezésről máshová. Marika megtetszett neki, ám tisztában volt azzal, hogy ez a karrierje végét is jelentheti. A lány egy ellenségfigurává vált.

Bárki, aki kapcsolatban maradt Marikával, azt hamar ellehetetlenítették, ahol tudtak, keresztbe tettek a lánynak. Ennek ellenére nem adta fel. Úgy gondolta, az iskolát mindenképpen befejezi, és ha majd megkapja a diplomáját, azután a háta mögött hagyja ezt a várost. Persze, Imolához és családjához kötődése is sokat nyomott a latban. Rajtuk kívül senkire sem számíthatott a jövőben.

Imola terve viszont kezdett a megvalósulás felé haladni. Muzsnay atya megszerezte a szükséges támogatást, és Máriafürdőn hamarosan megnyílt az óvoda és iskola. A környék gyerekeit ezután nem kellett Keszthelyre vinni a szülőknek. Imolát jelölték persze a szakiskola elvégzésére, de ezt csak Budapesten végezheti, a felköltözést egyeztetnie kellett a családdal.

Borbála, az édesanyja is — noha sok köze nem volt a Marika körül kialakult viharnak —, mint Igor egyik „kedvezményezettje” szintén bajba került. Miután lekáderezték, elbocsátották a vasúttól, és nem vették fel sehová. Péter még a kórházban volt, a szanatóriumi elhelyezés csak ígéret maradt. Vica még fiatalkorúnak számított, felügyeletre volt szüksége, Imola pedig szintén válaszút előtt állt.

András sorsa is egy csapásra megváltozott. Ő sem kerülhette el a meghurcoltatást, megtorlást. Először csak nem tartották be azt a színlelt vállalati kötelezettséget, hogy minden hétvégén haza tudjon menni a családhoz. Nemsokára az egész brigádot vonatra rakták, és a Szovjetunióba vitték jóvátételi munkákra, ahogy abban az időben mondták „malenkij robotra”. Minden kapcsolata megszűnt a családjával. Borbála hiába kérdezősködött mindenfele, sehol sem adtak neki elfogadható és valós választ. Ha fia után érdeklődött a hatóságoknál, minduntalan azzal küldték el, hogy András különleges feladat végrehajtásában vesz részt, amire kiválasztották társaival. Mivel titkos tervről van szó, további információval nem szolgálhatnak. Teljesen összeomlott. Ha akkor nem segít rajta a régi barátnő, kitudja, mi történik vele. Panni, is igényelt ez kis földet, de miután nem bírt vele, elsők közt lépett be a közösbe.

A földosztás nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket. A földtulajdon öröme nem tartott soká. Vetőmag alig volt. Eszköz a föld megműveléséhez szintén hiányos. Aztán belátva, hogy ez így nem fog menni, gondolt egy nagyot Rákosi rendszere. Túl hamar tagosították be orosz kolhozok mintájára a földeket, közös gazdaságokat, termelőszövetkezeteket hoztak létre, amikbe az új földtulajdonosokat, kisparasztokat bekényszerítették. Gépeik nem voltak, csak régi, elavult roncsok, és esetleg amit az oroszok, mint selejtes használhatatlan darab, nagyvonalúan átadtak. Ezért komoly nyomásra még azokat a gazdákat is betagosították, akik önszántukból nem voltak hajlandóak csatlakozni, de lovaikra, gépeikre szükség volt a szövetkezetben, be kellett vinniük a közösbe. A sok tapasztalattal rendelkező, régi földtulajdonos termelőket kuláknak kikiáltva kifosztották, üldözték, megverték, vagy kitelepítették, internálták. A szegényparaszt nyomorgott, hát engedett az agitálásnak, belépett a TSZCS-be a jobb élet reményében.

Amikor megkapta a beígért kiscsirkéket, egy pár darabot Borbálának adott Panni néni. Közbenjárására végül is az éppen megalakult termelőszövetkezetbe bevették barátnőjét, mint kisegítő állatgondozót.

— Ne keseregj a sorsodon. Ne engedd, hogy mások irányítsák azt, amihez nincs semmi joguk. Sokban vagyunk velük függő viszonyban, de ki lehet alakítani egy másfajta életet is. A háztájiban meg tudod termelni azt, amire a családnak szüksége lesz. Neveld fel a csirkéket konyhai hulladékon, hamarosan rántani valók lesznek. A TSZCS-ben elintézem, hogy jó helyed legyen. A többi meg kialakul. Engedd el Imolát Pestre tanulni — folytatta Panni néni. — Ott talán van némi jövője. Tanárnő lehet. Pétert és Vicát csak úgy tudod nevelni, ha mindig mellettük lehetsz. Te nem is tudsz erről persze, Vicát el akarták vinni állami gondozásba, miután megszüntették a vasútnál a munkádat. Péterrel meg amúgy is az a helyzet, hogy bármikor elvehetik tőled, arra hivatkozva, hogy a betegsége miatt szükségesé válik, hogy az állam nevelje tovább. Hogy ez nem igaz és szemenszedett hazugság, az a legkevesebb. Nekik ez egyfajta megtorlási lehetőség. Ne törődj velük. Ha rendesen dolgozol, nem nyitod ki a szádat, talán elfelejtenek. Még nehéz idők fognak ránk köszönteni, de túl kell éljük a gyerekeink miatt.

 

Mielőtt másik építkezésre helyezték volna Balázst, találkoztak Marikával. Ő nem nagyon szorgalmazta ezt, mert a rossz emlékeket nem hagyta feledni, de nem is tett ellene. Amikor kérdezősködött róla és üzenetet hagyott neki a fiú a kórház portásánál, elgondolkodott: Balázs csinos fiú, alig pár évvel idősebb nála. Talán mégsem árt, ha van egy pártfogója, aki a barát szerepét is betölti. Elment a megjelölt találkahelyre.

         Balázs elmondta, előzőleg az éppen épülő Sztálinvárosba jelentkezett munkára, a Vasmű építéséhez, aztán mégis egy budapesti lakótelep építkezésére küldték. A főváros egyre nagyobb lakáshiányban szenvedett. Egymás után nőttek ki a földből a panelházakból álló lakótelepek, éppen ezért ide osztották be egy építésvezető mellé, mint gyakornokot. Bizonyára azt tartották szem előtt, hogy a kommunista ifjúság körében kevesebb zavargást tud okozni egy szürke lakótelepen, mint a Vasmű kemény munkásai közt.

         Marika számítgatta magában, ha majd ő is Budapestre kerülhet, jó, ha lesz ott egy ismerőse.

         Mielőtt végleg elköltözött volna Balázs, ismét felkereste Marikát. Tetszett neki a lány, és mivel nagyjából hasonló gondolkodásúak is voltak, és teljes árvák, senkihez nem tartozók, úgy gondolta, ez a lány hozzá illene. Persze, nem mert még ilyen rövid ismeretség után nagy terveket szőni.

 

Vége az első könyvnek

 

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 11.

Elolvasta:
83
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Karcsi mellett, bal oldalon Ilike tiltott udvarlója

 

Az ifjú Pápay házaspár vasárnapi főprogramja a reggeli mise volt, de rendszeresen jártak a Katolikus Legényegylet foglalkozásaira, rendezvényeire is. A tagság fogalma nem csupán a fiatal férfiak felkarolását jelentette, céhekkel, iskolákkal persze tartották a kapcsolatot, de egyet jelentett az egész fiatalság művelődésével és az igényes szórakozással is. Színdarabokat rendeztek, tánciskolát működtettek, bálokat szerveztek, teadélutánokat tartottak, vagy csak egyszerűen összejöttek az olvasókörben, kártyáztak, politizáltak, beszélgettek (pletykáltak) idősek, fiatalok, mert a faluban nem volt más kultúrált közintézmény.

Egy teadélutánon azért hívta össze a fiatal párokat a plébános, hogy kiválasszák a szüreti mulatság bíró házaspárját, akikért ünnepélyes felkéréssel érkeznek majd a felvonuló csőszlegények és –lányok. Miután ők fonott-kaláccsal koszorúzott borosüveggel vendégelik meg őket, aztán élükön haladva vezetik a menetet végig a falun, énekelve, táncolva. Este ők bírálják és ítélik el a szőlőtolvajokat, azaz a termet vagy sátort díszítő füzérekből, a hecc kedvéért lopkodókat, akiket a csőszök kaptak tetten. A bírói tisztséget mindig egy valamiért nevezetes, vagy a legtekintélyesebb pár kapta, csak minél frissebb házas legyen.

A gyűlésen a barátaik egybehangzóan Karcsiékat javasolták, amikor az előttük néhány héttel előbb házasodott M. Gyuláné, az apró termetű Mancika felugrott, és éles hangon kiáltotta:

— Nem lesz ez jól… Hol és miből vendégelnének meg annyi embert? Házuk sincsen, árendában laknak, még az üzletük sincs berendezve! Kódisbíró nem kell! A mi boltunk pincéjéből… — de a folytatást senki sem hallhatta, akkora hangzavart okozott a felzúdulás.

A zűrzavart kihasználva Aranka felugrott, kiszaladt és hazáig futott sírva, Karcsi alig tudta követni. Csak később tudták meg, hogy a gyűlés M. Gyuláékat elutasította, a jegyzőéket szavazta meg bírónak, akik azért voltak nevezetesek, mivel a hamvas kis jegyzőné huszonöt évvel volt ifjabb pipázó uránál.

(M. Gyula pedig pár év múlva eladósodott, apja a pincéjének kincséből fedezte fia tartozásait, a vegyesboltban segédként alkalmazta, de kevés haszna volt belőle, mert Gyulát alig látta, az még a nemlétező fizetését is elitta. De ne szaladjunk ennyire előre.)

Ifjú Pápayéknak jó néhány megaláztatásban volt részük, míg be tudták bizonyítani, hogy házasságuk és vállalkozásuk életrevaló.

A férfi- és női-fodrászat az első napoktól várakozáson felül hozott a konyhára. Első beruházásuk egy konyhaberendezés volt már az első évben. Az asztalos családjával két házzal Pápay papáék előtt lakott. Amikor a megrendelt háromajtós, tágas kredencet kifizetni mentek, a mester anyósa epésen megkérdezte Arankát:

— Aranyosom, aztán mit tesz majd bele ebbe a nagy szekrénybe?

— Az edényeimet, Stéger néni — nevetett, már magabiztosan a kis Pápayné. Közben a biedermeier szekrénybe zsúfolt teáskészletre, talpas üvegtálakra, süteményes tányérkákra gondolt, no meg a frissen szidolozott rézmozsárra és -üstre, a piros-mázas konyhai mérlegre, amit az üveges ajtók alá tesz, a nemrég kivasalt, hímzett konyhai terítőgarnitúrára… Meg, hogy ezeket az ajtókat díszítő réz zsanérokat is szidolozni fogja… csak otthon legyen már ez a fehér csoda!

Arankának nem a sok sérelem járt a fejében akkor sem, amikor az üzlet utcai ablakát és a négy lépcsőre nyíló, dupla ajtó belső, üvegezett szárnyát pucolta egy hétfői reggelen. A frissen olajozott padlójú helyiség a gyönyörű, új berendezésre várt, amit részletre vásárolt Karcsi, egy katalógusból megrendelve. Épp vásárnap lévén sokan igyekeztek a vásártérre. Nem volt mit tenni, az ablakoknak ragyognia kellett, mire a stráfkocsi megérkezik a bútorral, mert aztán sok kuncsaft rohanja meg az üzletet…

Szeme ekkor egy ismerős pár közeledését fedezte fel a túlsó járdán. Ilike, a legfiatalabb Pápay lány jött a papával. Biztosan a vásárba mennek… — gondolta, és felemelni készült a kezét, hogy barátságosan intsen, amikor a már-már ránevető lány karját megrántotta az apja, aztán mereven előre nézve, tőle elfordulva vonultak tovább.

Na, ez kicsalta a könnyeit.

Már két éve hagyta el apja üzletét Karcsi, a Papa nem tudta megbocsátani önállóságát, titkon remélte, hogy nem boldogulnak, visszakönyörgi még magát a szerinte tékozló fiú… Erre mit hall? Amit menye még nem tudott, fülébe jutott, hogy a pincehelyi állomásra ment stráfkocsival az érkező, új, modern üzletberendezésért.

Nem sokáig búslakodott Aranka, mert a bútor olyan szép volt, mint a mesében. A világos szürkéskékre festett felületeket fekete gyöngysorszerű szélek keretezték. Hamarosan megjelent néhány kuncsaft is, nem csak megcsodálni, hanem helyére beállítani is segítettek a kéttükrös műmárvány lapú pultot, középen négypolcú, üveges illatszerszekrénnyel, pult alján fiókok a kellékeknek, szerszámoknak, alsó szekrénykék a kendőknek, hajvágó köpenyeknek. A két öblös forgószék részlete nemrég járt le, most büszkén feszítettek a pult előtt. A sarokba műmárvány szappanozó került a vízmelegítő tartály alá, és hajmosótál mellé… a szemközti falnál a thonet székek sorát egy karos zárta, ami a kicsi, fiókos íróasztal előtt kínálta hellyel a bevételt majd esténként könyvelgető, tervezgető Karcsit.

— Istenem, mikorra fogjuk ezt kifizetni? — borzongott meg Aranka.

— Ne féljen kisszívem, a konyhabútort is kifizettük, napra nap több a kuncsaftom, a hölgyvendégeket már csak előjegyzéssel fogadhatom… Nincs tartozásunk!

— Tudom, tudom, mégis félek, féltem, hogy ennyit dolgozik.

— Magunkért teszem.

— Papa közben nem enyhül, ma is elfordította a fejét, ahogy meglátott… Ilikével mentek a vásárba, még neki is megtiltotta, hogy köszönjön nekem.

— Előbb-utóbb rájön, hogy nem volt helyes, ahogy bánt velünk. Talán még szégyellni is fogja, hogy kezdetben a maga édesapja mennyit segített nekünk. Én remélem, hogy az első unoka meglágyítja majd a szívét — tette kezét Aranci alig domborodó kis pocakjára.

 

*

1937 júliusában már hatalmas pocakkal igyekezett haza Aranci a szülei házából, hóna alatt nagy vesszőkosárban a megszáradt mosott ágy- és asztalnemű, borbélykendők és köpenyek. Ott a padlás tiszta és szellős volt, a kimosott ruhát Karcsival legtöbbször oda vitték, ha megszáradt, már nem volt olyan nehéz, mégis ketten mentek érte. Most nem várta meg férjét, teli volt az üzlet kuncsaftokkal, gondolta, még estig kivasalja, hátha holnap már nem süröghet-foroghat.

Ahogy az orvos háza előtt elhaladt, a rendelőből kilépett Sommer doktor.

— Aranka, mit művel? Már nem kellene ekkora pakkot cipelnie, nem mindenórás már?

— De igen, nem nehéz, és éppen azért viszem haza, hogy mindennel elkészüljek… — nevetett, és fürgén sietett tovább, nehogy véletlenül a padlósúrolás is szóba kerüljön, amivel épp fél órája készült el. Igaz, közben többször meg kellett állnia, azaz térdelésből a lábára ülnie, hogy kifújja magát. De megérte, ragyogott minden.

Ahogy belépett a lakásba, kicsit leült az egyik hokedlira, mielőtt belocsolja a keményített ágyneműt, de az estére szépen kivasalt ruhákat már Karcsi rakta a szekrénybe.

— Hogy jutott eszébe mindent egy napon rendbe tenni, csak vettem volna észre, biztosan nem engedem.

— Ne morgolódjon már, holnap jól kipihenem magam, úgy várom a babát.

El is jött a holnap, egy pihentető, nagy alvás után, de nem a henyélő várakozás jött el vele, hanem a bába meg a baba.

Délelőtt 11-kor sírt fel a kislány, július 15-én. Olyan pici volt, hogy Jenőfi papa egy pillantást vetett csak rá, aztán elrohant, mert látott ő ilyen újszülöttet, nem is egyet, nagyon rövid ideig élni.  

— Csak, mint egy pintesüveg — dohogta otthon, kétségbeesetten róva lépteit fel-le a szobában.

Talán tíz nap is eltelt, mire meg merte nézni a boldog lánya karjában.

Miután a mindent rendben találó orvost kikísérte Karcsi, legalább húsz centivel a föld felett lebegve visszament Arancihoz, egyik karjával a feje fölé támaszkodott a párnára, másik kezével megfogta felesége kezét.

— Mi már szülők vagyunk, azt hiszem, ezután tegezhetnénk egymást, hogy a kislányunk nehogy azt higgye, hogy most ismerkedünk. Nem gondolja?

— De, már gondoltam… — nevettek össze.

A következő két hétben büszke apuka fogadta a kismamát látogató barátnőket, kedves ismerősöket, és rakosgatta a sok finom komaebédet, amit ilyenkor vinni illett a gyerekágyasnak.

Ekkor érezte először magát igazán elemében Karcsi. Bolondozva szórakoztatta Aranka barátnőit, ha a kislányt akkor tette tisztába, amikor ott voltak, a csípővassal fogta meg a kakás pelenkát, fintorogva, hadd nevessenek, aztán szorgalmasan kimosta.

Arankának több barátnője is volt, Kisarankát csodálni, karon ringatni jártak, énekelgetni neki, de amikor be-beszaladtak a nap minden órájában, a távollétüket meg kezdte átsírni a csöppség, követelve a dajkálást, bizony komollyá fordult az apa hangja.

— Hölgyeim, a mi lányunk nem játékbaba, csak úgy tessék felvenni, ha itt tetszik lenni majd akkor is, amikor aludnia kéne, de csak ringatásra hajlandó.

— Karcsi, maga kegyetlen! — duzzogtak a hölgyek.

— Megnézni, hallgatni a gügyögését szabad, de hagyjuk meg őt az édesanyja gondoskodásának.

Kis sértődés után helyreállt a rend. Boldogok voltak.

Jenőfi nagypapa minden nap meglátogatta őket, boldogan nyugtázva ment el, hogy gyönyörűen fejlődik a kislány. A másik nagyapa úgy, egy félév elteltével minden vacsoránál csendesebb lett, mígnem Mariska mama meg nem szólalt.

— Te, Jenő, én nem bírom tovább, látni akarom az unokámat. Te nem vagy kíváncsi? Menjünk el hozzájuk.

— Menj, ha akarsz… — dünnyögte az orra alá Jenő, és hallgatagon megvacsorázott.

Mama másnap Ilikét magával cipelve, az üzlet felől próbálkozott. Karcsi meglepődött, de a borotváról lehúzva a habot, folytatta a borotválást, úgy tett, mintha semmi különöset nem találna anyja megjelenésében.

— Csókolom, Mutter, rég láttam… Most nem tudom itt hagyni Bakics urat és bekísérni, de Aranka biztosan örülni fog, azt hiszem, épp a pelenkákat vasalja.

Hát, hogy az öröme, vagy a csodálkozása volt nagyobb az asszonykának, azt nem lehetett megállapítani, de a szíve nagyot dobbant, az biztos. Pillanatok alatt eltakarította a vasalás kellékeit, és mialatt Mama ámulva megcsodálta a takaros konyhát, ő fehér damaszttal terített, és — mivel az mindig volt — süteményt varázsolt az asztalra.

— A kislányom alszik éppen, de tessék bejönni, esedékes a szoptatás… már ébredezik is, mert éhes.

Ilike vidáman előre szaladt, ő már égett a kíváncsiságtól.

— Jaj, de édes! Mama, Mama kérem, tessék nézni!

— Fel is vehetném egy kicsit? — kérdezte Mama még félszegen.

— Hát, persze — mosolygott Aranka, természetesen, nem titkolt büszke örömmel.

Mama el volt ragadtatva, nem kellett mentegetőznie, menye nem hagyott rá időt. A saját lányai vonásait felfedezve a babán, azonnal volt miről áradozni, örömködni, és a lakás dicséretével meg a nőiszeszélyhez hasonló süti receptjével telt az idő.

— Mitől ilyen finom ez a sütemény? Nem inkább almás lepény ez?

— Csak a hagyományos nőiszeszélyt bolondítottam meg azzal, hogy kettéosztottam a tésztát, és egy réteg almával tettem ízesebbé.

Hazafelé az úton Ilike lelkendezve idézgette, hogyan szopott, nézett, gőgicsélt Kisaranka, aztán Mama elé állt:

— Mama, kérem, miért nem jöhettünk már előbb hozzájuk?

— Ezt ne tőlem kérdezd!

Pár nap múlva halk kopogtatásra fordult az ajtó felé Aranka a tűzhelytől. A küszöb előtt Jenő papa állt, egy nagy gumilabdát tartott a csípőjéhez nyomva.

— Szervusz. Bejöhetek?

— Tessék… — bólintva nyitott ajtót neki, ő meg egyenesen a konyha közepén álló mélykocsihoz lépett. A kislány ült, mint a cövek, öklét rágcsálta és a szeme ránevetett… Jenő papa csak állt a télikabátjában, menye lassan a kocsi mellé állt, várta, hogy mondjon valamit. Apósa arca, mint a kő, de szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp. Némán nézte unokáját, aztán megszólalt.

— Szép kislány. Ezt neki hoztam — tette lábtól a kocsi sarkába a labdát, megfordult, elindult az ajtó felé.

— Karcsi hamarosan bejön ebédelni, az üzletben van… nem tetszik bemenni hozzá?

Jenő megtorpant, de nem hagyhatta leleplezni gyengeségét.

— Majd máskor — kiment, leszegett fejjel ellépett az udvar felőli üzletajtó előtt, le a gang négy lépcsőjén, ki a kapun, majd felnézett a februári égre, aztán nagy léptekkel indult hazafelé. — Majd talán legközelebb… — mormolta.  

 

Kisregény

Imola 22.

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

22.

 

Nem sietett, ám korábban ért Kéthelyre, mint a munkásokat szállító nagy teherautó. Imola a kertben sütkérezett, látszólag teljes nyugalomban. Alig akart felállni a kissé hibás kerti székből. A kis hibája csak annyi volt ennek az alkalmatosságnak, hogy hiányzott a negyedik lába. Ezt egy tégla pótolta. Ha a Nap bújkált a lombok közt, akkor a szék áthelyezése kissé nehézkesen ment.

— Hogyhogy te már itt vagy? — fogadta Marikát. — Anya még nincs itthon.

— Amint végeztem a kórházban, indultam is hazafelé. Márián beugrottam pár pillanatra Panni nénihez is.

— Mesélj, mit intéztél magadnak. Nekem is vannak híreim.

— Jók vagy rosszak?

— Ez is, az is, de kezdd el te a beszámolót.

Marika elmesélte a nap eseményeit, és még azt sem hagyta ki, amit az őt kalauzoló nővér mesélt Igorról.

— Akkor holnaptól már nem leszel itt? Nem lesz senki Vicán kívül, akivel meg tudnám osztani a gondjaimat?

— Nem a világ végére megyek. Ha minden igaz, akkor elég sokáig leszek Keszthelyen. Ott kaptam szállást, és az oktatások nagy része a kórházban lesz. Vasárnap pedig, ha nem osztanak be szolgálatra, akkor ide tudok jönni. Sőt! Ha szombaton korán ér végett az oktatás, már szombat este itt lehetek ismét. Amit Igorról mesélt az a nő, nem vagyok benne biztos, nem igaz-e. Saját bőrünkön tapasztaltuk, mire képesek az orosz katonák. Nagy szerencsénk volt, hogy nem estünk áldozatul nekik. Szinte hetente hallani, hogy a fiatal lányokkal hogyan erőszakoskodnak. Még a középkorúakat sem kímélik. Sok olyan szerencsétlen van, akik teherbe is estek, de szégyellik, inkább nem szólnak, megszülik a gyereket is inkább, csak ne érje valami további sérelem őket. A család meg kénytelen beletörődni, hogy noha ők nem akartak még egy éhes szájat, ismét eggyel többen lettek. Volt olyan eset, hogy a feljelentőt rágalmazásért, és hogy ne tudjon többet beszélni, letartóztatták. Igor, mivel a felsőbb vezetésben van, nem lő minden nőre. Talán kiválogatja magának azokat, akikhez kedve van.

— Ugyan már, Mari! Én nem hinnék ezeknek a nőknek. Ha Igor olyan, mint a többi, miért nem molesztálta anyámat? Még elég szemrevaló, noha három gyereket szült. Elkelne még a halpiacon. Miért nem kezdett ki sem velem, sem veled? Túl fiatalok vagyunk neki? Ezek nem igazán nézik azt, hogy hány éves az áldozatuk. Ha már látnak egy kis dudorodást egy fiatal lány mellén, azonnal megkívánják. És ha tehetik, meg is erőszakolják. Igor nincs ezek közt. Láthattunk pár esetet, amikor ő avatkozott közbe.

— Majd kiderül. Ha voltak vagy vannak ügyei, előbb utóbb napfényre kerülnek. Ne beszéljünk erről többet. Teljesen elment a kedvem, hogy odamenjek tanulni, és ha valami történne velem, senkire sem számíthatok.

— Mit mondott neked Igor? Jelentsd, ha valaki molesztál. Ha nem neki, hát annak, aki helyettesíti.

— Sokra fogok menni vele. Nem akarok úgy járni, mint az, akiről most meséltem neked, hogy azért mert beszélt, lecsukták. Ki tudja, mit műveltek vele a továbbiakban. Nagyon zűrös a helyzet. Képzeld el, ez is egy „pletyka”, hogy volt nyilasokat bevettek a pártba.

— Ezt nem hiszem! Túlzás, amiket terjesztenek egyesek. Minden háborús bűnös, akiről bizonyíték van, elnyeri a büntetését.

— Nagyon naiv vagy te, Imola. De mesélj magadról.

— Beszéltem a templomban Muzsnai atyával. Mondtam neki, hogy szeretnék egy óvodához helyet kapni a plébánián. Sok olyan anya van, akik azért nem dolgozhatnak, mert nincs ahol vigyáznának a kicsikre. Iskola már van, de az is milyen? Egy vagy két tanár jut hatvan, vagy még több gyerekre. A régi iskolaépület is romban áll. Támogatja az ötletemet, és megígérte, ha Márián jár, megemlíti az ottani vezetőségnek.

— Amíg Igornak lesz szava, addig intézkedjen. Ki tudja milyen ember lesz az utódja. Mert sajnos kezdem látni, hogy rövidesen áthelyezik máshova. Túl sok ellenséget gyűjtött be magának, és nem nyugszanak, amíg ki nem törik a nyakát. Ezt ő is éppen úgy tudja, ahogy mi. Ezért nem hiszem ennek a nőnek, amit róla mondott. Ki tudja, nem kérte e meg valami nagy kutya azt a nőszemélyt, hogyha Igor ellen vizsgálatot kezdeményeznének, akkor valljon ellene. Manapság némi kiváltságért vagy élelemért sokan bármire hajlandóak.

Közben hazaérkezett Borbála is. Marika kénytelen volt elismételni neki is a történteket.

— És mi van Péterrel? Gondolom, kihasználtad az alkalmat és bementél hozzá, ha már ott voltál.

— Persze! Aljósa segített, hogy meglátogathassam, de tényleg csak pár percem volt, mert Igor bármely pillanatban befuthatott a megbeszélt helyre. Jól van, és alig várja, hogy kiengedjék és hazajöhessen. Semmiféle szanatóriumról nem akar hallani. Ő már egészségesnek érzi magát, ne akarják valami másik kórházba áttenni. Mondtam neki, hogy nemsokára naponta tudunk majd találkozni, mert itt fogok tanulni, de ez sem vigasztalta meg. Szeretne már újra itthon lenni, mert, ahogy mondta, így semmi hasznosat nem tud tenni.

— Nem is tudom, mi lenne jobb. Akkor te holnaptól már nem is leszel velünk? — kérdezte Borbála.

— Holnap reggel jelentkezek a nővérszálláson, ahol már kaptam szobát. Mondtam Imolának, ha majd a beosztás engedi, hazalátogatok, ahogy tudok. Panni nénihez is beugrottam. Azt üzeni, amint megkapja a kiscsirkéket, máris ad belőlük nekünk is. Különben meg azt halottam, hogy földet fognak osztani.

— Mit fognak osztani? — fogta kérdőre Borbála.

— Márián találkoztam emberekkel, akik házról házra jártak, hogy aki szeretne kapni megművelésre váró földet, az jelentkezzen valami irodában.

— Mi lesz az ára? És kinek lesz pénze vásárolni? Gondolod, hogy majd csak úgy ingyen „árendába” fogják osztani? És ha a sok régi földtulajdonos visszajön? Ámbár ki tudja? Most a kommunisták vannak hatalmon, és maguk mögött tudhatják az oroszokat. Nem úgy néz ki, hogy egycsapásra jó élet lesz itt. 

— Én úgy hallottam, a birtokosoktól egyszerűen elveszik a földeket a kommunisták, és nem eladják, vagy bérbe adják, hanem kiosztják a földnélkülieknek.  

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 34. Epilógus. Haj, Kurenya…

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Amikor a négy kán por földre ér, Babba népét legyőzve találják, és kevesen vannak egy felmentő támadáshoz. Ám a szakák észreveszik, és megtámadják őket. Egyetlen esélyük az ellentámadás, és elhitetni velük, hogy sokan vannak…

 

34. Haj, kurenya, kurenya…

  

— Jobb, vagy rosszabb ezek kezébe kerülni? — kérdezte Hetény Csanádot, de nem várta meg az egyre késő választ, hanem folytatta. — Legalább a szakák megkapják a magukét… — Igaz, a kirk küzök és az ujgurok is rendkívül kegyetlenek tudnak lenni a legyőzöttekkel…

Táltos-dob hangja hangzott fel a távolból, egy magasabb szikla irányából. Eleinte nem látszott, ki veri ütemesen, hiába kémleltek arra. A porok viszont azonnal felkapták a fejüket a ritmusra.

—„Haj kurenya, kurenya…” [1]  A Mézevő Anki Ünnepekor szokta a táltos ezt előadni… Ez nekünk szól!

Miközben két ellenség közt vergődnek, ki üzenhet így nekik?

A szakák sündisznó alakzatba kezdtek tömörülni, felhagyva bármilyen támadási kísérlettel. Nem ment ez könnyen, nagy volt a fejetlenség. Ám váratlanul újabb támadást kaptak, onnan, ahonnan a legkevésbé várták. A hátuk mögül.

Lódobogás hangzott fel az Ob felől. A hegyek irányából jövő támadások visszaverésével elfoglalt szakák nem figyeltek fel a magas mart védelmében közeledő kis csapatra, amelyik hátba támadta őket. A parancsnokok azonnal a vezérkar védelmére sorakoztatták fel a közelben levőket, ám a támadók más célt követtek. Mire a szakák észbe kaptak, elfoglalták a szekereket, amelyekre a porok elkobzott fegyvereit rakták fel. Azonnal repkedni kezdtek a kardok a foglyok irányába, akik kezdték kiszabadítani egymást, levágva kötelékeiket. Amint fegyverhez jutottak, azonnal támadásba is lendültek.

— Ti menekül! Ob! Elvisz vit (víz)! Éjszak! Menekül! — kiáltotta a szabadító csapatot vezető ujgur tört por nyelven. — Éjszak felé visz vit! — ismételte meg.

— Néink, lajányaink nélkül nem megyünk! — vetették harcba magukat, utat próbálva törni feléjük, ugyanakkor egy másik szekér felé is, újabb fegyvereket szerezni. Nem értették, miért kell itt menekülni, amikor az ellenség be van kerítve…

A szakák észbe kaptak. Az ugyancsak veszélyes, ha a porok felfegyverzik magukat. Egyik alvezér ráérezve a szándékra, kézbe vette az irányítást, és a parancsot megszegve, hogy éjszak felé vonuljanak az új támadók, az ujgurok fogadására, elkezdte megszervezni a fegyvereket tartalmazó szekerek védelmét, és megpróbálta elzárni a porok útját is az asszonyaik felé. Ám a parancsmegtagadás zűrzavart is okozott. Akadt, aki a fővezér parancsát követte, mások az alvezérre hallgattak…

Hirtelen a csatazajt is túlszárnyalva nagyot dördült az ég napkeleten. Bár napnyugaton a látóhatár mögött épp eltűnő Nap környékén még alig piroslott egy-két kisebb felhő, az Abakán hegyek fölött a sötét köd szemmel láthatóan közeledett, villámokat szórva a hegyek ormaira. Viharos szél sepert végig a csapatok felett, felkapva a port. Az első csattanásra még a csata hevében is sokan arra néztek. Egy rémült hang hasított a levegőbe. A Zálemé.

— A villámszóró baskír istennő! — mutatott fel napkelet irányába egy szikla felé, ahonnan kis idővel azelőtt a dobszó hallatszott, és ahol előbb egy, majd még két nő jelent meg a szikla tetején. Ketten fehér lovon ültek, a harmadik szénfeketén. Az egyre erősödő szél tépte ruhájukat. — Meneküljeteek! Délfelé még nem zárták el az utat! — ordította Zálem.

Hamarosan felhangzott a kürtszó is, amely alátámasztotta a parancsot. De már a szakáknak nem is kellett biztatás. Felborult minden csatarend. Menekült ki-ki, amerre látott. Bánták is már a zsákmányt! Az életük volt a tét. A tatárok kicsit megkergették őket, de amint végigsöpört a zápor, amely jeget is hozott magával, már semmit sem lehetett látni, így felhagytak az üldözéssel, hagyták őket futni. Eközben a felmentő sereg a csorgó esőben, mely nem tartott soká, segített az utolsó rabok, főleg a nők kiszabadításában. Csanádnak csata közben kisebb dolga is nagyobb volt annál, mintsem az érdekelje, ki is valójában a baskír istennő. Gyalog, karddal, lovasok ellen pajzs nélkül meg is sérült, ha nem is súlyosan.

A kánok hamarosan találkoztak a hont füstölgő romjai közt. Csanád odabicegett egykori szövetségesükhöz, abban a meggyőződésben, hogy neki köszönheti megmentésüket.

— Köszönjük, Nur kán! — fordult hozzá tört ujgur nyelven.

— Ne csak nekem, mert bár e kis csapatban az ujgurok vannak többségben, itt mindenki kivette részét.

— Kis csapatban? — nézett Csanád önkéntelenül körül az ismételt köszönetnyilvánítás után. Időközben a jégeső és a zápor elállt, jól láthatóvá vált a győztes sereg. Eddig nem bírta felmérni az erdő mélyébe vesző csapatok méretét. — Ennyien támadtátok meg a szakákat? — hüledezett.

— Hát… Keletkezett egy kis vita, megtegyük-e… — nevette el magát Nur kán. — De Csaban kán mindenáron meg akart menteni benneteket. Aztán amíg azon folyt a vita, miképpen menekítsünk ki legalább néhányat közületek, megtámadtak. Nem maradt választásunk, mint elhitetni velük, hogy sokan vagyunk. Sikerült! — nevette el magát ismét.

— Miként kerültök ide, pont jókor? Honnan tudtátok meg, hogy veszélybe kerültünk? — kíváncsiskodott tovább Csanád.

— Csaban kán nem mert nélkülünk idejönni, mert azt ígértétek, fejét veszitek minden baskortnak, aki por földre teszi a lábát — vette át a szót ismét Nur kán. — Véget akar vetni ennek az értelmetlen ellenségeskedésnek, ami köztetek van. Remélem, kivételt tesztek, s mégsem veszitek a fejét! — nézett pajkos mosollyal Csanád gyulára. — Mi, a tatárok, a kirk küzök, és baskortok szövetséget kötöttünk. De annak idején hasznosnak bizonyult a ti szövetségetek is. S amint ma láttuk, dél-napnyugatról komolyan fenyegetnek a szakák. Dél-napkeleten a jüecsik akarnak terjeszkedni. Két ellenséges néppel nem tudunk egyszerre szövetségre lépni. Csaban kán nyitott a békére. Valójában ő akart mindenáron téged megismerni, és ő erőltette, avatkozzunk be, s támadjuk meg a szakákat.

— Csaban kán? Mindenáron megismerni? Engem? — értetlenkedett Csanád.

— Megismersz még? — jött elő a háttérből Bolan jabgu, megelőzve fiát a válaszban. — Hát… elmúlt néhány tél mióta, nyilat röpítettél a hátamba… Szerencsémre páncélt viseltem. Gyerekként is jól bántál már az íjjal…

— Te vagy a menkvi, aki elrabolta a nővéremet… — mérte végig a penefejet a jabgu csuklyáján, amelyet már nem viselt harciasan a fején.

— Igen, Bolan vagyok, a baskortok jabguja, Csaban kánnak, az unokaöcsédnek az atyja… Remélem, a mai nap után azért hátat fordíthatok…

Kicsit sok a meglepetésből. Nemcsak a váratlanul felbukkanó ismeretlen unokaöcs, hanem a fura helyzet is, hogy bár apja él, mégis Csaban a kán… És pont ő mentette meg… Csanád hirtelen nem jutott szóhoz.

— Nem is érdekel, mi van Babbával, a nővéreddel?

A por gyula épp magához tért, és válaszolni akart, amikor három vágtában érkező nő zavarta meg a beszélgetést.

— Csanád! Meg sem ismersz? — kérdezte a fehér lováról leugró Babba, amikor meglátta, hogy öccse a lányát, Tulpánt nézi gyanakodva. Szó, ami szó, ha nem számít rá, nem biztos, hogy ő is megismerte volna a széles mellű, férfivá érett egykori kisfiút. — Nem barnultam meg, csak kezdek őszülni… És kicsit kikerekedtem…

Hát igen, ő sem az a kisfiú már… Hiszen közben Csaban kán megszületett és fel is nőtt… Összeölelkeztek. Amint kibontakoztak, Csanád, bár kicsivel előbb mondott már egy udvarias köszönetet neki, akárcsak a többi kánnak is, ismét Csabanhoz fordult.

— Még egyszer köszönöm… — kezdte félszegen, a kánnak kijáró illem, és a családi közvetlenség között ingadozva.

— Elég rosszul beszélsz, baskortul… — szólalt meg por nyelven az unokaöccse, kissé kaján hangon adva tudtára, tud anája nyelvén. — Azt hiszem, lesz mesélnivalónk…

Most mit magyarázzon? Csaban kánnak is elég idegen a hangsúlya, ha idesanyja nyelvén beszél, és ő pedig nem baskortul, hanem ujgurul szólt… Férfiasan összeölelkeztek, majd Csanád Tulpánhoz fordult, most már saját nyelvén:

— Először azt hittem, idesanyádat látom…

Közben Babba és Csanád idesanyjához is eljutott a hír: itt van az elveszett lajánya, sőt, neki köszönhetik szabadulásukat.

— Babba itt van? Hol? — jött izgalomba. — Vezessetek hozzá! Babba! Babba! — szólongatta.

Egy idősebb, de vele ellentétben még jól látó asszonyra támaszkodva indult meg feléjük. Babbának torkára forrott a szó a csak árnyakat látó, megöregedett, ráncos idesanyja láttán. Milyen fiatal, erélyes asszony volt, amikor utoljára látta! És most…

Mielőtt magához tért volna döbbenetéből, Tulpán pajkosan rákacsintva anájára, közéjük állt, és hagyta, nagyanyja fogja meg alkarját. Másik kezét a rá támaszkodó ráncos kézfejre tette, és megsimogatta. Az öregasszony keze megremegett, majd csalódottan jelentette ki:

— Nem… Nem… Te nem vagy a lajányom!

Babba közelebb lépett, ő is a ráncos karra tette kezét, és megilletődötten szólalt meg:

— Idesanyám… Megismersz-e még? — Könny szökött a szemébe.

Az idős asszony remegni kezdett. Az előbbi csalódás után zavartan próbálta értelmezni az újabb érintést, amely ismerős is ugyan, de mégis… Nem annak a hajadonnak a keze, akit elraboltak tőle… ám a hang, mely szintén más, egy meglett nőé, de mégis…

— Idesanyám, nem ismersz meg?

 Babba szinte sikoltott kétségbeesésében. Ezt már megismerte… Hát persze, nem állt meg az idő… Né lett már, hangja érettebb, de mégis ugyanaz…

— Lajányom…

Ezt már elveszettnek hitt gyermekébe kapaszkodva mondta könnyek közepette. Babbának sem kellett több, nála is eltört a mécses. A többiek megilletődötten nézték a jelenetet. Tulpán ott állt egy fél lépésre esetlenül, bűntudatosan az előbbi kamaszos buta tréfa miatt. Bocsánatkérően simogatta meg az anáját ölelő kezet. Erre már Csaban is odalépett, és megsimogatta a másikat. Az idős asszony elengedte lajányát, és végigmérte mindhármukat ködös tekintetével.

— A gyermekeim… Tulpán és Csaban… Ő a baskort… a baskírok kánja… — magyarázkodott Babba.

Nur kán vetett véget a családi idillnek, a valóság hideg vizes tömlőjét zúdítva a nyakukba.

— A szakák vissza fognak térni. Ha a hegy tetejéről visszanéznek, és meglátják, milyen kicsi a seregünk… Fel kell készülnünk a fogadásukra. Veletek együtt is még feleannyian se vagyunk, mint ők. Jó lenne, ha a csata körülményeiről tájékoztatnátok… — fordult Csanádhoz.

— Az jó ötlet… — felelte Eren kánzáde —, bár vezérük elég rémülten emlegetett menekülés közben egy villámszóró baskort istennőt.

— Zálem emlegetett egy másik szaka sereget is, akik feltartóztatták az ide igyekvő mosokat — egészítette ki Csanád. — Kémeink jelentették, erre jönnek, itt akartuk felvenni velük a harcot a mosokkal vállvetve. Többen vannak, nagyobb csapatuk van, mint nekünk. Együtt talán sikerült volna visszavernünk a támadást. Ám a mosok nem érkeztek meg. Ezek szerint legyőzték őket is… — állt meg Csanád a mondat közepén, láthatóan mérlegelve. — Ha egyesülnek, és a fővezér a mosok ellen harcoló szaka seregben van, visszafordítja őket, és…

Nem tudta befejezni, mert éles kiáltás szakította félbe:

— Ellenség! Az Obon túl!

Zoldán mergen azonnal csatarendbe állította íjászait a gázlónál.

Mindenki nyugat felé fordult. Lovasok közeledtek. Amint távolról látni lehetett, vágtában. Az utat övező fáktól és a felvert portól nem igazán lehetett kivenni, kik is azok, de láthatóan nem kis sereg közeledett.

— Fennebb még van egy gázló! — kiáltotta Csanád. — Azt is őrizni kell! Én odaküldök egy csapatot Hetény vezetésével! Egy másik csapat is kell, elejét venni a két szaka sereg egyesülésének! Itt keskeny gázló, kevesebben is meg tudják akadályozni az átkelést!

Hamarosan helyén volt mindenki. Feszült várakozásban telt az idő. Végül fölöslegesnek bizonyult a pánik. A megkésett mosok érkeztek meg.

Amint az idegen fegyverzetet meglátták, megtorpantak. Ám Csanád leparancsolta a partvonalról az íjászokat. Ketten mentek át az Obon Heténnyel, fogadni a felmentő sereget.

Ajád gyula, a mos sereg vezére, miután átkeltek az Obon, és Csanád tisztázta az idegen csapatok jelenlétét, beszámolt.

— Egy szaka sereg tartott fel, azért nem értünk ide idejében, de levertük őket.

— Mennyien lehettek? — érdeklődött Nur Kán. Csaban és Csanád fordítottak.

— Valamivel kevesebben, mint mi — felelte Ajád.

— Akkor helyesek a kémjelentések. Az Abakán hegyeken túli sztyepékre fáj a foguk. Innen akartak támadást indítani ellenünk.

Vajon a szakák visszatérnek? Ez a sarkalatos kérdés. Most, mióta a mosok is csatlakoztak hozzájuk, már felvehetnék velük a harcot. Eltelt két nap, és csend honolt a környéken. A kiküldött felderítők visszatértek. A szakák elvonultak. De ha még nagyobb sereget gyűjtenek?

— Nem fognak! — mondta Nur kán. — Ahhoz már nincs nekik sem elég nagy seregük, egy ekkora szövetséggel ujjat húzni. Látták a káni jelvényeket. Ha ide kis kísérettel is jöttünk, tudhatják, nem ok nélkül gyűltünk össze mindannyian. Ha támadnak, számíthatnak rá, az Ur Alától az Ene Saiig mindenki megmozdul ellenük.

— Jó lenne, ha ezt a jüecsik is megtudnák… — sóhajtott Bolan jabgu.

— Megtudják azt hamarosan, amikor az első mos és por kereskedők megjelennek náluk anélkül, hogy a baskortok fejüket vennék… — felelte Csaban kán.

— Ti ugye hazamentek most? — kérdezte Ajád. — Egy kisebb csapatot elküldenénk „látogatóba”, hadd lássák az arra járó jüecsi kereskedők, sőt a mengwuk és csenjünök is, hogy a mosok és porok szívesen látott vendégek Baskortföldön, akár fegyveresen is… Ha már szövetségre léptünk.

— Fogadjunk, a mos csapatot Ajád gyula fia fogja vezetni? — mondta Bolan Babbának, amikor észrevette, amint felesége is gyanakodva szemléli, hogy Tulpán aznap már harmadszor látta szükségesnek ellátni az ifjú felületes sebét.

Szép dolog a szövetség, de vezér is kell hozzá. Azt is be kellett látni, a mosok nem szaladhatnak az Ene Saiig bármilyen kis határsértés miatt és fordítva, a tatárok és baskírok sem az Ur Aláig. Így két parancsnokot választottak, a napnyugati résznek Csanádot, napkeleten meg Nur kánt.

 

Aztán eljött a búcsú napja is. Bármilyen szíves is a fogadtatás, Csabannak haza kellett mennie, hiszen a baskortok kánja nem maradhat sokáig országától távol. Az erdő széléről még visszafordult:

— Aztán ha valaha még bajba kerültök, csak hívjatok!

Majd eltűnt csapatával abban az irányban, ahol kevéssel később a tejút látszólag az erdő mögött ért véget. Azóta is a Tur Ul nemzetség fiai várják Csaba kánfi visszatértét…

 

A porokat a szakák ellen vívott vesztes csata nagyon megtizedelte, sok derék vitéz vesztette életét. Sok fiatal né maradt özvegyen, sok lájány pártában. Csaban kán kíséretéből többen úgy döntöttek, ha már a mosok úgyis hazakísérik Csaban kánt, ők egy ideig még maradnak… Az orduikban a többnejű világban elég nehéz asszonyt találni… Így sok jurmaty és jenei baskort batír ott maradt. Talán leszármazottaikból lett a Jenő és Gyarmat törzs… Talán ezért van a baskíroknál is, a magyaroknál is meg e két törzsnév… Talán…

 

Az éghajlatváltozás, az akkori globális felmelegedés miatt a rénszarvasok éjszakabbra vonultak.

A mosok és porok egy része követte őket, és összekeveredtek. Ma már az obi ugorok mindkét népe, a manysik és hantik is két, egymással házasuló frátriából, a mosból és a porból áll. Egy harmadik részük életmódot váltott, és áttért az állattenyésztésre… — török nyelvű népek befolyására. Az állattenyésztéshez kapcsolódó szavaink nagy része ótörök…

Őseink idővel a Volga mentén tűntek fel a történelem színpadán. Ahol az egykori Magna Hungáriát sejtjük, ott ma a baskírok élnek… A székelyek Szűz Máriát ma is Babba Máriaként emlegetik… és várják Csaba(n) királyfit…

 

 

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=6uUttx11xDs

Kisregény

Imola 23.

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

23.

 

Marika, ha nem is nagyon szerette a bentlakásos iskolát, szorgalmasan tanult. Sajnos társai és egyes világi nővérek kiközösítették, mondván a rendszer ellensége, hogy kolostorban tanult, és mai napig a volt apácákkal van jóban és velük egy hálóban él. Nem vett tudomást erről, ignorálta ezeket a lányokat. Egészen addig nem is lett volna baj, amíg egy amolyan munka-kirándulás alkalmával, az építkezésen, ahová kirendelték őket, az egyik orosz katona nem kezd erőszakoskodni vele. A lányok többsége még asszisztált is az orosznak azzal, hogy félelemből, vagy büntetésből, esetleg együtt a két okból, de nem siettek segítségére. 

Ezúttal a puszta szerencse mentette meg Marikát. Egy fiatal építészmérnök gyakornok sietett a segítségére, és szabadította ki. A ruszki fel volt háborodva, de nem mert sem fegyvert használni, sem verekedésbe keveredni. Megijedt, miután meglátta a munkások feléje közeledő csoportját, lapáttal és csákánnyal felfegyverkezve. Jobbnak látta, ha kereket old, ám ez sem ment könnyen. Egyre szűkült a kör körülötte. Ha a mérnök gyakornok nem szólítja fel a munkásokat, hogy álljanak le, ne csináljanak felfordulást,  akkor elszabadult volna a pokol. Így is csak nagy nehezen sikerült kimenteni a ruszkit a felbőszült emberek karmai közül. Bekísérte a parancsnokához és feljelentést tett.

— Te tavaris, fogd be a szád — utasította rendre a tiszt, aki a tettest elvitette.

— Jegyzőkönyvet akarok az esetről. Nem fogják egymás közt elsimítani az ügyet. Nem ez az első ilyen eset. Ha nem akarja, hogy a következő alkalommal meglincseljék az elkövetőt, akkor most jegyzőkönyvet ír, és példás büntetést szab ki rá.

— Ki maga? Engem ne akarjon kioktatni. Maga egy szar kis mérnök tanonc. Ha továbbra is így jártatja a száját, gondoskodni fogok róla, hogy mehet majd maltert lapátolni.

A mérnök jelölt megfordult és köszönés nélkül bevágva az ajtót, távozott. Meg sem állt az építkezés irodájáig. Ott szinte berúgva az ajtót kért azonnali kihallgatást. A magyar munkavezető azonnal fogadta és jegyzőkönyvet vett fel.

— Hozza ide a lányt, mert csak az ő aláírásával tudjuk beadni, mint vádiratot. Ha fél, és nem hajlandó aláírni, semmi értelme az egésznek. A mi szavunkra nem sokat adnak ezek. Sőt! Ha nem az volna a parancsnok, aki van, hát egy eset sem lenne rendesen felderítve, kivizsgálva. Az elkövető tovább garázdálkodhatna, anélkül, hogy baja legyen. Ám az ő kezei is meg vannak kötve. Én még soha sem láttam ilyen rendes ruszkit. Igaz, van valami magyar vonzalma, mert Ukrajna magyarlakta területéről származik. Nem hiszem, hogy sokáig élvezni tudjuk a jóindulatát. Több az ellensége itt, mint barátja, minket leszámítva. Na de ne totojázzunk. Hozza ide azt a kis ápolónőt, hogy hajlandó e feljelentést tenni, vagy sem.

A mérnök gyakornok eltávozott, majd kis idő múlva a reszkető Marikával tért vissza.

— Olvassa el ezt a jegyzőkönyvet — mondta neki az építésvezető —, és ha egyetért a benne írtakkal, akkor írja alá. Nem akarom figyelmeztetni, vagy kényszeríteni, hogy ez lenne a kötelessége és nem elhallgatni a történteket. A tettes ezen csak még jobban fellelkesedik, vérszemet kap. Ha maga most bejelentést tesz, sok hasonló korú lányt tud megmenteni.

Marika kezébe fogta a lapokat és kezdte átolvasni. Mikor a végére ért, kért egy tollat és aláírta.

— Nem a kolléganőim miatt tettem: Adott esetben ők nem biztos, hogy ugyanezt tennék.

— Kezeskedek magának arról, hogy a bűnöst el fogják ítélni. Az orosz félnek is érdeke, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Az emberek mindenütt egyre elégedetlenebbek. Nem ezt várják a felszabadítóktól. Változásokat akarnak. Senki sem szeretne erőszakhoz fordulni, hogy rendet teremtsenek.

Marika távozott. Kis idő múlva a mérnökhallgató megkereste a kórházban.

— Van még valami hivatalos, ami miatt ide jött? — kérdezte a lány.

— Nem, dehogy. Csak szeretnék kérdezni magától valamit. Először is engedje meg, hogy bemutatkozzak. Arató Balázs negyedéves mérnökhallgató vagyok. A gyakorlati tapasztalatszerzés miatt szegődtem ide. Persze kis „előnyt” is szeretnék magamnak abból, hogy önkénteskedek.

— Köszönöm, hogy megvédett.

— Ugyan, ez csak természetes.

— Manapság egyáltalán nem. Magában volt bátorság. Ám ne gondolja, hogyha más van itt éppen, meg is védenek. Láthatta, az évfolyamtársaim majdhogynem a ruszkinak segítettek. Gyűlölnek, és örültek volna, ha megtörténik az, amit maga megakadályozott.

— Nincs nagy tapasztalatom, de azt látom, hogy maguk nők jobban gyűlölik egymást apró sérelmek miatt, mint a férfiak.

Még egy ideig diskuráltak, aztán abban maradtak, hogy Balázs próbál vigyázni Marikára.

— Nem vagyok már kislány, akit meg kell védeni — mondta nevetve Marika.

Balázs elvörösödött aztán megkérdezte:

— Találkozhatnék majd magával máskor is, más körülmények közt?

Ezen Marika pirult el, mint a főtt rák.

— Ha most vasárnap szabadnapos leszek, és nem lesz semmi rendkívüli esemény, akkor délelőtt találkozhatunk ugyanitt, a kertben.

Ám történt egy és más, ami nemcsak egy randevút hiusított meg, hanem sok más, nem várt változást eredményezett.

Mikor Igor visszament az irodájába már várták. Átfutotta a jegyzőkönyvet, amin ott díszelgett Marika aláírása.

— Már megint egy újabb eset? Nem hagyom futni az elkövetőt, bárki is volt.

Utasította az egyik katonát, vezessék elé a gyanúsítottat. Ám ekkor a szomszéd szobából átjött Igor helyettese, és egyben egyik fő ellensége, irigye.

— Úgy gondolom, hiába vagy te a parancsnok, nincs jogod ezzel az üggyel foglalkozni.

— Ugyan miért nem? Csak nem azt akarod mondani, hogy majd te ítélkezel? Végre példát akarok statuálni. Példás büntetést akarok. Ha nem küldöm el ezért munkatáborba, akkor csak még több bűntény lesz. Már így is éppen elég hasonló eset történt. Véget akarok vetni az ilyen atrocitásoknak. Előbb-utóbb a lakosság nagy része nem partnert fog bennünk látni az újjáépítésben, hanem gazembereknek fognak minket nevezni, és ennek megfelelő ellenállást fognak velünk szemben alkalmazni. Talán azt akarod, hogy meglincseljék a katonáinkat? Mert ennek egyenes következménye ez lesz a legközelebbi erőszak után.

— Az rendben van, hogy példát szeretnél mutatni, de akkor is ellenezni fogom, hogy te vezesd le a tárgyalást, Igor. Mindenki tudja, hogy az a kis ápolónő a te nőcskéd. Kilógna a lóláb, hogy csupán féltékenységből akarod büntetni a katonát.

— Ezt meg honnét veszed? Azért mert párszor elvittem ide-oda kocsival, és a családján is segítettem, ha tudtam, ez nem ad még okot ilyen vádakra.

— Akarod, hogy tanút is hívjak erre, hogy titokban gyengéd szálak fűznek ehhez a kis nőhöz?

Igornál kezdett betelni a pohár.

— Na, csak tessék. Hozzál csak tanukat. Mit ajánlottál fel az illetőknek? Extra adagot? Mert biztos, ami biztos alapon több embert is megvesztegettél. Akarod a helyemet? Dolgozzál meg érte. Én sem azért kaptam, mert valakinek a valakije vagyok. Végigharcoltam az ide vezető utat, és a tetteim elismeréséért neveztek ki. Hogy igyekeztem jó kapcsolatba kerülni a lakossággal, az csak természetes, gondolom.

— Na, csak lassan a testtel, Igor. Most még te vagy a parancsnok, de hamarosan már nem leszel, nem a te segítésedre van itt szükség. Ez az ország a háború vesztese oldalán harcolt, felszabadítottuk, de jóvátétellel tartozik.

Igorban egyre jobban feszültek az indulatok. Ellenfele látta ezt, és tovább provokálta, sértegette, egészen addig a pontig, amíg Igor türelmét vesztve nekiugrott. A következő percben a szomszédos helyiségből berontottak a katonai rendészet emberei, és megbilincselték Igort.

 

 

 

 

Kisregény

Imola 21.

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

21.

 

Az ápolónő — aki szintén apácáknál tanult — útközben kikérdezte Marikát. Ő készségesen válaszolt, és egy pillanat alatt „elbűvölte” az eddigi életével.

— Elég sok, amin keresztül mentél, te lány. Igyekezni fogok segíteni neked, amiben tudok. Nehogy azt gondold, hogy mindezt majd azért teszem, hogy magamnak „jó pontokat” gyűjtsek az igazgatónál, vagy Igornál. De mondd csak, hogyan ismerkedtetek össze Igorral? Ő nagyon szereti a kis hozzád hasonló csitriket. Ki nem nézné belőle az ember, mennyire nagy nőcsábász. Ha egy nőt meg akar szerezni magának, annak mindent megtesz, hogy utána bármire rá tudja venni.

Marika kissé meglepődött a hallottakon.

— Én nem hiszem el, hogy tervei lennének velem kapcsolatban. Tudja pontosan, hogy van egy csomó kellemetlen emlékem a múltból. És még nagyon fiatal is vagyok.

— Ugyan már! Nagyon naiv vagy te, kislány. Ha elmúltál már tizenhat, szabad préda vagy a tisztek számára. Itt csupán az az egyetlen akadály, ami miatt senki sem mert veled kikezdeni, hogy mindenki azt gondolja, te Igor kiválasztottja vagy. Senki nem szeretne vele ujjat húzni. Könnyen ellátja azok baját, akiknek eszükbe jutna keresztbe tenni neki.

Közben megérkeztek az ápolónőképzősök osztályára. Egy volt apáca vezette az osztályt. Miután Marika bemutatkozott, megkérte kísérőjét, hogy hagyja őket magukra, négyszemközt szeretne vele beszélni. Vagy tíz percig kérdezgette, aztán kiszólt az ápolónőnek.

— Legyen szíves, vigye el a jelentkezőt a nővérszállásra. Gondoskodjanak neki megfelelő helyről. Ha valami probléma merülne fel, hívjanak telefonon. Viszont látásra, Marika!

— Milyen volt az öreglány? — kérdezte a kísérője.— Egy régi, itt felejtett bútordarab. Valaha egy zárdában volt főnöknő. Onnan van az a vaskalapos maradi szigora. Úgy próbálja vezetni az osztályt, mintha zárdában lennének a lányok. Csak a reggeli és az esti ima hiányzik, meg a büntetések. Persze, büntet ő, de már csak úgy, amint világi iskolákban lehet. A felsőbb vezetők nem tűrik a vallásos demagógiát. Valószínű, leáldozott neki. A zárda már megszűnt és az ilyen csökevénynek nevezetteket el fogják távolítani. Eddig azért nem dobták ki innét, mert nem akadt jobb helyette. Amint találnak egy másik megfelelőt, megkapja az útilaput. Ideje lesz, hogy egy evilági rendes ápolónőt küldjenek ide vezetőnek. Nem kell Jézus Krisztus szolgálólányának vagy „menyasszonyának” vezető szerepet adni. Nem való már ide közénk.

Marika nagyokat hallgatott. Nem igazán tetszett neki, ahogy ez a nő beszélt az idős apáca-főnöknőről. Nem csak azért, mert elég hosszú időt töltött zárdában, és vallásos nevelésben részesült. Az ottani főnöknő nagy tudású, szigorú, de tiszteletre, sőt szeretetre méltó volt. Mégsem csupán a zárda hatott rá, még a szülői házból hozta magával, hogy eleve tisztelte az öregeket, a tapasztaltakat.

A nővérszállás sem igazán tetszett neki. A jövő-menő lakóit nézve arra következtetett, hogy nagyon vegyes társaságba cseppent. Jobbára modern, vagy vidéki civil lányok alkották a bentlakók nagyobb részét. Ám voltak szép számmal, akik a már megszűntetett, őket óvó rendházakból kerültek ide. Nekik összetartó kis társaságuk alakult, és ha nem is teljesen különültek el, de némi szakadék keletkezett köztük, és a többi szakmát tanuló lány közt. A nővérszálló felügyelője is egy ilyen apáca volt. Az öltözködése visszafogott, szerény, semmi sminket nem használt, sőt néha nagyon rossz szemmel nézte azokat a lányokat, akik kifestették magukat szolgálat alatt is. A viselkedése, és egyes berögződött szokások emlékeztettek rá, hogy ő is apáca volt. Végigmérte Marikát, aztán kérdezte meg:

— Melyik szobában van üres ágy?

A kérdést minden jelenlévőnek szánta. A lányok egymásra nézegettek, aztán Marikára. Pár pillanat elteltével az egyik lány megszólalt:

— Nem tudom pontosan, de a hármas teremben kell, hogy legyen.

Abban a hálóban többnyire a volt apácák, novíciák laktak.

— Csak ott van hely? — kérdezte érezhető nemtetszéssel a felügyelőnő.

— Nálunk minden ágy foglalt — válaszolt a lány.

— Na jó, rendben van. Később majd meglátjuk, hova helyezzük, ha nem felelne meg, hogy hol kap helyet.

Bevezette Marikát a hálóba és megmutatta az ágyát, szekrényét.

— Hol hagytad a holmidat? — kérdezte a nővér.

— Még el kell hoznom onnét, ahol most lakom. Holnaptól szeretném elfoglalni a helyet — válaszolta.

Az ápolónő visszavezette a személyzetis igazgatóhoz.

— Rendben lesz minden? — kérdezte mosolyogva.

— Azt hiszem, igen — válaszolta Marika. — Még a holmim nélkül jöttem, de holnaptól szeretnék már munkába állni.

— Itt van néhány kérdőív, amiket megkérném, hogy töltsön ki. Ráér visszaadni holnap is, amikor elfoglalja a helyét. A parancsnok elvtársa arra kéri, hogy a bejáratnál várja meg, amíg magáért tud jönni.

Miután elköszönt, ahogy Igor kérte, lement a bejárathoz. Aljosa már ott várakozott a nyitott dzsipben.

— Na, mi újság, kislány? — üdvözölte. — Tetszik a hely?

— Persze, hogy tetszik. Holnap reggel beköltözöm. Össze kell pakolnom a holmimat. Megtenne nekem még valamit, Aljósa?

— Ugyan mit? Ha tudok, segítek…

— Ha már itt vagyok, szeretném meglátogatni Pétert. Tudom nincs látogatás, és nincs is engedély nálam, de talán, ha maga segítene? Csupán pár percre. Ha majd itt dolgozom és tanulok, remélem, sokkal többször fogom látni.

— Jöjjön, kislány. Megpróbáljuk. De tényleg ne legyen több öt percnél, ha a nem talál majd minket a parancsnokom, rém dühös lesz.

Pétert szundikálva találta Marika, de úgy látta, nincs igazán jó állapotban. Kétkedett abban, hogy megkapja a szükséges kezeléseket. Visszasietett a dzsiphez.

Pár perc várakozás után megjelent Igor. Mint aki egy szaunából jött. A feje úgy verejtékezett, mintha fűtötték volna, és eleve feldúltnak látszott.

— Mi újság? — kérdezte Marikát. — Minden rendben van? Ha valami nem tetszik, most szólj. Még van módom rájuk pirítani, ha nem kapod meg azt a bánásmódot, ami jár neked is.

— Én nem tudom, mi jár nekem, vagy másoknak. Megmutattak mindent, és holnap reggel beköltözhetek. Fura emberek, de szerintem nem lesz velük gondom. Valaki „jóakaróan” beosztott a volt apácák hálójába. Gondolta, ha amúgy is ott tanultam köztük, nem fog zavarni. Ez nem is zavar, de ahogy beszélnek róluk, és az ellenük hozott hamis vádak engem is zavarnak, mert inkább a vallást akarják kitiltani. Azt még valahogy megértem, hogy már elavultnak, idejétmúltnak tartják az ő módszereiket. Ám jóval nagyobb a tapasztalatuk és a tudásuk. Akik most kerültek csak be, és semmit sem tudnak, irigyek rájuk. A szerény viselkedésükkel kihívták maguk ellen őket. Ellenségesek velük. Nem töltöttem köztük még sok időt, ám bőven elég volt ahhoz, hogy képet alkothassak.

— Nem jó irányba haladnak a dolgok itt sem — válaszolt Igor. — A szerzetesrendeket feloszlatták, az új világban nem lesz rájuk, a tudásukra szükség. Olyan embereket akarnak helyettük, akik az új rend kiszolgálói, még ha sem képzettségük, sem tehetségük nincs is egy pozíció betöltésére. Holnap költözz be. Ha bármilyen problémád adódik a jövőben, jelentsd nekem.

— Köszönöm, de majd igyekszem, hogy ne legyen.

— Remélhetőleg többet fogunk találkozni, ha ott leszel a kórházban. De ne szégyelld magad. Nyugodtan fordulj bármelyik vezetőhöz a felmerülő gondjaiddal még akkor is, ha én már nem lennék itt. Meg kell tanulnod, hogy magadra vagy utalva és nem szabad tekintettel lenned senkire sem. Ha bántani akarnak, meg kell tudnod védeni magadat.

Hamar visszaértek Máriára. Marika persze rögtön Panni nénihez ment, csak aztán folytatta az útját Kéthelyre, miután megbeszélte vele az új helyzetet.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 30. Csaban kán felavatása

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Sári Kán napjai meg vannak számlálva. Örökösének Csabant jelöli ki, aki “kénytelen” feleségül venni szerelmét, Dilayt.

 

Már aznap este kiderült, mennyire igaza volt Bolan jabgunak. A szertartás után összeült az új kán vezetésével a mergenek tanácsa, némiképp a beavatás részeként megtárgyalni a baskortok helyzetét, és irányvonalakat keresni a jövőre nézve. Az „új seprű” sok esetben szakított az előző kán (rendszerint elhalálozott atyja) nézeteivel, és új utakat keresett. Jó alkalom „Tengri új földi helytartóját” szembesíteni olyan panaszokkal, amelyeket valamely okból nem volt tanácsos elődjének megmondani, vagy amelyeket elengedett a füle mellett.

Pont „az új szelek másképp fújnak” jelige reményében a szomszéd népek is küldtek követeket, üdvözölni az új kánt, megerősíteni a jószomszédi viszonyokat, megalapozni azokat — talán az új vezérrel ki lehet egyezni, ha a régivel nem lehetett —, esetleg emlékeztetni őt elődje ígéreteire, saját követeléseikre. Csaban kán beiktatása sem lehetett kivétel.

A jüecsi követ az üdvözlés közhelyei után felajánlotta segítségüket, no persze, ellenszolgáltatásért cserébe… Hiszen egy új kánnak, főleg ha nincs meg a szakrális származása, szembe kell néznie a követelőkkel, az uralmát megkérdőjelezőkkel, ahhoz pedig sereg is kell, és megfelelő tapasztalatú hadvezér is… Jól jön a jó szomszéd…

Csaban kán atyjára nézett, akinek remegő arcizmaira kiült a felháborodás a mézesmázos szavak mögé rejtett fenyegetés hallatán. Ám e hangulatban is jelzett szemével az ifjú kánnak, nem kellene úgy válaszolni, hogy azt nyílt hadüzenetnek lehessen értelmezni.

— Ezt Bolan jabguval, a baskort seregek parancsnokával, és a mergenek tanácsával meg kell beszélnem. Olyan döntés, amely hosszú időre meghatározza a népem sorsát. Köszönjük az ajánlatot, ha tényleg igényt tartanánk a szövetségre, majd értesítjük uradat. De ha az igen mellett is döntenénk, biztos nem ilyen feltételek mellett — felelte Csaban kán, majd intett, várja a következő küldöttet.

Az ujgur követ került sorra.

— Nur kán üdvözletét küldi. Készen áll a régi szövetség felújítására, de szeretné azt új alapokra helyezni. Szükségesnek talál ennek érdekében egy személyes találkozást. Miután beiktatásod utáni elfoglaltságod időt enged neked, uram, szívesen lát ordujában.

— Köszönöm a meghívást — pillantott Csaban kán fél szemmel atyjára, aki bólintva jelezte beleegyezését. — Bolan jabguval együtt jövünk majd. Amiként a jüecsi küldöttnek is mondtam, nyitottak vagyunk a szövetségek felújítására, ha az a baskortok biztonságát és a békét szavatolja, de természetesen nem bármilyen feltétel mellett — nézett még egyszer a jüecsi küldöttre, aki időközben helyet foglalt a hallgatóság körében.

Az azonnal érzékelte az árnyalatnyi különbséget. Szívesen vitába szállt volna, ajánlatát új érvekkel támasztva alá, de a protokoll nem engedte meg ismételt felszólalását. Így jobb híján egyik mellette ülő mergenhez intézte üzenetét, arra számítva, tartalma úgyis eljut majd az ifjú kán fülébe.

— Fiatal a kánotok, tapasztalatlan, heves, és látszik rajta, nem káni jurtában nevelkedett… Azt hiszi, ha már felkenték, bár nem folyik szakrális vér az ereiben, egyenlővé vált az istenekkel, hatalma és szava szent és megkérdőjelezhetetlen. Hiszen ő nem Bas Kort Ana leszármazottja, ahogyan ti nevezitek. Azt sem méri fel, ki számára a hasznosabb, és megbízhatóbb szövetséges… Ujgurok… Az utóbbi időben hol ide, hol oda csapódtak. Szövetkeztek veletek, aztán inkább a kirk küzökkel. Később a kirk küzök ellen nem a baskortok, hanem ellenségeitek, a porok segítségét kérték. Nemcsak átengedték őket a területükön, hogy megtámadhassák Sári Kán orduját, hanem még aktív részt is vettek a félrevezetésetekben… Ugyanakkor nem engedték át a baskortokat területükön, bosszút állni a káni ordu megtámadásáért… Én helyettetek ilyen lóra nem tennék. Amint fordul a szellő, már nem lehet rájuk számítani. Segítünk, hátha legközelebb rátok szorulunk… Nem örök szövetség az ilyen. De amit megfizetnek… Azért érdemes fenntartani a szövetséget. Megbízhatóbb. S ellenségetek akad elég. A kirk küzök rendszeresen betörnek Baskortföldre rabolni, a tatárok szövetségeseik… Ha a csenjünök nem lesznek többé elfoglalva a sanjü[1] megválasztása miatt kialakuló belső harcaikkal, a csatához szokott harcosaik új áldozat után néznek majd… Vidékük sivatagosodik el az utóbbi évek aszályai miatt. Egyedül maradhattok egy tapasztalatlan kán vezetésével.

— Ha annyira gyermeknek tartod, hívd ki párbajra… Már ha meguntad az életedet… — vette védelmébe a mellette ülő.

— Hallottam hírét… Egy kánnak egy csatában nem vívni kell tudnia, hanem seregét irányítani. Nem ő, hanem katonái vívják meg a csatát…

— Azért van kettéosztva nálunk a hatalom. A baskort seregeket Bolan jabgu vezeti. Még húsz telet sem töltött, amikor egy csatában a seregek parancsnokságát Sári Kán már rábízta. A jüecsik ellen… — nézett a küldött szemébe a mergen némi iróniával a hangjában.

— Azt a csatát egy istennő beavatkozása döntötte el…

— Arra az istennőre pedig máskor is számítunk. Főleg, mert a kánunk a fia! Úgyhogy ne féltsd a szakralitását!

— Majd meglátjuk, mit szól majd az új kánhoz például Arüszlán bátyja, akinek a holttestén át lett kán! — vált élessé a jüecsi hangja. — Amikor baskort baskort ellen fordul majd.

— Arüszlán bátyja hűséget esküdött Csaban kánnak! Pedig nemcsak az öccsét, hanem édes fiát is megölte.

— Színből… Szeretném én látni igazi arcát…

 

— Akkor nézz a szemembe! Ilker mergen vagyok, Arüszlán bátyja! Emlékeztesd uradat — szakította félbe a küldöncöt —, legutóbb ott, abban a szorosban — mutatott a hegyek felé — futamodott meg egy jókora jüecsi sereg. Elég kevesen tértek haza… A fenyegetéstől nem ijedünk meg.

— Azóta jóval nagyobb területet mondhatunk magunknak, és nagyobb sereget is… — felelte a jüecsi, majd vérvörösen felállt és távozott, nem épp az illemnek megfelelően.

Más nem zavarta meg a követek meghallgatását. Ám Bolan, amint Ilker mergen elmesélte neki és Csaban kánnak az esetet, elégedetlenül megcsóválta a fejét.

— Amit a küldöncnek mondtál, az felér egy hadüzenettel. Sürgősen szövetségesek után kell néznünk!

Könnyű mondani. Mióta Arüszlán beavatkozott a kirk küz belviszályba, az akkor uralmon levő kánt támogatva, szerzett egy szövetségest. Ám amint megdöntötték uralmát a tatárok segítségével, a helyzet megfordult. Szabályos háborúra ugyan nem került sor, de mindkét fél részéről rendszeressé váltak a határsértések és fosztogatások. A helyzet elég feszültté vált már egy fegyveres összecsapáshoz. Ám mivel a tatár kánbikeh a kirk küz káni családban született, szövetségesek.

A Keleti szomszédjaik, a csenjünök és mengwuk nemcsak egymással álltak harcban, hanem utódlási viszályok is zavarossá tették az ottani helyzetet. Arüszlán beavatkozása a kirk küz belviszályba is óva intett. Kétélű lenne beavatkozni bármely oldalon. Maradtak egyetlen lehetséges szövetségesnek az ujgurok. Csaban kán uralkodása — szándéka ellenére — nem megbékéléssel, hanem háborús fenyegetéssel kezdődött.

Sokat nem lehetett halogatni a találkozót az ujgur kánnal. Ám kockázatos, ha Bolan jabgu is, Csaban kán is elhagyja a káni ordut, főleg egy ilyen fenyegetés után. Előbb meg kell erősíteni a délkeleti határokat. Bár… az képtelenség, hogy már másnap támadás érje őket, hiszen a jüecsi küldött abban azt remélte, ráveszi a baskortokat az adófizetésre a „védelem” ellenében. Még időbe telik, amíg sereggel térnek vissza. Ám kisebb betörések, határsértések elképzelhetők. A káni ordu nincs messze a határtól. Végül Szonkhort, a jurmaty mergent nevezték ki helyettesnek. Az ő szerepe lesz ellátni a káni feladatokat és Baskortföld védelmét, amíg távol lesznek. Kiadták a parancsot kereskedőiknek is, utazzanak jüecsi területre áruikkal, s ha csapatmozgást látnak, azonnal jelezzék. Másrészt állandó őrséget szerveztek meg az Arany hegyeken, ahonnan be lehetett látni a jüecsi területeket. Némi helyőrséget is mozgósítottak az éjszakabbra fekvő orduk fiatal batirjaiból, legyenek kéznél bármi eshetőségre. A kán sem vállalkozhat ekkora útra kíséret nélkül.

Már nagyjából felkészültek az utazásra, amikor újabb összetűzésekre került sor a kirk küz határon. Nem több a határ menti mergenek kölcsönös akcióinál-bosszúinál, de az ilyenek gyakran torkolltak már háborúba. Mi legyen most? Elhagyni az országot, mikor két irányból is fenyegetik? A veszély azért tűnt az átlagosnál nagyobbnak, mert a kirk küzök biztosan értesültek a baskort csapatmozgásokról, és tekintve a határvillongásokat, ők is betörhetnek megelőzésképpen. Inkább csapjanak össze baskort területen, mint a sajátjukon…

Összeült a tanács. Akadt érv a tervezett ujgur látogatás elhalasztása mellett és ellen. Egyrészt egyre sürgősebbé vált felújítani a szövetséget, másrészt az elutazásnak is voltak kockázatai. A legnagyobb, hogy a kirk küzök jó alkalomnak találhatják a kán és jabgu távollétét a támadásra, ürügyük akadna bőven. E hangulatban érkezett meg egy lovashírnök.

— Csaban kán! Elfogtunk egy vegyes kirk küz és tatár csapatot a területünkön. A kirk küz határon jöttek át. Azt állítják, ide, a jenei orduba igyekeztek, békés szándékkal. De fegyveresen… Vezetőjük azt állítja, ő a tatár kánzáde. Anája pedig a kirk küz kán nővére.

— Talán itt az égből pottyant megoldás? Vezessétek ide őket!

— Eren kánzáde vagyok, a tatár kán fia. Bahar (tavasz), a kirk küz kánbikeh küldött. Úgy hallottuk, kámotoknak különleges kapcsolata van Umay Anával. Egyesek szerint Umay Ana leánya, és természetfeletti erőkkel bír. Csaban kán, engedélyedet kérjük, hozzá fordulni segítségért.

— Miről lenne szó? És miért te jöttél?

— Kicsit sok a feszültség az utóbbi időben a kirk-küz-baskort határon. Köztünk nem voltak villongások. Ezért magamra vállaltam a közvetítő szerepét. Átok ül nagybátyám, Küzej kán családján. Három asszonya közül egyiknek nem fogan gyermeke évek óta. Egy másik a szülésbe halt bele. A harmadik, az első felesége, Bahar kánbikeh három gyermeket hordott ki, de csak hét holdtöltéig. Mindhárom időtlenül jött világra. Egy sem maradt életben. Egy kánnak pedig kell örökös. Évekig tartott náluk a belviszály, ezrek haltak meg, egyesek a harctéren, sokan kivégezve… Most béke honol az országban, mióta Küzey kán uralkodik. De a belviszály elölről kezdődhet, ha nem lesz jogos örökös. Ezért akarunk Babba kámhoz fordulni segítségért, aki úgy tudjuk, a te anád, Csaban kán.

— És miként tudna segíteni innen, a távolból?

— Innen semmiképp. Oda kellene jönnie. A káni ordu közel van a baskort-kirk küz határhoz. A kánbikehet nem tudjuk ide hozni, mert nem bírná ki az utat.

— Ez csapda, uram! — szólalt meg Bars. — Túszul ejtik, aztán nyomást gyakorolhatnak rád, uram! A tatárok és a kirk küzök szövetségesek…

Eren kánzáde nem jött zavarba.

— Ezért jöttem én személyesen. Itt maradok túsznak, amíg Babba kám épségben hazatér. Velem együtt Demir mergen, a kánbikeh unokaöccse is.

Csaban atyja tekintetét kereste, aki átvette a szót.

— A tatároknak is üzentünk, ha kánotok úgy gondolja a jószomszédi viszony ápolása érdekében, tisztelje meg egy követtel a kánunk beavatását… Nem találta fontosnak.

— Nekem kellett volna jönnöm. Én képviseltem volna atyámat, ha ide érek. Utam Küzey kán orduján át vezetett. Ott ajánlottam fel a szolgálataimat nagybátyámnak.

— És miért nem értél ide idejében? — gyanakodott továbbra is Bolan.

— Ideértem volna, de a határ menti kirk küz orduban töltöttem egy éjszakát. Támadás ért minket. Baskortok égették fel az ordut. Vissza kellett fordulnom. Meg kellett beszélnem Küzey kánnal az esetet is — nézett egyenesen Bolan jabgu szemébe.

Bolan jabgu fürkészően Csaban kánra pillantott, majd végignézett a tanács tagjain. De jó lett volna most, ha itt vannak a mergenek! De hát a beavatás után legtöbben hazaindultak. Szonkhor szólalt meg.

— És ha csapattal kísérnénk?

— Van felhatalmazásom e feltételt is elfogadni. Persze attól függ, mekkora seregről van szó.

— Ez csapda! Ne menjünk bele! Minden feltételt elfogad. Ez gyanús! — hangoztatták többen is.

Felkérték Eren kanzadet, vagy azt, aki annak adta ki magát, hagyja el a tanácsot. Ezt nyugodtan kell megbeszélni. Tatárnak tatár, beszédéről lerítt származása. Minden, amit mondott Küzey kán örökösödési nehézségeiről, az is. A tatár kánzáde nagyjából annyi idős, mint ő. A határ menti baskort ordu csapata tényleg betört akkoriban a kirk küz területre. No, nem ok nélkül, hanem válaszként egy azelőtti rablásra, amelynek a határ menti baskort ordu volt a szenvedő alanya.

Kivételesen Babbát is meghívták a tanácsba. Nő létére semmi keresni valója nem volt ott. Kámként időnként mégis meghallgatták, vagy felkérték, tudakolja meg Tengri szándékát. Ám ezúttal személyéről volt szó. Neki meg eszébe jutott a jelenet, amikor Ilkay terhessége veszélybe került, és Ela kánbikeh előtte, a rabnő előtt letérdelt. Hihetetlen dolgokra tud rávenni a kétségbeesés! De el lehet hinni, tényleg Eren kanzade az, aki annak adja ki magát? Senki sem ismerte személyesen… Ha igen, és a baskortok tényleg megkergették a tatár kánzádét, az elégséges ürügy egy hadüzenetre. Melyik kán tűrné büntetlenül, hogy szinte lemészárolják a fiát, aki a káni cím örököse is ráadásul? Ezek után a kánzáde idejön felajánlani magát túsznak?

 

[1] A sanjü (angol helyesírással chanyu –

https://en.wikipedia.org/wiki/Chanyu ) a hszioungnuk

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hsziungnuk#Eredet.C3.BCk

uralkodóinak neve (lásd Mao-tun sanjü), míg a csenjünök a hsziongnuk  (Xianyun –

https://en.wikipedia.org/wiki/Xianyun ) elődei.

 

 

Kisregény

A Táltos lánya 31. Csapda, vagy mégsem?

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kirk küzökkel egyre több a határvillongás. Követük nem jelenik meg Csaban kán beiktatásán. Ám egy nagy kéréssel jönnek elő néhány nappal azután: Babba segítségét kérik, akinek kirk küz földre kellene utaznia…

 

A jüecsi fenyegetés mellett az utolsó, amire vágytak, az egy kirk küz-tatár szövetség elleni háború. Ha az kitör, mint lehetőséget, már a jüecsikkel kötött megalázó szerződést is számba kell venni. De egyáltalán megjönne onnan idejében a segítség? S még, ha meg is: azután még megalázóbb feltételeket szabnának. Végül Babba asszonyi esze tett pontot a meddő tanakodás végére.

— Az előzményekre való tekintettel, ha nem megyek el, nem kerülhetjük el a háborút a kirk küzökkel. Ha igen, akkor adok egy esélyt a békének. Azt mondja meg nekem valaki, ha háborút akarnának velünk, mi értelme lenne még egy ilyen cselnek? A tatár kánzáde megkergetése elég ok a támadásra. Ha összefognak, erősebbek nálunk.

— Babba kám bölcsen szólt, igaza van! — szólalt meg az egyik ősz hajú öreg. — Nem az a kérdés, menjen-e, hanem az, miképpen előzzük meg, hogy tússzá váljon.

— Elkísérem — jelentette ki Csaban kán. — Csak akkor megyünk át a határon, ha Küzej kán személyesen vár, és szavát adva garantálja biztonságát.

— Nélkülem a kán nem mehet — szólalt meg Bolan jabgu, utalva az ifjú tapasztalatlanságára. Feltehetően tárgyalásokra is sor kerül majd.

— Lehet, szükségem lesz Tulpán segítségére is… Ha már mind megyünk… — tette hozzá Babba kám.

Dilay kánbikeh pedig nem akart egyedül maradni az orduban. Erről hallani sem akart.

— Ha nem félsz odamenni és ezzel veszélybe hozni az országot, akkor én is biztonságban leszek!

Végül úgy döntöttek, a tatár kanzáde is velük tart. Ha támadás éri őket, ő távozik elsőnek az alsó világba. Két hírnököt, egy baskortot és egy kirk küzt Eren kánzáde kíséretéből előre küldtek, közölje feltételeiket. Majd útnak indultak. Küzej kán előttük ott várakozott a határon. Nem kellett kicsikarni ígéretét. Azzal kezdte, hogy személyesen garantálja biztonságukat.

Mire a kirk küz kán ordujába értek, nyugtalanító hírek fogadták őket. A kánbikeh már vajúdott. Elkéstek megelőzni az időtlen szülést. Estére világra is hozta gyermekét, szövődmények nélkül. Egy kánzádét. Maradt egyetlen esély, az újrasütés. Az előkészületek elég nagy értetlenséget váltottak ki a kirk küzök körében, majdnem akkorát, mint annak idején a baskotok közt Dilay születésekor. A kánzádé jelenléte itt vált hasznossá.

— Engem is újrasütött Babba kám, és lám, élek!

Ez hatott, de az aggodalmat nem oldotta fel. Tulpán segítő keze is elkelt. Harmadikként az alig szült kánbikehnek kellett betenni a kemencébe a gyermekét. Neki segítségre volt szüksége, nemcsak a szüléstől való gyengeség miatt. Remegett a keze, nem bírta egyedül tartani.

A kirk küzök elborzadva nézték a jelenetet, bár el-eljutott hozzájuk mese a jenei kám-asszony ilyetén szokásairól. Ám néhány napon belül a kis kánzáde súlyban gyarapodni kezdett, egyre mozgékonyabb lett, és tejet követelőző hangja is megerősödött. Umay Ana és Tengri jóindulatának megnyeréséhez hozzájárult az a fehér és fekete csikó is, amelyet Csaban kán hozott magával ajándékba, pont ezen céllal.

A feszült várakozás nem alkalmas pillanat a tárgyalásokra, s főleg Umay Anához és Tengrihez való fohászkodás hangulatát nem illik megtörni. Végül eljött ennek is az ideje. Talán mindkét félben ott rejtőzött a vágy, látni a bizonyosságot: a kis kirk küz kánzádé, aki a Baris (béke) nevet kapta, eséllyel indult-e el az élet útján.

Küzej kán jurtájába hívta vendégeit. Eren kánzáde is jelen volt.

— Miként tudom leróni hálámat, hogy ily zavaros időkben is eljöttetek, és nektek köszönhetően van fiam, aki örökömbe léphet…

— Békével… És szövetséggel… — felelte Csaban kán.

— Igen, arra szükség van… A jüecsik… kémeink jelentették. Mindannyiunknak össze kell fognunk, mert hatalmas sereggel jönnek majd… Jó lenne az ujgurokat is… — sóhajtott Küzej kán.

— Kémeitek? — hökkent meg Csaban kán.

— Miért, azt hiszed, csak a mi kereskedőink számolnak be a látottakról-tapasztaltakról? — mosolygott fiára Bolan jabgu, majd a Küzej kánhoz és Eren kánzádéhoz fordult. — Mi épp oda igyekszünk, méghozzá Nur kán meghívására. Tudom, velük is akadnak el nem rendezett ellentéteitek. Hajlandók vagyunk közvetíteni, amiként Eren kánzáde megtette. Még egyszer köszönjük — fordult a tatár kánzádéhoz és kissé meghajolt.  

— Én is jövök, előlegezem atyám későbbi beleegyezését — értett egyet ő is. — Nemcsak a jüecsik fenyegetnek, hanem a szakák is fegyverkeznek… Bár feltehetően ők inkább az Ob és Ural közti területeket nézték ki maguknak.

— S ki áll jót azért, hogy ott megállnak? 

 

Az ujgurok és kirk küzök közt is akadt megoldatlan nézeteltérés, kölcsönös határsértés az idők során, háborúztak is egymással nem egyszer. Nem volt egyszerű fedél alá hozni az Abakán hegyek és Ene Sai közt élő népek szövetségét, de az ujgur-kirk küz béke megteremtése nélkül nem lehetett volna megegyezésre jutni. Ha a baskort-kirk küz béke a hála jegyében köttetett —  azzal a fogadalommal, hogy mindkét kán nyomást gyakorol a határorduk mergenjeire —, itt ilyen helyzet nem állt fenn. Ám végül a külső fenyegetés elégségesnek bizonyult a régi sértődések feledésére, s a törzsszövetség megszületett. A jüecsik, és a szakák is nagyobb sereggel rendelkeztek, mint a szövetség bármelyik tagja, de együtt már többen lettek. Lehetett ünnepelni a sikert, forogtak a borjak a nyárson, folyt a bor… Csak Babba húzódott félre. Összerezzent, amikor Bolan vállára tette a kezét.

— Miért húzódtál félre? Mit csinálsz itt egyedül?

— Nézem a naplementét…

Bolan követte neje tekintetét. A Nap korongja épp lebukott az Abakán-hegyek ormai felett. Már kezdett látszani a hegyek fölötti felhőfoszlányokon az aludni készülő égitest pírja. Tényleg gyönyörű látványt nyújtott. Ám a párját nem tudta becsapni.

— Honvágyad van?

Az asszony a férfira pillantott, majd, mint akinek bűnös gondolatok járnak a fejében, elkapta róla tekintetét, és visszafordult a már nem látható égitest irányába. A férfi hátulról átölelte és várt. Türelmesen. Babba csak hosszabb hallgatás után szólalt meg, érezhetően nehéz szívvel tagolva szavait.

— A családom… Idesanyám… Idesatim, Csanád, az ecsém… Vajon mi lett velük?

— Vőlegényed…

— Már rég nem jutott eszembe… De talán még ő is, Kál, az atija, a barátnőim, Csenge, Emő, és a többiek…

— Az Ob, a hegyek, a hont…

Babba kibontakozott az ölelő karokból, és szembefordult párjával.

— Én oda nem mehetek vissza… — vált fényessé a szeme egy könnycsepptől.

— De a pugu orduig még igen. Ők szomszédok a porokkal. Biztos tudnak valamit róluk… — mosolyodott el a férfi sejtelmesen, mint aki rejteget valamit. Ám asszonya épp megtörölte szemét, nem vette észre a mosolyt.

 

Zoldán, a pugu mergen az ordu és kísérete előtt néhány lépéssel, lóháton várta a magas rangú vendégeit. A menetoszlopot Nur kán vezette, hiszen ujgur földön voltak. Kétoldalt, kánjuktól némileg lemaradva ujgur batirok lovagoltak, némi távolságot tartva, a főoszloptól, jobbra és balra, mintegy kísérve a vendégeket. Az ujgur kán mögött a baskortok következtek, akiket Csaban kán vezetett, mellette fél lóhosszal lemaradva egy batir vitte a baskort kán hadi jelvényét. Közvetlenül mögöttük Dilay és Tulpán kocogott beszélgetve. Majd Bolan és Babba vezette a nyolcas sorba rendeződött baskortokat. Kis távolságot tartva tőlük Küzej kán lovagolt a kirk küz sereg élén. Utánuk egy kisebb létszámú tatár csoport következett, akiket a kánzáde vezetett. A sort egy ujgur csapat zárta.

Zoldán a köszöntője közben megakadt egy pillanatra. Nur Kán nem tulajdonított volna jelentőséget a pillanatnyi zavarnak, ha a pugu mergen már az ifjú baskort kán köszöntése után nem kezd azonnal magyarázkodni:

— Elnézést, uram, mert annyira megnéztem egyik feleségét. Látványa egy régi-régi történetet juttatott eszembe, pillanatra azt hittem, azt a lányt látom, akit néhány baskort ifjú rabolt el, sok téllel ezelőtt, és… Aztán rájöttem, az a lány szőke volt, nem barna. Persze a kánbikehek talán még akkor meg sem születtek…

— Tulpán nem a feleségem, hanem a húgom — mosolyodott el Csaban kán követve Zoldán mergen tekintetét. — S gondolom, húgom őrá hasonlít — intett fejével az érkező anája irányába. — Ő szőke…

— Emlékszik rám? — olvasott Babba a meglepett szemekből. — Annyi év után? Számtalan lányt elrabolnak, áthurcolnak ordujukon… Hogyhogy mégis?

Az öreg mergen elmosolyodott.

— Nem akármilyen lány volt az… Háborút indítottak érte… Fiatal voltam még akkor, s megakadt az én szemem is rajta… De szavamat adtam, neki — nézett Bolanra —, hogy nem engedjük át területünkön a porokat, így egérutat nyerhessenek… Tartanom kellett magam az ígéretemhez, pedig atyját, az egykori Regő táltost ismertem…

— Egykori… — hervadt le Babba tekintette.

— Igen — sóhajtott —, meghalt. Már sok tél telt el azóta… S mit hozott a sors… — folytatta eredeti gondolatmenetét —, szövetségesek lettünk a porokkal. Botond gyula egy csatában személyesen mentette meg életemet.

— Botond lett a gyula? Kál is meghalt?

Annyi év után, ha meggondolja az ember… de hát, annak számára, aki távol van, megáll az idő, és amikor a híreket hallja, kiül arcára a döbbenet. Ám ez több volt annál. Hiába ismételgette, ő már nem térhet többé vissza a hontba, valahol a tudata mélyén mégis vágyott rá. De ha Botond a gyula… Kész, vége… az ő szeme elé nem kerülhet.

— Igen, ő is, de később Botond is elesett egy csatában. Már jó néhány tél eltelt azóta is.

— S akkor ki most a gyula?

— Örökös nélkül halt meg. Amit ő felépített, a mos-por-ujgur szövetség, az halála után szétesett. Mi, azóta veletek, a baskortokkal szövetkeztünk, miközben nemcsak a mosok és porok estek egymásnak, hanem a por hontok is csatáztak egymás között. A szakák meg rendszeresen betörtek rabolni… De múlt nyáron a mosok és porok közt helyreállt a béke és ismét szövetségre léptek. A poroknak új gyulájuk van. A te hontodból való, asszonyom — nézett Babbára kicsit hamiskásan.

— Ki az? — kapta fel a fejét a hírre Babba.

— Akik mesélnek róla, Tur ulos Csanádnak nevezik, mert egy szonkhort visel a pajzsán. A porok Tur ulnak nevezik, ami nyelvükön szent madarat jelent. Jaj, de hát kinek magyarázom…

— Kicsodaa? Csanáád? Az ecsém?

— Igen, asszonyom — mosolyodott el Zoldán mergen. — Elrablásodkor mutatott hősiességéért még akkor férfivá avatták. És azóta híres batir lett belőle.

— És idesanyám? — kérdezte Babba remegő hangon.

— Bottal jár, alig lát, de ő is él még.

Nem lehetett folytatni a személyes beszélgetést, és feltartani a többieket. Nur kán egy pillantással adta ezt tudtukra. Tovább haladtak tehát.

Este Zoldán mergen díszvacsorára várta magas rangú vendégeit. No, ilyen sem történt még a pugu orduban, hogy három kánt és egy kánzádét fogadjanak vendégül. A díszvacsora jó alkalom volt Zoldán mergen beszámolójához. Nem kizárólagosan udvariasságból kísérték el Bolanékat a pugu orduig. Így első kézből hallhatták a híreket a szövetség határán kialakult helyzetről.

— Az utóbbi évek szárazságai miatt szűkös lett a sztyeppe a szakáknak, terjeszkedni akarnak. Erről elég megbízható híreink vannak — számolt be a pugu mergen. — Éjszak felé akarnak terjeszkedni, ahol hűvösebb van. Ám a mos és por területek hegyesek, mocsarasok. Nem a legalkalmasabbak emiatt a tulokcsordák legeltetésére. Szerintem a por területekre azért akarnak terjeszkedni, hogy majd egyszerre több hágón át tudjanak az Abakán hegyeken átvonulni. Az ujgur sztyeppékre fáj a foguk. Télen jó védelmet nyújtanak az Abakán-hegyek, de nyáron a sok hágó miatt már nem. Jobb lenne az Obon túl megállítani őket.

— Dél-napkeleten a jüecsik, dél-napnyugaton a szakák… Remek…

— Amondó vagyok, az egykori ujgur-por-mos szövetséget fel kellene újítani, most már nem lenne akadály a baskortokkal kötött szövetségünk. Annak idején azért bomlott fel, mert választás elé kerültünk. Nem lehettünk egy időben két esküdt ellenség szövetségese. Sári Kán és Botond gyula is meghalt, akik kiadták a parancsot, hogy por illetve baskort fejvesztés terhe alatt ne merjen a földjükre lépni. A múlté már az a gyűlölködés…

— Még jobb, ha mindannyian megyünk… — indítványozta Bolan. Jó, ha a porok tudják, e szövetségnek nincs akadálya. Jó, ha mi, egykori ellenségeik, ezt személyesen tanúsítjuk. A négy szövetséges kán jelenléte jól jön majd az egyezkedésnél, hihetővé teszi a komoly szándékot.

Bár elég éles vita kerekedett abból, érdemes-e ennyire szélesíteni a szövetséget, végül a „tapogatózás” mégiscsak jó ötletnek látszott, egy kölcsönös tájékoztatásra vonatkozó egyezség is több a semminél, s ha még egy meg nem támadási egyezmény is belefér… Amit mindenképp elérhetnek, az a kereskedelem előtti utak megnyitása. Ez a híráramlás a tájékoztatás előtt is megnyitná a kapukat. Másnap elindultak.

Csak Babba nem értesült a további úti célról. Bolan mindössze ennyit mondott el neki:

— Reggel indulunk.

Amikor másnap meglátta az Abakán hegyek hágója irányába felsorakozó batirokat, nagy szemeket meresztett.

— De… — próbált ellenkezni.

Bolan viszont ártatlan képpel mosta le magáról a felelősséget.

— Csaban kán parancsa… Én csak egy jabgu vagyok…

Babba nem válaszolt erre a szemenszedett hazugságra, csak szemrehányó tekintettel nézett párjára, szavakat keresve. A férfi pajkosan átölelte asszonya derekát.

— Nem akarod látni ides anádat? Vagy ecséddel nem akarsz találkozni? Kinek szeme elé félsz kerülni? Gondolod, ides anád nem vágyik látni téged? Vagy ecséd, ki kész volt életét áldozni, megvédeni téged, nem örvendene, ha meglátna? Kinek a szemébe félsz belenézni?

— Én fegyvert emeltem… Elárultam… — dadogott Babba.

— Ki emlékszik még arra, annyi tél után? És ki ítélne el egy anát, aki gyermeke védelmében akár az istenével is szembeszállna? Aki igen, annak a véleménye nem számít. S azt hiszem, a „kiátkozásod” már csak a te fejecskédben gyökerezik…

— Még ma is érvényes, a baskort, aki por földre lép… és fordítva… annak fejét veszik.

— Ennek véget akarunk vetni, azért megyünk oda.

Babba, mint aki úgy sem tehet semmit a négy kán döntése ellen, tehetetlenül nagyot sóhajtott.

 

 

Kisregény

Imola 16.

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vasárnap már pitymallatkor sürgésforgás támadt, főleg a konyhában. Panni néni lisztet varázsolt elő a titkos rejtekhelyéről. Innen mindig csak valami különleges alkalommal vett elő bármit. Ám ez az „aranytartalék” vészesen kezdett fogyni. Mikor körülnézett, hogy van e még egy süteményre való liszt és tojás, nagyon elszomorodott. Liszt meg tojás még akadt valamennyi, de tölteléknek való, sajnos alig. Ami dió volt az bizony megavasodott és be is penészedett. Még az egerek is fintoroghattak volna tőle, de szerencsére ilyen nem volt sem itt, sem a házban. Úgy látszik, nagyon szegényes lett a kínálat, és az a bizonyos templomi egér is inkább maradt a templomban, mert ott a paplakban jutott neki is valami jobb falat. Egy kis csuporban talált lekvárt. Megkóstolta, hogy jó e.

— Na végre valami használható is akad ebben a házban — mondta magának hangosan.

Hamarosan mennyei illatok kezdtek gőzölögni a konyhában, felébresztve a ház összes lakóját.

— Nem csak nektek készül! — figyelmeztette az odasereglő gyerekhadat. — Kaptok belőle ti is egy-egy szeletet, de a nagyobbik része a beteg Péternek készült.

— Ugye nem gondolod ezt komolyan, Panni? — szólalt meg Borbála a háttérben. Nem fogadhatom el. Ki tudja, mennyit adtál ki ezekért a kincsekért.

— De még mennyire, hogy elfogadod! Ne törődj vele, mibe került. Volt még „anyagom” vésztartaléknak eltéve. Egy hónapja sincs, hogy kaptam. A tojást nem lehet hónapokig tárolni. A lekvárról meg teljesen el is feledkeztem. A cukor a gond, abbó valódi nincsen. Nyírfa szirupom volt. Az egész háborús időkben ezt használtam. Nyírfa még most is van, ám hogy hogyan kell belőle édesítő szirupot lopni, azt csak kevesen tudják. Én is ellestem valakiktől. Majd megtanítalak rá téged is. Nagy hasznát vettem régen is, meg most is. Sütéshez, édesítőnek teába vagy kávéba kitűnő. Jobb, mint az eredeti cukor. Ha tényleg lesznek csirkéim, felnevelem őket, lesz újra tojás is. Azokból majd te is fogsz kapni, Borbála. Sőt! Keltetni is tudok, ha meg lesznek kis „pipik” azokból is adok nektek. 

Hamar elszaladt a délelőtt. Egy kisebb hátizsák holmit pakoltak össze Péter részére. Volt benne minden, főleg tiszta fehérnemű és élelem. Rögtön ebéd után útra keltek. Vasárnap lévén, élénk volt a forgalom Keszthely felé. Lovas-kocsik, szekerek, és néha egy-egy katonai teherautó is elporzott mellettük az úton. Volt is jármű, ami megállt a kedvükért, és fel is ajánlották a segítségüket, de egyiken sem akadt annyi hely, hogy mindnyájan felférjenek. Már nem voltak messze Keszthelytől, amikor egy szekér ismét megállt mellettük.

— Merre tartanak? — kérdezte a kocsis a bakról leszólva. — Három embernek van helyem Keszthelyig.

— Köszönjük — szólt Borbála —, de láthatja, kicsivel többen vagyunk.

— Szálljatok fel, anya — ajánlotta András.— Vidd magaddal a kicsiket, Vicát és Panni néni gyerekeit. Mi majd megyünk tovább, ahogy eddig. Keszthelyen találkozunk a kórház előtt.

A kocsis leszállt és segített felszállni az utazóknak.

— Beteget mennek látogatni? — kérdezte.

— A kisebbik fiam beteg, hozzá megyünk.

A szekér elindult, András és a két lány meg folytatták útjukat gyalogszerrel. Mire megtalálták a kórházat Keszthelyen, igen csak elfáradtak. Egy régi kastélyt alakították át kórházzá az orosz katonák. Szépszámmal gyülekeztek már a kapuban a bebocsátásra várakozók. Egy civil — aki valószínűleg a személyzethez tartozott a kastély „fénykorában” — figyelmeztette az embereket, hogy ne várakozzanak feleslegesen, mert csak azokat tudják beengedni, akik kezelésre szorulnak. Látogatókat csak úgy engednek be, ha rendelkeznek a kórházparancsnok írásos engedélyével.

— Van nekünk ilyenünk? — kérdezte András a megszeppent édesanyját.

— Igor nem adott nekem semmi ilyent. Azt mondta, megbeszélte, be fognak engedni minket.

— Ettől az ajtónállótól nem igen fogunk bejutni. Komolyan is gondolja, amit mondott, és ott áll mellette két katona is gépfegyverrel.

— És akkor most mit teszünk? — tárta szét a két karját Borbála.— Honnét kerítem elő Igort?

— Ne félj, Mama! Rögtön intézkedem.

András odament a kapushoz, szóba elegyedtek. Ám a kapus hajthatatlan volt.

— Én nem tehetek magukért semmit. Nekem kiadták parancsba, hogy mit tegyek. Ez a két „porkoláb” meg nem is érti a magyar nyelvet, tudják, nem engedhetek be csak olyant, akik rendelkeznek ilyen okmánnyal.

— És nem lehetne őket megkérni, hogy ezegyszer tekintsenek el a formaságoktól? Az öcsémet szeretnénk meglátogatni.

— El tudja nekik mondani oroszul? Ha igen és szerencséje van velük, talán. Én nem értek a nyelvükön, csak kézzel-lábbal tudjuk úgy-ahogy megérteni egymást.

András megszólította az egyiket.

— Zdrasztvujtye!

A katona jól megnézte magának Andrást, aztán megkérdezte tőle oroszul:

— Sto hagyítye? (Mit akarsz)

Mivel András orosztudása a köszönéssel nagyjából ki is merült, átváltott a mutogatós nyelvre.

Magára mutatott, majd a kapura, és gesztikulált a kezeivel, hogy be szeretne menni.

— Dokument? — ripakodott rá a katona.

András széttárta a két kezét és mondta: nyet. Aztán megint magára mutatott, mondta, rabota(munkás) és utánozta a vonatot. Ám az orosz hajthatatlanul dokumentet kért tőle. A másik katona — aki eddig szótlan volt, megszólat:

— Ha nem lenni papírod, nem tudsz bemenni. Minekünk ez van parancs. Nem kivételezni.

— Értesz magyarul? — csillant meg András szemében a remény.

— Nagyon kicsi.

— Én dolgozok a vasútnál. A testvérem itt van bent a kórházban. Beteg. Szeretnénk meglátogatni. Nincsen papírom, de Igor, a parancsnok megígérte, beszél az itteniekkel, és beengedtek.

— Ismerni Igor? Melyik? Mert kettő is van.

— Tudom is én — kezdett félni András. — Vigyél oda elé engemet.

— Jönni velem parancsnokhoz — könyörült meg rajta a katona.

András intett a testvérének és az anyjának, hogy megy intézkedni, nyugodjanak meg.

Egy iroda ajtaja előtt megálltak. A katona megrángatta kicsit a zubbonyát, ami eléggé gyűrött volt, majd bekopogott, de szinte válaszra nem is várva benyitott. Az íróasztal mögött egy plecsnikkel kidíszített tiszt ült, éppen telefonált. A beléptükre lapos pillantásokkal nézegetett feléjük. A katona tisztelgett, aztán oroszul elhadart valamit. A tiszt végignézett Andráson, két-három mondatot mondott a katonának.

— Igor nem ismerni téged.

— Én sem ismerem. Ő nem az az Igor, akit én keresek. Mondd meg neki, a másik Igorral akarok beszélni.

A katona készségesen fordított. A tiszt felemelte a telefont. Belebeszélt pár mondatot, aztán mutatta, hogy várjanak. Kis idő múlva egy őrmester és három katona lépett be. Ránéztek Andrásra, mindegyik megrázta a fejét, hogy nem ismerik az előttük állót.

— Ezek mind Igor névre hallgat. Egyik sem ismerni téged. Vigyázz malcsing, megjárhatod! — emelte fel a hangját a plecsnis.

— Most azt gondolják, hogy játszadozni jöttem ide, és idegesíteni magukat? Higgyék el nekem, nagyon fontos, nem azért gyalogoltunk ide az egyetlen szabadnapunkon, mert unatkoztunk — ijedt meg egy kicsit András. — Van még esetleg itt egy Igor névre hallgató tiszt, aki jól beszél magyarul? Nagyon kérem!

Az íróasztal mögött ülő tiszt kezdte elveszteni a türelmét. Az előtte álló őrmesternek és katonáinak szólt valamit, mire azok kifordultak az irodából. Ismét a telefon után nyúlt. Először szinte eszement hangon ordított bele a készülékbe, majd egy pillanat múlva, mint akit nyakon öntöttek egy veder hideg vízzel, alázatos hangra váltott. Pár perc múlva belépett végre az az Igor, akit András keresett. Az eddig íróasztalánál terpeszkedő, most felugró, tisztelgő irodásnak valamit odaszólt, és az — láthatólag meghunyászkodva — kiállította a hivatalos papírt, és lepecsételve átnyújtotta Andrásnak.

— Pont a legfontosabbat felejtettem el — nevetett Igor —, a teljes nevemet megmondani, de ezerfelé kell kapkodnom. Ezzel a papírral be lesztek engedve. Sőt! Bármikor jöhettek és meg tudjátok látogatni a beteget. Most viszont sietnem kell, dolgom van. Az Igor név meg nagyon gyakori errefelé. Rajtam kívül még három másik tiszt is Igor névre hallgat a laktanyában, a közkatonákról ne is beszéljek.

András megköszönte a segítséget, és már sietett is vissza az ámuló-bámuló katona kíséretében a bejárathoz. Valamit mondott a katona az őröknek, akik se papírt, sem más dokumentumot nem kérve beengedték a hozzátartozókat.

— Ezt hogy csináltad? — kérdezte Borbála.

— Majd később elmesélem, anya. Most siessünk Péterhez.

 

 

Kisregény

Imola 17.

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A keszthelyi kórház, mint a legtöbb ilyen közintézmény Magyarországon, nagy múltra tekint vissza. Az ezerhétszázas évek közepén, a ferences rendiek, Festetics Kristóf gróf támogatásával „ispotályt” hoztak létre. Nem csupán betegeket ápoltak, hanem munkaképtelen és öreg embereknek is otthont adtak. Igazából a 48-as szabadságharc után indult fejlődésnek, és ekkor kezdett kórházzá alakulni. Az ispotály a szabadságharcot követően a város tulajdonába került, 1910-re fejezték be az átalakításokat, bővítéseket. Az irgalmas nővérek vették át a betegápolást. A létesítményt egészen a második világháború kitöréséig állandóan bővítették, fejlesztették. A második világháború végnapjaiban támadás érte, teljesen kiégett az épületek nagy része. A helyreállítási munkák szinte azonnal megkezdődtek, egy év alatt sikerült teljesen működőképes állapotba hozni. Ám addig is elsődleges feladata volt a betegek ellátása.

Pétert az újjáépített tüdőosztályon helyezték el. Még néhány helyen látszottak a háborús károk, de mindenütt a teljes megújulás jeleire lehetett következtetni. A háborút követő évben ezt tekintették az egyik legfontosabb feladatnak a város vezetői, de az orosz parancsnokságoknak is érdekük volt, hogy sebesültjeik a legjobb ellátást kapják, így csapataik hathatós segítségével mihamarabb teljesen működőképes állapotba hozzák. Ez sikerült is, és egyfajta jelképpé nőtte ki magát. A személyzet nagy része is megmaradt még a háború előttről, de nagyon sok orosz katonaorvost és ápolószemélyzetet állítottak be a régi dolgozók mellé. A kórház vezetőségének tagjai szintén az orosz orvosok köréből került ki, mivel főleg az ő katonáik ellátására renoválták ilyen „csúcs-sebességgel” a komplexumot. A betegek és az ápoltak többsége most főleg orosz katona volt, ám szorítottak helyet a helyi betegek ellátására is.

A kórteremben, ahol Pétert elhelyezték, legalább húsz ágy volt. Nagyobb részt orosz katonák feküdtek itt is. Nagy csodálkozást keltett, amikor Borbála és Péter testvérei, valamint Panni néni gyerekei bevonultak a kórterembe. Igyekeztek csendesek, halkak maradni, de mivel ők voltak az első látogatók aznap, óhatatlan rájuk terelődött a figyelem.

A nővérek különböző ruházatából lehetett következtetni, ki irgalmas nővér, ki orosz ápolónő. Ők inkább katonaruhában teljesítettek szolgálatot, és erre húztak csak fehér köpenyt, és csak törve beszélték a magyar nyelvet. Az elején nagyon nehezen ment a kommunikáció, fokozatosan vált könnyebbé. Az orosz személyzet lassanként megtanult egy pár szót magyarul, a magyarok meg oroszul. Így sem ment zökkenőmentesen a munka. A vallást az oroszok igyekeztek volna kiiktatni, ám ez nem ment. A nővérek még a régi rendházakban tanultak, és betartották az ott tanultakat, ahol a vallás jelentős szerepet játszott, de alapos szakmai képzésben is részesültek. Nem lehetett egyik percről a másikra kicserélni a teljes személyzetet, habár nagyon szerették volna ezt elérni.

Péter családját egy orosz ápolónő vezette az ágyához. Ha törve is, de érthetően beszélt magyarul.

— Én vagyok főápolónő. Húsz percetek van itt maradni, és beszélgetni. Utána el kell menjetek. Minden egyes alkalommal, csak húsz percetek van. Ha a beteg járóképes, joga van lemenni a kertbe, és ott társalogni. Ám a húsz perc időhatár ott is érvényes. Húsz perc! Értettétek?

Ahogy távozott az orosz ápolónő, megjelent egy apácaruhás nővér.

— Ha hoztak valami élelmiszert, azt kérem, adják át nekem. Nem fogjuk elvenni, de a kórteremben nem tárolhat egy beteg sem hazai, vagy másmilyen élelmiszert. Mi minden étkezés során majd hozunk belőle a betegnek, ha kéri.

Borbála egy kicsit meglepődött ezen, de mit volt mit tenni, engedett a kérésnek.

— A tortából, ha lehetne, most szeretnék neki adni.

— Egy kis türelmet kérek, azonnal hozok evőeszközt, tányért.

A nővér elsietett, majd rövid idő után a szükséges tárgyakkal tért vissza. Addigra Borbála is kipakolt a hátizsákból. Péter tágra meredt szemekkel figyelte a sok „kincset” amiket édesanyja kirakosgatott. Nemkülönben a betegtársak is.

— Ez mind az enyém? — kérdezte Péter.

— Ki másé? Nem jut belőle mindenkinek. Sőt senkinek sem tudunk adni. Nem irigység, de nekünk sem az égből hullott alá. Remélem, ezt az ápolónők is be fogják tartani, nem kell őket erre figyelmeztetni.

— Nehogy szólj nekik, Anya! Ők csak akkor adnak más betegeknek, ha a beteg beleegyezik ilyenbe. Minden közös ugyan, de megkérdezik, és nem illik nemet mondani. A katonák legtöbbje kap a bajtársaitól és az esetleges látogatóktól élelmet, ajándékot. Ám ha szét akarnak belőle osztani, ahhoz az engedélyüket mindig kikérik. Főleg ha dohányról van szó. A legtöbb dohányzik, habár tiltja nekik az orvos, de egy szál cigarettának itt nagyon nagy értéke van. Ezt tudják az ápolónők is persze, és úgy is kezelik. Van egy közös alap, és van egy személyes. Nem tudom pontosan, napi hány szál cigarettát kaphatnak a közösből és mennyit a sajátból. Mert a sajátjukból sem kaphatnak korlátlan mennyiséget.

Mindenről beszélgettek még, és persze nem vették észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Az irgalmas nővér jött figyelmeztetni őket, hogy lassan szedelőzködniük kell, mert a látogatási idő lejárt.

Kifelé menet Marika megszólította a nővért:

— Megkérdezhetnék valamit? Megmaradtak a régi rendházak és kolostorok? Azért érdeklődöm, mert én és a barátnőm, akinek az öccse most itt ápolt, egy zárdában tanultunk. Én nagyon szeretném folytatni a tanulást, és ápolónő szeretnék lenni. A szüleim meghaltak a háborúban, árva lány vagyok.

Az apáca csodálkozó szemekkel vette jobban szemügyre.

— Ti akkor nem is vagytok igazából testvérek?

— Nem! De majdnem olyanok vagyunk. Találkoztunk egy Vöröskeresztes vezetővel még Győrben, amikor menekültünk. Kaptam tőle egy budapesti címet, hogy ha majd valamikor fel tudok utazni, akkor keressem meg őket, mert tudnak segíteni. Ennek már nagyon hosszú ideje. Persze, még nincs rendes közlekedés se vonattal, se mással, és nem is volt módom még senkivel sem beszélni erről.

— A zárdák siralmas állapotban vannak. Legtöbben elmentek külföldre, akiknek volt erre módjuk és összekötetésük. Akik maradtak, azoknak a sorsa mind bizonytalan — mondta sajnálkozva az apáca. — Előbb-utóbb bezárják majd a meglévő rendházakat is, a nővéreket meg szélnek eresztik. Boldoguljon mindenki, ahogy tud. Én továbbra is a kórházban szeretnék maradni. Nekem sincsenek szüleim, hozzátartozóim. Volt két bátyám is. Az egyik valahol Oroszországban, a másik meg Sopronban esett el. Az utóbbit a nyilasok ölték meg, mint „hazaárulót” mert nem volt hajlandó bevonulni, és inkább bujkált, amíg el nem fogták. Mindenkimet elvesztettem, de szállást is kaptam itt a kórházban. Ha megszűnik a rendház, legalább nem kell keresgélnem. És a fizetésem is majd én oszthatom be, de ki kell vetkőznöm, az biztos.

— És meg tudná mondani nekem, hol találok valakit, aki pontosan útba tud igazítani, hogy hol, kinél kell jelentkeznem?

— Ha tovább akarsz tanulni, akkor az orosz vezetőségtől kérjél információt. Szükség van a fiatal munkaerőre, és a képzésük is az ő hatáskörükbe tartozik, persze a magyar hatóságokkal karöltve. Ők közösen döntenek mindenről. Szerintem először keresd meg a városparancsnokságon azt, aki az ilyen ügyeket intézi. Sok szerencsét, és Péterért ne aggódjanak — nézett Borbálára. — Én gondját fogom viselni továbbra is.

 

 

Kisregény

A táltos lánya 32. Emlékek egy nagy kalandról

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A négy kán elindul a porok földje felé, hogy felajánlják nekik is a szövetséget. Csak Babba készül vegyes érzelmekkel az övéivel való találkozásra.

 

 

Kisebb ujgur csapat képezte az előőrsöt. Előre mentek felderíteni a terepet. Nem lenne üdvös, ha egy ilyen nem túl nagy sereget, amelyben négy kán is van, meglepnének és bekerítenének. Négy nép maradna vezér nélkül, sőt kiszolgáltatva.

A felderítőket Zoldán mergen vezette. Ő ismerte itt legjobban a terepet. Egyébként is, mint egykori szövetségese a poroknak, jó ötletnek tűnt, ha ő megy felvenni a kapcsolatot velük, előkészíteni a kánok érkezését.

A legnagyobb számban lévő ujgurok biztosították a két oldalvédet is. Miközben a sereg zöme a völgyben, kapaszkodott át az Abakán-hegyek hágóján, lovas felderítők pásztázták a gerinceket, de semmi gyanúsat nem észleltek. Zavaró események nélkül haladtak az Ob gázlójának irányába. A fő csapattestet a baskortok vezették, utánuk jöttek a kirk küzök, majd a tatárok és Nur kán ujgurjai képezték a hátvédet.

Bolan jabgu, Babba, Csaban kán, Dilay és Tulpán haladtak elöl. Alig hagyták el a pugu ordut, Szonkhor, Bars és Günay melléjük ugrattak.

— Itt e szikla mellett hallottuk meg a minket üldöző porok lovainak a zaját… Huh… Akkor értettem meg mit jelent a mondás: „Lóhalálában”. Alig értük el a pugu ordut… — emlékezett Szonkhor.

— Az se volt semmiség, amikor meghallottuk Barsékat utánunk vágtatni — emlékezett Günay. — S a távolság egyre fogyott közöttünk, Bolan lova egyre fáradt a nagy súlytól… Ha arra gondolok, hogy kis híján  nyilat eresztettem legjobb barátomba… Már felajzottam, amikor…

Együtt, egy csapatban maradtak, s elevenítették fel emlékeiket. Ki hol vált le a csapatból, ki melyik gerincen, vagy völgyben folytatta útját. Maguk is meglepődtek, mennyire élénken élnek még emlékeik, melyek közt akadt olyan is, amiben a vélemények eltértek. A fiatalok csak hallgatták a megelevenedő történetet, időnként fel-feltettek egy-egy kérdést. Végül ott táboroztak le, ahol annak idején, az első éjszakán.

— Gúzsba kötöttél! — mondta vádlón Babba Bolannak.

A férfi arcára nem ült ki bűntudat.

— S ha nem teszem, most itt lennél? — évődött magabiztosan előbb párjára, majd gyermekeire nézve, szavai hatását lesve. — Még ott is, már közel az orduhoz megszöktél, inkább lettél volna a kaplony vacsorája, mint…

— De utánad ment… A sötétben… — nézett Babbára Günay, némi csodálattal a hangjában. — Pedig hallottuk a kaplony hangját abból az irányból, amerre elfutottál. Jól elbájoltad…

— Két domb távolságról látott meg… — emlékezett Bars nevetve. — Látnod kellett volna, mennyire „el volt bájolva” a látványtól! Már akkor megmondta neki Szonkhor, vigyázzon, mert te bügü vagy! Vajon megtaláljuk a helyet, ahonnan megláttad? — fordult Bolan felé. — Jól megnőttek a fák és bokrok azóta…

Zoldán mergen épp visszatért batirjaival, és meghallotta az utolsó mondatokat. Este tábortűz mellett mesélniük kellett, mindegyik a saját szemszögéből a sok tél előtti „Nagy Kalandról”. Ki mit tett, mit gondolt, mit érzett akkor, Szonkhor miért, és miként kezdte támogatni Bolant, Bars és Günay bűntudatosan akkori szembenállásukról, Babba az elrabolt lányok szemszögéből… A hamis „menkvit”, Karkály tévedését, a nagy rémületet, a hiábavaló harcot Bolan túlerejével…

— Még most sem bírom felfogni — csóválta meg a fejét Bars — Két gyerkőc vette fel velünk a harcot, s nekünk kellett megfutamodnunk…

— Na, azért Babba is megjelent az ostorával… — vetette közbe Bolan. — Ti nem láttátok amikor…

— Dehogynem… — szólt közbe Bars. — És akkor is, amikor a porok támadtak az ordura. Én sérülten hadakoztam, már azt hittem, ott a vég… s akkor Csaban kán előrohant kis fakardjával… Babba kám akkor elővette ostorát… S a porok máris visszavonultak…

Csak Bolan vette észre Babba arcára fagyott mosolyt, beálló hallgatagságát, s a ki nem mondott szavait: „És saját népemre támadtam…”

— Meg kellett védened a fiadat… Amiképpen ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…

 

Reggelig sikerült megnyugtatnia, de Babba így is vegyes érzelmekkel indult útnak, melynek végén szembe kell majd néznie övéivel. Annyi év után… talán meg sem ismerik. Megkönnyebbülése csak addig tartott, amíg eszébe nem jutott, hogy Zoldán mergen is felismerte… Igaz, nem őt, hanem Tulpánban vélte őt felismerni… Akkor pedig övéi is… Bolan mondatát — „ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…” — ismételgette magában, de hiába. Saját lelkét nem tudta megnyugtatni vele.

Az azelőtt napi emlékfelidézésnek a rablás előtti utolsó táborhelyük megtalálása adott újabb löketet.

— De haragudtunk rád — szólt oda nevetve Günay Bolannak, amikor már tovább indultak —, mert nem engedtél tüzet rakni. Hűvös is volt az az éjszaka, s mind arra gondoltam, amit meséltél a medvéről, amelyik elől elmenekültél, amikor utánunk eredtél… S akkor nem tudtam, hogy errefele nincsenek kaplonyok…

— Mindjárt odaérünk arra a helyre, ahonnan megláttalak… A lenyugvó nap vörösre festette a felhőket, s szőke hajadnak különös fényt adott. Épp virágokat aggattál a hajadba… Elbájoltál három domb távolságból — mondta Bolan, miközben lovát az egykori megfigyelő helyük felé fordította.

— És én is megláttalak téged… A farkasfejes csuklyát viselted, de egy farkas nem lehet olyan magas… Azt hittem menkvi vagy… Igazi erbörű, farkas-ember. De senki sem hitt nekem. A vőlegényem egyenesen gúnyolódott… Összevesztünk…

— Tengri így akarta… Nekem szánt…

Babba már nem tudott válaszolni. Lódobogás verte fel az erdő csendjét. Az ujgur előőrs néhány batirja tért vissza lóhalálában. Zoldán vezette őket.

Bolan és Szonkhor önkéntelenül felpillantottak, talán maguk sem tudták miért, az ég felé kémleltek. Pedig a válasz onnan jött. A tisztás felé ritkuló erdő lobjain át keselyűcsapatot pillantottak meg. A hirtelen feléjük forduló szélfuvallat füst szagát hozta magával.

— Itt csata volt!

Bolan hiába kiáltott Babbára.

— Neee! Babba neee! Állj meg! Meglátnak!

Az asszonyt nem tudta visszatartani. Látnia kellett. Borzalmas kép tárult eléje. Égő, elszenesedett kátak, füst, holttestek és sebesültek mindenfelé, megkötözött por vitézek, készen, hogy rabigába hajtsák őket. Körülöttük fegyveresek, időnként le-lesújtva a korbáccsal. S szakák mindenfelé, annyian, mint réten a fűszál.

Bolan és Szonkhor is utána ugratott, hogy visszahúzzák. Bár felkészültek a látványra még nekik is — hiába értek meg sok csatát életükben — felállt a hátukon a szőr. A figyelmeztetés ellenére Csaban kán, Dilay és Tulpán sem bírtak úrrá lenni kíváncsiságukon. Bolan és Szonkhor hamar fedezékbe terelte őket. Közben Zoldán mergen is odaért, de már elkésett a hírrel. A látvány magáért beszélt.

— Ki kellene szabadítani őket… — nézett Babba a férfiakra könyörögve.

Zoldán mergen válasza lesújtó volt:

— Legalább ötször annyian vannak, mint mi… S a négy kán… Nem kockáztathatunk… Ha legalább egy csepp esélyünk lenne… De ekkora sereggel szemben szemernyi sincs.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 33. Zálem

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A négy kán és kísérete az Ob partjára, por földre ér, de a porokat legyőzték a szakák, és épp rabigába készülnek hajtani őket.

 

Zalem[1] odament a foglyokat őrző katonák parancsnokához.

— Jól kiválogattad őket?

— Igen, uram, csak az ép, erejük teljében levő férfiakat szedtem össze, akiken esetleg csak karcolások vannak. A nők közül csak a fiatalokat és szépeket, akikért jó pénzt kapunk a perzsa kereskedőktől. Ha valamelyik vinnyogott a kölyke után, azt levágtuk, ne nyavalyogjon utána.

Zalem körbenézett. A lenyugodni készülő Nap még elég magasan járt ahhoz, hogy ne fesse színesre az őgyelgő kisebb felhőket. Ahhoz is elég fényes volt, hogy rontsa napnyugta felé a látóhatár szélét kémlelők szemét, ahonnan Csanád és csapata hiába várta az erősítést. Csak a napkeleti láthatáron, az Abakán hegyek felett jelent meg néhány sötétebb felhő, s az addig fújdogáló szellőt keleti szél váltotta fel.

Az Ob gázlóján túlról már visszajöttek a felderítők, nem látták még nyomát sem a közelgő a mosoknak. Lehetett nyugodtan ünnepelni. Zálem embereinek nem kellett biztatás. Hamar megállapították, hogy a poroknak jobb a vörösboruk, mint a fehér, és az e vidéki szarvasok húsa igencsak finom. S mint egyensúlya is mutatta, már ő maga is leöblögette néhányszor a csata során a torkára rakódott port. Gondolt egyet, majd odament a foglyokhoz, és Csanádot kereste szemével. Meg is találta hamarosan.

— Hiába kémleled a napnyugati eget — mondta neki gúnyosan. — A mosok nem jönnek. Küldtem nekik egy kis elfoglaltságot az úton, hogy ne unatkozzanak… Nem jó, ha az ember másokkal akarja kikapartatni a gesztenyéjét… Azt hitted, büntetlenül megúszhatod, hogy megöltétek az öcsémet?

Csanád ránézett, végül úgy döntött, hogy nem tartja érdemesnek közölni vele, az öccse maga kereste a bajt. Ha nem jött volna rabolni, nem hagyja itt a fogát. Dacosan nézett szembe legyőzőjével.

— Letérdelni, ha Zálem szól hozzád! — csattant a nyakán egy korbács. S hogy biztos legyen a dolgában, a parancsnok intett is két katonájának, kényszerítsék térdre.

— Melyik a feleséged, Csanád rabszolga? Illetve melyik volt? Igazán megmelegíthetné az ágyamat egy kicsit…

Csanád nem méltatta válaszra, csak gyűlölettel nézett szembe vele.

— Válaszolj! — csattant a hátán kétszer is a korbács.

— Hagyd… Ne tedd tönkre az árut! Vallassátok ki az asszonyokat, azok beszédesebbek… Vacsora után a sátramban legyen. Ekkora barmokat, legalább egy házat megkímélhettetek volna… — csatlakozott a vezérkarához.

— Ezt a csatát is megnyerted, Zálem! — mondta elismerően egyik alvezére, miután fenékig kiürítette a korsót.

— Meg — felelte öntelten.

— Ami azt illeti, nem adták meg egykönnyen magukat, bár kevesebben voltak. Ha ideérnek a mosok idejében…

— De nem értek ide. Azért küldtem rájuk egy csapatot.

— S ha a mosok legyőzik őket? És holnap-holnapután ideérnek?

— Akkor majd úgy járnak, mint Nagy Kürosz perzsa király a Jáxártésznél Tomürisz királynő csapatai ellen. Nem könnyű az Obon átkelni. Keskeny a gázló.

— Te akkor ugye már nem Kürosz, hanem Tomürisz királynő seregében szolgáltál?

— Tudni kell a nyertes oldalára állni!

— Te méd vagy ugye? Hány seregben szolgáltál? — kérdezte egy másik.

— Krőzus méd király seregében kezdtem, majd Nagy Kürosz perzsa király zsoldosa lettem, a Jaxartészi csatában már Tomürisz masszagéta királynőhöz pártoltam, szolgáltam a jüecsiknél, majd Dáriusznál, most pedig itt a szakáknál, mióta ő megbukott az ellenük vívott hadjáratban. Kell tudd, kinek a szolgálatába állj. A jó katonának egyetlen király sem marad hálátlan, de a vesztes fél az nem fizet…

— S tényleg egyetlen csatát sem vesztettél? Soha, de soha?

— Hátráltam már meg, rendeztem a seregem sorait, de háborút ember ellen nem vesztettem.

— Ember ellen nem? De hát ki ellen harcoltál, amikor megfutamodtatok? — szólt közbe egyik jól értesült.

— A jüecsik szolgálatában álltam, és megtámadtuk a baskírokat. Bosszúhadjáratnak indult, Sári Kán lett volna a célpont. Megleptek egy szorosban, de mégis már-már megnyertük a csatát, hiszen túlerőben voltunk. A baskírok egyre hátráltak, amikor megjelent egy istennő hófehér lovon, és egy szikla tetejéről villámokat kezdett szórni ránk… Száz öl magasba csapott fel a láng a villám nyomán. Fülsiketítő volt a mennydörgés… Azt a rémületet és menekülést soha nem felejtem el…

— Azt hittem az csak mese… — lepődött meg egyik alvezére.

— Dehogy mese… Ott voltam… Nem sokan tértek haza élve… — húzott egy jót egy korsóból, lemosni emlékeit. — Előkerítettétek már Csanád feleségét? — üvöltötte el magát. Annak a megfutamodásnak a szégyenét, még ha istennő elől is, csak a kiélt bosszú élménye moshatja le…

Egyik őr szaladt oda a vezérkarhoz.

— Uram, mozgást láttunk napkeleten, azon a dombon… — mutatott a távolba.

— Fegyveresek? — múlt el hirtelen Zalem mámora, és azonnal felállt a domboldalakat kémlelve, ahol már nem látszott semmi és senki.

— Három férfit, és három nőt pillantottam meg, amint megláttak, azonnal el is tűntek a bokrok mögött.

— Ujgurok voltak?

— Nem. Nem tudom mik, de nem ujgurok, azokat felismerném — jelentette az őr.

— És nők is voltak közöttük?

— Három férfi, három nő.

— Valami karaván lehet… Menjetek, nézzétek meg, van-e valami használható árujuk — adta ki a parancsot, majd elüvöltötte magát. — Hol Csanád felesége? Előkerítettétek már?

— Már hozzák, uram!

— Ne ide…. Oda! — mutatott a foglyok felé Zálem, majd komótosan odaballagott Csanádhoz.

— Hol van a tur ulod Csanád? Amelyik fentről csap le az ellenségeidre? Hiába pásztázom az eget, csak sasokat látok…

Ezt Csanád, bár megfogadta magának, hogy nem fog megszólalni, nem állta meg szó nélkül.

— Keselyűk… Dögkeselyűk… — mondta megvetően.

— Nagyok, erősek, és sokan vannak…

Közben három katona odaráncigált egy por nőt. Ketten a karját fogták, a harmadik a hajába markolt bele.

— Harap, mint egy veszett szuka! — magyarázkodott az egyik.

— Ő az asszonyod, Csanád? Egész jó ízlésed van… — mérte végig tetőtől talpig, majd meg is tapogatta. — Jó kemény mellei vannak… Karcsú, öröm lesz ölelgetni egy kicsit… Vigyétek a sátramba!

Ám nem jutottak célba vele, máris kiabálás hallatszott az erdőből, majd csatazaj, végül felhangzott a karavánhoz küldött csapat parancsnokának a visszavonulót jelző kürtje. A menekülő szakákat még utolérte egy nyílzápor. Többen is holtan fordultak le a lovaikról. Az erdő szélén fegyveresek jelentek meg, hadrendbe rendeződve. Vezérük farkasbőr mentét, csuklyáján egy nyitott szájú farkas fejet viselt.

Amint Csanád asszonyát elrángatták, Hetény odaszólt neki:

— Miért nem hagytad, hogy utolsó csepp vérünkig harcoljunk? Miért kellett letennünk a fegyvert? — mondta vádlón. — Meghaltunk volna becsületben, mint Botond… S nem érjük meg e megaláztatást…

— Emlékszel mit mondott egyszer Möngke? Te is ott ültél a tábortűznél… „Soha ne add fel!” Egy hősi halott nem tud fellázadni!

Hetény mintha nem is hallotta volna, folytatta a vádaskodást.

— Mivel segítesz nőinken, lajányainkon azzal, hogy kénytelenek végignézni megaláztatásodat? Legalább annyival tartoztunk volna nekik, hogy utolsó emlékként az maradjon nekik rólunk, hogy életünket áldoztuk értük… Miben reménykedsz még? A mosok nem értek ide. Talán őket is legyőzték. S ha nem, az Ob másik oldaláról néznek szembe ezekkel a keselyűkkel. Emlékezz, mit meséltek Nagy Küroszról. A Jaxartészen át kellett kelniük, Tomürisz királynő csapatai a túlsó oldalon vártak rájuk. Hiába voltak többen. Nagy Kürosz is otthagyta a fogát a csatamezőn. Ne reménykedj lázadásban… Azt hiszed együtt maradunk? Eladnak minket, és szerteszórnak a világban… Te tényleg reménykedsz még, Csanád gyula? Mint beszélek! Nem vagy már gyula, csak egy rabszolga, akit bármikor, bárki megalázhat!

Csanád nem válaszolt. Fájt az igazság… Valójában már ő sem reménykedett. Hetény ott volt mellette, hozzá volt kötve, de nem mert ránézni… Egyik por vitéz húgyhólyagja már nem bírta tovább…

A menekülő szakacsapat a rabok figyelmét is felkeltette. Jó ürügy volt Csanádnak oda pillantani, mintsem Hetény kényelmetlen kérdésére válaszoljon.

— A menkvi… A penefejjel a csuklyáján…  — jöttek elő Csanádnak a Babba elrablásához kötődő emlékei.

Hetény is odanézett, és ő is felismerte Bolant. Annak idején nem látta ugyan, de a leírást többször hallotta.

— Rohadt dögevő penefajzat… — fakadt ki Hetény. — Ahányszor a hontnak rosszra fordul a sorsra, megjelenik… Én még hittem atidnak, Regő táltosnak, aki arról mesélt, hogy a peneembereket azért küldte Numi Turum a földre, hogy Kaltes Ankit őrizzék, és megvédjék… A pene enné meg őket! — eresztette szabadon kedvenc áldkodását. Csak amikor kicsúszott a száján, akkor jött rá, ahogy kolah kolahnak (holló) nem vájja ki a szemét, úgy pene penének sem ártana.

— Baskírok… — motyogta maga elé Csanád. — Mit akarhatnak ezek itt? S hogy kerülnek ide?

— Legyőzték volna az ujgurokat? Három nappal ezelőtt az Abakán-hegyek felől érkező kereskedők még semmilyen csapatmozgásról, háborús készülődésről nem számoltak be…

— Nem hiszem… Sári Kán meghalt… Új kánjuk van. Ki az az őrült, aki alig veszi át a hatalmat, és hódítani indul, méghozzá egykori szövetségeseit támadja le? Nem… A baskírok az ujgurok egykori szövetségesei. Ők nyújthatnak segítséget az ujguroknak, hogy próbáljanak kiterjeszkedni az Obig, azok pedig előre küldték őket az élvonalba. Miért az övéik essenek el? — kereste a logikus választ Csanád.

— Na, kinek a rabszolgái leszünk? — sóhajtott Hetény.

 

Kürtszó jelezte az ünneplő szakáknak a riadót. A mulatozásban megzavart sereg áldkodva tett eleget a parancsnak.

— Baskírok… — ismerte fel a fegyverzetet Zálem. Agya pörögni kezdett, mint nagy esőzés után a vízimalom kereke. — Hogyan kerülnek ezek ide? Nőkkel nem indul az ember háborúba, és főleg nem az élvonalban… Márpedig az őr azokat látta meg elsőnek, és sürgősen visszavonultak… De ezek támadnak… Mi történik itt?

A baskírok nem üldözték az őket megtámadó, most már menekülő szaka csapatot. Lassan haladtak előre. Egyre szélesebb sávban tűntek elő az erdőből. Az elővéd mögött kisebb űr keletkezett, majd egy fiatal, díszes fegyverzetű aligférfi jelent meg. Mellette egy batirja tartott magasra egy harci jelvényt. Az előhad parancsnoka kürtszóval parancsolt megállj-t csapatának.

— A baskort káni jelvény! — sietett Zálemet felvilágosítani Batraz, az egyik alvezére. Fölöslegesen. Látta ő is személyesen, s nem idézett kellemes emlékeket benne. Nem baj, eljött a bosszú órája!

— Ki lehet az a kölyök? — kérdezte Batraz.

— Az új baskír kán. Elfogni! Élve akarom! — adta Zálem ki a parancsot Batraznak a támadásra.

Eltelt kis idő, amíg annyira rend lett, hogy eleget lehessen tenni a parancsnak. Amint megindultak a várakozó baskírok felé, az ifjú kán felemelte a kardját. A jelre megindult az ellentámadás. Egy ideig a létszámfölényben levő szakák egyre hátrább szorították a baskírokat, amikor megszólalt egy kürt. A baskírok menekülőre fogták. Batraz elüvöltötte magát:

— Utánuk!

Zálem nem azért győzött annyi csatában, hogy egy ilyen olcsó cselnek bedőljön.

— Ez csapdaaa! Fújj visszavonulót! — üvöltött rá a kürtösére. Annak sem kellett másodszori biztatás. Ám azzal egyidőben hangzott fel a másik domboldalon is újabb kürtszó:

— Perdülj baskort!

A „menekülők” a nyeregben visszafordulva indították útnak a nyílzáport, de nemcsak ők indítottak váratlan ellentámadást, hanem kétoldalról is egy-egy baskort csapat rontott ki az erdőből, nyílzáport zúdítva a szakákra, akik hullottak, mint a legyek késő ősszel. Teljes volt a fejetlenség a menekülők közt, de Zálem elindította a támadók ellen a második vonalat, az időközben felsorakozó gyalogos lándzsásait. Bár a nyílzáporok meg-megtizedelték a szakákat, a tömör sorban érkező lándzsások elől a baskortok hátrálni kényszerültek.

— Uram! Balra nézz! — figyelmeztette Zálemet egy rémült hang. — Ezek nem baskírok! Kirk küzök!

Észak-napkeletről egy másik erdőrészből újabb csapat indult meg vágtában a tábor felé. Parancsnokuk, aki szintén a háttérben maradt, egy idős férfi volt, mellette egy batírja a káni jelvényt tartotta a magasba. A baskírok pedig eddig harcban álltak a kirk küzökkel…

A baskírok hátráltak, majd eltűntek az erdőben. Látván a másik támadást is — amelyre ezúttal sürgősebb odafigyelni, hiszen a sebtében összeszedett csapatát át kell csoportosítania —, Zálem visszahívta üldözésükről Batrazt és embereit. Hamarosan sikerült visszaverni az oldalról érkező támadást, és a kirk küzök is hátrálni kezdtek. Ők nem menekültek, ám lassan, de biztosan eltűntek Zálem szeme elől az erdőben. Hirtelen eszébe jutottak a baskírok, akik a fák közt oldalba támadhatják őket. Megfújta a visszavonulót csapatának. Visszhangként újabb kürt szava hangzott fel, ezúttal a kirk küzökkel ellentétes irányból, dél-napkelet felől a tatárokat szólítva támadásra. Mögöttük a tatár kánzáde harci jelvénye…

— Hol vannak az ujgurok? — üvöltötte el magát Zálem. Egyértelmű, ezek egyike sem határos a porokkal, csak az ujgur kán engedélyével vonulhattak át a területükön. Amint sikerült a tatárokat is visszaverni, azonnal megtudta… Nur kán csapatai éjszak irányából támadták hátba. A baskírok és kirk küzök közben ismét megjelentek az erdő szélén. Egyelőre nem támadtak, láthatóan vezényszóra vártak.

— Általános visszavonuló! — adta ki a parancsot Zálem.

A szakák kezdtek sündisznó alakzatot felvenni, védekező álláspontra helyezkedve, lándzsás- pajzsos gyalogosokkal fogva körbe a sereget, amelyekkel a lovasok nehezen vették fel a harcot. És a támadóknak gyalogságuk nem volt, lándzsájuk sem, csak a porok tudták visszaszerezni elkobzott fegyvereik egy részét…

 

 

 

[1] Kegyetlen, perzsául. 

Kisregény

Imola 18.

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

18.

 

Már majdnem a kijáratnál voltak, amikor Borbála hirtelen megtorpant, és visszafordult.

— Mi történt, anya?

— Meg sem kérdeztem a nővért, Péternek ki a kezelőorvosa, és hol tudom elérni.

— Vasárnap van, Anya — próbálta jobb belátásra bírni András. Valószínű szabadnapja van és pihen. Nincs a kórházban.

— De akkor is meg kell tudnom. Ha legközelebb jövök, szeretnék vele beszélni. Várjatok meg itt, én visszamegyek érdeklődni.

Látva tehetetlenségüket, megálltak és várakoztak anyjukra. Eltelt egy fél óra mire visszaért.

— Már Andrást akartuk érted küldeni, hogy mi történt — korholta Imola.

— András még mindig adós egy beszámolóval — célzott a belépésük körülményeire az anyjuk. — Én nem váratlak titeket, hanem sokáig tartott, amíg a sok építőanyag és ajtó közt találtam egy irgalmas apácát, ő a segítségemre volt. Felkísért vissza az osztályra, és elvezetett az ügyeletes orvos szobájába — kezdte mondókáját, miközben a kapuhoz indultak.

A kijáratnál sokan tolongtak. Egy részük bebocsátásra várt. Akik meg már voltak bent meglátgatni a szeretteiket, azok valami „utazó alkalmatosságra” várakoztak, amivel az előttük álló út egy részét megtehetik. Sokan elveszítve a türelmüket és reményüket, elindultak gyalogosan.

— Várjunk, vagy elindulunk gyalogszerrel, mint idefele? — kérdezte Borbála a gyerekeket.

— Javaslom, hogy várjunk egy kicsit — tanácsolta Imola. — Talán jön erre valami jármű, amire mi is felférünk és elvisz Máriafürdőig. Addig legalább mesélhetsz, Anya, úgy jobban múlik az idő.

Borbála folytatta, amit megtudott.

— Amíg a nővér vezetett, elmondta, ez az orvos már nagyon régóta dolgozik a kórházban. Valamikor a húszas évek elején került ide, mint gyakorló orvos. Azóta is ugyanott, a tüdő osztályon dolgozik. Már régesrég ki kellett volna nevezni osztályos orvosnak, de hol a háború, hol más események miatt nem nevezték ki. Most meg már közelebb van a nyugdíjhoz, semhogy kinevezzék. De nem ez a lényeg. Amit tőle megtudtam, Péternek kezdődő tüdőgyulladása volt, még idejében került be a kórházba, de mivel legyengült szervezettel érte, nem biztos, hogy teljesen ki tudják kúrálni, és nem marad nyoma sem a betegségnek. Az osztályvezető főorvos egy orosz katonatiszt. A magyar orvosoknak kevés szava van itt. Kénytelen tolmácsot használni, mert magyarul nem tud, és nem is akar tudni. Félvállról kezeli a magyar betegeket, nem fordít rájuk kellő gondot. Néha még az is csak viták árán érvényesülhet, hogy a magyar betegek a legjobb gyógyszereket megkaphassák. Nem mondta azt, hogy korrupt, vagy megvesztegethető, de kivételezik az orosz betegekkel. Mivel őt is felülről irányítják, és azok kezei nagyon messzire nyúlnak, senki sem mer vele ujjat húzni. Ha nem is nyíltan, de gyakorlatilag egyelőre az orosz katonaság gyakorolja az irányítást a kórházban. A magyarok csupán, mint kiszolgáló személyzet vehetnek részt a gyógyításban. Mégsem kell kétségbe esnünk. A doktor elmondta, hogy Péter kezelése jól halad. Naponta két alkalommal kap injekciót, és a szükséges gyógyszerek is mind rendelkezésre állnak, amikre szüksége van. Várhatóan még két, vagy három hét, mire elbocsáthatják. Hogy utána sikerül e elintézni számára szanatóriumot, az igazából nem rajta múlik. Szakmailag mindenképpen támogatni fogja a javaslatot. Ám nem mindig ez dönt, hogy az kapja meg, aki a legjobban rá van szorulva.

— Akkor — próbálta András összegezni a hallottakat — nincs rossz kezekben. Meg kell próbálnunk többet bejárni a kórházba, és kapcsolatot kiépíteni a döntéshozó orvosokkal. Én sajnos nem leszek elérhető, csak hétvégeken, akkor is feltéve, ha betartják az ígéreteiket a felettes parancsnokok, és kapunk eltávozást hétvégére. Mert nagyjából úgy kezelnek, mintha katonák lennénk. Eddig rendesen bántak velünk, de semmi biztosítékunk nincsen arra nézve, hogy a továbbiakban is ilyenek maradnak. Nem fognak e minket kihasználni, és mint vesztes hadifoglyokat kezelni, akiknek a minimális jogokat sem fogják megadni.

— Honnét veszel ilyeneket, András? Egy szavunk nem lehet. Megkaptunk szinte mindent, amit beígértek. Sőt. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az egyik parancsnokuk pártfogásába vett minket.

— És ez meddig fog tartani, Anya? — aggodalmaskodott András. — Csupán amíg ki nem fúrják innét a tiszttársai, át nem helyezik valami isten háta mögötti helyre, ahol nem lesz kivételes pozícióba, se parancsnok nem lesz, aki szinte korlátlan hatalommal bír. Keszthely és környékén ő az egyik legnagyobb hatáskörrel rendelkező parancsnok. Szinte mindent el tud intézni, ha akar, és nem gyűlöl minket. Ám mögötte ott csaholnak azok, ahogy egymás közt nevezik őket „csinovnyikok”, akik a győzelemtől elvakultak és bármilyen eszközzel szerzett pozícióban, korlátlan hatalmat kivívva degeszre lopják magukat. Bármennyire nem akarod ezt tudomásul venni Anya, ez sajnos így működik náluk. A legfőbb érték az ember, ahogy hirdetik. Ám ez az érték szinte értéktelen semmi, ha hatalomról van szó, és ránk nem is vonatkozik. Nekünk szerencsénk, hogy Igor itt a főnök. Ő egyelőre még „jól fekszik”. Ám Aljósa mesélte, hogy sokan szeretnék már másutt látni. Többen is pályáznak a helyére, egyre többen acsarkodnak vele szemben, hogy megszerezzék, nagy pozíció, zsíros falat. Nem csak embereket irányíthat, hanem jelentős anyagi javak felett is rendelkezhet. Élelem, üzemanyag és más, amikből saját hasznukra is tudnának lecsípegetni. Igor, egészen biztos, ha csinál is egy-két csip-csup „ügyet”, nem nagy tételben teszi. Én éppen ezért vagyok félelemben, mert ő rendes becsületes parancsnok, és eddig állta a szavát. Ám mi van, ha leváltják? Aljósa nem ok nélkül fél, hiszen akkor neki is mennie kell.

— Igazad lehet — gondolkodott hangosan Borbála. — Nem láthatunk a színfalak mögé. Szerintem jobb is, hogy nem tudunk ilyenekről. Minden esetre óvatosaknak kell lennünk. Ha mégis bekövetkezik a leváltása, áthelyezése, az nekünk mindenképpen rosszat jelent. Éppen elegen vannak a közvetlen környezetünkben is, akik felfigyeltek arra, hogy Igor némi kedvezményt biztosít számunkra. Mivel nagyobb részt falubeli, vagy ismerős, akkor sem biztos, hogy nem tesznek sehol bejelentést, feljelentést, csupán magukban morognak, zsörtölődnek… Bízzunk benne, hogy tekintettel vannak arra is, hogy Péter kórházban van, és emberségesnek tartják Igort, nem ellenségnek.

Egy teherautó kanyarodott be a kórház elé. A civil ruhás, aki az anyósülésen ült a kabinban, már a letekert ablakból kiszólt a tömegnek.

— Akik Máriafürdőre akarnak utazni, azokat elviszi ez a kocsi. Csak előbb segítsenek lepakolni.

Többen is ugrottak, hogy kipakolják a rakományát, és utána könnyebben eljuthassanak úti céljukhoz. Az orosz sofőr kiválogatott vagy húsz embert, Borbála és a gyerekek köztük voltak. Sokan méltatlankodtak, hogy ők több helyet is ki tudtak „verekedni” maguknak, mint mások.

Hamar készen lettek a munkával, és szinte azonnal helyet is szorítottak maguknak a platón. Még vagy tíz, vagy tizenöt ember szorongott ott rajtuk kívül, akik segédkeztek.

Még naplemente előtt, nyolc óra tájt már Panni néni háza előtt állhattak.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 29. Sári Kán utódja

Elolvasta:
75
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Arüszlán közli Dilayjal, hogy Kara lesz a vőlegénye. A lány az Ene Sai sziklájához menekül. Kara utána fut, és belöki a jeges vízbe, majd Csabant vádolja a gyilkossággal. A terv szinte tökéletes, ám Csaban megöli őt is, majd Arüszlánt is. Tulpán megmenti Dilayt és Babbát is…

 

 

 Dilay és Babba felgyógyulásának örömére Sári Kán nagy ünnepséget rendezett. Ám miközben odakint javában folyt a vigasság, ő Bolannal félrevonult a káni jurtába.

— Hej, miért nem fogadtad el akkor az ajánlatomat? Sok szenvedéstől szabadítottál volna meg minket… De nem tudok rád haragudni, mert végül csak te húztál ki a mocsárból…

— Mert én nem vagyok kánnak való, uram…

— Ne kezdd el már megint… Ha nem te vagy itt a mergen… Egyedül te mertél szembeszállni vele első pillanattól kezdve, s egyedül te láttad meg a benne megbújó gonoszt…

— Nem én. Börű — sóhajtott nagyot megtért hős ebére emlékezve. — És Babba… De főleg az unokád, Dilay. Én eleinte próbáltam meggyőzni őket az ellenkezőjéről, hogy az egész csak egy gyermek ösztönös ellenérzése a mostohaszülője iránt…

— Emlékszem arra a csatára, amit megnyertél a testőrségével kapcsolatban… Ott dőlt el a baskortok jövője…

— Hadvezér tudok lenni, Sári Kán. De csak azért tudtam a mergenje lenni, mert ennek az ordunak sajátos a helyzete. Minden szavam mögött téged láttak, uram… Bíráskodnom ritkán kellett, te vezetted a tanácsokat. Ahhoz, hogy valaki kán legyen, az embereknek úgy kell hinniük benne, mint egy istenben, de legalább, mint Tengri földi helytartójában.

— Ne szerénykedj… A túlzott szerénység ártalmas, lám meg is ittuk a levét… Nézd meg a fiadat, a te nevelésed. Ott a tükröd. Nézd, miként lesik szavát az idősebbek is, mint Alp. Névleg ő Dilay testőreinek a parancsnoka, valójában Csaban az igazi vizir, az ő szavára hallgatnak. És fiad a szakasztott másod…

— Neem, sokkal több annál. Erről beszélek, ez hiányzik belőlem… Ő anájától is összegyűjtötte, ami érték… Én nem tudok olyan lenni, mint ő… Még azelőtt lett vizir a legények közt, mielőtt én mergen lettem… A fiatalok közt lett azzá… Akik még őszinték, nem nézik, kinek fia-borja vagy…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Csaban jelent meg a jurta ajtajában.

— Az ordu tagjai hiányolnak, uram… És téged is Atám…

— Fontos megbeszélnivalónk van atáddal, nemcsak az ordu, hanem a baskortok jövőjéről — felelte Sári Kán. — Le akarok mondani…

— De… — rémült meg kórusban ata és fia is.

— Öreg vagyok már, de ez a kisebbik baj. Beteg is… Napjaim meg vannak számlálva…

— De Babba hátha…

— Azt mondta, ő nem Tengri… Sem Umay. Én kértem meg, tartsa titokban… Napjaim meg vannak számlálva — ismételte meg nyomatékosan. — Umay már feni az ollóját.

Halálos csend lett a jurtában. Sári Kán törte meg.

— Mielőtt megtérek Tengrihez, szeretném tudni, ki lép a helyembe. Abban a tudatban szeretnék megtérni, hogy nem tör ki háború a káni címért… Ehhez örökösömnek valamelyik unokámat kell feleségül vennie. Egyik már hajadon közöttük, Dilay. Amíg legalább Sula is kinő a gyermekkorból, azt már nem érem meg. Így nővérét kell férjhez adnom. Ha a leendő kán nem is, de legalább az ivadékai, a dédunokáim legyenek a vérem.

Csaban falfehér lett, de torkán akadt a szó. Az öreg végigmérte, valami átsuhant az arcán, majd folytatta:

— Korban hozzáillőnek kell lennie, és akire felnéznek a baskortok… Aki fiatal kora ellenére bizonyított. Rád gondoltam, fiam!

— Ráám? De… hát én… Még… Még nem estem át a felnőtté avatáson, és…

— De már eljegyezheted. A Teremtés Ünnepét talán, ha Tengri és Umay úgy akarják, Anád segítségével még megérem… amikor felnőtté avatnak — jelent meg kópé mosoly az arcán. — Mert szereted ugye?

— Igen, uram! — húzta ki magát Csaban.

— De a kánság felelősségét is hozományul kapod vele…

— Dilayért bármit! — felelte a fiú, majd láthatóan megrettent saját szavaitól. Csak ekkor jutott el a tudatáig, valójában mit is mondott a kán.

— Érte még kán is leszel, ha kell? — kezdett a két férfi hahotázni.

— De én… — kezdett megijedni a felelősség terhe alatt.

— Amíg még élek, melletted leszek. Majd atád… — nézett Sári Kán Bolanra, aki beleegyezően bólintott.

— A fiamért bármit!

— Akkor ezt most bejelentjük az ordu előtt, s lovas futárok viszik majd tovább már holnap reggel a hírt.

— Milyen hírt? — pottyant be a jurtába Dilay láthatóan Csabant keresve. Bolan és fia Sári Kánra néztek. Ez mégiscsak az ő tiszte.

— Egy kánnak — vágott komor arcot az öreg, unokájához fordulva — akadnak kötelességei is, nemcsak jogai. Néha nehéz szívvel tesz eleget ezeknek, mint amikor Anádat kétszer is férjhez adtam. Ám egy kánnak kötelessége utódot nemzeni, ha nem, akkor kijelölni. A lánygyermekei pedig ilyen kötelességeknek eleget téve mennek férjhez. Örökös nélkül maradtam, s megöregedtem. Anád már nem szülhet gyermeket, így rád hárul a felelősség, biztosítani a baskortok jövőjét, megelőzve egy háborút a káni címért. Én lemondok, és neked ahhoz kell férjhez menned, aki átveszi a helyem. Ahhoz, aki megszabadított bennünket egy olyantól, mint Arüszlán. Próbálj belenyugodni sorsodba, talán megszereted, mint Babba kám is Bolan mergent… — tartott rövid hatásszünetet kópé mosollyal a szája szélén, sírásra görbülő szájú unokájára nézve. — Bemutatom vőlegényedet, a jövendő Csaban kánt.

Dilay arcára kiült a döbbenet. Az ő drága nagyatyja is olyant tesz vele, mint a gyűlölt Arüszlán… A többi még nem jutott el a tudatáig.

Csaban ereiben megfagyott a vér.

— Nem üdvözlöd, vőlegényedet, Dilay? — mutatott Sári Kán Csaban felé.

A lány nem bírta felfogni, annyira hihetetlennek tűnt. Csabanhoz „kényszerítik” feleségül? És ő lesz a kán? Itt valami nincs rendjén!

— Nem akarod? — mosolygott rá az öreg.

— De, de igen! — habozott, de csak azért, mert nem tudta kinek az ölébe boruljon először. Végül nagyapjával kezdte, s csak utána ugrott kedvese nyakába.

— Na, elég! Lesz még időtök rá! — szólt rájuk az öreg mosolyogva. — Be kell mutatnom benneteket az ordunak.

Még unokája életéért reszketve is észrevette, a jenei ordu egy emberként hálás Csabannak, mert megszabadította őket Arüszlántól. Hogy lehetett ennyire vak!

Az eljegyzés hírét üdvözölte a tanács. Sári Kán azonnali lemondása már váltott ki némi fejcsóválást, még az öreg ígérete ellenére is, hogy tanácsadója lesz a tapasztalatlan kánnak. Igaz, a beavatásra várni kellett, mert ahhoz jelen kell legyenek a baskort orduk mergenjei is.

 

Az aznap esti tanácson kellett meghozni a döntést, mi legyen Arüszlán testőrségének tagjaival, akik uruk parancsára azonnal ugrottak kivégezni Csabant. Ha Bolan nem ér oda idejében… Bár a beavatás még nem történt meg, Sári Kán fontosnak tartotta, hogy örököse már aznap vegye át a helyét az ítélethozatal alkalmával. Mint amiképp Sári Kán is tette egykor, a kánjelölt ezúttal is meghallgatta az öregek véleményét. A legtöbben úgy vélekedtek, az ifjú kánnak főleg zsenge kora miatt példát kell mutatnia, hogy elég erélyes vezetni népét. Hárman, Bolan, Sári Kán és Csaban maradtak a végére. A két férfi a jövendő kánra nézett, várva véleményét.

— A testőröknek nem a mérlegelés a dolguk, hanem életük árán is megvédeni urukat. Nem az ő kötelességük szembeszállni a leendő kánnal, ha a törvényt megszegve, a tanács meghallgatása nélkül kiadja a parancsot egy kivégzésre. Ráadásul abban a pillanatban, Kara vádjait meghallva, jogosnak is érezték a büntetést. Én is kivégeztem Karát, majd Arüszlánt is, mert abban a helyzetben nem tehettem mást. Nem a leendő kánt, hanem Sári Kán unokájának vélt gyilkosát akarták kivégezni, parancsra. Menjenek Tengri hírével, és mondják meg ordujukban, éppúgy az ő kánjuk is leszek, mint a többi ordué. Ők sem bűnösek, mert Arüszlán hozzájuk tartozott. Békét akarok a baskortok között! A halál gyászt szül, a gyász fájdalmat és bosszúvágyat, az meg újabb halált… Öt éves koromban hallottam atyámtól, Bolan mergentől — nézett rá — nem bátorság megütni a földön fekvő, már legyőzött ellenfelet. Sári Kántól — fordult az öreg felé — atyám azt tanulta, és ezt nekem sokszor emlegette, nem az az igazi szürke farkas, aki megöli a nyulat, hanem aki fel mer állni. Nem attól erős egy kán, ha halálra ítéli az ellene vétkezőket, hanem ha bocsátani mer! — nézett végig a halálbüntetést követelőkön, majd Sári Kánra és atyjára tekintett egyetértésüket lesve, kissé szorongó szívvel.

— Én, meghallgatva leendő kánunk, Csaban érveit, most már a tanács egyszerű tagjaként, csak egyet tudok érteni — támogatta Sári Kán.

A hangulat megfordult. Végül mindannyian rábólintottak az ítéletre. Az öreg szorongó szívvel várta a mergeneket, hogy bejelenthesse nekik döntését visszavonulásáról. Vajon miként fogadják az ifjú kánt? Félelmei alaptalannak bizonyultak. Hiszen Csaban nem csak Dilay jegyese, hanem Babba fia is, akinek istennői mivoltában sokan hittek… Ennek ellenére kétely merült fel, éspedig a seregé. Egy olyan ifjú, aki még nem vett részt csatában, miként lehet majd a főparancsnok? Ám mire Baskortföld legtávolabbi zugába is eljutottak a hírnökök és onnan vissza a mergenek a káni székhelyre, a jenei orduba, már erre is született elfogadható megoldás. A hatalmat megosztják. Kettős vezetése lesz a baskortoknak. A szellemi vizir lesz Csaban kán, a hadsereget vezetését pedig Bolan mergenre, most már jabgura[1] bízzák. Ez ellen pedig nem merült fel kifogás, hiszen több csatában is bizonyította már hadvezéri rátermettségét. Amíg él Sári Kán, majd utána Bolan jabgu lesz az aligfelnőtt kán tanácsadója. Csak azt kötötték ki, amíg él, Sári Kán maradjon meg tisztében még akkor is, ha a döntéseket már nem ő hozza, hanem örököse.

Ilker mergennek, Arüszlán bátyjának megjelenése egyszerre adott okot örömre és aggodalomra. Vajon jelenléte a béke jele, vagy csak eljött megnézni magának fia és bátyja gyilkosát? Bár hárman fogadták a káni jurtában, Sári Kán diplomáciai érzékének köszönhetően — saját és Levent mergen Bolannal való megbékélését hozva fel példának, majd saját családi tragédiáit: gyermekei elvesztését —, sikerült elsimítani a feszültséget. Vagy minimum takaréklángra tenni, a többit talán megoldja az idő…

A Teremtés Ünnepén Sári Kán még részt vett a legények, köztük a Csaban felnőtté, batirrá avatásán. Igaz, már nem saját lábán jutott el oda, vinni kellett.

— Most már nyugodtan meghalhatok — mondta utána.

Néhány nap múlva Umay elvágta élete fonalát, és megszabadította szenvedéseitől, gyászba borítva a baskortokat.

Másnap lovasfutárokkal hívták össze Baskortföld mergenjeit. A nép nem maradhat vezető nélkül, be kell iktatni az új kánt, de minél hamarabb. Elég, ha a „jóakaró” szomszédok megneszelik a vezér nélkül maradt falkát, máris… S már az is elég, ha csak azt hiszik, űr maradt a megtért kán helyén, még ha nincs is úgy, hiszen már egy ideje Csaban látta el Sári Kán feladatait, atyja védnöksége alatt. Még nagyobb veszélyt jelentett, hogy Baskortföld határán túl is terjengtek a hírek, Sári kánnak fia nincs, fiú unokája nincs, veje meghalt… Nincs olyan férfi, aki szakrális utód lehetne, s e hiánynak rendszerint viszály a vége az önjelölt uralkodók közt. Lehet tehát a zavarosban halászni…

Egyik mergen sem hiányzott a beavatásról, még Ilker, Arüszlán féltestvér bátyja sem.

— Köszönöm, hogy eljött — fogadta Csaban még beiktatása előtt. — Még egyszer szeretném kifejezni sajnálatomat Kara haláláért, de nem hagyott nekem választási lehetőséget… — kezdte a magyarázkodást.

— A kánt nem szeretni kell, hanem hűségesnek kell lenni hozzá — szólt közbe Ilker mergen. — Tudom, mit tett a fiam, ismerem a történetet. Arüszlán bátyám befolyása alá került… Így jár, mint én, aki nem tanul saját hibájából… — jelent meg egy könnycsepp a szemében. — De akkor is az édes fiam… volt…

 

Másnap Csabant felavatták kánnak, atyját is jabgunak. Babba — bár a szertartáson nőként nem vehetett részt (a beavatást a jurmaty kám vezette le) — amint sikerült kettesben maradnia fiával, büszkén, de a kijáró tiszteletet megadva kért engedélyt Csaban kántól, hogy fiaként keblére ölelhesse.

— Ó, de Ana! — rettent meg az ifjú kán e tiszteletadástól. — Kettesben vagyunk! — ölelte magához.

— Ó, ha nagyszüleid láthattak volna… — lett úrrá hirtelen Babbán a honvágy, amelyet évek óta magába fojtott. Az erős érzelemkitörés felszínre hozta rég elfeledettnek hitt érzelmeit.

— Ana, ha ennyire vágysz utánuk, miért nem ültünk soha lóra, meglátogatni szüleidet, testvéredet? Ahogy Ata elhozott, azon az úton eljuthatnánk oda… Húgomnak is emlegetted, milyen büszke lenne rá Regő nagyatyánk…

— Mert… mert… Amikor egykori vőlegényem eljött értem, és atyádat választottam… És… És… fegyvert emeltem saját népemre… A hontra…

— Én nem emeltem fegyvert! És meg akarom ismerni gyökereimet!

— Ahhoz először meg kell teremtened a békét itthon, Csaban kán — szólalt meg a hátuk mögött az atyja, aki hallotta az utolsó szavakat.

— Ez is a célom. A fegyver nem elég. Szövetkezni kell szomszédainkkal.

— Ezt Sári Kán is szerette volna, de nem olyan egyszerű. Mi ugyan a legtöbb velünk hasonló nyelvet beszélő szomszédunkkal békében éltünk, de nem lehet egyszerre szövetkezni két harcban állóval… Ám Arüszlán beleavatkozott néhány viszályba, például a kirk küzökébe, s ezzel szerzett ellenségeket is. Délről pedig a jüecsik komoly fenyegetést jelentenek. Az utóbbi évek aszályos időjárása miatt szűkös kezdett lenni a sztyeppe.

 

 

 

[1] A jabgu az 551-ben megalakult Türk Birodalom és az követő sztyeppei birodalmak magas rangú tisztsége, méltósága volt, feltehetően a címet jóval korábbról, a jüecsiktől vették át a hsziungnuk közvetítésével. https://hu.wikipedia.org/wiki/Jabgu A sztyeppei népekre jelemző a kettős fejdelemség rendszere, amelyet mi magyarok is átvettünk (kende-gyula: – Ibn Ruszta arab történetíró tudósít arról, hogy a (honfoglalás előtti) magyaroknak két királyuk van, az egyik névleges, akit nagyon tisztelnek, (szakrális vezető) ez a kende a másik a dzsula, aki a parancsokat osztja, a hadat vezeti és a tisztviselőket kinevezi.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyula_(m%C3%A9lt%C3%B3s%C3%A1g) Mivel a jabgu cím és a kettős fejedelemség-királyság-kaganátus rendszere a történelem homályába vész, bátorkodtam használni.

 

Kisregény

A táltos lánya 28. Segítséég!

Elolvasta:
71
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A küz kuumayom, Csaban lován Dilay legyőzi és megkorbácsolja Karát, aki bosszút forral. Arüszlán azt ígéri, Csaban fejét véteti, ha meglátja mostohalánya közelében…

 

Arüszlán még egyszer körülnézett, mint hadvezér a terepen, amelyen csapdába szándékszik csalni az ellenségét, majd vett egy mély levegőt, s ő is bement a jurtába. Ilkay már csípőre tett kézzel várta.

— Mi ütött beléd? Elment a szép eszed? — kezdte a perlekedést.

— Azt, hogy kivel enyeleghet, azt én — nyomta meg a szót — döntöm el. És azt is, kihez megy férjhez, és főleg kihez nem. Felnőtt! Nem fogok majd kétségbeesetten férjet keresni neki, mert már dagad a hasa! — jelentette ki, sokatmondó arckifejezéssel. — Annak a gazembernek és a bügünek fiához pedig nem adom, nincs kedvem rokonságba kerülni velük! Még mielőtt ilyen bajokkal nézünk szembe, férjhez adjuk! Bemutatom a jövendőbelidet! — nézett rá Dilayra, majd ismét vissza Ilkayra, torkára forrasztva a szót tekintetével, pedig az asszonynak lett volna mondanivalója, nem is kevés. „Majd beszélek atyámmal!” — futamodott meg a további vita és az esetleges megtorlás elől, mert Arüszlán sötét tekintetétől a vér is megfagyott ereiben.

Dilay levegőért kapkodott.

— Én? Férjhez? Már? És ehhez a…

Nem talált hirtelen jelzőt. Arüszlán szemén látszott, el tudná sorolni a káni sarjadékok kötelességeit, és hogy anyjának is, nagyanyáinak is kijelölték a jövendőbelijét, de Kara kapott az alkalmon, és „Drága mátkám” megszólítással közeledett feléje széttárt karokkal, láthatóan ölelési szándékkal, az arcán vizenyős vigyorral. Dilayt az undortól kiverte a hideg veríték.

— Nem! Nem megyek férjhez! Hozzá pláne nem! Nehogy hozzám merj érni! Mintsem hozzámenjek, inkább meghalok! — rohant ki a jurtából sírógörcs közepette. — Csabaan! — visított segítségért.

Amint kiért a szabadba, utolérte mostohaapja fenyegető hangja:

— Ne feledd, amit mondtam, ha azt akarod, hogy a feje a nyakán maradjon…

Dilay megtorpant, főleg, mert hirtelen nem látta meg kedvesét. Nem, nem hozhatja Csabant ilyen helyzetbe, nem szolgáltathat ürügyet gyűlölt mostohaapjának ahhoz, hogy… Pillanatnyi habozás után sarkon fordult, és a másik irányba rohant.

Sári kán és az ordu vezetőinek jurtái egy magaslaton helyezkedtek el. Az Ene Sai közvetlen szomszédságukban, egy keskeny erdősávon túl hömpölygött, mellyel egy irányban két szikla közé szorult. Az innenső parti magaslatról ugrottak nyaranta fejest a jenei ordu legényei, virtusból a sziklák miatt elkeskenyedő medrű és emiatt igencsak gyors sodrású folyóba, amely jókora kanyart leírva ismét kiszélesedett. E két szikla mintegy utolsó kapuja volt a folyónak, melynek medre nem messze onnan, a sík sztyeppén hirtelen kiszélesedett, s a víz folyása lelassult. E szikla, mely az erdősáv miatt nem látszott az orduból, egyfajta csendes, rejtett zug volt Dilay számára. Bármilyen lelki fájdalma volt, a múltban oda menekült, a magányban kiduzzogni magából a fájdalmat. Most is oda igyekezett. Amint odaért, odaült a szikla hegyébe, de ezúttal nem nézte a mélyben az örvényeket, hanem arcát a tenyerébe temetve zokogott keservesen. Ismerős hang térítette magához, de a gazdája volt az utolsó, akit abban a pillanatban látni szeretett volna.

— Nicsak, az én mátkám! Táncsak nem sírdogál!— szólította meg gúnyosan.

Felállt a szikla tetején, megfordult, és rárivallt:

— Hagyj békén!

Csak ekkor látta meg, „vőlegénye” kivont karddal áll a háta mögött.

— Ugorj! — döfött feléje Kara, de csak megijeszteni próbálta.

— Segítség! — kezdett visítani, és rémülten hátralépett, pillanatra elvesztve egyensúlyát az egyenetlen sziklán, ám lábával még sikerült megkapaszkodnia. Kara látva, hogy nem esik a mélybe, közelebb lépett és nagyot lökött rajta. Velőtrázó sikoly által kísérve zuhant Dilay a folyóba, amelyen még néha feltűnt egy-egy elárvult, megkésett jégdarab. Hatalmas csattanással ért vizet.

— Elég nehéz úszni az örvénylő, jeges folyóban… Főleg ruhástól… Helyedben jobban vigyáztam volna… — motyogta félhangosan gúnyos-elégedetten.

Újabb loccsanás jelezte, még valami beesett a vízbe a magas partról. Talán egy szikla vált le? Karának nem maradt ideje ezen tűnődni, mert meghallotta a csörtetést, amely már az erdő széléről jött. Hirtelen megfordult. Csaban rontott ki az erdőből. Visszafele tartott a karámból, ahova bevitte Szonkhort a Küz Kuumay után. Amikor meghallotta Dilay őt kérő segélykiáltását, majd meglátta az utána szaladó Karát, kis kerülőt tett jurtájuk felé, hüvelyestől kapta fel a kardját, övébe kötni nem volt ideje, így a fegyvert tokostól bal kezében tartva rohant utánuk.

— Hol van Dilay? — nézett rémülten jobbra, majd balra is.

Kara szája szélén gúnyos vigyor futott át. Az erdőből már hallatszott csörtetés, Dilay segélykérő hangjára sokan rohantak segítségére.

— Segítség! Csaban belökte Dilayt a folyóba! — kiáltotta Kara torkaszakadtából, majd a fiúra támadt.

— Te lökted be, gazember! — ismerte fel Csaban a helyzetet, de a meglepetéstől alig volt hangja, épp csak a foga között bírta kiszűrni a szavakat.

Aztán már nem kiabálhatott, mert Kara halálos csapást készült rámérni, alig volt ideje kihúzni kardját a hüvelyből. Ám támadója valamivel nem számolt. A hüvely is megteszi kard helyett, ha vágást kell hárítani. Ám a sikertelen támadás után a támadó már nem tudott védekező állásba vonulni, és kivédeni a végzetes ellentámadást. Az erdőből elsőként kiérő Arüszlán már csak annak lehetett szemtanúja, amint Csaban kihúzza Kara élettelenné vált testéből a véres kardját. Magából kikelve ordított a közvetlenül mögötte megérkező testőrségének:

— Fogjátok meg, fegyverezzétek le ezt a gyilkost, kössétek egy ló után és hurcoljátok halálra! — adta ki a parancsot, amint meglátta a vágtában érkező Bolant, hátrább pedig némileg lemaradva, Sári Kánt. Már visszafelé tartottak a Szent hegyről, amikor felhangzott Dilay segélykiáltása, amely hozzájuk is eljutott. Bár onnan, ahol meghallották, az események színhelye nem látszott, azt észrevették, hogy mindenki az Ene Saihoz, a sziklához igyekszik. Megkerülték az erdőt, és a folyóparton közeledtek.

— Nem én öltem meg! — védekezett Csaban, de a túlerő ellen esélye sem volt. Pillanatok leforgása alatt a hátán feküdt összekötözött csuklóval, a kötél pedig egy lóhoz kötve.

— Ítélkezni kellene, uram! — próbált Alp közbelépni, és megakadályozni a visszafordíthatatlant. Amikor meghallotta Dilay kiáltását, és meglátta a lányt az erdőbe szaladni, majd az utána rohanó Karát, éleset fütyölt, ezt meghallva a lány testőrsége is szintén a helyszínre rohant. Ám mivel távolabb voltak, Arüszlán testőrei után érkeztek. Futás közben meghallották először Dilay sikoltását, majd a Csabant vádoló Kara ordítását, akit odaérve holtan találtak, s a „gyilkos” kardját véresen… Hihetetlennek tűnt az egész, de minden Kara vádját támasztotta alá. Vagy mégsem? Zavarban voltak. A Bolan mergen fia a barátjuk, de…

— Te fogd be a szád! Ha elláttátok volna a kötelességeteket, akkor ez a gazember nem követhette volna el, amit tett! S te vagy a vezér! Őt is kössétek meg! Indíts! — adta ki Arüszlán egyik testőrének a parancsot, aki a többiekkel ellentétben nem gyalog rohant a helyszínre, hanem lovon vágtatott oda.

Ám a ló alig tett meg néhány lépést, a vágtatva érkező Bolan is odaért, s kardjával, melyet szerencsére az övében hordott, el tudta vágni a kötelet, és fia leszakadt a vágtában induló ló mögül. Leugrott hozzá, hogy kiszabadítsa. Éles hang hallatszott, amint mindkét testőrség tagjai kihúzták kardjaikat a hüvelyükből. A két tábor szemvillanásnyi időre farkasszemet nézett, parancsra vagy támadásra várva. Mégiscsak baskortok mindannyian… Alp kihasználva a tétovázást, kitépte magát az őt épp lefogók kezéből, és övéi élére állt, de Bolant kereste szemével, parancsaira várva.

A másik, aki nem vesztette el a fejét a zavar közepette, az Arüszlán volt. Bolan mellé lépett, és lesújtott kardjával. Hátulról, a nyakát célozva meg a guggolásból épp felállni készülőnek. Bolannak épp sikerült átvágnia a köteleket fia összekötözött csuklóján, és maga mellé dobta a kardját, hogy lehámozza a béklyó maradványait róla, miközben egy hirtelen ránehezedő súlytól elvesztette egyensúlyát és elesett. Ám a halálosnak szánt ütés sem érte el célját. A lesújtó kart a csuromvizes Ayinak, Dilay ebének agyarai fogták bilincsbe. Ő lökte földre Bolant a hátát használván ugródeszkának. Csaban kezén éppcsak meglazult a kötelék, felpattant, és amúgy félig összekötött csuklóval kapta fel a földről apja elejtett fegyverét.

Arüszlán, bár megtántorodott a kézfejébe harapó Ayitól, megpördülve saját tengelye körül megtartotta egyensúlyát, sőt lélekjelenlétét sem vesztette el. Bal kezével kirántotta a tőrét, és támadójába döfte. Nem volt halálos a döfés, de elég fájdalmas ahhoz, hogy az eb harapása meggyengüljön, és a pördülés sebessége miatt messzire repüljön. Bár fel akart ugrani azonnal, a sérülése miatt összecsuklott.

Arüszlán ismét csapásra emelte kardját. A földön fekvő, időközben hátára forduló fegyvertelen Bolan is előrántotta tőrét, miközben készült félreugorni a lesújtó fegyver elől. Csaban a segítségére sietett, két kézzel tartva apja fegyverét. Arüszlán második csapását hárítani tudta. A kán veje számított erre. Tőrt tartó keze lendült támadója felé. Ám a fiú úgy sirült ki a halálosnak szánt döfés elől, mint a monguz a kobramarás elől. Bár az üresbe döfés után azonnal visszakapta egyensúlyát, és kardja már támadásra is lendült, de Csaban kihasználta a szempillantás törtrészéig tartó késlekedést, hárításból visszatérő kardja átvágta Arüszlán torkát. A kán veje holtan esett össze.

A következő pillanatban a két testőrtábor csapott össze. A némi késéssel szintén vágtában érkező Sári Kán visszavonulást jelző kürtszava, majd tiszteletet parancsoló hangja állította meg a vérengzést. A két tábor szétvált, de harcra készen tartotta továbbra is a fegyverét, ellenségesen méregetve egymást.

Sári Kán körbenézett. Veje halott, Csaban kezében a véres kard… de nem az övé, hanem az atyjáé. Mellette Kara holtteste szintén vérbe fagyva, a földön másik véres kard, az már a Csabané. Kötélmaradványok, a földön, bár csak rövidtávon, húzott test nyoma. Veje élettelen karján ebharapás. Bolan mellett a csuromvizes Ayi hörgött három lábon sántítva, mégis harcra készen. Unokája, Dilay sehol. Kinek szegezze a kérdést? — nézett körül. Bolannak semmi esetre… Második veje sincs többé, nincs aki a helyébe lépjen, s ez megint az ő műve. Vagy feltehetően ezúttal a fiáé, de az szinte ugyanaz… Átkozott család!

— Mi történt itt? — fordult végül Arüszlán testőreinek parancsnokához.

— Csaban belökte Dilayt a jeges Ene Saiba innen a magasból… Kara meglátta, segítségért kiáltott, de Csaban megölte. Arüszlán ki akarta végeztetni, de Bolan kiszabadította, és végül Csaban őt is…

— Nem én löktem be! — kiáltotta a fiú kétségbeesetten. — Szeretem Dilayt!

— Ne vágj más szavába kihallgatás alatt! — mennydörgött Sári Kán. — És akkor ki tette?

Lódobogás hallatszott. A jeges szélben derékig meztelen női test hajolt a fehér csődörre, és úgy vágtatott feléjük. Amint közelebb ért láthatóvá vált, hogy valamit tart maga előtt a nyeregben. Pontosabban valakit.

— Dilaaaay! — hasított a levegőbe Csaban örömkitörése. Ám az élettelennek tűnő test láttán kiment az erő a lábából, térdre esett, s zokogásban tört ki. Mindenkiben megfagyott a vér.

— Él! Utaat! — zendült fel Babba hangja, majd elvágtatott mellettük, a jurták irányába. Csaban felpattant, s usgyé utánuk.

— Hozzátok őket! — intett Sári Kán Bolan és a két holttest felé, majd elvágtatott unokája után.

— Jövök magamtól is! — förmedt rá Bolan mergen az őt megfogni készülőkre, és kirántotta kezét a fogásukból.

Sári Kán a távolból hallotta, amint Babba elkiáltotta magát:

— Nagy tüzet és pokrócokat! Forró vizet! Ecetet!

Mire odaért, már ott szorgoskodott Ereka és Ela vezetésével az ordu asszonyainak a fele. Babba parancsaira egyszerre többen is ugrottak. Dilayba lassacskán visszatért az élet, de minden ízében reszketett. Ám a veszélyen nem volt túl. A kihűlésből megmenekült ugyan, de egyre pirosodó orcája jelezte, nem úszta meg a jeges fürdést szövődmények nélkül. De legalább szóba lehetett állni vele.

Ki lökte be, már nem volt kérdés. De hogyhogy nem fulladt bele? Abból a jeges, sebes vízből, miként került ki élve? Babba tudta a választ:

— Ayi… Ő ugrott utána, és hozta ki a partra… Felfigyeltem a vonítására, és odalovagoltam.

 

Napokig küzdött mindkettejükért Tulpán, mert a jeges szélben való meztelenül lovaglástól Babba is belázasodott. A kislány épp úgy csüngött rajta kicsi korától kezdve, mint annak idején ő atyja, Regő mellett. Sári kán parancsára mindkét beteget a káni jurtában helyezték el, egymás mellett, így a kislány könnyebben el tudta látni mindkettőt.

Eközben, bár már sötétedett, Sári Kán a jurmaty ordu kámjáért küldött, aki csak másnap ért oda. Tulpán le sem hunyta a szemét egész éjszaka. Ott őrködött mellettük, mosogatta, kenegette őket ecettel, erőszakkal itatva meg gyógyfőzettel, ha kellett.

Másnap, hajnalban, miközben Sári Kán és a jurmaty kám elmentek a Szent hegyre áldozatot bemutatni, mindketten lázálomba merültek. A kán nem sajnálta a legszebb csikóit. Két feketét áldozott Umaynak, egyet unokájáért, egyet pedig Babbáért, valamint egy fehéret Tengrinek is.

Ela közben felváltotta az őrködésben és elküldte pihenni Tulpánt, aki a harmadik, már erélyes felszólításra kiment ugyan, de nem feküdt le, hanem kiült sírni a jurta elé. Ereka, amint megpillantotta, próbálta meggyőzni, pihennie kell, mert ha fáradt, nem tud segíteni rajtuk. Ha szükség lehet rá, hívják majd, megígéri. E munka egész embert kíván.

Bolan jelent meg. Ahogy annak idején Babbának, most lányának is elkészítette a kám-dumbrát, hogy révülve az alsó világba tudjon utazni, visszahozni az útra kelni kívánkozó lelküket. Hiszen e célra nem használhatta a másét, csak a sajátjával révülhet. A kislány kérdően, szorongó tekintettel nézett atyjára.

— Sikerülni fog! Képes vagy rá! — biztatta Bolan.

Tulpán kicsit távolabb ment, a patakon túli rétre. Nem akarta megzavarni révülési kísérletével a betegeket, majd elkezdte a szertartást. Eleinte még hallotta atyja, Csaban és Ereka hangját, amint csatlakoztak a fohászaihoz, majd egy ponton túl már semmi sem jutott el a tudatához. Amikor kimerülten abbahagyta, meglepve vette észre, hogy ott térdel mögötte az egész ordu, még a csikóáldozat végeztével az orduba visszatért férfiak, sőt Sári Kán és a jurmaty kám is csatlakozott hozzájuk.

A jelenet másnap is megismétlődött. Amikor Sári Kánék harmadnap visszatértek a Szent Hegyről, Tulpán épp befejezte aznapi révülését. A jurmaty ordu kámja bement a jurtába, ahol a két beteg épp magához tért gyógyító, önkívületi álmából.

— Minek hívtatok ide? — mondta az öreg jurmaty kám tréfásan. — Azt hiszem, te előbb-utóbb meg fogod mászni az élet fáját… Inkább előbb, mint utóbb…

Tulpán kám-jelölt első nagy csatáját kettős siker koronázta. Mindkét ápoltja visszatért a való világba.

 

 

 

Kisregény

Amikor én még… 3.

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Vajda Ági az utca vége felé, a szemközti oldalon lakott. Vékony, rövid, kese hajú kislány volt. Kriszti nem nagyon ismerte, mert nem a Zalkába járt, hanem valamivel távolabb, a Sodronyosba. Még az oviba jártak együtt egy évet, de akkor még kicsik voltak.

 

 

Titok a szomszéd lány körül

 

Néhányszor próbált barátkozni vele, de a kislány mindig sietett. Hátán a régi barna iskolatáska talán még az apukájáé lehetett. Kriszti ilyen táskát csak a hajnalban munkába igyekvő bácsiknál látott. Neki szép piros és sárga színű táskája volt, nagy fényvisszaverő piros macskaszemekkel a csatján. Büszke is volt rá és vigyázott nagyon, hogy ne tegye tönkre, mert anyu azt mondta, hogy negyedikig biztos nem kap újat. Vajda Ági valószínűleg soha nem kapott újat, hanem megörökölte az apukájától a régit. Bár Kriszti még soha nem látta Ági szüleit, egyszer vele találkoztak a kisboltban is, amikor Ági két szatyorral próbált kijutni a bolt ajtaján. Kriszti megkérdezte, hogy segítsen-e, de az vissza sem köszönt, csak annyit mondott: nem kell. És kitántorgott, kezében egyensúlyozva a hálós, földig érő szatyrokat. Unalmában sokszor bámészkodott be Ágiék kerítésén, a gondozatlan udvar végében a kis házra, ami alig látszott ki a gazból. Lehet — gondolta magában —, hogy valami nagyon fontos munkát végeznek a szülei. Hajnalban indulnak dolgozni és csak késő este érnek haza, amikor már mindenki alszik. Ez lehet a magyarázat arra, hogy soha nem találkoztak még. Anyut egyszer megkérdezte, hogy ismeri-e Ági szüleit, de Anyu sem találkozott velük még soha.

Aztán egy nap úgy hozta a sors, hogy fény derült a titokra. Krisztiékhez dobta be a postás véletlenül a Vajda Ilona névre szóló levelet. Délután ért haza a suliból. Letette a táskáját, és a levelet nézegette. Talán Vajda Ilona Ági anyukája lehet. De furcsa, hogy nem úgy hívják, mint az apukáját. Vagyis a gyerekek vezetékneve az az apukájuk vezetékneve. De Ágit is Vajdának hívják, tehát az anyukája nevét kapta meg. Arra gondolt, hogy itt a jó alkalom meglátogatni Ágit, hátha beszélgethet vele végre a levél okán. Azonban el kellett végeznie az otthoni teendőit. Az volt a szabály, hogy aki előbb hazaér, az mosogat, pakolja el az ágyneműket és seper fel a konyhában. Mert reggel erre senkinek nincs ideje. Igaz a mosogatást nem bízták még rá, mert a lakásban nem volt vízvezeték, és ha még kintről be is cipel vizet hozzá, azt meg kellett volna melegíteni a gázon. Az pedig veszélyes. Szóval mosogatni nem kellett, de azon kívül minden mást. Így nekiállt seperni, az ágyat rendbe rakni, és amikor végre készen lett sietve magára kapta a kabátját, és a levelet a kezébe fogva átsietett Ágiék házához.

Az udvaron nem látott senkit, csengőt nem talált a zöld vaskapun. Néhányszor bekiabált, de nem kapott választ. Pedig Áginak itthon kell már lennie. Lenyomta a kapu kilincsét és benyitott az udvarba. A házhoz vezető kis ösvény mellett egy valaha veteményes kertet elválasztó térdig érő kerítés volt. A piros festék mállott a vékony falécekről. A ház ablakain a redőny félig le volt engedve. A kémény viszont füstölt. Elbotlott egy lavórban, ami alattomosan a kanyarban gubbasztott a fűben. A bokájához kapott és felszisszent. Amikor újra felemelte arcát, egy hatalmas németjuhász kutyával nézett farkasszemet. Úgy megijedt, hogy egyet hátralépett, pedig a kutya nem morgott és nem is ugatott rá. Azonban elég neveletlen volt, mert felugrott rá, és bár a szándéka nem az volt, hogy elfogyasztja őt vacsorára, a vékony kabátkát és az alatta lévő ruhát felszakította a kutya hosszú körme és megsebezte a vállát. Ekkor már nem akart tovább nyomozni, hanem szélsebesen a kapuhoz futott és kiszaladt az udvarról. Szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, menten kiugrik a torkán. A kabátját nézte, pulcsiját és a bőrét, amelyen két piros csík éktelenkedett, néhol kiserkent egy kis vér is. Hazaszaladt. Még a levélről is megfeledkezett, amit kétrét hajtva a zsebébe tömött, amikor a kapun kijutott. Anyu hat felé ért haza. Kriszti akkor már a háziját csinálta. Elmesélte, mi történt vele és anyu annyira megijedt, hogy megtámadta a kutya, hogy a szívéhez kapott.

— Mutasd a vállad! — szólt, mikor meglátta a felhasított kabátot és a pulóvert. A két karcolás láttán azonnal hozott egy üveg kölnit és egy zsebkendőre öntött keveset, s azzal törölgette le a sebet.

— Au! Ez csíp!

— Ez legyen a legkevesebb — mondta anyu aggodalmasan. — Reméljük, hogy a kutyának van veszettség elleni oltása, mert ha nem, akkor komoly bajok lesznek.

Még aznap este elmentek az orvosi ügyeletre, ahol Kriszti kapott egy tetanusz elleni oltást és a doki néni azt mondta, kellene a kutya oltási könyve, különben további hat injekciót kap a hasába.

Ettől Kriszti szédelegni kezdett.  

— Még hogy hatot?! Még egy is sok, nemhogy hat! — méltatlankodott Anyunak hazafelé.

Másnap átmentek együtt, de újra kihalt volt a ház és környéke. Anyu írt egy levelet és bedobta a postaládájukba. Ekkor jutott Krisztinek eszébe a másik levél, ami miatt átment Ágihoz és azt is bedobták. Este nyolc körül csengettek, majd kis idő múlva Misi bácsi kopogott be hozzájuk.

— Egy kislány áll a kapuban. Bejönni nem akar, de azt mondja titeket keres, Erzsike.

Kriszti kifutott a kapuhoz. Ági állt ott egy szürke kabátban, kissé csapzottan, mert az eső szemerkélt már egy ideje. A kezében borítékot tartogatott.

— Szia!   

— Szia — válaszolt Ági. — Elhoztam a Cézár oltási könyvét — nyújtotta oda a borítékot Krisztinek. — És hoztam tíz forintot, mert elszakította a ruhádat — mondta kissé szemlesütve, majd mégis Kriszti szemébe nézett. — Minek jöttél be az udvarunkba?

— Én csak… én csak egy levelet akartam átvinni, amit hozzánk dobott be a postás.

— Hát, most tessék. Jól megjártad — mondta bosszankodva. A hangja, és ahogy ezt mondta, olyan felnőttesen hangzott a szájából.

— Nem akartam rosszat, csak gondoltam odaadom a levelet.

— A Cézár nem rossz kutya, de neveletlen. Nincs időm vele foglalkozni, és mindenkire felugrál. A hátsó udvarban van elkerítve a helye, de most kikapart magának egy lyukat a kerítés alatt és emiatt szökik előre.

— Nem bántott, csak én ijedtem meg, mert nem tudtam, hogy kutyátok is van. — Kriszti kivette a borítékból a tíz forintot és visszaadta a lánynak. — Nem kell a pénz. Anyukám meg tudta varrni a kabátom. És azt mondta, hogy venni fog a Röltex-ben egy emblémát, és odavarrja, ahol a szakadás volt.

— A nagymamám azt mondta, hogy adjam oda a pénzt — sóhajtott Ági, de azért elvette Kriszti kezéből.

— Szerencse, hogy hoztad az oltási könyvet, mert különben hat injekciót kaptam volna a hasamba.

Ági hitetlenkedve nézett rá.

— Hatot?

Kriszti bólintott.

— Miért téged küldtek át? Az anyukád dolgozik?

— A nagymamámmal élek.

— Miért?

— Mert az anyukám… mert ő külföldön van.

— És meg szokott látogatni?

— Nem. Vagyis… néha mi látogatjuk meg.

— Az tök izgi lehet.

Ági zavartan elnézett Kriszti mellett majd megfordult.

— Ha már nem kell a könyv, dobd be a postaládába légyszíves.

— De átmehetek hozzátok?

Ági visszafordult.

— Át szeretnél jönni? Nem igazán érek rá.

— Akkor csak egy kicsit.

— Jó, akkor gyere majd át. De ötkor gyere, mert akkor figyelek az ablakból, és be tudlak engedni.

Kriszti lobogtatva vitte be az oltási könyvet Anyunak, aki fellélegzett, hogy nem kell további szurkálásoknak alávetni a lányát.

— És képzeld, holnap átmegyek hozzájuk!

— Otthon vannak a szülei?

— Nem, azt mondta, hogy az anyukája külföldön van és meg szokták látogatni néha. És azt is mondta, hogy a nagymamájával él.

— Különös — mondta Anyu — nem mondta, hogy hol él külföldön az anyukája?

— Nem, azt nem mondta, de holnap átmegyek, és akkor majd megkérdezem tőle.

Kriszti úgy várta a másnapot, mint valami nagy eseményt. Ötkor átrobogott a zöld kapuhoz és nyújtogatta a nyakát. Néhány perc múlva meglátta Ágit, ahogy közeledett. Egy mackónadrág volt rajta és egy zöld kötény. Kezén a piros pulóver ujja fel volt hajtva.

— Pont mosogattam — törölgette a kezét a nadrágjába, mielőtt kinyitotta a kaput. Cézár már ott is volt, de Ági a nyakörvénél fogva tartotta, amíg Kriszti belépett a kapun és Ágit követve a házhoz ment.

A kislány kinyitotta a zöld szúnyoghálós keretet, majd a mögötte lévő bejárati ajtót is. Mindketten beléptek az előszobába, ahol kellemes meleg volt és szép rend. A fekete-fehér köveken csíkos rongyszőnyeg nyúlt végig egészen a konyha bejáratáig. A falon kézzel készített subaszőnyeg, néger kisfiút ábrázolt, szemben vele akasztós előszobafal, rajta tükör. Alatta néhány cipő sorakozott katonás rendben. Inkább Ágié lehetett, mint a nagymamájáé.

— A nagymamád hol van?

— A szobában. Vedd le a cipőd és a kabátod, aztán gyere.

A konyhában valami főtt a gázon. A mosogatóban gőzölgött a meleg víz, benne néhány tányér ázott. A konyha közepén, az asztalon egy gyümölcsös kosárban néhány alma és mandarin díszelgett.

— Szép rend van itt — mondta Kriszti.

— Mindjárt elmosom ezt a néhány edényt, és utána ehetünk, ha éhes vagy.

— Mit főzött a nagymamád? Nektek van vízvezeték a házban? De jó. Fürdőszobátok is van?

— Van. És külön van a vécé.

Kriszti füttyentést imitált. Mert még nem tudott fütyülni.

— Ülj le, vagy ha akarsz, segíthetsz törölgetni.

— Jó!

A szobából rádió hangja szólt. Kabaré vagy kívánságműsor.

— Pörkölt van, de tésztával, mert a nokedlival nem szeretek bajlódni.

Ez tisztára úgy hangzott mintha az Anyu mondta volna, gondolta Kriszti.

— Te főztél? — képedt el, és végignézett a nála talán egy évvel idősebb vézna kislányon.

— Muszáj — adta Kriszti kezébe a kék szegélyű mélytányért. — A nagymamám ágyhoz kötött, ki se tud jönni a konyhába. Az edényt is én viszem neki, ha kell. Egy héten kétszer jön egy néni, és ő mosdatja, mert én nem bírnám őt forgatni. De az ebédet én csinálom. Azt mondja, elég jól főzök.

— Beteg a nagymamád? És akkor miért nem jön haza az anyukád inkább, hogy segítsen.

Ági hosszan hallgatott és a szürke mosogatóronggyal csuszatolta a következő tányért, majd megszólalt.

— Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, akkor elmondom, hogy hol van az anyukám.

— Megígérem — mondta és nagyot nyelt, mert kiszáradt a torka. Úgy gondolta, hogy most valami nagy titkot fog hallani.

— De tényleg esküdj meg, hogy titokban tartod! — nézett most rá szigorúan a kislány.

— Kisdobos becsszavamra! — és leütötte a hatot a szívén.

Ági visszafordult a tányérokhoz és úgy motyogta, szinte egy levegővétellel.

— Az anyukám börtönben van már négy éve.

Kriszti hallgatott. El nem tudta képzelni, hogy kerülhet valakinek az anyukája börtönbe.

— Azt kérdeznéd, miért van ott?

Kriszti csak bólintott.

— Hát azért, mert megpróbált külföldre szökni, de elkapták a határon.

— De… téged itt akart hagyni?

— Azért akart menni, mert azt akarta, hogy majd dolgozik külföldön, és utána engem is kivisz magával.

— Értem. És akkor a nagymamád megbetegedett?

— Tavaly óta nem tud járni, mert volt egy agyvérzése. Beszélni is csak nehezen tud, de azért én jól megértem.

— És az apukád?

— Ő már hat éve kiment, de nem tudunk róla semmit. Na, gyere, együnk! Van mákos patkó is, szereted?

Kriszti csak bólintott. 

Megterítettek szépen és Ági egy kislábosból kimert egy kis csigatésztát, aztán egy másikból csirkecombot vett ki és a tészta tetejére rakta, majd egy kis szaftot is locsolt rá. Ettek hozzá kenyeret is és egy üveg cseresznyebefőttet is kibontott Ági, amit még a nagymamája rakott el két éve, nyáron. Ági aztán egy mélytányérba tésztát tett és egy csirkecombról leszedegette a húst, majd apróra vágta és a szemével intett Krisztinek, hogy kövesse.

A kis szobában egy magas ágyon feküdt Ági nagymamája. Az ablak alatt állt az ágy, mellette egy alacsonyabb asztal, rajta egy sámli és azon néhány dolog, amit ha akart, elérhetett. Egy nagy rádió szólt vele szemben egy komód tetején. Olyan, amilyen Krisztiéknek is volt, négyszögletes barna, nagy gombokkal és világító sávkeresővel.

A szobában csak egy kis lámpa égett, de Ági, amikor belépett, felkapcsolta a villanyt, és a háromágú virágszirmokat mintázó csillárban felgyulladtak az égők. A nagymama a gyerekek felé fordította a fejét. Vékony fehér hajú néni volt, a takarón pihenő kezein lógott a bőr és az erek tisztán látszottak alatta.

— Jó hogyottok! Hodbe aszedent kélek.

Kriszti egy szót sem értett ebből de Ági már le is tette az asztalra a tányért és kirohant a szobából majd néhány perc múlva egy fehér zománcozott hosszúkás edénnyel ért vissza, aminek az egyik oldalán volt egy tölcsérszerű nyílás. Ági betette a takaró alá az edényt és a nagymamája alá tolta. Csurogni kezdett a pisi és közben Kriszti halkan megszólalt.

— Csókolom…

— Seebus alanom!

Kriszti kérdőn nézett Ágira.

— Azt mondta, hogy szervusz aranyom.

Kriszti mosolyra húzta a száját, miközben nézte, ahogy Ági kihúzta a tálat a néni alól, majd kivitte a vécére és beleöntötte a tartalmát.

Miközben etette a nagymamát, akit Zsófi néninek hívtak, Ági elmesélte, hogy régen a Vöröscsillag moziban dolgozott, és mindig hozott neki nápolyit esténként. És anyukája sokszor bevitte az előadásokra, amikor még pici volt, és ingyen megnézték a filmeket. Zsófi néni csak mosolygott, és nagy nehezen rágta az apróra vágott húst, amit Ági rakott a szájába a kanállal. Legalább fél óráig evett, majd Ági megtörölte a száját és hozott vizet, hogy leöblítse a vacsorát.

— Hanosis fela rátiót — kérte Zsófi néni, mielőtt kimentek a szobából.

Még jó egy órát maradt Kriszti. Ági képeket mutogatott neki az anyukájáról, meg magáról, pici korából.

— Mikor jöhet haza az anyukád?

— Nem tudom. Lehet, hogy három év múlva… ki tudja.

Kriszti elég szótlan volt, mikor hazament.

— Na, mit csináltatok? — kérdezte Anyu.

— Játszottunk — füllentette, de ennél többet nem mondott még Anyunak sem. Azért szép lakásuk van Ágiéknak — gondolta este, amikor a fejére húzta a takarót és hallgatta, ahogy Anyuék kint halkan beszélgetnek a konyhában… nekik meg még a budi is az udvar végén van, és ez egy kis vizes kuksziluk.

De neki legalább itthon van az anyukája.

 

 

Kisregény

Imola 15.

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

15.

 

Közeledett a hétvége. A szombati távolmaradást meg kellett beszélni Igorral. Ez igazából Andrásnál jelentett problémát, mivel amolyan munkavezető volt. Szombat hiába munkanap, a munkások intenzitása a munkához nagyon is lankadt, mindenki fáradtan várta már a vasárnapot. A biztonság kedvéért Borbála még bement Igorhoz, hogy rendben van e minden. Igor megnyugtatta, hogy beszélt a kórházzal, vasárnap ebéd után beengedik őket.

— Ha van még valami gondod, akkor mondd el bátran! Hátha tudok megoldást. Nem ígérgetek úgy, hogy azt ne tudjam teljesíteni. Majd meglátjuk, mit tehetek.

— Ne fáradjon miattunk. Már eddig is nagyon sokat tett értünk, de ezt már mondtam.

 

Péntek reggel összepakolta Borbála a szükséges holmit, még egy utolsó utasítást adott Imolának, hogy mit hogyan tegyen.

— A babot ne felejtsd elültetni. Öntözni is legyen víz, de nem kell lemásznotok ezért a láposra. A kútvíz is megteszi, csak nincs benne olyan méreg, ami árt a növényeknek és utána nekünk. Tehát ahogy megbeszéltük. Panni néni vár benneteket, este nála találkozunk.

Imola kikísérte őket a Templom térre, és megvárta, amíg jött a teherautó, aztán gyorsan hazafelé vette az irányt. Míg távol volt, Marika elkészítette az ennivalót. Minden ment, ahogy eltervezték. Délben aztán összeszedelőzködtek. Egy utolsó ellenőrzést tartottak, hogy minden rendben van e házban és körülötte. Útközben nem történ semmi említésre méltó. Jól kiléptek, és még öt óra előtt leértek a máriai standra is Vicával és Panni néni két gyerekével, Julival és Ákossal. Jót hancúroztak. Amíg a kicsik a sekély vízben locsolták egymást, Marika és Imola egy nagy fűzfa alatt beszélgettek.

— Ki kellene találnom — tűnődött Marika —, hogyan tudjak felutazni Budapestre. Emlékszel még arra a Vöröskeresztes nőre? Ki tudja, mi lehet vele. Ám azt a címet fel kéne keresnem. Hátha tudnának segíteni. Ideje, hogy kezdjek valamit, és nektek is egy szájjal és gonddal kevesebb lenne.

— Miért mondasz ilyeneket? Itt nálunk otthon vagy. Senkinek nem vagy terhére. Budapesten nincs senkid. Betennének valami gyermekotthonba, vagy kollégiumba, ha ahogy tervezted, tanulhatnál. Én meg nem lehetnék ott veled. Én kénytelen vagyok a húgomat pesztrálni, na meg az öcsém is hamarosan hazakerül, őt még ápolnom kell. Időm se lesz, hogy valamikor összetalálkozzak veled. Ki tudja mikorra lesz vonat, vagy másfajta közlekedés? Miért akarsz elmenni tőlünk? Nem érzed jól magad nálunk?

— Szó sincs erről. Igaz, néha elgondolkozom, nincs az rendjén, hogy édesanyádnak még engem is be kellett fogadnia. Egy végtelen rendes asszony, de már túl régóta élvezem a vendégszeretetét.

Imola félbeszakította.

— Te itt nem vendég vagy, hanem családtag.

— Jó-jó, de mégiscsak egy emberrel többről kell gondoskodni. Soha az életben nem fogom tudni nektek ezt visszafizetni.

— Ki vár ezért fizetséget? A barátnőm vagy, eddig együtt voltunk jóban-rosszban.

— Imola! Én szeretnék tovább tanulni. Az idő nem állt meg, és haladnunk kell vele. Meg kíváncsi vagyok, maradtak e rokonaim egyáltalán. Van valami rokonság Ausztriában, Kismartonban. Oda szerettek volna átköltözni a szüleim, de nem adatott meg nekik. Én nem is ismerem őket, talán Budapesten mégis több információt megtudhatnék róluk, és ki tudja, talán be is fogadnának, újra lenne családom.

— Mi már nem pótoljuk a családodat? Tudom, azt teljes mértékben nem lehet pótolni, de nem érzed magadat köztünk úgy, mintha családtag lennél? Mi aztán tényleg elkövetünk ennek érdekében mindent.

— Nem erről van szó, Imola. Igenis otthonra találtam nálatok. Ám mégis szeretném felkutatni a gyökereim, rokonaim esetleg még élő ágát.

Közben lassanként rájuk esteledett. Megcsodálták a lenyugvó Nap látványát, amint aranyszínűre festi a tó vizét. Aztán megszárítkoztak és elindultak hazafelé. Panni néni már közben megterített.

— Megvárjuk a vendégeinket, vagy nagyon éhesek vagytok? Kaphattok egy-egy szelet zsíros kenyeret addig. Meg kell enni a maradék zsírt, mert megavasodik, ha tovább áll. Egészen ünnepi vacsorát tudtam készíteni. Sorban álltam krumpliért, paprikás krumpli lett belőle, és jutott bele még kolbász is. Ha igaz, akkor a jövő héten kapok pár kiscsirkét. Hogy lesz e köztük kakas is, azt nem tudom. Ha szerencsénk van, akkor igen. De ha nem, akkor sincs baj. Akiktől kapom, azoknak van négy is. Azért is tudnak adni kiscsirkéket, mert most kelt ki egy csomó. Megtartanák, de nincsen elegendő kukoricájuk, amivel táplálhatnák őket, na meg segíteni szeretnének rajtunk is. Biztosan behajtja rajtunk az árát majd, ha már lesz miből. Nekünk még van egy kevés „málénk” a rejtekhelyen, megdaráljuk nekik, aztán majd csipegetnek az udvaron. El tudunk kezdeni kicsit gazdálkodni. Még zsírunk is lesz talán, ha elfogadják cserébe azt a szép porcelán tálamat, amit még az anyámtól örököltem.

Farkas étvággyal estek neki a zsíros kenyereknek. Mire elpusztították, betoppant Borbála is Andrással.

— Mik ezek az isteni illatok?

— Nem fogjátok elhinni: paprikás-krumpli, valódi házi kolbásszal.

A vacsora után még elég sokáig beszélgettek. Imola szóba hozta Panni néninek, hogyha elmenne dolgozni, szívesen vállalná a két gyerek felügyeletét.

— Megbeszéljük, Imola. Persze először legyen jobban Péter, majd utána, de a terved nagyon tetszik.

 

 

Kisregény

A táltos lánya 26. Arüszlán vőt keres

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szikra pattan Arüszlán és Bolan között a vitán, hogy ki is lehet Sári Kán és családjának testőrsége. Bolan nem hagyja magát, így végül marad az ősi hagyomány: a kán és családja testőrsége a jenei ordu tagjai közül kerülhet ki. Bolan azt is végigviszi, hogy Dilayra is csak az általa kijelölt legények felügyelhetnek. Arüszlán fogcsikorgatva nyugszik bele. Levent halála után Bolan lesz a mergen.

 

 

Az elkövetkező időszak Sári Kánt igazolta, azaz semmi sem utalt arra, hogy Bolan és Levent aggodalmai többek lennének egy rosszat feltételező képzelődésnél. Habár időnként pattant egy-egy szikra veje és az új mergen közt, komolyabb összetűzésre nem került sor közöttük. A jenei ordu tagjai megszokták Arüszlán testőrségének jelenlétét, viszonylagos béke köszöntött be az ordu életébe. Megszületett közben Ilkay harmadik gyermeke is, Arüszlán második kislánya. Majd két évre rá még egy kislány. Az ötödik gyermekét Ilkay már nem tudta kihordani, Müge nem tudta megmenteni, Babbát is hiába hívta segítségül. Csak az asszony életben maradásának örvendhettek, hiszen kislányai nem maradtak árvák, ám többé nem vállalhatott gyermeket. Arüszlán tombolt, Babbát hibáztatta. A halva született gyermek fiúcska lett volna… Szerencsére Sári Kán idejében lépett közbe:

— Eszedet vette a fájdalom, fiam…

Dilay az évek során hajadonná serdült, egyik újholdkor aztán a természet törvénye nővé is avatta. Csaban is megnőtt, bár neki még várnia kellett a férfivá avatásra. Bár egyidősek, a lányok hamarabb érnek.

Sári Kán felett eljárt az idő, és egyre több felelősségét ruházta át vejére. Az orduban mind gyakrabban suttogtak a káni cím jövőjéről. Arüszlán egyrészt nem is a Bas Kort Ana vér szerinti leszármazottja, másrészt neki amúgy nincs is férfiutóda… Valamelyik lánya, pontosabban annak férje követi majd… De egyáltalán nem lehetne őt egyenesen átugrani? Dilay már-már férjez is mehetne…

Nem kellett e suttogásoknak Arüszlán fülébe jutniuk, őt is foglalkoztatta a jövő. Dilay a legidősebb Sári Kán unokái közül, akkor pedig az ő lányai hoppon maradnak. Sule nagyon szófogadó, irányítható, ez jó, de miként szabaduljon meg Dilaytól? Gondolta, férjhez adja valahova messze-földre. Jó eszköz lesz az ujgurokkal való szövetség megújításához. A keletről jövő csenjün fenyegetés elhárításához a kirk küzök nem elég segítség. Ott állandóan belviszály van, rendszeresek a kisebb-nagyobb lázongások. A kirk küz kán nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Végül nővére segítségével — akit a tatár kánhoz adott feleségül —, meg is döntötték uralmát. A kirk küzök szövetségesből ellenségekké váltak. Arüszlán meggondolta magát. Az nem lenne üdvös, ha Dilay is rászabadítaná az ujgurokat… Mert őt gyűlöli, az biztos… Nem, nem adhat mostohalánya kezébe ekkora hatalmat.

Unokaöccse… Féltestvérének, Ilkernek a fia, Kara (fekete). Hm… Bátyjával nem voltak túl jó viszonyban, mióta apjuk halála után Ilker helyett ő lett a mergen. Igaz, mióta elvette Ilkayt, bátyja elfoglalhatta jogos helyét az ordu élén.

Sári Kán aggastyán, és állapota egyre romlik. Eljött az ideje átvenni a helyét. Ha Kara elveszi Dilayt, meglesz a férfi örökös. Ha netán az öreg unokaöccsét jelöli ki utódjául, amíg megfelelő tapasztalatot nem szerez, valakinek uralkodnia kell helyette, — vele együtt, hiszen alig avatták felnőtté. Ezalatt végleg megerősíti a hatalmát, és lesz alkalma félreállítani Dilayt, majd Sulát hozzáadja Karához, hiszen nem édes unokaöccse, és ők lesznek az örökösök… De már nem Sári Kán örökösei, hanem az övé, s akkor pedig uralkodhat élete végéig.

Üzent Karának, látogassa meg. Atyja, Ilker azonnal gyanakodni kezdett.

— Annyi év után mitől támadt fel benne a vágy családja után? És miért téged akar látni, s bátyját nem? Nekem nem tetszik a dolog.

— Ha ártani akarna, nem kellene odahívnia. Ide küldene egy íjászt… Van elég hatalma hozzá — ellenkezett Kara. — Bosszú? Ő vette el tőled a mergeni címet, nem te őtőle. Igaz, végül megkaptad a jussodat, mióta a kán veje lett. Más borsot nem törtél az orra alá. Túsznak? Mit akarna tőled? Le akar mondatni a kánságról, hogy ismét csak mergen legyen? Na, ne má! Szóval el akar érni valamit, arra pedig én kellek neki. Ha hadi támogatás kellene, veled tárgyalna. Olyasmit akar tőlem, amire te nem felelnél meg… Amihez te már túl idős vagy… És fia nincs, csak lányai… Akiknek Arüszlán nagybátyám számára nem megfelelő férjet találniuk nem lenne szerencsés…

— Ki fog játszani… Nem ismered. Minden hájjal megkent…

— Legfeljebb nem leszek kán… Mit veszíthetek? Örök hűség nem létezik, csak hosszan tartó közös érdek… Egyelőre neki van szüksége rám.

Ilker nem tágított, elkísérte fiát. Arüszlán kedvesen fogadta mindkettejüket.

— Örvendek bátyám, mert te is eljöttél… Egykori súrlódásaink miatt nem reméltem, hogy igent mondasz meghívásomra. Örvendek, mert ha késve is, de jogos címed birtokába jutottál. Talán fátylat dobhatnánk a múltra…

— Miféle okból akarsz hirtelen kibékülni? — faggatta gyanakodva Ilker.

— Ilkay, mutasd be Karának a lányokat — jelezte Arüszlán, hogy négyszemközt szeretne beszélni bátyjával. Amint kettesben maradtak a jurtában, folytatta. — Nem épp hirtelen… Fokozatosan. De feszültségben váltunk el, és… Elhangzott köztünk egy és más. Szóval nehezemre esett. Tudod, rátarti voltam és büszke világ életemben… De elnéztem kislányaimat, amint együtt játszanak… Előtörtek gyermekkori emlékeim. Tudod, nekünk boldogabb gyermekkorunk volt. Szabadság… Lányaim körül állandóan ott vannak a testőrök, sokat panaszkodnak ezért. Mostohalányom, Dilay boldogabban élt eddig. Apósom fiatalokra bízta védelmét. Ő nem érezte állandóan, hogy felnőttek szeme előtt van. Nagyon elleneztem, de bizonyos értelemben igaza volt.

— Mostohalányodnak más a testőrsége? — csodálkozott Ilker.

— Egyelőre apósom a kán… — komorodott el Arüszlán. Majd elmesélem…

— Akadnak súrlódások, amint látom… De ha beláttad, igaza volt, miért nem követed példáját?

— Eddig jó volt — nyomta meg a szót Arüszlán. — De közben felnőttek… Dilay már hajadon, lassan eladósorba lép… Nemsokára Sula is. S ott lebzselnek a fiatal batirok körülöttük. Veszélyes dolog ám ez! Kellene nekem valaki, akiben feltétlen meg tudok bízni, s akit kinevezhetnék a testőrség parancsnokává. Fiadra gondoltam. Amint hallottam a Teremtés Ünnepén ő lett a győztes az orduban.

— Igen, fegyverrel és fegyver nélkül is! — tört ki Ilkerből az apai büszkeség. — Nálad is jobb!

— Nem ingyen gondoltam, hanem kétszer annyiért, mint amennyit a mostani testőrparancsnok kap szolgálataiért. De lenne egy fontos feladata. Ismerje ki a fiatal fiúkat, akár azokat is, akik most Dilay védelmét látják el. Át kellene venni az ellenőrzést a védelme felett. Sári Kán már nem elég erélyes. Nem jó, ha engedékeny ember előtt felel a testőrség… Nagy a kockázat, hiszen Dilay már kész nő. És fölöttébb csinos, akárcsak Ilkay. Nem lenne jó, ha baleset érné. Rossz fényt vetne a káni családra…

— És melyek a kockázatok? Kitől félted a legjobban? Mert nem külső ellenségtől…

— Csabantól, Bolan mergen fiától. Atyja ölte meg Ayit, Dilay atyját… A másik Alp, mostohalányom testőreinek parancsnoka, Csaban barátja… Összejátszhatnak. Ezért kell nekem olyan ügyes testőr, mint a fiad. S testőreimtől minden támogatást megkap majd.

Ilker sokat gondolkodott az ajánlaton, végül fia bizakodása meggyőzte.

— Ha nem Arüszlán nagybátyám ajánlotta volna a testőrséget, hanem Sári Kán, nemet mondtál volna? Nem! A kán testőrének lenni pláne nem kockázatmentes tisztség.

Azért atyja ezzel búcsúzott, amikor mergeni teendői hazahívták:

— Vigyázz magadra, fiam!

Ilker távoztának másnapján Arüszlán így küldte ki Karát lányaihoz:

— Egyelőre nem akarom, hogy értesüljenek a szerepedről, a testőrparancsnok pláne ne, hiszen le akarom váltani. Légy állandóan a közelükben, s felfegyverkezve. Figyeld meg Alp és testőrei miként őrködnek Dilay mellett! Tanulj! Természetesen velünk ebédelsz!

A családi ebédhez ülve Ilkay szemrevételezte, amint Kara Dilay és Sula közt keresett helyet magának. Titokban figyelmeztette férjét.

— Vettem észre… — felelte a férfi. — Hagyj magamra vele ebéd után.

Amikor magukra maradtak, kivallatta első napi tapasztalatairól, majd elmondta neki azt is, amit Ilkernek: a cél, átvenni az ellenőrzést Dilay testőrsége felett.

— Alpot megfigyelted?

— Igen. Ha nem szólsz, hogy testőr, talán fel sem figyelek rá. Megértettem…

— Láttam, amúgy is jól érzed magad a lányaim társaságában… Dilay…

— Sula jobban tetszik… — sietett pontosítani Kara.

— Dilay már szinte eladósorban van…

— Sula is nemsokára… — nézett alig látható mosollyal a szája szélén nagybátyja szemébe.

— Pedig akár kán is lehetne idővel Dilay férjéből… — nézett vissza Arüszlán szintén mosolyogva, figyelve unokaöccse reakcióját.

 — De nem lesz… — rázta meg a fejét a fiú magabiztosan, mint aki belelát a másikba. — Ugye nem?

Arüszlán egy ideig mérlegelt a fiú szemébe nézve, aki állta a tekintetet, sőt gúnyos mosoly bujkált a szája szélén.

— Amint látom, belőled lesz valami… — nevette el magát egy idő után. — Addig is… Egyelőre még ő az örökös… Mielőtt belehabarodna másba… Ha nincs szeretője, kisebb a kockázat.

— Van már…

— De még nem száradt meg a seggén a tojáshéj…

Kara bólintott megértése jeléül: féltékennyé kell tenni Csabant. Kezdetnek. S a féltékenykedő kislegények elég idétlenül tudnak viselkedni…

 

Sula másnap az ebédnél elég durcásan vette tudomásul Kara hirtelen megváltozott magatartását. Ha előző napokban a jóképű fiú őt tüntette ki figyelmével, aznap végig Dilayhoz intézte kérdéseit, vele viselkedett előzékenyen. Szabályosan udvarolt nővérének. Pedig eleinte nem sok siker koronázta Kara ostromait. Hűvös, távolságtartó egymondatos válaszokon kívül a legény nem kapott egyebet cserébe. Ennek ellenére nem adta fel a sikertelen udvarlást. Látszott a magatartásán, ahhoz szokott, hogy a lányok utána forduljanak. Ezúttal eleinte nem jött be. Nem adta fel. A családi ebéd, a szülők jelenlétében nem is a legideálisabb hely kapcsolatteremtésre.

Dilay talált ürügyet felállni az ebédtől, hogy elmeneküljön. Ám Kara hamarosan ismét csatlakozott hozzá. Mivel anája és mostohaatyja sem láthatta, hogy illetlen viselkedését számon kérje, ezúttal elég nyersen próbálta lerázni nem kívánt udvarlóját. Az elég hangosra sikerült szóváltásra viszont azonnal ott termett Csaban.

— Nem hallottad, mit mondott? — förmedt rá Karára.

A nagylegény sajnálkozóan nézett le a szinte fejjel alacsonyabb fiúra.

— Mert akkor mi lesz? — nézett rá a vállán keresztül, majd Dilayhoz fordult, s megfogta a csuklóját. Kara jól számított, a lány rángatni kezdte magát, de a vaskapocsként csuklójára záródó férfikéz szorításából eleinte nem tudott szabadulni. Csaban odaugrott, s elkapta a férfi szabad könyökét, és rákiáltott:

— Azonnal engedd el, nem hallod?

Erre ugyan Kara elengedte a lányt, de hirtelen megfordulva jó nagyot lökött vetélytársán. Szeme sarkából már azelőtt megfigyelte Csaban háta mögött fekvő tuskót. Jól számított: a fiú hátra akart lépni, hogy visszakapja az egyensúlyát, de megbotlott, s hátra esett. Ám mintha megfeszített íjhúrra esett volna, úgy pattant fel, s teremtette állkapcson támadóját, aki elterült.

— Válasszátok szét őket! — süvített a levegőbe Arüszlán hangja a közelből.

Fölöslegesen, mert mire elhangzott, nemcsak Alp, hanem Arüszlán testőrei is odaugrottak, és elkülönítették őket. Indulataik fellángolása közben észre sem vették, amint a szóváltásukra pillanatok alatt jókora nézősereg vette őket körül.

— Miért nem hagytad, szétvernem a pofáját? — dühöngött Kara, amikor nagybátyja betessékelte a jurtájába.

— Nem akartam vérontást. Ha nem lépek közbe, a két testőrség egymásnak esik… Te pedig ott találtad volna magad a csata közepén. Esetleg egy karddal a hátadban… — tartott hatásszünetet. — Na, mit tanultál ebből? — mosolygott rá sokatmondóan unokaöccsére, aki a beálló csendben önkéntelenül megtapogatta kékülő állát. — Egy: sohase becsüld le az ellenfelet! Kettő: Jól körülnéztél? Mert ha igen, akkor most már tudod ki az ellenség.

Dacos hallgatás lett a válasz.

— Tehát semmit! — emelte fel a hangját Arüszlán. — Aki úgy képen törölt, hogy megkékült a helye, sőt, elterültél, mint egy zsák…

— Ha nem fognak le… — szólt közbe Kara, de nagybátyja felemelt ujja csendre intette.

— Ne szakíts félbe, amikor beszélek! — reccsent rá. — Aki képen törölt, az a mergen fia… Dilay testőrségének tagja… A testőrvezér Alp, aki lefogott, kétszer nyerte meg a Teremtés Ünnepén a viadalt…

— Én is…

Arüszlán ismét felemelte figyelmeztetően a mutató ujját.

— Vajon melyik ordu legényei a jobbak? Minimum egyenlő ellenfél… Bár az idén már lehet, lesz majd egy kemény vetélytársa… Csaban…

— Kicsodaaa?

— Csaban fegyvertelenül az idén még nem győzné le. De vívásban… nem lepne meg, ha igen. Ötéves korában már egyszer adott Alpnak egy leckét — mesélte el a történetet.

— Akkor is megölöm azt a kölyköt — dühöngött Kara bosszúszomjasan, ismét megtapogatva az ütés helyét az állán. — Kinek képzeli magát, hogy csak úgy megüthet? 

— S mennyivel élnéd túl, ha egy eltévedt nyíl a hátába fúródna? Ne feledd, ő Bolan mergen fia, aki miatt Dilaynak külön testőrsége van…

— A legnagyobb ellenséged…

— Igen… Ezért tehát többet ésszel, mint erővel… S főleg türelemmel…

 

 

 

Kisregény

Imola 13.

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 25. Dilay testőrei

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Arüszlán elég nyersen adja tudtára Dilaynak, hogy Bolan ölte meg az apját. Babba nyugtatja meg. A kislány ebet kap ajándékba atyai nagyszüleitől, amelyet Ayinak nevez el. Bolan szerint úgy vigyáz majd rá, mint az apja tette volna.

 

— Megölted a fiamat, Bolan, feleséged meg a másikat… — kezdte a sérült mergen, amikor magukra maradtak.

— Én nem akartam, de… — próbált magyarázkodni, Levent félbeszakította.

— Ne szólj közbe, kérlek, mert nehezemre esik a beszéd! — emelte fel kezét is nyomatékul. — Két fiam élte meg a felnőtt kort, s egy sincs már életben. Nekem csak az unokám maradt… — szökött könny a szemébe. — Tudom, én sem húzom már sokáig… Sohasem gondoltam, hogy unokámat fiam gyilkosára fogom bízni… — tartott pihenőt. Bolan ismét közbe akart szólni, a mergen azonban megint csendre intette. — Miután megsérültem, ott feküdtem a földön, mellettem pedig egy batir Arüszlán ordujából. Ő azóta megtért Tengrihez… S egy haldokló igazat beszél…

— Arüszlánról…

— Igen… Azt mondta róla: „Kegyetlen ember, bosszúálló, az ordunkban mindenki rettegett tőle, amíg ő volt a mergen. Apját is eladná a hatalomért, ha még élne. De meghal egy balsetben.” És kegyetlenül elbánt a legyőzöttekkel…

— De… — lepődött meg Bolan — itt, a jenei orduban még senkivel sem kegyetlenkedett. Még egy atya is keményen megbüntette volna kislányát az olyan magatartásért, mint Dilayé vele szemben…

 

— Nem, ezen én is elgondolkodtam, tényleg nem, leszámítva, hogy mindig kemény büntetést kért a tanácsban azokra, akik vétettek. Nem érdeke ezt az oldalát mutatni, amíg Sári Kán kezében a hatalom, és amíg nem nemzett egy fiú utódot. Sári Kán bármikor úgy dönthet, hogy nem ő lesz az utódja… De ha fordul a kocka, jaj lesz Dilaynak. Vigyázz rá Bolan, benned miden reményem. Én ezzel a sérüléssel nem sokáig élek már. Umay már feni az ollóját…

Levent ismét csendre intette Bolant, látva közbeszólási szándékát.

— És a baskortoknak is jaj. Meg kellene szervezni Sári Kán védelmét…

— Már megtörtént. Ide is eljutott a hír, nem tudom mennyire igaz, hogy a mostani kirk küz kánnak köze lehet atyja hirtelen halálához. Ma este a tanácsnak kell jóváhagynia…

— Ki engedte meg, hogy ilyen döntéseket hozz a távollétemben? Egyelőre én vagyok a mergen, ez az én hatásköröm! — csattant fel Levent, majd Bolanra kacsintott.

Ő először zavarba jött, aztán megértette: A holnap esti tanácsban Levent hozza majd fel, mint saját ötletét, és „szembesül vele”, hogy helyettese már intézkedett. Majd „jól összevesznek” ezen. Legalábbis ezt hitetik el másokkal. Bolan törvényesen járt el, hiszen Levent távollétében ő a mergen… Ismerve a köztük levő régi ellentéteket, a tanács az ötletet támogatni fogja, Sári Kán és Arüszlán pedig kénytelen lesznek engedni. — Elnevette magát, megcsóválva fejét. Mindig nagy róka volt az öreg…

— Alpnak és barátainak már régebben megparancsoltam, valamilyen ürüggyel néhányan mindig legyenek Dilay közelében, feltűnés nélkül, de fegyveresen… Már a legtöbben megkapták a kardjukat atyjuktól, közeli felnőtté válásukra gondolva, és egyre ügyesebben forgatják. Titoktartók, megesküdtek, erről atyjuknak sem szólnak.

Most Leventen volt a kópé fejcsóválás sora. A helyettesét sem kell félteni… És megnyugodhat. Unokája biztonságban lesz, már amennyire lehet.

 

Egy idő után Sári Kánnak is feltűnt a Levent és Bolan közötti régi ellentétek kiújulása. Kérdésére egykori atyatársa a szemére vetette:

— Ereka és Ela közötti viszony se a régi. Próbáltam felejteni, de nem tudok. És Bolan ki akar túrni a helyemről…

No, ez volt az, amit Sári Kán nem tudott elhinni… Kán nem akart lenni, de mergen mindenáron? Levent túloz!

Már színes volt az erdő, a legszebb őszi pompájában virított, amikor Ilkay Mügéért küldött. Elkezdődtek a fájdalmai. Nagy volt az izgalom az orduban, de természetesen a legnagyobb a családban. Nemcsak azért, hogy lesz-e kánzáde, vagy újabb kislánya születik Ilkaynak, de az első szülése körüli bonyodalmak — az időtlenül megszületett Dilayjal — sok aggodalomra adtak okot. Ela szólt Babbának is, készítse elő a kemencét, hátha szükség lesz rá, de ő hárított, mondván, hogy az újrasütés csak időtlen születés esetén szükséges. Arüszlán is ketrecbe zárt oroszlánként járt fel és alá a jurtája közelében. Sári Kán pedig üzent a jurmaty kámnak jöjjön a lóáldozatot levezetni, nehogy közben Babba segítségére legyen szükség. Végül az aggodalom fölöslegesnek bizonyult. Umay jó néven vette az áldozatot, és Ilkay egészséges kislánynak adott életet. Babba segítségére nem is lett szükség. Csak a férfiak, kán és veje voltak csalódottak.

— Majd a következő fiú lesz — vigasztalta őket Ela. Ám arra még várni kellett.

Dilay volt talán az egyetlen a családban, aki nem örvendett a jövevénynek. A húga, Sule (láng) megszületése után az újszülöttel lefoglalt Ilkaynak nem sok ideje maradt rá. Mint sok elhanyagolt gyermek, ő is rosszalkodással próbálta magára vonni az elvesztett anai figyelmet. Ettől ugyan szeretetet nem kapott, csak szidást, és bár nem fenyítették meg, egyrészt egyre jobban kezdett félni mostohaatyjától, másrészt rendszeresen oda menekült, ahol a kívánt szeretetet megkapta: Erekához és Leventhez, tovább mélyítve az ellenséges viszonyt Ilkay és egykori anyósa közt. Ha ők nem fognák mindig pártját, akkor lehetne bírni vele… Ha pedig nagyszülei nem voltak kéznél, barátainál, Csabannál és Tulpánnál keresett vigaszt.

Egyébként nem sok olyan esemény történt, ami alátámasztotta volna Bolan és Levent Arüszlán iránt táplált kezdeti félelmeit, egészen addig, amíg ki nem tört a lázadás a kirk küzöknél. Az új kán vaskézzel próbálta népét vezetni, és a féltestvérét pártolók közül sokat kivégeztetett. Ám a legyőzött féltestvérének még volt egy vérszerinti öccse, aki a bátyjai közt kitört háborúskodáskor tatárföldre menekült. Ő állt a felkelés élére. Arüszlán nem habozott segíteni a kánnak leverni a kiújuló lázadást. A legyőzött ismét tatárföldre menekült.

Sári Kán nem igazán örvendett a szövetségnek, ám veje azzal érvelt, hogy az ujgurok ellenségeikkel, a porokkal szövetkeznek, s kell egy szomszéd, akire biztosan lehet számítani. Végül beadta derekát.

Arüszlán győztes csatáinak köszönhető növekvő népszerűsége viszont aggodalommal töltötte el nemcsak Leventet és Bolant, de más orduk mergenjeit is. Lassacskán egyesek kezdték kiismerni a kánjelölt lappangó erőszakos természetét. Ő viszont idejét látta Sári Kán testőrségét megerősíteni néhány hozzá hű, de nem jenei batirral. Lám, mi történik a szomszédban is!

Bolan válasza nem váratott magára. Azonnal leváltotta őket. Arüszlán lángot fogott. Magából kikelve kezdett a mergen-helyettessel üvölteni.

— Hogy merészelted leváltani, akit kineveztem?

— Mert nem kérted ki sem az én, sem Levent mergen véleményét.

— Azt akarom, hogy a kánunk biztonságban legyen! Ehhez nem fogom a te véleményedet kikérni! Olyan embert akarok oda, akiben megbízok!

Bolan nem ijedt meg. Hangereje neki is volt. Feltehetően, ha nem lett volna kétesélyes a játék, Arüszlán azonnal kardot rántott volna dühében. Rövid habozása elég volt Sári Kán megjelenéséhez. Ayi halálának felemlegetése elégségesnek bizonyult a kedélyek megfékezéséhez. Többen is, köztük Alp atyja és nagybátyja is szorgalmazták az esetnek a tanácsban való megbeszélését, ahol mindkettőnek nagy szava volt. Sári Kán beleegyezett.

— Hej, Karsa, öreg Karsa, de hiányzol… — sóhajtott Bolan, majd megkereste Alpot, s odaszólt neki:

— Kettőzzétek meg az őrséget Dilay körül!

Az esti tanácsra váró Arüszlánnak is szembe kellett néznie aggódó feleségével.

— Ne húzz ujjat vele! Felesége egy bügü! Egy pillantásával megköti harc közben a kezedet, s Ayi sorsára jutsz, hiába vagy te a jobb! Először Ayi is legyőzte Bolant, mégis meghalt! Atyám melléd áll majd, hiszen az ő javát akarod, és ezt ő tudja. Nem akarok másodszor is megözvegyedni! Három gyermekkel… Ismét gyermeket várok, Arüszlán!

— Miért nem szóltál eddig?

— Mert csak ma lettem bizonyos benne! Sejtésemet Müge megerősítette.

Hiába számított Arüszlán apósa feltétlen támogatására. Levent mergen, bár akkor már nagyon le volt gyengülve, Erekára támaszkodva elvánszorgott a tanácsig. Amíg ő fel nem szólalt, Arüszlán mellett állt a hangulat.

— Idős, és beteg ember vagyok már, négy kán uralma alatt éltem. Egyik alatt sem volt oly rend Baskortföldön, mint Sári Kán alatt. Hogy miért? Megmondom: a törvények betartása a legkisebbtől legnagyobbig mindenkire kötelező volt, rá is, családjára is. Emlékezzetek Ilkay felháborodására, amikor azt mondta neki, ha még egyszer visszaél a nevével, a fejét véteti! Nos, akkor a kán vejére is érvényes! Bolan megölte a fiamat. Az utóbbi időben nagyon feszült volt közöttünk a viszony. Az utolsó vagyok, aki szövetséget kötne vele! De a kán védelmét ellátni mindig is a jenei ordu mergenjének volt a hatásköre és ebbe Sári Kán sohasem szólt bele. Akkor a veje se tegye! Tiszteljük a jó szándékát! De a döntés az enyém, vagy ha én nem vagyok döntőképes, akkor a helyettesemé. Arüszlán! Végy példát rólam! Bolan megölte a fiamat, de a jenei ordu érdekében együtt dolgoztunk, együtt harcoltunk. Ez a baskortok érdeke! Mutass jó példát! Ne feledd, egykor majd te leszel a kán!

Arüszlánnak tapasztalnia kellett, hogy népszerűsége kisebb annál, mint amire számított. Az eredetileg határozatlanok, elkötelezetlenek Levent felszólalása után mind a törvény betartását támogatták. Alul maradt.

— De az én saját védelmemről én magam döntök! Erre a feladatra olyan embereket akarok, akikben én bízok meg! — jelentette ki Arüszlán, majd otthagyta a tanácsot.

— Miért van az az érzésem, hogy ő csak saját ordujából származó batírokban tud megbízni? — mondta ki félhangosan Alp atyja sok tanácstag sejtését.

Sári Kán pedig belátta, veje nagyon maga ellen hangolta a jenei ordut.

— Beszélnem kell vele, ez így nincs jól!  — döntötte el. Ám előbb még Ela kánbikeh fogta vallatóra. Hamarabb értesült az eseményekről, mintsem a kán visszaért volna jurtájába.

— A jeneik nagyon érzékenyek arra az előjogukra, hogy emberemlékezet óta ők védik a kánt. Ha ettől megfosztod őket, lázadás törhet ki… És most hagyd békén. Nyugodjon meg, majd holnap beszélj vele!

Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, már másnap reggel folytatása lett a történetnek. Amint Dilay kilovagolt az orduból, két Arüszlán által kijelölt testőr kezdte követni. Fütty hasított a levegőbe, s pillanatok alatt hat aligfelnőtt legény jelent meg vágtatva, s elállta útjukat. Alp vezette őket.

— Állj! Senki sem közelíthet fegyveresen Dilayhoz! — vonta ki a kardját.

— Félreállni! Mi vagyunk Dilay testőrei!

— Nem! Azok mi vagyunk!

A hangzavarra Dilay rémülten állította, és fordította meg a lovát. Most mi lesz? A hangoskodásra hamarosan összefutott az ordu, Sári Kán, Arüszlán és Bolan is megjelentek.

— Arról volt szó, hogy az én családom védelmét az én embereim látják el! — csattant fel Arüszlán.

— Csakhogy Dilay nem a te lányod, hanem az Ayié, és Sári Kán unokája!

— Bolan nem válthatja le az általam kijelölt testőrséget! — tombolt Arüszlán.

— Te sem válthatod le a mergen által kijelöltet. Az este született erről döntés, és a tanács jóváhagyta! — torkolta le Bolan.

— A lányomnak testőrségre van szüksége, mert a kán és családja ellen lázítottad az ordut! Ezért neveztem ki testőrséget mellé!

— Csakhogy neki már régóta van. Alp a testőrparancsnok, Levent mergen jóváhagyásával. Nem válthatod le őket!

— Egy kölyök! — felelte Arüszlán gúnyosan.

— Nekem úgy tűnik, ezek a „kölykök” elég jól ellátják a feladatukat!

— Milyen régóta? — kérdett rá Sári Kán.

— Mióta Alp összeverekedett Csabannal…

Sári Kánnak viszont nagyon megtetszett a „láthatatlan” testőrség ötlete. Jóváhagyta, majd jurtájába hívatta vejét. Néha jobb engedni a nép akaratának.

S mint uralma alatt annyiszor, Sári Kánnak sikerült a feszültséget ismét feloldania. Ugyan a két testőrség nem kedvelte egymást, de kenyértörésre közöttük nem került sor. Nemcsak vejével, hanem Bolannal is elbeszélgetett. Igaz, erre csak Levent halála után került sor. Ugyanis a mergen, mint aki küldetését itt a földön elvégezte, megtért Tengrihez, de nem azelőtt, hogy haldoklóként magához hívassa a kánt, és elmondja neki utolsó kívánságát: Bolan legyen az utóda.

Levent temetése után Sári Kán hívatta Bolant, és szemére hányta magatartását.

— Ez a köszönet azért, amit tettem érted?

— Ez uram, mert családod biztonságát ez szolgálja! — húzta ki magát Bolan. — Tudod jól, uram, hogy a tűzbe mennék érted!

— Tűzbe mennél, de a kánságot nem vállaltad. Levent mergen utolsó kívánsága az volt, hogy te legyél az utóda… az ordu mergenje… Ami azt illeti, e feladatot már egy ideje te látod el. Elfogadod? Vagy visszautasítod egy haldokló utolsó kívánságát?

— És szereztem jóegynéhány ellenséget… Levent mergen pedig megesketett, uram…

— Szóval őt nem utasítottad vissza… Csak engem…

— Megesketett, uram — ismételte meg Bolan a megkezdett mondat elejét —, hogy vigyázok unokájára, Dilayra. Aki a te unokád is…

— Ti már rég ugyanazt a kását fújtátok! — jött rá Sári Kán. — És miért gondoltátok, hogy mellettem veszélyben lenne? — vált élesé a hangja.

— Nem, amíg te mellette vagy, valóban semmi bántódás nem érheti. Senki sem merne ártani neki. Uram, te imádod első unokádat. De…

— De…? — kérdett rá Sári Kán, majd rájött a ki nem mondott szavakra. „De attól féltünk, hogy Arüszlánnak nem lesz fia… S te sem élsz majd örökké.”

— Ez már rosszakaratú képzelődés! — csattant fel a kán, de a lehetőség szeget ütött a fejébe.

Este lefekvés után hosszasan elbeszélgetett Ela kánbikehhel. Valahogy fel kellene oldani az ellentétet Bolan és vejük között. A baskortok jövőjéről van szó. Ez a szembenállás még arra is rávette Bolant, hogy elfogadja a mergeni címet…

 

 

 

Kisregény

Amikor én még… 2. Peca, bocik és egy furi terelőpuli

Elolvasta:
73
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Anyu és Gyöngyike egymással szemben ült a vonat forró műbőr ülésén, Krisztike a piszkos sárgára homályosodott ablakba kapaszkodva bámult kifelé. Meztelen kis lába az ülésre tapadt. Néha megpróbálta feltenni a felnyitható asztalra, de anyu olyankor visszatolta a lábát és elmagyarázta, hogy az is veszélyes hogy itt áll az ülésen és ha nem fejezi be, hát leülteti.

 

Apu már tegnap motorral lement a Kunsági csatornára, ahol minden évben sátoroztak. Hátizsákban vitte a sátrat és a pecabotokat. Kellemes sátorozóhely volt sok családnak, akik szerették a természetet és a csöndes, nyugalmas horgászást… A vadregényes csatorna egyik oldalán a fűzfák ágai hosszan benyúltak a víz fölé, s onnan hajoltak aztán a vízbe. Alattuk kis csónakok pihentek. Csónakból is horgásztak, akiknek a közelben van a hétvégi telkük, vagy épp sátoroztak, mint most Krisztiék. Ahol a csatorna kiszélesedett, a túloldalon, a helyi termelőszövetkezet földjei terülnek el. A szarvasmarhák néha egész közel merészkedtek legelés közben a parthoz, hangjukat áthozta a szél.            

Az apró vonatállomás szinte üres volt. A bakterház álmosan várta, amíg a nagy, zöldkocsis szerelvény lassan fékez, majd megáll. A dunakaviccsal felszórt úton baboskendős, sokszoknyás nénike várakozott egy hatalmas, letakart kosárral. Rajtuk kívül még néhány ember szállt le a vonatról. Kriszti mindig nagyon izgult, hogy ne történjen baj, amikor leszállnak, mert a vonatlépcső magas és nagyon meredek a számára, de apu már ott is termett, és leemelte őt, majd lesegítette Gyöngyikét és anyut is. Eddig is izgalmas volt számára az utazás, mert imádott vonatozni, de innentől kezdve lesz csak igazi mulatság. A vízpart és a táborhely néhány kilométerre van az állomástól. Apu már felállította a sátrat, és összeszerelte a botokat. Most motorral jött eléjük és először Gyöngyikét viszi a sátorhoz néhány szatyorral, mert ő már elég nagy ahhoz, hogy míg visszajön Krisztiért, addig egyedül maradjon s majd vigyázzon a tesójára, amíg apu elmegy anyuért is.

 Ő már alig fért a bőrébe, anyu nem győzte lecsillapítani. A hőség elől az apró váróterembe vitték a holmijaikat, és ott hűsöltek a régi, talán még vályogból készült épület hűvös falai közt. Az egyetlen ott árválkodó vasból öntött padra leültek, és anyu egy palackot vett elő az egyik táskából, majd kisétált a nyomós kúthoz és megtöltötte hidegvízzel. Kriszti kezébe nyomta.

— De nem is vagyok szomjas! — tolta el magától, de anyu szigorúan a kezébe adta újra.

— Kell a folyadék, nagyon meleg van!

Mire apu visszaérkezett, Kriszti már nagy nehezen legyűrte az íztelen folyadékot.

— Na, gyere, motorozunk egyet! — ültette fel Krisztit a nagy MZ motorra, maga elé. Fejébe nyomta a kétszer akkora bukósisakot, és ő is a kormányba kapaszkodhatott, akárcsak apu. Lassan haladtak de ő nem bánta. Imádta a motor illatát, azt a jellegzetes olajos, benzines szagot. Amikor apu otthon bütykölte, ő folyton ott sertepertélt körülötte és bámészkodott, próbálta ellesni a technikáját. Amikor kisebb volt, akkor felfordította a háromkerekűjét, és ő is buzgón tekergette a csavarokat és olajozta a kormányt. Addig-addig tekergette, mígnem egyszer összerogyott alatta, mikor ráült.

A motor zötykölődve haladt a földes úton. Körülöttük már magasra nőtt a búza, július közepe volt. Majdnem húsz percbe is telt, mire a sátorhoz értek. Kriszti makacsul kapaszkodott a kormányba, és nem akart leszállni, de muszáj volt, mert anyu még az állomáson várt. Kelletlenül csúszott le és bevonszolta a sátorba a kis táskáját, amit magával hozott. Csak néhány napig lesznek itt, de hozott ceruzát, papírt, hogy rajzolhasson. Amikor anyu is megérkezett és kicsit kipihente magát, nekikezdett a lecsónak, amit a kis bográcsban főzött meg az előre megrakott takaros tűzhelyen. Az illat messze szállt. Néha apu egy-egy ismerőse jött arra, bort hoztak, leültek beszélgetni. Kriszti utálta a lecsót, de a friss kenyeret szívesen mártogatta a piros szaftba, amit édesanyja a tányérjába mert. Este, amikor már a szúnyogok elviselhetetlenekké váltak, Kriszti és Gyöngyike bemenekültek a sátorba, szüleik pedig kint ültek a vízparton és figyelték a botokat. Cigiztek. Ők azt mondták, a szúnyogok miatt, mert a füstöt ezek a vérszívók nem szeretik.

Másnap az egyik ismerős felajánlotta, hogy kölcsönadja a csónakját, tegyenek a vízen is egy kis kirándulást. Kriszti először élvezte az utat, majd egyre jobban elunta magát. A perzselő júliusi napot a víz kétszeresen tükrözte vissza, és mire visszaértek a partra, Kriszti már fejfájással és hányingerrel küzdött. Napszúrást kapott. Anyu szerencsére hozott gyógyszert, de ez a nap már el volt rontva. Semmit nem evett, inkább csak ivott, mert anyu folyamatosan diktálta belé a közeli forrásról hozott vizet.

A helyiek szerint már néhány hete nem esett, pedig nagy szükség lett volna rá a szomjazó földeknek. A csatorna vize is megcsappant, a túlsó part nagyon közelinek tűnt az ott békésen legelésző tehenekkel.

— Ugye nem jönnek ide? — kérdezte édesapjától, amikor ott guggolt mellette a botokat figyelve.

— Dehogy jönnek, nem jönnek át a vízen — mondta apu, miközben a kapásjelző dobozán az egyik lámpa felvillant. Nagyon okos kis szerkezet volt, ő bütykölte egymaga.

A dobozon négy kis különböző színű lámpa volt, belsejében egy négyvoltos elem adta az energiát. Valami drótot szerelt rájuk. Amikor beakasztotta a damilokat, és azok egy kapásra megfeszülve megszakították az áramkört, a kis lámpák — attól függően melyik bothoz tartoztak — felvillantak. Így este sem esett ki az ember szeme azt figyelve, hogy van e kapás, és ha igen, melyik boton. Később ezt egy kis elektromos csengővel kiegészítette, így ha nem figyelt fel valami miatt a lámpák villogására, akkor a csengőt biztos meghallotta. Aznap volt néhány kapás, fogott is egy nagy halat, de nem örült annyira neki, mert harcsa volt. Mikor anyu visszaterelte Krisztit és Gyöngyikét a sátorba, már késő este volt, és a távolban néhány villám cikázott át az égen.

— Vihar jön — mondta anyu —, jó lesz megnézni, hogy a sátor rendben van-e mindenhol.

Apu megnyugtatta, hogy nem lesz semmi gond.

Kriszti szeretett így elaludni. Közel a szüleihez, akiknek halk, duruzsoló hangja megnyugtató altatódal volt az idegen környezetben. Fél óra múlva arra ébredt, hogy óriási csattanás hasította ketté a csatorna csendjét. Anyu benézett a sátorba és megnyugtatta őket, hogy semmi gond, csak vihar jön, de nem kell megijedni, mert közel a falu templomtornya és azon van villámhárító. A tehenek felbőgtek a túloldalon. Ők is megrémülhettek. Ilyenkor nyáron nem terelték őket be a TSZ karámjába, hanem egy elkerített területen éjszakáztak. Mire Kriszti szeme újra lecsukódott volna, újabb csattanás következett. A tehenek hangosan bőgni kezdtek, majd abba sem hagyták. Sőt, egyre közelebbről hallatszott a kétségbeesett hangjuk. Feltámadt a szél. Apa jelent meg, viharlámpával a kezében.

— Gyertek ki a sátorból, úgy néz ki a tehenek megindultak.

— Hová? — kérdezte Gyöngyike rémült hangon.

— Azt hiszem keresztül a vízen, ide a másik partra. Megrémülhettek a csattanásoktól és átszakították a kerítést. A víz most elég sekély, simán át tudnak gyalogolni. De akkor nem lehettek a sátorban, mert ha rohannak, el is taposhatnak sátorostul. Legjobb lesz, ha lejöttök anyuval a partra.

Kriszti és Gyöngyike egy takaróval a vállukon, hevesen dobogó szívvel mentek le a partra és egymás mellé ültek anyuval. A szél egyre erősebb lett, de az esőnek még csak az illatát lehetett érezni. Az újabb villámlás megvilágította az egész tájat, a tehenek sötét körvonalai rajzolódtak ki, ahogy nyakig gázolva a vízben, menekültek át az innenső partra.

Kriszti nagyon félt. Apu elindult a tehenek irányába a viharlámpával a kezében.

— Jaj! Most hova megy? — kérdezte rémülten anyutól.

— Nem tudom! Anti, hová mész?

De apjuk nem hallotta a kiáltást, csak ment a tehenekkel szembe, és egyszer csak, akár egy jó terelőkutya, elkezdett ugatni, közben pedig lengette a viharlámpát a kezében. Egyre közelebb ment a tehenekhez és egyre hangosabban, mérgesebben ugatott. Néhány perc múlva ez meg is tette a hatását, a tehenek először megtorpantak, majd a vezérnek tűnő óriási állat hirtelen megfordult és visszafelé kezdte taposni a vizet… A többiek egymást oldalba bökdösve, lökdösődve megfordultak és követték őt.

 Amikor apu visszaért, azt mondta, hogy most már biztos nem jönnek többé át, mert tudják, hogy itt egy mérges kutya van. A gyerekek megkönnyebbülten felnevettek és ekkor megjelentek az első kövér esőcseppek. Anyu visszament Krisztivel és Gyöngyikével a sátorba, apu pedig magára terítette a viharkabátot, úgy várta a kapásjelző dobozon a felvillanó fényeket, mert ha esett, akkor biztos, hogy harapnak a halak.

 

Kisregény

Imola 14

Elolvasta:
49
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Aznap András végzett előbb, így ő ment Panni néniékhez. Az udvarban senki sem volt. Beóvatoskodott, és megkopogtatta a bejárati ajtót.

— Ki az? — kérdezte egy ismerős hang.

— András vagyok, Borbála idősebbik fia — válaszolta.

— Pillanat, rögtön nyitok!

Csoszogás hallatszott, majd fordult a kulcs a zárban. Éppcsak résnyire nyitotta az ajtót, hogy szemügyre vehesse a látogatót, és ha nem az a személy, akinek mondta magát, azonnal vissza tudja zárni. Mikor meglátta András arcát, azonnal szélesre tárta az ajtót.

— De régen láttalak, András! Kerülj beljebb, és mondd, mi szél hozott erre.

Közben elmesélte, nem ok nélkül volt ez az óvatosság. Alig pár héttel korábban, a szomszéd házba így jutottak be hívatlan látogatók. Hatósági személynek adták ki magukat. A gyanútlan háziak kinyitották az ajtót, és az idegenek pillanatok alatt benyomultak a házba. Az ott lakókat megkötözték, és a fellelhető élelmet és értékeket elvitték. Csak késő este figyelt fel valaki, a házból kiszűrődő hörgésszerű segélykérésre. Kiszabadították a bajbajutottakat, és valaki orvosért és rendőrért szaladt. Ezért a nagy óvatoskodás, elnézést kért, hogy előbb csak kilesett, mielőtt beengedte.

— Teljesen jogos az óvatossága, Panni néni. Még szerencse, hogy nem esett nagyobb bajuk a szomszédoknak. Fogok szólni otthon erről a testvéreimnek meg anyának is. Ámbár a faluban mindenki figyel mindenkit, mármint ha ismeretlent látnak, annak hamar híre megy az egész faluban.

— Itt is így szokás, mert Mária nem sokkal nagyobb, mint Kéthely. Ám a hírek itt is szájról szájra terjednek, az meg időbe telik, mire mindenkihez eljut. De mesélj végre, hogy vagytok, mi van veletek?

András éppen belekezdett volna, amikor ismét kopogtattak.

— Ezek biztosan a gyerekeim. A szomszédban voltak segíteni valamilyen munkában. Pillanat, rögtön beengedem őket.

Az ajtót ugyanúgy résnyire nyitotta, mint az imént Andrásnak. Csak amikor meggyőződött róla, hogy a gyerekei, akkor engedte be őket.

— Megismeritek Andrást? Ő Borbála néni idősebbik fia.

A két gyerek illedelmesen köszönt.

— Nem vagyok még nagyapa — viccelődött velük András —, pár év van csak köztünk.

— Menjetek a konyhába, majd mi is megyünk utánatok.

— Mesélj, András! Szerintem van éppen elég mondanivalód a tarsolyodban.

András belekezdett, és egészen odáig jutott, hogy a húga és Marika betévedtek Panni nénihez.

— Az pedig jó régen volt! — jegyezte meg a halottak alapján Panni néni. — Hát nem volt annyira régen, de mivel nagyon sok minden történt, úgy tűnik, mintha évek teltek volna el. És mondd csak, Péterrel most mi van?

András ekkor állt elő a kéréssel.

— Hát persze, hogy ide jöhettek! Van helyünk, ha nem is bőven, de elférünk. Arra már nem tudok megoldást, hogy hogyan juttok majd el Keszthelyre. Mondd meg édesanyádnak, szeretettel várunk benneteket. Én is elmennék meglátogatni Péter öcsédet, de nincs kire bízzam a gyerekeket. Elvannak egymással, de ahogy mondtam az elején, nem tudnám őket biztonságban magukra hagyni. Nem engednének be ugyan senkit, de ha kifigyelik a házat, hogy csak két gyerek van, nem biztos, nem támadnák-e le őket. Semmi értékeset nem tudnának elvinni, pár kacat, amink maradt. Élelmünk még akad valamennyi, de azt nem hiszem, hogy a rablók megtalálnák. Még egy jó kopó kutyának is becsületére válna felfedezni a rejtekhelyét, semhogy holmi rablóknak. Ez is egy ok, hogy csak akkor mozdulunk ki, ha vihetem a gyerekeimet is. Pedig most tudnék igazán keresni valamit, mert a földeken ilyenkor van a legtöbb munka. Nem jönne rosszul egy kicsit felfrissíteni a készleteinket. Hívtak már többen dolgozni, csak nem merek menni, noha a szomszédok, ahogy tudnak, vigyáznának. De nem lehet nekik sem ezer szemük. Akkor maradjunk annyiban András, hogy szombaton este idejöttök hozzánk. A többit majd akkor megbeszéljük.

András gyorsan elbúcsúzkodott, és sietett vissza a térre, ahol már a nagy teherautó várakozott a munkásokkal, akiket haza kellett szállítani. Már csak ő hiányzott a kompániából. Ám senki sem tett neki szemrehányást, hogy miatta kellett várakozni. Borbála már a sofőrfülkében ült. A mellette ülő udvariasan kiszólt Andrásnak.

— Gyere, cseréljünk. Hátramegyek a platóra. Biztosan fontos dolgokat szeretnél megbeszélni édesanyáddal útközben.

— Maradjon csak, bátyám. Megvár az minket hazáig.

Aztán már a Templomtértől hazafelé belekezdett volna.

— Várjál már, ameddig hazaérünk! — nyugtatta az anyja az egyre hevesebben belemerülő Andrást. — Vagy kétszer akarsz mesélni? A testvéreid és Marika éppen annyira kíváncsiak, mint én.

Otthon aztán megbeszélték az eseményeket.

— Akkor szombaton, ti elindultok Máriára már ebéd után. Ha jól kiléptek, akkor még négy óra, fél öt körül odaértek. Pár dolgot már most összekészítek, amit majd hoztok magatokkal. Sokat nem tudunk adni, de most legalább viszonozhatom Panni néninek a múltkori segítséget. Jut is eszembe. A kicsírázott babokat a konyhakertbe el kellene ültetnetek. Holnap erre lesz is időtök. Ha jó az idő, ami nagyon valószínű, akkor egyet tudtok fürödni is. Mi ahogy végzünk, megyünk.

— András! Említhetted volna Panni néninek, hogy mi Marikával szívesen vigyáznánk a gyerekekre, amíg ő távol van.

— Nem mondtam neki, de most majd te személyesen felajánlhatod. Persze vinned kell Vicát is, és ezt csak addig tudod vállalni, amíg Péter haza nem kerül.

— Ne perlekedjetek ilyen apróságon — figyelmeztette őket az anyjuk. — Mindent el tudunk rendezni.  Mi már csak olyan emberek vagyunk, akik jóban-rosszban kitartunk, és erőnkhöz mérten segítjük is egymást. A legtöbb falusi ember mindig is ilyen volt és maradt. Persze mindenkinek akad irigye vagy ellensége. Ritkaság az, hogy ne lenne egy-két olyan, aki kilóg a közösségből. Mások képesek kalákába szerveződni, ha nagy a baj. A vidékiek már régóta tudják azt, amit a városi ember nem, hogy az igazi erő abban van, hogy képesek összefogni, felülkerekedni a bajokon, ha a szükség úgy hozza.

Kisregény

A táltos lánya 24. Aki megölte atyádat…

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Dilay védelmében az öt telet megért Csaban fakardot ránt, a szinte-felnőtt fegyveres Alp ellen. Levent akadályozza meg a tragédiát. Az ezt követő párbajban Alp nagyon megveri Csabant, de a végén a kisfiú ledönti lábáról ellenfelét. Bolan kibékíti őket.

 

Csaban és Alp „párbaja” akkora port kavart fel, hogy napok múltán is azt tárgyalták az orduban. Többen a gyermekek lefegyverzését szorgalmazták, mások támogatták Bolan ötletét. Végül Sári Kán áldását adta rá, de még azután sem nyugodtak meg a kedélyek s a felkavart vihar így a néhány nap múlva megérkező Arüszlán fülébe is eljutott.

— S milyen büntetést kaptak? — kérdezte a történet hallatán.

Bolan hosszabb szünet után válaszolt, mialatt szúrós tekintettel nézett Arüszlan szemébe, mintha olvasni akarna gondolatai közt.

— Semmilyent. Kibékítettem őket — felelte sötét tekintettel.

— Mi lesz, ha bárki büntetlenül csúfot űzhet a kán unokájából? Mi lesz, ha bárki büntetlenül fegyvert emelhet az ordu egyik vezérének fiára? Ha jól értettem, Levent mergennek nincs utóda! Miként fogsz rendet tartani, ha a fiadat bárki lekaszabolhatja? — emelte fel a hangját. — Én az ilyent nem fogom tűrni!

— Az én tekintélyemet ne féltsd! És egyelőre csak egy mergen vagy, és nem ezé az ordué!

A jelenlevőkben meghűlt a vér, egyeseknek Ayi halála jutott eszébe. Arüszlán is többször győzött a Teremtés Ünnepe alkalmával tartott viadalokon, saját ordujában, akárcsak Ayi. Aki halott… Ám a két szem összevillanásán kívül egyéb nem történt. Bolan hátat fordított, majd faképnél hagyta a kán jövendő vejét.

Babba aggódva faggatta ki férjét, amikor hozzá eljutott az eset híre, főleg, mert nem azonnal számolt be róla.

— Igazad volt… Hogy is mondtad? Egy gyermeknek és egy ebnek kitűnő megérzései lehetnek. Nem tetszik nekem az az ember. Nem tudom megmondani miért, de… Talán mert mindent fenyegetéssel és büntetéssel akar megoldani. Én emlékszem Orhan Kán korára… Tőle féltek az emberek. Fiát, Sári Kánt szeretik… De attól félek, ez Orhan Kánon túltesz majd.

Börűnek nem kellett magyarázni, mert a hosszú idő után — amíg nem látta Arüszlánt — sem változott róla véleménye. S hiába beszéltek lelkére, az öntörvényű farkasivadék hajthatatlan maradt. Vicsorgott, ahányszor a férfi közeledni próbált az általa őrzött jurtához.

Mintha Börűtől kért volna tanácsot, Dilay véleménye sem változott irányában. Az újabb lekenyerezés, pontosabban lépesmézezés is kudarcot vallott. Tovább már nem lehetett halogatni a nagy hír közlését: Anája férjhez megy, és ő lesz a mostohaatyja. Ilkay, Ela kánbikeh és Sári Kán is hiába reménykedtek, a kislány a tőle telhető legkategorikusabban jelentette ki, neki ez az undok alak ne legyen a mostohaatyja.

Hát igen, ha valaki kán és mergen unokája, ráadásul atyja meghalt, annak kijárt a kényeztetés időszámításunk előtti első évezred derekán is, s a féken tartott nyelv az ilyennek ritkán erőssége… S hogy a vadlúd legyen jó kövér, a kislány szájából felhangzott a rettegett kérdés:

— Nekem miért nincs igazi atám?

Erről soha nem beszéltek előtte. Amíg baba volt, nem sok értelme lett volna, amikor már beszélni tudott, akkor felmerült Bolan és Ilkay házasságának lehetősége… Utána már a két gyermek barátsága miatt halogatták a felvilágosítást. Ami azt illeti, Babbáék is kerülték Csaban előtt a témát, tiszteletben tartva Ilkayék titkolózását. Amúgy sem gyermekfülnek való az ilyen történet. Arüszlán viszont, amíg Ilkayék egymásra néztek: „Na, ki mondja meg neki, és hogyan?”, magára vette a felelősséget. Ha már leendő családja ennyire határozatlan…

— Mert Bolan megölte.

— Hazudsz! Hazudsz! Ő jó ember! Hazuudsz! — visította Dilay, majd kirohant a jurtából. Arüszlán állt legközelebb a kijárathoz, ő ugrott utána, megállítani nem tudta.

— Állj meg! Állj meg, Dilay!

Nem érte utol, a kislány pedig meg sem állt Bolanék jurtájáig. Arüszlán nem tudta követni, mert Börű, látva a menekülő kislányt még a tőle megszokottnál is fenyegetőbben ugrott közéjük, megálljt parancsolva az általa kijelölt határvonalon. Ilkay közbelépésére az eb letett a tettlegességről, de ezúttal őt sem engedte Dilayhoz. Babba is hiába lépett ki a jurtából és próbálta szép szóval csitítani, az öntörvényű farkasivadék nem tágított. Vérfagyasztóan hörgő morgását és ijesztő agyarai mutogatását nem hagyta abba.

— Beszélek én vele. Ha megnyugodott, hazahozom — nyugtatta Babba Ilkayt, s míg a kislányt beterelte jurtájukba, arra gondolt, be jó, hogy Csaban elvitte a patakon túlra a kishúgát lepkét nézni.

Ölbe vette Dilayt, kedvesen kezdte faggatni, mi történt. Amikor a sírógörcsben levegőért kapkodó gyermek elkapott szavaiból kihámozta az eseményeket, neki is gombóc nőtt a torkában. Most légy okos, Babba!

— U-hu-gye-he ne-hem-i-hi-ga-haz? — könyörgött.

Babba mély lélegzetet vett és sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt.

— Tudod, atyád heves indulatos ember volt, és nagyon szerette öccsét, Emrét. Meg akarta bosszulni halálát. Tudja meg mindenki, az ő családját nem szabad bántani! Bolan az én védelmemre kelt… Nem akarta megölni, de engem kellett védenie, majd már saját magát is… Életre-halálra ment a küzdelem. Egyiknek meg kellett halnia. És bár azelőtt egyszer legyőzte Bolant, akkor, ott atád maradt alul.

— Te-he ölte-hed meg Emré-hét? — szörnyülködött a kislány. Mi derül még itt ki? Itt mindenki gyilkos? A számára olyan kedves emberek mind?

— Én is harcban… Megtámadtak… El akartak rabolni. Mi védekeztünk. Meg akarta ölni az öcsémet. Harc közben… — magyarázkodott.

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett szembe azzal, akit annyira szeretett, mert annyira kedves vele mindig, most pedig beismerte, gyilkos… Nem, nem lehet… Hitetlenkedése közepette próbálta összerakni az eseményeket… Emre haláláról és Babba elrablásáról már hallott elejtett szavakat.

— Ez a-ha-kkor történt, amikor Bo-ho-lan elrabolt, ho-ogy a felesége le-hegyél?

— Igen… És harcoltunk, mint akkor, amikor megtámadták az ordut. Emlékszel?

Lehet azt a rémületet elfelejteni?

— Amikor Csa-ha-bannal e-hegyütt megmen-te-he-tt-étek Bolant?

Na, igen, erről hallott. Látni, ugyan csak a halottakat látta, mert annak idején rémülten rejtőztek Anával a jurta mélyén, amíg a harcok folytak.

— És akkor Csa-ha-ban is meg-ha-halhatott volna, amikor A-halp…

— Igen, de ő győzött a végén… — próbálta Babba megnyugtatni.

— De Alp nem ha-alt meg!

— Mert Csabannak nincs igazi fegyvere. Az övé fából van. Azzal nem lehet ölni.

— De ő meg-ha-halhatott volna? A-halpnak igazi ka-ha-rdja van!

— Meg. Ezért avatkozott közbe Levent mergen is… Jól tudja, mekkora tragédia lehet egy ilyen harcból. Látod, ők is kibékültek Bolannal… Ő nem rossz ember…

— Tu-hu-dom! — kapaszkodott Babbára erősen. — Arüszlan a rossz. Nem a-ha-karom, hogy ő legyen az atám!

— Miért? Ő mit mondott?

— Hogy… — állt meg a kislány a mondat közepén zavartan. Miként lehet elmagyarázni, pláne gyermekfejjel, hogy „megölte”, azt sokféleképpen lehet kiejteni, és Arüszlán úgy mondta, „Bolan atyád gyilkosa…”

— Az igazat mondta, látod, de te elfutottál, mielőtt elmagyarázták volna, mi történt igazából. Gyere, vigyelek Anádhoz!

Ilkay, aki időközben visszakísérte vőlegényét a káni jurtába, már jött, hátha egyedül meg tudja közelíteni kislányát. Ezúttal Börűnek nem volt kifogása jelenléte ellen. Babba átadta az ölében hozott Dilayt.

— Megnyugodott egy picit…

— Mit mondtál neki?

— Az igazat. Amit nem kellett volna elhallgatni előle. Párbajoztak, Bolannak nem volt választása, nem akarta megölni… és sajnálja. És azt is, miként halt meg Emre. És mi megbocsátottunk egymásnak…

— Köszönöm — simogatta meg kislánya fejét, aki viszont már az úton a jurtájuk felé ismét rágyújtott:

— Nem a-ha-ka-ha-rom, hogy atám le-he-gyen az a… — ijedt meg a szótól, melyet épp ki akart mondani. — Utálo-hom!

Ám egy ilyen, egy egész nép jövőjét befolyásoló döntést, mint a kán lányának esküvője, ami egy örökös érdekében köttetett, nem dönthet el a gyermeksírás…

 

A téli napéjegyenlőség alkalmával Babba vezette le az egybekelést, ami a kám feladata. Nehéz szívvel, és rossz előérzettel. Talán ezért éltette hosszan Sári Kánt is, kívánva neki hosszú életet, s kemény áldkodásokat helyezett kilátásba annak, aki ártani akar neki, vagy családjának… Még Bolan is megbotránkozott ezen, főleg, miután Babba kám magyarázatot sem talált saját magatartására.

Arüszlán apósának nem panaszolhatta el felháborodását, mert hát mit sérelmezett volna? Hogy az ő esküvőjén apósát éltetik, és Tengri védelmébe ajánlják? Így inkább Levent mergentől érdeklődött, miféle szerzet ez a kám, aki ráadásul nő, és néha-néha hibásan is beszéli a baskort nyelvet? Levent mergen, aki sejtette, az új vővel kissé kiszorul a káni családból, egy ideje szintén töprengett a jeleneten. Így ezt felelte:

— Ne kezdj ki vele. Az egy bügü. Aki ujjat húzott vele, az mind megjárta. Emrét saját kezűleg ölte meg, Ayit, amint tudod, meggyilkoltatta Bolannal… Fiam először legyőzte, ő volt az erősebb, és ügyesebb, de akkor ott minden Babba szeme előtt történt…

Elmesélte a jüecsik támadását, és a hegyről leszórt „villámot”, a láttára hátraarcot csináló, már-már győztes porokat, a feltámasztott Karsa kámot, a biztos halálból visszahozott Börűt, amely kívánságára vérszomjas fenevaddá változik…

— Eddig csak annak lett baja, aki ártani akart neki. De jaj annak, aki kikezd vele. Tartsd távol tőle magad, azt tanácsolom.

Arüszlán hallott már néhány mesét, de először olyantól, aki személyesen át is élte. Elgondolkozott, de nem szólt többet. Ereka viszont, aki meghallotta a beszélgetést, nem hitt a fülének.

— Mi ütött beléd? — vonta kérdőre férjét, amikor négyszemközt maradtak.

— Eltöprengtem, mi lesz a sorsa Dilaynak, ha Ilkaynak kisfia születik… aki már nem lesz a mi unokánk…

Ereka csak hosszabb hallgatás után szólalt meg.

— S ha egyáltalán nem lesz gyermeke? Dilayt is alig tudta Babba megmenteni…

— Erre a helyzetre hagyományaink nem adnak támpontot. Ha Sári Kán meghal, Arüszlán átveszi a helyét. De ha Ilkaytól nem lesz gyermeke, akkor mi lesz, az jó kérdés. Arüszlan hozhat új asszonyt a házhoz, akitől lehet fiú utóda, de az nem Bas Kort Ana vérét hordozza már ereiben. Van egy féltestvér bátyja és egy unokaöccse… De ahhoz félre kellene állítania az unokánkat. De hát miért félünk tulajdonképpen?

— Mert Dilay utálja Arüszlánt!

— Végeredményben ez csak a gyermek ösztönös félelme a mostohától.

— Meg talán a Babbáé… Ne feledd, ő a kámunk… Talán többet tud nálunk. Érdeke nem fűződik hozzá. Bolan nem akart kán lenni. Ő pedig nem szeretné, ha ura feleségül venné Ilkayt — folytatta a gondolatot Ereka.

— Én mindenesetre nyitva tartom a szemem — fogadkozott Levent. — Bár lehet, csak rémeket látunk.

 

A következő napok eseményei pont a „csak rémeket látunk” feltételezést igazolták. Miután Ilkay és Dilay beköltöztek Arüszlan a káni jurta tőszomszédságágában felállított jurtájába, az ifjú vő látható erőfeszítéseket tett mostohalánya kegyeinek megszerzésére. Hiába minden igyekezet, minden közeledési kísérlete kudarcba fulladt. Ilkayt ez egyre jobban idegesítette, s nem egyszer ráförmedt kislányára, aki ettől egyáltalán nem kedvelte meg jobban mostohaapját, viszont panaszkodni hol Leventékhez, hol Babbáékhoz ment. Ez pedig feszültté tette Ilkaynak egyrészt egykori anyósáékhoz, másrészt Babbához való viszonyát. Viszont innen is, onnan is némileg megnyugodva tért haza a gyermek.

Tavasz felé aztán Ilkay és Arüszlán büszkén tették közhírré az asszonyka másállapotát. A káni székhelyt képező jenei orduban ez jó alkalom lett egy mulatságra. Örömhír ez nemcsak a kánnak, hanem az ordunak és az egész baskort népnek. A fiúgyermek utáni vágyakozás nem kerülte el a „csak” egy kislány, Dilay figyelmét. Még meg sem született testvére és máris véresen féltékeny lett rá. A hat telet megért kislányon Ela kánbikeh vette észre a magába zárt fájdalmat. Csak hosszas faggatás után vallotta be titkolt félelmét:

— Ha lesz öcsém, akkor Ana nem fog többé szeretni…

— Ez nem igaz! — próbálta nagymamája az általa kívánt irányba terelni a gyermeki érzelmeket. — Meglásd, milyen jó lesz, fogtok együtt játszani…

— De Ana többet nem engem fog szeretni…

Ebből pedig nem akadt érvelés, amivel ki lehetett billenteni. Bár Ela figyelt fel a gyermek aggodalmaira, amikor Ereka hozta szóba aggodalmait, élesen csattant fel:

— Azt hiszed, különbséget akarunk tenni unokáink között?

Az egykori anyatársak addigi jó viszonyába törés állt be. S Dilay minél többet panaszkodott Erekának, e repedés annál mélyebb és szélesebb lett. Nagy úr a bűntudat: Ilkay, ha lehet, még érzékenyebben reagált egykori anyósa aggodalmaira. Sejtette, kislánya Csabanéknál se burkolózik hallgatásba, ha a „pótanyuka” a rosszkedve iránt érdeklődik. S ha Babba nem is vonja kérdőre, gyermekeitől úgyis értesül arról, amit ők legszívesebben a családi szennyesládába rejtettek volna.

Ami azt illeti, nehéz helyzetben volt. Dilay nem épp a szófogadó, rendes kislányoktól elvárható módon viszonyult mostohaapjához. Férje pedig ilyenkor mindig ránézett mintha dühtől remegő ajkakkal azt mondaná: „Miért tűröd, hogy így viselkedjen velem?” Abban még első nap megegyezett a családi tanács, Arüszlán kerülje a fegyelmezést. Ám így a kislányban egyre erősödött az érzés: Ana őt nem szereti többé, hiszen állandóan mostohája pártját fogja, miatta fegyelmezi.

E hangulatban jött az ötlete Erekának és Leventnek, ajándékozzanak ebet a szeretetre éhes, elárvult unokájuknak. Dilay nagyon megörvendett a hosszúszőrű, borzos kis ebkölyöknek.

— Olyan, vagy, mint egy kis maci! (Ayi bala)

— Háát… Nem marad ilyen kicsi. Megnő hamar, meglátod. Nagy, erős csaban eb lesz belőle, aki a tulkok védelmében, ha kell, a kaplonnyal is felveszi a harcot.

— Vagy engem is megvédhet… — látott be a kislány a szavak mögé.

— Vagy téged… — mosolyodott el Levent, miközben büszkeség töltötte el unokája éles eszét látván. — Hogyan fogod hívni?

— Ayi bala… Ha a kis maci megnő, akkor Ayi lesz belőle! — nézett atyai nagyszüleire, mit szólnak hozzá. Erekának, könny szökött a szemébe. Csak akkor döbbent rá a kislány, hogy atája nevét adta az állatnak. Ajkába harapva fordult nagyapja felé, aki unokája pillantását kerülve, egy megreccsenő ág hallatán épp oldalra nézett. Dilay követte tekintetét, és Bolannal nézett szembe, akinek Levent mergennel volt megbeszélnivalója. A kislánynak eszébe jutott a halálos párbajuk. Nem futhat többé mindezek után Babbáékhoz vigaszt keresni!

— Az jó ötlet… — szólt közbe Bolan, aki az utolsó szavakat meghallotta. — Úgy fog majd vigyázni rád, amiképp atád tette volna…

A két férfi tekintete összevillant. Néha fölöslegesek a szavak.

 

Még nem született meg Ilkay és Arüszlán gyermeke, amikor kitört a viszály a szomszédos kirk küzöknél. Meghalt az öreg kán, és két feleségétől szinte napra egyidős fiai születtek. Mint ilyenkor lenni szokott, a káni cím követelői a határon túl kerestek segítséget. Sári Kán nem akart beleavatkozni, ám a vesztes fél baskort földre menekült. Azt már nem lehetett tűrni, hogy a csatározások itt folytatódjanak, pláne, miután gulyáikból pótolták élelmiszerkészleteiket, és az ezt rossz néven vevő csabanokat is leölték.

Sári Kán ezúttal nem hagyta védelem nélkül a káni ordut. Arüszlánt küldte maga helyett, és Bolan is itthon maradt, Levent vezette a jeneiket. Az óvatosság fölöslegesnek bizonyult, az ellenség nem próbálkozott hasonló csellel, mint Botond. A kirk küzöket hamar kitessékelték a területükről, és az új kánjukkal megkötötték a békét, kártérítést is kaptak tőle az okozott kárért. A vesztes, és alvezérei fejét viszont átadták a kirk küz kánnak.

Ám a csatában Levent mergen megsebesült. Amint hazaért, hívatták Babbát, aki rendszeres látogató lett a mergennél. Némileg felépült, de egy sérült, szenvedő ember maradt, nem lett többé árnyéka sem a régi önmagának.

Amikor még hazatérése napján Ereka késő este megjelent Babbáék jurtájában, a kám-asszony ijedten ugrott fel azt gondolva, Levent állapota fordult válságosra.

— Mi történt? — kérdezte.

— Nincs rosszabbul, de gyere át, hadd gondolják, ezért jöttem. Levent Bolannal akar beszélni, de titokban… Éjszaka jöjjön, ne lássák meg.

 

 

Kisregény

A táltos lánya 20, Egy vérbeli baskort

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bolan elutasítja a Sári Kán ajánlatát, hogy vegye feleségül Ilkayt, és legyen halála után a baskortok kánja. A két asszony közt továbbra is feszült a hangulat. Vajon az ellenségeskedés a két gyermekre is átragad?

 

Börű szerint Ilkay belépési engedélye csak arra az egy alkalomra szólt, és a kán leányát továbbra is nem kívánatos személyként tartotta nyilván, és minden alkalmat megragadott ezt értésére adni. Ám kislányára, Dilayra, a tiltás nem vonatkozott. Ez furcsa helyzeteket hozott létre, miután a kislány megtanult négykézláb közlekedni. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, és mire anája észbe kapott, átmászott a határvonalon. Mivel Babba épp a patakban mosott, és az alvó Csabant Börű gondjaira bízta, a farkasivadék felelőssége tudatában a szokottnál is harciasabban védelmezte a területet. Ilkay nem tudott kislánya után menni. Kétségbeesetten sikoltozott a fenevad mellett a hóban üldögélő gyermeke után. Több asszony is megjelent a segélykiáltások hallatán, de a vicsorgó ebbel egyik sem mert kikezdeni. A hangzavartól a kislány is megijedt, és sírni kezdett tovább fokozva az anyai kétségbeesést. Ezt már Börű sem bírta hallgatni, Dilayhoz ment, és megnyalta az arcát, de azelőtt még vicsorgott egyet anája felé, nehogy azt merje gondolni, a tilalomnak vége. A látványtól Ilkay éles sikolyt hallatott. Azt hitte, meg fogja harapni gyermekét. És nem ő volt az egyetlen a szemtanúk közül, akinek ez a gondolat fogant meg a fejében. Mivel Dilay a sírást nem hagyta abba, és a kétségbeesett hívó szóra sem mászott vissza anyjához, végül az eb szájába vette a hátán a ruhát, a határvonalig cipelte, ott letette, majd visszavonult. Ilkay remegő kézzel vette birtokba gyermekét a szemtanúk megnyugvására, aki egy elhagyott és megtalált baba kétségbeesésével kapaszkodott anájába. A hangzavarra megjelenő Babba már csak ennyit látott az egészből.

Ez az eset ismét elmérgesítette a hangulatot a két asszony között. Ilkay Börű fejét követelte, Babba pedig felfortyant, hallani sem akart róla. Este Sári Kánnak, aki nem tartózkodott az orduban a történtek idején, amiként a legtöbb férfi sem, nem volt könnyű dolga az ítélethozatalkor. A nézők közül egyesek a lányát támogatták, de jócskán akadt olyan is, aki tanúsította, hogy Börű nem bántotta a kicsit. Bolan is harciasan védte családja őrzőjét. Sári Kán nem akart vele ujjat húzni. Az utóbbi napok eseményei reményt adtak a megbékélésre, hátha csak múló női szeszély… Bár semmi jelét nem látta annak, hogy Bolan és Ilkay közt a jég olvadni kezdene.

Az újabb „fegyverszünetre” Dilay hasmenése adott lehetőséget, bár eleinte úgy tűnt, a helyzet még jobban elmérgesedik. Babba ugyanis egy marék fehér agyagot [1] adott a baj orvoslására. Ilkay először azt hitte, a múltkori vita következményeként űz csúfot belőle. Amikor viszont barátnőjének felháborodva panaszolta, mit adott neki Babba, az elmesélte, neki jót tett, és a kisfiának is. Az utána következő bocsánatkérés ismét megnyugtatta egy időre a kedélyeket. Sári Kán újra reménykedni kezdett. Babba viszont sejteni kezdte, mit tervelnek a háta mögött. Ám még Bolannak sem mondhatta el aggályait, hiszen nem több egy ágyasnál…

Más szempontból urára nem lehetett panasza. Kiváló atya volt. Rajongott kisfiáért. Ragyogott a szeme, amikor ránézett, és amikor hazaért, azonnal ölbe vette. Fúrt, faragott, zörgőt és mindenféle játékot készített neki, amikor pedig leesett a hó, már el is készült a szánkó egy kosárral, hogy Csaban le ne essen… Börűt befogta eléje, így kisfia kutyaszánon roboghatott, ő pedig utána. Ami azt illeti, az eb versenyzett vele a rajongásban. Csaban felmászott rá, húzta a fülét, szőrét, de az eb vakkanás nélkül mindent eltűrt. Ám a fiúcskára még feddően rászólni sem lehetett, mert azonnal fenyegetően kezdett morogni.

Na persze, szülei mindketten várták, szólaljon meg, titokban reménykedve, hogy az ő nevüket mondja ki hamarább. Ám az első értelmes szó — na jó, szótag —, amit kimondott, az Bö… majd Böbö… volt, könnyes szemekkel négykézláb igyekezve vigaszért örök védelmezőjéhez.

Néhány nap múlva, amikor Bolan épp leszállt a lováról, Csaban megtette első lépéseit.

— At… At — indult meg feléje feltartott kézzel, atyja boldogan nyúlt utána, nagyot rikkatva örömében:

— Babba, hallottad? Azt mondja, Ata! (=atya baskírul).[2]

Válaszként az atyai büszkeséggel ölbe kapott Csaban tovább nyújtózott… a kanca felé, amelyről Bolan épp leszállt.

— Háát… Nekem úgy tűnik, nem azt mondja „Ata”, hanem azt hogy „at” (ló baskírul) — gonoszkodott Babba.

— Na, gyere, na… — lombozódott le Bolan atyai büszkesége, de ismét lóra ült, Babba pedig kissé szorongó szívvel adta fel fiát az ölébe. Amire visszaértek, Csaban már vígan biztatta a lovat:

— Dí, dí!

Babba anyai előérzetei nem csaltak. Másnap már gyermeksírásra kellett kiszaladnia a jurtából. Börű bűntudatosan nyalogatta a pityergő kisfiút. Nem kellett sok anyai fantázia kitalálni mi történt. Csaban lovagolni, pontosabban kutyagolni akart, de leesett. Amint meglátta anáját, azonnal nyújtotta kezét, vegye ölbe. Ijedelme nem sokáig tartott. Alig száradtak fel könnyei, máris Börű után nyújtozott.

— Bö-bű! At!

Hiába minden anyai magyarázat, győzködés. A fiúcska tovább ismételgette:

— Bö-bű! At!

Másnap Bolan egy kis nyereggel jelent meg. Akkorával, amekkorát Börűre lehetett szerelni. Elöl volt fogantyúja is, hogy Csaban meg tudjon fogózni. Aztán kiderült, honnan tudott ilyen hamar nyerget varázsolni. Eredetileg egy hintaló kelléke lett volna, amely végül nem készült el. Ki akarna falovon lovagolni, ha van igazi, élő? A „fenevad” pedig birkaként tűrte a nyergelést és lovaglást. Kis gazdája kegyeiért bármit… Az orduban pedig csodájára jártak, és nemcsak a felnőttek. Börű felnyergelése Dilayt is odavonzotta a szomszédból Ilkay tiltása ellenére. Csaban már épp nyeregben ült, készen a „felvonulásra” amikor Bolan meglátta a nyújtózkodó kislányt. Megsajnálta.

— Gyere, na, te is! — tette fel a nyereg elé és átvetette felette a kantárt. Derekát a nyereg fogantyújához kötözte. — Fogd át a derekát, nehogy leessen! — szólt rá fiára, majd kezét körülöttük tartva adta meg az engedélyt Börűnek az indulásra. — Lassan! — figyelmeztette az ebet. Fölöslegesen.

A látványra összefutott az ordu, Ilkay is megjelent rémülten kislányát keresve, aki anai éberségének lankadását használta ki, és úgy szökött át a tiltott területre. Ezúttal Börű nem morgott rá, csak kivillantva félelmetes fogait parancsolt tisztes távolságot.

— Vigyázok rá! — vette elejét Bolan az anai rémüldözésnek.

Ilkay segélykérően nézett körbe. Senki nem figyelt riadalmára, tekintete csak Babbáéval találkozott. Ő is harapdálta az öklét kisfia épségéért aggódva. Ám amint telt az idő, s baleset nem történt, feszült vonásai fokozatosan büszke mosolyra változtak. Ez Ilkayt is megnyugtatta.

— Ebből lesz az igazi baskort! Még meg is tudja lovagolni! — biztatta őket valaki a nézőseregből Börű farkas-atyjára utalva.

— Azt a…! Járni sem tud, de lovagolni már igen!

— Asszonyt lopni idejében kell megtanulni! S főleg gyakorolni kell!

Ez az utóbbi közbeszólás aratott a legnagyobb sikert. Ám hiába udvaroltak mások is Bolannak, hogy az ő gyermekük is „kutyagolhason” egy kört, mert Csaban és Dilay kivételével Börű senkit sem engedett a nyeregbe.

A két gyermek barátsága újabb reményt adott Sári Kánnak. Hátha mégis… S hogy nem alaptalanul, azt a következő hónapok alátámasztani látszottak. Nem, nem. Szó se róla, Babba és Ilkay barátnők nem lettek, de ahogy a gyermekek helyváltoztatási sebessége nőtt, úgy egyre gyakrabban kellett a szomszédból összeszedni őket. Aztán a:

— Hagyd, maradhat itt is, vigyázok én rá! — is egyre gyakrabban hangzott el, sőt időnként már az is:

— Itt hagyhatom, amíg ellovagolok a…

Ha Babba eleinte a „kutyagolást” sem nézte jó szemmel, a következő atyai meglepetésen azonban már komolyan felháborodott. Bolan ugyanis egy kis fakarddal lepte meg kisfiát. Fegyvert egy egyetlen telet és két nyarat megért gyermek kezébe? Ki hallott még ilyent? Jó-jó fából van, de akkor is! Ez nem jó játék! Sőt, nem is játék!

Ám uráról mindez lepergett.

— Amikor távol vagyok, ki fogja Anát megvédeni? Megvéded, ugye? — fordult kisfiához, aki buzgón bólogatott.

Hiába minden anyai aggodalom és zsörtölődés, még „gyakoroltak” is. Amikor viszont Bolan kitette lábát a jurtából, a veszélyes játék azonnal rejtekbe került. No, nem ment ez ilyen simán, mert Csabannak éles volt a szeme, és „felelőssége tudatában” követelőzni is tudott.

Sári Kán elégedetten szemlélte a két gyermek barátságát, és a kölcsönös dajkaságot. Majd, ha sárgulni kezdenek a levelek, még egyszer szembesíti Bolant az ajánlattal. Hiszen láthatja, az asszonyok is jó úton haladnak a megbékélés felé… A téli napforduló alkalmával talán egybe is kelhetnének… Bolan azóta még egy csatában igazolta rátermettségét a hadvezetésre… Tekintélyét még a legöregebbek sem kérdőjelezték meg

 

 

 

[1] Kaolin. http://www.enviromedica.com/eating-clay A fehér agyag az egyik legősibb gyógyszer. Egyrészt nagyon sok ásványi anyagot (kálcium, vas, zink, nyomelemek, stb.) tartalmaz, amire szüksége van a szervezetnek, másrészt képes megkötni a szervezetbe (pl. bakteriális fertőzéssel) bekerült mérgező anyagokat (amiként pl. az aktív szén tabletta is megköti a gázokat). Például képes megkötni az anyarozzsal fertőzött lisztben a mérgező anyagok 77%–t egy amerikai kutatás szerint. Használták hasmenés és tavaszi fáradékonyság kezelésére, adták a terhes nőknek, egyrészt a szervezet erősítésére, másrészt a hányinger csökkentésére. Napjainkban az alternatív orvostudomány újra felfedezte az agyagot. Használják liszttel összekeverve és kisütve, vagy éjszakára beáztatják vízbe, és rövid ülepedés után megisszák a zavaros levet. http://www.libertatea.ro/sanatate/sfaturi/12-terapii-cu-argila-care-te-vindeca-de-boli-710915

 

[2] Bár etimológusaink az „atya” szavunkat funnugor eredetűnek tartják, nekem  akadnak kételyeim. Lehetségesnek tartom a török (altáji) eredetet (ata) is. (lásd Tóthfalusi online etimológiai szótára http://www.szokincshalo.hu/szotar/? „Akárcsak az apa és anya esetében, gondolhatunk gyermeknyelvi eredetre, illetve arra, hogy a finnugor rokonnyelvi megfelelők is párhuzamos gyermeknyelvi alakulatok: votják ataj, cseremisz atja, finn ätti, mordvin atje (‘nagyapa’), mivel más nyelvcsaládoknál is találni hasonló szavakat: görög, gót atta, albán at.”) És a török ata… 

 

Kisregény

A táltos lánya 21. Egy szőke istennő… Vagy emberevő gonosz szellem?

Elolvasta:
86
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Csaban alig teszi meg első lépéseit, máris megtanul “kutyagolni”, s Bolan Babba felháborodására játékkardot farag fiának. “Mert ki védi meg Anát, ha ő nincs otthon?” De vajon családja-vőlegénye elfeledte-e Babbát?

 

Bár Kál, Regő, Eperje, Botond és Csanád minden alkalmat megragadtak, hogy a napkeletről érkező kereskedőktől érdeklődjenek Babba felől, az első hírek a fehér csődörön lovagló, villámot szóró szőke istennőről nem keltették fel a por hontban senkinek a figyelmét. A sokféle kereskedőnép sokféle istenségben hitt, akadtak olyanok is, akiknél ugyanazért két, akár több isten, vagy istennő is felelt. Ami biztos, biztos, inkább áldoztak a leigázott, vagy csak szomszédos népek által bálványozottaknak is, nehogy magukra haragítsák őket. Akkoriban új istenek/istennők „születése” nem számított meglepőnek, így senki nem hozta kapcsolatba Babbával.

Az újjáélesztett, halálból visszahozott Karsa hihetetlen története már nagyobb érdeklődést keltett. Ám például a hellén kereskedők — köztük Philon is —, meséltek Herkulesről, aki legyőzte a holtak birodalmát őrző Kerberoszt. A hont táltosai is jártak az alsó világban révülés közben.[1] Bár nem mindennapi történet, beleillett az akkori világképbe.

Az emberek közt élő gyógyító istennő története már fölöttébb furcsának tűnt, hiszen az isteneknek-istennőknek egyetlen nép hitében sem szokása az emberek közé költözni, és jurtában lakni. Talán inkább egy istennő küldötte, földi helytartója lenne valójában? Mint a királyok, kánok? Vagy valamely isten földi anyától született gyermeke? A gyógyításairól és a messze-földről hozzá járó emberekről érkező hírek, már komolyabb érdeklődésre tartottak számot. A kérdésre: „Mivel, miként gyógyított meg?” — már sok esetben Regő módszerei köszöntek vissza, ha nem is mindig. Akkor merült fel először a lehetőség: akár egy por vagy mos táltosnő is lehet. De a baskortok földjén?

A felvillanó lehetőség után, hogy netán Babba lehet az „istennő” hamar megérkezett a cáfolat is: a szintén fehér csődörön lovagló, szintén szőke, de felettébb gonosz bügü története, akinek lángol a haja a naplementében, és csak ránéz valakire, és máris meg tudja bűvölni. Az egyik karaván tagjai egybehangzóan állították, a „szőke bügü” két idős asszonnyal együtt, akik közül az egyik nem más, mint a maga a baskort kánbikeh, gyermeket sütöttek.

Nem, Babba nem enne embert… Szó sem lehet róla… Hát persze, nem ő az. Hogyan is fordult meg az ötlet a fejükben? Hiszen ő hús-vér ember… S a baskortok emberevők lennének? Ezen a szomszédos pugu ordubeli ujgurok is kétkedően hümmögtek, akikkel megosztották a híreszteléseket. Nem, soha nem hallottak róluk ilyesmit. Egyetlen magyarázat lehetett erre: a bügü elbájolta, hatalma alá vonta a kánbikehet…  Olyant már meséltek az arra járó kereskedők, hogy távoli országokban élő népek a legyőzött ellenséget megeszik, mert akkor rájuk száll az ereje, de a baskortok? Nem, az lehetetlen. És gyermeket enni? Az pláne nem lehet igaz. Bár… ők is hallották róla. De azok, akik mesélték, azt állították, saját szemükkel látták, sőt megesküdtek isteneikre!

Istennő vagy gonosz szellem? Esetleg mindkettő? Egy biztos, Babbával nem lehet azonos. Többé nem foglalkoztak a híresztelésekkel. Elég távol történik tőlük, Újgurföldön túl, az Ene sai környékén. Úgy kezelték, mint más történetet, amelyet a vitézek mesélnek a tábortűznél, ébren tartani magukat őrködés közben.

Aztán egyik nap újabb karaván érkezett a hontjukba, napkeletről, az Abakán-hegyeken túlról, Ujgurföld irányából. Vezetőjük Botondot, Kált vagy Csanádot kereste.

— Hírt hoztam Möngkétől, a mengwu kereskedőtől. Azt üzeni, a jenei baskort orduban van egy szőke nő, aki érti a nyelveteket.

Botond lázba jött. Ám hiába faggatta tovább a hírnököt, mert a rábízott üzenet csak ennyiből állt. Máris indult volna Babba keresésére, ha másnap nem esik le az első hó. Nagy hó, amely járhatatlanná tette az Abakán-hegyek hágóját. Kivételesen nagy tél lett abban az évben. Jött ugyan még egy meleghullám, ami miatt egy lavina eltemetett a hágón egy vakmerő karavánt, melynek csak két túlélője maradt. Majd ismét bő havazás következett, és a hó tavaszig nem olvadt el a hágón.

— Ő, vagy nem ő? — maradt a nagy kérdés.

A baskortoknál, a jenei orduban élő szőke nő, aki érti a por hont nyelvét. A baskortok nem szőkék… A szőke istennő, és gonosz szellem, aki gyermeket eszik… lehet azonos Babbával? Egy időtlenül született gyermek, akit újra kellett sütni, adta meg a választ. Regő, amint nézte az asszonyok ténykedését, majd magyarázkodnia kellett egy náluk veszteglő ujgur karaván elborzadt kereskedőinek, hirtelen feleszmélt. Akik megesküdtek, hogy látták embert enni a szőke istennőt/gonosz szellemet azok újrasütést láthattak. Ők e gyógymódot nem ismerik… Babba viszont igen… Csak ő tehette ezt… Hej, de kellene a bizonyosság! Sajnos várni kellett hóolvadásig, és a lavinaveszély elmúltáig. Sítalpakon[2] ugyan a vadászok átjuthattak volna, a hágón, de már célba jutni… És vissza is… Túl messze volt onnan a jenei ordu, az Ene Sai. Várni kellett. Hej, de lassan jött el a tavasz Botond számára!

Aztán az Abakán-hegyeken keletről nyugatra átkelő első karaván a szinte bizonyosságot is elhozta. Zhou király udvarából visszatérő Philon és Kula megálltak a por hontban piheni. Fárasztó volt az út, néhol lágy hó fedte még az utat a hágón, amelybe a szekerek kerekei mélyen belefúródtak. Bizony nem egyszer oda kellett nyomni a vállat, sőt egyik szekér elől egy másik bajbajutott elé fogni a lovakat, amíg átjutottak.

Kálnak ismerősnek tűntek. A hellén karavánoknak nem szokásuk erre járni. Pedig annak már több, mit két esztendeje, hogy itt megpihentek.

— Nem jártatok véletlenül a jenei orduban? — érdeklődött tőlük, miután megismerte őket.

— Csak menet. Amikor visszafele jöttünk, azt tanácsolták, kerüljük el, mert ott lakik egy emberevő istennő… Arra vitt volna el az utunk, de a biztonság kedvéért egy közeli dombon táboroztunk le… Miért?

— A lányomat elrabolták. Feltételezzük, hogy a jenei baskortok tették — magyarázkodott Kál.

— Akkor mégsem képzelődtem. Kevéssel napfelkelte után egy dombtetőről körülnézve egy fehér lovon ülő szőke nőt láttam egy szomszédos domb gerincén. Az volt az érzésem, őt látom. Azóta ugratnak a társaim ezért… — felelte felvillanyozva, majd lesütötte a szemét. — Amikor erre jártunk, gondozta egyik társunkat. Megtetszett nekem, de rájöttem, ara már… — magyarázkodott. — Ezek szerint mégis ő lehetett.

— Köszönjük!

 

Hiába a szinte bizonyosság, nem lehetett csak úgy elindulni. Fölöslegesen mennének oda egy ilyen szöveggel: „Adjátok vissza a lányomat/arámat!” Nem azért rabolták el, hogy csak úgy visszaadják. Akkor helyben lehetett volna alkudozni velük. De az, aki azóta magáénak tudja rabnőként, az biztos meg akarja tartani. Kál emlékezett a pugu ordu előtt történtekre. Az ujgurok védelmükbe vették a vendégszeretetüket élvező baskort lányrablókat, pedig nem népük tagjai, csak hasonló nyelvet beszélnek. A jeneiek annál inkább védelmeznék azt, aki ordujuknak a tagja. Hiába mennének oda néhányan. A kaland kiszámítható kudarc lenne. Sereget kell gyűjteni. Az ujgurok egy ideje a hont szövetségesei ugyan, jól jön most a kirk küz-ujgur viszály idején nekik nyújtott segítség. Ám ők sem szeretnék összerúgni a patkót baskírt szomszédjaikkal.

Feltehetően átengednék őket a területükön, de rájuk nem számíthatnak. A mosok sem örvendtek a furcsa távoli háborúnak, nem ment egyszerűen a sereg gyűjtése.

Minden rosszban akad valami jó is. A szakák újabb rablóhadjárata teljes kudarcba fulladt. Meglepetésre számítottak, nem hatalmas seregre. Ám Botond sérülése újabb haladékot követelt. Mintha Numi Turum egyengetni akarná az útjukat, ismét fellobbant az ujgur-kirk küz viszály. Jól jött a por-mos segítség, ugyanakkor nem ellenezhették seregük jelenlétét Ujgurföldön. A segítségnek is köszönhető győzelem után Botond bátran előadhatta tervét Nur Kánnak, aki ezek után nem mondhatott nemet. Hiszen ők nem akartak háborúzni a baskortokal, csak visszavenni, amit elraboltak tőlük. No, de miként, hogy ne szítsanak ujgur-baskort viszályt? Hosszas tanakodás után megszületett a terv: a terepet, és a határokat nem ismerő mosok „véletlenül” behatoltak a baskort területekre elég távol a jenei ordutól. Ez elegendő okot szolgáltatott Sári Kánnak szétküldeni a mozgósítást üzenő nyilakat. Ujgur közvetítéssel és némi ajándék lerovása árán a baskortok elfogadták a bocsánatkérést, és helyreállt a béke. Csak Bolan gyanakodott.

— Nekem itt valami bűzlik. Túl simán ment. Ez elterelő hadmozdulatnak tűnik…

— Mire gondolsz?

— Innen a legtávolabb fekvő ordukat, a jeneit és a jurmatyot fogják megtámadni, miközben mi itt „békét kötünk”. Ez egy csapda! Miközben mi itt „csatázunk” jurtáink védtelenek maradtak.

— Miért akarnának megtámadni? A kirk küzökkel háborúztak, akik megtámadták az ujgurokat. Háború közepette szomszédaink újabb háborút indítsanak, miközben a porok és mosok segítségére szorulnak a kirk küzök ellen? Ennek semmi értelme. Itt van Nur Kán, valamint a mosok és porok vezére is.

— Úgy hallottam, a mos és por törzsszövetség parancsnoka fiatal… és por. Ez idős, és mos… Hol van az igazi vezér?

— Miért akarnának a porok háborúzni velünk? Ha terjeszkedni szeretnének, egy szomszédos területet támadnának meg! Ennek semmi értelme. De vedd magadhoz a jenei és jurmaty batirokat, és az éj leple alatt vágtassatok haza. Ha baj van, adjatok le vészjelzéseket.

Még nem kezdett pirkadni, amikor harmadnap este hazaértek. Semmi sem igazolta Bolan előérzeteit, gyanakvását. Nyugat felé messze el lehetett látni a sztyeppén, de néhány kóborló állat és egy békésen pihenő vadlóménes kivételével csak a pusztaság látszott, és csend honolt. Egyetlen beláthatatlan terület az erdőfedte szurdok maradt, amelyen a jüecsik próbálták meglepni őket két évvel azelőtt. Bolan úgy döntött, pihenteti embereit, de megduplázta az ordu őrségét. Másnap már napvilágnál a szurdokot és környékét is szemügyre veszik. A vaksötétben nemcsak kockázatos, de nem is látnának semmit. Fény nem látszott az erdőben, mint a jüecsik támadása előtt, a múltkor Babba arra figyelt fel. Tévedett volna? Mindenesetre harci készültségben tértek nyugovóra.

Alig pirkadt, amikor megszólalt a vészkürt. Mire Bolan kiugrott a jurtából, és kiadta a mozgósító parancsot, már a vésztüzek is égtek. De ki jöjjön segítségükre? A Szonkhor által vezetett jurmatyokat kivéve alig számíthattak másra. A szurdok felől jelent meg az ellenség. Nem nagy sereggel érkeztek, de túlerőben voltak.

Botondék ujgur vezetővel közelítették meg a jenei ordut, jókora kerülővel, hogy elkerüljék a sztyeppét, ahol messziről feltűnést keltettek volna. A telihold pártjukat fogta. Nem kellett fáklyát használniuk. Lovaikat kantáron vezetve tették meg az utolsó útszakaszt a szorosban, majd az erdőben elrejtőzve várták meg a pirkadatot. Akkor lendültek támadásba.

Azonnal megszólalt a vészkürt, és a vésztűz is kigyúlt. Nem tudhatták, mekkora segítségre számíthat a megtámadott ordu, nem vesztegethették az időt. A távolban rövidesen megjelent egy porfelhő, jelezve, a hamarosan érkező jurmaty segítséget. Mekkorát? A felmentő sereg sem tűnt nagynak, s még távol voltak.

Nyílzáporral indult a támadás, majd Botond csapata kivont karddal rontott be a jurták közé. Bolannak pechére lovát két nyíl is eltalálta, összerogyott alatta. Esés közben lába is megsérült. Sántítva állt fel, még kikerülte az egyik neki tartó lovat, amely kis híján eltaposta. Még lovasát is sikerült lerántania. Ám a ló elrobogott mellette. Gyalogosan folytatta a harcot. A következő támadó lovának szügyébe döfte kardját, miközben pajzsával hárította a fentről érkező támadást. A ló megtett még két lépést, mielőtt összerogyott és lovasát maga alá temette. Bolan egy pillanatig követte, hogy megbizonyosodjon, nem támadja-e hátba, majd egy újabb támadó felé fordult. A következő pillanatban oldalról nyíllövés érte a lábát. Térdre rogyott, úgy védte ki a támadó kardvágását, de a mellette elrobogó ló lábát már nem tudta. Csuklóját érte a ló patája. Kardját elejtette, ő pedig az ütéstől hátára esett. Ott feküdt a földön, két lépésre jurtája előtt.

A kis Csaban atyját a földön látva kis fakardjával a kezében sírva rohant ki a jurtából:

— Ataa! Ataaa! — futott segítségére.

Az épp odaérkező Botondnak pillanatnyira megtorpant kezében a halálos döfésre induló kardja a másfél éves harcias fiúcska látványától. S ha ez nem volt elég, élesen hasított mellette a levegőbe egy rémült anya sikolya. Por nyelven.

— Neee! Csaban, neee!

Botond felismerte Babba hangját. A pillanatnyi tétovázás miatt lova tovaragadta. Ám két lépés után megrántotta zabláját, lova felágaskodott, majd helyben fordult meg. Közben egy másik por vitéz ért oda, aki rájött, a földön fekvő nem egyszerű batir. Lován oldalra ereszkedett, és már le is sújtott volna kardjával, ha egy ostorcsapás ki nem tépi kezéből a fegyvert, lova így robogott tova vele. Mire Botond visszaért volna, egy újabb por lovas előzte meg. Annak kardja már szikrázva csattant a Babbáén, amelyet Bolan mellől kapott fel a földről. Másik kezében az ostor nagyot csattant egy harmadik felé vágtató ló orrán, amely fájdalmában nyerítve ágaskodott fel. Lovasának időbe tellett, amíg úrrá lett a megbokrosodott állaton, ám bosszúra szomjasan fordult vissza, hiszen az ostorból neki is jutott.

Botond megállította lovát. Az egykori mátkák farkasszemet néztek. Babba a földön fekvő Bolan előtt állt, és ostort fogó kezével tartotta vállánál fogva kisfiát szétterpesztett lába között. Csaban rémülten kapaszkodott bal kezével az őt védelmező anyja lábába, a másikkal még mindig magasba tartotta kis fakardját. Vele szemben a megcsalt jegyes lóháton, és mégis vesztesen, a féltékenységtől remegő kézzel, kardját félúton felemelve. Habozása csak egy pillanatig tartott. Akkor lassú mozdulattal kezdte emelni a fegyvert, mint aki nem tudja eldönteni, elsőnek kit hasítson ketté, hűtlen aráját, vagy kölykét.

 

 

 

[1] A Fehérlófia típusú mesék és a mesehősök „a kacsalábon forgó kastélyban” (lásd uráli népek halottasháza) lakó boszorkánnyal való küzdelme a táltosnak a halállal való küzdelmét szimbolizálják. 

[2] A legrégebbi előkerült (fa)sík 6500 évesek, és a mai Oroszország területéről kerültek elő. https://en.wikipedia.org/wiki/Ski

Kisregény

Imola 11

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

11.

 

Miközben az eshetőségeket latolgatta a három lány, hazaérkeztek a „munkások”.

— Mi történt, Péter? — kérdezte Borbála. — Miért vagy ágyban, és nyakig betakarva?

Péter képtelen volt válaszolni. Összeverődtek a fogai úgy vacogott, noha erre semmi oka nem lehetett volna, hiszen már kellemesre fordult az idő. Megszeppent nővére, Imola válaszolt helyette.

— A láposhoz mentünk vízért a mosáshoz, meg szappanfüvet szedni. Úgy látszik mások is gondoltak arra, hogy innen visznek vizet mosásra, takarításra. Sokan voltak, és Péter azt javasolta, menjünk feljebb, közelebb a láphoz. Nem mentünk, mert eszembe jutott a figyelmeztetésed, mama. Péter beállt segíteni azoknak, akik az árokban merték a vizet. Megcsúszott és teljesen belesett, tiszta egy merő víz lett mindene. Mire átöltözött itthon száraz holmiba, már be is volt lázasodva. Vicát elküldtem orvosért, de Kállay doktor nem volt otthon.

— Megkértem a feleségét — szólt közbe a kis Éva —, küldje ide, ha hazaérkezik. Elmentem a patikába is. Kérdeztem a patikust, kit tudna ajánlani helyette, de senkit sem tudott. Viszont adott lázcsillapítót. Nem régen vette be, de még semmi hatása.

— Éppen csak kitettem a lábamat a házból — kezdte a korholást Borbála mama —, és máris baj történik.

— Nem tehetünk róla, hogy ez történt — nyelvelt vissza Imola. — Én igazán próbáltam vigyázni. Van itthon ecet?

— Mihez kellene ecet?

— A zárdában láttam, hogy ha valakinek magas láza volt, beborogatták ecetes rongyokkal. Legtöbbször segített a betegen.

— Honnét a fenéből lenne ecetünk? Rég elfogyott. Az ecet manapság olyan kincsnek számít, mint a cukor. Vizes ruha is megteszi és nincs mit tennünk, várni kell, amíg idejön Kállay doktor.

Nehezen múltak a percek. Valamikor, tíz óra felé kopogásra ébredeztek, mert elnyomta mindnyájukat az álom. Kállay doktor állt az ajtóban orvosi táskáját szorongatva.

— Jó estét! A feleségem mondta, hogy beteg a Péter gyerek.

— Csakhogy itt van, doktor úr! Jöjjön — invitálta beljebb a kései látogatót Borbála asszony.— Ezt a lázcsillapítót adta a patikus — mutatta a tablettát az orvosnak.

— Mikor adta be neki?

— Imola vetette be vele, úgy két órája.

A táskájából előszedte a sztetoszkópot, hogy meghallgassa Péter ziháló mellkasának rejtett hangjait.

— Ennek fele sem tréfa! — vakarta meg a homlokát a doki. — Azonnal antibiotikum kellene, nekem nincs, sajnos otthon sem. Benézek a patikushoz, talán neki van még. Ha neki nincs, akkor fogalmam sincsen, honnét tudunk szerezni, pedig más nem segíthet. Kezdeti tüdőgyulladása van a gyereknek. Mindenképpen visszajövök, akár tudtam szerezni, akár nem.

Eltelt legalább másfél óra, mire visszaérkezett.

— Antibiotikuma nem volt, de adott erősebb lázcsillapítót a patikus úr, meg egy tippet. Azt tanácsolta, ha Borbála találkozik munkakezdésnél a parancsnokukkal, kérjen tőle antibiotikumot. Náluk biztosan lesz. Most beadok neki a lázcsillapítóból, de ha mégis emelkedik a láza, tegyenek a csuklójára állott-vizes borogatást. Holnap reggel meg benézek, és majd délután vagy estefelé. Mikor érnek haza?

— Ha ugyanúgy alakul, mint ma, akkor nyolc-fél kilenc fele, de lehet, hogy kicsivel korábban.

— Én nyolcra itt leszek — búcsúzott az orvos.

Valószínűleg a lázcsillapítónak köszönhetően, Péter tudott rendesen aludni. Reggel, mikor az anyja enni adott neki, már jobban nézett ki, mint tegnap.

— Jobban érzed megadat? — simogatta meg homlokát az édesanyja.

— Kicsivel igen, de fázom egy kicsit még.

— Kállay doktor nemsokára jön, és ad neked majd gyógyszert. Vedd be rendesen. Rendbe fogsz jönni. Máskor meg ne menj felöltözve fürödni. Vagy vigyél magaddal száraz holmit is — viccelődött vele Borbála.

A Templom téren már várta a munkába igyekvőket a teherautó. Borbála úgy intézte, hogy Aljósa mellé ülhessen a sofőr melletti ülésre. Miután elindultak, kézzel-lábbal elmagyarázta neki, ha beérnek Máriára, neki azonnal beszélnie kell a magyarul is értő parancsnokkal.

— Lenni baj gyerekkel? Parancsnok tud segít. Kell neked egy jó „vracs”?

— Mi az a vracs, te?

Hiába magyarázta a sofőr, Borbála nem értette, mert rosszul mutogatott, és a megfelelő szó nem jutott eszébe. Pedig, ha csak azt mondja „doktor”, biztosan megérti. Amint megérkeztek Aljósa intett, hogy menjen vele. András persze ment volna az anyjával.

— Te maradni fiú, mert indultok rabota. Este majd találkoztok mama, vagy délben az ebédnél.

Borbálát az irodába vezette. Bekopogott, és meg sem várva a választ, benyitott. Valamit hadart oroszul a főnökének aztán a mellette ácsorgó asszonyt előbbre tuszkolta.

— Aljósa azt mondta, sürgősen beszélni akarsz velem. Mondta, beteg a kisebbik fiad. Miben segíthetek?

Borbála elmondta, mire volna szüksége.

— Elküldöm Aljósát Keszthelyre. Ott van a „bolnyica”, nem tudom, hogyan mondják azt felétek. Hoz orvosságot. El fog kísérni hazáig este, és ha nincs jobban a fiad, elhozza a mi orvosunkhoz Keszthelyre.

— Előre is nagyon köszönöm a segítségét! — hálálkodott Borbála.

— Most menjél a dolgodra, és délben majd gyere ide, hozzám.

Borbála elsietett, magában azon gondolkozott, hogy direkt tegezi-e őt a parancsnok, vagy náluk így szokás, vagy talán könnyebb neki így szólítani. Mindenesetre ő továbbra is magázni fogja, ha legközelebb találkoznak.

 

 

Kisregény

Imola 12.

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

— Tudtam szerezni gyógyszert, de az orvos meghagyta nekem, hogy várjam meg, milyen hatása lesz a fiadra.

Borbála egy kicsit megijedt ettől.

— Ugyan miért, kell megvárnod a hatását? Ez valami kísérleti szer, amit valakiken ki akartok próbálni? Az nem az én fiam lesz.

— Dehogyis — magyarázta Aljósa a halálra rémült Borbálának —, ha nem eredményes és nem volna hatása, akkor azonnal vinnem kell Keszthelyre, a kórházba. Ezt tekintsd „parancsnak”. De ne ijedezz, remélhetőleg nem lesz semmi baj.

A Templom téren mindenki leszállt, kivéve Borbálát és Andrást. El is csodálkoztak a többiek, hogy az autón maradtak. Ám nem kérdezősködtek. Valahogy mindenki úgy gondolta, hogy különleges státuszt kaptak, mert a parancsnok külön kiemelte őket, amikor kiértékelte az elvégzett munkájukat. Andrást egy csoport vezetőjévé nevezték ki. Sokan ezt is valami kivételezésnek hitték, ellátásban vagy más téren. Ám az igazság az volt, hogy meg voltak vele elégedve, ám plusz juttatás, vagy kivételezés nem járt nekik. A magyarul beszélő parancsnok azért akart nekik segíteni, amiben tudott, mivel otthon beteg volt egy gyerek.

Ahogy a házba értek, menesztették Vicát Kállay doktorért.

— Mondd meg a doktor úrnak, jöjjön azonnal, ha tud. Megvan a gyógyszer, de itt vár az orosz sofőr, hogy szükség esetén azonnal elvigyen minket Keszthelyre a kórházba.

Hamarosan jött is Vica a doktorral együtt. Kállay doki először forgatta kezében az ampullát. Elolvasni nem tudta a cirill betűket, csak az összetétele volt latinul feltüntetve.

— Na, fordulj a hasadra — mondta Péternek. — Én azt javasolnám, hogy bármilyen hatása lenne a gyógyszernek, vigyék be a kórházba. Én a szegényes és hiányos felszerelésemmel megteszem a maximumot, ám a lehetőségeim nagyon végesek. Ott még is csak jobb a felszereltség, és tüzetesebben meg tudják vizsgálni. Bármilyen komplikáció esetén meg azonnal be tudnak avatkozni.

Aljósa értette majdnem az egész beszélgetést.

— Akkor készítsd össze a fiút. Minél hamarabb érkezünk oda, annál jobb.

Borbála, kiadta az utasításait Imolának.

— András velem jön. Menjetek aludni, ne virrasszatok itt feleslegesen. Majd jövünk, amikor jövünk. Tudjátok a dolgotokat.

Egy négyrét hajtott lepedőbe tette bele a legszükségesebb dolgokat, mivel táska nem igen akadt a házban. Hátizsák volt ugyan, de abban hozták-vitték az élelmet, nélkülözhetetlen darab volt.

Az elhagyatott, néptelen úton hamar bezötykölődtek Keszthelyre. A kórház bejáratánál persze alapos vegzálás következett. Aljósa erélyes fellépésére engedte be őket az őrség, miután kilátásba helyezte, hogy a főnökénél kérni fogja, hogy mentsék fel ezeket a katonákat, alkalmatlanok a feladatukra. Mikor megemlítette a parancsnoka nevét, azonnal cselekedtek. Ő volt ugyanis a körzet második legfontosabb embere. A kórház valami úri kastélyból lett átalakítva ideiglenesen. Minden talpalatnyi helyen betegek és ágyak. Orvosok, ápolók hemzsegtek lépten-nyomon. Egyetlen műtőjük volt, sürgősségi esetekre, persze csak hiányos felszereléssel. Ami egy tábori műtő szintjénél egy fokkal magasabb volt, mert mégsem sátorban, a szabad ég alatt kellett dolgozniuk, sőt volt folyamatos áramellátás is. Gyógyszerből viszont még a környékbeli alakulatok számára is bőven volt készlet.

Pétert először egy vizsgálóba vitték. Elég sokáig várakoztatták. Majd egy katonaruhás, tisztivállapos orvos kezdte tüzetesen megvizsgálni. Nem tudott csak oroszul, Aljósa meg próbált tolmácsolni, de néha bajban volt, mert nem tudta a helyes magyar kifejezést. Ám kézzel-lábbal sikerült megértetnie magát Péterrel, és a gyerek igyekezett minden hozzáintézett kérdésre válaszolni. A vizsgálat után az orvos megnyugtatta az anyját és bátyját.

— Egy-két hétig itt kell tartanom a kórházban. Gyógyszeres kezelésre van szüksége, és feltáplálásra, mert nagyon legyengült állapotban kapta a tüdőgyulladást. Segíteni fogunk, hogy felerősödjön. Otthon még sok pihenésre lesz szüksége, és rendbe fog jönni.

Már hajnalodott. Aljósa elvitte őket a parancsnoka szállására. Éppen készülődött, amikor betoppantak hozzá. Aljósa elmondta pár mondatban a történteket. Borbála és András megköszönték a segítségét, közbenjárását.

— Ne nyugtalankodjanak. Jó kezekben van, és mindent megtesznek majd, hogy hamarosan egészséges legyen. Most meg menjenek haza, igazolni fogom a távolmaradásukat. Aljósa elviszi magukat vissza, amúgy is megy a munkásokért. Egy kis élelmet is összepakoltatok a konyhán, a többi gyerek is biztosan éhes otthon.

A teherautó pont időre érkezett Kéthelyre a Templom térre, hogy felvegye a munkába indulókat. Csodálkoztak is nagyot, amikor meglátták Andrást és anyját lekászálódni. Valaki meg is jegyezte, hogy már éjszakai műszakra is lehet átjelentkezni? Aztán lecsendesítették az akadékoskodót, hogy kórházban voltak a gyerekkel. Javulást kívánt ezután mindenki a beteg Péternek.

Hazaérve már sürgés-forgás fogadta őket.

— Hogy van Péter? — rohanták meg őket egyből.

— Csak lassan, nem tudunk ennyire gyorsak lenni — intette le őket az anyjuk. — Először is rendesen megreggelizünk, utána majd mesélünk.

A hátizsákból előkerült a hajnalban kapott élelmiszercsomag. Volt benne szinte minden. Lekvár, sűrített tej, konzerv, füstölt hal, kevés kolbász és fehér kenyér, sőt egy igazi ritkaság is, kávé. Na nem valódi, csak amolyan pótkávé. Az igazi magyaros fehér kenyér nagy becsben állt, mert azt csak nagy ünnepekre osztották. Többnyire a barna, orosz „komiszkenyeret” kapták az ellátmányban.

 

 

Kisregény

Imola 10.

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A magyarul is beszélő tiszt már ott fontoskodott az embereivel. Nagy volt a fejetlenség, mert munkára jelentkezők ugyan szép számmal jöttek, de az elosztásuk nagyon akadozva ment. A nőket elkezdték szortírozni. A fiatalabbakat és középkorukat kiválogatták, az éltesebbeket, gyengébbeket meg külön csoportba sorolták. Ebből azonnal bonyodalmak keletkeztek. Még élénken élt bennük az emléke, amit elkövettek a nőkkel, amikor mint felszabadítók megjelentek egy-egy faluban, városban. A vitának a tiszt vetett végett:

— Ne gondoljanak rosszra, nagyon megkérem magukat. A nem is olyan régmúltban voltak sajnálatos esetek, de most távolról sem arról van szó. Nem szemrevalóbb lányokat és fiatalasszonyokat keresünk, hanem idősebb asszonyokat könnyebb munkára, főleg az ellátásra, konyhára szeretnénk beosztani, ám ide is kellenek fiatalok, hiszen nem könnyű munka a főzés.

Lassanként olajozottan beindult a besorolás. A legtöbb embert persze a vasútvonal felújítási munkálataira osztották be. Andrást is egy ilyen csoportba irányították. Édesanyját konyhára akarták küldeni, de saját kérésére egy olyan brigádba osztották, akik az elhasználódott talpfákat szedték össze. A munka, ha nehezen is, de elkezdődött. Délben egy órás ebédszünetet tartottak. Bőséges, laktató ételeket osztottak ki a dolgozók közt.

 

Az otthon maradt gyerekek Imola, Marika, a kis Vica és Péter nekiláttak a rájuk bízott feladatok elvégzéséhez. Marika és Vica kimentek a Templom térre, hogy vizet hozzanak. Volt két nagy ötliteres demizson, amiben a napi ivóvizet tartották. A mosásra meg egy régi, de jó nagy tejeskannát vittek. Ezeket, hogy hazafelé is könnyebben menjen a cipekedés, egy kicsi kocsira rakták, ami valaha András egyik kedvenc játékszere volt öccsével. Hol az egyik hol a másik húzta fel a régi Vár dombjára, és onnan gurultak le a lejtő végére. Most meg amolyan fuvaros eszközzé nőtte ki magát.

A lajtos kocsi, mint mindig, most is jókora késéssel érkezett. Sok volt az ember, és a vita elkerülése végett a sofőr és segítője, még az osztás előtt kihirdették, hogy személyenként tíz litert tudnak adni. Ebből persze rögtön veszekedés lett, mondván, hogy ha egy családból öten állnak sorban, akkor ők ötször tíz litert tudnak hazavinni. Ahonnét meg csak egy vagy két ember jött, be kell érjék húsz literrel, pedig otthon többen vannak.

— Emberek! Értsék meg, hogy nem tud ez a kocsi több vizet hozni. Ez az egy kocsi látja el a maguk, és a szomszédos falú igényeit. A hatóságok egyelőre nem tudnak több kocsit biztosítani. Marcaliba csak úgy jut el a víz, hogy vissza kell mennünk Keszthelyre, újra feltölteni. A víz is drága kincs, de képzeljék el, mennyire drága az üzemanyag. Nem mi szabjuk meg a fejadagokat.

A tömegből egy férfi odanyomakodott a sofőr mellé.

— Van egy ötletem. Itt majdnem mindenki ismeri egymást. Javaslom, családonként mindenki elégedjen meg húsz literrel. Ennyi elég kell, hogy legyen főzésre és ivásra egy családnak, még akkor is, ha tízen vannak. Két liter egy egész napra személyenként.

Nagy helyeslés fogadta a javaslatot. 

Marika persze nem tudta, hogy ez elég lesz, vagy sem. Hazaérve mondta is Imolának, hogy a mosáshoz ebből nem futja.

— Ó ne aggódj. Mindenképpen le kell mennünk füvet szedni. Az árokban mindig van egy kis víz összegyűlve. Mások is ezt használják. A láposból mindig átfolyik annyi víz, hogy megteljen vele az árok.

Miután lepakolták az ivóvizes demizsonokat, a nagy kannával elindultak a lápos felé. Útközben másokkal is találkoztak, akik szintén oda tartottak. Péter húzta a szekeret, a többiek meg baktattak utána. Már sor fogadta őket, mire odaértek.

— Menjünk valamivel lejjebb — javasolta Péter. — Ha itt várakozunk, amíg sorra kerülünk, este lesz.

Imola kis ideig gondolkozott.

— Nem vagyok lelkes az ötletedért. Anya eleve szólt, ne menjünk nagyon messzire a láposban. Miért nem jó neked itt? Na mondd, várakozni kell. Van valami sürgős tennivalónk? Maradjunk itt, és várjuk ki a sorunkat.

Péternek nem nagyon tetszett, hogy a nővére kioktatta, de nem ellenkezett. Lement az árokparton, hogy segítsen azoknak, akik kézből kézbe adogatták fel a kimert vizet a várakozóknak. Két vedret használtak, amit hol tele, hol csak félig telve adtak kézről kézre. Lassan ment, de biztonságos volt, meg nem annyira fárasztó, mintha a feltöltött nehéz edényeket kellett volna felcipelni az árokpartról az útra. Akik a vizet merték, mindig egy-két lépést kénytelenek voltak bearaszolni az árokba a vízig. Péter egy óvatlan mozdulatra megcsúszott a sáros iszapos lejtőn, és egy pillanatra el is tűnt a vízben. Többen is a segítségére siettek, hogy ki tudják húzni a síkos árokpartról. Péter prüszkölt és szitkozódott. Mindene vizes és sáros lett.

— Látod — mondta nevetve Imola —, mekkora szerencse, hogy nem mentünk lejjebb a láposba. Ha ott pottyansz bele a vízbe, hogyan bírtunk volna mi egyedül kihalászni? 

Péter hazáig egyfolytában siránkozott, hogy vizes lett, fázik. Hiába öltözött át rögtön száraz ruhákba, ahogy hazaértek, egyfolytában rázta a hideg. A lányok azonnal ágyba dugták.

— El kellene mennem orvosért — mondta Imola. — Nem akarom Vicát elküldeni, habár az volna a megoldás, ha oda talál. Mi ketten jól el tudjuk látni. Ahogy elnézem, be van lázasodva. Mielőtt anya és András hazaérkeznek, orvost kell szereznünk.

— Van itthon ecet, Imola? — kérdezte Marika.

— Nem tudom, de mire kell?

— Még a zárdában láttam, hogyan ápolják a lázas betegeket. Ecetes kötést tesznek a lábukra és a csuklóikra. Az esetek többségében segített levenni a lázat.

— Megyek, körülnézek, hátha találok. Vica! — szólította a húgát, aki Péter ágya mellett ücsörgött. — Szedd össze magad, és menj át Kállay doktorhoz. Remélhetőleg megtalálod. Ha nincs otthon náluk senki, menjél a patikushoz, Szerencsi Béláékhoz, és kérdezd meg, tud-e valamit adni, és hol találunk egy orvost. Az anyagi részét majd elintézzük vele később.

Vicának nem kellett kétszer mondani. Már indult is. Imola hiába kutakodott ecet után, nem talált. Elosztották egymás közt a munkát, Imola a mosást és takarítást vállalta el, és ápolta Pétert. Marika a kertet tette rendbe, a konyhakerti nővényekkel. Már nyolc óra is elmúlt mire visszaérkezett Vica.

— Mit intéztél? — fogadta a nővére.

— Kállay doki nem volt otthon. A feleségének hagytam üzenetet. Mondta, amint hazaérkezik, azonnal küldi hozzánk. A Szerencsi patikus adott lázcsillapítót. Nem tudott senki más orvost ajánlani. Akiket ismer, azok Márián, vagy Keszthelyen élnek és dolgoznak. Van valaki Marcaliban is, de ugyanúgy messze van. Közlekedés nincs még, te is tudod, hogyan juthatok oda! Gyalog?

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 18. Az emberevő

Elolvasta:
85
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ilkay szinte elvetél, de nem akarja elfogadni Babbától a “mérget”, ám tudtán kívül anyósa pogácsában beadja neki. Babba visszahozta az életbe Karsa kámot is, végül kámmá avatták.

 

 

— Ha nem, úgyis meghal, nem?

A döbbent csöndet Ela kánbikeh hitetlenkedő hangja törte meg.

— Meg tudod menteni?

— Nem tudom… Lehet… Megpróbál…om.

— Maradjatok vele! — mondta Ereka Elának és Mügének. — Én megyek segíteni.

Hangjában benne volt a kétely, a szándék ott lenni, és megakadályozni, ha a kám-asszony valami szörnyűséget próbálna elkövetni.

Babba, amint a kemencéhez ért, vizet öntött a lobogó tűzre. A babát bal kezével fogva, jobb kézzel benyúlt a kemencébe, hosszan benn tartotta, majd közölte Erekával.

— Épp jó. Nem forró. Próbálod ki!

Ereka benyúlt, majd kezdte megérteni, itt nem szó szerint értelmezett sütésről lesz szó, hanem valami másról. Babba intett, jöjjön vele az ő jurtájukba. Még kicsit gyúrta a félkész tésztát, majd kibugyolálta az alig pihegő kis testet.[4] Tetőtől talpig a rozslisztből készült tésztába vonta, úgy, hogy csak az orra, szeme és a szája látszott ki. Ekkor vette a sütőlapátot, ráhelyezte a gyermeket, még egyszer kipróbálta, nem túl forró-e a kemence, majd betolta a mélyére.

Az ordu tagjai közül többen, akik kíváncsiskodni akartak, rémülten menekültek, ne lássák a borzalmat. Még Venka sem mert közel jönni. Alig néhányan mertek nézelődni, de ők is csak távolról, és elbújva.

Babba egy ideig benntartotta a babát, majd kihúzta. Megnézte a kislányt, nyugtázta, hogy lélegzik, majd az ordu tagjai számára érthetetlen szöveget mormogott anyanyelvén. Egy idő után átnyújtotta a lapát nyelét Erekának. Tegye azt, amit ő az előbb.

— Hárman kell! Ne érjen az alja hozzá!

Mármint a lapáté a kemencéhez. Babba folytatta a mormogást, néha abbahagyta tanácsot adni.

— Most kicsi kell kivenni!

Közben Ilkay aludt, és eleinte még hamuszínű arcába is kezdett visszatérni a pír. Ela kánbikeh kezdett megnyugodni lányát illetően, és a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, vajon mit művelhet Babba az ő unokájával? Tényleg meg tudná menteni?

Az elborzadt tekintet, amivel egy asszony figyelmeztette, ne menjen oda, mert Ereka és Babba valami szörnyűséges dolgot művelnek, inkább vonzóerőként hatott rá. Igaz, óvatosan közeledett, a figyelmeztetés a félsz magját elvetette benne. Babba épp idejében látta meg. Intett, jöjjön oda.

— Hárman kell! — mutatta, miként tartsa a sütőlapát nyelét. — Nem forró! Meg lehet próbál! Teszd be kezed!

Ela kánbikeh odament, s a csukott szemű babát nézte meg.

— Él. Alszik. Melegtől. Nem forró! — ismételte meg.

Az asszony vonakodva vette át a lapátnyelet.

— Fohászkod Umay Ana hozzá! — szólt rá Erekára. — Teszd a kemence bele. Olyan, mint ana méhe! — biztatta Ela kánbikeht. — Hárman kell. Első bába, aki világ segít rája vagy nagyana. Második ana. Harmadik a legidősebb asszony.

Ela ránézett Babbára, majd, mint akit szörnyűségre kényszerítettek, eleget tett a követelésnek. Súlyos volt a sütőlapát, de nem a rajta fekvő parányi testtől, hanem a lelki tehertől. Végtelennek tűnt az idő. Ám egyszer csak sírás hangzott fel a kemence mélyéről. Gyengének és távolinak tűnt a hang. De az élet jele.

Ela kánbikeh a két mellette fohászkodó, illetve mormogó nőre pillantott kérően. Babba abbahagyta a rítusok mormogását, majd bólintott, kiveheti. A tészta páncélként rászáradt az újszülöttre, melegben tartva a piciny testecskét.

— Éhes… Vigyük Ilkayhoz! — segített Babba ismét bebugyolálni a rozspáncél borította testecskét. — Tél van…

A Nap kibújt a felhők mögül, s mellette a kék ég is kicsit kivillant. Mintha Tengri és Umay is együtt akart volna örvendeni a nagymamákkal, ha már a baba megszabadult Erlik [5] halálisten karjaiból.

Ilkay azonnal felriadt, amint meghallotta a gyermeksírást. Az alvástól kicsit erőre kapott, fel tudott ülni és utána nyúlni kicsinyének.

— Kislány… Olyan a szeme, mint a tiéd — nyújtotta át Ela.

— Igen… De orra és szája szakasztott Ayi… — sietett Ereka hozzátenni.

Ilkay aggódva vette mellére az apró babát. Vajon tud szopni? Hiszen olyan piciny…

 

 

Sári Kán, Levent mergen és Karsa kám nem tartózkodtak aznap az orduban. Hárman háromfelé jártak. Hármuk közül Sári kán volt az, aki leghamarabb értesült lánya balesetéről, és hogy Ela kánbikeh sürgősen Müge után küldött. Azonnal lóra ült, és vágtatva indult hazafele, kíséretével együtt. Még félúton se lehetett, amikor egy onnan vágtatva jövő lovassal találkozott:

— Sári kán! — kiáltotta távolról a hírnök, nehogy elrobogjanak mellette. — Ilkay megszülte időtlenül az unokádat, Babba kám pedig megsütötte!

— Mit teett?

— Igen, uram, megsütötte! Saját szememmel láttam, amikor a péklapátra tette, majd betolta a kemencébe! Tengri haragja itt helyben érjen el, ha hazudok!

— S Ela kánbikeh? — kapaszkodott Sári Kán az utolsó szalmaszálba. Nem és nem! Felesége ilyent nem engedne meg!

— Segédkezett neki…

— Az a nő egy gonosz bügü… — szólalt meg valaki a kíséretében. — Megbűvölte Ela kánbikehet is, és úrrá lett akarata felett, aki…

Sári Kán nem várta be a részleteket, hanem megsarkantyúzta lovát, majd lóhalálában vágtatott az ordu felé. Már távolról meglátta Babbát, aki sütőlapáttal a kezében a Bolan jurtája melletti kemencénél sürgölődött, amelynek kéményéből füst szállt ki. Odavágtatott.

— Mit tettél az unokámmal? — üvöltötte, miközben leugrott a lóról.

— Időtlenül született. Én újrasüt. Ereka és Ela kánbikeh is segít…ett. Most szopik…

— Kínhalállal… — kezdte el a fenyegetést a kán, majd kezdte felfogni a mondat értelmét. — Szoopiiik? Akkor… él még? Miután megsütötted… még él?

— Nem megsütött, hanem újrasütött…em — helyesbített Babba. — Mert időtlen… Így marad élet benne.

Egy reményvesztett aggódó nagyatya utolsó szalmaszálba kapaszkodásától, Sári Kán eddigi dühtől fuldokló hangja hirtelen megváltozott.

— És megmarad? Élni fog?

— Nem tudom. Azt csak Umay Ana tud. Reményked, és fohászkod…j. És…

Nem kellett befejeznie a mondatát, mert Sári Kán máris kiadta a parancsot:

— Hozzátok a legszebb fekete csikómat! Hol van Karsa kám?

— Már üzentünk neki… De még nem érkezett meg. A jurmaty orduhoz lovagolt. Szerintem nemsokára itt lesz…  — világosította fel az egyik férfi.

 

A tisztázás ellenére a következő napokban, aki tehette nagy ívben elkerülte Bolanék jurtáját, még Bese és Irmak is. Csak a nagyszülők képeztek kivételt.

 

Másnap reggel Babba gondolatai Ilkay és kislánya körül cikáztak. Hiába hessegette el magától, nem tudott szabadulni e gondolatoktól. Végül nem bírta tovább, és elsétált Ilkay jurtájáig. Ott habozni kezdett, meggondolta magát, és két távozó lépést is megtett, amikor talán felsőbb rendelésre megnyílt a jurta bejárata, és Ereka lépett ki rajta. Babba ösztönösen hátranézett.

— Hogy vannak?

— Jól mindketten… Szóval valamivel jobban — pontosított. — Gyere és nézd meg őket. Épp szopik a kicsi — libbentette fel Ereka a jurta bejáratát.

Babba megrázta a fejét.

— A kirk banyosuig [6] (negyvennapos fürdetés) nem mehet be látogató a gyermekhez — talált megfelelő ürügyet a tengrista hit tiltásai között. Egy porcikája sem kívánta a találkozást, csak az újrasütés eredményességére volt kíváncsi. Ám a nyitott jurta-bejáraton át tekintete mégis találkozott az Ilkayéval.

Furcsa, lehetetlen helyzet alakult ki. Szent tiltást kellett volna megszegnie, ha belép, de most már illetlenség lett volna távoznia. Ugyanakkor ő már azelőtt nap, az újrasütés idején nemcsak látta, hanem a kezébe is vette a babát. Ereka is rájött mennyire visszás a helyzet, de már elengedni sem merte a jurta bejáratát. Ilkay és Babba farkasszemet néztek.

— Visszaadtad a gyermekemet… — törte meg Ilkay a csendet a jurta mélyéről.

E mondat mögött ott rejtőzött a nemrég még vádaskodó özvegyasszony kénytelen-kelletlen, de némileg bűntudatos beismerése, egy szóban ki nem mondott köszönet, de a köztük feloldhatatlan ellentét is: a két férfi, akiktől megfosztotta őt, a kán lányát. Egyiket talán ma jóvátette, de a másiknak a gyermekét ő hordja a méhében… S miatta nem veszi Bolan feleségül…

Végül Babba a vallási előírások ürügyén elmenekült.

Habár… alig akadt olyan személy az orduban, aki nem szegte meg a szabályokat az újrasütés alatt, igaz, közelről senki.

 

Ám aznap járt még más is az orduban. Két karaván is megállt ott, egyik délkeletre, Zhou király udvarába igyekezett, a másik délnyugatra, Szaka-föld felé. A jelenet láttán mindkettő sürgősen továbbállt. Nem akartak ebéddé válni… S ahova eljutottak, meséltek… Időnként a látottak — az erős érzelmek, és a hallgatóság hitetlenkedése hatására — egyre dagadtak, színesedtek.[7]

 

 

 

[1] Koraszülötten. Az időtlenből származik az idétlen szavunk, melynek eredeti jelentése koraszülött, ki nem fejlődött, ebből alakult ügyefogyott jelentésűvé. http://www.szokincshalo.hu/szotar/?

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ta%C3%BCgetosz

[3] http://uralistica.com/group/komipermians/forum/topics/2161342:Topic:191941 A koraszülött baba „újrasütése” egy ősi, rituális „gyógymód” a koraszölött babák számára. Mint a legtöbb ősi gyógymód, tartalmaz rituális-szimbólikus elemeket, de ősi „orvosi” fogásokat is. A túl korán, „időtlenül” megszületett babát visszahelyezik a kemencébe, ami az anyaméh szimbóluma. Ha a rituális szándék az „éretlen” gyermek továbbérlelése, hatásosságát annak köszönheti, hogy a gyermeken a kemence melegében megszáradt kéreg egy kezdetleges inkubátort képezett, amely megvédte a megfelelő hőszabályozásra nem képes koraszülöttet a hősokkoktól. Ez az ősi gyógymód messze túlélte az ősi hitet, a keresztény boszorkányüldözést, még a huszadik században is akadt rá példa Kelet-Európában. Bige Szabolcstól hallottam, hogy a szájhagyomány szerint Kölcsey egyik szeme világát úgy vesztette el, hogy a kemencében beleesett egy szikra… Másrészt ez az ősi gyógymód a Jancsi és Juliska (orosz változata Bolond Iván és Baba Jaga) típusú népmesék alapja. Képzeljünk el egy oda tévedő (esetleg a nyelvet sem ismerő) tanút (pl. idegen kereskedőt), mit mesélne hazaérte után… Nincs kizárva, hogy az obi ugorokról és a szamojédekről keltett tévhitek (emberevők voltak) is ezen ősi gyógymódban keresendők. Bár a szamojédek esetén a tévhitnek lehet egy más forrása is. Nyelvükön szamo (lásd a finn suomi, a lapp számi) embert jelent, a második része oroszul pedig (едят – ejtsd jedjat = enni) tehát ember-evő. https://www.7torony.hu/content.php?c=68035

[4] A csuvasoknak (Levestésztahős) és a kazáni tatároknak (Tésztahős) is van olyan népmese alakjuk, amelyben a hős tésztából jön világra (Fehérlófia, Vaskalapos János, stb. meséink rokonaiban). Az uráli népek nagy jelentőséget tulajdonítottak a (kelő) tésztában leledző erőnek. Czentnár András: Sámánisztikus motívumok a Levestészta-hős című csuvas népmesében. http://birtalan.innerasia.hu/download/dolgozatok/samanizmus-es-nepvallas/2010-2/czentnar_andras.pdf A szomszédságukban élő török népek (eltörökösödött ugorok?) átvették tőlük e motívumot. A délebben élő török népeknél (kazahok, törökök, azerik, türkmének, stb) nem ismert.

[5] https://en.wikipedia.org/wiki/Erlik

[6] http://ghenisghost.blogspot.ro/2016/10/tengrism-wikipedia.html A tengrista hit előírásai szerint a baba születése után az anya és baba nem hagyhatják el a házat-jurtát, a babát nem látogathatják. A tabu hátterében a nagyméretű gyermekhalandóság áll. Egyrészt csak az életképes gyermeket mutatják be a közösségnek (ordunak) másrészt elkerülik az igéző gonosz tekinteteket („szemmel verés” – bár e kifejezés későbbi keletű és nem a tengrizmushoz kapcsolódó kifejezés). A születés utáni negyvenedik napon a babát szertartásosan megfürdetik. (kirk banyosu), melynk során negyven helyről hozott negyven kavicsot tesznek a fürdővízbe és (manapság) egy arany pénzérmét, hogy szerencsét hozzon neki. A fejét negyvenszer öblítik le a szertartás során. Csak ez után következik a nagyszülők (rituális) látogatása a kırk uçurma evi, amely után a babát bemutathatják a közösségnek. A látogatás során a nagyszülők különleges ajándékokkal teli kosarat adnak át, melynek neve Kırk uçurma sepeti.

 

[7] Nagyjából így születhetett meg Jancsi és Juliska meséje…

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 9.

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép, amikor sok év múlva mégis újra együtt apa és fia.

 

Az csak álom, hogy a mézeshetekbe nem cseppenhet keserűség, de a gyász épp elég lett volna.

Ők egymásnak soha nem okoztak csalódást, az apróbb-nagyobb elhallgatásokat is a másik védelmében követték el.

Karcsi sokáig titkolta alattomosan kezdődő, majd egyre kínzóbban jelentkező gyomorfájásait, míg Aranka fel nem figyelt rá, hogy étvágytalan, sápadt, kedvetlen. Nem beszélhettek róla, akkor sem, amikor kiderítette az okát, csak egymás közt, nehogy Róza mama a főztjére fogott bírálatnak vegye, hogy nem kíván enni. Ám asszonykája ijedt unszolására végre elment az orvoshoz.

— Ez gyomorsavhiányt jelenthet — szögezte le Sommer doktor, miután jól kikérdezte, és írt egy sósav-pepszin receptet. — Többet is bevehet, ha nem javul az étvágya. Ne hagyják főzni az anyóst, az lesz az igazi gyógyszer! — ironizált a család barátja, mivel már hallott ezt-azt az újasszonyról és sajnálta a fiatalokat.

Karcsi szorgalmasan beszedegette a tömény oldatot, sokszor arra sem volt ideje, hogy poharat vegyen elő, vízbe csepegtessen, vagy igyon rá egy kortyot, csak előkapta az üvegcsét, sietve felhajtotta, mert a fájdalom épp eléggé késleltette a munkában, követelte az enyhítést, de a várt hatás bizony elmaradt. Helyette gyomorégés kínozta, éjszaka úgy érezte, követ vacsorázott. Végül már alig mert enni, azt a keveset is inkább csak abból, amit Aranci főzött.

Reggel korán sietett az üzletbe, néha házhoz is ki kellett mennie, ha bejelentkezett egy-két hölgyvendég, akkor hozzájuk igazodott. Ebédelni rohanva érkezett haza, legszívesebben ezt kihagyta volna, hisz úgysem kívánt enni, de nem akarta Arancit kétségbe ejteni, és Róza asszony rögtön a főztjének kikerülésére fogta volna a távolmaradását. Abban különben se volt öröme, hogy kicsit otthon lehet, mert ahogy belépett, azonnal kezébe nyomott két kannát a ház önjelölt úrnője, hogy hozzon vizet az artézi kútról, amíg megterítenek.

Ennek az lett a következménye, hogy Aranka megelőzve a delet, kiszökött a két edénnyel, hazacipelte ő az artézi vizet, és kárörvendve kuncogott, amikor mostohája majdnem magára rántotta a nehéz kannát.

Karcsi meg tovább fogyott és titokban szenvedett, míg egyszer görcsös hányás erőltette, és a zsebkendője véres lett. Aranka eddig is aggódva kérte, hogy mondja el az orvosnak, nem jó ez a gyógyszer, vizsgálja meg rendesebben. A véres hányást már nem lehetett titkolni. Aranka eltussolni sem hagyta, késő este támogatta át férjét Sommer doktorhoz.

— Ha előbb és gyakrabban jön, rájöttem volna, hogy ez más és komolyabb, mint első látásra hittem — hárította kissé a maga felelősségét. — Savtúltengése volt és azt fokoztuk, gyomorfekélye lett…

— Jaj, Istenem, mi lesz most! Ugye meggyógyítja, doktor úr… de hát ez mitől van?

— Az a gyanúm, hogy főleg lelki okai vannak. Nyugodjon meg, Aranka, fiatal, erős a szervezete, és maga mellett már védetten élhet, csak próbálják kizárni a család befolyását.

— Ja, az volna jó, de hogyan!?

Hamarosan kiderítette, hogy ráadásul nem hígítva, nem is cseppekben szedte, hanem iszogatta Karcsi a maró elixírt. Azonnal kórházba utalta az áldozattá vált férfit.

 

*

A műtétre — a Huszár testvéreknek köszönhetően — a legjobb klinikán került sor. Tombolt a nyár, szépen gyógyult a beteg, leveleit írogatta naponta otthon szorongó kis feleségének.

         „… Még két hét, és otthon leszek, Kis Szívem, csak ne aggódjon, már jól vagyok!…” — olvasta Aranka barátnőjének egy vasárnap, ebéd után. Irmus segített barátnőjének elmosogatni, aztán a sarokban ült a hokedlin, türelmesen megvárva, hogy átöltözzön, és rendbe hozza magát.

         Aranka még belesett a nagyszobába, mindent rendben talált, édesapja kora reggel biciklitúrára ment jegyző barátjával, este térnek haza, amikor már enyhébb a meleg. Róza mama egyedül szundikált bent. Halkan behúzta az ajtót.

         — Mehetünk végre? — kérdezte türelme fogytán Irmus. — A lányok ránk várnak, azóta rég lent járnak a Sió-parton.

         Szaporázták a lépteiket, mert szerettek együtt sétálni vasárnap délután. Ilyenkor minden jó és rossz heti élményüket kicserélhették, még akkor is, ha férjeik is velük jöttek, mert ők rendszerint halló-távolon kívül, külön csoportban követték őket. A posta előtt torpant meg Aranka.

         — Ó, az órámat ott felejtettem a kredencen.

         — Hagyd a fenébe…

         — Nem lehet, mire édesapám hazaér otthon akarok lenni, ma én készítem a vacsorát. Te menj csak, sietek, utolérlek.

         — Ehh — legyintett Irmus —, rémuralom!

         Nevettek, mert vidámak voltak, mert ragyogott a nap… mert jó volt élni!

         A karóra a nagy, alvós csendben ott ketyegett a rézmozsár mellett, felcsatolta… puhán lépett ki az udvarra, futott a kapu felé… de mintha jajgatás hallatszana. Megállt, figyelt. Semmi. Elindult, és akkor újra…

Lassan megfordult, próbálta betájolni, merről jön a hang. Az udvar végéből. Közeledve látta, a pince ajtaja nyitva… Már szaladt.

         Hat lépcső vezetett le, a harmadikra szokták állítani a kancsó limonádét, mert lejjebb túl hidegre, feljebb nem elég hidegre hűlt. Szeme a kinti sugárzásból nehezen alkalmazkodott a lenti sötéthez… A lépcső alján elterülve jajgatott Róza mama, egyik kezében a kancsó-takaró lapocska a kis terítővel, másikban füles pohár.

         — De jó, hogy jöttél… mellé léptem, jaajj, leestem.

         Megtapogatta kezét-lábát, folyamatosan jajgatott, de Aranka nem tapintott rajta törést. Nagy nehezen felnyalábolta és keservesen támogatta volna felfelé a lépcsőkön, amikor árnyék takarta el a világosságot. A barátnők tolongtak a pinceajtóban.

         Ők késtek, hát eléjük sétált a három másik fiatalasszony, és mivel Irmus egyedül jött velük szembe, úgy gondolták, az is séta, ha elballagnak Arankáért.

         Rémülten segítették fel a sebesültet, bevitték és lefektették. Egyikük orvosért szaladt, jött is lélekszakadva hamarosan.

         — Na, Róza, mondja el szép sorjában, mit is művelt magával már megint — célozott egy nemrég történt elesésére, amikor a konyhakőre hűlni tett lábasba botlott.

         — Nem is tudom… én csak inni akartam egy kis hideg limonádét — hunyorogva körülnézett —, és akkor egy hatalmas lökést éreztem…

 

Este, a hazaérkező Lénárdot kis cselédjükkel meglesette és behívatta a doktor, hogy beszélni szeretne vele, mielőtt galiba keletkezik otthon. Így tudással terhelten érkezett, de vacsora helyett csak bekötözött fejű és könyökű, nyögdécselő feleségét, a másik szobában bőröndbe csomagoló lányát találta.

         — Mi történt? Te meg mit csinálsz?

         — Elég volt, édesapám! Reggel Hőgyészre megyek, Ilonkánál várom meg Karcsit.

         — Behívott Sommer, elmondta, mi történt, hogy zúzódáson kívül nincs baja, és amit mondott, azt senki nem hiszi el, ő maga sem…

         — Komolyan mondta, máskor is megvádolt már, ezt én nem bírom tovább. Mit vétettem én neki? Édesapám!

         — Te senkinek, kis Arankám.

 

*

Karcsi kint üldögélt a kórház kertjében, Aranci levelét olvasta, örült, hogy Hőgyészen van, távol Róza mama uralkodásától, bár a balesetről és bánatáról egy szót sem ejtett a beszámoló.

         — Pápay úr, a zárójelentését átveheti az orvosiban — szólította meg egy fiatal alorvos.

         — De majd csak a jövő héten, nem?

         — Nem. A főorvos úr most várja.

         Nem értette, de felállt, és óvatosan lépkedve felment az osztályra.

         — Foglaljon helyet, fiatalember. Nézze, én nem ismerem az anyagi körülményeit — tárta szét két tenyerét a főorvos, aztán belelapozott az előtte nyitott dossziéba —, de a betegsegélyezése lejárt, a hátralévő kezelést csak úgy veheti igénybe, ha magánbetegként fizet.

         — Valami félreértés lehet ez, hiszen én az apámnál vagyok szerződött alkalmazott, van betegsegélyem.

         — Sajnálom, de nem jól tudja. Alkalmi munka, hétköznapokra bejelentve, de a betegsége kezdetén megszakadt a folyamat. 

         Karcsi szélütötten ült, nem hitt a fülének.

         — Azt mondta, az apja… — fürkészte döbbenten az orvos.

         — Igen… az apám — emelkedett fel, és már elhitte. A fater nem hazudtolja meg önmagát. Kezét nyújtotta a zárójelentésért, és az ajtó felé támolygott. Hirtelen villant a tudatába: útiköltség!

         Megfordult.

         — Főorvos úr, a visszaútra sem jár a betegsegély?

         — Sajnos, nem — válaszolt részvéttel az idegen ember —, kisegíthetem?

         — Köszönöm, megoldom.

*

Keszőhidegkút-Gyönkig szóló jegyre futotta a pénze, a kalauz tovább ment, nem vette észre, hogy egy megállóval később szállt le. Az állomás neve Szakály-Hőgyész, Hőgyész teleülés széléig onnét még öt kilométer a távolság. Félúton úgy érezte, le kell ülnie az útpatkára, de józan esze azt súgta, akkor onnét már nem állna fel. Rakta a lábait egymás után, fejébe mintha egy zümmögő gép fúródott volna… csak ment, ment, kicsi bőröndjét markolva, bal, jobb, bal, jobb…

         A léckerítést elérve már belátott az udvarra, Aranci ott labdázott az ötéves Vilikével… megkapaszkodott az első lécben.

         — Az a bácsi elesett — hallotta még a vékonyka hangot, aztán amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a két Jenőfi nővér föléje hajoló arca bontakozott ki a homályból… feje alatt puha párna hűse, a szoba lefüggönyözve… de jó álom… Visszaaludt.

         Sebe begyulladt, két hétig feküdt magas lázban, életéért küzdve, Aranci és Ilonka felváltva virrasztottak mellette. Amikor kitisztult fejjel először reggelizett a körtefa alatt, csendesen megszólalt:

         — Soha többé nem akarok az apámnak dolgozni.

         — Ó, ti szerencsétlenek! Maradjatok itt, Aranka se megy vissza szívesen azok után a boszorkányhoz! Keresünk itt, a főtéren egy jó kis üzlethely…

         — Mik után? Történt valami? — csapott le Ilonka elejtett szavára Karcsi.

         — Ne, Ilonka! Ne! — ijedt meg Aranci, mert világért sem nyugtalanítaná a beteget.

         — Persze, te még nem tudod. — Ilonka nem zavartatta magát. — Az a kétballáb Róza leesett a pincelépcsőn, és estig, vagy ki tudja, meddig ott fekhetett volna, ha a feleséged véletlenül haza nem szalad a karórájáért.

         — És?

         — Ráfogta, hogy ő lökte le. Még én se tettem volna… de ez az ártatlan…!? Életében nem vágta el egy csirke nyakát, mert sajnálja.

        

 

Kisregény

Imola 8.

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Késő estére járt, mire elmentek az érdeklődő látogatók, vendégek. Elfáradtak és szinte beestek az ágyba. Reggel már kakaskukorékolásra ébredtek. Pontosabban a kakast csak elképzelni lehetett, mert ha valahol akadt is egy a faluban, azt bezárták, nehogy kihallatsszon a kukorékolása. Másnap nem biztos, hogy kukorékolhatott volna, ellopták, vagy levágták. Nem a falusiak tettek volna ilyent, hiszen egyik szegény a másikát nem lopta meg. Ha valaki nagy szegénységbe került, azt kérés nélkül kisegítették. De sok volt az éppen csak átvonuló vándor, aki nem akart bíbelődni, hogy házról házra járva kolduljon valamit. Inkább lopott. Ha sikerült rajtakapni, nem tette kirakatba azt a verést, amit kapott. A seprűnyél hamar eljárt a gazdaasszonyok kezében, és ha a gazdák vették az ilyeneket „kezelésbe” még marandóbb sérüléseket szenvedtek. Panaszra egy sem mert menni a hatósághoz.

Imola testvérei, mint az orgonasípok. Imola és ikertestvére voltak a legidősebbek. András jött előbb a világra, ám sohasem akart a legidősebb szerepében tetszelegni. Átengedte volna ezt a szerepet Imolának. Nem sok haszonnal, mert mint „rangidős” fiú, rá hárult a munkák nagy része. Amíg volt jószág, azokat ellátni, takarítani, illetve a veteményesben kertészkedni. Ő meg persze tudta, hogy testvéreire mit lehet rábízni, és mit nem. Soha nem volt vita, hogy kinek mit kell elvégeznie, hogy segítsenek az anyjuknak. Jószág sajnos már nem maradt, csupán egy kicsinyke konyhakert, ám sok nem igen termett benne. Még elvetni valót sem hagytak az elvonuló katonák. Ami megmaradt, azt hamar megették.

Reggeli ezen a napon is azokból az adományokból tellett, ami estéről maradt. Anyjuk elgondolkozva ült az asztalnál.

— Valamit ki kell találnunk, hogy ismét valahogy talpra állhassunk. Munka nincs, napszámot sem igen tudunk kapni, sok a hozzánk hasonló nincstelen. Meg lehet próbálni, de kevés a remény, hogy lesz is. Amit meg a munka után kapnánk, az jó, ha fedezné a másnapi élelmet.

— Andrásnak és Péternek — szólt közbe Imola — nagyobbak az esélyei. Fiuknak könnyebben adnak munkát.

— Ezt honnét veszed? — kérdezte András. — Nem értek a gazdasághoz, hiába akarok ügyeskedni. Ránk néz a gazda, és emelhetjük a kalapunkat. Én talán még elkelnék valami „fogd meg” munkára, de Péterre nem bíznának még egy kecske legeltetését sem. Túl fiatal a kinézete, amolyan gyerek arca van, noha már tizenhárom éves. Vica — mutatott a húgukra —, meg tényleg kislány még a maga tíz évével. Talán ha jön a betakarítás, kell a dolgos kéz a mezőn, de az még rengeteg az idő. Még csak májust mutat a kalendárium. Hol van még Szent István napja?

— Nem kell tovább sopánkodni — vetett végett a diskurzusnak Borbála, az anyjuk. — Bemegyünk Máriára és onnét Keszthelyre. Érdeklődni kell a városban, talán elkezdik végre valahol a romeltakarítás. Szedd össze magad, András. Mi ketten megyünk. A többiek maradnak itthon.

Gyorsan összeszedelőzködtek és elindultak, mint a mesékben, szerencsét próbálni.

Máriafürdőn, már egy csomó ember verődött össze, mindegyikük hasonló okokból állt ott, mint Borbála és fia, András. Noha Keszthelyre indultak, de látva a tömeget, megálltak. Egy orosz katonai teherautó kanyarodott le az útról, és igyekezett a tömeg közt egy alkalmas helyet találni a leparkolásra. A vezetőfülkéből egy tiszt és egy katona ugrottak le. A tiszt egy magasabb pontot keresett magának a tömeg előtt. Kicsit akadozó, de érthető magyarsággal szólt az összegyűlt emberekhez.

— Emberek! — kezdte beszédét. — Azért jöttünk ide, hogy segítséget kérjünk tőletek a helyreállításokhoz. Tudjuk, hogy akadozik az élelmiszer ellátás, és főleg arra az ellátmányra vagytok utalva, amit mi is kapunk. Sajnos az ország vasúti hálózata nagyrészt használhatatlan. Gépjárműből szinte nem maradt használható. A szovjet hadsereg állománya igyekszik kielégíteni az igényeket, de elsődleges feladat a mi csapataink ellátása. A lakosságot sem hagyhatjuk ki ebből. A mögöttem álló teherautón élelem van, amit hamarosan szét fogunk osztani. Megkérném az itt lakókat, hogy jelentkezzenek a helyreállítási munkálatokhoz. Amit biztosítani tudunk, az a napi élelem. A lakosságnak is érdeke, hogy minél hamarabb megindulhasson a forgalom, és zavartalanná válhasson az ellátás országszerte. A Dunán és Tiszán átívelő hidakat felrobbantották a fasiszta csapatok, meg csatlósaik, a nyilasok. Ezek újjáépítése rengeteg időbe fog kerülni. A sínek helyreállítása nemkülönben. Az anyaghiányról már nem is teszek említést, hiszen semmi sincs jelenleg, hogy elkezdjük a munkákat.

Kis szünetet tartott. Az összeverődött tömeg soraiban mozgolódás támadt. Mielőtt folytathatta volna beszédét a tiszt, egy ember szólásra jelentkezett.

— Ha volna szíves ismertetni velünk a feltételeket, az nagyon megkönnyítené a dolgok további menetét. Azt megértettük, hogy minél hamarabb helyre kell állítani a vasutat, hogy biztosítva legyen a szállítás az országban. Ennek fejében kapunk ellátást naponta, és ha megindul a forgalom, akkor további juttatásokat?

A tiszt hirtelen félbeszakította:

— Mi, amit tudunk, adunk. Szerszámokat, anyagot, és műszaki alakulatokat. Senkit sem akarunk kényszeríteni, hogy beálljon, de maguknak is elemi érdekük, hogy részt vegyenek a munkákban.

— Rendben van! — lépett közelebb a tiszthez a szónok — elvállaljuk.

— Kérem azokat, akik hajlandók beállni a munkákra, azok álljanak ide sorba. Az élelmiszerrakományt elkezdjük szétosztani. Először azok fognak részesülni, akik jelentkeztek, de mindenkinek egyformán jut, függetlenül, hogy jelentkezett -e vagy sem.

András oldalba bökte anyját, aztán várakozóan nézett rá:

— Mi a véleménye édesanyám? Szerintem nincs mit tétováznunk. Írjunk alá gyorsan. Később, ha már megindul a munka, még mindig elmehetünk máshová.

Beálltak a sorba és feliratkoztak ők is a munkálatokra. Utána átvették a fejadagjukat, amit kaptak. Már indulni készültek volna hazafelé, amikor Borbála odament a tiszthez.

— Szeretnék valamit megkérdezni. A férjemet elhurcolták a nyilasok, harcolni. Lehet, hogy fogságba került, de az is, hogy meghalt. Valaki tudna ebben segíteni? Három gyermekem van, és szeretnénk megtalálni, vagy legalább tudni, mi lett a sorsa.

A tiszt elgondolkodott, aztán csak annyit mondott:

— Sajnos én nem tudok választ adni önnek. Még nagy a káosz, nem tud még senki olyan információt adni, aminek hasznát is vehetné. Találgatások, és életben maradt bajtársak elbeszélései. Ezekből meg nem biztos, hogy igaz megbízható adatokhoz jut bárki is. Legyenek türelemmel. Lassanként, ahogy a helyzet normalizálódik, erre is lesz megoldás.

Ekkor az eddig szótlan András kérdezett:

— Annyit már tudunk, hogy holnap munkára kell jelentkeznünk, mert feliratkoztunk. Nem Máriafürdőn lakunk, kicsivel odébb, Kéthelyen. Nem tudom, a falunkból még kik jelentkeztek. Sajnos kevés munkára alkalmas férfi maradt. A katonaköteleseket elvitték a frontra, a többit valami munkákra. Még nagyon kevesen tértek vissza. Gépjármű nincs, nemigen maradt igavonó és szekér sem, amivel járjunk. Nagyon korán kell elindulnunk, hogy gyalog időben ideérjünk munkakezdésre.

— Mennyire van ide a falujuk?

— Kilométerben nem tudom. Gyalogszerrel, ha jól kilép az ember, másfél óra körül.

— Intézkedni fogok, hogy legyen egy teherautó, ami magukért megy. Nem tudom azt mondani, hogy maradjanak itt, mert még sátrakat sem vertek fel az embereim. Várjanak meg, amíg végzek, és utána megpróbálok már most adni maguk mellé egy járművet, hogy sofőr tudja, hova kell majd reggel mennie a munkásokért. Úgy húsz embert tudunk egyszerre idehozni, egy fordulóval.

— Előre is köszönjük.

— Akkor várjanak itt, jövök nemsokára.

Még sokan kérdezősködtek a tiszttől, aztán elnézést kérve — hogy sok még a dolga —, elment. Borbála és András már kicsit türelmetlenek voltak, mire ismét feltűnt az alakja. Egy fiatal katona kísérte.

— Ez itt Aljósa — mutatta be nekik.

Ránézésre, olyan tizennyolc évesnek saccolták, valódi korát nehéz lett volna megmondani.

— Nem nagyon ért magyarul, de majdcsak elboldogulnak vele. Most ő hazaviszi magukat, és ha van még valaki a falujukból, azokat is. Reggel magukért megy, valamint azokért, akik még munkára jelentkeznének. Megkeressük, kinek maradt szekere és igavonó állata. Tudják, az üzemanyag az sajnos nagyon drága kincs mostanság.

 

 

Kisregény

Imola 9.

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

9.

 

Egy darabig keresgéltek a tömegben, hátha találnak még kéthelyit, ám nem láttak senkit sem. A sofőr intett, hogy kövessék, és egy nagy teherautóhoz vezette őket. Intett hátrafelé, hogy András a platón keressen helyet magának, aztán anyját udvariasan felsegítette az „anyósülésre”. Kéthelyen a templom előtti téren állt meg, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy másnap reggel hatkor várakozzanak rá ugyanitt. Hazaérve már az udvarban érezték a finom illatot.

— Pont jókor érkezünk, András. A lányok friss bablevest főztek. Jól jön hozzá ez a kenyér.

— A babról jut eszembe, anya. Benézhettünk volna Panni néniékhez.

— Igazad van. Mindegy most már, de holnap esetleg be tudjuk pótolni. Lehetséges, hogy összefutunk vele a munkában.

— Érdekes, hogy nem láttuk őket — jegyezte meg András. — Nekik sem jönne rosszul az élelem, amit adnak a munka fejében.

— Ez igaz, de hova gondolsz? Az ő férjét is elvitték katonának, és róla sincs nekik sem semmi hírük. A gyerekei kisebbek, mint ti vagytok, kire hagyná őket? Nekik még azért van némi élelmük, hiszen ő adta nekünk a babot is. Őt ismerve, eltett annyi élelmet, amit nélkülözhettek, azzal valahogy csak kihúzzák, amíg adódik ismét valami munka. Neki annyiból könnyebb, hogy tudják róluk, értettek a földműveléshez. Bármilyen munkát elvállalhatna, ami ezzel kapcsolatos. A legjobb munkaerő. Amíg az ura otthon volt, béreltek is földeket. Onnét maradt a termény, aminek most nagy hasznát veszik.

A konyhában terített asztal fogadta őket. A három lány ott szorgoskodott. Péter, Imola öccse is segédkezett, amiben tudott.

— Üljetek asztalhoz, és meséljetek! — invitálta őket Imola. — Eszembe jutott a Panni nénitől kapott bab, és Marikával megfőztük. Remélem puha lesz, mert nem volt beáztatva reggelig. Tettem bele mindent, amit még találtam a házban. Csak a hús hiányzik belőle, vagy jófajta kolbász.

— Nagyon köszönjük, kislányom. Remélem, nem az egész babot főztétek meg, és a pirospaprikából sem használtatok el sokat. A zsír nem érdekes, mert már lassan meg fog avasodni. Hogy majd honnét lesz utánpótlás, az még rejtély számomra is. Eddig mindig találtam valami kiutat a bajokból, de most reménytelennek látok mindent.

— Meséljetek! Tudtatok valami munkát találni Keszthelyen?

— Nem mentünk Keszthelyig. Máriafürdőn pont munkásokat toboroztak a vasút helyreállításához. Jelentkeztünk. Osztottak egy kis élelmiszert is, holnap reggel jönnek értünk.

— Találkoztatok Panni nénivel?

— Nem láttuk, és nekem már csak akkor jutott eszembe, hogy nem ártott volna meglátogatni, amikor útban voltunk hazafelé. Holnap talán találkozunk. Nem zárom ki, hogy valamit elvállal mégis, ha csak fél napra is. Nincs kire hagynia a gyerekeket.

— Mi volna, ha holnap felajánlanád neki, hogy amíg ő dolgozik, addig mi vigyáznánk a gyerekeire. Nekünk is volna elfoglaltságunk, hasznosan telne a nap.

— Az ötleted nem rossz, ám nem mondhatok még semmit. Meg kell beszélnünk vele.

Beszélgettek még, de a sötétség beálltával mindenki igyekezett nyugovóra térni, mert a petróleum szintén fogytán volt.

 

Másnap reggel András és édesanyja már a hajnal hasadtával talpon voltak. Imola és Marika segítettek nekik kis elemózsiát csomagolni, hátha mégsem kapnak, vagy csak a nap végén osztják ki a fejadagot.

— Mi mit segíthetnénk? — kérdezte Borbálát a lánya.

— Kéne kicsit takarítani a házban meg a kertben is. Vizet is kellene hoznotok a kútról. A miénket nem lehet használni, amíg nem vizsgálják meg, hogy nem fertőzött e. Ám jobb ha a lajtos kocsit várjátok meg, ivásra, főzéshez az biztosan fogyasztható víz. Eddig is azt használtuk.

— A lajtos kocsi mindig vagy túl korán, vagy későn érkezik.

— Biztosan menetrendje van, és nem tudja azt mindig tartani. Körülbelül kilenc óra körül szokott ideérni. Gondolom, előzőleg Márián osztanak vizet, s utána jönnek ide, hacsak nem fogy ki a víz már Márián. Akkor először újra felvételeznek Keszthelyen vagy másutt. Álljatok ki a templomtérre már kilenckor. Tízig, legkésőbb délig ide kell, hogy érjenek. Van pár holmi, amit ki kellene mosni. Szappan még van, gondolom. Azt is kellene készíteni idővel. Emlékszel még, hogyan csináltam?

— Emlékszem. Hamut használtál meg még valamit.

— Füvet. Szappanfüvet. Ha elmentek a lápos felé annak a szélén találtok. De ne menjetek nagyon beljebb, veszélyes arrafelé. Kevesen ismerik arra a járást, és ki tudja, mi mindent hagytak ott az elvonuló katonák. Van elég az árokparton, ami a láp és a rét közt húzódik. Főzni ne főzzetek. Van néhány konzerv a csomagban, amit tegnap hoztunk. Remélhetőleg ehető belőle valami. Estére meg nem jövünk haza üres kézzel.

A kapuig kisérték őket.

— Ha nem érkeznénk haza sötétedésig, ne izguljatok. Ki tudja, mikor végzünk. A hivatalos munkaidő héttől hétig szól. Aztán hogy azt hogyan tartják be, az nem rajtunk fog múlni.

A templomtéren már ácsingózott pár ember.

— Nem csak mi leszünk — jegyezte meg András.

Közel érve felismertek két alakot. Fábián Józsi bácsi várakozott az egyik fiával. Az öreg megúszta, hogy berukkolják katonának. Kapott valami érmét az első világháború végén, és volt orvosi bizonyítványa, hogy további szolgálatra nem alkalmas. Légnyomást kapott valahol a fronton. Sikerült élve megúsznia, de néha nagyon feledékeny tudott lenni, és ha időváltozás jött állandó fejfájásra panaszkodott. Az idősebbik fia asztalosmester volt. Ő azért nem kapott behívót, mert a fél karját levitte a fűrészgép. Most ő is ott várakozott az apjával.

— Jó reggelt! — üdvözölte őket mindkettő. — Maguk is Máriára igyekeznek? Azt mondta valaki falubeli, hogy Márián munkásokat toboroznak romeltakarításra. Meg azt is, hogy reggel lesz valami katonai jármű, ami elvisz minden jelentkező önkéntest.

— Kitől tudták meg?

— Jenei felesége, az Iluska mondta. Ő feliratkozott a férje nevében. Már neki is itt kéne lennie. Hacsak nem öntött fel a garatra, a jó hír hallatán.

— Feltéve, ha volt neki mit felöntenie — jegyezte meg epésen a fia. — Nem nagyon akad már innivaló, a faluban. Bor még talán, de tömény egészen biztosan nincsen.

— Ejnye, de jól vagy informálva! — jegyezte meg az öreg.

— Találkoztam tegnap Nickolász kocsmárossal. Tőle a „szomorú” hír. Készülnek kinyitni, de valami hatósági engedélyre van szükségük. Sört még úgy, ahogy tudnak készíteni, de pálinkát, azt már nehezebb lesz. Tönkrement az összes alkalmatosságuk, amivel a szeszt főzték. Na meg nincs is hozzá megfelelő gyümölcs. Cukorról meg már nem is beszélek, hiszen az is hiánycikk.

Közben bepöfögött a tegnapi katonai teherautó. Borbála és a félkarú fiú mentek a kabinba, az öreg és András meg a platóra. Az orosz katona kézzel-lábbal kérdezősködött Bori nénitől, hogy ki ez a két számára ismeretlen, ám nem értette, amit válaszoltak. Mutatták, hogy ők is dolgozni mennek.

A katona legyintett, aztán elindította a masinát. Márián már elég nagy, munkára kész csoport gyűlt össze, mire beérkeztek.

 

 

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 10.

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A Főtérről nyíló Főszeg – anno.

 

Jenőfiék elsőszülött lányának nagy szerelme, az atléta termetű, szép és kedves, valóban atléta Imre egy szörnyű autóbalesetben meghalt. Ilonka belebetegedett, és ezután úgy zárta be lelkének azt a kis rejtekét, amelyben az ábrándos érzelmeket, a boldog jövő ígéretét ápolgatta, hogy abból az érzelmeknek is csak ritkán nyitott egy kis rést, de az ábrándokat végképp elaltatta. Ezután hozzáment az első kérőjéhez, akit távoli rokonoknál ismert meg, és azért választott, mert finom érzékkel hamar rájött, ez az ember neki soha nem mond majd ellent, ha egyáltalán megszólal valaha. Amikor Vilmos leánykérőbe érkezett, csak ült némán, az egész család megijedt a szúró tekintetétől, féltették tőle a lányukat.

         Pedig csak attól tartott, kosarat kap, mint már másutt annyiszor. Nem volt ő sem szép, sem kedves, csak nagyon szorgalmas és Isten adta csendes, jó ember. Szerelmi házasság ugyan nem lett belőle, de Ilonka minden mást megkapott, ami nem hagyta megkeményedni szívét, vagyis inkább kielégítette kárpótlásért jogosnak ítélt igényeit. Kitűnő üzleti érzékkel vett kézbe mindent, amit a maga hasznára fordított, mégsem gazdagodtak meg soha.

         Imre mellett jól kamatoztathatva ezt a tulajdonságát, még boldog is lehetett volna. A sorsa másfelé vitte: boldogulni ábrándok nélkül.

         Imre családját összetörte a fiúk elvesztése. A Főszeg elején álló, szép, gangos házukban működő sütödéjüket kiadták egy valahonnét elvándorolt péknek, hosszú időre elutaztak. Az utcafronton üresen állt a lakás és üzlethelyiség, nem lett belőle pékbolt, bezárt spalettaajtaján sárguló kis cédula hirdette: Kiadó.

 

*

A zsalugáter picit megemelt résein sápadt fényt küldött be a korareggel, de kint már egyik szomszédasszony vesszősöprűjének ütemes sercegése jelezte, errefelé így, az utca takarításával beindult a nap.

         — Ideje lenne megköszönni Ilonkának a vendégszeretetét, és hazamenni — folytatta hangosan a hajnal óta motoszkáló gondolatait Karcsi, érezve, hogy felesége is ébren van már. Feléje fordult és füle alá gyűrte a kispárnát, hogy ráláthasson az arcára.

         — Haza…? — nézett szomorúan Aranci.

         — Naponta többször elmentünk Mahalikék bespalettázott ablakai alatt, és a zárt üzletajtó előtt. Eddig úgy néztem rá, mint maga arra a teáskészletre az Erdősék kirakatában. Hiábavaló vágynak látszott. Én már ezt sem érzem elérhetetlennek. Két éve vagyok apámnál segéd, mestervizsgát teszek, és kiváltom az iparengedélyt.

         — Papa úgysem engedi!

         — Nem kérek rá engedélyt. A magam üzletét akarom megnyitni.

         — De hát a vizsgára elmegy a megtakarított pénzünk, akkor miből?

         — Beszélni fogok Mahalik úrral, hogy adja bérbe nekünk az üzletet a lakással együtt úgy, hogy utólag fizetünk, hisz úgyis csak üresen áll.

 

*

A borbélyüzletben várakozó kuncsaftok ültek minden széken, padon, és álltak, akiknek nem jutott ülőhely. Jenő egyedül dolgozott, amikor fia belépett. Észre sem vette volna, ha az örömmel köszöntő hangokra fel nem kapja a fejét. Körbefogták, kérdezgették hogylétéről, hátát lapogatták a réglátott Karcsinak.

         — A legjobbkor érkeztél, fiam, amint látod. Remélem, jól vagy már annyira, hogy rögtön be is állhatsz a szék mellé.

         — Nem dolgozni jöttem, hanem a szerszámaimért, és elvinném a sarokból a tükör-asztal- és széket, mosdót, meg a többi női berendezést.

         Jenő kínosan körbenézett.

         — Hova vinnéd az üzletem berendezésének részeit?

         — Amit állítólag nekem vett, Fater, a fizetésemből részletekben levonva.

         — Ezt talán nem most, és nem itt kellene megbeszélnünk… — vonta a függöny mögé Karcsit.

         — Nekem most van ezekre szükségem, hogy ki tudjam szolgálni a vendégeimet.

         — Hol, ha nem itt? Egyelőre még az én szerződött segédem vagy.

         — Az addig volt érvényben, amíg az egyik fél meg nem szegte a szerződésbe foglaltakat.

         — Még te beszélsz? — sziszegte fojtott hangon az apa. — Hónapok óta az üzlet tájára sem néztél, mi ez, ha nem szerződésszegés!?

         — Nagyon jól tudja fater, hogy operáltak. Csak arról nem tud, hogy kidobtak a kórházból, mert nem fizette be a betegsegélyezőmet.

         — Csak ne olyan hangosan! — lesett ki a függöny résén, és azt látta, hogy a kuncsaftok lassan szivárognak kifelé az üzletből.

         — De igen, hadd tudja meg az egész falu, hogy miért hagyom itt, Papa. Élet és halál közt feküdtem a sógornőmnél, mert még vonatra sem volt elég pénzem, gyalogoltam a félig begyógyult gyomorműtéttel.

         — Jó, jó, sajnálom, ezt este, otthon megbeszéljük… de hová mennél, Gombos kollégának nem kell már segéd?!

         — Kiváltottam az iparomat, fater. Nem leszek többé senki segédje. Az utolsó havi béremmel és a búza járandóságommal még adósom.

         Kilépett a függöny mögül, megkérte az egyik fiatal vendéget, hogy segítsen, vele kicipelte a bútorokat a kint várakozó lovas-kocsira.

         Jenő szó nélkül nézte, semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy jobb, ha most nem avatkozik be, hiszen úgysincs hová mennie a fiának.

*

         — Gratulálok, fiam, tudtam, hogy nem elégedsz meg azzal, hogy apád segédje légy — lapozott bele a mestervizsga és iparengedély papírjaiba Lénárd papa. — Bravó, ez szép eredmény!

         — Édesapám, kibéreltük a pékház utcafronti helyiségeit, az üzlethelyiséget is — szólalt meg a lánya.

         — Az nagyszerű… de a lakást minek? Itt jó helyetek van.

         Aranka összeszedte a bátorságát.

         — Ideje elköltöznünk, már ki is festettük az új otthonunkat, de be kell rendeznünk. Emlékszik, mit ígért nekem, édesapám, amikor Ilonka lakodalmáról beszéltünk?

         — Emlékszem. Még édesanyád kívánságára is, hogy Karcsinak segítsünk önállósodni. Most szóljatok, hogy mire van szükségetek.

         — A bútorra…

         Róza mama nagyot ásított.

         — Nem gondoljátok, hogy késő van már? Holnap korábban megbeszélünk mindent.

         Ó, nem volt még olyan öreg az este, csak az elhamarkodott ígéretek teljesítésének megakadályozásáról nem szeretett volna lekésni Róza asszony. Mintha hangos szóváltás foszlányai szűrődtek volna át a ház túlsó felébe a fiatalokhoz azon az estén. „Miért ne lenne jó… semmi baja… még emlék is!” A halkabb, morgó válaszokat érteni nem lehetett.

         Ők boldogok voltak, tele reménnyel, tervekkel, nem érdekelte őket, min kaptak össze az öregek.

         Következő este kiderült, nem biztos, hogy jó, ha az embert a vajszíve vezérli. Pláne, ha egy számító nőszemély gyakorol rá nyomást, ésszerűnek beállított megoldásra.

         A tegnapinál semmivel nem korábbi időpontban, de egy meggyőző érvelésen túl jött el a megbeszélés ideje.

         — Édesapád mondani szeretne valamit, Aranka — jelentette be Róza asszony, olyan hangsúllyal, mintha neki semmi köze nem lenne az egészhez, de egy ilyen megbeszélés felett elnökölnie kell valakinek, és az ki más lehet, mint ő.

         Lénárd papa krákogott kicsit. Sajátmagát már meggyőzte, hogy neki majd bőven lesz ideje helyrehozni, amit most el kell rontania, mégis jobb a békesség.

         — Pillanatnyilag nem vagyunk olyan jó anyagi helyzetben, hogy új bútort tudnánk vásárolni, gyerekek. Úgy gondolja… gondoljuk — helyesbített gyorsan —, édesanyád bútoraival van tele a padlás, a legjobb darabokat válogassátok ki… egyelőre. Aztán majdcsak lesz nagyobb forgalom, több bevétel…

         — Tartósak és nagyon szépek még azok a bútorok — vágott közbe Róza.

         — Kezdésnek megteszi, de… — szabadkozott papa.

         —… és minden mást is elvihetsz, ami anyá… édesanyádé volt — kotyogott bele ismét a mama.

         A fiatalok csak ültek csendben, össze-összenéztek, Aranka itt-ott vett egy nagy levegőt, de Karcsi pillantása némaságra intette. Mire Lénárd papa egy mosolynak szánt kínos fintorral bólintott, már fogták egymás kezét az asztal alatt, és úgy álltak fel.

         — Köszönjük.

         Másnap költöztek. Kocsira került Juliska mama furnérlemezzel borított régi hálóbútora. A szerény, engedelmes Aranka ezegyszer nem kért engedélyt, az akkor divatos szövet terítők, zenélő képóra, habverésre használt, szép nagy rézüst és cizellált rézmozsár, praktikus konyhai edények, eszközök elcsomagolásához, és a sötétre lakkozott egyajtós biedermeier szekrény kocsira pakolásához. Róza asszony ez utóbbinál és némelyik értékes darabnál beharapta az ajkát, mert nem szólhatott: egy napja sincs, hogy ezt ő ajánlotta fel…

         Mielőtt az új lakás frissen súrolt hajópadlójának illatával keveredő festékszag mellé a tojásrántottának illata is csatlakozhatott, Karcsi az ideiglenesen edényszekrénynek kinevezett szép örökség polcáról kilopta a teáskészlet tejes-kancsóját. A szemközti kiskocsmába szaladt, és fél liter vörösbort hozott benne, a terített asztal közepére tette. Aranci csak akkor látta meg, amikor kezében az elkészült, gőzölgő rántottával elfordult a beépített tűzhelytől. Egy minden földi jóval roskadozó asztal nem vetélkedhetett volna ezzel az egyszerű, egyfogásos első vacsorával, amihez életükben először, saját otthonukban, kettesben ültek le. Pár percig csak nézték egymást, szó nélkül, de a szemük beszélt.

         — Kihűl — szólalt meg Aranci, mire elnevették magukat, aztán farkaséhesen tűntették el a világ legfinomabb vacsoráját az utolsó zsírcseppig.

         Épp boldogan ölelték át egymást, amikor halkan kopogtatott valaki.

         — Édesapám! — sikkantott örömében a lánya.

         — Azért jöttem…

         — … mert az én édesapám!

         — Igen… de hoztam is valamit — tett le egy borítékot. — Ez elég lesz a kezdő házbérre…

         — Szó sem lehet róla! — állt fel Karcsi.

         — Az én Juliskám ígértette meg velem, és én tartozom neki azzal, hogy segítelek benneteket, ameddig szükségetek lesz rá.

         — De édesapám…!

         — Semmi de. Ha már így alakult… és ez nem adomány, hanem a hozományod része… Aztán majd…

         — Nem kell magyarázkodnia, édesapám.

         Meggyőző tudott lenni, magyarázat nélkül is, hiszen tudták, saját csapdájában vergődik. Körbevezették, megnézte az üzletet és az üresen ásító sarkokat is… kijöttek a könnyei.

         Aranka mégegy poharat tett az asztalra, Karcsi töltött, és megemelték.

         — Hát akkor igyunk arra, hogy legyetek boldogok ebben a kis lakásban — vette a sétabotját, elindult az ajtó felé, megállt, nem fordult vissza, csak halkan megjegyezte:

         — Erről meg nem kell tudnia senkinek.

 

Kisregény

Imola 7.

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Keszthelyre érve Imola kissé felvidult.

— Nézd csak! — mutatott ki az ablakon. — Itt a Balaton.

Egy kereszteződésnél szálltak le a buszról.

— Sok sikert nektek a továbbiakban! — búcsúzkodtak tőlük a többiek.

— Nektek további jó utat! — integettek vissza.

— Remélem, hamarosan találkozunk majd Budapesten — kiáltott le az induló buszról a vöröskeresztes vezetőnő.

— Na, most merre? — nézett Imolára Marika.

— Toronyiránt, egyenesen — válaszolta nevetve Imola.

A várost nem érhette nagy támadás, hiszen alig láttak romos épületet. Marika meg is jegyezte:

— Itt úgy néz ki minden, mintha nem is dúlták volna fel az országot.

— Tudod, békeidőben sem volt egy túlságosan felkapott hely a ez, a Balaton környékén. Az urak és a gazdagok inkább Siófokra jártak. Egyedül a Festeticsek kastélya volt látogatott, de nem az itteni, nyári rezidencia, aminek viszont híres könyvtára van. Maga a kastély is a könyvtár után kapta a Helikon nevet. Ők az egyik leggazdagabb család a környéken. Fertődön is van kastélyuk, Budapesten természetesen szintén, valamint, ha nem tévedek, Kőszegen. Nagyon módos emberek.

— De sokat tudsz róluk! Csak nem ismerted őket?

— Sajnos nem, de hallottam róluk, a báró nagy népszerűségnek örvendett a környéken. Ő gondolt az egyszerű emberekre is, és sok támogatást adott a városnak és a Balaton más településeinek. Nagy zenerajongó is volt. Az ősei Kismartonból származnak, és Josef Haydin volt a család zenésze és tanára. Egyszer majd, ha lesz rá időd, megnézzük a kastélyt közelebbről is. 

Már vagy jó órája mendegéltek az úton. A Nap sütött, melegen cirógatva a „vándorok” arcát.

— Lassan Máriafürdőre érünk. Majd ott kicsit pihenünk. Él ott egy jó ismerősünk a családjával. Ha megtaláljuk őket, náluk majd kaphatunk kis ennivalót. Inni egészen biztosan adnak, na nem bort — tette hozzá nevetve Imola —, de nagy szőlőjük és borpincéjük van.

A delelő Nap fénye gyönyörűen verődött vissza a Balaton tükörsima vizéről. Máriafürdőn élénk élet volt. Az emberek jöttek-mentek, itt sem lehetett nyomát látni a háborúnak.

— Gyere — húzta maga után Marika Imolát —, megnézzük a strandot, ha már itt vagyunk. Ilyenkor már akadnak bátor emberek, akik bemennek a vízbe is. Mi csupán a lábainkat fogjuk bemártani — nevetett egy jót Imola, megszeppent barátnőjét látva.

A strandon sokan, főleg helybeliek sütkéreztek, élvezték a szép időt.

A lányok levették a cipőjüket és nevetve mentek be a vízbe.

— Egy kicsit hideg! — sikongott Marika.

— Ez nem is hideg! Te elfelejtetted mi az, hogy hideg — nevette barátnője. — Nézz csak oda, oldalra! — mutatott egy kisebb csoportot, akik lubickoltak. — Nekik már a fürdőzéshez is van bátorságuk.

Miután kiélvezték a lábáztatást, tovább indultak. A faluban megálltak egy takaros ház előtt. A kertben nem láttak senkit. Bementek az udvarára, és elindultak a ház felé. Egyszerre hatalmas ugatás riasztotta meg őket, egy fekete puli rohant eléjük nagy csaholások közepette.

— Ne ijedj meg tőle, ez a Kormos. Nem harap, csak ugat.

Közben a házból is kiszólt egy hang:

— Csend legyen, hagyod abba! Pillanat türelmet, azonnal megyek.

Nyílt az ajtó, és egy fejkendős asszony tárta szélesre.

— Jé! Te vagy az, Imola? — és azzal szorosan magához ölelte a lányt. — Hazafelé?

— Természetesen! Tetszik valamit tudni a családomról?

— Hát persze, hogy tudok. Szerencsére mindenki jól van. Két napja, hogy a testvéreid nálunk voltak. Küldtem haza velük egy kis élelmet. Maradt kis szárazbab, adtam egy szakajtónyit… de gyertek már beljebb, ne itt az ajtóban beszélgessünk. Bizonyára fáradtak vagytok és éhesek is. Várjatok, azonnal hozok valami harapnivalót.

Térült, fordult és egy tálcával jött vissza, amin gőzölgő cikória kávé és tej illatozott, egy tányéron meg igazi fonott kalács.

— Maradék csupán — mentegetőzött a ház asszonya. — A gyerekeknek sütöttem reggel. Fel sem fogja a két rusnyája, hogy másutt mit adnának egy falatjáért is. Ők meg csak turkálták. De mesélj, Imola. Honnét jöttök?

— Bocsánat, Panni néni, bemutatnám a barátnőmet, Marikát. Először náluk voltam Kimlén. Biztosan tetszik emlékezni, hogy Győrtől nem messze, apácáknál voltam. Marika is ott tanult — kezdte Imola, és elmesélte hányadtatásukat, az oroszok durvaságait és a vérengzéseket, menekülésüket, és amiket át kellett élniük. — Közben jártunk Kimlén, Marikáéknál. A házuk romokban, a szüleit megölték, teljesen árva lett. Pannonhalmán adtak neki egy címet, valami vöröskeresztes tisztviselőnő, ha már lesz közlekedés, akkor utazzon Budapestre. Ott fognak gondoskodni róla. Nekem is ajánlotta, ha esetleg tovább akarok tanulni. Ám az első, hogy hazaérjünk hozzánk. Ráérünk elmenni valami távoli városba, újra messzi az otthontól.

— Itt nem voltak nagyobb harcok. Kivéve a sok légiriadót meg légi csatát. Mi valahogy kimaradtunk belőle, de jutott azért mindenkinek látvány abból az „égi áldásból”. Több repülő is belezuhant a Balatonba. Majd valamikor kihalásszák onnét a roncsaikat. Nem érték a lakosságot olyan atrocitások, mint másutt. Ezért maradt kis élelmünk, miegymás, aminek most nagy hasznát vesszük. És mondd, Imola — tette fel a kérdést Panni mama —, hogyan akartok eljutni Kéthelyre?

— Ahogy ide! Gyalog! Nincs már annyira messze, estig haza is érünk.

— Tudod mit, lányom? Megkérdezem a Szabóékat. Tudod, itt laknak háromháznyira, nem tudnának-e elvinni titeket egy darabon. Van szekerük és megmaradt egy lovuk. Délután mennek Marcaliba. Van valami rokonságuk arra.

A szerencse most sem pártolt el mellőlük. Sikerült nekik helyet szorítani Szabóék szekerén. Alig egy órás zötykölődés után megérkeztek. Imola családjában hatalmas volt az öröm, szinte alig tudták abbahagyni a nagy ünneplést. Hamar híre ment a faluban, hogy hazaérkezett Imola. Az ismerősök szinte egymásnak adták a kilincset. Mindenki hozott is magával valami apróságot, ajándékot az erejéhez mérten.

 

 

Kisregény

Imola 5.

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Délfelé megálltak, hogy elfogyasszák, amit a háziasszony csomagolt be nekik.

— Ha ilyen jó tempóban tudjuk megtenni a még hátralévő utat, mikor a Nap lemenni készül, Pannonhalmán lehetünk — gondolkodott hangosan Marika.

— Az nagyon jó lenne — sóhajtott útitársa.

— Nagyon vágyom már egy kis hideg vízre. A tej, amit becsomagoltak nekünk, már fogytán van. Nem igazán jó szomjúságoltó.

— Várj türelemmel. Még pár óra gyaloglás, s célba érünk — bíztatta a barátnője.

Útjuk hátralévő részében csak pár katonai teherautó porzott el mellettük. Egy sem állt meg, hogy felajánlják a segítséget. Vagy nem volt helyük, de lehet, hogy mivel gyerek kinézetük volt mind a kettőjüknek, nem érdekelte őket. Még szerencse, pedig Marika közel járt a tizenhathoz, míg Imola tizennégy múlt. Ez azonban nem látszott, még a közvetlen közelről „vizslató” szemeknek sem. Mindketten gyermeknek tűntek a szemlélők számára.

A Nap éppen lebukni készült, amikor elérték a pannonhalmi dombot, ahol az apátság magasodott. Talán ez Magyarország egyik legrégebbi temploma. Még Géza fejedelem alapította, és I. István király sokat időzött itt. A lenyugvó Nap szinte bearanyozta az egész tájat, és ez a tetőn — mely csodával határos módon teljesen épen maradt, mint az egész épület — szikrázva verődött vissza.

— Üljünk le egy kicsit megpihenni, Imola! Elfáradtam.

— Ugyan már, ne butáskodj. Alig tíz perc ez az emelkedő az apátság kapujáig. Majd lesz éppen elég időnk kifújni magunkat, ha bent leszünk.

Felkapaszkodtak a meredek domboldalon. A kaput éppen akkor akarta zárni egy barát.

— Mi járatban vagytok? — kérdezte a lányokat.

— Szeretnénk beljebb kerülni, ha lehet. Hosszú még az utunk, szállást keresünk éjszakára.

— Hova igyekeztek, és honnét jöttök?

Imola egy pár mondatban elmondta, a történetüket.

— Gyertek beljebb. Bejelentelek benneteket az apát úrnak. Az apátságban nincsenek nők, kivéve azokat, akik naponta járnak be, és segédkeznek nekünk a konyhán, illetve más házkörüli munkákban. Van pár menekült még, akik itt kerestek menedéket, s kaptak is. Páran még itt vannak. Holnap, ha igaz, jönnek értük egy busszal, és elviszik őket a Vöröskereszt egyik táborába. Ha kis szerencsétek van, akkor talán ti is el tudtuk menni velük egy darabon. Várjatok meg itt, azonnal szólok az apát úrnak, hogy beszélni szeretnétek vele.

Nem várakoztatták meg nagyon a lányokat.

A főpap a bejelentkezésük miatt félbeszakított egy megbeszélést.

Miután beléptek a nagy fogadóterembe, hellyel kínálta őket.

— A testvér, aki bejelentett titeket nálam, azt mondta, Győrből jöttök. Mi történt ott, mert egymásnak ellentmondó híreket kaptunk?

Marika már sokadjára elmesélte, az átélteket.

— Sokat nem tudok nektek segíteni. Miattatok szakítottam félbe egy fontos megbeszélést a Nemzetközi Vöröskereszt egyik munkatársával. Van egy pár még itt rekedt menekült, akiket holnap reggel elszállítanak a fővárosba, egy gyűjtőtáborba. Idehívatom most azonnal. Ő talán többet tud segíteni, mint én.

Kiszólt a kint várakozó Vöröskeresztes munkatársnak, pár mondatot váltott vele, aki ezután így fordult a lányokhoz:

— Egyikőtök, ahogy hallom, teljesen árva lett.

— Igen, én — lépett elő Marika.

— Azt tanácsolom, gyere velünk Budapestre. Hány éves is vagy?

— Betöltöttem a tizenhatot.

— Hány osztályt végeztél el?

— Az apácáknál tanultam. Nem tudom, én öt évet éltem náluk. Előzőleg Győrben jártam iskolába.

— Van már valami terved, hogy mi szeretnél lenni, milyen tanulmányokba akarsz kezdeni?

— Ápolónő szeretnék lenni, és később orvos.

— Lesz rá lehetőséged. Felírlak téged a listára, azok közé a gyerekek közé, akiket gyermekotthonba kell elhelyezni, mivel árvákká váltak.

— Kérem szépen, engedje meg, hogy először a barátnőm szüleihez menjünk. Mi már nagyon régóta barátnők vagyunk, jóban-rosszban. Nem szeretnénk elszakadni egymástól — kérte Marika szinte sírva.

— Hol laknak a barátnőd szülei?

Erre már az eddig szótlan Imola válaszolt.

— Kéthelyen lakunk. Nem tudom, hogy mi van velük, mert nagyon hosszú ideje nincs hírem róluk. Egy húgom és két fiútestvérem maradt otthon az édesanyámmal. Engem a jó tanulmányi eredményeim miatt vettek fel az apácákhoz.

— Megértelek, ám neked is azt tudnám ajánlani, hogy utazz fel a csoporttal Budapestre. Mi megkeressük a testvéreidet s az édesanyádat. Így hamarabb tudod befejezni az iskoláidat, és később munkát is könnyebben fogsz kapni.

— Köszönöm önnek, hogy segíteni próbál nekem is. Én azonban először saját magam szeretném megkeresni a szeretteimet. Kérem, értse meg! Nem akarom visszautasítani a felajánlott segítséget. Ha egy címet tetszik adni nekünk, amint tehetjük, megkeressük önt.

— Címet adhatok, de hogy engem hol fogtok megtalálni, azt nem tudom. Állandóan úton vagyok az országban. Néha még külföldre is el kell mennem. Megadom a címet, és elmondom az igazgatónak, hogy találkoztam veletek. Amint lesz lehetőségetek, keressétek fel, számíthattok rá.

A lányok megköszönték a segítséget és már éppen indulni akartak kifelé, amikor Marika az ajtóból visszafordult.

— Holnap az a busz nem tudna minket elvinni Keszthelyre? Gyalog is nekivágnánk a hátralévő útnak, de nem tudjuk, hogy hol talál ránk az este. Szabad ég alatt nem szeretnénk tölteni az éjszakát.

— Nem tudok ebben segíteni. A busz Győrnek megy, és utána Budapestre.

— És nem tehetne egy kis kerülőt miattunk? — próbálkozott tovább Marika.

— Nem tudom. Egyedül nem rendelkezhetek. Nem tudok senkitől engedélyt kérni, nincsen használható telefonvonal Budapestre. Megfontolom, mit tehetek. Ha a sofőr beleegyezik, és van elegendő üzemanyaga erre a kerülőre, akkor lehetséges. Ám erre még most nem adhatok választ. Várjatok reggelig. Ha a válasz reggel nemleges lesz, akkor maradjatok az apátságban, én legközelebb úgy jövök ide, hogy titeket elvigyelek Kéthelyre.

— Mikor tetszik jönni legközelebb? — kérdezte Imola.

— Erre sem tudok pontos választ adni. Ha minden jól megy, akkor három hét múlva. De addig bármi történhet. Itt biztonságban maradhattok. Van fedél a fejetek felett, gondoskodnak rólatok.

Az apát kiszólt az egyik testvérnek, hogy vigye a lányokat a hálóterembe, és szorítson nekik ott helyet.

— Nehéz lesz, mert zsúfolásig tele a ház — figyelmeztette a két védencet. — Egy összecsukható ágy biztosan akad. Vagy alusztok felváltva, vagy megpróbáltok együtt.

A hálóterem valóban tele volt. Legalább húsz ember zsúfolódott össze. Az érkezésükre többen is felébredtek a szendergésből.

 

Kisregény

Imola 6.

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Ha nehezen is, de sikerült mindkettejük számára helyet biztosítani. Ám a kinyitható tábori ágy mindenre jó, csak alvásra nem. Mindent megpróbáltak, hogy a két vasrudat, ami az ágy szétnyitása után nyomta a derekukat és a hátukat, valahogy kiiktassák. Még a hosszabb ideje itt lakók sem tudtak semmi praktikát kitalálni. Pokrócokkal próbálták bélelni az „alvó alkalamatlanságot”. Ám minduntalan, mint valami gyilok feszült a hátába a rajta fekvőnek.

— A szerzetesek is hasonlón alszanak — mondta egyikük. — Megmutatta nekem az egyik barát.

— És gondolod, hogy ők tudnak ezen aludni? — szólt közbe egy hang. — Szerintem azért tudnak olyan frissen menni a reggeli imára. Este meg direkt húzzák az időt, hogy minél később kerüljenek vízszintesbe.

Egy darabig még társalogtak egymással, de végül a fáradság győzedelmeskedett szinte minden lakón, és álomba merültek. Már hajnalodott, mikor lassan ébredezni kezdtek. Még szürke volt kint minden, ám lehetett látni a lassan felfelé kúszó Napot, hogy megkezdje égi útját, a Föld azon felén, ahol eddig sötétség honolt.

Mindenki ruhában aludt, így nem sokat kellett bíbelődni az öltözködéssel. Két ok miatt voltak kénytelenek erre: Először is a hideg miatt — noha már kezdett melegedni az idő —, másrészről csupán az egy helyiség volt, ahova el tudták helyezni az embereket. Vegyesen, nőket, gyerekeket, férfiakat. Szinte mindenki útra készen állt, azzal a pár holmival, amilyük megmaradt a szüntelen menekülések közepette. A lakók nagyobb része alig tartózkodott itt hosszabb ideje, mint két hónap. Valami miatt mindenhonnét tovább kellett állni. Az apátság hiába élvezett valamelyest védettséget, a razziák sokszor nem kímélték az itt élőket sem. Az apát hiába tiltakozott, ez vajmi keveset érdekelte az átvonuló csapatokat. Ha időben megneszeltek egy razziát, akkor a „lakók” egy részét kitelepítették különféle rejtekhelyekre. Ha elmúlt a veszély, valakik értesítették őket, hogy visszamehetnek. 

Mindenki félt. A két lány persze mindenkinél jobban szorongott. Számukra nagy volt a tét. Ha nem sikerül a sofőrt rávenni, hogy miattuk kerülőt tegyen, ki tudja, még mennyi ideig kell itt rostokolniuk. Már világosodott, amikor meghallották a busz köhögését, fújtatását, ahogy kapaszkodott felfelé a dombtetőre. Oldalán és tetején hatalmas vöröskereszt díszelgett. A sofőr leállította a ziháló motort, és elindult az épület felé.

— Jó reggelt! — üdvözölte a fogadására elősiető barátot, és a mögötte botladozó vöröskeresztes küldöttet. — Bajunk lesz a visszafelé vezető úton.

A vöröskeresztes nő akaratlan is összerezzent.

— Mi a baj már megint? Le vannak zárva az utak?

— Olyasmi. Győrbe még valahogy be tudtam menni, de a városparancsnok külön engedélye kellett ahhoz, hogy folytathassam az utamat idáig. Miután megmondtam nekik, hogy visszafelé is erre kívánok majd utazni, közölték, kerülnöm kell a Balaton felé Keszthelynek, csak úgy tudok eljutni Budapestre. Hiába hivatkoztam az üzemanyag beszerzési nehézségekre, hajthatatlanok voltak. Nem akkora kerülő az. Kilométerben majdnem annyi, mintha Győrnek mennék, nyugtatott meg egy magyarul is beszélő katona. Arra sokkal szabadabban tudok közlekedni. Nincsen arra nagy forgalom, és ritkábban fognak megállítani ellenőrzés miatt.

— Ez a rossz hír? — kérdezte a vöröskeresztes.— Minden rosszban van valami jó.

— Ezt hogy értsem?

— Tegnap érkezett két kislány Győrből, az apátságból. El kell jutniuk Keszthelyre. Egyiküknek a szülei arrafelé élnek. Pontosabban Kéthelyen.

— Hogy lehet két helyen élni? — vette viccesre a sofőr. — Vagy Keszthelyen élnek, és egy másik helyen szintén? Keszthelyig el tudom vinni őket, de nem tovább. Nincs annyi üzemanyagom, hogy még keresgéljek velük.

— Szó sincs ilyenről! Kéthely a település neve, de magának csak Keszthelyig kell elvinnie őket.

— Rendben van. Szóljon az embereknek, hogy lassan jöhetnek, és hozzák már a csomagjaikat is. Ha mindenki beszállt, azonnal indulunk. Délutánra Pesten kell lennem.

Már az ajtóban tolongott a jónép, amikor a vöröskeresztes megbízott visszaérkezett. Csak Marika és Imola ültek elfásultan az ágyukon.

— Jó hírem van nektek! — fordult a két árvához. — Keszthelyig velünk tudtok utazni. Onnét már ismét vagy gyalogolnotok kell, hacsak nem találtok járművet útközben, aki felvesz benneteket.

A két gyerek a nyakába ugrott és sírva köszönték a segítségét.

— Aztán ne feledjétek, hogyha végeztetek Kéthelyen, akkor mielőbb induljatok Budapestre, arra a címre, amit adtam nektek. Nagyon fontos a jövőtökkel kapcsolatban.

Lassan megtelt a busz, elindultak. Sümegig egyszer sem kellett megállniuk a szinte néptelen úton. Ha volt is ellenőrző pont, látva a vöröskeresztet, intettek, hogy mehetnek tovább. Sümegnél azonban már sokan várakoztak. A katonák minden járművet tüzetesen átnéztek. Nem mondták, hogy ki, vagy mi után kutakodnak, de ha bármi élelmiszerre, vagy terményre bukkantak, azt elkobozták minden indok nélkül. A várakozók többsége környékbeli gazda lehetett, mert kivétel nélkül lovas szekérrel várakoztak. Csupán a busz volt az egyetlen gépjármű. Hiába elégedetlenkedtek, tiltakoztak, semmit sem értek el vele. Sőt! Egy nagyhangút még meg is vertek, majd bekísértek a parancsnokságra.

A sofőr kinyitotta az ajtót az orosz katonának, és az őt kísérő civilnek. Az orosz valamit mondott a civilnek.

— Hova tartanak? — fordította a civil.

— Budapestre.

— Menetlevele van? — hangzott a következő kérdés.

A sofőr már nyújtotta is az okmányt. A katona belenézett, aztán olvasatlan nyújtotta is vissza. Nagy valószínűséggel nem tudta elolvasni a számára ismeretlen betűket, írásjeleket. De a nagy pecsét és a svájci címer láttán — mint akit nem érdekel a levél tartalma — adta vissza. Még mielőtt újból kérdezhetett volna, a vöröskeresztes kísérő szólt oda a tolmácsnak.

— Pannonhalmáról jövünk, az apátságból. Ezek az utasok menekültek, akiket Budapestre kell vinni egy otthonba, további gondoskodás végett.

A tolmács fordított, a katona mormogott még valamit, majd intett, hogy mehetnek tovább.

Csakhogy a nagy behemót busz nem akart újra indulni. Köhögött, krákogott, de valami miatt nem indult.

— A fene egye meg! — méltatlankodott a sofőr. — Más nem is hiányzott nekem. Innen tovább kellene jutni. Szállhatok le, ki tudja mi ment tönkre — szitkozódott hangosan.

Az orosz katona megfordult, és dühösen ráförmedt.

— Nem megy, kaput! — magyarázta kézzel-lábbal, a civil tolmács sietett a segítségére.

— Mi történt? Miért nem mennek tovább? Ne akadályozzák a forgalmat!

— Mennék én — vázolta a vezető —, de nem akar indulni. Nincs itt véletlenül valaki, aki ért a masinákhoz? Én csak vezetni tudom, de javítani nem.

Pár perc múlva a civil tolmács egy másik katonával tért vissza. Ám amíg a tolmács távol volt, az előző katona marcona szemekkel őrizte a lerobbant buszt, és utasait. Az újonnan érkezett katona kinyitotta a motorháztetőt. Hatalmas füst szállt fel. Behajolt a motortérbe, majd egy gumiszíjat lóbált a kezében.

— Mit mutogat, mit akar? — szólt oda a tolmácsnak ismét, hogy fordítson.

— Elszakadt ez a gumiszíj, emiatt nem indul a motor. Várjanak türelemmel, elmegy és próbál valami hasonlót hozni, hogy folytathassák útjukat.

Egy jó húsz perc is eltelhetett, mire visszaért. Szerszámokat is hozott, majd pár perc alatt be is szerelte az új alkatrészt. A busz köhögött, prüszkölt, de végre felbőgött a motor. A katona-szerelő, még mondott valamit útravalóul:

— Azt mondja, ne menjen gyorsan, mert esetleg ismét elszakadhat. A hűtővíz forrt fel, emiatt történt. Hoz majd vizet is, hogy utánatöltse a hiányzó mennyiséget.

Miután ismét útra készen álltak, a csoportot vezető nő, egy tábla valódi svájci csokoládét nyújtott át a katonának.

— Fordítsa le neki, hogy nagyon köszönjük a segítségét. Sajnos nincs módomban mással meghálálni. Ennyi az egész, amit adni tudok.

 

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 8.

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A mégifjabb házasok

 

Négy hónap telt el úgy, hogy Karcsi már leszerződött segédként dolgozott apja üzletében, de valami érthetetlen logika folytán csak az esküvő utánra érdemelhetett teljes segédi járandóságot. A gyászév addig még nem telik le, a fiatalok mégis ragaszkodtak a szeptemberi esküvőhöz. A két tanút Ozorán kellett kiválasztani, hogy ne bonyolítsák a csendes eseményt távolabbról érkező rokonokkal. Egyik Ida néni fia, Cseh Ignác, Karcsi unokatestvére volt, másik a kántor-tanító Heinlein Béla, Aranka unokanagybátyja, rajtuk kívül csak a szülők és testvérek vettek részt a szertartáson és a vacsorán.

Amikor hat éve nővére, Ilonka ment férjhez, kétszáz vendég kapott meghívót, ebből száz a lakodalomra is, de most ez jó ideig eszébe sem jutott Arancinak. Azzal sem számolt, hogy a gondjaik megmaradnak, hisz nem tudni, mivel okoz újabb meglepetéseket a kedves papa az üzletben Karcsinak, és az ő édesapja mellett, a legnagyobb szeretetben sem alakíthat ki igazi otthont kettejüknek. Csak mirtuszkoszorúra és meghitt, boldog biztonságra vágyott, hogy vacsora után ne a kapuban kívánjanak egymásnak jó éjszakát. Hanem, amikor az ifjú férj két bőrönddel beköltözött asszonykája szobájába, magába roskadva találta Arancit.

— Mi a baj, kis szívem?

— Semmi, semmi! — állt gyorsan a nyitott szekrény elé, hogy ne lássa feltörő könnyeit a fürkésző szempár.

— Dehogynem… Na, mondja csak el szépen! — fordította maga felé Karcsi.

— Az, hogy a mi boldogságunk nem változtat a bajokon — emelte rá szemét. — Maga az apja rabszolgája maradt, én meg semmit nem hoztam a házasságunkba. Édesapám azt ígérte, megkapok mindent, amit a nővérem is, csak várjam meg, hogy helyre rázódjon. Most jutott eszembe, Ilonka hozományát két teherautó vitte Hőgyészre, egyik a szép bútorokkal, ágyneművel, a másik a nászajándékba kapott holmival dugig tele. Én nem irigylem a héthatárra szóló lakodalmát, de nekünk a teáskészletünkön kívül az a kovácsoltvas garnitúra az ajándékunk, amit Vilmos sógor készített. Fánkkiszedő villa, vasháromláb, falipolc- és fedőtartó, vasalótartó, esernyőtartó, miegymás… hozományom meg ez a kelengyével teli szekrény.

— Az a fontos, hogy együtt vagyunk, a többit előteremtjük magunknak.

— Persze, maga látástól vakulásig dolgozik majd, én meg…

— … otthont teremt belőle — fejezte be a mondatát ifjú férje.

 

*  *  *

Arankának is szívszaggatóan hiányzott az édesanyja, de ahogy Jenőfi Lénárd búskomor gyászába bezárkózott, az nagyon nem tetszett a lányának, ijesztőnek találta. Rokonokat, ismerősöket hívott meg uzsonnára, vacsorára, mindent elkövetett, hogy visszahozza apja életkedvét. Kis ideig kevés sikerrel, de egy ilyen vendégeskedés alkalmával — láss csodát! — az özvegy végre leakasztotta műhelye faláról a gitárját, az előkerített kottafüzetből kuplékat adott elő. Hatalmas tapsot kapott, minden aggódó fellélegzett. Végül ki is kikísérte a vendégeket, és az egyik sógorral hosszan beszélgetett a kapuban, pedig igencsak csípős szél fújdogált. Ezután naponta benézett a postára, amit csak véletlenül tudtak meg abból, hogy Aranka egyik barátnője újságolta: Épp csomagot adott fel, amikor Lénárd bácsi belépett, őt észre sem véve megkérdezte, van-e számára „postán maradó” levél. Volt.

Pár nap múlva közölte a fiatalokkal, neki hivatalos ügye miatt fel kell utaznia Pestre. Gondosan válogatta össze öltözéke darabjait, a legfinomabb ingét vitte váltásnak. Ekkor gondolkodtak el, hátha nem is alkatrészeket beszerezni megy. Mi az a titkos levél, van-e köze a hirtelen utazáshoz?

Bizony volt.

Két napig tartózkodott a fővárosban, órás kellékek nélkül érkezett haza, és ez az utazás párszor meg is ismétlődött. Egyik vacsoránál halkan beszélni kezdett.

— Amit most elmondok nektek, azt türelemmel hallgassátok végig, meg fogjátok érteni, hogy nem ellenetek teszem, azt akarom, ugyanúgy maradjunk együtt, mint eddig.

Mindketten felkapták a fejüket, arcukra a meglepett várakozás mellé még egy kis ijedtség is kiült, kés-villa állt meg a tányérjuk felett.

— Huszonhat éves voltam, amikor Édesanyáddal házasságot kötöttünk. Nem csak a kommendálás miatt, hanem akkora egyéniség volt, hogy első beszélgetésünk után tudtam, ő az, akit nekem rendelt az Isten. Jól gondoltam. Ennek majdnem harminc éve. Mindent, ami szép volt, neki köszönhetek, de még mindig csak ötvenöt éves vagyok, van még pár évem az öregségig. Most nélküle mintha félkarú lennék!

A fiatalok összenéztek.

— Érdeklődtem, és segítettek nekem — folytatta. — Bemutattak egy hölgyet, aki eddig társalkodónő volt egy úri helyen, szinte családtagként élt ott, de most meghalt a ház asszonya. Neki nincs hova mennie, rokonai meghaltak, társalkodónő már sehol sem kell. Azóta sokszor találkoztunk, hosszú órákon át beszélgettünk. Azt hiszem, legközelebb megkérem a kezét… Nálam pár évvel fiatalabb, művelt, finom nő. Egy hibája, hogy evangélikus — élére állított tenyerével tett egy nagy ívű mozdulatot, mint aki lesöpör maga elől valamit az asztalról, nyelt egy nagy korty vizet, és üdvözült mosollyal nézett maga elé.

Aranka leszegett fejjel ült. Szeméből elindultak a könnyek, de csak a szíve tiltakozott. „Nem-telt-el-fél-év-sem…” — dobogta.

Nem ujjongtak, nem kifogásoltak, elfogadták a döntést. Készülődtek az új asszony fogadására…

A karácsonyi ünnepváró nagytakarítást előre hozták, friss függönyök libbenése keringette a padlóviasz illatát, a konyhában készült a finom vacsora, és a tortára mézesbábos keresztanyjától kapott kis tőtikével fehér ájzból rajzolta a kalligrafált betűket Aranci: Isten hozott.

*  *  *

Róza asszony mosolyát először félszegnek magyarázták a fiatalok, ami nem is lenne csoda, hiszen az egész helyzet elég fura ezzel a mégújabbasszony mivoltával, agg hajadonból hirtelen lett mamaként… de az is lehet, a szeme állása teszi, hogy inkább hamisnak látszik. Á, nem, nem… Miért is volna hamis? Pár hétig nem is tűnt szeme össze-összehúzása lényegesnek. Legjobb igyekezetükkel segítették a beilleszkedését — ő is alkalmazkodónak bizonyult, még az éjféli misére is elment velük szenteste —, de elmúlt a karácsony.

Hosszú stráfkocsi állt meg a ház előtt, minden előzetes bejelentés nélkül. Lénárd papa zsinórjára ejtette a cvikkerét, amikor őt kereste a kocsis.

— Meghoztam a bútort, tessen má kűdeni a rakodókat, mer az idő píz!

Mi tagadás, míves, faragott háló tornyosult a platón, de abban a házban tenyérnyi üres zúg sem várakozott… Róza asszonyt nem hozta zavarba a rakomány, már jöttek is a suttyomban, időre odarendelt férfiak, láthatóan tudatták velük, hova kell majd pakolni a bútort, a keskeny gádoron végig elfért.

— Akkor mi mennénk is, aztán gyüvünk, ha amazt a pallásra köll hordani, emezt meg be.

— Gyere hamar, Aranka fiam, húzd félre az ételt, most ez a fontosabb, ketten gyorsabban kirámoljuk a szekrényeket! — utasította a tűzhely mellől kíváncsian és döbbenten figyelő asszonykát a megtáltosodott doromboló cicus.

— Édesapám… — nézett apjára Aranka. — Nem értem.

— Én sem — szögezte le Lénárd, és úgy döntött, nincs itt a magyarázkodás, sőt számonkérés ideje. Sarkon fordult, beült a magas óráspult mögé, orrára csippentette a zsinóron fityegő cvikkerét és a félbehagyott szerkezet fölé hajolt. Mintha a pattogó vezényszavak nem is jutottak volna a füléig, némán dolgozott, közben a lehető legoptimálisabb megoldáson törte a fejét. Senkit nem érhet bántódás, pedig úgy néz ki, itt valami nagy baj készül… Ez nem lehet igaz… Hová lett az, a szelíd, finom hölgy…?

          Az ebédelni hazasiető Karcsi csak állt a rumlis szoba ajtajában, harmadiknak csatlakozva a döbbent értetlenekhez.

Kint, mintha borult volna.

— Mielőtt esni kezd, be kell rendezkedni!

— De ezekkel mi lesz? — intett körbe Aranka.

— Kirakják.

— Az esőre?

— Addig nem ázik el, míg felhordják a padlásra. Karcsi, ne állj ott, mindkét kanna üres, hozz vizet, közben beszólhatsz N-ékhez, jöhetnek a férfiak. Aztán merj magadnak, mi később eszünk.

Azok a hamisan mosolygó szemek mintha szúrósra változtak volna.

A berendezés hirtelen eltűnt, falról a képek, a megszokott, kényelmes zugok, minden, ami az első házasságra emlékeztetett. Lénárd esténként újságjával zokszó nélkül kivonult a lesötétített műhely sarkában álló féderes ülésre, a plafonról lógó, lejjebb húzható lámpa zsinórját praktikusan kikötve a látókörébe függesztette, ott kényelmesen elolvashatta a napi híreket. Így már ketten vártak a csodára. A jó rugózású ülés arra, hogy egyszer újra felteszik a vásárra induló lovas-kocsira, az átdobott ülésdeszka helyére, az órás pedig valami csodára, ami visszarendezi megszokott élete rendjét.

Egyik sem jött el.

A konyha rendje is felborult, mert Róza asszony ragaszkodott a beosztáshoz, miszerint egyik héten ő, a másikon Aranka főz. Lénárdnak kifinomult ízlése volt, szeretett enni, és minden finom ételt nagy hangon dicsért meg.

— Felséges, kislányom, felséges! — harsogta minden fogás közben és után. — Ez a sütemény meg ötven pöngőt is megér!

A baj akkor kezdődött, amikor a gyanús kinézetű és furcsa illatú első ebéd az asztalra került.

— Ez biztosan valami különleges recept után készült — igazította térdére a szalvétát, mosolygó várakozással a ház kedélyes ura. Túl hamar változott komorrá az arca, félretolta a tányérját, felállni készült.

— Talán nem ízlik? — csattant neje hangja.

Lénárd csendesen megjegyezte:

— Majd legközelebb jobban sikerül.

— Mi az, hogy legközelebb? Én a lelkemet hajtom ki reggel óta, hulla fáradt vagyok, ő meg csak úgy félrelöki a tányért? — felugrott, zokogva kirohant, szájára szorított szalvétáján át még kivehető volt: — Vidéki tuskó!

 

 

 

Kisregény

Imola 4.

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

4.

 

A gazda térült-fordult, az asztalra tette az ételt. Farkas éhesen estek neki mindennek. Miután rendesen eltakarították, hálásan megköszönték.

— Ami azt illeti — jegyezte meg a gazda —, nem nagyon terhelték meg a gyomrotokat az elmúlt napokban.

— Utoljára aránylag rendes kosztot a zárdában kaptunk. Győrben, az apátságon, szinte a semmiből készítették az ebédet, vacsorát. A reggeli sokszor három kocka pótkávé volt, víz nélkül, mivel az sem volt, meg kellett várni, amíg valahonnét élelmiszert kapott az apátság.

Valóban napról napra kényszerült élni az apátság. Amikor az oroszok felszabadították a várost, kissé jobb lett a soruk. Az emberek, a környékről, igyekeztek a megmaradt javaikból valamit juttatni nekik. Ez csak addig működött, amíg vérszemet nem kaptak a „felszabadítók” és nem fölözték le maguknak az adományok nagyobbik hányadát. Amikor kitudódott, hogy nem elégszenek meg azzal, amit az apátság biztosít számukra, egycsapásra megcsappantak az adományok. Erre fel a katonaság gyakrabban járt el rekvirálni, amiből viszont csak a saját embereinek jutott, de ott is szelektálva. Volt, aki többet, volt a kevesebbet kaphatott.

— Addig, amíg nem jöttek erre a különféle alakulatok, szinte mindenünk volt. Baromfi is, meg két hízónk is — mesélte a gazda. — Azóta szárnyast már jó ideje nem láttunk, más húst meg pláne nem. Eltakarítottak mindent a katonák, aki erre vonultak. Még azt is, amit gondosan elrejtettünk, ha jönnek a rosszabb idők. Az ember a nélkülözések során egy idő után el is felejti, milyen is volt, amikor kétnaponta volt mindig valami húsféle is ebédre. Ma még a főt krumpli is mennyei éteknek számít, nem csak nálunk.

Még sokáig beszélgettek, mire hazaért a gazda felesége és a lánya.

— Mi volt a fizetség? — kérdezte a hazatért szeretteitől. — Kissé megszaporodtunk — mutatott a két gyerekforma lányra. — Majd elmesélem nektek, hogyan kerültek ide. Az egyiküket kell, hogy ismerjétek. Wolf Marika. Ott lakott a szüleivel abban a házban, amit szinte porig romboltak.

— Nézz ide, apus! — dicsekedett a lánya — még jó, hogy egy egész „pullárdot” adtak, a munkánkért cserébe. Hogy honnét azt ne kérdezzed, mert bizony mi baromfit nem igen láttunk. Kaptunk még egy kis krumplit mellé.

— Mikor mehettek ismét?

— Most egy ideig nem lesz ránk szükség. Ha ismét kell a munkánk, szólnak, mint most.

Hamarosan elkészült az estebéd. Körbeülték az asztalt, és elmondták az áldást. Ahhoz képest, hogy pár órával korábban jól belaktak, a lányok ismét farkas étvággyal ettek. Vacsora után a gazda elmesélte pár mondatban a történetüket a családjának.

— Hova akartok majd tovább menni innét? — kérdezte a gazda felesége.

Imola válaszolt a kérdésre:

— Szeretnénk eljutni az én falumba, ám hogy hogyan, még nem tudjuk. Messze van ide a Balaton, és mi még azon is túl lakunk.

— Merre? — érdeklődött a gazdaasszony.

— Keszthelytől nem messze, egy kis falúban, Kéthelyen.

— Az bizony elég messze van innét. Gyalogszerrel, ha jól haladtok, akkor is van vagy négy-öt nap. Útközben pihenni is kellene. Nem biztonságos még az országút, az ilyen fiatal lányoknak. Az idő ugyan kezd melegedni, ám még korai a szabadban tölteni az éjszakát.

— Ezt tudjuk, mi is. Nekem két lehetőség született meg a fejemben — mondta Imola. — Vagy visszamegyünk Győrbe, az apátságba segítséget kérni, vagy Pannonhalmára. Ott is van apátság, talán számíthatunk segítségükre, hogy eljussunk a szülői házba.

— Pannonhalma, egy napi járóföldre lehet innen — vette át a szót a gazda. — Olyan huszonhat kilométer a távolság. Ha jól kiléptek, és pitymallatkor indultok, délutánra oda is értek. Feltéve, ha nem történik útközben valami rendkívüli.

Megbeszélték, hogy pár napig még igénybe veszik a szíves vendéglátást, és utána indulnak útnak. 

Négy napig maradtak. Ez idő alatt, segítettek a háziaknak, amiben tudtak. A konyhakertben, a ház csinosításában, felújításában, valamint a főzésben, mosásban. Egy keddi napon indultak ismét útnak. A gazdaasszony „feltarisznyázta” őket elemózsiával.

— Az útról ne térjetek le! — javasolta a gazda.— Egyenesen Pannonhalmára vezet. Régen nagy volt a forgalom erre, Győr, Pannonhalma és Veszprém felé, ez az út vezet. Manapság kiszámíthatatlan, hogy felveszik -e az embert, ha szekér megy arra. Ne kéredzkedjetek fel katonai járműre, még akkor sem, ha ők ajánlják fel. Nem biztonságos. Ha lovaskocsival találkoztok, az más. A gazdák megbízhatóak, nem fognak veletek erőszakoskodni.

Hajnalban indultak.

— Aztán, ha már lesz rendes postai szolgáltatás, írjatok. Bármikor szívesen látunk benneteket, ha esetleg erre vinne utatok.

Kicsit még csípős volt a kora reggel, de a két lány hamar „belemelegedett” a gyaloglásba.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 15. Amiért Sári Kán Ilkaynak is fejvesztést ígért…

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Miközben Botond háborúra készül arája visszaszerzése érdekében, Babba megszelídíti Sári Kán meglovagolhatatlan csődörét, de az éjszaka leforgása alatt eltűnnek.

 

Bolan, miután amúgy mezitlábasan a nyeregtelen lovára pattant, még egyszer körülnézett. Börű ott sunyított a jurta mellett. Na persze, nem morgott arra, aki gondozta… Előbb napnyugta felé indult, hiszen Babbának hazafelé arra vezetne az útja. Sötét volt, vaksötét, hiszen az újhold éjszaka nincs az égen, s a felhők a csillagokat is eltakarták. Alig kivehető árnyakat lehetett csak látni. A patakon átugratva, és elhagyva az azt övező égerfákat, a sík sztyeppén csak egy távoli vadló-ménes körvonalait tudta kivenni. Nem, ennyi idő alatt nem válhatott köddé az a lány… Meglovagolta volna Sári Kán fehér csődörét? Összebarátkozott vele az este, de azért mégis… Szabadon engedte, s most elmenekült a következmények elől? Bármilyen gyors is az a fehér csődör, ebben az irányban a sztyeppén ennyi idő alatt nem válhatott köddé… Talán azt a vadló-ménest elérte, és csatlakozhatott hozzájuk? A vezércsődör nem nézte volna jó szemmel, abból csata lett volna. De Babba? Ő merre lehet? Gyalog nem juthatott messzire. Előbb a közelben nézett körbe, majd egyre távolabbi helyeket pásztázott végig szemével, amíg végre tekintete a Szent Hegyre tévedt. A hegytetőn némileg oszladozó felhők mögül kivillanó csillagfényben megpillantotta Babbát, a fehér csődör hátán, nyereg nélkül. Miként engedte meglovagolni magát az a szilaj csődör? Vajon merre igyekezhet?

Megsarkantyúzta, pontosabban megsarkazta lovát, és a lány nyomába eredt. Vajon utol tudja érni? Kétségbeesett kísérletnek tűnt. Egy idő után már reménykedni kezdett. A lány nem vágtatott, mintha csak sétalovagláson élvezné a sebességet. Bolan lovának lélegzete egye hangosabbá vált, jelezve, hogy fárad felfele a kapaszkodón. Amint felért a gerincre, meglátta, amint a lány a szakadék felé tart. A ló ott akarja levetni a hátáról? „Ulu (hatalmas) Tengri ne hagyd!” — fohászkodott gondolatban.

— Nee! Ne menj a szakadék felé! Állítsd meg! Fordulj más irányba! — akart rákiáltani figyelmeztetően, de ijedelme fölöslegesnek bizonyult.

A lány a ló nyakára borult. A csődör lassítani kezdett, majd megállt. Babba lecsúszott róla, majd az állat nyakát átölelve állt meg a szakadék szélétől nem messze. Hirtelen hátranézett, feltehetően meghallva a trappolást a háta mögött. Nem ijedt meg Bolantól. Szájára tett ujjával, majd hívogató kézmozdulattal jelzett, jöjjön csöndben, utána tekintete ismét a messzeségbe révedt. Valami a távolban vonta magára a figyelmét. Amikor már ura egész közel ért, a lány ismét megfordult, majd intette, ne jöjjön közelebb. A figyelmeztetés nem volt hiábavaló. A csődör horkanni kezdett, s ágaskodásra is tett kísérletet, de Babba meg tudta nyugtatni.

— Sári Kán bas ekilen! — mondta Bolan olyan hangnemben, hogy a „megőrültél?”-t is utána lehetett gondolni. (Sári Kán a fejedet is vétetheti!)

A fejvesztéssel való fenyegetés nem jutott el a címzett tudatáig. „Bas” az fej, de nem tudta, mit jelent „ekilen”. Nem törődött az üzenettel, hanem a távolba mutatott, abba az irányba, ahol az ordu mellett elfolyó kis patak eredt.

Bolan először nem jött rá, mit mutat neki. Csak az erdő körvonalát látta a távolban és a vaksötétben. Aztán egy felvillanó apró fényre figyelt fel, amely az erdőből jött. Majd még egyre. Amint figyelme oda összpontosult, egyre többre lett figyelmes. Aztán rájött, mi okozhatja a fényeket. Fáklyák! Sok! Azért tűnnek el, s jelennek meg, mert azok, akik viszik őket, haladnak az ágak alatt. Miért nem a karavánúton, az Ene-sai völgyében jönnek?

Hirtelen összeállt a kép. Normális ember ilyenkor, hajnalban nem kódorog az erdőben fáklyafénynél, hacsak nem siet nagyon valahova, hanem letáborozik. Még ha sokan is lennének, akkor sem raknának ennyi tábortüzet. Néhány napja nagyon meleg van, még éjszaka is, és az erdőben sincs annyira hideg, hogy feltétlenül tábortüzet kelljen gyújtani, és egész éjjel táplálni, hogy ne fázzanak. Nem tévedés, fáklyák. Az a völgy az ordu mellett nem túl messze ér véget. Innen nem mehettek volna oda észrevétlenül. Tehát jönnek… És az éj leple alatt nem kereskedni.

— Gyere, siessünk, értesítsük az ordut! S a csavdurt (csődör) is vigyük a karámba, mielőtt észreveszi valaki, hogy elhoztad.

Babbát nem kellett biztatni. Felpattant a nyergeletlen csődörre, s némi biztatás után lova vágtatni kezdett az ordu felé. Bolan is megsarkazta kancáját. Kiváló lovas létére, egyre jobban lemaradt a fehér csődör mögött. Azzal nem lehetett versenyezni. Ám a férfi hiába reménykedett, észrevétlen visszajutásukban.

Késő arra ébredni, hogy az ebek szagot fogtak. Az ordu körül mindig volt éjszakai őr, bár azok inkább a messzeséget kutatták szemükkel a sötétben, ahonnan fegyveresek bukkanhattak elő, legyenek ellenségek vagy rablók. Az egyik épp dolgát végezte, amikor az ebek ugatni kezdtek. Mire felkapta a fejét, a lány már átugratott a patakon, és eltűnt az égerfák mögött. Az ugatástól az őr nem hallotta a lódobogást a puha talajon. Körülnézett, sehol semmi. Biztos valami róka vagy nyest tévedhetett erre, gondolta, amikor ismét lódobogás hangzott fel, ezúttal kicsit távolabbról. Odapillantott, és felismerte a mezítláb lovát sarkazó Bolant. Vajon hova siet, kit követ? Tekintetével arra fordult, ahol a fiú által követett célt sejtette, és meglátta egy másik lovas árnyát, egy lányét. Fehér lovon… Felismerte.

— Ellopták a fehér csavdurt! — kiáltotta rémülten. Amint egyre többen ugrottak elő a jurtájukból, úgy nőtt a hangzavar, hamarosan Sári Kán is ott termett. Időbe telt, amíg kihámozta, mi történt.

— Ti dísznek álltok itt, vagy őrködtök?

— Azt néz…tük, nehogy va…valaki közelítsen a… — magyarázkodott az őr dadogva.

— Utánuk! — adta ki a parancsot. — Mire bárki is teljesíthette volna, a két lovas már vissza is fordult, s vágtattak lefele a hegyoldalon.

Babba ért oda hamarabb. Nem tudta hirtelen megállásra késztetni a parancsokhoz nem szokott vadlovat, s lassítva bár, mégis elrobogott a Sári kán mellett, de hamarosan sikerült megfordulnia lovával, és a kán mellett ugrott le róla.

— Hogy merészeltél a lovamhoz nyúlni engedélyem nélkül? — üvöltötte. — Vigyétek a csődört a karámba, őt pedig Bolannal együtt…

— Jön! Ellenség! Sok! Ott! — vágott szavába Babba, a Szent Hegy felé mutatva.

Ám a dühtől vöröset látó Sári Kánról lepergett minden.

— Nem halljátok? Vigyétek a karámba a lovamat!

Közben Babba is egyre ismételte:

— Jön! Ellenség! Sok! Ott!

Könnyű mondani, annál nehezebb végrehajtani. A közeledésre a vad csődör felágaskodott, majd miután mellső lába földet ért, hátrarúgott. Senki sem mert közelíteni. Néhányan pányva után szaladtak. Közben megérkezett Bolan is.

— A patak mentén jönnek, nem az Ene Sai völgyében, ahol a karavánok szoktak! Hatalmas sereg! Azt hiszem jüecsik. Meg akarnak lepni!

Ezt már néhányan felfogták, és Babba meg Bolan segítségére siettek.

— Sári Kán! Meg fognak támadni! Ellenség közeleg!

— Gyújtsátok meg a vésztüzeket, és… — fogta fel végre ő is a helyzetet.

— Az nem lesz jó, uram! Többen vannak, mint mi. Többen, mint ahány baskort hajnalig a szomszédos ordukból ide érhetne. Ők meg akarnak lepni, ezért jönnek az éj leple alatt. Hadd higgyék, gyanútlanul alszunk! Néhány suhanc üljön lóra, és hordják szét a nyilakat a mozgósításra! A többi ordu is tegyen ugyanígy!

Sári Kán egy pillanatra rámeredt Bolanra, majd néhány szóban kiadta az utasításokat, hova jöjjenek a bátirok (vitézek).

— Mondd, mi a terved, mert látom, van!

— Lov fél! Ember sok! Én nézek őket! Ő gyors! — mutatott a Szent Hegy felé Babba, majd ismét felült a csődörre.

Sári Kán egy pillanatnyi habozás után beleegyezően intett. Most nincs idő ítélkezni. S az ellenséget meg kell figyelni.

— Két suhanc menjen utána!

Az önkéntes jelentkezőket nem kellett keresni. Azonnal akadt.

— Többen vannak — folytatta Bolan. — Nyílt terepen nincs esélyünk ellenük, amíg nem kapunk segítséget. Csak a szorosban tudunk megküzdeni velük. Nem, az Ene Sai völgyében, a karavánok útján jönnek. Van vezetőjük, különben nem vállalkoznának egy ilyen éjszakai útra, főleg abban a völgyben. Valaki, aki ismeri a terepet, mint a tenyerét. Azt hiszen, ez Gül fiainak a bosszúja. Nem baskortok földje a cél, hanem te, uram, aki halálra ítélte és kivégeztette az apjukat, ők pedig bosszút fogadtak, majd a jüecsik földjére menekültek. Azért jöttek erre, mert így mi vagyunk az első ordu, amelyet útba ejtenek. Éjszaka le lehet támadni egy ordut lovon, de hadat viselni nem lehet, mert nem tudod ki a bajtárs és ki az ellenség. Egy ekkora út után, biztos meg fognak pihenni egy-két órányit, és megvárják a virradatot. Miért nem jöttek nappal? Mert te, uram, vesztes csata esetén is elmenekülhettél volna és akár a tatároknál, kirk küzöknél akár az ujguroknál is menedéket találhatsz, majd segítséggel visszatérsz. Egy gyanútlan ordu ellen nem kell nagy sereg. Virradatkor, még napkelte előtt egy kisebb csapat le fog majd rohanni. Ha megleptek, lemészárolnak mindenkit az orduban, és téged, uram megölnek, vagy elfognak. Ha nem, sikerül, a völgyön át menekülnek. Ha üldözőbe vesszük őket, a szűk szoroson túl a többiek el lesznek bújva. Egyszerre nem tudunk sokan a szűk bejáraton bejutni, s körbe vesznek. E csapdára fel kell készülnünk.

— Miként?

— Ugyanazt a cselt alkalmazzuk. Mi a szorosnak ezen az oldalán bújunk el az éj leple alatt. Átengedünk annyit, amennyivel elbírunk, majd lezárjuk a szoros bejáratát. Aki átjött, lemészároljuk.

— Hogyan?

— A szoros bejáratának két oldalán fenyőgallyakat és rőzsét halmozunk fel. Amikor támadunk, belökjük a bejárat elé, és meggyújtjuk. Mire eloltják, mi elintézzük azokat, akik átjutottak.

— S utána? Ha igazad van, a csapat nagy része még mindig ott lesz a szoros túloldalán… támadásra készen.

— Egyrészt ezzel húzzuk az időt, és a többi ordunk batirjai is ide tudnak érni erősítésnek. Másrészt amint átérünk a szoroson, azonnal szét kell nyílnunk, nehogy bekerítsenek, nem követhetjük őket az úton.

— Próbáljuk meg! — felelte Sári Kán rövid töprengés után.

Már lázasan folyt a készülődés a csapda felállítására, javában gyűlt a fenyőgally és rőzse a szoros bejáratánál, amikor lóhalálában megérkezett az egyik suhanc, aki Babbával ment őrködni.

— Jönnek!

— Abbahagyni! Elrejtőzni! — adta ki a parancsot Bolan. Arra nézett, ahol Sári Kánt sejtette. Feszült várakozás következett. Egy idő után a szoroson már fények szűrődtek át. Aztán már a lovak patáinak a hangja is hallatszott, majd emberi beszéd is. Egy erélyes hang parancsokat osztogatott. Nemsokára megjelent néhány lovas, óvatosan jöttek át a szoroson, körülnéztek, aztán visszafordultak. Bolan jóslata bevált. Az ellenség megállt pihenni.

Amint közeledett a hajnal, a felhők kezdtek oszladozni. Még nem pirkadt, de aki ismerte a csillagok járását, könnyen megjósolhatta, nemsokára világosodni kezd. Ismét zaj hallatszott a szoros túlsó oldaláról. Lódobogás. Minden szem arra a sziklára meredt, ahol Bolan rejtőzött. Vágtában érkezett az ellenség. Jöttek, jöttek, és a csapatnak nem akart vége szakadni. Hányat engedjenek át? Aztán felhangzott a várva várt parancs.

— Tengri segíts! Támadás!

A szoros bejáratának két oldalán két-két kidőlt fatörzsre felhalmozott fenyőgallyakat a fatörzsek felemelésével a szoros bejáratához döntötték, és meggyújtották. Hatalmas robajjal indult meg az út két oldaláról a baskortok támadása. Két nyílzápor is megtizedelte a jüecsik élvonalát, mire a lovasroham is elérte őket. Pánik tört ki. Esélyük sem volt a tűz miatt megszakadt utánpótlás hiányában. Bolan tervének első része bevált. Ám végül az ellenségnek csak sikerült áttörnie a tűzpajzsot, de sajnos hamarább, mint kellett volna, ezért nem tudtak azonnal hadrendbe szerveződni. Hátrálni kényszerültek. Az ellenség egyre gyűlt a szoros innenső oldalán, és nem követték el a hibát, mint a gyanútlan előőrs. Már a vezérkar is átjutott a szoroson, és helyet foglalt egy száz ölnyi magas szikla tövében, onnan irányították a támadást. A túlerő nyomása egyre nőtt. Sári Kán kiadta a parancsot a visszavonulásra. Csel volt csupán. Menekülésükből hirtelen megfordulva, nyílzáporral meglepve a hadrendjüket elvesztő diadalittas üldözőiket nem egyszer megfordították már egy-egy csata sorsát. Ám ezúttal az ellenség nem ment lépre, ismerte e hadicselt. Kürt hallatszott, mely a megállást jelezte. Ismét hadrendbe szerveződtek, úgy várták a visszatérő baskortokat. A kudarcba fulladt csel eredményeként még többen átjutottak a szoroson.

— Még egy kis idő, és megkezdhetjük a támadást a szárnyakon — mondta elégedetten a jüecsik főparancsnoka. Akkor egy-egy csapatot a szárnyakon előre küldünk, bekeríteni őket. Azt hittétek, az előőrsből áll a csapatunk? — mondta gúnyosan, a baskortoknak címezve a mondatot.

— Mindjárt véged Sári Kán! — tette hozzá Boran (Villám). Megfizetsz apánk haláláért!

Ám korai volt az öröm. Két újabb megkésett ordu érkezett friss erőkkel. Az előrehaladás megtorpant, sőt ideig-óráig megfordulni látszott a csata sorsa, de nem sokáig. Ismét megkezdődött a jüecsik előrenyomulása.

— Azt hiszem, előrébb kell helyeznünk a vezérkart. Innen már nem látjuk be jól a csatateret — ajánlotta Boran.

Ám a következő pillanatban valami fehér kezdett szállingózni a fejükre.

— Mi a ménkű ez? — próbáltak felnézni, de nem láttak semmit, csak a szemük telt meg fehér porral. Aminek ködén át egy női alak körvonala sejlett ki a szikla tetejéről.

— Liszt… — kóstolta meg Boran. — Mit akarnak vele? — köhögött.

Megtudta azonnal, de nem maradt ideje hasznára fordítani felismerést. Közelben becsapódó villám okozta mennydörgéssel vetekedő dörrenés rázta meg a levegőt, miközben egekig csapott a láng. [1] Baskortnak és jüecsinek is megfagyott ereiben a vér. Mindenki a zaj irányába fordult, akadt, aki térdre esett a rémülettől. Ez csak isten műve lehetett.

Amint a robaj után az égbe emelkedő füst oszlani kezdett, egy ágaskodó fehér csődörön, nyereg nélkül lovagló szőke nő körvonala vált láthatóvá, háta mögött az épp felkelő Nappal. Majd úrrá lett a paripán, és mint ki dolgát jól végezte, elvágtatott.

Bolan ismerte fel elsőnek, nemcsak őt, hanem a helyzetet is.

— Köszönjük Tengriiii! — üvöltötte el magát. A sziklák kétszer visszhangozták a hangját.

— Tengriii! Tengriii!

A csata sorsa megfordult. Vezér nélkül, istenek ellen nem lehet hadakozni.

— Meneküljeteek!

Délig üldözték a jüecsiket. Estére már vissza is tértek. Sári Kán, amint a jurták közé ért, a fehér csavdurt kereste a szemével. A karámban találta.

Lehetett ünnepelni, a hősöket megjutalmazni. Az elhullott ellenség lovaiból egy egész ménes gyűlt össze, eldobott-elejtett fegyvereikből, és a magukkal hozott élelmiszertartalékokból minden batírnak, árvának vagy özvegynek jutott. Gyász és jaj is volt elég. Sári Kán Bolant hagyta a végére.

— Te hoztad a hírt, neked köszönhetjük, hogy nem lepett meg az ellenség. Ha nem vagy, besétálunk a csapdájukba. Ám a terved nem vált be egészen, nem tudtad a szoroson túlszorítani őket. Sikerült áttörniük a máglyán, mielőtt erre felkészülhettünk volna. Ott hibáztál. Egyszer, amikor túl sok ellenséget engedtél át, másodszor, amikor nem adtad ki idejében a parancsot az átcsoportosulásra. Egy igazi hadvezér rejtőzik benned, de nagyon sokat kell tanulnod még. Nem elég hősnek lenni a csatában, egy vezérnek még három ellennel hadakozva is tudnia kell, nem csak batír, hanem vezér is!

— Uram, tudom, hibáztam — ereszkedett térdre Bolan. Mély lélegzetet vett, mielőtt magyarázkodni kezdett volna, végül csak annyit mondott:

— Babbának köszönd uram! Ő látta meg őket!

— Hol van?

— Karsa kámmal, és a többi asszonnyal a sebesülteket látja el, uram!

— Hozzátok ide! És Venkát is!

Nem hívjátok, hanem hozzátok… Mi lesz most? A jenei ordu tagjai emlékeztek Sári Kán éjszakai kifakadására. De azóta megnyertek egy csatát. Neki is köszönhetően… Igaz, saját lányának is megígérte, ha még egyszer visszaél a bizalmával, fejét véteti. De meri? Fejét vétetné egy istennőnek? Mert akkor már sokan azt láttak benne, talán Umay lehet? Ám őt nem lehetett elképzelni rabnőként.

Amint megérkezett, a batirok széles utat nyitottak neki. Ebben rejtőzött némi tisztelet, de félelem is. Babba hajában még ott díszelgett némi liszt. Keze, bár futtában letörölte, könyökig véres volt, ruhája is merő vér. Homlokára és hajába is jutott a veres életnedvből, feltehetően, amikor az izzadságot törölte le homlokáról.

— Hív engem, uram! Én itt van! — ereszkedett féltérdre.

— Hogy merészelted elvinni az én lovamat?

— Én gondol, Sári Kán örül, ha lov … hogy mond… — nézett Venkára kétségbeesetten… — szelíd — mondta előbb anyanyelvén, majd megismételte a fordítást.

— Aki a holmimhoz… — kezdte a kán fenyegető hangon, de közben rájött, a lány kedves meglepetést akart neki okozni. A kimondott szava viszont törvény…

Na, most mi legyen?

— Miként csináltad? — terelte el a beszélgetést.

— Lov szeret. Enged.

— Nem azt. A villámot.

— Liszt. Három zsák. Önt hegy le — mutatta. — Meggyújt. Mint Irmak, ég — magyarázta honnan jött az ötlete. — Én gondol, kis tűz, de ég ott erdő. Lett nagy-nagy.

Sári Kán elismerően bólintott, majd maga elé motyogott. „És megfordítottad ezzel a csata sorsát…” — Hozd ide az a lovat!

Babba szó nélkül ment teljesíteni a parancsot. Bolan közbe akart szólni, de Sári Kán szeme villanása elhallgattatta. A lány nemsokára visszatért a fehér csődörrel.

— Ezt a csavdurt (csődör) senki sem tudja meglovagolni rajtad kívül. Ezért legyen a tiéd. Egy ilyen vezércsavdurnak viszont egy egész ménes dukál. Vigyétek! — intett Bolannak a szét nem osztott jüecsi lovak felé. Téged pedig kinevezlek Levent mergen helyettesévé a jenei hadtestben.

— Köszönjük, uram!

— Bolan, magyarázd meg az asszonyodnak, hogy fejével játszott.

— Igenis uram. Köszönöm bocsánatát.

— Levent mergen! A jüecsik szorítottak vissza, hátrálnunk kellett, amikor megsebesült a lovad, és maga elé temetett. Ha akkor hirtelen nem fordul meg a csata sorsa, most nem lennél itt. Elvette fiad életét, de visszaadta a tiédet. El tudjátok temetni a múltat? Békét tudtok kötni?

— Igen — sóhajtott Levent, Bolan is visszhangozta, de ő határozottabban.

— Egy egész sereg sorsa forog kockán. Ha viszálykodással veszélybe hozzátok, mindkettőtök fejét vétetem!

 

 

 

[1] 2016. november ötödikén hatalmas robbanás rázta meg egyik brassói kenyérgyárat. Egy halott és öt sebesült szenvedte azt a hanyagságot, hogy egyik munkás égő cigarettával lépett be a lisztraktárba.

http://hvg.hu/vilag/20151105_robbanas_volt_egy_brassoi_kenyergyarban

http://stirileprotv.ro/stiri/actualitate/o-persoana-a-murit-dupa-explozia-de-la-fabrica-de-paine-din-brasov-ce-ar-fi-produs-deflagratia-puternica.html

[2] A „vörös” eredeti veres formája a vér származéka, a véres alakpárja, amely igen régóta elkülönült a fenti jelentésben. A köznyelvben elterjedtebb vörös labializációval alakult ki (mint veder đ vödör, seper đ söpör). Tóthfalusi Online Etimológiai Szótára (http://www.szokincshalo.hu/szotar/?)

 

[3] A „ló” szó ősi ugor alakja a lov (mely az obi ugor nyelvekben ma is fellelhető). A lov ősi alak a többes számú és ragozott alakokban még megjelenik (lovak, lovat, lovon, stb.)

Kisregény

A táltos lánya 16. Meg akartál ölni, te ringyó!

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Babba megbarátkozik Sári kán szilaj csődörével, s éjjel meglovagolja. Bolan utána ered, de meglátják az éjjel leple alatt támadásra készülő jüecsiket. Babba látványos “villámmal” rémíti halálra az ellenséget, Sári kán nem marad hálátlan.

 

Hiába tisztázódott a csata sorsát megváltoztató „villám” rejtélye, a harcba beavatkozó „istennő” híre szárnyra kelt. A többi baskort orduból is jöttek Babbához gyógyulás reményében, ő pedig, akin tudott, segített. Legtöbben nem maradtak hálátlanok. Nem szűkölködtek többé.

Nem mindenki értett egyet Sári Kán döntésével, igaz kevesen ellenezték. Ilkay ezúttal már nem vetette apja szemére helytelennek tartott döntését. Csak anyjának panaszkodott, s ezúttal már arra is ügyelt, maradjon titokban.

— Ott volt kezében a lehetőség, megszabadítani attól a ringyótól! Bezzeg engem kisebb vétségért fejvesztéssel fenyegetett. Még meg is jutalmazta! Nem is akárhogy! Atám is a bűvkörébe került! Mi lesz velünk, Ana? [1]

Ám az „istennői” státusznak két oldala van, akárcsak a Krőzus által veretett pénzérméknek. Babba nemcsak köszönömöt kapott a hozzá fordulóktól. Akadt olyan is, akiből a jelenléte a félelmet váltotta ki. Tengri nem él közöttük, s nem foglalkozik minden aprósággal, félrelépéssel. Nem jó együtt élni az orduban egy talán-istennővel, aki mindenről értesül… Sőt, egy éremnek még éle is van. Ezúttal ezt a hamis istenkép képviselte. Babbának nem lehetett gyógyírja minden bajra. Ezzel a kifogással pedig nem élhet se egy istennő, se egy istenített személy. „Bezzeg a másikat meggyógyította, engem nem akart…” S ha ez még nem elég, egyesek arra kérték, hozzon rontást másokra. Ezeket a felkéréseket mindig rémülten hárította el. A visszautasításokkal sem szerzett barátokat…

Bolannak is lett irigye bőven. Szó se róla, nagy szerepe volt a csatában, ő hozta a hírt is az ellenség közeledtéről, az ő haditerve alapján vették fel a jüecsikkel sikeresen a harcot, s a csatában is kitűnt hősiességével, de mégis aránytalanul sokat kapott, még Babba érdemeit is figyelembe véve. Igaz, ő csak egy ágyas, rabszolganő, s a „családban marad” elv alapján neki is több jut majd, de mégis: Egy egész ménest…!?

Akadt olyan is, aki csóválta a fejét, Sári Kán miért nem szabadította fel „az istennőt”, aki megfordította a csata sorsát. Igaz, ezt csak suttogták, a kánnak megmondani senki nem merte. Került magyarázat is: ha akkor Bolan nem találja fel magát, és nem adja ki az ellentámadásra a parancsot, csak pillanatnyi ijedelem lett volna vezérkarra lecsapó „villám” hatása. A csata végeredményben a völgy mélyén fordult meg. Rejtőzött ebben a véleményben férfias gőg bőven, de alapvetően nem hamis. Minden csoda három napig tart, a suttogás ugyan eltartott egy hétig is, de végül lekerült a napirendről.

Csak Karsa kámot nem tudta Sári Kán becsapni. Rájött ő, honnan fúj a szél! Bolan többé nem ágrólszakadt, így már feleségül kérhetné a kán leányát. Ismerte ő is az egykori szerelmi háromszöget, melyből Ayi került ki győztesen, Sári Kán meggyőző erejének köszönhetően. Ő már nem él, és a rang sem akadály többé egy régi szerelem felélesztésére. Bolan sem siet Tengri előtt egybekelni vele, mint ahogyan sokan megtették hasonló helyzetben. Öreg róka volt a kám, belátott Ilkay gyűlöletének gyökerei közé is. A kán nem mehetett könyörögni: „Vedd el a lányomat!”, özvegy lánya sem alázhatta meg magát férje gyilkosa előtt, egyedül Bolan tehette meg az első lépést. Most pedig minden akadály legördült előtte. Ám eltelt néhány nap, de semmi jelét nem adta annak, hogy megtörni készülne a közte és Ilkay közt kialakult jéghegyet. A zárkózott fiú kiismerhetetlennek tűnt. Vajon mi lakozhat benne? Kiderült az is nemsokára. Bars szegezte neki a kérdést, amikor azt hitte, négyszemközt vannak:

— Nagy hülye vagy, Bolan! Miért nem kéred meg a kezét? Hiszen szeretted, mindenki tudja. El tudsz már tartani három asszonyt is, nemcsak kettőt. Nem kell Babbáról sem lemondanod. Akár kán is lehetne belőled!

— Aki ágrólszakadtnak született, az ne akarjon kán lenni! — hárított.

Barsot minden rossz tulajdonsága ellenére, pletykálkodással nem lehetett vádolni. Így csak Karsa kám hallotta meg véletlenül a beszélgetést.

— Ez nem sikerült, Sári Kán… — csóválta meg a fejét.

 

Ilkay másállapotával nem dicsekedtek el. Ám Tengrinek elege lett a titkolózásból, így tett róla, hogy nagydobra verődjön a hír.

Bár levetkőzve is alig látszott még Ilkay terhessége, egyik nap görcsös fájdalomra ébredt, és kőre keményedett „pocakja”. A hozzá betoppanó anája, Ela kánbikeh azonnal tudta az okát. Futva szaladt Müge[2] után. Mióta Bolan anája meghalt, aki szült az orduban, az mind hozzá fordult. A bábaasszony egyre komorodó tekintettel vizsgálta Ilkayt, majd földre szegezett tekintettel suttogta Ela kánbikehnek:

— Itt már csak Umay Ana (Anyaméh Anya) tud segíteni. Fohászkodjunk!

Időközben megjelent Sári Kán is, azonnal Karsa kámért küldött, de ő sem ismert más gyógyírt, amely megelőzze a vetélést, mint egy gazdag áldozatot Umay Anának. Sári Kán sietve intézkedett, hozzanak méneséből egy fekete csikót, mert neki azt kell áldozni. Karsa, már sietősen, indulóban ő is, még odasúgta Ela kánbikehnek:

— Én megkérdezném Babbát is… Ki tudja, talán…

Tudta, kockázatos ilyen ötlettel előjönni ebben a családban… Azért súgta, más ne hallja. Ela kánbikeh azonnal vérvörös lett a dühtől. Karsa nem várta meg a válaszát, hanem sarkon fordult, és kilépett a jurtából, előkészíteni az áldozati szertartást.

Mivel már nem volt kin levezesse dühét, amelyet lánya és meg nem született unokája iránti aggodalma táplált, csak magában fortyogott. Maradt annyi önuralma, hogy ne tárja mások elé a családi tragédiát. Miért csámcsogjon mindenki fájdalmukon? Müge jelenlétét a jurtában ki lehetett volna magyarázni egy rosszulléttel, más baja is akadhat egy nőnek, például egy erősebb havi vérzés… Karsa kám se fogja a csikóáldozat bemutatásakor Umay Anához intézett fohászában szó szerint említeni az okot, hiszen ő úgyis megérti, ha akarja…

Nem sokáig tartott Babba iránti gyűlöletének fellobbanása. A féltés győzedelmeskedett a büszkeségen. Arcáról a düh okozta pír fokozatosan elmúlt, helyét a kétely vette át. Majd egy kényszer, megkapaszkodni az utolsó szalmaszálban. Egy kérdés végeredményben… Nem, mégse pont tőle… Végül miközben Müge lekötötte lánya figyelmét, kisettenkedett a jurtából. Közben Ilkay méhéből kiszivárgott az első vércsepp.

Közeledtére Börü morogni kezdett, bár csak figyelmeztetően, és nem olyan vészjóslóan, mint ahányszor Ilkayt meglátta. Babba lecsendesítette az ebet, majd várakozóan nézett a nem várt, magas rangú látogatójára.

Ela kánbikehben még egyet lobbant a büszkeség és újra felébredt benne a kétely, tényleg helyes-e megosztani Babbával Ilkay baját. Vajon forduljon-e tényleg a gyűlölt nőhöz segítségért, megbízhat-e tanácsaiban? Babba szikrázó tekintete, amely az alázatosságon is átütött, nem sok jót ígért. Végül mégis az utolsó szalmaszál után kapott.

— Ilkay…nak — nézett könyörgően — görcse van… és kemény… — tette hasára a kezét. — Müge nem tud segíteni… Karsa kám fekete csikót áldoz Umay Anának… — magyarázta, miért nem hozzá fordul. — Nem tudsz… — nyelt egy nagyot.

A két nő szeme összevillant. Többet mondott a két tekintet bármely szónál. Mindketten tudták, Ilkay inkább meghalna, mintsem hozzá forduljon segítségért.

— Lányom nem tudja… Nem tudsz adni valamit, ami…?

Babba intett, kövesse a jurtába. Néhány fekete magot adott át neki. Vagy legalábbis annak nézett ki, bár nem voltak olyan kemények, mint a gabonaszemek. És néhány borsmenta levelet.

— Egyszerre egy. Nem több. Nem több! — ismételte fenyegető hangon. — Főz bögre víz. Egy szem. Nem több! — hangsúlyozta újra. — Ez — mutatta a mentaleveleket — és méz, csak íz. Legyen jó. És marad fekve két nap.

— Mi ez? — érdeklődött gyanakodva Ela kánbikeh.

— Nem tudom baskort név. Mi hív „varnyaköröm [3]” — mondta anyanyelvén. — Kár, kár — utánozta a varjút, majd saját körmére koppintott. Látván, hogy Ela nem érti, hozzátette. — Nő rozs, rajta. [4] A kánbikeh előbb falfehér lett, majd vörös a dühtől, amikor rájött, mit kapott.

— Meg akarod ölni? Ezt arra adja Müge a nőknek, ha el akarják veszíteni a nem kívánt babát!

— Nem! Csak egy! Nem több! Egy most, és egy este. És holnap. Amíg jól van. Sok, meghal baba! Egy segít!

Higgye, ne higgye? Farkasszemet néztek.

— És ha Ilkay megissza a főzetet, jól lesz? A baba megmarad? — reménykedett Ela kánbikeh.

— Én nem tud… om. Lehet — felelte Babba.

Tehát csak egy esély. De egy utolsó, vékony szalmaszál. A jurtájukhoz sietett, és elkészítette a főzetet. Már indult megitatni vele Ilkayt, amikor ismét feltámadt benne a kétely. Vajon nem kiváló alkalom Babbának…? Hiszen ez itt a kezében méreg… Hirtelen a lány szigorú arca jelent meg előtte, amikor többször is hangsúlyozta: „Egy. Nem több!” Ha rosszat akarna, nem mondta volna így.

— Lesz, ami lesz, megpróbálom! — mondta magának, majd bevitte a főzetet.

— Mézes menta… szereted… Jól fog esni! — tukmálta rá szorongó szívvel, ugyanakkor aljasnak érezve magát.

 

Napközben Babba többször is Ela kánbikeh jurtája felé nézett, mintegy hírt várva. Valamiért rossz előérzet vette hatalmába. Estefelé kiderült, nem is alaptalanul. Bent a jurtában takarított, amikor Börü fenyegető morgására lett figyelmes. Sietve lépett a jurta elé az ebet megnyugtatni. Ilkay állt néhány lépésre a jurta bejáratától egy kis halmon, ami még jobban kiemelte magasságát, és a köztük levő rangbeli különbséget. Babba kissé lehajolt, és az eb nyakára téve a kezét, onnan nézett fel a kán lányára, akit a hörgéshez hasonló hangokat hallató farkas-ivadék látványa késztett megállásra. Talán anélkül tettlegességre is sor került volna, annyira ki volt kelve magából. Így csak távolból rivallt rá:

— Meg akartál ölni, te ringyó!

— Nem! — tagadott.

— Elvetted mind a két férfit tőlem, akit szerettem, de ez neked nem elég, most a gyermekemet is el akarod? Nem elég a rontás, amit rám hoztál, még meg is akarsz mérgezni? Ana eszét is elvetted? Ezt megkeserülöd! Nem éled túl!

— Mind a két…? — érzett rá Babba az elszólásra. Baskort szokás szerint az özvegyet feleségül vette a testvér… Ám Emre is meghalt… Az elszólás pedig arra utalt, nem Ayit szerette jobban… Nem, nem lehetett mindkét testvérbe szerelmes… Emre jóval fiatalabb… volt. Ennek semmi értelme… Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a jelenet, amikor Ayi rárontott, majd Bolan közbeavatkozott. A gyűlölet, amivel ura ellen fordult, többnek nézett ki egy gyászoló testvér bosszúvágyánál… Ha csak annyi, vitába száll: „Engedj, öljem meg! Nem érted, ő ölte meg az öcsémet!” Dühe Bolan láttán pedig fokozódott… Hallott egy-két elejtett szót Ayi és ura viadaláról, a megalázásról, és az újra kihívásról is. Összeállt a kép. Nem Emréről van tehát szó, hanem Bolanról! Ő a másik! Őt szerette igazán, de Ayit kellett választania… Rangja miatt. S most már ez az akadály elhárult… Nem ágrólszakadt többé… Elvehetné feleségül a kán lányát.

Ilkay sem esett fejre. Amikor kiejtette a száján a kimondhatatlant, azonnal rájött, elárulta magát. Most már hamarosan az ujgurok is ezt pletykálják majd, hiszen néző is akadt a kiabálás hallatán.

Összenéztek, amiképpen csak vetélytársnők tudnak. Gyűlölettel. Két gyönyörű nő, két teljesen más jellegű szépség. Egyik szőke, a másik szinte szénfekete. Egyik magas, a másik alacsony. Egyik a rabnő, a másik a kán lánya. Egyik, aki távlatban a kánságot ígérheti a férfinak, és a másik, akinek semmije sincs a testén kívül. Egyik, aki vissza szeretné kapni megtagadott szerelmét, s saját lángját ajánlaná fel keze mellé. A másik, aki nem szereti a férfit, esténként odaadja neki testét használatra, mert választása nincs. Mindketten tudták, egy jurtában nem férnének meg. Annak előbb-utóbb hullaszaga lenne. Ezért vagy-vagy a játék. Ha Bolan elveszi a kán lányát, akkor őt vajon eladja? Gyerekestől? Kinek kellene? Esetleg elszakítanák gyermekétől is? Mi lenne a gyermek sorsa anyátlanul? Esetleg egy mostoha mellett? Nem, akkor inkább a halál! Mert haza sem térhet már saját erejéből…

Volt három tény, amely csak Ilkay fejében fordult meg. Kettő valós. Az első: miközben ő Ayi gyermekét hordja, Babba a Bolanét, méghozzá az elsőt. A másik, a kikosarazott férfi büszkesége. A harmadik csak a képzelet szüleménye: a bügü (boszorkány) félelmet keltő hatalma, a rontás, a megkötés, az elbűvölés képessége…

Szó nem hangzott el, csak szikrázott a levegő, végtelennek tűnő néhány pillanatig. Levent mergen megjelenése szakította félbe a feszült csendet.

— Mi történik itt?

Apósa jelenlététől megjött Ilkay hangja.

— Meg akart mérgezni! Engem és a gyermekemet is!

Már úgyis tudja mindenki…

— Mivel? Miként?

— Elbájolta Anát, készítsen nekem főzetet rozssarkanytúból (anyarozs: szó szerinti fordítás: çavdar mahmuz). Azt ad Müge a nőknek, ha el akarják veszíteni a babát!

— Adtam, hogy nem veszít. Csak egy, nem több!

Levent meg se hallotta, mert rémülten menyéhez fordult.

— S megittad?

— Nem. Igya meg ő!

— Hozzátok ide azt a főzetet!

Ilkay elsietett, s hozta. Babba átvette a bögrét, majd kivette a mentaleveleket. Amikor meglátta a négy szem varjúkörmöt a bögre alján, elsápadt.

— Azt mondtam, egy! Nem több! Egy nem baj! Segít! — tette saját hasára a kezét Babba, majd a bögre tartalmának egynegyedét megitta. — Nekem is baba! Ilkay kell két nap fekszik!

— Ha akár menyemnek, akár a babájának baja lesz, kínhalállal halsz meg! Elevenen égettetlek meg! — fenyegette meg Levent mergen, majd intett a nézőseregnek, oszoljanak. Ám a Babba által többször hangsúlyozott „Csak egy!” szeget ütött a fejébe. Mi értelme, hogy csak kevés mérget igyon? Ami azt illeti, Karsa kám is készített kenőcsöt a fájdalmas derekára nadragulyából [5]…

Mindenki izgatottan várta a fejleményeket. Egy évvel azelőtt nedves volt a nyár. Sok sarkantyú lett a gabonán. A jenei ordu nem termesztette, de vették más népektől. Többen lettek súlyosan betegek. A betegség lázzal járt, fájdalmas égő foltokkal a testen, leggyakrabban az arcon, egy gyermek bele is halt. [6] Annak idején Karsa kám minden jurtát végigjárt, és megtanította az asszonyokat, miként válogassák ki a gabonából a rozssarkantyúkat.

Nehezen oszlott a tömeg. Magasra hágtak az indulatok. Akadt, olyan, mint Bese és Irmak, aki Babbát védte körömszakadtáig, mások gonosz bügü mivoltára esküdtek, süketek párbeszéde folyt. Senki meg nem győzött senkit. Ám Börü hörgésnek beillő morgása mindenkit távol tartott gazdasszonyától. Végül Bolan is megjelent.

Sári Kán és Karsa kám csak este kerültek elő a Szent Hegyről. A fekete csikó feláldozása után napnyugtáig fohászkodtak nemcsak Umay Anához, hanem Tengrihez is. Babba pechjére a kám sem tudta, hogy a varjúköröm (rozssarkantyú) nem csak magzatelhajtása való, így nem tudta védelmébe venni azon kívül, hogy:

— Én ilyent nem feltételeznék róla!

Így Sári Kán, aki lányától értesült a történtekről, csak annyit mondott fenyegetően a magyarázkodó Babbának:

— Tengri ne adja, hogy bármelyiküknek is baja essen!

 

 

 

[1] Anya, ótörök nyelven. Bár etimológusaink az anya szót uráli eredetűnek tartják, szerintem épp úgy, ha nem könnyebben lehetne ótörök is, palatizálódással, akárcsak az ata→atya esetén. Vagy netán egy nosztratikus nyelv bizonyítékai?

[2] http://www.behindthename.com/names/gender/feminine/usage/turkish jelentése: Gyögyvirág. Tóthfalusi online etimológiai szótára (http://www.szokincshalo.hu/szotar/? ) szerint a müge a francia muguet-ből (gyöngyvirág) származik… Jó kérdés, melyikből, mert Müge (ősi) török női név létezik. A magyar szagos müge pedig nem rokona a gyöngyvirágnak…

[3] Varjúköröm. Wărŋa = varjú (hanti)

[4] Anyarozs, régies nevén varjúköröm, (Claviceps purpurea – https://hu.wikipedia.org/wiki/Anyarozs) a kalászosok gombás fertőzése. Ebből vonják ki az ergot alkaloidokat. A magyar elnevezés a német Mutterkorn szó tükörfordítása. A német szóösszetétel előtagja eredetileg anyaméhet, méhlepényt, utótagja pedig gabonát, rozsot jelentett. A névadás azon alapul, hogy a magházon élősködő tömlősgombából kivont gyógyhatású anyag méhizomzat összehúzó hatású. Hasonló szóösszetételű nevet adtak a növénynek a hollandok (moederkoren) és a dánok (moderkorn) is. Használták egyaránt a vetélés megelőzésére, de magzatelhajtásra is, erős havi vérzés kezelésére, a vajúdás meggyorsítására (erről később lemondtak a sok halvaszületés miatt), illetve a méhlepény kilökésére, ha természetes módon nem történt meg (elsősorban vetélések esetén). Túladagolása a Szent Antal tüze (tüzes orbánc) néven ismert, és tömeges megbetegedéseket okozott a középkorban, halálos is lehetett.  Az anyarozsban található alkaloidok egyikéból (liserginsav) szintetizálják az LSD-t. http://www.webmd.com/vitamins-supplements/ingredientmono-431-ergot.aspx?activeingredientid=431&activeingredientname=ergot

[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/Nadragulya http://www.webmd.com/vitamins-supplements/ingredientmono-531-belladonna.aspx?activeingredientid=531&activeingredientname=belladonna

 

[6] https://hu.wikipedia.org/wiki/Anyarozs#Szent_Antal_t.C3.BCze

Kisregény

A táltos lánya 17. A méregkeverő

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ilkay terhessége veszélybe kerül, Babba mérgező anyarozst ad neki gyógyszerként, de Ilkay rájön, és azzal vádolja, hogy meg akarta mérgezni…

 

Hiába tudta, amit tudott, akinek kellett volna, az nem hitt neki. Sőt, még gonoszságot is feltételez róla! Bolan is hiába próbált közeledni hozzá, csak ingerültté tette urának bármilyen biztatása:

— Fohászkodj, jobbat úgysem tehetsz!

Babba egész éjjel forgolódott. Mi bűnt követett el, hogy kínokban kell meghalnia, amiként Levent mergen ígérte? Vajon mit tesznek vele? Elevenen megégetik?

— Mit vétett ez a gyermek? Miért kell neki is ilyen véget érnie? — simogatta meg alig gömbölyödő pocakját.

Fohászkodjon, de kihez? Kaltes Ankihoz saját hite szerint? Miként bocsátja meg eltévelyedését, annak megtagadását, aki annyiszor segített rajta? Vagy inkább Umay Anához forduljon? Neki talán nagyobb befolyása van itt, és Ilkay az ő híve… Talán ő maga sem tudta, kihez fohászkodott. Névtelenül…

Még alig kezdett pirkadni, amikor felkelt. Bolan a lódobogásra riadtan ugrott fel. Amint várta, a fehér csődör, amelyet még ő nevezett el Tolparnak [1], a baskort mesevilág szárnyas táltos lováról, szintén eltűnt Babbával együtt. Már ő is nyergelni akart, de előbb még tekintetével végigpásztázta a tájat. Ennyi idő alatt nem válhatott köddé, bármennyire gyors is Tolpar. Eleinte a nyugati irányt kutatta, egyre szélesebb ívet járva végig tekintetével, végül délnyugat felé meglátta. A szikla felé tartott, ahonnan a „villámot” szórta a jüecsikre. Messze el lehetett onnan látni kelettől nyugatig arról a magaslatról, de onnan nyugatra szakadék állta el az utat. Egy sugallat hatására bepillantott a jurtába, oda, ahol Babba a táltos-dobját tartotta. Annak is hűlt helyét találta. Tehát magával vitte… Megnyugodott. Nemsokára a dob távoli hangjának a foszlányait is magával hozta egy-egy szellőfuvallat.

— Nemsokára kel fel a Nap. Onnan, a magasból hamarabb látszik… Kaltes Ankihoz fohászkodik… — motyogta maga elé. Sóhajtott, de végül úgy döntött, nem megy utána.

A hangfoszlányok viszont mások figyelmét is felkeltették. S rájöttek, Babba fohászai és szertartása nem Tengrinek szólnak, sőt Umaynak sem. Mégiscsak bügü. Ez a megállapítás egyelőre csak suttogás maradt, és mindenki fél szemmel Ilkay jurtáját figyelte. Ő viszont egyelőre nem került elő. A rá irányult fokozott figyelemnek volt egy más oka is. Este szüleivel is összeszólalkozott. Először szüléjét vádolta meg, mivel összejátszott Babbával, aki meg akarta mérgezni, sőt, terhessége azért került veszélybe, mert Anája már azelőtt is adott neki valamit annak a bügünek a tanácsára.

— Gondoltad, könnyebben kapok majd férjet magamnak, ha elvesztem, ugye? — vádaskodott. — Nem akarlak többé látni! — visította.

Sári Kán sem járt jobban, hiába töltötte az egész napot a fekete csikó-áldozattal, és fohászkodással. Atyjának reggeli aggodalma, s sietsége, áldozatot bemutatni Umay Anának kissé feledtette addigi sérelmeit, amikor kán létére nem végeztette ki férje gyilkosát. Sőt, mi több a bügünek a pártjára is állt, azzal fenyegetve meg, hogy kivégezteti, őt a saját édes lányát! Ez mind újra eszébe jutott, amikor atyja védelmébe vette anáját. Most, amikor semmi kétség, meg akarta mérgezni, hiszen rozssarkanytút adott neki, még akkor sem végezteti ki…

Szülei mindketten jobbnak látták, ha eleget tesznek a felszólításnak, hiszen jelenlétük egyre ingerültebbé tették Ilkayt, ami pedig nem használ neki, főleg most, amikor terhessége veszélybe is került. Mügére bízták, maradjon mellette, hátha meg tudja nyugtatni, sokat számít az most.

A következő nap várakozással telt el. Ilkay csak harmadnap este bújt elő a jurtából, továbbra is terhesen, egészségesen és mosolyogva. De szüleivel továbbra sem akart szóba állni. Ela kánbikeh nagyon szenvedett.

— Majd megnyugszik… — próbálta nyugtatni-vigasztalni Sári Kán, de az ő szíve is vérzett. Öt gyermeke közül ezt az egy lányát tudta felnevelni, a húgát betegség vitte el, a nővére vetélésbe halt bele, kisebbik fiút kaplony tépte szét, a nagyobbik harcban sérült meg, s habár nem életveszélyesen, de a seb begyulladt, és elvitte a sebláz…   

Babba, látva Ilkayt tenni-venni, megnyugodott. Ha bekövetkezett volna a tragédia, őt azonnal kivégzik. Ezek szerint odafenn meghallgatásra kerültek fohászok. Umay Ana? Kaltes Anki? Melyik könyörült meg rajtuk?

Minden csoda három napig tart. Az ordu népe kezdett egyébbel foglalkozni, mint Ilkay szinte elvesztett terhességével és a mérgezés vádjával. Került más pletykatéma, nem követte már őket minden kíváncsi szempár. Egyik nap Ela kánbikeh arra sétált. Babba abbahagyta a főzést, megadni a neki kijáró tiszteletet.

— Köszönöm! — állt meg mellette a kánbikeh. Babba értetlenkedve nézett rá. — Megmentetted az unokám, és talán a lányom életét is!

— De… hiszen… nem vette be…

— Hamuban sült pogácsában megette… — kacsintott rá Ela kánbikeh, majd továbbment.

Kezdte már érteni, de még mindig maradt a kérdés, miként fogadta el Ilkay anájától, a „kedveskedésnek” szánt pogácsát, amikor szüleit be sem engedi a jurtájába. Eh, nem az ő dolga. Mindenesetre attól a naptól kezdve mintha Levent mergen és Ereka sem viselkedtek vele annyira ellenségesen, mint azelőtt. Végeredményben nekik sem könnyű mindennap szembemenni azzal, akinek köze van mindkét fiuk halálához.

Már jelentkeztek a közelgő ősz első jelei, amikor a fülledt kánikulától ember és állat egyaránt szenvedett, főleg az idősek izzadtak és fáradtak erősen, ingerlékeny volt mindenki.

— Nagy idő közeleg — jósolták az öregek, bár egyelőre felhő sem látszott az égen, és szellő sem rezdült.

Az öreg Karsát sem kímélte az idő, a tőle megszokott nyugodtsággal eltérően többször is kijött a sodrából, majd egy hirtelen felindulást követően a szívéhez kapott és elterült a földön. Néhány pillanat múlva a szeme is fennakadt. A sikoltozásra Babba ott termett.

— Meghalt… Az előbb még… — szűrte egy asszony könnyei között a szavakat.

Babba nem habozott. Az élettelen test mellé térdelt, mindkét kezét Karsa szíve tájékára helyezve erélyesen megnyomta mellét, majd újra és újra, ritmikusan, amint atijától látta.

— Hagyd… Meghalt, nem látod? — próbálkoztak a szemtanúk.

De ő nem hagyta abba. Egy idő után hörgő hang jelezte az újra megindult légzést. Az öreg tekintete sem meredt az üresbe többé, bár láthatóan a lélegzetvételnél és pillogásnál többre nem futotta erejéből. Arcába is költözött némi élet, bár továbbra is halottsápadt maradt.

— Tengri, segíts meg! — csapták össze többen is a kezüket. — Feltámadt…

— Vigyük a jurtájába, hozzatok pokrócot! — tért észhez egy férfi.

— Nem! Nem nyúlj… tok hozzá! — hasított a levegőbe Babba hangja. — Főtt víz…et! — adta ki az utasítást, majd futásnak eredt. Nem messze a jurtájuktól látott nemrég gyűszűvirágot. [2] Megtalálta, letépett egyet, majd rohant vele vissza. Addig már várta is egy bögre forralt víz. Az egyik asszony épp főzéshez készülődött… Babba reszkető kézzel tépte bele a virág leveleit, számolgatva őket, az utolsóval többször oda-vissza mozgást végezve: beletegye-e vagy sem. A nem mellett döntött.

— Lehűt! Hamar!

Miközben hárman is ugrottak teljesíteni a kérést, Müge rémülten felkiáltott, és lefogta a kezét:

— Megölöd! Az méreg!

— Ha nem megissza, meghal! — felelte torkában dobogó szívvel.

— Ha meg akarná ölni, minek támasztotta volna fel? — szólt közbe egy férfihang. Müge elengedte Babba csuklóját.

— Felültet! Segít!

Ketten is ugrottak megemelni az erőtlen testet, hogy meg lehessen itatni. Nem tudta az egészet lenyelni, mert azonnal hányni kezdett.

— Ugye mondtam! — vészmadárkodott ismét Müge.

— Most hoz pokróc! Visz… gyük a jurta…be.

Épp idejében értek fedél alá. Kint közben elsötétült az ég, villámlott, s azonnal dörgött is egyet az ég, amelyet fergeteges nyárutói zápor követett. A vihar megérkezett. Ám benn, Karsa jurtájában, egyre derültek a homlokok. Az öreg egyre jobban lett. Amikor végre el is bírt mosolyodni, s alig érezhetően meg tudta szorítani az őt simogató kezet, Babba zokogásban tört ki. Majdnem elvesztette az embert, aki első pillanattól mellette állt, és a pártját fogta. Amint elállt az eső, első dolga volt jurtájába sietni, elvenni a táltos dobot, majd a közelben baskort rítus szerint, amint Karsától tanulta, mondott hálát Tengrinek és Umay Anának. Mondta énekritmusra, mint egy bemagolt, csak részben megértett verset, itt-ott, ahol mormolással-dúdolással helyettesített egy-egy szót, időnként anyanyelvéből is be-belopott egyet-egyet, de a ritmusban nem vétett. Egyre többen csatlakoztak hozzá. Kórusban már könnyebben ment a szöveg is. A szertartás végén már Levent mergen és Sári Kán is ott fohászkodott a tömegben. Mindenki szerette az öreget. Csak Ilkay, Ereka és Müge nézték távolról féltékenyen az egyre növekvő népszerűséget.

A halott feltámasztásának híre futótűzként terjedt, a kereskedők a baskort határokon túlra is elvitték hírét, megerősítve a csatát eldöntő istennőről terjedő meséket. S ha valami szájról szájra terjed, az dagad is…

Karsa lassan gyógyult, de élni akarása nem hagyta feladni a csatát. Belátta ő is, kímélnie kell magát, így a kámnak minden felelőssége a még fel nem avatott Babbára hárult. Ha tehette, az öreg megjelent minden szertartáson, irányította, tanácsokat adott, előre felkészítette, amennyire erejéből telt. Ám a kámmá avatáshoz neki ép embernek kellett lennie, amihez fel kellett épülnie. Ugyanakkor Babbának is időre volt szüksége a baskort nyelv elsajátításához. Mire ez megtörtént már késő ősz lett, az első, hamar elolvadó hó is leesett. Akkor már megvárták a napot, amikor a kelő Nap az égi szarvas (Orion) szarva közé kerül. Ekkor legrövidebb a nappal, ezután egyre hosszabbodik, s egy új év kezdődik (téli napforduló).[3] Ez nagy ünnep, s ugyanakkor kiváló alkalom az beavatásra. [4]

Bolan hiába morgolódott és ellenkezett, hiába féltette ágyasát, a beavatás megtörtént, Babba már tekintélyes pocakkal mászta meg az „égig érő fát”. De sikerült! Kám lett belőle, az első baskort kám-asszony.

 

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Tulpar

 A magyar közhiedelemmel ellentétben nem csak nekünk volt táltos lovunk. Tulpar (a baskíroknál Tolpar) a csuvas, tatár, baskír (baskort), kazah, kirgiz és mongol népmesék szárnyas „táltos” lova. Rajta van ezen népek legtöbbjének nemzeti jelvényein is. Az obi ugoroknak is van „táltos” lovuk, igaz, nem hívják Tulparnak és nem rendelkezik a magyar népmesék értelelmében vett „táltos” tulajdonságokkal. Hitük szerint a Világfigyelő Férfiú (a manysiknál Mir-susne-Xum illetve Szornyi-iki = Arany Atyácska a hantiknál) a mennyei lovas, Numi Turumnak, az obi-ugorok főistenének a hetedik fia egy nyolcszárnyú lovon lovagolva fénysebességgel halad át az égbolton. http://www.ufodigest.com/goldenwoman2.html Jankovics Marcell szerint a mesehős „úgy csinál táltosparipát a rozzant csikóból, hogy parazsat etet vele, a halálból őt „cserébe” táltosa támasztja fel; az obi-ugor Napisten gebévé sorvadt bűvös lovát tüzes leheletével gyógyítja meg, amikor viszont az ő „csontja törött és húsa rothadt”, fehér lova nyalogatja életre”. http://mesi-mese-mese-matka.blogspot.ro/2011/04/parazsat-evo-paripa-egig-ero-fa.html https://es.scribd.com/document/336355009/Jankovics-Marcell-Ahol-a-madar-se-jar

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Piros_gy%C5%B1sz%C5%B1vir%C3%A1g Digitalis purpurea. Belőle és rokonaiból vonják ki a digoxint és rokonait (digitalis, digitoxin, lanatozid, stb), a szívelégtelenség esetén nem helyettesíthető, de erősen (halálosan) mérgező gyógyszereket. Arról hírhedt gyógyszerek, hogy a hatásos és mérgező adagjuk közt nagyon kicsi az arány, és emiatt könnyű túladagolni. Míg általában ennek az aránynak tíz fölött kell lennie ahhoz hogy egy gyógyszert biztonságosnak nyilvánítsanak, és engedélyezzenek, a dioxin esetén ez csak kettő-három. Ám helyettesíteni nincs amivel. A túladagolás veszélye miatt a gyűszűvirágot házi használatra nem ajánlják, gyógynövényboltban tilos forgalmazni, habár a túladagolás veszélye a növény használata esetén kisebb, mint a kivonat esetén, ugyanis a túladagoláskor azonnali hányás lép fel, ami kiüríti a „fölösleges” drogot a szervezetből, és a balesetek nagy hányadát megelőzi. https://en.wikipedia.org/wiki/Digitalis_purpurea#Toxicity

[3] A szarva közt a napot viselő szarvas jelképe megtalálható Szibériától (evenkik, tunguzok) egész Sumérig (Közel-Kelet), és számos keresztény legenda is megőrizte (pl. agancsán égő gyertyákat viselő szarvas alakjában). A történet égbe vetítése (ami az észak-eurázsiai népek mitológiájára jellemző) https://es.scribd.com/document/336355009/Jankovics-Marcell-Ahol-a-madar-se-jar arra utal, hogy a legenda maga valahol Szibériában született meg, s onnan került Közel-Keletre, így Sumérba is. (Vandra Attila: Őseinkről mesél a csodaszarvas https://www.7torony.hu/content.php?c=67233) A történetek közötti külömbségek a szélességi fokokban keresendők.

Az észak-szibériai népek (evenkik) legendáiban a Nagy-Göncöl által szimbolizált égi rénszarvas ellopja a napot, amiért fél évig sötétbe borul a vidék. Amikor a mitikus vadász, (az Orion), aki időnként medve alakban jelenik meg, megöli a szarvast, és felszabadítja a napot ismét nappal lesz. Fontos eleme e történeteknek, hogy a szarvas üldözése egyrészt az égben történik, másrészt a cél a Nap, a fény visszatérése. http://kcst.hu/keletkutatas/Keletkutatas_2009-osz.pdf Uray-Kőhalmi Katalin Egy eredetmítosz építőkövei A mongolok titkos története alapján

[4] Karácsonyi (keresztény) szokásaink egy részének gyökerei „pogány” ritusokban kersendők, amelyek a napéjegyenlőséghez kapcsolódó ünnepekhez kötődnek. 

Kisregény

A táltos lánya 13. Egy szilaj fehér csődör

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Miközben Karsának megdöbbentő ötlete támad, hogy Babbából nő létére kám legyen, Ilkay fogadkozik, hogy ha apja kán létére nem bünteti meg Ayi gyilkosát, akkor majd ő kezébe veszi az ügyet…

 

Következő reggelen Bolan alig távozott a jurtától, Babba Börű heves morgására kapta fel a fejét. Amint kinézett, a jurta előtt Ilkayt látta meg. Ám ezúttal a lábadozó eb nem csak vicsorgott, hanem fel is állt, s egy-két lépést is tett az „ellenség” felé, jelezve, ha nem köti fel a nyúlcipőt, bár sebesült, nem áll jót magáért. Az ifjú özvegynek volt annyi esze, hogy ne akaszkodjon össze a jurta ádáz őrzőjével. Sári Kán lányaként parancsait mások által is megüzenhette. Elég bő képzelőerővel áldotta meg őt Tengri, kapott ő alkalmat, olyan parancsokat osztogatni, amivel porig alázhatta Babbát, ő pedig a távolból nézhette végig. De a nagy alkalom egyelőre váratott magára.

Mivel annyira elbájolta Bolant, hogy megölte Ayit, és Börüt is visszahozta a túlvilágról, sokan tartani kezdtek tőle, s inkább kerülték. Ami biztos, biztos… Ezek közül nem egy tette szóvá felháborodását jelenléte miatt, de eleinte csak apró zsörtölődések alakjában. A szamárbőgés nem hallatszik az égig, ezek még ritkán jutottak el Levent fülébe, a Sári Kánéba pláne nem. Ilkay viszont éberen figyelt és ahol tudta, szította a tüzet. Egyre több támogatót nyert meg magának.

Egyeseknek a kíváncsisága győzött a félelmük felett. Különböző valós, néha eltúlzott, máskor kitalált bajaikkal fordultak hozzá, főleg, miután látták, amint Karsa kám is kitünteti figyelmével, sőt véleményét is kikéri. Babba pedig akin tudott, segített, s a nyelvet is egyre jobban megértette.

Teltek a napok, aztán egyik reggel heves émelygésre, hányingerre ébredt, végül egyik közeli bokor tövét megajándékozta vacsorája maradékaival. Amint megkönnyebbült, vett egy mély lélegzetet, mely után feszülést érzett mellében. Megtapogatta. Keményebb volt a tapintása, mint máskor. Talán meg is nőtt egy picit? Az égre nézett, melyen már ott virított az Újhold. Ilyenkor szokott megjönni a… ami nem jött meg… Gyermeket fog szülni elrablójának. Nem, ezt nem akarja! Elindult vérehulló fecskefüvet keresni. Jókora csokorral tért vissza a patak túlsó oldaláról. Ott nem legeltettek, és a réten sokféle hasznos növényt lehetett szedni…

Bevonult a jurtába, és épp be akarta húzni maga mögött a bejáratát, hiszen nem volt szüksége odatévedő szemekre, amikor a mérgező növényt felhelyezi a saját méhébe. Hirtelen sikítást hallott a közelből. Riadtan nézett a szomszéd jurta előtti tűzhely felé, ahol egy idős nő és egy fiatal menyecske zsákból egy edénybe lisztet töltöttek. Nem lett volna belőle semmi baj, ha nem lobog a tűz nagy lánggal. Talán még így sem, de a liszt, amely eleinte nem akart mozgásba jönni, hirtelen ömlött át a céledénybe és mellé is, nem is kis mennyiségben. A levegőben szanaszét szóródó lisztpor azonnal meggyúlt, s a töltögető asszonyok ruhája is lángra kapott.

Babba nem habozott. Kiugrott a jurtából. Megpillantott a jurta bejáratánál egy tömlő vizet, távolról talált vele telibe előbb a felével, aztán egy lépéssel közelebbről a másikkal is. A tűzoltás sikerült, de így is megégtek mindketten. Felkapta a propoliszos mézet, amit Börü sebének kezelésére is használt, és odarohant vele. Azzal kente be a vörös, felhólyagzott testrészeket. Szerencsére sehol sem szenesedett el a bőr, pedig a láng egy pillanatra egyik asszony hajába is belekapott. Mire a szemtanúk által riasztott Karsa kám megérkezett, már épp befejezte a kötözést, így az öregnek csak elismerő bólintásra maradt lehetősége, miután végignézte a művelet végét.

Ki tudja, talán Kaltes Anki, talán Tengri keze lehetett a dologban, mert ismét nem tudott bezárkózni a jurtába, mivel Bese, Sári Kán sógora lépett hozzá.

— Rehmet — tette össze kezét is, kissé meghajolva —, mert megmentetted feleségem, és egyetlen lányom életét.

Babba három szót értett meg: rehmet (köszönöm), ajal (feleség) és küz (lány), a többit kitalálta. Visszamosolygott. A férfi tovább beszélt, mutogatással kísérve szavait, hátha Babba is megérti.

— Bes küz — mutatta öt ujját, majd mellére tette kezét. — Bir küz, Irmak — emelte fel egyik ujját, majd a fiatalasszonyra mutatott, s könny jelent meg a szemében. — Irmak — mímelt egy gömbölyödő hasat — gyermeket vár.

Babba boldog mosollyal hajolt meg, kifejezve örömét, mert segíthetett.

— Mivel tartozom? — érdeklődött a férfi és mutatott egy képzeletbeli kötést a saját karján.

— Bal! (Méz!) — felelte a lány, mert azt hitte, Bese az iránt érdeklődik, mit tett a sebekre.

Az esetnek hamar híre ment, sokan odajöttek érdeklődni, Venka is megjelent. Épp jól jött a tolmács.

— Mivel tartozom? — ismételte meg a kérdést a férfi. — Veszélyes mézet szerezni. A méhek védik… 

— Semmivel! — tiltakozott Babba két kézzel és fejrázással is. Apja sem kért soha semmit attól, akit meggyógyított. Igaz, a legtöbben nem maradtak hálátlanok. Bese sem akart.

— Várjál! Jövök mindjárt!

Rövidesen egy borjúval jelent meg.

— Tiéd! Elkel nálatok, főleg, ha nektek is lesz majd egy babátok… Fohászkodok Tengrinek, örvendeztessen meg benneteket egy egészséges gyermekkel minél előbb. S ha valaki bántani mer, akár tettel, akár csak szóban is, csak szóljál nekem! Már ha Bolan nincs a közelben… Ilkaynak agyára ment a gyász… És nemcsak neki a családban… De ha bánt valaki, csak szóljál!

Végre egyedül maradt a jurtában. Nézte a vérehulló fecskefüvet. Ott visszhangoztak a fülében Bese szavai: Bes kiz, bir kiz, Irmak… Négy gyermekét vesztette el…

Látta az aggódó férfi büszke mozdulatát, amellyel jövendő unokájára utalt. Ő pedig épp készül elvenni saját magzata életét… mert nem kívánja világrajöttét. Majd Karsa ajánlata jutott eszébe. Így üzent neki Kaltes Anki és Numi Torum, hogy neki itt, ebben az orduban, oly távol családjától, akik aggódnak érte, s akiket soha nem lát többé, dolga van. Szülei nem lehetnek majd ennyire büszkék unokájukra… Vagy tán Tengri és Umay akarták így? Egyet tudott már, nem fogja megtenni. Ő nem ölni, hanem éltetni jött e világra. Vagy ebbe az orduba?

Nem mindenki látta ugyanígy az esetet. Délutánra már egyesek megesküdtek, saját szemükkel látták, amint Babba a távolból felszította a tüzet, mely így belekapott az Irmakék ruhájába és hajába. Azzal, hogy utána eloltotta, elbájolta őket. Megkötötte [1] Bese eszét is, hiszen most már hűséges eb lett belőle is. Kell annál jobb bizonyíték, mint ígérete, hogy megvédi?

Bese, amikor meghallotta a vádakat, tombolni kezdett, főleg, miután felesége is kezdett hitelt adni a „szemtanúknak”. Sejtette, ki lehet a híresztelés hátterében. Soha sem kedvelte a sógornőjét, Ela kánbikeht, a lányát, Ilkayt se igazán.

— Annyi eszetek sincs, mint egy ganajtúró bogárnak! Azért töltöttétek a lisztet is a láng mellett! — dühöngött, majd egy marék lisztet dobott a tűzbe, amely szikrázva kapott lángra.

— Ha nem bűvöl el, akkor nem zúdul ki a zsákból egyszerre… — próbálta védeni felesége a szemtanúkat, bár némileg már kételyek között.

Bolan csak este került elő. Nagyot nézett a jurtája elé kötött üsző láttán.

— Ez kié? — faggatta Babbát.

— Az enyém! — lapogatta meg a mellét büszke, mégis kópé mosollyal.

De rég vágyott Bolan egy ilyenre! Aztán furdalni kezdte a kíváncsiság.

— Honnan van?

Babba válaszát megelőzve a bekötözött Irmak lépett ki a jurtájából. Kezdte sejteni: Bese tehetős, és nem szeret senkinek adósa maradni.

— Mi történt?

— Tűz…

A fiú ágyasára mosolygott, majd odament Irmakhoz, és megköszönte.

— Én köszönöm! — szólt közbe az épp lányát meglátogatni érkező Bese, s néhány szóval elmesélte az esetet, majd ígéretét is. Végül a pletykákat is ismertette. A köszönömverseny sem tarthatott a végtelenségig, így Bolan belépett saját jurtájába. A boldog mosoly azonnal arcára fagyott, amint meglátta a frissen szedett vérehulló fecskefüvet a sátorban. Tudta, mire használják a nők.

— Megölted? — kérdezte, miközben mutogatta is.

— Nem! Itt van! — felelte Babba megrázva fejét, majd hasára mutatva, s meglapogatva.

— Gyerekünk lesz? — derült fel a férfi arca ismét. Ám nem adatott meg neki a felhőtlen öröm. Az előbbi boldog mosoly helyett, amivel a lány a borjút újságolta, csak a tényt közölte vele: nem örvend tehát a terhességének.

Úgy hatott, mint egy vödör jeges víz a nyakába. Bár nem volt szokása, aznap este holtrészegre itta magát.

 

Másnap hajnalban nagy robajra, nyerítésre és csujjogatásra ébredt az ordu. Néhány legény, lehettek vagy húszan, egy karámba terelte az épp befogott vadlovakat. Amint bezárult az állatok mögött a kapu, ketten, Günay és Bars az ordu közepébe vágtattak, s ott rikoltották:

— Megvan! Megvan! Megvan a fehér csődör! Befogtuk!

Erre még Sári Kán és Levent is előjött jurtájából. Nagy híre volt a fehér csődörnek, mondák terjedtek róla. A környező ordukban mindenhol ismerték, mindenki „vadászott” rá, de befogni eddig senkinek sem sikerült. Sokan látták, és vették már üldözőbe, de utolérni nem tudták. Találtak már a környéken bevert fogú kaplonyt is, egyesek tudni vélték, a fehér csődör patája járt a szájában. A híresztelést három párhuzamos karmolás támasztotta alá az oldalán, amelyet nem sokkal a sérült kaplony után láttak a jurmatyok.

— Nem hiába a jenei a vezető ordu a baskortok közt! Ezért jenei a kánunk is — dagadt Levent melle a büszkeségtől, bár lelke mélyén egy felhő is átvonult. Ha Emre élne, most ő lenne Günayék élén. Vagy Ayi, bár ő lehet, ebben már nem vett volna részt, hiszen az ilyen éjszakai kalandok hagyományosan a legények feladatai közé tartoztak az orduban. — Miként értétek utol?

— Bekerítettük — felelte Bars. — Amint kötél került a nyakára, már nem menekülhetett. A kancái meg követték… De nem csodálom, hogy a kaplony fogát is kirúgta. Ilyen szilaj lovat életemben nem láttam.

— Uram! — ereszkedett féltérdre Günay Sári Kán előtt — fogadd el tőlünk ezt az ajándékot!

Tudta ő, Sári Kán nem az az ember, aki adós marad egy ilyen ajándék után. Másrészt kié is legyen? Nem oszthatták húsz felé a csődört.

— Köszönöm! Törjétek be! — felelte.

Szívesen megülte volna elsőnek, ifjabb korában a betörhetetlen csikókat hozzá hozták, de kánként nem kockáztathatta, hogy ledobja egy ló. Günay és Bars pedig talán a legjobb lovasok az orduban, a felnőtteket is megszégyenítik. Mindössze Emre, Ayi és Bolan volt ebben versenytársuk, most már csak Bolan… De talán még ő sem igazán.

A „törjétek be” első pillanatban Erisz [2] almájának bizonyult. Ki ne vágyott volna, elsőként megülni a pompás lovat, majd büszkén jelenteni a kánnak: „Én törtem be!” Akadt a húsz fiú közül óvatosabb is, de így is vita keletkezett. Szerencsére Bars apja békítő ötlettel jött elő:

— Húzzatok sorsot!

Günay lett a szerencsés. Vagy a peches. Ugyanis amikor csak közeledni próbált hozzá, kiderült, a betörés első lépését, vele a kötőszáron vezetést gyakoroltatni sem veszélytelen vállalkozás. Befogása közben szerzett szomorú tapasztalatai után nem tűrt meg embert maga közelében a szoktató karámban. Bár addigra már úgy tűnt, belenyugodott a nyakán az árkányba (pányva, fogókötél) [3] a fehér csődör, de megvadult a vezetési kísérlettől. Nem menekült, hanem támadott. Günay végül szerencsésnek mondhatta magát, mert időben átugorva a karám kerítését, ép bőrrel megúszta. Bars, tanulva az esetből, lóháton ment be a karámba. Sikerült megszereznie az árkány végét, de az őrjöngő állatot irányítani ő sem tudta, lova pedig menekülőre fogta. Végül sikerült egy második árkányt a nyakára helyezni, s egyik bentről, a karám közepéből, a másik kintről próbálta kordában tartani. Ám a szilaj csődör jóval erősebbnek bizonyult Günay lovánál, és a karám kerítéséig vonszolta. A fiúnak el kellett engednie az árkányt, mert ha nem teszi, berántotta volna.

Repkedtek az áldkodások, de hiába. A sok balul végződött kísérlet egyre kínosabbá vált, hiszen a hírre, hogy a jenei ordubeliek elfogták a hírhedt fehér csődört, máshonnan is odasereglettek fiatalok és idősek, férfiak és nők egyaránt. Ám hiába biztatás és tanács, előbbre nem jutottak. Hála Tengrinek, nagyobb baja senkinek sem esett. A végén bárki a karába merészkedett, akár lovon akár gyalog, azt a csődör megtámadta.

Sári Kán végül nyugalomra intette a fiúkat.

— Nagyon megvadult. Hagyjátok békén két napig, nyugodjon meg, szokja a karámot. De ne adjatok neki enni, csak inni. Akkor majd azt elfogadja, aki enni ad neki.

Szonkhor is megérkezett a jurmaty ordubeliekkel csodát látni. Amikor látta a sikertelen betörési kísérleteket, Bolant kezdte keresni a szemével. Nem látta se a kísérletezők, se a szájtátók közt. Egy idő után gondolt egyet, s jurtájánál kereste barátját.

— Neked sem sikerült? — szegezte neki a kérdést a kölcsönös üdvözlés után.

— Nem is próbálkoztam. Nem az én lovam. Segítségemet nem kérték, ellenségem pedig így is van elég… Próbáld meg te.

— Inkább megnézném azt a borjút. Hol van?

— Legelni a többivel. Gyere, megmutatom — ült lóra Bolan. Elügettek.

Babba se ment kíváncsiskodni a karámhoz. Csak távolról, szívfájdalommal pillantott néha-néha arrafelé, ahol az állatkínzás folyt, de végezte tovább munkáját.

— Menj, s itasd meg azt a lovat. Sári Kán parancsa!

Felnézett, bár megismerte a hangot. Ilkay szólt hozzá távolabbról. Börü is felállt, s fenyegetően morogni kezdett. Babba leguggolt az ebhez, és nyugtatóan megsimogatta.

„Miért pont én?” — vált gyanakvóvá. Egyébként sem képezi Sári Kán tulajdonát. Igaz, az ő szava parancs mindenkinek, de lenne, akit lánya helyett küldjön. De jó lenne, ha itt lenne Bolan… Farkasszemet nézett Ilkayjal jó tíz lépés távolságból, miközben az eb ismét morogni kezdett. Végül Babba szótlanul felemelt egy tömlőt.

— Tiszta legyen az a víz! — hangzott a kritika.

A nyári melegben is hűvös volt a tömlő fala. Nemrég hozta a vizet a patakról. Egy szót sem szólt, hanem kiöntötte a tartalmát, elment a patakig és hozott frisset. Felvett egy lapos edényt is, amiben Börünek szokott vizet adni, majd nyugodt léptekkel elindult a karám felé. Az eb követte. Ilkay a távolból figyelte az eseményeket.

A karám körül már oszlani kezdett a tömeg. Akik még ott maradtak, figyelmeztették, a ló veszélyes, és magyaráztak valamit, de felét sem értette. Ám amint a karám mellé ért, a ló felágaskodott előtte is, bár a gerendák elválasztották őket. Letette a tömlőt, majd kedves nyugtató szavakkal kezdett beszélni anyanyelvén a fehér csődörhöz, miközben végig a szemébe nézett és mosolygott.

— Jó fiú! Ügyes vagy! És nagyon szép! Ne félj! Nem bántlak! Vizet hoztam. Ugye szomjas vagy?

A ló nem állta a tekintetét. Időnként elfordította a fejét, de szeme sarkából a veszélyforrást figyelte. Látszott rajta, a környezetéről sem feledkezett el.

Amint a lány egy lépést tett a karám felé, a csődör ismét figyelmeztetően felnyerített, s lábával fenyegetően kaparta a földet. Börü Babba elé állt, morogni kezdett, mintha meg akarná akadályozni, hogy közelebb menjen. Lehajolt hozzá, megsimogatta. Letette az itatóedényét a földre, és kis friss vizet adott az ebnek. Az belelefetyelt, de nem volt szomjas. Babba megsimogatta, miközben a csődörre nézett.

— Látod, őt sem bántom. Vizet adtam neki. Adok neked is. Jó?

Kiöntötte a maradékot, kiöblítette kevés vízzel, majd ismét megtöltötte. Eközben végig beszélt a lóhoz. Amikor a vízzel telt edénnyel előre lépett, felhangzott a közelében néhány figyelmeztető kiáltás. Nem törődött velük. A csődör ismét felágaskodott, figyelmeztetően nyerítve.

Lassan tett még egy lépést, állandóan beszélve hozzá, kedves hangsúllyal. Lassú mozdulattal guggolt le a karám mellett, majd, nem törődve az ismét felágaskodó csődörrel, átdugta óvatosan az edényt az alsó gerenda alatt. Azután épp oly óvatos mozdulattal állt fel, s lépett hátra tisztes távolságra, inni biztatva a lovat. Az ordubeliek ismét kezdtek a karám köré gyűlni.

A szomjúság végül rávette a lovat, hogy közeledjék, időnként horkanva egyet-egyet. Végül megitta a vizet. A mennyiség meg sem kottyant neki. Babba közelebb lépett, a ló meg hátra, ismét horkanva egyet, s kapálni kezdte a földet a lábával. A lány kihalászta a karámból az edényt, melyet alig ért el, mert a ló ivás közben elmozdította. Ismét megtöltötte, is visszatette, de most kevésbé távolodott el. Majd harmadszor még kevésbé. Negyedszer csak felállt. Ötödször már a karám tetejéről, kezéből kínálta. A ló nem fogadta el, de már nem ágaskodott, csak horkantott, mintha azt mondaná: „Tedd le!”

— Beengedsz? Látod, vizet hozok. Tudod mit, kapsz egy kis füvet is! — ment el és szedett a kövérebből egy jó nagy köteggel. Nem törődve a figyelmeztetésekkel, és némi közelharc után az aggódó Börüvel, benyitott a karámba, előre nyújtva a füvet. A gyanakvó ló nem fogadta túl barátságosan, de nem bántotta.

Babbának torkában dobogott a szíve, miközben a füvet nyújtotta. Némi horkantás és patával való kapálás után végül az állat elvette a felkínált csemegét, melynek fele a földön kötött ki, mert a csődör is félve nyúlt utána, de a lány is túl hamar elengedte. Meleg lett a helyzet, mert ha a ló megijed valamitől, és megvadul, menekülni sem tud, hiszen háta a karám falát támasztotta, megfordulni pedig nem lenne ideje. Leguggolt, felszedett néhány szálat, felmutatta s kiszólt, hozzanak neki füvet. Izgalmában anyanyelvén mondta, de került, aki megértse. Közben töltött még vizet, s megkínálta az állatot. Elfogadta. A kezéből, de csak egy kortyot, majd hátrahőkölt.

Lassan-lassan megbarátkoztak. Végül a csődör megsimogatni is engedte magát. Azt igaz, már nem igazán vette jó néven, horkantott, kicsit elkapta a fejét is, de nem menekült el.

— Jó fiú vagy! Bátor fiú! Ügyes lov! [4] Ne félj tőlem! Nem bántlak. Én szeretem a lovakat. Az olyanokat, mint te…

Egyre gyűlt a nézősereg. A számukra halandzsaszövegnek ható ugor „varázs” szavakat nem értették, csak azt látták, amint a ló fokozatosan közelebb engedi a lányt. A csoda hírére Günay is előkerült.

— Tedd a nyakára az árkányt! — nyújtotta a kerítésen át.

Az addig békés ló, amint meghallotta a hangját, odafordult, odavágtatott — már ha azt a néhány lépést annak lehetett nevezni — s felágaskodott előtte. A fiú rémülten hátrált biztonságos távolságba, de megbotlott, és fenékre esett. Néhányan felsikítottak, mi lesz Babbával, ám a megvadult csődör a lányt nem bántotta. Nem nyugodott meg, amíg Günay el nem tűnt a látóköréből, s a lánnyal is gyanakvóbb lett, aki nem mert újra  közeledni hozzá egy ideig.

— Fű! — szólt ki, ezúttal baskortul. Kérését azonnal teljesítették. Egy idő után a ló ismét engedte magát megsimogatni. — Holnap visszajövök, jó? — tette arcát is a ló nyakához búcsúzóul, majd kiment a karámból. A távozása után felhangzó nyerítés már teljesen más volt, mint az addigi fenyegető-rémült hangok. Talán búcsúzott?

A nézők nagy ívben nyitottak utat neki. Egyik-másiknak a szemében rémület tükröződött. A háta mögötti suttogásból jól kivette a bügü szót. A sietve érkező Sári Kánnnal ment szembe. Hozzá is eljutott a hír, és ment csodát látni. Távolról még látta a Günayjal szembeágaskodó csődört, utána a simogatást, majd a lány távozását.

— Köszönöm! — állt meg a lány előtt.

— Parancs. Ad víz — felelte Babba.

— Parancs? Ki adott erre neked parancsot? — kezdett gyanakodni a férfi.

— Sári Kán!

— Én? — lepődött meg, de rájött, honnan fújhat a szél. Valaki a nevében adott parancsot. S azt is sejtette ki lehetett, és miért tehette. Először agyára ment a vér. Visszaélni a nevével, ezt még a családtagjai sem tehetik meg!

Aki hallotta hangját, amint hivatta Ilkayt, annak a nemcsak a háta közepén, hanem a talpán is felállt a szőr. El nem tudták képzelni, mi ütött a kánjukba, hiszen nyugodt természetű embernek ismerték. Ilkay is megrettent, amikor a jurtába lépve meglátta atyja sötét tekintetét, pedig az öregben akkor már hadakozott a kán és a szülő.

— Ki adott parancsot a nevemben annak a lánynak, hogy itassa meg a lovat?

— Az egy bügü! Előbb-utóbb rontást hoz mindenkire! Már Bese nagybátyám is az ebe lett! — felelte gyűlölettel.

— Aki engedélyem nélkül felhasználja a nevemet… — kezdett bele a fenyegető mondatba az apja, de nem fejezte be. A józan ész, és az atyai szív győzedelmeskedett. Ha most súlyos büntetést ró ki saját lányára, csak arról fogja meggyőzni, ő is a bügü befolyása alá került.

 — Amint látod, semmi baja nem lett. Van elég hatalma ehhez. Akkor meg ne kezdj ki vele! Ayi halála miatt akarsz bosszút állni, de a legtöbb, amit megtehetsz érte, hogy épen és egészségesen megszülöd gyermekét. Ha nem akarod, hogy rontást hozzon rád, ne kezdj ki vele! Ez parancs! Szerinted egy kánnak milyen büntetést kellene kiszabnia, ha valaki, legyen akár családtagja is, visszaél a nevével? Neki kötelessége a tekintélyét megtartani. Ezt Gök Tengri szabta rá! Én legközelebb annak, aki megteszi, a fejét vétetem! Távozhatsz!

Ha Sári Kán ügyelt, ne legyen tanúja, amikor saját lányát megleckézteti, Ilkay tett róla, hogy ne maradjon titokban. Igaz, nem kürtölte világgá, csak sírva mesélte édesanyjának megaláztatását. A zokogásra odajött két-három együttérző szomszédasszony… Estére már nemcsak a jenei ordu minden tagja, hanem a szomszédos jurmatyok is értesültek Sári Kán ígéretéről.

Éjszaka Bolan felébredt, amint Babba kilépett a jurtából. „A terhes nőknek gyakrabban kell..” — jutott eszébe, de nem bírt visszaaludni. Egy idő után gyanússá vált, Babba hol késlekedik, miért nem tér már vissza. Rosszat sejtve jött ki a jurtájából. Nézett körbe, sehol sem látta. A karám felé pillantva, földbe gyökerezett a lába. Üres volt. Valaki szabadon engedte a fehér csődört! És Babba sehol…

Amúgy, hálóöltözékben ugrott lova hátára… De merre menjen utána?

 

 

 

[1] A „megkötés” az elbájolás, megigézés, megrontás egyik formája. Lásd az ellenszer hatására: „megoldódik” az ember nyelve.

[2] A viszály istennője a görögöknél. Az Iliászban megénekelt legenda szerint, egy mulatságra meg nem hívott Erisz egy almát (a viszály almáját) gurított a mulatozó istenek közé, „a legszebbnek!” ajánlva. A Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité közt kialakult viszály vezetett végül A Trójai Háborúhoz.

[3] http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-350.html

 

[4] A szó ugorkori alakja, amely a többes számú, és a ragozott alakokban fennmaradt. (lovak, lovat, stb. ) 

Kisregény

A táltos lánya 14. Háború lesz?

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Miközben Babba az ordu legjobb lovasait megszégyenítve megbarátkozik a Sári Kán szilaj csődörével, a hontban eltemetik Karkályt, és férfivá avatják Babba öccsét Csanádot, hősi helytállásáért.

 

 

Két nappal Csanád férfivá avatása után, Karkály temetésének másnapján estefelé vettek észre mozgást ugyanazon a dombon ahol egykor Babba meglátta a „menkvit”. Távolból nem igazán lehetett kivenni, kik is azok, és hányan vannak, de többen is felfigyeltek a fémes csillogásra. Tehát feltehetően páncélt viselnek.

— Fújjam meg a szádok-kürtöt? — kérdezte Csanád Kált.

A hont gyulája megrázta a fejét.

— Tüzet gyújtottak. Letáboroztak. Holnap hajnal előtt nem fognak támadni. Jobb, ha azt hiszik, gyanútlanul várjuk őket. A szomszédos hontokba, az Obon túlra is lovasok vigyék a hírt. Kettőzzétek meg az éjjeli őrséget és tartsátok szemmel minden mozgásukat. Még két erdősávon át kell jönniük, amíg ideérnek. Az éj leple alatt elrejtőzünk a közeli erdőben, s reggel, amikor elindulnak, meglepjük őket.

— Ne most éjszaka?

— Nem. Nekünk is be kell várnunk az erősítést.

Bármennyire próbáltak észrevétlenek maradni, a domboldalon táborozók, akik szintén állítottak őröket, észlelték az éjszakai mozgást a hont és a közeli erdő körül. Csatasorba rendeződve közelítették meg az erdősávot, amelyben a porok várták őket. Lépésben haladtak előre, készenlétben tartott fegyverekkel és pajzsokkal. A meglepetés elmaradt. Látván ezt, Kál kiadta a parancsot csapata egy részének, induljanak meg a csatasorban közeledők felé. A többiek az erdőben rejtve maradtak. A terv szerint kis létszámban indultak meg, azzal a szándékkal, hogy adott jelre menekülni kezdenek, majd az erdőben elrejtőzöttek támadnak a gyanútlan üldözőkre. Ám a támadás elmaradt. Egy ideig a két csapat farkasszemet nézett.

— Nem ujgurok! Sem kirk küzök. [1] Azoknak más a fegyverzete — állapította meg Kál.

Sarányt küldte követnek, aki tudott az ujgurok nyelvén. Miután várakozón megállt a „semleges területen”, a szemközti csapatból is kiváltak ketten. Az egyik vezér lehetett, mert indulás előtt hátrafordult és utasítást adott csapatának, majd társával, lassú léptekkel indult meg Sarány felé. Néhány lépésre, de hallótávolságban megálltak.

— Kik vagytok? Mit akartok? Mit kerestek a területünkön? — kérdezte Sarány előbb saját nyelvén, majd ujgurul is meg akarta ismételni, de az egyik, aki a tolmács szerepét töltötte be, válaszával félbeszakította.

— Béke veletek! — mondta a mosok kiejtésével.

— Möngke a nevem. Kereskedők vagyunk. Mengwuk [2] — szólalt meg a másik követ, majd bevárta a fordítást.

— Menkvik? — nézett nagyot Sarány végigmérve a vezér peneprémes (farkasprémes) mentéjét.

— Mengwuk. Az Arany-hegyek napkeleti oldalán élünk. Az Ur Ala hegyekig akarunk eljutni. Engedélyeteket kérjük a területeteken való áthaladáshoz. Készek vagyunk vámot fizetni.

Sarány csak akkor vette észre a fák közt rejtőző szekereket.

— Visszajövök! — felelte, majd Kálhoz sietett, és jelentett. Együtt tértek vissza.

— Mielőtt tovább engednénk, szeretnénk látni a portékátokat.

— Semmi akadálya — intett Möngke a szekerek felé, Kál pedig Saránynak, aki elindult a mengwuk csapata felé.

— Nemrég megtámadták a hontot — magyarázkodott Kál várakozás közben. — Elrabolták a leendő menyemet is.

— Minket pedig útonállók. Amikor észrevettük, az erdőben az éj leple alatt elrejtőzött fegyvereseket, csatára készen jöttünk.

— Te ki vagy? — kérdezte Kál a tolmácsot.

— Lél a nevem, mos vagyok. Egyszer elraboltak a szakák, aztán eladtak, úgy kerültem a mengwukhoz. Egy csatában kiváltottam a szabadságom. Megnősültem, s most ott élek.

Sarány hamarosan visszatért.

— Kereskedők — jelentette.

— Szívesen látunk — fordult Kál Möngkéhez, mutatva a hont felé vezető utat.

Ettől a pillanattól kezdve már békésen folyt a társalgás, Kál, Lél és Möngke egymás mellett kocogva és beszélgetve vezették a karavánt a hontig. A kereskedő nagyot nézett a páncélba öltözött Csanád láttán.

— Hány telet értél meg?

— Tizenegyet, és tizenkét nyarat.

— És már férfi vagy?

— Két napja.

— Az ő nővérét is elrabolták… — mesélte el Kál a történetet, kiemelve a két fiú helytállását és Karkály halálát.

— S ketten szálltatok szembe húsz támadóval, és megfutamítottátok őket? — hitetlenkedett Möngke.

— Nem, négyen, Babba, a nővérem, akit elraboltak, és Lelle, aki meghalt, ők is kivették a részüket. És nem tőlünk ijedtek meg, hanem féltek a hont férfijainak a visszatérésétől, mert meggyújtottuk a vésztüzet, és Karkály megfújta a szádok-kürtöt.

— Meggyújtottuk, és Karkály megfújta… Ami érdem a tiéd, azt megosztod, ami a másé, azt nem sajátítod ki… — bólogatott Möngke elismerően. — Hogy hívnak?

— Csanád. [3] 

— Csono? (farkas mongolul)… Megérdemled a neved. Ízig-vérig az vagy! Igazi fenevad ellenségeid számára!

— Én nem vagyok pene (fene = farkas. Ugorkorban még nem alakult a szókezdő p f-é)! — háborodott fel Csanád az összehasonlításon, miután meghallotta a fordítást.

No, adott ezzel munkát Lélnek, a tolmácsnak! Először Möngkének magyarázta, itt a pene nem szent állat, sőt szitokszónak számít, itt a szent állat az emp. Az érem másik oldalát, hogy ezt magas elismerésnek szánták arról Csanádot kellett meggyőznie. Végeredményben a menkvik, az óriás vérfarkasok sem gonoszak, hiszen Kaltes Ankira vigyáznak. A fiúból végül kibuggyant a kérdés, ami már rég fúrta az oldalát.

— Az én nevem tulajdonképpen mit jelent? — szegezte apjának, Regőnek a kérdést, aki közben szintén csatlakozott hozzájuk.

— A nagyapám szépapját hívták így. Valahonnan napkeletről került e tájékra… Az én nagyapám nagyon büszke volt rá. Azt kívántam, neved, amit tőle örököltél, tegyen oly dicsővé, mint ő volt. A -d a neved végén, mint tudod, kedveskedés, becézés…, mint Abád, Acsád, Előd…

— Engem nem kell már becézni… — húzta ki magát önérzetesen a frissen-felnőtt.

— Akkor mától kezdve Csana akarsz lenni?

— Azt azért mégse… ha már penét jelent. S a gyermekeimről azt mondják majd, hogy pene-kölykök?

A mengwu jól szórakozott a fiú dilemmáján.

— Ahogy elnézlek, inkább a pajzsodon levő madárról, a zonkhorról nevezik el majd fiaidat. Népünk szent madara. Nálatok mi a neve?

— Nálunk nem szabad nevét kiejteni, ahogyan a mézevőét és a szarvas állatét sem — világosította fel Lél, a tolmács. — Csak úgy beszélünk róla, hogy a szent madár, a tur ul.

— Turul? — lepődött meg a mengwu. Mi is mondjuk neki azt, hogy tooril.[4] Turul nemzetség… Ezt a nevet már azt hiszem, büszkén viselnék a fiaid, unokáid. Gyere velem, kapsz tőlem valamit!

Csanád kíváncsian követte. Nagyot nézett a sólyom láttán, amely egy T-fán ült, béklyóval a lábán.

— Zonkhor, bemutatom az új gazdádat.

— Csanádot — békélt meg a fiú saját nevével.

— Óvatosan közelíts hozzá. Bár szelíd, ha megijed, megcsíphet. Estefele, ha megpihentünk, elmegyünk, és megmutatom, mikén lehet vele vadászni.[5] Van kedved hozzá?

Naná, hogyne lett volna!

— Szívesen látunk benneteket az ebédnél! Az egész karavánt! — jött oda Kál.

Az ebédnél aztán sok mindenről szó esett, többek közt a hont alapítás-mondájáról is, amelyben a két testvér, a mézevő és a tur ul egy szarvas állatot üldözött.

— Mi már Tengriben hiszünk. Ám egykor ez nem így volt. Nagyapám, aki a törzsünk bű-je [6] (mongolul táltos), mesélt egy történetet az első bű-ről, akit egy szent madár, a zonkhor nemzett. [7]

— Mesélj még! Szeretem a meséket! — unszolta Csanád.

Möngke körülnézett, nincsenek-e kisgyermekek az asztalnál, csak azután válaszolt. [8]

— Jó még egyet… A Fekete ló fiát [9] — kezdett bele a mesébe, de már a történet elején a hallgatóság ráismert a Fehérló fiára. Csak a vége nem egyezett, Feketeló Fiának nem kellett megmentenie a sas fiókáit, hogy az hálából felhozza az alsó világból. [10]

Csanád már alig várta a történet végét, hogy elmondhassa Möngkének a Fehérló Fiát.

— Érdekes, mosolygott Möngke. Talán ősötök, Csono, a mi vidékünkről származott? De miért fehér ló? Meséinkben a csődör a fehér, mert az férfias jelkép. A nőiesség jelképe a fekete kanca… Azt hallottam, ti is fehér csődört áldoztok harc előtt Hadúrnak.

Eltelt a nap, másnap hajnalban utaztak tovább. Búcsúzáskor Möngke, már lóhátról szült vissza Csanádnak.

— Tooril fia! Aztán vigyázz Zonkhorra!

— Vigyázok! De ugye, amikor visszatérsz a hontodhoz, akkor is erre jössz, és mesélsz még? Nagyon szeretem a meséidet!

 — Úgy lesz, megígérem. S azt is, ha utána visszamegyek, érdeklődni fogok nővéred felől mindenhol, ahol elhaladok!

 

 

***

 

Botond letörve tért haza. Nem bírta elhinni, hogy kudarcot vallott arája felkutatásában, elvesztve a nyomát! Egyértelmű, még a pugu orduban vesztették el a nyomot. Amíg egyezkedni próbáltak a mergennel, és időt vesztettek, a rablók más úton mentek haza, mint amelyen jöttek. A karaván szekérnyomait nem volt nehéz követni, tudták ők is, ezért mentek másfelé, hátha elveszti nyomaikat az, aki követni próbálja őket. Hát ez sikerült… Aztán amikor hegyes vidéken ment tovább a karaván útja, már azt sem tudták követni. A karavánhoz pedig a rablóknak semmi közük. Az lehetett, amelyik a honton is áthaladt nem sokkal a rablás előtt.

Ha Csenge nem tévedett, akkor a rablók nem puguk, sőt nem is ujgurok. De kik? Laknak a környéken tatárok, baskírok, kirk küzök (kirgizek — negyven törzs), kipcsákok, ojrátok… Mind dingling (török) nyelvet beszélnek [11], és ezért gyakran kötnek szövetségeket is, ha háborúra kerül a sor, mint nemrég a csenjünök vagy kicsit régebb a jüecsik (tochárok — a Tarim-medencében élt indoeurópai nép) ellen. Igaz, időnként egymás ellen is ugranak. Nem egy nép az, nincs közös vezérük, csak a nyelvük hasonló. Az ujgurokkal kellene szövetséget kötni… Tőlük többet is meg lehetne tudni, például azt is, hogy a rablók milyen törzshöz tartoznak. Eddig csak ennyit árult el a határordu mergenje: „nem közéjük valók.”

Hamarabb nyílt erre alkalom, mint gondolta, még hazaérésük előtt. Valami azt sugallta neki, ne a karavánúton menjenek haza, hanem forduljanak kissé éjszak irányába, a kirk küzök területeit érintve menjenek hazafelé. Ott még érdeklődhetnek. Ha ez ugyan nem is járt sikerrel, az egyik kirk küz ordun áthaladva csapatok gyülekezését figyelhették meg, nem messze az ujgur határtól.

— Irányt változtatunk! — adta ki a parancsot Botond. — Kerülünk egyet az ujgur kán felé! Vágta!

Ismerte a vidéket, sokszor járt Ujgurföldön. Gyakran kereskedtek keleti szomszédjaikkal. Messze földön híres kovácsok az ujgurok, tőlük szerezték be a fegyvereket. Jobbak, mint a saját mestereik által készítettek. Ugyanakkor az ujgurok is szívesen szereztek be tőlük prémeket, fazekas termékeket. Botond valamennyire értette és törve beszélte is a nyelvet. Amint megérkeztek, a kán iránt érdeklődtek. Azonnal fogadta őket.

— Üdvözlünk, Gül [12] Kán! Viszályotok van a kirk küzökkel? Mert csatára készülnek! — mesélte el, amit látott.

— Ki vagy te, és miért olyan fontos neked ezt elmondani nekem, hogy ilyen lóhalálában érkeztetek?

— Apám Kál, a por hont gyulája. Mindig jó szomszédságban éltünk veletek, az ujgurokkal. A napkeletről jövő ellenség, nem biztos, hogy meg fog itt állni, s akkor mi következünk. Jobb, ha szövetkezünk. Hozunk mi is egy csapatot.

— Küldjétek szét a nyilakat! [13] — adta ki a parancsot Gül Kán [14], majd ismét Botondhoz fordult: — Lányokat raboltak tőlünk, emiatt aztán mi felégettünk két kirk küz ordut. A hírt köszönjük, s a segítséget is. Kaptok pihent lovakat, válasszatok az én saját ménesemből, vacsorára pedig vendégeim vagytok.

— Feltehetően ők rabolták el a menyasszonyomat is. Vissza akarom szerezni — tette hozzá Botond pontosításként.

— Tőlünk délebbre van egy másik hágó, amely szintén átvezet az Abakán-hegyeken. Azon gyertek, s csatlakozzatok az ottani csapatainkhoz. Ha a kirk küzök már gyülekeznek, nincs időtök nagy sereget összeszedni, de az a kis segítség is elkel!

Kál nem rajongott az ötletért, mindig a béke híve volt. Ám igazat kellett adnia fiának. Az a nép, amelyik baromként tűri, hogy gyulájának leendő menyét elrabolják, az kiteszi magát mások támadásainak. Egy bosszúhadjáratnak a célja nem is annyira a büntetés, sokkal inkább a biztonság megteremtése: a jövőben ne merjenek megtámadni. Egy napkeleti szövetséges is jól jön. Kevesen élnek a hontból az Obnak ezen az oldalán, s nagy folyón kevés a gázló.

Csak kis csapatot tudott összeállítani, mégis rendkívül hasznosnak bizonyult a Botond által vezetett porok kései megjelenése. A váratlanul megjelenő erősítés meglepte a kirk küzöket, és a már-már vesztésre álló csata sorsa megfordult.

— Ha valaha megtámadnak, csak szóljatok. Nem feledjük ezt a segítséget.

— Derítsétek ki, Gül Kán, ki rabolta el a menyasszonyomat! — Az lenne a legnagyobb segítség!

A pugu mergen meghallotta a beszélgetést.

— Nagyon sajnálom, hogy akkor a pártjukra keltünk. Védelmünket kérték, s egy nyelvet beszélünk… Legutóbb, a jüecsik betörésekor szövetségesek voltunk. Bár a kirk küzök területe felé mentek tőlünk, nem azok. Baskortok, de arra már nem emlékszem, melyik orduból. Elég nagy területen élnek az Ene Sai két oldalán, egészen az Arany Hegyek lábáig terjed országuk. Járnak néha onnan kereskedők ide. Nem sok a szőke nő arrafelé. Ha megtudunk valamit, értesítünk.

— Ezt én is megígérem — tette hozzá Gül Kán.

Az ígéret ellenére hír nem érkezett. Az első hóesés után, amely hamar elolvadt, Botond ellovagolt a pugu orduig, majd Gül Kánt is meglátogatta. Kérdésére mindketten nemleges választ adtak. Semmi hír. Ami igaz, igaz, a háború óta az ujgur kereskedők se igen merészkedtek át a kirk küz területen. Akik mégis, azokat rendszerint kifosztották. A hont pedig támogatta az ujgurokat, ezt nem feledték.

A tél beálltával aztán a karavánok is megfogyatkoztak. Veszélyesek az utak télen a hegyi hágókon. Botond viszont nem adta fel a reményt, s amit kitavaszodott, átkelt az Obon, megerősíteni a rokon törzsekkel a kapcsolatokat. Mások is törzsszövetségekbe tömörülnek, létkérdés a szerveződés. A szakák[15]  egyik betörése, melynek során több hontot kifosztottak, egyeseknek a lakóit le is mészárolták, komoly érve lett Botondnak, főleg amikor a másodikat sikerült meghiúsítani, az ellenség számbeli fölénye ellenére. Az ujgurokkal szövetségben szervezett büntető hadjárat aztán egy időre elvette a szakák betörési kedvét. Mivel fiatal kora ellenére a csatákban igazolta hadvezéri tehetségét, őt választották a törzsszövetség élére. Nem volt ez birodalom, se királyság, minden törzs, hont és ordu élte tovább saját életét. A szövetség csak háború esetére vonatkozott: a közös hadsereg felállítására. Közben eltelt még egy év, de Babbáról továbbra sem kaptak semmi hírt. A hontban többen is azt tanácsolták Botondnak, adja már fel, de ő hallani sem akart róla. Így jött el a következő tél is.

 

 

[1] Kirgizek, akik akkor még a Jenyiszej környékén éltek, amit legendáik is bizonyítanak. Lásd Remete Farkas László: Aranyszarvas – Csodaszarvas

http://mek.oszk.hu/12200/12225/12225.pdf kirk Kirk = negyven, giz (ótörökül küz) = lány, törzs, vagy nemzetség, tehát a kirgizek neve negyven törzs (nemzetség). Angol forrásokban az ótörök szó kyz alakban szerepel, de küznek ejtik. Lányt jelent, de nemzetség, törzs értelemben is használják. A lány/nő és a nemzet nagyon sok nyelvben mutat etimológiai rokonságot. (magyar: né-nemz-nemzet, gyne-/gynta, stb. ) Ete küz = hét lány vagy hét törzs. (lásd az Ete khiz baskír népdalt és népmesét

https://www.youtube.com/watch?v=BDcfYsZ4qNo ). Bennem felmerül a kérdés, Etelköz nevét nem a hét magyar törzsről kapta-e, vagyis a helyet jelöli, ahol a hét törzs lakott, bát inkább Etil küz (volgai törzsek: Etil a Volga török neve) is lehetett a szó eredete.

[2] Egyes kínai források mengwu néven említik a mongolok őseit. Nekem meg a mengwu a menkviket juttatja eszembe. Egykor „felmentő” seregként érkezhettek lóháton és farkasbőrben? A mongoloknak is szent állatuk a farkas. A szürke farkas (Asena) legendáját mindkét nép (török és mongol) magáénak vallja, bár egyes kutatók szerint a név indoeurópai eredetű, s kéket jelent (lásd Gök-türkök). Egy másik elmélet szerint Asena erdete a+sena, ahol „a” a tisztelet jele, sena pedig a mongolban farkast jelent (sono, csono). Az altáji népek uralkodóinak neve san-yü vagy csanyü (hszioungnu: Csengli gutu csanyu = égi (szent) farkaskölyök), i. sz. 402-től kán, khán, kagán, kağán, ka’án, hán, hun, de ezek is kapcsolatba hozhatók vele s, cs→k, kh, h,

[3] A nevet magyarnak, de ismeretlen jelentésűnek tartják. A szóvégi -d képző etimológusaink szerint egy régi becézési forma, mint az Árpádban és a Buzádban. Viszont el nem tudom képzelni, hogy egy lovas-állattenyésztő nép, még ha földműveléssel is foglalkozott mellékesen, Buzácskának, Árpácskának nevezze el a trónörököst. E képző gyakori a helységneveinknél is: Korond, Etéd, Nyárád, Ecsed, Tyúkod, Hatod, … Ez bennem kételyeket ébreszt, tényleg becézés-e. Lehetségesnek tartom, hogy a –d az id = szent, tiszteletre méltó jelentést tartalmazza, például mint az idnap →idnep→ünnep = szent nap, vagy idéz (pl. szellemet).

 [4] Ile, elije egyes mongol nyelvekben sasféle ragadozó madarat jelent, a toor jelentésére nem sikerült rábukkannom. Nem kizárt – bár ez csak az én saját feltételezésem – egy ősi „isten” jelentésű szó, amely a tengrizmus, majd a buddhizmus hatására feledésbe merült. Lást a germán Thor, a csuvas Tura, az egyiptomi Hat-Thor, a római Numitor, a manysi Numi Torum, talán a sólyom alakban ábrázolt egyiptomi Horusz is. Ugyanakkor mongolban a bator (baataar – lásd Ulan Bator) hőst, tehát bizonyos értelemben szentet jelent.

 [5] A sólymászat Altájból terjedt el világszerte (az ókori Sumérba is). Európába Attila hunjai hozták be, és terjesztették el.

[6] bű mongolul táltos, http://alfahir.hu/taltos_vagy_saman-20120322

[7] Kísérteties a hasonlóság Emese álmával.

[8] A meséket eredetileg nem kisgyermekeknek találták ki. A népmesék tele vannak szexuális (lásd Hétszűnyű Koponyányimonyok = Hétszívű Nagytökű. Mony = here – elavult, feledésbe ment szó) és sámánisztikus szimbólumokkal, a Fehérló fia mese a táltos révülését szimbolizálja).

[9] A mongol népköltészetben számos hasonmását találjuk meg a Fehérló fia című népmesénknek. A főhős neve (amint magyar nyelvterületen is) változik: Am Csagán Bjarú (Fehérszájú Borjú), Borjúfejű Maszang, de a tibeti határszélen a moguor törzsnél Fekete Ló fia a főszereplő! (http://mek.oszk.hu/09700/09786/html/#14 Lőrincz László: Mongol népköltészet).  A változatok közt akadnak különbségek (amint Fehérlófia, Vaskalapos János és a többi magyar népmeseváltozat közt is) de a lényeg ugyanaz marad. A hős állatanyától származik, különleges képességekkel rendelkező társakra lel (például Hegyhengergető, Tengerivó – amely megjelenik a Fehér Szerecsen (Harap Alb) című román népmesében is), akik különleges képességeik ellenére nem tudnak győzedelmeskedni az arasznyi asszony felett, aki megeszi ételüket, a főhős viszont igen. Az arasznyi asszony eltűnik az alvilágba vezető lyukon, csak a főhős meri követni. Az alvilágban kincseket talál, vagy egy kán lányát (vagy istenlányt) menti meg, de amikor társai kihúzzák, őt visszaejtik. A csodálatos szantálfa segítségével, vagy más csodás módon felkerül a való világba. Nincs megmentett sasmadár-fióka, és nem az anyjuk hozza fel a hőst, tehát a végét leszámítva mintha Fehérlófia köszönne vissza ránk a hszioungnuk, a hunok feltételezett elődeinek területéről.

[10] A mese csuvas és tatár változataiban viszont már igen. (Czentnár András: Sámánisztikus motívumok a Levestészta-hős című csuvas népmesében.

http://birtalan.innerasia.hu/download/dolgozatok/samanizmus-es-nepvallas/2010-2/czentnar_andras.pdf)

[11] Az ókori kínai forrásokban megjelenő dinglingek feltehetően török nyelvű népek ősei, akik az Altájtól északra, a Jenyiszej, Léna és Bajkál-tó környékén éltek. A „török” szóról feltételezik, hogy indoeurópai eredetű (lásd türkiz) akárcsak a Gük-türk birodalom uralkodóháza.

[12] Rózsát jelent, de férfi és női név is lehet, lásd Gül Baba, és a Rózsa és Ibolya című népmesénket is, melynek hasonmását (Gölčäčäk) megtaláljuk a tatár folklórban.

http://doktori.btk.elte.hu/folk/dallos/diss.pdf (Dallos Szilvia)

[13] Ok küz = oguz (csuvasban ok her = ogur) szó szerint nyíl-nemzetség, egy olyan társadalmi szerveződés (törzs), amelyik külön csapatot volt köteles kiállítani háború esetén. A mozgósítás úgy történt, hogy nyilakat küldtek szét. Ennek olyan jelentése lehetett, mint a véres kard körbevitelének az írás megjelenése előtt.

[14]  Az ujgurok a történelem során többször szembe kerültek a többi török néppel. A Gök-türk Birodalom idején a tokuz oguz (kilenc oguz törzs) szövetségnek részei (egyesek szerint a tizedik törzs), amely szembefordult a türk hódítással. Később ők lázadnak fel, kiválnak, majd ők veszik át a hatalmat, s megalakítják az Ujgur birodalmat. A tokuz ujgur (kilenc ujgur) és az on ujgur szövetségek közül az utóbbi érdekes, hiszen nagyon hasonlít az onogurra (vagy onugorra?)

[15] Az i. e. I. évezred derekán mai Kazahsztán területén élő lovas nomád indoeurópai nyelvet beszélő nép. A perzsa források minden lovas nomád népet szakáknak neveztek, amiképp a görög források mindenkit szkítáknak. 

 

 

Kisregény

Imola 3.

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Imola 3.

 

A nővérek elmesélték Apor püspök úrnak a szörnyű éjszakát, ő csak annyit mondott nekik szomorúan, hogy maradhatnak, ha úgy gondolják, de a biztonságukat nem tudja garantálni.

Március utolsó előtti napja volt. Este a szovjetek egy csapata benyomult a rezidenciára, követelve a nők kiadását. A püspök úr a rezidenciájára menekített nőket védve ezt megtagadta, elállta a katonák útját, dulakodásra került sor. Az egyik katona tüzet nyitott, a püspök unokaöccse, a tizenhét éves Sándor közéjük ugrott, hogy megvédje nagybátyját. Önfeláldozásának sajnos csak az lett a következménye, hogy életével fizetett, de nem akadályozta meg a püspököt ért három találatot, amelyből egy súlyos haslövés volt. Apor Vilmos még pár napig szenvedett, majd április másodikán halt meg. Két nappal később Magyarországon hivatalosan véget ér a II. világháború.

A gyilkos katona közben elmenekült. A hír hatalmas felháborodást keltett az egész országban, mégsem biztos, hogy a felelősöket megbüntették. Végül is szovjet katonák biztosítása mellett, a karmelita templom kriptájában helyezték örök nyugalomra a vértanú Apor Vilmos püspököt.

 

Marika és Imola még Győrben volt, amikor tudomást szereztek arról, hogy Magyarország területéről kiűzték a náci csapatokat.

— Holnap valahogy el kellene mennünk innen. Felszabadult az egész ország, ideje, hogy megkeressük a családunkat.

— Én is erre gondoltam — helyeselt Imola —, de nem lesz egyszerű. Először is semmi papírunk nincs, ha tudunk szerezni, engedélyt kell kérnünk a katonai parancsnokságon, hogy elhagyhassuk a várost. Aztán még hátra a van a legnehezebb, hogy mivel menjünk. Közlekedés még nincs, nem járnak a vonatok.

— Az nem lesz gond. Gyalog is el tudunk jutni egy darabon. Útközben meg csak lesz valaki, aki megsajnál minket és felvesz.

— És hova akarsz menni először? — kérdezte Imola.

— Hogy, hogy hová? Hát haza.

— Azt gondoltam, de hol van neked a haza? Úgy értem, melyik városban vagy faluban.

— Innen nem messze, Kimlén. Azért akartam Győrbe jönni, mikor elindultunk.

— Hány kilométer az körülbelül? — érdeklődött tovább a barátnője.

— Nem tudom, de olyan egy napi járás.

— Akkor azt valóban meg tudjuk tenni biztonsággal, még gyalogszerrel. Nekem jóval messzibb kell eljutnom. A Balatontól kicsit túlra, Kéthelyre. Ott van a házunk. Oda nem jutunk le gyalog. Útközben meg kell hálnunk valahol, és én félek bárhová is bekopogni, szállást kérni.

— Ne idegeskedj — nyugtatta Marika! — Ha biztonságban eljutunk mihozzánk, apám befogja a lovakat és máris indulhatunk hozzátok.

— Reménykedem, hogy úgy lesz!

Még aznap bementek a katonai parancsnokságra, iratokat és engedélyt kérni. Másnap megkapták az okmányaikat, és elindulhattak. Kaptak egy kis segítséget is, mert éppen akkor indult abba az irányba egy teherautó, amin szorítottak számukra helyet.

Sokszor tette meg ezt az utat Marika, mint gyerek. Ám szinte semmit sem ismert fel a kihalt, szomorú kopár tájból. Kiégett tanyasi házak, romok, rossz levegő, ami fogadta a hazafelé vezető úton. Egész idő alatt görcsben volt a  gyomra, vajon mire érkezik. A kocsi nem ment be Kimlére. Csak a falú határáig vitte őket, ahonnét gyalogszerrel mentek tovább. Alig félórás gyaloglás után értek Marika családjának házához. Pontosabban a romjaihoz. A tetőből alig maradt egy harapásnyi épségben. Az oldalfalak is megroggyantak, és az utca felőli főfal egy része hiányzott. Siralmas állapotok, életnek semmi jele. Marika leroskadt.

— Itt nincs már senki — cibálta el síró barátnőjét Imola. — Ahogy elnézem, teliben találták a házat. Ne maradjunk itt. Hova menjünk most?

— Valakit csak találunk még életben, a faluban. Meg kell tudnom, mi lett a szüleimmel. Valahol meg szállást is kell kérnünk. Nem indulhatunk neki felétek, hamar ránk esteledne. A szabadég alatt nem biztonságos eltöltenünk az éjszakát. Legalább két nap, amíg odaérünk, ám lehet három is. Sok minden váratlan dolog érhet minket, ami akadályozhatja a célba érésünket. 

Az utca végén találtak egy házat, amin látszott, hogy élnek benne. Az ablakok papírlapokkal voltak befedve. Az udvaron meg egy tehénke is legelészet. Bekopogtak.

— Szabad — szólt egy hang.

— Csak nem te vagy az, Marika? — kérdezte a belépő kislányt a gazda. — Te volnál a Wolf család egyetlen leánya?

— Igen, én lennék az. Tetszik tudni valamit a szüleimről?

— Hogy kerülsz ide, te gyerek? Hogyan jöttél el idáig? És ez kicsoda? — mutatott az ajtóban ácsingózó Imolára.

— A barátnőm, akivel együtt voltunk a zárdában.

— Miért jöttetek el a zárdából? Nem voltatok ott biztonságban?

Marika elmondta az elmúlt napok eseményeit, amin szörnyülködött a falusi ember, aztán ő mesélt.

— Sajnos nem csupán a házatok ment el. A szüleid is odavesztek. Úgy volt, hogy amint lehet, átmennek Ausztriába. A sors nem volt kegyes hozzájuk. Amikor az átvonuló front itt ment keresztül, két telitalálat érte a házat. Hogy biztosak legyenek a pusztításban, még közvetlen közelről is belelőttek egy gránátot. Mind a ketten azonnal meghaltak. Alig bírták összeszedni a maradványaikat. Nem sok maradt belőlük, amit el lehetett temetni.

A zokogó Marikát Imola átölelve támogatta, a világ látszott összeomolni.