Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 11.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Karcsi mellett, bal oldalon Ilike tiltott udvarlója

 

Az ifjú Pápay házaspár vasárnapi főprogramja a reggeli mise volt, de rendszeresen jártak a Katolikus Legényegylet foglalkozásaira, rendezvényeire is. A tagság fogalma nem csupán a fiatal férfiak felkarolását jelentette, céhekkel, iskolákkal persze tartották a kapcsolatot, de egyet jelentett az egész fiatalság művelődésével és az igényes szórakozással is. Színdarabokat rendeztek, tánciskolát működtettek, bálokat szerveztek, teadélutánokat tartottak, vagy csak egyszerűen összejöttek az olvasókörben, kártyáztak, politizáltak, beszélgettek (pletykáltak) idősek, fiatalok, mert a faluban nem volt más kultúrált közintézmény.

Egy teadélutánon azért hívta össze a fiatal párokat a plébános, hogy kiválasszák a szüreti mulatság bíró házaspárját, akikért ünnepélyes felkéréssel érkeznek majd a felvonuló csőszlegények és –lányok. Miután ők fonott-kaláccsal koszorúzott borosüveggel vendégelik meg őket, aztán élükön haladva vezetik a menetet végig a falun, énekelve, táncolva. Este ők bírálják és ítélik el a szőlőtolvajokat, azaz a termet vagy sátort díszítő füzérekből, a hecc kedvéért lopkodókat, akiket a csőszök kaptak tetten. A bírói tisztséget mindig egy valamiért nevezetes, vagy a legtekintélyesebb pár kapta, csak minél frissebb házas legyen.

A gyűlésen a barátaik egybehangzóan Karcsiékat javasolták, amikor az előttük néhány héttel előbb házasodott M. Gyuláné, az apró termetű Mancika felugrott, és éles hangon kiáltotta:

— Nem lesz ez jól… Hol és miből vendégelnének meg annyi embert? Házuk sincsen, árendában laknak, még az üzletük sincs berendezve! Kódisbíró nem kell! A mi boltunk pincéjéből… — de a folytatást senki sem hallhatta, akkora hangzavart okozott a felzúdulás.

A zűrzavart kihasználva Aranka felugrott, kiszaladt és hazáig futott sírva, Karcsi alig tudta követni. Csak később tudták meg, hogy a gyűlés M. Gyuláékat elutasította, a jegyzőéket szavazta meg bírónak, akik azért voltak nevezetesek, mivel a hamvas kis jegyzőné huszonöt évvel volt ifjabb pipázó uránál.

(M. Gyula pedig pár év múlva eladósodott, apja a pincéjének kincséből fedezte fia tartozásait, a vegyesboltban segédként alkalmazta, de kevés haszna volt belőle, mert Gyulát alig látta, az még a nemlétező fizetését is elitta. De ne szaladjunk ennyire előre.)

Ifjú Pápayéknak jó néhány megaláztatásban volt részük, míg be tudták bizonyítani, hogy házasságuk és vállalkozásuk életrevaló.

A férfi- és női-fodrászat az első napoktól várakozáson felül hozott a konyhára. Első beruházásuk egy konyhaberendezés volt már az első évben. Az asztalos családjával két házzal Pápay papáék előtt lakott. Amikor a megrendelt háromajtós, tágas kredencet kifizetni mentek, a mester anyósa epésen megkérdezte Arankát:

— Aranyosom, aztán mit tesz majd bele ebbe a nagy szekrénybe?

— Az edényeimet, Stéger néni — nevetett, már magabiztosan a kis Pápayné. Közben a biedermeier szekrénybe zsúfolt teáskészletre, talpas üvegtálakra, süteményes tányérkákra gondolt, no meg a frissen szidolozott rézmozsárra és -üstre, a piros-mázas konyhai mérlegre, amit az üveges ajtók alá tesz, a nemrég kivasalt, hímzett konyhai terítőgarnitúrára… Meg, hogy ezeket az ajtókat díszítő réz zsanérokat is szidolozni fogja… csak otthon legyen már ez a fehér csoda!

Arankának nem a sok sérelem járt a fejében akkor sem, amikor az üzlet utcai ablakát és a négy lépcsőre nyíló, dupla ajtó belső, üvegezett szárnyát pucolta egy hétfői reggelen. A frissen olajozott padlójú helyiség a gyönyörű, új berendezésre várt, amit részletre vásárolt Karcsi, egy katalógusból megrendelve. Épp vásárnap lévén sokan igyekeztek a vásártérre. Nem volt mit tenni, az ablakoknak ragyognia kellett, mire a stráfkocsi megérkezik a bútorral, mert aztán sok kuncsaft rohanja meg az üzletet…

Szeme ekkor egy ismerős pár közeledését fedezte fel a túlsó járdán. Ilike, a legfiatalabb Pápay lány jött a papával. Biztosan a vásárba mennek… — gondolta, és felemelni készült a kezét, hogy barátságosan intsen, amikor a már-már ránevető lány karját megrántotta az apja, aztán mereven előre nézve, tőle elfordulva vonultak tovább.

Na, ez kicsalta a könnyeit.

Már két éve hagyta el apja üzletét Karcsi, a Papa nem tudta megbocsátani önállóságát, titkon remélte, hogy nem boldogulnak, visszakönyörgi még magát a szerinte tékozló fiú… Erre mit hall? Amit menye még nem tudott, fülébe jutott, hogy a pincehelyi állomásra ment stráfkocsival az érkező, új, modern üzletberendezésért.

Nem sokáig búslakodott Aranka, mert a bútor olyan szép volt, mint a mesében. A világos szürkéskékre festett felületeket fekete gyöngysorszerű szélek keretezték. Hamarosan megjelent néhány kuncsaft is, nem csak megcsodálni, hanem helyére beállítani is segítettek a kéttükrös műmárvány lapú pultot, középen négypolcú, üveges illatszerszekrénnyel, pult alján fiókok a kellékeknek, szerszámoknak, alsó szekrénykék a kendőknek, hajvágó köpenyeknek. A két öblös forgószék részlete nemrég járt le, most büszkén feszítettek a pult előtt. A sarokba műmárvány szappanozó került a vízmelegítő tartály alá, és hajmosótál mellé… a szemközti falnál a thonet székek sorát egy karos zárta, ami a kicsi, fiókos íróasztal előtt kínálta hellyel a bevételt majd esténként könyvelgető, tervezgető Karcsit.

— Istenem, mikorra fogjuk ezt kifizetni? — borzongott meg Aranka.

— Ne féljen kisszívem, a konyhabútort is kifizettük, napra nap több a kuncsaftom, a hölgyvendégeket már csak előjegyzéssel fogadhatom… Nincs tartozásunk!

— Tudom, tudom, mégis félek, féltem, hogy ennyit dolgozik.

— Magunkért teszem.

— Papa közben nem enyhül, ma is elfordította a fejét, ahogy meglátott… Ilikével mentek a vásárba, még neki is megtiltotta, hogy köszönjön nekem.

— Előbb-utóbb rájön, hogy nem volt helyes, ahogy bánt velünk. Talán még szégyellni is fogja, hogy kezdetben a maga édesapja mennyit segített nekünk. Én remélem, hogy az első unoka meglágyítja majd a szívét — tette kezét Aranci alig domborodó kis pocakjára.

 

*

1937 júliusában már hatalmas pocakkal igyekezett haza Aranci a szülei házából, hóna alatt nagy vesszőkosárban a megszáradt mosott ágy- és asztalnemű, borbélykendők és köpenyek. Ott a padlás tiszta és szellős volt, a kimosott ruhát Karcsival legtöbbször oda vitték, ha megszáradt, már nem volt olyan nehéz, mégis ketten mentek érte. Most nem várta meg férjét, teli volt az üzlet kuncsaftokkal, gondolta, még estig kivasalja, hátha holnap már nem süröghet-foroghat.

Ahogy az orvos háza előtt elhaladt, a rendelőből kilépett Sommer doktor.

— Aranka, mit művel? Már nem kellene ekkora pakkot cipelnie, nem mindenórás már?

— De igen, nem nehéz, és éppen azért viszem haza, hogy mindennel elkészüljek… — nevetett, és fürgén sietett tovább, nehogy véletlenül a padlósúrolás is szóba kerüljön, amivel épp fél órája készült el. Igaz, közben többször meg kellett állnia, azaz térdelésből a lábára ülnie, hogy kifújja magát. De megérte, ragyogott minden.

Ahogy belépett a lakásba, kicsit leült az egyik hokedlira, mielőtt belocsolja a keményített ágyneműt, de az estére szépen kivasalt ruhákat már Karcsi rakta a szekrénybe.

— Hogy jutott eszébe mindent egy napon rendbe tenni, csak vettem volna észre, biztosan nem engedem.

— Ne morgolódjon már, holnap jól kipihenem magam, úgy várom a babát.

El is jött a holnap, egy pihentető, nagy alvás után, de nem a henyélő várakozás jött el vele, hanem a bába meg a baba.

Délelőtt 11-kor sírt fel a kislány, július 15-én. Olyan pici volt, hogy Jenőfi papa egy pillantást vetett csak rá, aztán elrohant, mert látott ő ilyen újszülöttet, nem is egyet, nagyon rövid ideig élni.  

— Csak, mint egy pintesüveg — dohogta otthon, kétségbeesetten róva lépteit fel-le a szobában.

Talán tíz nap is eltelt, mire meg merte nézni a boldog lánya karjában.

Miután a mindent rendben találó orvost kikísérte Karcsi, legalább húsz centivel a föld felett lebegve visszament Arancihoz, egyik karjával a feje fölé támaszkodott a párnára, másik kezével megfogta felesége kezét.

— Mi már szülők vagyunk, azt hiszem, ezután tegezhetnénk egymást, hogy a kislányunk nehogy azt higgye, hogy most ismerkedünk. Nem gondolja?

— De, már gondoltam… — nevettek össze.

A következő két hétben büszke apuka fogadta a kismamát látogató barátnőket, kedves ismerősöket, és rakosgatta a sok finom komaebédet, amit ilyenkor vinni illett a gyerekágyasnak.

Ekkor érezte először magát igazán elemében Karcsi. Bolondozva szórakoztatta Aranka barátnőit, ha a kislányt akkor tette tisztába, amikor ott voltak, a csípővassal fogta meg a kakás pelenkát, fintorogva, hadd nevessenek, aztán szorgalmasan kimosta.

Arankának több barátnője is volt, Kisarankát csodálni, karon ringatni jártak, énekelgetni neki, de amikor be-beszaladtak a nap minden órájában, a távollétüket meg kezdte átsírni a csöppség, követelve a dajkálást, bizony komollyá fordult az apa hangja.

— Hölgyeim, a mi lányunk nem játékbaba, csak úgy tessék felvenni, ha itt tetszik lenni majd akkor is, amikor aludnia kéne, de csak ringatásra hajlandó.

— Karcsi, maga kegyetlen! — duzzogtak a hölgyek.

— Megnézni, hallgatni a gügyögését szabad, de hagyjuk meg őt az édesanyja gondoskodásának.

Kis sértődés után helyreállt a rend. Boldogok voltak.

Jenőfi nagypapa minden nap meglátogatta őket, boldogan nyugtázva ment el, hogy gyönyörűen fejlődik a kislány. A másik nagyapa úgy, egy félév elteltével minden vacsoránál csendesebb lett, mígnem Mariska mama meg nem szólalt.

— Te, Jenő, én nem bírom tovább, látni akarom az unokámat. Te nem vagy kíváncsi? Menjünk el hozzájuk.

— Menj, ha akarsz… — dünnyögte az orra alá Jenő, és hallgatagon megvacsorázott.

Mama másnap Ilikét magával cipelve, az üzlet felől próbálkozott. Karcsi meglepődött, de a borotváról lehúzva a habot, folytatta a borotválást, úgy tett, mintha semmi különöset nem találna anyja megjelenésében.

— Csókolom, Mutter, rég láttam… Most nem tudom itt hagyni Bakics urat és bekísérni, de Aranka biztosan örülni fog, azt hiszem, épp a pelenkákat vasalja.

Hát, hogy az öröme, vagy a csodálkozása volt nagyobb az asszonykának, azt nem lehetett megállapítani, de a szíve nagyot dobbant, az biztos. Pillanatok alatt eltakarította a vasalás kellékeit, és mialatt Mama ámulva megcsodálta a takaros konyhát, ő fehér damaszttal terített, és — mivel az mindig volt — süteményt varázsolt az asztalra.

— A kislányom alszik éppen, de tessék bejönni, esedékes a szoptatás… már ébredezik is, mert éhes.

Ilike vidáman előre szaladt, ő már égett a kíváncsiságtól.

— Jaj, de édes! Mama, Mama kérem, tessék nézni!

— Fel is vehetném egy kicsit? — kérdezte Mama még félszegen.

— Hát, persze — mosolygott Aranka, természetesen, nem titkolt büszke örömmel.

Mama el volt ragadtatva, nem kellett mentegetőznie, menye nem hagyott rá időt. A saját lányai vonásait felfedezve a babán, azonnal volt miről áradozni, örömködni, és a lakás dicséretével meg a nőiszeszélyhez hasonló süti receptjével telt az idő.

— Mitől ilyen finom ez a sütemény? Nem inkább almás lepény ez?

— Csak a hagyományos nőiszeszélyt bolondítottam meg azzal, hogy kettéosztottam a tésztát, és egy réteg almával tettem ízesebbé.

Hazafelé az úton Ilike lelkendezve idézgette, hogyan szopott, nézett, gőgicsélt Kisaranka, aztán Mama elé állt:

— Mama, kérem, miért nem jöhettünk már előbb hozzájuk?

— Ezt ne tőlem kérdezd!

Pár nap múlva halk kopogtatásra fordult az ajtó felé Aranka a tűzhelytől. A küszöb előtt Jenő papa állt, egy nagy gumilabdát tartott a csípőjéhez nyomva.

— Szervusz. Bejöhetek?

— Tessék… — bólintva nyitott ajtót neki, ő meg egyenesen a konyha közepén álló mélykocsihoz lépett. A kislány ült, mint a cövek, öklét rágcsálta és a szeme ránevetett… Jenő papa csak állt a télikabátjában, menye lassan a kocsi mellé állt, várta, hogy mondjon valamit. Apósa arca, mint a kő, de szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp. Némán nézte unokáját, aztán megszólalt.

— Szép kislány. Ezt neki hoztam — tette lábtól a kocsi sarkába a labdát, megfordult, elindult az ajtó felé.

— Karcsi hamarosan bejön ebédelni, az üzletben van… nem tetszik bemenni hozzá?

Jenő megtorpant, de nem hagyhatta leleplezni gyengeségét.

— Majd máskor — kiment, leszegett fejjel ellépett az udvar felőli üzletajtó előtt, le a gang négy lépcsőjén, ki a kapun, majd felnézett a februári égre, aztán nagy léptekkel indult hazafelé. — Majd talán legközelebb… — mormolta.  

 

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 12.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Amikor úgy érzed, most mindent elértem, kisütött a Nap felettem, sikeres vagyok, boldog vagyok, csak nekem sikerült, mindenkinél jobban nekem… én, én… — akkor állj meg. Ne így tovább!

A Nap mindenkié, a siker bárkié lehet és nem vagy jobb, mint más.

 

A gyönyörű hajasbabának senki nem tudott ellenállni, látszólag megtört, de el nem olvadt a jég Papa szívén, mert Karcsi életének sikerei ellenséges érzelmeket is gerjesztettek. Az önállósodását eleve nem tudta megbocsátani az apja, minden baj okozója ki más, mint a felesége, és ezt a rosszallást kicsit átültette a család más tagjaiba is. A lányokkal, különösen Kismariskával a testvéri mellett mindig baráti érzésük is volt egymás iránt, Arankához meg kiskoruktól bizalmas barátság fűzte.

Ki tudja, miért hűlt ki ez a kapcsolat. Mintha valami rivalizálás kezdődött volna, amikor Karcsinak sikerült kiharcolnia a boldogságát Arancival, a lánytestvérek érzelmei felett pedig az apai szigor döntött.

Mindhármuk mellől, a huszonegy éves Ilikével sem kivételezve, elüldözte Papa — ahogy ők érezték — szívük választottját. Beletörődtek? Lehet ebbe beletörődni? Engedelmeskedtek… ami bennük lezajlott, az mindegyiknél mást váltott ki. Elsősorban Mariska, a kényszerített, új társ mellett mintha meg akarta volna mutatni — kicsi irigységtől tüzelve? —, hogy ő ért el többet, mint a bátyjuk.

1937 júniusában megtartották a nagyszabású, dupla esküvőt. Mariska és Bözsike fejébe verte apjuk, hogy magasabb társadalmi réteg tagjai lettek, ami őket egyáltalán nem kárpótolta elvesztett szerelmükért, nem is úgy értékeltek, legfeljebb a szülők és barátaik. Tiszthelyettes férjeikkel új állomáshelyükre költöztek, idegenbe, családtól, szeretteiktől, mindenkitől távolt, kicsit csalódottan, mégis várakozástól fűtve.

Az esküvőre természetesen meghívták az ifjabb Pápay házaspárt és Jenőfiéket, de a családhoz tartozás még mindig felszínes maradt.

— A látszat kedvéért… papa, kérlek! — szólt Mama manipuláló figyelmeztetése.

A csoportképről sem maradhatott le a menyük, álljon csak a „szülei” mellett hátul, a felső sorban, ott legalább nem látszik a pocakja (nyolcadik hónapban volt!). Karcsi Jóskával az utolsó percig az asztalokat rendezte, amikor szólították őket a fotózásra, és közölték, ott fenn ő már nem fér el a padon állók közt Aranka mellett, álljon csak gyorsan Ómama mögé. Így aztán ahányszor kezébe vette Aranka azt a képet; ő Róza mama és Poórék között, férje meg a családdal… kicsit elhomályosult a szeme.   

A következő év elején Mariska kislányt, pár hónappal később Bözsike kisfiút szült.

Az ozorai búcsúra érkezett haza először Mariska, az akkor öt hónapos Marikával. Kisaranka addigra már elmúlt egyéves és mindenki kedvencévé vált, még Róza mamáé is, pedig ő a kisebb-nagyobb gyerekekhez annyit értett, mint valami dísztárgyhoz, amit olyan helyen kell tartani, ahonnét nem eshet senki nyakába.

A kis „pintes-üvegből” kigömbölyödött, göndörfürtös, huncutszemű kis örökmozgó lett, minden nap új szót tanult meg, büszke apja meggyőződése szerint a világ legszebb és legokosabb emberpalántája az ő pici lánykája.

— Tekintetes asszony kérem, a méltóságos asszonyék megérkeztek — szavalta az érezhetően betanított szöveget a néhány napra alkalmazott cselédlány —, a naccságos mama üzeni — magyarázta. — Meg még aztat is üzenik, hogy magikat is szíveslátással elvárják a bucsui ebédre… két órakor… nemtom, mér’ nem délre — vonta meg a vállát.  

Az üzenet tárgyára nem is annyira figyelt fel a lány mögé épp megérkező Karcsi, annál inkább a rangsort felállító titulusokra. A „méltóságos” húga, „naccságos” anyja és az ő, mögéjük minősített, „tekintetes” felesége nem a lány szótárából jöttek elő.

— Köszönjük — válaszolt Aranka, közben nem az üzenethozóra, hanem férjére emelte meglepett arcát.

— Mondd meg… — kezdte az vészjósló hangon, de neje tiltást jelentő kézmozdulatára mégsem az elinduló mondattal üzent. — Mondd, hogy ott leszünk —, meg sem várta, hogy hangtávolságon kívül érjen a távozó hírvivő. — Tényleg el akarsz menni oda, ahol folyton meg akarnak alázni?

— Talán épp békülni szeretnének. Ismerheted a mamát. Csak elvakítja az öröm, meg a büszkeség, hogy a marosvásárhelyi őrsparancsnok várományosa a veje. Mariska a barátnőm, látni akarom a kislányát is… ő is a miénket.

— Azt hiszed, mindenki jó, mint te. Ne hidd, én sem vagyok az.

~.~

— Megengeded, méltóságos nővérem, hogy egy falusi tekintetes megöleljen?

— Mit hülyéskedik ez itt? — nézett körbe értetlenül az így megszólított Mariska.

— Ezekre tanítottátok be a cselédet, nem?

— A Mama… — kapcsolt a húga, aztán kis csend után nevetett, bocsánatot kérő tekintettel.

A folytatás kevésbé igazodott a Papa merev, Mama rangkórságos távolságtartásához, mert lányuk vágyott már a régen látott testvére és barátnője szeretetére, és bár Karcsiban benne maradt a tüske, örültek egymásnak. Kisarankán azonnal azt a hasonlóságot fedezte fel Mariska, amit a saját gyermekén hiába keresett. Marikát látva azt sem lehetett kimondani, hogy szép. Hosszú volt, csontos, vézna, sírása erőtlen.

— Nézd, milyen soványka és talán Domokos családjának a vonásai ezek… még a tiétek is jobban hasonlít rám — panaszolta szomorú-féltékenyen Arankának.

— Egy percig se aggódj, édesapám hetekig meg se merte nézni, annyira ijesztőnek látta, nem hitte, hogy életre való.

— Tényleg? — reménykedett Mariska.

— Meglátod, hamarosan elkezd ő is fejlődni, kigömbölyödik.

Az ebéd az etikett szerint, pontban két órakor került terítékre, még mielőtt tálalták volna a levest, Karcsi kiment a spájzba, behozott egy nagy rostát és a pólyás fölé borította.

— Ezt meg minek…?

— Hogy amíg eszünk, a macska el ne vigye a méltóságos kisasszonyt.

A botrány csak azért maradt el, mert senki más nem volt tanúja ennek az ízetlen tréfának, mint ők hárman, és az anyánál Aranka háborodott fel jobban.

— Szégyelld magad! — mondta csendesen és átölelte sírni kezdő barátnője vállát.

— Rendben van, egy:egy, de kár fölényeskedned — szipogta Mariska. — Én nem tehetek semmiről, te meg örülj, hogy boldog lehetsz.

Talán ez indította, vagy csak megerősítette, tovább vitte az egész életükre árnyékot vető „nagyon szeretem — nagyon nem szeretem” macska-egér játékot a két testvér között.

~.~

A tartóshullám, a hajsütővassal történő ondolálás mellett Karcsi lassacskán beszerezte a dauerolás kellékeit. Az első csodamasina a három lábon gurítható állványra szerelt elektromos készülék volt, belőle zsinórokon lógó, felfűthető csövekkel, amit a felcsavart vegyszeres folyadékkal átitatott haj gurigáira húztak. Így az áram közvetlenül a hajat melegítette. Hiába próbáltak minden csavarót alátéttel szigetelni, ez egy elég veszélyes alkalmatosság, gondos eljárással mégsem történt áramütés a Pápay üzletben.

Annyi hölgyvendég járt hozzá, hogy előjegyzéssel tudta csak fogadni őket.

Karcsi tervezte a fodrászat továbbfejlesztését, hallott már az új dauergépről, ami nem vezeti a villanyt a fejig. Zárható hőszigetelt dobozban fémrudakat, és a rajtuk sorakozó csipeszeket fűti fel az áram, amiket onnét leszedve, az előkészített hajra csíptettek. A hajfürtök tövére előbb két parafa lapocskából álló alátétet zártak, majd a dauervizes fürtöt felcsavarva, a gurigát ehhez erősítették, és minden csavarást befedtek sztaniolpapírral. Így a kellően felforrósított csipeszek nem égették el a hajat, nem engedték sütni a fejbőrt.

Osztottak-szoroztak, előbb mégis a fehér csővázas, sodronyos gyermekágyat rendelték meg Kisaranka első születésnapjára. Alig múlt huszonegy hónapos, ebben a szép fehér vaságyban aludt békésen, melynek oldalán fel-le húzható, világoskék, csomózott háló őrizte a leeséstől.

Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán Aranka arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni, a páros ágy másik feléről.

„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult. Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze. A spaletta résén beszűrődő fénynél azt látta, hogy Karcsi arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán felriad, rámered, majd kiugrik az ágyból, és a kiságyhoz szalad.                       

Pillanatokig figyelte kislánya nyugodt légzését, aztán lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.

— Valami rosszat álmodtál ugye?

Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:

— I-igen. A babakocsiban tologattam és lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába énekeltem neki!

— Nyugodj meg — mondta kissé hideglelősen az anya —, ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.

Pár hét múlva a borbélyüzletben kuncsaftot várva — a kevés falusi előfizetők egyikeként — olvasta az akkori napilapot. („Friss Újság” volt talán.)

A szobában betegen feküdt a kislány, mert magostól ette meg — óvatlan pár perc alatt — a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskéjébe nyomott, megsimogatva a „kakastaréjos” fejecskét:

    „Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. Mire Róza Mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:

— Ez nem jó.

A többit persze, szépen egészben lenyelte. 

Ugyanazon a napon egy kötelező, valamilyen farba adott oltásra is vitte Aranka — a többi anyukához hasonlóan — a jóismerős orvosukhoz, aki Papa kártyapartnere volt, és az olvasókörben velük is gyakran találkoztak. Apja karján este megfordult ott ő is pár percre.

— Aki olyan nagylány, hogy olvasókörbe jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! — nevetett rá bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalába nyomta a sokszor használatos injekciós tűt.

Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani a doktor bácsi szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni.

Ekkor vallotta be Róza Mama, hogy mi történt a piacon.

Amikor aztán előbújtak — bilikébe kopogva — a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.

— Ettől volt hát olyan nagy beteg! — bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.

Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő, mindenki rémületére, beleértve az orvost is, aki mindent megpróbált, amit tudott — mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szülőket, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevert az ágyacskájában, mint egy rongybaba, az addigra mindenki által Cucikának becézett gyermek. Persze, azért reménykedve várták a gyógyulást, több mint egy hétig.

— A kitartó, magas láztól ilyen gyenge — magyarázta az orvos.

Ekkor talált Karcsi az újságban arra a tudósításra, hogy a Balaton környékén új, fertőző gyermekbénulás-járvány ütötte fel a fejét. A köpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára Dr. Sommer Gyulához.

— Ezek ugyanazok a tünetek! — állapították meg közösen és együtt rohantak vissza. Az orvos végighúzta egy gombostű fejét a kislány talpán, mire kezével húzta el a tehetetlen lábát:

— Ne vakacojjál, doktoj bácsi! — szólt rá méltatlankodva.

— Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni?

— Ha kell, az első vonattal!

— Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.

Nemsokára egy orvos és egy kórház címével jött vissza. Leült még egyszer a kiságy szélére, megsimogatta a göndör fürtöket, és szokása szerint — amit nagyon nem szeretett Cucika — megcsippentette az állát és összekocogtatta a fogacskáit.

— No, nagylány, el kell indulnod…

A szorongó szülőknek szavak nélkül is ugyanaz a baljós álom járt a fejükben.

 

Kisregény

Imola 24.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

24.

 

Marika ezek után feketebárány lett. Rásütötték a bélyeget, hogy egy orosz parancsnok nője. Egyesek még kegyetlenebbül az ellenkezőjét terjesztették, hogy az egészet ő tervelte ki, koholt vádak alapján így szabadulhasson meg Igortól. Egyszóval célkeresztbe tették. Hiába volt jegyzőkönyv a magyar hatóságok kezében a valóságról, az soha sem kerülhetett napvilágra. Finoman figyelmeztették a magyar felet, hogy tegyenek lakatot az ügyre, felejtsék el az egész esetet. Persze Balázst is meghurcolták. Kilátásba helyezték, ha továbbra is az ügy folytatását szorgalmazza, valóban mehet valami építkezésre „homokozni”. Válaszút elé állították. Vagy hallgat, és akkor építészmérnök lehet, vagy jártatja tovább a száját, mint az igazság lovagja, akit előbb- utóbb kikészítenek. Sok választása nem maradt.

Árva gyerek volt, és egyfajta kiválasztott, kedvezményezett példaképpé faragták, akit az egyszerű szürke és reménytelen életből kiemelve, karriert futtattak be vele, hogy mintaként tudják mutogatni a többi fiatalnak. Most érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor megunva ezt a szerepet, az igazságot akarta. Ám belátta, hogy esélyei egyenlők a nullával. A rendszer rabja, és ha nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik, visszasüllyeszthetik oda, ahonnét kirángatták. Csak egyet kért, hogy helyezzék át erről az építkezésről máshová. Marika megtetszett neki, ám tisztában volt azzal, hogy ez a karrierje végét is jelentheti. A lány egy ellenségfigurává vált.

Bárki, aki kapcsolatban maradt Marikával, azt hamar ellehetetlenítették, ahol tudtak, keresztbe tettek a lánynak. Ennek ellenére nem adta fel. Úgy gondolta, az iskolát mindenképpen befejezi, és ha majd megkapja a diplomáját, azután a háta mögött hagyja ezt a várost. Persze, Imolához és családjához kötődése is sokat nyomott a latban. Rajtuk kívül senkire sem számíthatott a jövőben.

Imola terve viszont kezdett a megvalósulás felé haladni. Muzsnay atya megszerezte a szükséges támogatást, és Máriafürdőn hamarosan megnyílt az óvoda és iskola. A környék gyerekeit ezután nem kellett Keszthelyre vinni a szülőknek. Imolát jelölték persze a szakiskola elvégzésére, de ezt csak Budapesten végezheti, a felköltözést egyeztetnie kellett a családdal.

Borbála, az édesanyja is — noha sok köze nem volt a Marika körül kialakult viharnak —, mint Igor egyik „kedvezményezettje” szintén bajba került. Miután lekáderezték, elbocsátották a vasúttól, és nem vették fel sehová. Péter még a kórházban volt, a szanatóriumi elhelyezés csak ígéret maradt. Vica még fiatalkorúnak számított, felügyeletre volt szüksége, Imola pedig szintén válaszút előtt állt.

András sorsa is egy csapásra megváltozott. Ő sem kerülhette el a meghurcoltatást, megtorlást. Először csak nem tartották be azt a színlelt vállalati kötelezettséget, hogy minden hétvégén haza tudjon menni a családhoz. Nemsokára az egész brigádot vonatra rakták, és a Szovjetunióba vitték jóvátételi munkákra, ahogy abban az időben mondták „malenkij robotra”. Minden kapcsolata megszűnt a családjával. Borbála hiába kérdezősködött mindenfele, sehol sem adtak neki elfogadható és valós választ. Ha fia után érdeklődött a hatóságoknál, minduntalan azzal küldték el, hogy András különleges feladat végrehajtásában vesz részt, amire kiválasztották társaival. Mivel titkos tervről van szó, további információval nem szolgálhatnak. Teljesen összeomlott. Ha akkor nem segít rajta a régi barátnő, kitudja, mi történik vele. Panni, is igényelt ez kis földet, de miután nem bírt vele, elsők közt lépett be a közösbe.

A földosztás nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket. A földtulajdon öröme nem tartott soká. Vetőmag alig volt. Eszköz a föld megműveléséhez szintén hiányos. Aztán belátva, hogy ez így nem fog menni, gondolt egy nagyot Rákosi rendszere. Túl hamar tagosították be orosz kolhozok mintájára a földeket, közös gazdaságokat, termelőszövetkezeteket hoztak létre, amikbe az új földtulajdonosokat, kisparasztokat bekényszerítették. Gépeik nem voltak, csak régi, elavult roncsok, és esetleg amit az oroszok, mint selejtes használhatatlan darab, nagyvonalúan átadtak. Ezért komoly nyomásra még azokat a gazdákat is betagosították, akik önszántukból nem voltak hajlandóak csatlakozni, de lovaikra, gépeikre szükség volt a szövetkezetben, be kellett vinniük a közösbe. A sok tapasztalattal rendelkező, régi földtulajdonos termelőket kuláknak kikiáltva kifosztották, üldözték, megverték, vagy kitelepítették, internálták. A szegényparaszt nyomorgott, hát engedett az agitálásnak, belépett a TSZCS-be a jobb élet reményében.

Amikor megkapta a beígért kiscsirkéket, egy pár darabot Borbálának adott Panni néni. Közbenjárására végül is az éppen megalakult termelőszövetkezetbe bevették barátnőjét, mint kisegítő állatgondozót.

— Ne keseregj a sorsodon. Ne engedd, hogy mások irányítsák azt, amihez nincs semmi joguk. Sokban vagyunk velük függő viszonyban, de ki lehet alakítani egy másfajta életet is. A háztájiban meg tudod termelni azt, amire a családnak szüksége lesz. Neveld fel a csirkéket konyhai hulladékon, hamarosan rántani valók lesznek. A TSZCS-ben elintézem, hogy jó helyed legyen. A többi meg kialakul. Engedd el Imolát Pestre tanulni — folytatta Panni néni. — Ott talán van némi jövője. Tanárnő lehet. Pétert és Vicát csak úgy tudod nevelni, ha mindig mellettük lehetsz. Te nem is tudsz erről persze, Vicát el akarták vinni állami gondozásba, miután megszüntették a vasútnál a munkádat. Péterrel meg amúgy is az a helyzet, hogy bármikor elvehetik tőled, arra hivatkozva, hogy a betegsége miatt szükségesé válik, hogy az állam nevelje tovább. Hogy ez nem igaz és szemenszedett hazugság, az a legkevesebb. Nekik ez egyfajta megtorlási lehetőség. Ne törődj velük. Ha rendesen dolgozol, nem nyitod ki a szádat, talán elfelejtenek. Még nehéz idők fognak ránk köszönteni, de túl kell éljük a gyerekeink miatt.

 

Mielőtt másik építkezésre helyezték volna Balázst, találkoztak Marikával. Ő nem nagyon szorgalmazta ezt, mert a rossz emlékeket nem hagyta feledni, de nem is tett ellene. Amikor kérdezősködött róla és üzenetet hagyott neki a fiú a kórház portásánál, elgondolkodott: Balázs csinos fiú, alig pár évvel idősebb nála. Talán mégsem árt, ha van egy pártfogója, aki a barát szerepét is betölti. Elment a megjelölt találkahelyre.

         Balázs elmondta, előzőleg az éppen épülő Sztálinvárosba jelentkezett munkára, a Vasmű építéséhez, aztán mégis egy budapesti lakótelep építkezésére küldték. A főváros egyre nagyobb lakáshiányban szenvedett. Egymás után nőttek ki a földből a panelházakból álló lakótelepek, éppen ezért ide osztották be egy építésvezető mellé, mint gyakornokot. Bizonyára azt tartották szem előtt, hogy a kommunista ifjúság körében kevesebb zavargást tud okozni egy szürke lakótelepen, mint a Vasmű kemény munkásai közt.

         Marika számítgatta magában, ha majd ő is Budapestre kerülhet, jó, ha lesz ott egy ismerőse.

         Mielőtt végleg elköltözött volna Balázs, ismét felkereste Marikát. Tetszett neki a lány, és mivel nagyjából hasonló gondolkodásúak is voltak, és teljes árvák, senkihez nem tartozók, úgy gondolta, ez a lány hozzá illene. Persze, nem mert még ilyen rövid ismeretség után nagy terveket szőni.

 

Vége az első könyvnek

 

Kisregény

Imola 21.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

21.

 

Az ápolónő — aki szintén apácáknál tanult — útközben kikérdezte Marikát. Ő készségesen válaszolt, és egy pillanat alatt „elbűvölte” az eddigi életével.

— Elég sok, amin keresztül mentél, te lány. Igyekezni fogok segíteni neked, amiben tudok. Nehogy azt gondold, hogy mindezt majd azért teszem, hogy magamnak „jó pontokat” gyűjtsek az igazgatónál, vagy Igornál. De mondd csak, hogyan ismerkedtetek össze Igorral? Ő nagyon szereti a kis hozzád hasonló csitriket. Ki nem nézné belőle az ember, mennyire nagy nőcsábász. Ha egy nőt meg akar szerezni magának, annak mindent megtesz, hogy utána bármire rá tudja venni.

Marika kissé meglepődött a hallottakon.

— Én nem hiszem el, hogy tervei lennének velem kapcsolatban. Tudja pontosan, hogy van egy csomó kellemetlen emlékem a múltból. És még nagyon fiatal is vagyok.

— Ugyan már! Nagyon naiv vagy te, kislány. Ha elmúltál már tizenhat, szabad préda vagy a tisztek számára. Itt csupán az az egyetlen akadály, ami miatt senki sem mert veled kikezdeni, hogy mindenki azt gondolja, te Igor kiválasztottja vagy. Senki nem szeretne vele ujjat húzni. Könnyen ellátja azok baját, akiknek eszükbe jutna keresztbe tenni neki.

Közben megérkeztek az ápolónőképzősök osztályára. Egy volt apáca vezette az osztályt. Miután Marika bemutatkozott, megkérte kísérőjét, hogy hagyja őket magukra, négyszemközt szeretne vele beszélni. Vagy tíz percig kérdezgette, aztán kiszólt az ápolónőnek.

— Legyen szíves, vigye el a jelentkezőt a nővérszállásra. Gondoskodjanak neki megfelelő helyről. Ha valami probléma merülne fel, hívjanak telefonon. Viszont látásra, Marika!

— Milyen volt az öreglány? — kérdezte a kísérője.— Egy régi, itt felejtett bútordarab. Valaha egy zárdában volt főnöknő. Onnan van az a vaskalapos maradi szigora. Úgy próbálja vezetni az osztályt, mintha zárdában lennének a lányok. Csak a reggeli és az esti ima hiányzik, meg a büntetések. Persze, büntet ő, de már csak úgy, amint világi iskolákban lehet. A felsőbb vezetők nem tűrik a vallásos demagógiát. Valószínű, leáldozott neki. A zárda már megszűnt és az ilyen csökevénynek nevezetteket el fogják távolítani. Eddig azért nem dobták ki innét, mert nem akadt jobb helyette. Amint találnak egy másik megfelelőt, megkapja az útilaput. Ideje lesz, hogy egy evilági rendes ápolónőt küldjenek ide vezetőnek. Nem kell Jézus Krisztus szolgálólányának vagy „menyasszonyának” vezető szerepet adni. Nem való már ide közénk.

Marika nagyokat hallgatott. Nem igazán tetszett neki, ahogy ez a nő beszélt az idős apáca-főnöknőről. Nem csak azért, mert elég hosszú időt töltött zárdában, és vallásos nevelésben részesült. Az ottani főnöknő nagy tudású, szigorú, de tiszteletre, sőt szeretetre méltó volt. Mégsem csupán a zárda hatott rá, még a szülői házból hozta magával, hogy eleve tisztelte az öregeket, a tapasztaltakat.

A nővérszállás sem igazán tetszett neki. A jövő-menő lakóit nézve arra következtetett, hogy nagyon vegyes társaságba cseppent. Jobbára modern, vagy vidéki civil lányok alkották a bentlakók nagyobb részét. Ám voltak szép számmal, akik a már megszűntetett, őket óvó rendházakból kerültek ide. Nekik összetartó kis társaságuk alakult, és ha nem is teljesen különültek el, de némi szakadék keletkezett köztük, és a többi szakmát tanuló lány közt. A nővérszálló felügyelője is egy ilyen apáca volt. Az öltözködése visszafogott, szerény, semmi sminket nem használt, sőt néha nagyon rossz szemmel nézte azokat a lányokat, akik kifestették magukat szolgálat alatt is. A viselkedése, és egyes berögződött szokások emlékeztettek rá, hogy ő is apáca volt. Végigmérte Marikát, aztán kérdezte meg:

— Melyik szobában van üres ágy?

A kérdést minden jelenlévőnek szánta. A lányok egymásra nézegettek, aztán Marikára. Pár pillanat elteltével az egyik lány megszólalt:

— Nem tudom pontosan, de a hármas teremben kell, hogy legyen.

Abban a hálóban többnyire a volt apácák, novíciák laktak.

— Csak ott van hely? — kérdezte érezhető nemtetszéssel a felügyelőnő.

— Nálunk minden ágy foglalt — válaszolt a lány.

— Na jó, rendben van. Később majd meglátjuk, hova helyezzük, ha nem felelne meg, hogy hol kap helyet.

Bevezette Marikát a hálóba és megmutatta az ágyát, szekrényét.

— Hol hagytad a holmidat? — kérdezte a nővér.

— Még el kell hoznom onnét, ahol most lakom. Holnaptól szeretném elfoglalni a helyet — válaszolta.

Az ápolónő visszavezette a személyzetis igazgatóhoz.

— Rendben lesz minden? — kérdezte mosolyogva.

— Azt hiszem, igen — válaszolta Marika. — Még a holmim nélkül jöttem, de holnaptól szeretnék már munkába állni.

— Itt van néhány kérdőív, amiket megkérném, hogy töltsön ki. Ráér visszaadni holnap is, amikor elfoglalja a helyét. A parancsnok elvtársa arra kéri, hogy a bejáratnál várja meg, amíg magáért tud jönni.

Miután elköszönt, ahogy Igor kérte, lement a bejárathoz. Aljosa már ott várakozott a nyitott dzsipben.

— Na, mi újság, kislány? — üdvözölte. — Tetszik a hely?

— Persze, hogy tetszik. Holnap reggel beköltözöm. Össze kell pakolnom a holmimat. Megtenne nekem még valamit, Aljósa?

— Ugyan mit? Ha tudok, segítek…

— Ha már itt vagyok, szeretném meglátogatni Pétert. Tudom nincs látogatás, és nincs is engedély nálam, de talán, ha maga segítene? Csupán pár percre. Ha majd itt dolgozom és tanulok, remélem, sokkal többször fogom látni.

— Jöjjön, kislány. Megpróbáljuk. De tényleg ne legyen több öt percnél, ha a nem talál majd minket a parancsnokom, rém dühös lesz.

Pétert szundikálva találta Marika, de úgy látta, nincs igazán jó állapotban. Kétkedett abban, hogy megkapja a szükséges kezeléseket. Visszasietett a dzsiphez.

Pár perc várakozás után megjelent Igor. Mint aki egy szaunából jött. A feje úgy verejtékezett, mintha fűtötték volna, és eleve feldúltnak látszott.

— Mi újság? — kérdezte Marikát. — Minden rendben van? Ha valami nem tetszik, most szólj. Még van módom rájuk pirítani, ha nem kapod meg azt a bánásmódot, ami jár neked is.

— Én nem tudom, mi jár nekem, vagy másoknak. Megmutattak mindent, és holnap reggel beköltözhetek. Fura emberek, de szerintem nem lesz velük gondom. Valaki „jóakaróan” beosztott a volt apácák hálójába. Gondolta, ha amúgy is ott tanultam köztük, nem fog zavarni. Ez nem is zavar, de ahogy beszélnek róluk, és az ellenük hozott hamis vádak engem is zavarnak, mert inkább a vallást akarják kitiltani. Azt még valahogy megértem, hogy már elavultnak, idejétmúltnak tartják az ő módszereiket. Ám jóval nagyobb a tapasztalatuk és a tudásuk. Akik most kerültek csak be, és semmit sem tudnak, irigyek rájuk. A szerény viselkedésükkel kihívták maguk ellen őket. Ellenségesek velük. Nem töltöttem köztük még sok időt, ám bőven elég volt ahhoz, hogy képet alkothassak.

— Nem jó irányba haladnak a dolgok itt sem — válaszolt Igor. — A szerzetesrendeket feloszlatták, az új világban nem lesz rájuk, a tudásukra szükség. Olyan embereket akarnak helyettük, akik az új rend kiszolgálói, még ha sem képzettségük, sem tehetségük nincs is egy pozíció betöltésére. Holnap költözz be. Ha bármilyen problémád adódik a jövőben, jelentsd nekem.

— Köszönöm, de majd igyekszem, hogy ne legyen.

— Remélhetőleg többet fogunk találkozni, ha ott leszel a kórházban. De ne szégyelld magad. Nyugodtan fordulj bármelyik vezetőhöz a felmerülő gondjaiddal még akkor is, ha én már nem lennék itt. Meg kell tanulnod, hogy magadra vagy utalva és nem szabad tekintettel lenned senkire sem. Ha bántani akarnak, meg kell tudnod védeni magadat.

Hamar visszaértek Máriára. Marika persze rögtön Panni nénihez ment, csak aztán folytatta az útját Kéthelyre, miután megbeszélte vele az új helyzetet.

 

 

 

Kisregény

Imola 22.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

22.

 

Nem sietett, ám korábban ért Kéthelyre, mint a munkásokat szállító nagy teherautó. Imola a kertben sütkérezett, látszólag teljes nyugalomban. Alig akart felállni a kissé hibás kerti székből. A kis hibája csak annyi volt ennek az alkalmatosságnak, hogy hiányzott a negyedik lába. Ezt egy tégla pótolta. Ha a Nap bújkált a lombok közt, akkor a szék áthelyezése kissé nehézkesen ment.

— Hogyhogy te már itt vagy? — fogadta Marikát. — Anya még nincs itthon.

— Amint végeztem a kórházban, indultam is hazafelé. Márián beugrottam pár pillanatra Panni nénihez is.

— Mesélj, mit intéztél magadnak. Nekem is vannak híreim.

— Jók vagy rosszak?

— Ez is, az is, de kezdd el te a beszámolót.

Marika elmesélte a nap eseményeit, és még azt sem hagyta ki, amit az őt kalauzoló nővér mesélt Igorról.

— Akkor holnaptól már nem leszel itt? Nem lesz senki Vicán kívül, akivel meg tudnám osztani a gondjaimat?

— Nem a világ végére megyek. Ha minden igaz, akkor elég sokáig leszek Keszthelyen. Ott kaptam szállást, és az oktatások nagy része a kórházban lesz. Vasárnap pedig, ha nem osztanak be szolgálatra, akkor ide tudok jönni. Sőt! Ha szombaton korán ér végett az oktatás, már szombat este itt lehetek ismét. Amit Igorról mesélt az a nő, nem vagyok benne biztos, nem igaz-e. Saját bőrünkön tapasztaltuk, mire képesek az orosz katonák. Nagy szerencsénk volt, hogy nem estünk áldozatul nekik. Szinte hetente hallani, hogy a fiatal lányokkal hogyan erőszakoskodnak. Még a középkorúakat sem kímélik. Sok olyan szerencsétlen van, akik teherbe is estek, de szégyellik, inkább nem szólnak, megszülik a gyereket is inkább, csak ne érje valami további sérelem őket. A család meg kénytelen beletörődni, hogy noha ők nem akartak még egy éhes szájat, ismét eggyel többen lettek. Volt olyan eset, hogy a feljelentőt rágalmazásért, és hogy ne tudjon többet beszélni, letartóztatták. Igor, mivel a felsőbb vezetésben van, nem lő minden nőre. Talán kiválogatja magának azokat, akikhez kedve van.

— Ugyan már, Mari! Én nem hinnék ezeknek a nőknek. Ha Igor olyan, mint a többi, miért nem molesztálta anyámat? Még elég szemrevaló, noha három gyereket szült. Elkelne még a halpiacon. Miért nem kezdett ki sem velem, sem veled? Túl fiatalok vagyunk neki? Ezek nem igazán nézik azt, hogy hány éves az áldozatuk. Ha már látnak egy kis dudorodást egy fiatal lány mellén, azonnal megkívánják. És ha tehetik, meg is erőszakolják. Igor nincs ezek közt. Láthattunk pár esetet, amikor ő avatkozott közbe.

— Majd kiderül. Ha voltak vagy vannak ügyei, előbb utóbb napfényre kerülnek. Ne beszéljünk erről többet. Teljesen elment a kedvem, hogy odamenjek tanulni, és ha valami történne velem, senkire sem számíthatok.

— Mit mondott neked Igor? Jelentsd, ha valaki molesztál. Ha nem neki, hát annak, aki helyettesíti.

— Sokra fogok menni vele. Nem akarok úgy járni, mint az, akiről most meséltem neked, hogy azért mert beszélt, lecsukták. Ki tudja, mit műveltek vele a továbbiakban. Nagyon zűrös a helyzet. Képzeld el, ez is egy „pletyka”, hogy volt nyilasokat bevettek a pártba.

— Ezt nem hiszem! Túlzás, amiket terjesztenek egyesek. Minden háborús bűnös, akiről bizonyíték van, elnyeri a büntetését.

— Nagyon naiv vagy te, Imola. De mesélj magadról.

— Beszéltem a templomban Muzsnai atyával. Mondtam neki, hogy szeretnék egy óvodához helyet kapni a plébánián. Sok olyan anya van, akik azért nem dolgozhatnak, mert nincs ahol vigyáznának a kicsikre. Iskola már van, de az is milyen? Egy vagy két tanár jut hatvan, vagy még több gyerekre. A régi iskolaépület is romban áll. Támogatja az ötletemet, és megígérte, ha Márián jár, megemlíti az ottani vezetőségnek.

— Amíg Igornak lesz szava, addig intézkedjen. Ki tudja milyen ember lesz az utódja. Mert sajnos kezdem látni, hogy rövidesen áthelyezik máshova. Túl sok ellenséget gyűjtött be magának, és nem nyugszanak, amíg ki nem törik a nyakát. Ezt ő is éppen úgy tudja, ahogy mi. Ezért nem hiszem ennek a nőnek, amit róla mondott. Ki tudja, nem kérte e meg valami nagy kutya azt a nőszemélyt, hogyha Igor ellen vizsgálatot kezdeményeznének, akkor valljon ellene. Manapság némi kiváltságért vagy élelemért sokan bármire hajlandóak.

Közben hazaérkezett Borbála is. Marika kénytelen volt elismételni neki is a történteket.

— És mi van Péterrel? Gondolom, kihasználtad az alkalmat és bementél hozzá, ha már ott voltál.

— Persze! Aljósa segített, hogy meglátogathassam, de tényleg csak pár percem volt, mert Igor bármely pillanatban befuthatott a megbeszélt helyre. Jól van, és alig várja, hogy kiengedjék és hazajöhessen. Semmiféle szanatóriumról nem akar hallani. Ő már egészségesnek érzi magát, ne akarják valami másik kórházba áttenni. Mondtam neki, hogy nemsokára naponta tudunk majd találkozni, mert itt fogok tanulni, de ez sem vigasztalta meg. Szeretne már újra itthon lenni, mert, ahogy mondta, így semmi hasznosat nem tud tenni.

— Nem is tudom, mi lenne jobb. Akkor te holnaptól már nem is leszel velünk? — kérdezte Borbála.

— Holnap reggel jelentkezek a nővérszálláson, ahol már kaptam szobát. Mondtam Imolának, ha majd a beosztás engedi, hazalátogatok, ahogy tudok. Panni nénihez is beugrottam. Azt üzeni, amint megkapja a kiscsirkéket, máris ad belőlük nekünk is. Különben meg azt halottam, hogy földet fognak osztani.

— Mit fognak osztani? — fogta kérdőre Borbála.

— Márián találkoztam emberekkel, akik házról házra jártak, hogy aki szeretne kapni megművelésre váró földet, az jelentkezzen valami irodában.

— Mi lesz az ára? És kinek lesz pénze vásárolni? Gondolod, hogy majd csak úgy ingyen „árendába” fogják osztani? És ha a sok régi földtulajdonos visszajön? Ámbár ki tudja? Most a kommunisták vannak hatalmon, és maguk mögött tudhatják az oroszokat. Nem úgy néz ki, hogy egycsapásra jó élet lesz itt. 

— Én úgy hallottam, a birtokosoktól egyszerűen elveszik a földeket a kommunisták, és nem eladják, vagy bérbe adják, hanem kiosztják a földnélkülieknek.  

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 34. Epilógus. Haj, Kurenya…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Amikor a négy kán por földre ér, Babba népét legyőzve találják, és kevesen vannak egy felmentő támadáshoz. Ám a szakák észreveszik, és megtámadják őket. Egyetlen esélyük az ellentámadás, és elhitetni velük, hogy sokan vannak…

 

34. Haj, kurenya, kurenya…

  

— Jobb, vagy rosszabb ezek kezébe kerülni? — kérdezte Hetény Csanádot, de nem várta meg az egyre késő választ, hanem folytatta. — Legalább a szakák megkapják a magukét… — Igaz, a kirk küzök és az ujgurok is rendkívül kegyetlenek tudnak lenni a legyőzöttekkel…

Táltos-dob hangja hangzott fel a távolból, egy magasabb szikla irányából. Eleinte nem látszott, ki veri ütemesen, hiába kémleltek arra. A porok viszont azonnal felkapták a fejüket a ritmusra.

—„Haj kurenya, kurenya…” [1]  A Mézevő Anki Ünnepekor szokta a táltos ezt előadni… Ez nekünk szól!

Miközben két ellenség közt vergődnek, ki üzenhet így nekik?

A szakák sündisznó alakzatba kezdtek tömörülni, felhagyva bármilyen támadási kísérlettel. Nem ment ez könnyen, nagy volt a fejetlenség. Ám váratlanul újabb támadást kaptak, onnan, ahonnan a legkevésbé várták. A hátuk mögül.

Lódobogás hangzott fel az Ob felől. A hegyek irányából jövő támadások visszaverésével elfoglalt szakák nem figyeltek fel a magas mart védelmében közeledő kis csapatra, amelyik hátba támadta őket. A parancsnokok azonnal a vezérkar védelmére sorakoztatták fel a közelben levőket, ám a támadók más célt követtek. Mire a szakák észbe kaptak, elfoglalták a szekereket, amelyekre a porok elkobzott fegyvereit rakták fel. Azonnal repkedni kezdtek a kardok a foglyok irányába, akik kezdték kiszabadítani egymást, levágva kötelékeiket. Amint fegyverhez jutottak, azonnal támadásba is lendültek.

— Ti menekül! Ob! Elvisz vit (víz)! Éjszak! Menekül! — kiáltotta a szabadító csapatot vezető ujgur tört por nyelven. — Éjszak felé visz vit! — ismételte meg.

— Néink, lajányaink nélkül nem megyünk! — vetették harcba magukat, utat próbálva törni feléjük, ugyanakkor egy másik szekér felé is, újabb fegyvereket szerezni. Nem értették, miért kell itt menekülni, amikor az ellenség be van kerítve…

A szakák észbe kaptak. Az ugyancsak veszélyes, ha a porok felfegyverzik magukat. Egyik alvezér ráérezve a szándékra, kézbe vette az irányítást, és a parancsot megszegve, hogy éjszak felé vonuljanak az új támadók, az ujgurok fogadására, elkezdte megszervezni a fegyvereket tartalmazó szekerek védelmét, és megpróbálta elzárni a porok útját is az asszonyaik felé. Ám a parancsmegtagadás zűrzavart is okozott. Akadt, aki a fővezér parancsát követte, mások az alvezérre hallgattak…

Hirtelen a csatazajt is túlszárnyalva nagyot dördült az ég napkeleten. Bár napnyugaton a látóhatár mögött épp eltűnő Nap környékén még alig piroslott egy-két kisebb felhő, az Abakán hegyek fölött a sötét köd szemmel láthatóan közeledett, villámokat szórva a hegyek ormaira. Viharos szél sepert végig a csapatok felett, felkapva a port. Az első csattanásra még a csata hevében is sokan arra néztek. Egy rémült hang hasított a levegőbe. A Zálemé.

— A villámszóró baskír istennő! — mutatott fel napkelet irányába egy szikla felé, ahonnan kis idővel azelőtt a dobszó hallatszott, és ahol előbb egy, majd még két nő jelent meg a szikla tetején. Ketten fehér lovon ültek, a harmadik szénfeketén. Az egyre erősödő szél tépte ruhájukat. — Meneküljeteek! Délfelé még nem zárták el az utat! — ordította Zálem.

Hamarosan felhangzott a kürtszó is, amely alátámasztotta a parancsot. De már a szakáknak nem is kellett biztatás. Felborult minden csatarend. Menekült ki-ki, amerre látott. Bánták is már a zsákmányt! Az életük volt a tét. A tatárok kicsit megkergették őket, de amint végigsöpört a zápor, amely jeget is hozott magával, már semmit sem lehetett látni, így felhagytak az üldözéssel, hagyták őket futni. Eközben a felmentő sereg a csorgó esőben, mely nem tartott soká, segített az utolsó rabok, főleg a nők kiszabadításában. Csanádnak csata közben kisebb dolga is nagyobb volt annál, mintsem az érdekelje, ki is valójában a baskír istennő. Gyalog, karddal, lovasok ellen pajzs nélkül meg is sérült, ha nem is súlyosan.

A kánok hamarosan találkoztak a hont füstölgő romjai közt. Csanád odabicegett egykori szövetségesükhöz, abban a meggyőződésben, hogy neki köszönheti megmentésüket.

— Köszönjük, Nur kán! — fordult hozzá tört ujgur nyelven.

— Ne csak nekem, mert bár e kis csapatban az ujgurok vannak többségben, itt mindenki kivette részét.

— Kis csapatban? — nézett Csanád önkéntelenül körül az ismételt köszönetnyilvánítás után. Időközben a jégeső és a zápor elállt, jól láthatóvá vált a győztes sereg. Eddig nem bírta felmérni az erdő mélyébe vesző csapatok méretét. — Ennyien támadtátok meg a szakákat? — hüledezett.

— Hát… Keletkezett egy kis vita, megtegyük-e… — nevette el magát Nur kán. — De Csaban kán mindenáron meg akart menteni benneteket. Aztán amíg azon folyt a vita, miképpen menekítsünk ki legalább néhányat közületek, megtámadtak. Nem maradt választásunk, mint elhitetni velük, hogy sokan vagyunk. Sikerült! — nevette el magát ismét.

— Miként kerültök ide, pont jókor? Honnan tudtátok meg, hogy veszélybe kerültünk? — kíváncsiskodott tovább Csanád.

— Csaban kán nem mert nélkülünk idejönni, mert azt ígértétek, fejét veszitek minden baskortnak, aki por földre teszi a lábát — vette át a szót ismét Nur kán. — Véget akar vetni ennek az értelmetlen ellenségeskedésnek, ami köztetek van. Remélem, kivételt tesztek, s mégsem veszitek a fejét! — nézett pajkos mosollyal Csanád gyulára. — Mi, a tatárok, a kirk küzök, és baskortok szövetséget kötöttünk. De annak idején hasznosnak bizonyult a ti szövetségetek is. S amint ma láttuk, dél-napnyugatról komolyan fenyegetnek a szakák. Dél-napkeleten a jüecsik akarnak terjeszkedni. Két ellenséges néppel nem tudunk egyszerre szövetségre lépni. Csaban kán nyitott a békére. Valójában ő akart mindenáron téged megismerni, és ő erőltette, avatkozzunk be, s támadjuk meg a szakákat.

— Csaban kán? Mindenáron megismerni? Engem? — értetlenkedett Csanád.

— Megismersz még? — jött elő a háttérből Bolan jabgu, megelőzve fiát a válaszban. — Hát… elmúlt néhány tél mióta, nyilat röpítettél a hátamba… Szerencsémre páncélt viseltem. Gyerekként is jól bántál már az íjjal…

— Te vagy a menkvi, aki elrabolta a nővéremet… — mérte végig a penefejet a jabgu csuklyáján, amelyet már nem viselt harciasan a fején.

— Igen, Bolan vagyok, a baskortok jabguja, Csaban kánnak, az unokaöcsédnek az atyja… Remélem, a mai nap után azért hátat fordíthatok…

Kicsit sok a meglepetésből. Nemcsak a váratlanul felbukkanó ismeretlen unokaöcs, hanem a fura helyzet is, hogy bár apja él, mégis Csaban a kán… És pont ő mentette meg… Csanád hirtelen nem jutott szóhoz.

— Nem is érdekel, mi van Babbával, a nővéreddel?

A por gyula épp magához tért, és válaszolni akart, amikor három vágtában érkező nő zavarta meg a beszélgetést.

— Csanád! Meg sem ismersz? — kérdezte a fehér lováról leugró Babba, amikor meglátta, hogy öccse a lányát, Tulpánt nézi gyanakodva. Szó, ami szó, ha nem számít rá, nem biztos, hogy ő is megismerte volna a széles mellű, férfivá érett egykori kisfiút. — Nem barnultam meg, csak kezdek őszülni… És kicsit kikerekedtem…

Hát igen, ő sem az a kisfiú már… Hiszen közben Csaban kán megszületett és fel is nőtt… Összeölelkeztek. Amint kibontakoztak, Csanád, bár kicsivel előbb mondott már egy udvarias köszönetet neki, akárcsak a többi kánnak is, ismét Csabanhoz fordult.

— Még egyszer köszönöm… — kezdte félszegen, a kánnak kijáró illem, és a családi közvetlenség között ingadozva.

— Elég rosszul beszélsz, baskortul… — szólalt meg por nyelven az unokaöccse, kissé kaján hangon adva tudtára, tud anája nyelvén. — Azt hiszem, lesz mesélnivalónk…

Most mit magyarázzon? Csaban kánnak is elég idegen a hangsúlya, ha idesanyja nyelvén beszél, és ő pedig nem baskortul, hanem ujgurul szólt… Férfiasan összeölelkeztek, majd Csanád Tulpánhoz fordult, most már saját nyelvén:

— Először azt hittem, idesanyádat látom…

Közben Babba és Csanád idesanyjához is eljutott a hír: itt van az elveszett lajánya, sőt, neki köszönhetik szabadulásukat.

— Babba itt van? Hol? — jött izgalomba. — Vezessetek hozzá! Babba! Babba! — szólongatta.

Egy idősebb, de vele ellentétben még jól látó asszonyra támaszkodva indult meg feléjük. Babbának torkára forrott a szó a csak árnyakat látó, megöregedett, ráncos idesanyja láttán. Milyen fiatal, erélyes asszony volt, amikor utoljára látta! És most…

Mielőtt magához tért volna döbbenetéből, Tulpán pajkosan rákacsintva anájára, közéjük állt, és hagyta, nagyanyja fogja meg alkarját. Másik kezét a rá támaszkodó ráncos kézfejre tette, és megsimogatta. Az öregasszony keze megremegett, majd csalódottan jelentette ki:

— Nem… Nem… Te nem vagy a lajányom!

Babba közelebb lépett, ő is a ráncos karra tette kezét, és megilletődötten szólalt meg:

— Idesanyám… Megismersz-e még? — Könny szökött a szemébe.

Az idős asszony remegni kezdett. Az előbbi csalódás után zavartan próbálta értelmezni az újabb érintést, amely ismerős is ugyan, de mégis… Nem annak a hajadonnak a keze, akit elraboltak tőle… ám a hang, mely szintén más, egy meglett nőé, de mégis…

— Idesanyám, nem ismersz meg?

 Babba szinte sikoltott kétségbeesésében. Ezt már megismerte… Hát persze, nem állt meg az idő… Né lett már, hangja érettebb, de mégis ugyanaz…

— Lajányom…

Ezt már elveszettnek hitt gyermekébe kapaszkodva mondta könnyek közepette. Babbának sem kellett több, nála is eltört a mécses. A többiek megilletődötten nézték a jelenetet. Tulpán ott állt egy fél lépésre esetlenül, bűntudatosan az előbbi kamaszos buta tréfa miatt. Bocsánatkérően simogatta meg az anáját ölelő kezet. Erre már Csaban is odalépett, és megsimogatta a másikat. Az idős asszony elengedte lajányát, és végigmérte mindhármukat ködös tekintetével.

— A gyermekeim… Tulpán és Csaban… Ő a baskort… a baskírok kánja… — magyarázkodott Babba.

Nur kán vetett véget a családi idillnek, a valóság hideg vizes tömlőjét zúdítva a nyakukba.

— A szakák vissza fognak térni. Ha a hegy tetejéről visszanéznek, és meglátják, milyen kicsi a seregünk… Fel kell készülnünk a fogadásukra. Veletek együtt is még feleannyian se vagyunk, mint ők. Jó lenne, ha a csata körülményeiről tájékoztatnátok… — fordult Csanádhoz.

— Az jó ötlet… — felelte Eren kánzáde —, bár vezérük elég rémülten emlegetett menekülés közben egy villámszóró baskort istennőt.

— Zálem emlegetett egy másik szaka sereget is, akik feltartóztatták az ide igyekvő mosokat — egészítette ki Csanád. — Kémeink jelentették, erre jönnek, itt akartuk felvenni velük a harcot a mosokkal vállvetve. Többen vannak, nagyobb csapatuk van, mint nekünk. Együtt talán sikerült volna visszavernünk a támadást. Ám a mosok nem érkeztek meg. Ezek szerint legyőzték őket is… — állt meg Csanád a mondat közepén, láthatóan mérlegelve. — Ha egyesülnek, és a fővezér a mosok ellen harcoló szaka seregben van, visszafordítja őket, és…

Nem tudta befejezni, mert éles kiáltás szakította félbe:

— Ellenség! Az Obon túl!

Zoldán mergen azonnal csatarendbe állította íjászait a gázlónál.

Mindenki nyugat felé fordult. Lovasok közeledtek. Amint távolról látni lehetett, vágtában. Az utat övező fáktól és a felvert portól nem igazán lehetett kivenni, kik is azok, de láthatóan nem kis sereg közeledett.

— Fennebb még van egy gázló! — kiáltotta Csanád. — Azt is őrizni kell! Én odaküldök egy csapatot Hetény vezetésével! Egy másik csapat is kell, elejét venni a két szaka sereg egyesülésének! Itt keskeny gázló, kevesebben is meg tudják akadályozni az átkelést!

Hamarosan helyén volt mindenki. Feszült várakozásban telt az idő. Végül fölöslegesnek bizonyult a pánik. A megkésett mosok érkeztek meg.

Amint az idegen fegyverzetet meglátták, megtorpantak. Ám Csanád leparancsolta a partvonalról az íjászokat. Ketten mentek át az Obon Heténnyel, fogadni a felmentő sereget.

Ajád gyula, a mos sereg vezére, miután átkeltek az Obon, és Csanád tisztázta az idegen csapatok jelenlétét, beszámolt.

— Egy szaka sereg tartott fel, azért nem értünk ide idejében, de levertük őket.

— Mennyien lehettek? — érdeklődött Nur Kán. Csaban és Csanád fordítottak.

— Valamivel kevesebben, mint mi — felelte Ajád.

— Akkor helyesek a kémjelentések. Az Abakán hegyeken túli sztyepékre fáj a foguk. Innen akartak támadást indítani ellenünk.

Vajon a szakák visszatérnek? Ez a sarkalatos kérdés. Most, mióta a mosok is csatlakoztak hozzájuk, már felvehetnék velük a harcot. Eltelt két nap, és csend honolt a környéken. A kiküldött felderítők visszatértek. A szakák elvonultak. De ha még nagyobb sereget gyűjtenek?

— Nem fognak! — mondta Nur kán. — Ahhoz már nincs nekik sem elég nagy seregük, egy ekkora szövetséggel ujjat húzni. Látták a káni jelvényeket. Ha ide kis kísérettel is jöttünk, tudhatják, nem ok nélkül gyűltünk össze mindannyian. Ha támadnak, számíthatnak rá, az Ur Alától az Ene Saiig mindenki megmozdul ellenük.

— Jó lenne, ha ezt a jüecsik is megtudnák… — sóhajtott Bolan jabgu.

— Megtudják azt hamarosan, amikor az első mos és por kereskedők megjelennek náluk anélkül, hogy a baskortok fejüket vennék… — felelte Csaban kán.

— Ti ugye hazamentek most? — kérdezte Ajád. — Egy kisebb csapatot elküldenénk „látogatóba”, hadd lássák az arra járó jüecsi kereskedők, sőt a mengwuk és csenjünök is, hogy a mosok és porok szívesen látott vendégek Baskortföldön, akár fegyveresen is… Ha már szövetségre léptünk.

— Fogadjunk, a mos csapatot Ajád gyula fia fogja vezetni? — mondta Bolan Babbának, amikor észrevette, amint felesége is gyanakodva szemléli, hogy Tulpán aznap már harmadszor látta szükségesnek ellátni az ifjú felületes sebét.

Szép dolog a szövetség, de vezér is kell hozzá. Azt is be kellett látni, a mosok nem szaladhatnak az Ene Saiig bármilyen kis határsértés miatt és fordítva, a tatárok és baskírok sem az Ur Aláig. Így két parancsnokot választottak, a napnyugati résznek Csanádot, napkeleten meg Nur kánt.

 

Aztán eljött a búcsú napja is. Bármilyen szíves is a fogadtatás, Csabannak haza kellett mennie, hiszen a baskortok kánja nem maradhat sokáig országától távol. Az erdő széléről még visszafordult:

— Aztán ha valaha még bajba kerültök, csak hívjatok!

Majd eltűnt csapatával abban az irányban, ahol kevéssel később a tejút látszólag az erdő mögött ért véget. Azóta is a Tur Ul nemzetség fiai várják Csaba kánfi visszatértét…

 

A porokat a szakák ellen vívott vesztes csata nagyon megtizedelte, sok derék vitéz vesztette életét. Sok fiatal né maradt özvegyen, sok lájány pártában. Csaban kán kíséretéből többen úgy döntöttek, ha már a mosok úgyis hazakísérik Csaban kánt, ők egy ideig még maradnak… Az orduikban a többnejű világban elég nehéz asszonyt találni… Így sok jurmaty és jenei baskort batír ott maradt. Talán leszármazottaikból lett a Jenő és Gyarmat törzs… Talán ezért van a baskíroknál is, a magyaroknál is meg e két törzsnév… Talán…

 

Az éghajlatváltozás, az akkori globális felmelegedés miatt a rénszarvasok éjszakabbra vonultak.

A mosok és porok egy része követte őket, és összekeveredtek. Ma már az obi ugorok mindkét népe, a manysik és hantik is két, egymással házasuló frátriából, a mosból és a porból áll. Egy harmadik részük életmódot váltott, és áttért az állattenyésztésre… — török nyelvű népek befolyására. Az állattenyésztéshez kapcsolódó szavaink nagy része ótörök…

Őseink idővel a Volga mentén tűntek fel a történelem színpadán. Ahol az egykori Magna Hungáriát sejtjük, ott ma a baskírok élnek… A székelyek Szűz Máriát ma is Babba Máriaként emlegetik… és várják Csaba(n) királyfit…

 

 

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=6uUttx11xDs

Kisregény

Imola 23.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

23.

 

Marika, ha nem is nagyon szerette a bentlakásos iskolát, szorgalmasan tanult. Sajnos társai és egyes világi nővérek kiközösítették, mondván a rendszer ellensége, hogy kolostorban tanult, és mai napig a volt apácákkal van jóban és velük egy hálóban él. Nem vett tudomást erről, ignorálta ezeket a lányokat. Egészen addig nem is lett volna baj, amíg egy amolyan munka-kirándulás alkalmával, az építkezésen, ahová kirendelték őket, az egyik orosz katona nem kezd erőszakoskodni vele. A lányok többsége még asszisztált is az orosznak azzal, hogy félelemből, vagy büntetésből, esetleg együtt a két okból, de nem siettek segítségére. 

Ezúttal a puszta szerencse mentette meg Marikát. Egy fiatal építészmérnök gyakornok sietett a segítségére, és szabadította ki. A ruszki fel volt háborodva, de nem mert sem fegyvert használni, sem verekedésbe keveredni. Megijedt, miután meglátta a munkások feléje közeledő csoportját, lapáttal és csákánnyal felfegyverkezve. Jobbnak látta, ha kereket old, ám ez sem ment könnyen. Egyre szűkült a kör körülötte. Ha a mérnök gyakornok nem szólítja fel a munkásokat, hogy álljanak le, ne csináljanak felfordulást,  akkor elszabadult volna a pokol. Így is csak nagy nehezen sikerült kimenteni a ruszkit a felbőszült emberek karmai közül. Bekísérte a parancsnokához és feljelentést tett.

— Te tavaris, fogd be a szád — utasította rendre a tiszt, aki a tettest elvitette.

— Jegyzőkönyvet akarok az esetről. Nem fogják egymás közt elsimítani az ügyet. Nem ez az első ilyen eset. Ha nem akarja, hogy a következő alkalommal meglincseljék az elkövetőt, akkor most jegyzőkönyvet ír, és példás büntetést szab ki rá.

— Ki maga? Engem ne akarjon kioktatni. Maga egy szar kis mérnök tanonc. Ha továbbra is így jártatja a száját, gondoskodni fogok róla, hogy mehet majd maltert lapátolni.

A mérnök jelölt megfordult és köszönés nélkül bevágva az ajtót, távozott. Meg sem állt az építkezés irodájáig. Ott szinte berúgva az ajtót kért azonnali kihallgatást. A magyar munkavezető azonnal fogadta és jegyzőkönyvet vett fel.

— Hozza ide a lányt, mert csak az ő aláírásával tudjuk beadni, mint vádiratot. Ha fél, és nem hajlandó aláírni, semmi értelme az egésznek. A mi szavunkra nem sokat adnak ezek. Sőt! Ha nem az volna a parancsnok, aki van, hát egy eset sem lenne rendesen felderítve, kivizsgálva. Az elkövető tovább garázdálkodhatna, anélkül, hogy baja legyen. Ám az ő kezei is meg vannak kötve. Én még soha sem láttam ilyen rendes ruszkit. Igaz, van valami magyar vonzalma, mert Ukrajna magyarlakta területéről származik. Nem hiszem, hogy sokáig élvezni tudjuk a jóindulatát. Több az ellensége itt, mint barátja, minket leszámítva. Na de ne totojázzunk. Hozza ide azt a kis ápolónőt, hogy hajlandó e feljelentést tenni, vagy sem.

A mérnök gyakornok eltávozott, majd kis idő múlva a reszkető Marikával tért vissza.

— Olvassa el ezt a jegyzőkönyvet — mondta neki az építésvezető —, és ha egyetért a benne írtakkal, akkor írja alá. Nem akarom figyelmeztetni, vagy kényszeríteni, hogy ez lenne a kötelessége és nem elhallgatni a történteket. A tettes ezen csak még jobban fellelkesedik, vérszemet kap. Ha maga most bejelentést tesz, sok hasonló korú lányt tud megmenteni.

Marika kezébe fogta a lapokat és kezdte átolvasni. Mikor a végére ért, kért egy tollat és aláírta.

— Nem a kolléganőim miatt tettem: Adott esetben ők nem biztos, hogy ugyanezt tennék.

— Kezeskedek magának arról, hogy a bűnöst el fogják ítélni. Az orosz félnek is érdeke, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Az emberek mindenütt egyre elégedetlenebbek. Nem ezt várják a felszabadítóktól. Változásokat akarnak. Senki sem szeretne erőszakhoz fordulni, hogy rendet teremtsenek.

Marika távozott. Kis idő múlva a mérnökhallgató megkereste a kórházban.

— Van még valami hivatalos, ami miatt ide jött? — kérdezte a lány.

— Nem, dehogy. Csak szeretnék kérdezni magától valamit. Először is engedje meg, hogy bemutatkozzak. Arató Balázs negyedéves mérnökhallgató vagyok. A gyakorlati tapasztalatszerzés miatt szegődtem ide. Persze kis „előnyt” is szeretnék magamnak abból, hogy önkénteskedek.

— Köszönöm, hogy megvédett.

— Ugyan, ez csak természetes.

— Manapság egyáltalán nem. Magában volt bátorság. Ám ne gondolja, hogyha más van itt éppen, meg is védenek. Láthatta, az évfolyamtársaim majdhogynem a ruszkinak segítettek. Gyűlölnek, és örültek volna, ha megtörténik az, amit maga megakadályozott.

— Nincs nagy tapasztalatom, de azt látom, hogy maguk nők jobban gyűlölik egymást apró sérelmek miatt, mint a férfiak.

Még egy ideig diskuráltak, aztán abban maradtak, hogy Balázs próbál vigyázni Marikára.

— Nem vagyok már kislány, akit meg kell védeni — mondta nevetve Marika.

Balázs elvörösödött aztán megkérdezte:

— Találkozhatnék majd magával máskor is, más körülmények közt?

Ezen Marika pirult el, mint a főtt rák.

— Ha most vasárnap szabadnapos leszek, és nem lesz semmi rendkívüli esemény, akkor délelőtt találkozhatunk ugyanitt, a kertben.

Ám történt egy és más, ami nemcsak egy randevút hiusított meg, hanem sok más, nem várt változást eredményezett.

Mikor Igor visszament az irodájába már várták. Átfutotta a jegyzőkönyvet, amin ott díszelgett Marika aláírása.

— Már megint egy újabb eset? Nem hagyom futni az elkövetőt, bárki is volt.

Utasította az egyik katonát, vezessék elé a gyanúsítottat. Ám ekkor a szomszéd szobából átjött Igor helyettese, és egyben egyik fő ellensége, irigye.

— Úgy gondolom, hiába vagy te a parancsnok, nincs jogod ezzel az üggyel foglalkozni.

— Ugyan miért nem? Csak nem azt akarod mondani, hogy majd te ítélkezel? Végre példát akarok statuálni. Példás büntetést akarok. Ha nem küldöm el ezért munkatáborba, akkor csak még több bűntény lesz. Már így is éppen elég hasonló eset történt. Véget akarok vetni az ilyen atrocitásoknak. Előbb-utóbb a lakosság nagy része nem partnert fog bennünk látni az újjáépítésben, hanem gazembereknek fognak minket nevezni, és ennek megfelelő ellenállást fognak velünk szemben alkalmazni. Talán azt akarod, hogy meglincseljék a katonáinkat? Mert ennek egyenes következménye ez lesz a legközelebbi erőszak után.

— Az rendben van, hogy példát szeretnél mutatni, de akkor is ellenezni fogom, hogy te vezesd le a tárgyalást, Igor. Mindenki tudja, hogy az a kis ápolónő a te nőcskéd. Kilógna a lóláb, hogy csupán féltékenységből akarod büntetni a katonát.

— Ezt meg honnét veszed? Azért mert párszor elvittem ide-oda kocsival, és a családján is segítettem, ha tudtam, ez nem ad még okot ilyen vádakra.

— Akarod, hogy tanút is hívjak erre, hogy titokban gyengéd szálak fűznek ehhez a kis nőhöz?

Igornál kezdett betelni a pohár.

— Na, csak tessék. Hozzál csak tanukat. Mit ajánlottál fel az illetőknek? Extra adagot? Mert biztos, ami biztos alapon több embert is megvesztegettél. Akarod a helyemet? Dolgozzál meg érte. Én sem azért kaptam, mert valakinek a valakije vagyok. Végigharcoltam az ide vezető utat, és a tetteim elismeréséért neveztek ki. Hogy igyekeztem jó kapcsolatba kerülni a lakossággal, az csak természetes, gondolom.

— Na, csak lassan a testtel, Igor. Most még te vagy a parancsnok, de hamarosan már nem leszel, nem a te segítésedre van itt szükség. Ez az ország a háború vesztese oldalán harcolt, felszabadítottuk, de jóvátétellel tartozik.

Igorban egyre jobban feszültek az indulatok. Ellenfele látta ezt, és tovább provokálta, sértegette, egészen addig a pontig, amíg Igor türelmét vesztve nekiugrott. A következő percben a szomszédos helyiségből berontottak a katonai rendészet emberei, és megbilincselték Igort.

 

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 32. Emlékek egy nagy kalandról

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A négy kán elindul a porok földje felé, hogy felajánlják nekik is a szövetséget. Csak Babba készül vegyes érzelmekkel az övéivel való találkozásra.

 

 

Kisebb ujgur csapat képezte az előőrsöt. Előre mentek felderíteni a terepet. Nem lenne üdvös, ha egy ilyen nem túl nagy sereget, amelyben négy kán is van, meglepnének és bekerítenének. Négy nép maradna vezér nélkül, sőt kiszolgáltatva.

A felderítőket Zoldán mergen vezette. Ő ismerte itt legjobban a terepet. Egyébként is, mint egykori szövetségese a poroknak, jó ötletnek tűnt, ha ő megy felvenni a kapcsolatot velük, előkészíteni a kánok érkezését.

A legnagyobb számban lévő ujgurok biztosították a két oldalvédet is. Miközben a sereg zöme a völgyben, kapaszkodott át az Abakán-hegyek hágóján, lovas felderítők pásztázták a gerinceket, de semmi gyanúsat nem észleltek. Zavaró események nélkül haladtak az Ob gázlójának irányába. A fő csapattestet a baskortok vezették, utánuk jöttek a kirk küzök, majd a tatárok és Nur kán ujgurjai képezték a hátvédet.

Bolan jabgu, Babba, Csaban kán, Dilay és Tulpán haladtak elöl. Alig hagyták el a pugu ordut, Szonkhor, Bars és Günay melléjük ugrattak.

— Itt e szikla mellett hallottuk meg a minket üldöző porok lovainak a zaját… Huh… Akkor értettem meg mit jelent a mondás: „Lóhalálában”. Alig értük el a pugu ordut… — emlékezett Szonkhor.

— Az se volt semmiség, amikor meghallottuk Barsékat utánunk vágtatni — emlékezett Günay. — S a távolság egyre fogyott közöttünk, Bolan lova egyre fáradt a nagy súlytól… Ha arra gondolok, hogy kis híján  nyilat eresztettem legjobb barátomba… Már felajzottam, amikor…

Együtt, egy csapatban maradtak, s elevenítették fel emlékeiket. Ki hol vált le a csapatból, ki melyik gerincen, vagy völgyben folytatta útját. Maguk is meglepődtek, mennyire élénken élnek még emlékeik, melyek közt akadt olyan is, amiben a vélemények eltértek. A fiatalok csak hallgatták a megelevenedő történetet, időnként fel-feltettek egy-egy kérdést. Végül ott táboroztak le, ahol annak idején, az első éjszakán.

— Gúzsba kötöttél! — mondta vádlón Babba Bolannak.

A férfi arcára nem ült ki bűntudat.

— S ha nem teszem, most itt lennél? — évődött magabiztosan előbb párjára, majd gyermekeire nézve, szavai hatását lesve. — Még ott is, már közel az orduhoz megszöktél, inkább lettél volna a kaplony vacsorája, mint…

— De utánad ment… A sötétben… — nézett Babbára Günay, némi csodálattal a hangjában. — Pedig hallottuk a kaplony hangját abból az irányból, amerre elfutottál. Jól elbájoltad…

— Két domb távolságról látott meg… — emlékezett Bars nevetve. — Látnod kellett volna, mennyire „el volt bájolva” a látványtól! Már akkor megmondta neki Szonkhor, vigyázzon, mert te bügü vagy! Vajon megtaláljuk a helyet, ahonnan megláttad? — fordult Bolan felé. — Jól megnőttek a fák és bokrok azóta…

Zoldán mergen épp visszatért batirjaival, és meghallotta az utolsó mondatokat. Este tábortűz mellett mesélniük kellett, mindegyik a saját szemszögéből a sok tél előtti „Nagy Kalandról”. Ki mit tett, mit gondolt, mit érzett akkor, Szonkhor miért, és miként kezdte támogatni Bolant, Bars és Günay bűntudatosan akkori szembenállásukról, Babba az elrabolt lányok szemszögéből… A hamis „menkvit”, Karkály tévedését, a nagy rémületet, a hiábavaló harcot Bolan túlerejével…

— Még most sem bírom felfogni — csóválta meg a fejét Bars — Két gyerkőc vette fel velünk a harcot, s nekünk kellett megfutamodnunk…

— Na, azért Babba is megjelent az ostorával… — vetette közbe Bolan. — Ti nem láttátok amikor…

— Dehogynem… — szólt közbe Bars. — És akkor is, amikor a porok támadtak az ordura. Én sérülten hadakoztam, már azt hittem, ott a vég… s akkor Csaban kán előrohant kis fakardjával… Babba kám akkor elővette ostorát… S a porok máris visszavonultak…

Csak Bolan vette észre Babba arcára fagyott mosolyt, beálló hallgatagságát, s a ki nem mondott szavait: „És saját népemre támadtam…”

— Meg kellett védened a fiadat… Amiképpen ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…

 

Reggelig sikerült megnyugtatnia, de Babba így is vegyes érzelmekkel indult útnak, melynek végén szembe kell majd néznie övéivel. Annyi év után… talán meg sem ismerik. Megkönnyebbülése csak addig tartott, amíg eszébe nem jutott, hogy Zoldán mergen is felismerte… Igaz, nem őt, hanem Tulpánban vélte őt felismerni… Akkor pedig övéi is… Bolan mondatát — „ecséd védelmére is keltél… Szerintem ő erre fog emlékezni…” — ismételgette magában, de hiába. Saját lelkét nem tudta megnyugtatni vele.

Az azelőtt napi emlékfelidézésnek a rablás előtti utolsó táborhelyük megtalálása adott újabb löketet.

— De haragudtunk rád — szólt oda nevetve Günay Bolannak, amikor már tovább indultak —, mert nem engedtél tüzet rakni. Hűvös is volt az az éjszaka, s mind arra gondoltam, amit meséltél a medvéről, amelyik elől elmenekültél, amikor utánunk eredtél… S akkor nem tudtam, hogy errefele nincsenek kaplonyok…

— Mindjárt odaérünk arra a helyre, ahonnan megláttalak… A lenyugvó nap vörösre festette a felhőket, s szőke hajadnak különös fényt adott. Épp virágokat aggattál a hajadba… Elbájoltál három domb távolságból — mondta Bolan, miközben lovát az egykori megfigyelő helyük felé fordította.

— És én is megláttalak téged… A farkasfejes csuklyát viselted, de egy farkas nem lehet olyan magas… Azt hittem menkvi vagy… Igazi erbörű, farkas-ember. De senki sem hitt nekem. A vőlegényem egyenesen gúnyolódott… Összevesztünk…

— Tengri így akarta… Nekem szánt…

Babba már nem tudott válaszolni. Lódobogás verte fel az erdő csendjét. Az ujgur előőrs néhány batirja tért vissza lóhalálában. Zoldán vezette őket.

Bolan és Szonkhor önkéntelenül felpillantottak, talán maguk sem tudták miért, az ég felé kémleltek. Pedig a válasz onnan jött. A tisztás felé ritkuló erdő lobjain át keselyűcsapatot pillantottak meg. A hirtelen feléjük forduló szélfuvallat füst szagát hozta magával.

— Itt csata volt!

Bolan hiába kiáltott Babbára.

— Neee! Babba neee! Állj meg! Meglátnak!

Az asszonyt nem tudta visszatartani. Látnia kellett. Borzalmas kép tárult eléje. Égő, elszenesedett kátak, füst, holttestek és sebesültek mindenfelé, megkötözött por vitézek, készen, hogy rabigába hajtsák őket. Körülöttük fegyveresek, időnként le-lesújtva a korbáccsal. S szakák mindenfelé, annyian, mint réten a fűszál.

Bolan és Szonkhor is utána ugratott, hogy visszahúzzák. Bár felkészültek a látványra még nekik is — hiába értek meg sok csatát életükben — felállt a hátukon a szőr. A figyelmeztetés ellenére Csaban kán, Dilay és Tulpán sem bírtak úrrá lenni kíváncsiságukon. Bolan és Szonkhor hamar fedezékbe terelte őket. Közben Zoldán mergen is odaért, de már elkésett a hírrel. A látvány magáért beszélt.

— Ki kellene szabadítani őket… — nézett Babba a férfiakra könyörögve.

Zoldán mergen válasza lesújtó volt:

— Legalább ötször annyian vannak, mint mi… S a négy kán… Nem kockáztathatunk… Ha legalább egy csepp esélyünk lenne… De ekkora sereggel szemben szemernyi sincs.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 33. Zálem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A négy kán és kísérete az Ob partjára, por földre ér, de a porokat legyőzték a szakák, és épp rabigába készülnek hajtani őket.

 

Zalem[1] odament a foglyokat őrző katonák parancsnokához.

— Jól kiválogattad őket?

— Igen, uram, csak az ép, erejük teljében levő férfiakat szedtem össze, akiken esetleg csak karcolások vannak. A nők közül csak a fiatalokat és szépeket, akikért jó pénzt kapunk a perzsa kereskedőktől. Ha valamelyik vinnyogott a kölyke után, azt levágtuk, ne nyavalyogjon utána.

Zalem körbenézett. A lenyugodni készülő Nap még elég magasan járt ahhoz, hogy ne fesse színesre az őgyelgő kisebb felhőket. Ahhoz is elég fényes volt, hogy rontsa napnyugta felé a látóhatár szélét kémlelők szemét, ahonnan Csanád és csapata hiába várta az erősítést. Csak a napkeleti láthatáron, az Abakán hegyek felett jelent meg néhány sötétebb felhő, s az addig fújdogáló szellőt keleti szél váltotta fel.

Az Ob gázlóján túlról már visszajöttek a felderítők, nem látták még nyomát sem a közelgő a mosoknak. Lehetett nyugodtan ünnepelni. Zálem embereinek nem kellett biztatás. Hamar megállapították, hogy a poroknak jobb a vörösboruk, mint a fehér, és az e vidéki szarvasok húsa igencsak finom. S mint egyensúlya is mutatta, már ő maga is leöblögette néhányszor a csata során a torkára rakódott port. Gondolt egyet, majd odament a foglyokhoz, és Csanádot kereste szemével. Meg is találta hamarosan.

— Hiába kémleled a napnyugati eget — mondta neki gúnyosan. — A mosok nem jönnek. Küldtem nekik egy kis elfoglaltságot az úton, hogy ne unatkozzanak… Nem jó, ha az ember másokkal akarja kikapartatni a gesztenyéjét… Azt hitted, büntetlenül megúszhatod, hogy megöltétek az öcsémet?

Csanád ránézett, végül úgy döntött, hogy nem tartja érdemesnek közölni vele, az öccse maga kereste a bajt. Ha nem jött volna rabolni, nem hagyja itt a fogát. Dacosan nézett szembe legyőzőjével.

— Letérdelni, ha Zálem szól hozzád! — csattant a nyakán egy korbács. S hogy biztos legyen a dolgában, a parancsnok intett is két katonájának, kényszerítsék térdre.

— Melyik a feleséged, Csanád rabszolga? Illetve melyik volt? Igazán megmelegíthetné az ágyamat egy kicsit…

Csanád nem méltatta válaszra, csak gyűlölettel nézett szembe vele.

— Válaszolj! — csattant a hátán kétszer is a korbács.

— Hagyd… Ne tedd tönkre az árut! Vallassátok ki az asszonyokat, azok beszédesebbek… Vacsora után a sátramban legyen. Ekkora barmokat, legalább egy házat megkímélhettetek volna… — csatlakozott a vezérkarához.

— Ezt a csatát is megnyerted, Zálem! — mondta elismerően egyik alvezére, miután fenékig kiürítette a korsót.

— Meg — felelte öntelten.

— Ami azt illeti, nem adták meg egykönnyen magukat, bár kevesebben voltak. Ha ideérnek a mosok idejében…

— De nem értek ide. Azért küldtem rájuk egy csapatot.

— S ha a mosok legyőzik őket? És holnap-holnapután ideérnek?

— Akkor majd úgy járnak, mint Nagy Kürosz perzsa király a Jáxártésznél Tomürisz királynő csapatai ellen. Nem könnyű az Obon átkelni. Keskeny a gázló.

— Te akkor ugye már nem Kürosz, hanem Tomürisz királynő seregében szolgáltál?

— Tudni kell a nyertes oldalára állni!

— Te méd vagy ugye? Hány seregben szolgáltál? — kérdezte egy másik.

— Krőzus méd király seregében kezdtem, majd Nagy Kürosz perzsa király zsoldosa lettem, a Jaxartészi csatában már Tomürisz masszagéta királynőhöz pártoltam, szolgáltam a jüecsiknél, majd Dáriusznál, most pedig itt a szakáknál, mióta ő megbukott az ellenük vívott hadjáratban. Kell tudd, kinek a szolgálatába állj. A jó katonának egyetlen király sem marad hálátlan, de a vesztes fél az nem fizet…

— S tényleg egyetlen csatát sem vesztettél? Soha, de soha?

— Hátráltam már meg, rendeztem a seregem sorait, de háborút ember ellen nem vesztettem.

— Ember ellen nem? De hát ki ellen harcoltál, amikor megfutamodtatok? — szólt közbe egyik jól értesült.

— A jüecsik szolgálatában álltam, és megtámadtuk a baskírokat. Bosszúhadjáratnak indult, Sári Kán lett volna a célpont. Megleptek egy szorosban, de mégis már-már megnyertük a csatát, hiszen túlerőben voltunk. A baskírok egyre hátráltak, amikor megjelent egy istennő hófehér lovon, és egy szikla tetejéről villámokat kezdett szórni ránk… Száz öl magasba csapott fel a láng a villám nyomán. Fülsiketítő volt a mennydörgés… Azt a rémületet és menekülést soha nem felejtem el…

— Azt hittem az csak mese… — lepődött meg egyik alvezére.

— Dehogy mese… Ott voltam… Nem sokan tértek haza élve… — húzott egy jót egy korsóból, lemosni emlékeit. — Előkerítettétek már Csanád feleségét? — üvöltötte el magát. Annak a megfutamodásnak a szégyenét, még ha istennő elől is, csak a kiélt bosszú élménye moshatja le…

Egyik őr szaladt oda a vezérkarhoz.

— Uram, mozgást láttunk napkeleten, azon a dombon… — mutatott a távolba.

— Fegyveresek? — múlt el hirtelen Zalem mámora, és azonnal felállt a domboldalakat kémlelve, ahol már nem látszott semmi és senki.

— Három férfit, és három nőt pillantottam meg, amint megláttak, azonnal el is tűntek a bokrok mögött.

— Ujgurok voltak?

— Nem. Nem tudom mik, de nem ujgurok, azokat felismerném — jelentette az őr.

— És nők is voltak közöttük?

— Három férfi, három nő.

— Valami karaván lehet… Menjetek, nézzétek meg, van-e valami használható árujuk — adta ki a parancsot, majd elüvöltötte magát. — Hol Csanád felesége? Előkerítettétek már?

— Már hozzák, uram!

— Ne ide…. Oda! — mutatott a foglyok felé Zálem, majd komótosan odaballagott Csanádhoz.

— Hol van a tur ulod Csanád? Amelyik fentről csap le az ellenségeidre? Hiába pásztázom az eget, csak sasokat látok…

Ezt Csanád, bár megfogadta magának, hogy nem fog megszólalni, nem állta meg szó nélkül.

— Keselyűk… Dögkeselyűk… — mondta megvetően.

— Nagyok, erősek, és sokan vannak…

Közben három katona odaráncigált egy por nőt. Ketten a karját fogták, a harmadik a hajába markolt bele.

— Harap, mint egy veszett szuka! — magyarázkodott az egyik.

— Ő az asszonyod, Csanád? Egész jó ízlésed van… — mérte végig tetőtől talpig, majd meg is tapogatta. — Jó kemény mellei vannak… Karcsú, öröm lesz ölelgetni egy kicsit… Vigyétek a sátramba!

Ám nem jutottak célba vele, máris kiabálás hallatszott az erdőből, majd csatazaj, végül felhangzott a karavánhoz küldött csapat parancsnokának a visszavonulót jelző kürtje. A menekülő szakákat még utolérte egy nyílzápor. Többen is holtan fordultak le a lovaikról. Az erdő szélén fegyveresek jelentek meg, hadrendbe rendeződve. Vezérük farkasbőr mentét, csuklyáján egy nyitott szájú farkas fejet viselt.

Amint Csanád asszonyát elrángatták, Hetény odaszólt neki:

— Miért nem hagytad, hogy utolsó csepp vérünkig harcoljunk? Miért kellett letennünk a fegyvert? — mondta vádlón. — Meghaltunk volna becsületben, mint Botond… S nem érjük meg e megaláztatást…

— Emlékszel mit mondott egyszer Möngke? Te is ott ültél a tábortűznél… „Soha ne add fel!” Egy hősi halott nem tud fellázadni!

Hetény mintha nem is hallotta volna, folytatta a vádaskodást.

— Mivel segítesz nőinken, lajányainkon azzal, hogy kénytelenek végignézni megaláztatásodat? Legalább annyival tartoztunk volna nekik, hogy utolsó emlékként az maradjon nekik rólunk, hogy életünket áldoztuk értük… Miben reménykedsz még? A mosok nem értek ide. Talán őket is legyőzték. S ha nem, az Ob másik oldaláról néznek szembe ezekkel a keselyűkkel. Emlékezz, mit meséltek Nagy Küroszról. A Jaxartészen át kellett kelniük, Tomürisz királynő csapatai a túlsó oldalon vártak rájuk. Hiába voltak többen. Nagy Kürosz is otthagyta a fogát a csatamezőn. Ne reménykedj lázadásban… Azt hiszed együtt maradunk? Eladnak minket, és szerteszórnak a világban… Te tényleg reménykedsz még, Csanád gyula? Mint beszélek! Nem vagy már gyula, csak egy rabszolga, akit bármikor, bárki megalázhat!

Csanád nem válaszolt. Fájt az igazság… Valójában már ő sem reménykedett. Hetény ott volt mellette, hozzá volt kötve, de nem mert ránézni… Egyik por vitéz húgyhólyagja már nem bírta tovább…

A menekülő szakacsapat a rabok figyelmét is felkeltette. Jó ürügy volt Csanádnak oda pillantani, mintsem Hetény kényelmetlen kérdésére válaszoljon.

— A menkvi… A penefejjel a csuklyáján…  — jöttek elő Csanádnak a Babba elrablásához kötődő emlékei.

Hetény is odanézett, és ő is felismerte Bolant. Annak idején nem látta ugyan, de a leírást többször hallotta.

— Rohadt dögevő penefajzat… — fakadt ki Hetény. — Ahányszor a hontnak rosszra fordul a sorsra, megjelenik… Én még hittem atidnak, Regő táltosnak, aki arról mesélt, hogy a peneembereket azért küldte Numi Turum a földre, hogy Kaltes Ankit őrizzék, és megvédjék… A pene enné meg őket! — eresztette szabadon kedvenc áldkodását. Csak amikor kicsúszott a száján, akkor jött rá, ahogy kolah kolahnak (holló) nem vájja ki a szemét, úgy pene penének sem ártana.

— Baskírok… — motyogta maga elé Csanád. — Mit akarhatnak ezek itt? S hogy kerülnek ide?

— Legyőzték volna az ujgurokat? Három nappal ezelőtt az Abakán-hegyek felől érkező kereskedők még semmilyen csapatmozgásról, háborús készülődésről nem számoltak be…

— Nem hiszem… Sári Kán meghalt… Új kánjuk van. Ki az az őrült, aki alig veszi át a hatalmat, és hódítani indul, méghozzá egykori szövetségeseit támadja le? Nem… A baskírok az ujgurok egykori szövetségesei. Ők nyújthatnak segítséget az ujguroknak, hogy próbáljanak kiterjeszkedni az Obig, azok pedig előre küldték őket az élvonalba. Miért az övéik essenek el? — kereste a logikus választ Csanád.

— Na, kinek a rabszolgái leszünk? — sóhajtott Hetény.

 

Kürtszó jelezte az ünneplő szakáknak a riadót. A mulatozásban megzavart sereg áldkodva tett eleget a parancsnak.

— Baskírok… — ismerte fel a fegyverzetet Zálem. Agya pörögni kezdett, mint nagy esőzés után a vízimalom kereke. — Hogyan kerülnek ezek ide? Nőkkel nem indul az ember háborúba, és főleg nem az élvonalban… Márpedig az őr azokat látta meg elsőnek, és sürgősen visszavonultak… De ezek támadnak… Mi történik itt?

A baskírok nem üldözték az őket megtámadó, most már menekülő szaka csapatot. Lassan haladtak előre. Egyre szélesebb sávban tűntek elő az erdőből. Az elővéd mögött kisebb űr keletkezett, majd egy fiatal, díszes fegyverzetű aligférfi jelent meg. Mellette egy batirja tartott magasra egy harci jelvényt. Az előhad parancsnoka kürtszóval parancsolt megállj-t csapatának.

— A baskort káni jelvény! — sietett Zálemet felvilágosítani Batraz, az egyik alvezére. Fölöslegesen. Látta ő is személyesen, s nem idézett kellemes emlékeket benne. Nem baj, eljött a bosszú órája!

— Ki lehet az a kölyök? — kérdezte Batraz.

— Az új baskír kán. Elfogni! Élve akarom! — adta Zálem ki a parancsot Batraznak a támadásra.

Eltelt kis idő, amíg annyira rend lett, hogy eleget lehessen tenni a parancsnak. Amint megindultak a várakozó baskírok felé, az ifjú kán felemelte a kardját. A jelre megindult az ellentámadás. Egy ideig a létszámfölényben levő szakák egyre hátrább szorították a baskírokat, amikor megszólalt egy kürt. A baskírok menekülőre fogták. Batraz elüvöltötte magát:

— Utánuk!

Zálem nem azért győzött annyi csatában, hogy egy ilyen olcsó cselnek bedőljön.

— Ez csapdaaa! Fújj visszavonulót! — üvöltött rá a kürtösére. Annak sem kellett másodszori biztatás. Ám azzal egyidőben hangzott fel a másik domboldalon is újabb kürtszó:

— Perdülj baskort!

A „menekülők” a nyeregben visszafordulva indították útnak a nyílzáport, de nemcsak ők indítottak váratlan ellentámadást, hanem kétoldalról is egy-egy baskort csapat rontott ki az erdőből, nyílzáport zúdítva a szakákra, akik hullottak, mint a legyek késő ősszel. Teljes volt a fejetlenség a menekülők közt, de Zálem elindította a támadók ellen a második vonalat, az időközben felsorakozó gyalogos lándzsásait. Bár a nyílzáporok meg-megtizedelték a szakákat, a tömör sorban érkező lándzsások elől a baskortok hátrálni kényszerültek.

— Uram! Balra nézz! — figyelmeztette Zálemet egy rémült hang. — Ezek nem baskírok! Kirk küzök!

Észak-napkeletről egy másik erdőrészből újabb csapat indult meg vágtában a tábor felé. Parancsnokuk, aki szintén a háttérben maradt, egy idős férfi volt, mellette egy batírja a káni jelvényt tartotta a magasba. A baskírok pedig eddig harcban álltak a kirk küzökkel…

A baskírok hátráltak, majd eltűntek az erdőben. Látván a másik támadást is — amelyre ezúttal sürgősebb odafigyelni, hiszen a sebtében összeszedett csapatát át kell csoportosítania —, Zálem visszahívta üldözésükről Batrazt és embereit. Hamarosan sikerült visszaverni az oldalról érkező támadást, és a kirk küzök is hátrálni kezdtek. Ők nem menekültek, ám lassan, de biztosan eltűntek Zálem szeme elől az erdőben. Hirtelen eszébe jutottak a baskírok, akik a fák közt oldalba támadhatják őket. Megfújta a visszavonulót csapatának. Visszhangként újabb kürt szava hangzott fel, ezúttal a kirk küzökkel ellentétes irányból, dél-napkelet felől a tatárokat szólítva támadásra. Mögöttük a tatár kánzáde harci jelvénye…

— Hol vannak az ujgurok? — üvöltötte el magát Zálem. Egyértelmű, ezek egyike sem határos a porokkal, csak az ujgur kán engedélyével vonulhattak át a területükön. Amint sikerült a tatárokat is visszaverni, azonnal megtudta… Nur kán csapatai éjszak irányából támadták hátba. A baskírok és kirk küzök közben ismét megjelentek az erdő szélén. Egyelőre nem támadtak, láthatóan vezényszóra vártak.

— Általános visszavonuló! — adta ki a parancsot Zálem.

A szakák kezdtek sündisznó alakzatot felvenni, védekező álláspontra helyezkedve, lándzsás- pajzsos gyalogosokkal fogva körbe a sereget, amelyekkel a lovasok nehezen vették fel a harcot. És a támadóknak gyalogságuk nem volt, lándzsájuk sem, csak a porok tudták visszaszerezni elkobzott fegyvereik egy részét…

 

 

 

[1] Kegyetlen, perzsául. 

Kisregény

Imola 18.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

18.

 

Már majdnem a kijáratnál voltak, amikor Borbála hirtelen megtorpant, és visszafordult.

— Mi történt, anya?

— Meg sem kérdeztem a nővért, Péternek ki a kezelőorvosa, és hol tudom elérni.

— Vasárnap van, Anya — próbálta jobb belátásra bírni András. Valószínű szabadnapja van és pihen. Nincs a kórházban.

— De akkor is meg kell tudnom. Ha legközelebb jövök, szeretnék vele beszélni. Várjatok meg itt, én visszamegyek érdeklődni.

Látva tehetetlenségüket, megálltak és várakoztak anyjukra. Eltelt egy fél óra mire visszaért.

— Már Andrást akartuk érted küldeni, hogy mi történt — korholta Imola.

— András még mindig adós egy beszámolóval — célzott a belépésük körülményeire az anyjuk. — Én nem váratlak titeket, hanem sokáig tartott, amíg a sok építőanyag és ajtó közt találtam egy irgalmas apácát, ő a segítségemre volt. Felkísért vissza az osztályra, és elvezetett az ügyeletes orvos szobájába — kezdte mondókáját, miközben a kapuhoz indultak.

A kijáratnál sokan tolongtak. Egy részük bebocsátásra várt. Akik meg már voltak bent meglátgatni a szeretteiket, azok valami „utazó alkalmatosságra” várakoztak, amivel az előttük álló út egy részét megtehetik. Sokan elveszítve a türelmüket és reményüket, elindultak gyalogosan.

— Várjunk, vagy elindulunk gyalogszerrel, mint idefele? — kérdezte Borbála a gyerekeket.

— Javaslom, hogy várjunk egy kicsit — tanácsolta Imola. — Talán jön erre valami jármű, amire mi is felférünk és elvisz Máriafürdőig. Addig legalább mesélhetsz, Anya, úgy jobban múlik az idő.

Borbála folytatta, amit megtudott.

— Amíg a nővér vezetett, elmondta, ez az orvos már nagyon régóta dolgozik a kórházban. Valamikor a húszas évek elején került ide, mint gyakorló orvos. Azóta is ugyanott, a tüdő osztályon dolgozik. Már régesrég ki kellett volna nevezni osztályos orvosnak, de hol a háború, hol más események miatt nem nevezték ki. Most meg már közelebb van a nyugdíjhoz, semhogy kinevezzék. De nem ez a lényeg. Amit tőle megtudtam, Péternek kezdődő tüdőgyulladása volt, még idejében került be a kórházba, de mivel legyengült szervezettel érte, nem biztos, hogy teljesen ki tudják kúrálni, és nem marad nyoma sem a betegségnek. Az osztályvezető főorvos egy orosz katonatiszt. A magyar orvosoknak kevés szava van itt. Kénytelen tolmácsot használni, mert magyarul nem tud, és nem is akar tudni. Félvállról kezeli a magyar betegeket, nem fordít rájuk kellő gondot. Néha még az is csak viták árán érvényesülhet, hogy a magyar betegek a legjobb gyógyszereket megkaphassák. Nem mondta azt, hogy korrupt, vagy megvesztegethető, de kivételezik az orosz betegekkel. Mivel őt is felülről irányítják, és azok kezei nagyon messzire nyúlnak, senki sem mer vele ujjat húzni. Ha nem is nyíltan, de gyakorlatilag egyelőre az orosz katonaság gyakorolja az irányítást a kórházban. A magyarok csupán, mint kiszolgáló személyzet vehetnek részt a gyógyításban. Mégsem kell kétségbe esnünk. A doktor elmondta, hogy Péter kezelése jól halad. Naponta két alkalommal kap injekciót, és a szükséges gyógyszerek is mind rendelkezésre állnak, amikre szüksége van. Várhatóan még két, vagy három hét, mire elbocsáthatják. Hogy utána sikerül e elintézni számára szanatóriumot, az igazából nem rajta múlik. Szakmailag mindenképpen támogatni fogja a javaslatot. Ám nem mindig ez dönt, hogy az kapja meg, aki a legjobban rá van szorulva.

— Akkor — próbálta András összegezni a hallottakat — nincs rossz kezekben. Meg kell próbálnunk többet bejárni a kórházba, és kapcsolatot kiépíteni a döntéshozó orvosokkal. Én sajnos nem leszek elérhető, csak hétvégeken, akkor is feltéve, ha betartják az ígéreteiket a felettes parancsnokok, és kapunk eltávozást hétvégére. Mert nagyjából úgy kezelnek, mintha katonák lennénk. Eddig rendesen bántak velünk, de semmi biztosítékunk nincsen arra nézve, hogy a továbbiakban is ilyenek maradnak. Nem fognak e minket kihasználni, és mint vesztes hadifoglyokat kezelni, akiknek a minimális jogokat sem fogják megadni.

— Honnét veszel ilyeneket, András? Egy szavunk nem lehet. Megkaptunk szinte mindent, amit beígértek. Sőt. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az egyik parancsnokuk pártfogásába vett minket.

— És ez meddig fog tartani, Anya? — aggodalmaskodott András. — Csupán amíg ki nem fúrják innét a tiszttársai, át nem helyezik valami isten háta mögötti helyre, ahol nem lesz kivételes pozícióba, se parancsnok nem lesz, aki szinte korlátlan hatalommal bír. Keszthely és környékén ő az egyik legnagyobb hatáskörrel rendelkező parancsnok. Szinte mindent el tud intézni, ha akar, és nem gyűlöl minket. Ám mögötte ott csaholnak azok, ahogy egymás közt nevezik őket „csinovnyikok”, akik a győzelemtől elvakultak és bármilyen eszközzel szerzett pozícióban, korlátlan hatalmat kivívva degeszre lopják magukat. Bármennyire nem akarod ezt tudomásul venni Anya, ez sajnos így működik náluk. A legfőbb érték az ember, ahogy hirdetik. Ám ez az érték szinte értéktelen semmi, ha hatalomról van szó, és ránk nem is vonatkozik. Nekünk szerencsénk, hogy Igor itt a főnök. Ő egyelőre még „jól fekszik”. Ám Aljósa mesélte, hogy sokan szeretnék már másutt látni. Többen is pályáznak a helyére, egyre többen acsarkodnak vele szemben, hogy megszerezzék, nagy pozíció, zsíros falat. Nem csak embereket irányíthat, hanem jelentős anyagi javak felett is rendelkezhet. Élelem, üzemanyag és más, amikből saját hasznukra is tudnának lecsípegetni. Igor, egészen biztos, ha csinál is egy-két csip-csup „ügyet”, nem nagy tételben teszi. Én éppen ezért vagyok félelemben, mert ő rendes becsületes parancsnok, és eddig állta a szavát. Ám mi van, ha leváltják? Aljósa nem ok nélkül fél, hiszen akkor neki is mennie kell.

— Igazad lehet — gondolkodott hangosan Borbála. — Nem láthatunk a színfalak mögé. Szerintem jobb is, hogy nem tudunk ilyenekről. Minden esetre óvatosaknak kell lennünk. Ha mégis bekövetkezik a leváltása, áthelyezése, az nekünk mindenképpen rosszat jelent. Éppen elegen vannak a közvetlen környezetünkben is, akik felfigyeltek arra, hogy Igor némi kedvezményt biztosít számunkra. Mivel nagyobb részt falubeli, vagy ismerős, akkor sem biztos, hogy nem tesznek sehol bejelentést, feljelentést, csupán magukban morognak, zsörtölődnek… Bízzunk benne, hogy tekintettel vannak arra is, hogy Péter kórházban van, és emberségesnek tartják Igort, nem ellenségnek.

Egy teherautó kanyarodott be a kórház elé. A civil ruhás, aki az anyósülésen ült a kabinban, már a letekert ablakból kiszólt a tömegnek.

— Akik Máriafürdőre akarnak utazni, azokat elviszi ez a kocsi. Csak előbb segítsenek lepakolni.

Többen is ugrottak, hogy kipakolják a rakományát, és utána könnyebben eljuthassanak úti céljukhoz. Az orosz sofőr kiválogatott vagy húsz embert, Borbála és a gyerekek köztük voltak. Sokan méltatlankodtak, hogy ők több helyet is ki tudtak „verekedni” maguknak, mint mások.

Hamar készen lettek a munkával, és szinte azonnal helyet is szorítottak maguknak a platón. Még vagy tíz, vagy tizenöt ember szorongott ott rajtuk kívül, akik segédkeztek.

Még naplemente előtt, nyolc óra tájt már Panni néni háza előtt állhattak.

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 30. Csaban kán felavatása

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Sári Kán napjai meg vannak számlálva. Örökösének Csabant jelöli ki, aki “kénytelen” feleségül venni szerelmét, Dilayt.

 

Már aznap este kiderült, mennyire igaza volt Bolan jabgunak. A szertartás után összeült az új kán vezetésével a mergenek tanácsa, némiképp a beavatás részeként megtárgyalni a baskortok helyzetét, és irányvonalakat keresni a jövőre nézve. Az „új seprű” sok esetben szakított az előző kán (rendszerint elhalálozott atyja) nézeteivel, és új utakat keresett. Jó alkalom „Tengri új földi helytartóját” szembesíteni olyan panaszokkal, amelyeket valamely okból nem volt tanácsos elődjének megmondani, vagy amelyeket elengedett a füle mellett.

Pont „az új szelek másképp fújnak” jelige reményében a szomszéd népek is küldtek követeket, üdvözölni az új kánt, megerősíteni a jószomszédi viszonyokat, megalapozni azokat — talán az új vezérrel ki lehet egyezni, ha a régivel nem lehetett —, esetleg emlékeztetni őt elődje ígéreteire, saját követeléseikre. Csaban kán beiktatása sem lehetett kivétel.

A jüecsi követ az üdvözlés közhelyei után felajánlotta segítségüket, no persze, ellenszolgáltatásért cserébe… Hiszen egy új kánnak, főleg ha nincs meg a szakrális származása, szembe kell néznie a követelőkkel, az uralmát megkérdőjelezőkkel, ahhoz pedig sereg is kell, és megfelelő tapasztalatú hadvezér is… Jól jön a jó szomszéd…

Csaban kán atyjára nézett, akinek remegő arcizmaira kiült a felháborodás a mézesmázos szavak mögé rejtett fenyegetés hallatán. Ám e hangulatban is jelzett szemével az ifjú kánnak, nem kellene úgy válaszolni, hogy azt nyílt hadüzenetnek lehessen értelmezni.

— Ezt Bolan jabguval, a baskort seregek parancsnokával, és a mergenek tanácsával meg kell beszélnem. Olyan döntés, amely hosszú időre meghatározza a népem sorsát. Köszönjük az ajánlatot, ha tényleg igényt tartanánk a szövetségre, majd értesítjük uradat. De ha az igen mellett is döntenénk, biztos nem ilyen feltételek mellett — felelte Csaban kán, majd intett, várja a következő küldöttet.

Az ujgur követ került sorra.

— Nur kán üdvözletét küldi. Készen áll a régi szövetség felújítására, de szeretné azt új alapokra helyezni. Szükségesnek talál ennek érdekében egy személyes találkozást. Miután beiktatásod utáni elfoglaltságod időt enged neked, uram, szívesen lát ordujában.

— Köszönöm a meghívást — pillantott Csaban kán fél szemmel atyjára, aki bólintva jelezte beleegyezését. — Bolan jabguval együtt jövünk majd. Amiként a jüecsi küldöttnek is mondtam, nyitottak vagyunk a szövetségek felújítására, ha az a baskortok biztonságát és a békét szavatolja, de természetesen nem bármilyen feltétel mellett — nézett még egyszer a jüecsi küldöttre, aki időközben helyet foglalt a hallgatóság körében.

Az azonnal érzékelte az árnyalatnyi különbséget. Szívesen vitába szállt volna, ajánlatát új érvekkel támasztva alá, de a protokoll nem engedte meg ismételt felszólalását. Így jobb híján egyik mellette ülő mergenhez intézte üzenetét, arra számítva, tartalma úgyis eljut majd az ifjú kán fülébe.

— Fiatal a kánotok, tapasztalatlan, heves, és látszik rajta, nem káni jurtában nevelkedett… Azt hiszi, ha már felkenték, bár nem folyik szakrális vér az ereiben, egyenlővé vált az istenekkel, hatalma és szava szent és megkérdőjelezhetetlen. Hiszen ő nem Bas Kort Ana leszármazottja, ahogyan ti nevezitek. Azt sem méri fel, ki számára a hasznosabb, és megbízhatóbb szövetséges… Ujgurok… Az utóbbi időben hol ide, hol oda csapódtak. Szövetkeztek veletek, aztán inkább a kirk küzökkel. Később a kirk küzök ellen nem a baskortok, hanem ellenségeitek, a porok segítségét kérték. Nemcsak átengedték őket a területükön, hogy megtámadhassák Sári Kán orduját, hanem még aktív részt is vettek a félrevezetésetekben… Ugyanakkor nem engedték át a baskortokat területükön, bosszút állni a káni ordu megtámadásáért… Én helyettetek ilyen lóra nem tennék. Amint fordul a szellő, már nem lehet rájuk számítani. Segítünk, hátha legközelebb rátok szorulunk… Nem örök szövetség az ilyen. De amit megfizetnek… Azért érdemes fenntartani a szövetséget. Megbízhatóbb. S ellenségetek akad elég. A kirk küzök rendszeresen betörnek Baskortföldre rabolni, a tatárok szövetségeseik… Ha a csenjünök nem lesznek többé elfoglalva a sanjü[1] megválasztása miatt kialakuló belső harcaikkal, a csatához szokott harcosaik új áldozat után néznek majd… Vidékük sivatagosodik el az utóbbi évek aszályai miatt. Egyedül maradhattok egy tapasztalatlan kán vezetésével.

— Ha annyira gyermeknek tartod, hívd ki párbajra… Már ha meguntad az életedet… — vette védelmébe a mellette ülő.

— Hallottam hírét… Egy kánnak egy csatában nem vívni kell tudnia, hanem seregét irányítani. Nem ő, hanem katonái vívják meg a csatát…

— Azért van kettéosztva nálunk a hatalom. A baskort seregeket Bolan jabgu vezeti. Még húsz telet sem töltött, amikor egy csatában a seregek parancsnokságát Sári Kán már rábízta. A jüecsik ellen… — nézett a küldött szemébe a mergen némi iróniával a hangjában.

— Azt a csatát egy istennő beavatkozása döntötte el…

— Arra az istennőre pedig máskor is számítunk. Főleg, mert a kánunk a fia! Úgyhogy ne féltsd a szakralitását!

— Majd meglátjuk, mit szól majd az új kánhoz például Arüszlán bátyja, akinek a holttestén át lett kán! — vált élessé a jüecsi hangja. — Amikor baskort baskort ellen fordul majd.

— Arüszlán bátyja hűséget esküdött Csaban kánnak! Pedig nemcsak az öccsét, hanem édes fiát is megölte.

— Színből… Szeretném én látni igazi arcát…

 

— Akkor nézz a szemembe! Ilker mergen vagyok, Arüszlán bátyja! Emlékeztesd uradat — szakította félbe a küldöncöt —, legutóbb ott, abban a szorosban — mutatott a hegyek felé — futamodott meg egy jókora jüecsi sereg. Elég kevesen tértek haza… A fenyegetéstől nem ijedünk meg.

— Azóta jóval nagyobb területet mondhatunk magunknak, és nagyobb sereget is… — felelte a jüecsi, majd vérvörösen felállt és távozott, nem épp az illemnek megfelelően.

Más nem zavarta meg a követek meghallgatását. Ám Bolan, amint Ilker mergen elmesélte neki és Csaban kánnak az esetet, elégedetlenül megcsóválta a fejét.

— Amit a küldöncnek mondtál, az felér egy hadüzenettel. Sürgősen szövetségesek után kell néznünk!

Könnyű mondani. Mióta Arüszlán beavatkozott a kirk küz belviszályba, az akkor uralmon levő kánt támogatva, szerzett egy szövetségest. Ám amint megdöntötték uralmát a tatárok segítségével, a helyzet megfordult. Szabályos háborúra ugyan nem került sor, de mindkét fél részéről rendszeressé váltak a határsértések és fosztogatások. A helyzet elég feszültté vált már egy fegyveres összecsapáshoz. Ám mivel a tatár kánbikeh a kirk küz káni családban született, szövetségesek.

A Keleti szomszédjaik, a csenjünök és mengwuk nemcsak egymással álltak harcban, hanem utódlási viszályok is zavarossá tették az ottani helyzetet. Arüszlán beavatkozása a kirk küz belviszályba is óva intett. Kétélű lenne beavatkozni bármely oldalon. Maradtak egyetlen lehetséges szövetségesnek az ujgurok. Csaban kán uralkodása — szándéka ellenére — nem megbékéléssel, hanem háborús fenyegetéssel kezdődött.

Sokat nem lehetett halogatni a találkozót az ujgur kánnal. Ám kockázatos, ha Bolan jabgu is, Csaban kán is elhagyja a káni ordut, főleg egy ilyen fenyegetés után. Előbb meg kell erősíteni a délkeleti határokat. Bár… az képtelenség, hogy már másnap támadás érje őket, hiszen a jüecsi küldött abban azt remélte, ráveszi a baskortokat az adófizetésre a „védelem” ellenében. Még időbe telik, amíg sereggel térnek vissza. Ám kisebb betörések, határsértések elképzelhetők. A káni ordu nincs messze a határtól. Végül Szonkhort, a jurmaty mergent nevezték ki helyettesnek. Az ő szerepe lesz ellátni a káni feladatokat és Baskortföld védelmét, amíg távol lesznek. Kiadták a parancsot kereskedőiknek is, utazzanak jüecsi területre áruikkal, s ha csapatmozgást látnak, azonnal jelezzék. Másrészt állandó őrséget szerveztek meg az Arany hegyeken, ahonnan be lehetett látni a jüecsi területeket. Némi helyőrséget is mozgósítottak az éjszakabbra fekvő orduk fiatal batirjaiból, legyenek kéznél bármi eshetőségre. A kán sem vállalkozhat ekkora útra kíséret nélkül.

Már nagyjából felkészültek az utazásra, amikor újabb összetűzésekre került sor a kirk küz határon. Nem több a határ menti mergenek kölcsönös akcióinál-bosszúinál, de az ilyenek gyakran torkolltak már háborúba. Mi legyen most? Elhagyni az országot, mikor két irányból is fenyegetik? A veszély azért tűnt az átlagosnál nagyobbnak, mert a kirk küzök biztosan értesültek a baskort csapatmozgásokról, és tekintve a határvillongásokat, ők is betörhetnek megelőzésképpen. Inkább csapjanak össze baskort területen, mint a sajátjukon…

Összeült a tanács. Akadt érv a tervezett ujgur látogatás elhalasztása mellett és ellen. Egyrészt egyre sürgősebbé vált felújítani a szövetséget, másrészt az elutazásnak is voltak kockázatai. A legnagyobb, hogy a kirk küzök jó alkalomnak találhatják a kán és jabgu távollétét a támadásra, ürügyük akadna bőven. E hangulatban érkezett meg egy lovashírnök.

— Csaban kán! Elfogtunk egy vegyes kirk küz és tatár csapatot a területünkön. A kirk küz határon jöttek át. Azt állítják, ide, a jenei orduba igyekeztek, békés szándékkal. De fegyveresen… Vezetőjük azt állítja, ő a tatár kánzáde. Anája pedig a kirk küz kán nővére.

— Talán itt az égből pottyant megoldás? Vezessétek ide őket!

— Eren kánzáde vagyok, a tatár kán fia. Bahar (tavasz), a kirk küz kánbikeh küldött. Úgy hallottuk, kámotoknak különleges kapcsolata van Umay Anával. Egyesek szerint Umay Ana leánya, és természetfeletti erőkkel bír. Csaban kán, engedélyedet kérjük, hozzá fordulni segítségért.

— Miről lenne szó? És miért te jöttél?

— Kicsit sok a feszültség az utóbbi időben a kirk-küz-baskort határon. Köztünk nem voltak villongások. Ezért magamra vállaltam a közvetítő szerepét. Átok ül nagybátyám, Küzej kán családján. Három asszonya közül egyiknek nem fogan gyermeke évek óta. Egy másik a szülésbe halt bele. A harmadik, az első felesége, Bahar kánbikeh három gyermeket hordott ki, de csak hét holdtöltéig. Mindhárom időtlenül jött világra. Egy sem maradt életben. Egy kánnak pedig kell örökös. Évekig tartott náluk a belviszály, ezrek haltak meg, egyesek a harctéren, sokan kivégezve… Most béke honol az országban, mióta Küzey kán uralkodik. De a belviszály elölről kezdődhet, ha nem lesz jogos örökös. Ezért akarunk Babba kámhoz fordulni segítségért, aki úgy tudjuk, a te anád, Csaban kán.

— És miként tudna segíteni innen, a távolból?

— Innen semmiképp. Oda kellene jönnie. A káni ordu közel van a baskort-kirk küz határhoz. A kánbikehet nem tudjuk ide hozni, mert nem bírná ki az utat.

— Ez csapda, uram! — szólalt meg Bars. — Túszul ejtik, aztán nyomást gyakorolhatnak rád, uram! A tatárok és a kirk küzök szövetségesek…

Eren kánzáde nem jött zavarba.

— Ezért jöttem én személyesen. Itt maradok túsznak, amíg Babba kám épségben hazatér. Velem együtt Demir mergen, a kánbikeh unokaöccse is.

Csaban atyja tekintetét kereste, aki átvette a szót.

— A tatároknak is üzentünk, ha kánotok úgy gondolja a jószomszédi viszony ápolása érdekében, tisztelje meg egy követtel a kánunk beavatását… Nem találta fontosnak.

— Nekem kellett volna jönnöm. Én képviseltem volna atyámat, ha ide érek. Utam Küzey kán orduján át vezetett. Ott ajánlottam fel a szolgálataimat nagybátyámnak.

— És miért nem értél ide idejében? — gyanakodott továbbra is Bolan.

— Ideértem volna, de a határ menti kirk küz orduban töltöttem egy éjszakát. Támadás ért minket. Baskortok égették fel az ordut. Vissza kellett fordulnom. Meg kellett beszélnem Küzey kánnal az esetet is — nézett egyenesen Bolan jabgu szemébe.

Bolan jabgu fürkészően Csaban kánra pillantott, majd végignézett a tanács tagjain. De jó lett volna most, ha itt vannak a mergenek! De hát a beavatás után legtöbben hazaindultak. Szonkhor szólalt meg.

— És ha csapattal kísérnénk?

— Van felhatalmazásom e feltételt is elfogadni. Persze attól függ, mekkora seregről van szó.

— Ez csapda! Ne menjünk bele! Minden feltételt elfogad. Ez gyanús! — hangoztatták többen is.

Felkérték Eren kanzadet, vagy azt, aki annak adta ki magát, hagyja el a tanácsot. Ezt nyugodtan kell megbeszélni. Tatárnak tatár, beszédéről lerítt származása. Minden, amit mondott Küzey kán örökösödési nehézségeiről, az is. A tatár kánzáde nagyjából annyi idős, mint ő. A határ menti baskort ordu csapata tényleg betört akkoriban a kirk küz területre. No, nem ok nélkül, hanem válaszként egy azelőtti rablásra, amelynek a határ menti baskort ordu volt a szenvedő alanya.

Kivételesen Babbát is meghívták a tanácsba. Nő létére semmi keresni valója nem volt ott. Kámként időnként mégis meghallgatták, vagy felkérték, tudakolja meg Tengri szándékát. Ám ezúttal személyéről volt szó. Neki meg eszébe jutott a jelenet, amikor Ilkay terhessége veszélybe került, és Ela kánbikeh előtte, a rabnő előtt letérdelt. Hihetetlen dolgokra tud rávenni a kétségbeesés! De el lehet hinni, tényleg Eren kanzade az, aki annak adja ki magát? Senki sem ismerte személyesen… Ha igen, és a baskortok tényleg megkergették a tatár kánzádét, az elégséges ürügy egy hadüzenetre. Melyik kán tűrné büntetlenül, hogy szinte lemészárolják a fiát, aki a káni cím örököse is ráadásul? Ezek után a kánzáde idejön felajánlani magát túsznak?

 

[1] A sanjü (angol helyesírással chanyu –

https://en.wikipedia.org/wiki/Chanyu ) a hszioungnuk

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hsziungnuk#Eredet.C3.BCk

uralkodóinak neve (lásd Mao-tun sanjü), míg a csenjünök a hsziongnuk  (Xianyun –

https://en.wikipedia.org/wiki/Xianyun ) elődei.

 

 

Kisregény

A Táltos lánya 31. Csapda, vagy mégsem?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kirk küzökkel egyre több a határvillongás. Követük nem jelenik meg Csaban kán beiktatásán. Ám egy nagy kéréssel jönnek elő néhány nappal azután: Babba segítségét kérik, akinek kirk küz földre kellene utaznia…

 

A jüecsi fenyegetés mellett az utolsó, amire vágytak, az egy kirk küz-tatár szövetség elleni háború. Ha az kitör, mint lehetőséget, már a jüecsikkel kötött megalázó szerződést is számba kell venni. De egyáltalán megjönne onnan idejében a segítség? S még, ha meg is: azután még megalázóbb feltételeket szabnának. Végül Babba asszonyi esze tett pontot a meddő tanakodás végére.

— Az előzményekre való tekintettel, ha nem megyek el, nem kerülhetjük el a háborút a kirk küzökkel. Ha igen, akkor adok egy esélyt a békének. Azt mondja meg nekem valaki, ha háborút akarnának velünk, mi értelme lenne még egy ilyen cselnek? A tatár kánzáde megkergetése elég ok a támadásra. Ha összefognak, erősebbek nálunk.

— Babba kám bölcsen szólt, igaza van! — szólalt meg az egyik ősz hajú öreg. — Nem az a kérdés, menjen-e, hanem az, miképpen előzzük meg, hogy tússzá váljon.

— Elkísérem — jelentette ki Csaban kán. — Csak akkor megyünk át a határon, ha Küzej kán személyesen vár, és szavát adva garantálja biztonságát.

— Nélkülem a kán nem mehet — szólalt meg Bolan jabgu, utalva az ifjú tapasztalatlanságára. Feltehetően tárgyalásokra is sor kerül majd.

— Lehet, szükségem lesz Tulpán segítségére is… Ha már mind megyünk… — tette hozzá Babba kám.

Dilay kánbikeh pedig nem akart egyedül maradni az orduban. Erről hallani sem akart.

— Ha nem félsz odamenni és ezzel veszélybe hozni az országot, akkor én is biztonságban leszek!

Végül úgy döntöttek, a tatár kanzáde is velük tart. Ha támadás éri őket, ő távozik elsőnek az alsó világba. Két hírnököt, egy baskortot és egy kirk küzt Eren kánzáde kíséretéből előre küldtek, közölje feltételeiket. Majd útnak indultak. Küzej kán előttük ott várakozott a határon. Nem kellett kicsikarni ígéretét. Azzal kezdte, hogy személyesen garantálja biztonságukat.

Mire a kirk küz kán ordujába értek, nyugtalanító hírek fogadták őket. A kánbikeh már vajúdott. Elkéstek megelőzni az időtlen szülést. Estére világra is hozta gyermekét, szövődmények nélkül. Egy kánzádét. Maradt egyetlen esély, az újrasütés. Az előkészületek elég nagy értetlenséget váltottak ki a kirk küzök körében, majdnem akkorát, mint annak idején a baskotok közt Dilay születésekor. A kánzádé jelenléte itt vált hasznossá.

— Engem is újrasütött Babba kám, és lám, élek!

Ez hatott, de az aggodalmat nem oldotta fel. Tulpán segítő keze is elkelt. Harmadikként az alig szült kánbikehnek kellett betenni a kemencébe a gyermekét. Neki segítségre volt szüksége, nemcsak a szüléstől való gyengeség miatt. Remegett a keze, nem bírta egyedül tartani.

A kirk küzök elborzadva nézték a jelenetet, bár el-eljutott hozzájuk mese a jenei kám-asszony ilyetén szokásairól. Ám néhány napon belül a kis kánzáde súlyban gyarapodni kezdett, egyre mozgékonyabb lett, és tejet követelőző hangja is megerősödött. Umay Ana és Tengri jóindulatának megnyeréséhez hozzájárult az a fehér és fekete csikó is, amelyet Csaban kán hozott magával ajándékba, pont ezen céllal.

A feszült várakozás nem alkalmas pillanat a tárgyalásokra, s főleg Umay Anához és Tengrihez való fohászkodás hangulatát nem illik megtörni. Végül eljött ennek is az ideje. Talán mindkét félben ott rejtőzött a vágy, látni a bizonyosságot: a kis kirk küz kánzádé, aki a Baris (béke) nevet kapta, eséllyel indult-e el az élet útján.

Küzej kán jurtájába hívta vendégeit. Eren kánzáde is jelen volt.

— Miként tudom leróni hálámat, hogy ily zavaros időkben is eljöttetek, és nektek köszönhetően van fiam, aki örökömbe léphet…

— Békével… És szövetséggel… — felelte Csaban kán.

— Igen, arra szükség van… A jüecsik… kémeink jelentették. Mindannyiunknak össze kell fognunk, mert hatalmas sereggel jönnek majd… Jó lenne az ujgurokat is… — sóhajtott Küzej kán.

— Kémeitek? — hökkent meg Csaban kán.

— Miért, azt hiszed, csak a mi kereskedőink számolnak be a látottakról-tapasztaltakról? — mosolygott fiára Bolan jabgu, majd a Küzej kánhoz és Eren kánzádéhoz fordult. — Mi épp oda igyekszünk, méghozzá Nur kán meghívására. Tudom, velük is akadnak el nem rendezett ellentéteitek. Hajlandók vagyunk közvetíteni, amiként Eren kánzáde megtette. Még egyszer köszönjük — fordult a tatár kánzádéhoz és kissé meghajolt.  

— Én is jövök, előlegezem atyám későbbi beleegyezését — értett egyet ő is. — Nemcsak a jüecsik fenyegetnek, hanem a szakák is fegyverkeznek… Bár feltehetően ők inkább az Ob és Ural közti területeket nézték ki maguknak.

— S ki áll jót azért, hogy ott megállnak? 

 

Az ujgurok és kirk küzök közt is akadt megoldatlan nézeteltérés, kölcsönös határsértés az idők során, háborúztak is egymással nem egyszer. Nem volt egyszerű fedél alá hozni az Abakán hegyek és Ene Sai közt élő népek szövetségét, de az ujgur-kirk küz béke megteremtése nélkül nem lehetett volna megegyezésre jutni. Ha a baskort-kirk küz béke a hála jegyében köttetett —  azzal a fogadalommal, hogy mindkét kán nyomást gyakorol a határorduk mergenjeire —, itt ilyen helyzet nem állt fenn. Ám végül a külső fenyegetés elégségesnek bizonyult a régi sértődések feledésére, s a törzsszövetség megszületett. A jüecsik, és a szakák is nagyobb sereggel rendelkeztek, mint a szövetség bármelyik tagja, de együtt már többen lettek. Lehetett ünnepelni a sikert, forogtak a borjak a nyárson, folyt a bor… Csak Babba húzódott félre. Összerezzent, amikor Bolan vállára tette a kezét.

— Miért húzódtál félre? Mit csinálsz itt egyedül?

— Nézem a naplementét…

Bolan követte neje tekintetét. A Nap korongja épp lebukott az Abakán-hegyek ormai felett. Már kezdett látszani a hegyek fölötti felhőfoszlányokon az aludni készülő égitest pírja. Tényleg gyönyörű látványt nyújtott. Ám a párját nem tudta becsapni.

— Honvágyad van?

Az asszony a férfira pillantott, majd, mint akinek bűnös gondolatok járnak a fejében, elkapta róla tekintetét, és visszafordult a már nem látható égitest irányába. A férfi hátulról átölelte és várt. Türelmesen. Babba csak hosszabb hallgatás után szólalt meg, érezhetően nehéz szívvel tagolva szavait.

— A családom… Idesanyám… Idesatim, Csanád, az ecsém… Vajon mi lett velük?

— Vőlegényed…

— Már rég nem jutott eszembe… De talán még ő is, Kál, az atija, a barátnőim, Csenge, Emő, és a többiek…

— Az Ob, a hegyek, a hont…

Babba kibontakozott az ölelő karokból, és szembefordult párjával.

— Én oda nem mehetek vissza… — vált fényessé a szeme egy könnycsepptől.

— De a pugu orduig még igen. Ők szomszédok a porokkal. Biztos tudnak valamit róluk… — mosolyodott el a férfi sejtelmesen, mint aki rejteget valamit. Ám asszonya épp megtörölte szemét, nem vette észre a mosolyt.

 

Zoldán, a pugu mergen az ordu és kísérete előtt néhány lépéssel, lóháton várta a magas rangú vendégeit. A menetoszlopot Nur kán vezette, hiszen ujgur földön voltak. Kétoldalt, kánjuktól némileg lemaradva ujgur batirok lovagoltak, némi távolságot tartva, a főoszloptól, jobbra és balra, mintegy kísérve a vendégeket. Az ujgur kán mögött a baskortok következtek, akiket Csaban kán vezetett, mellette fél lóhosszal lemaradva egy batir vitte a baskort kán hadi jelvényét. Közvetlenül mögöttük Dilay és Tulpán kocogott beszélgetve. Majd Bolan és Babba vezette a nyolcas sorba rendeződött baskortokat. Kis távolságot tartva tőlük Küzej kán lovagolt a kirk küz sereg élén. Utánuk egy kisebb létszámú tatár csoport következett, akiket a kánzáde vezetett. A sort egy ujgur csapat zárta.

Zoldán a köszöntője közben megakadt egy pillanatra. Nur Kán nem tulajdonított volna jelentőséget a pillanatnyi zavarnak, ha a pugu mergen már az ifjú baskort kán köszöntése után nem kezd azonnal magyarázkodni:

— Elnézést, uram, mert annyira megnéztem egyik feleségét. Látványa egy régi-régi történetet juttatott eszembe, pillanatra azt hittem, azt a lányt látom, akit néhány baskort ifjú rabolt el, sok téllel ezelőtt, és… Aztán rájöttem, az a lány szőke volt, nem barna. Persze a kánbikehek talán még akkor meg sem születtek…

— Tulpán nem a feleségem, hanem a húgom — mosolyodott el Csaban kán követve Zoldán mergen tekintetét. — S gondolom, húgom őrá hasonlít — intett fejével az érkező anája irányába. — Ő szőke…

— Emlékszik rám? — olvasott Babba a meglepett szemekből. — Annyi év után? Számtalan lányt elrabolnak, áthurcolnak ordujukon… Hogyhogy mégis?

Az öreg mergen elmosolyodott.

— Nem akármilyen lány volt az… Háborút indítottak érte… Fiatal voltam még akkor, s megakadt az én szemem is rajta… De szavamat adtam, neki — nézett Bolanra —, hogy nem engedjük át területünkön a porokat, így egérutat nyerhessenek… Tartanom kellett magam az ígéretemhez, pedig atyját, az egykori Regő táltost ismertem…

— Egykori… — hervadt le Babba tekintette.

— Igen — sóhajtott —, meghalt. Már sok tél telt el azóta… S mit hozott a sors… — folytatta eredeti gondolatmenetét —, szövetségesek lettünk a porokkal. Botond gyula egy csatában személyesen mentette meg életemet.

— Botond lett a gyula? Kál is meghalt?

Annyi év után, ha meggondolja az ember… de hát, annak számára, aki távol van, megáll az idő, és amikor a híreket hallja, kiül arcára a döbbenet. Ám ez több volt annál. Hiába ismételgette, ő már nem térhet többé vissza a hontba, valahol a tudata mélyén mégis vágyott rá. De ha Botond a gyula… Kész, vége… az ő szeme elé nem kerülhet.

— Igen, ő is, de később Botond is elesett egy csatában. Már jó néhány tél eltelt azóta is.

— S akkor ki most a gyula?

— Örökös nélkül halt meg. Amit ő felépített, a mos-por-ujgur szövetség, az halála után szétesett. Mi, azóta veletek, a baskortokkal szövetkeztünk, miközben nemcsak a mosok és porok estek egymásnak, hanem a por hontok is csatáztak egymás között. A szakák meg rendszeresen betörtek rabolni… De múlt nyáron a mosok és porok közt helyreállt a béke és ismét szövetségre léptek. A poroknak új gyulájuk van. A te hontodból való, asszonyom — nézett Babbára kicsit hamiskásan.

— Ki az? — kapta fel a fejét a hírre Babba.

— Akik mesélnek róla, Tur ulos Csanádnak nevezik, mert egy szonkhort visel a pajzsán. A porok Tur ulnak nevezik, ami nyelvükön szent madarat jelent. Jaj, de hát kinek magyarázom…

— Kicsodaa? Csanáád? Az ecsém?

— Igen, asszonyom — mosolyodott el Zoldán mergen. — Elrablásodkor mutatott hősiességéért még akkor férfivá avatták. És azóta híres batir lett belőle.

— És idesanyám? — kérdezte Babba remegő hangon.

— Bottal jár, alig lát, de ő is él még.

Nem lehetett folytatni a személyes beszélgetést, és feltartani a többieket. Nur kán egy pillantással adta ezt tudtukra. Tovább haladtak tehát.

Este Zoldán mergen díszvacsorára várta magas rangú vendégeit. No, ilyen sem történt még a pugu orduban, hogy három kánt és egy kánzádét fogadjanak vendégül. A díszvacsora jó alkalom volt Zoldán mergen beszámolójához. Nem kizárólagosan udvariasságból kísérték el Bolanékat a pugu orduig. Így első kézből hallhatták a híreket a szövetség határán kialakult helyzetről.

— Az utóbbi évek szárazságai miatt szűkös lett a sztyeppe a szakáknak, terjeszkedni akarnak. Erről elég megbízható híreink vannak — számolt be a pugu mergen. — Éjszak felé akarnak terjeszkedni, ahol hűvösebb van. Ám a mos és por területek hegyesek, mocsarasok. Nem a legalkalmasabbak emiatt a tulokcsordák legeltetésére. Szerintem a por területekre azért akarnak terjeszkedni, hogy majd egyszerre több hágón át tudjanak az Abakán hegyeken átvonulni. Az ujgur sztyeppékre fáj a foguk. Télen jó védelmet nyújtanak az Abakán-hegyek, de nyáron a sok hágó miatt már nem. Jobb lenne az Obon túl megállítani őket.

— Dél-napkeleten a jüecsik, dél-napnyugaton a szakák… Remek…

— Amondó vagyok, az egykori ujgur-por-mos szövetséget fel kellene újítani, most már nem lenne akadály a baskortokkal kötött szövetségünk. Annak idején azért bomlott fel, mert választás elé kerültünk. Nem lehettünk egy időben két esküdt ellenség szövetségese. Sári Kán és Botond gyula is meghalt, akik kiadták a parancsot, hogy por illetve baskort fejvesztés terhe alatt ne merjen a földjükre lépni. A múlté már az a gyűlölködés…

— Még jobb, ha mindannyian megyünk… — indítványozta Bolan. Jó, ha a porok tudják, e szövetségnek nincs akadálya. Jó, ha mi, egykori ellenségeik, ezt személyesen tanúsítjuk. A négy szövetséges kán jelenléte jól jön majd az egyezkedésnél, hihetővé teszi a komoly szándékot.

Bár elég éles vita kerekedett abból, érdemes-e ennyire szélesíteni a szövetséget, végül a „tapogatózás” mégiscsak jó ötletnek látszott, egy kölcsönös tájékoztatásra vonatkozó egyezség is több a semminél, s ha még egy meg nem támadási egyezmény is belefér… Amit mindenképp elérhetnek, az a kereskedelem előtti utak megnyitása. Ez a híráramlás a tájékoztatás előtt is megnyitná a kapukat. Másnap elindultak.

Csak Babba nem értesült a további úti célról. Bolan mindössze ennyit mondott el neki:

— Reggel indulunk.

Amikor másnap meglátta az Abakán hegyek hágója irányába felsorakozó batirokat, nagy szemeket meresztett.

— De… — próbált ellenkezni.

Bolan viszont ártatlan képpel mosta le magáról a felelősséget.

— Csaban kán parancsa… Én csak egy jabgu vagyok…

Babba nem válaszolt erre a szemenszedett hazugságra, csak szemrehányó tekintettel nézett párjára, szavakat keresve. A férfi pajkosan átölelte asszonya derekát.

— Nem akarod látni ides anádat? Vagy ecséddel nem akarsz találkozni? Kinek szeme elé félsz kerülni? Gondolod, ides anád nem vágyik látni téged? Vagy ecséd, ki kész volt életét áldozni, megvédeni téged, nem örvendene, ha meglátna? Kinek a szemébe félsz belenézni?

— Én fegyvert emeltem… Elárultam… — dadogott Babba.

— Ki emlékszik még arra, annyi tél után? És ki ítélne el egy anát, aki gyermeke védelmében akár az istenével is szembeszállna? Aki igen, annak a véleménye nem számít. S azt hiszem, a „kiátkozásod” már csak a te fejecskédben gyökerezik…

— Még ma is érvényes, a baskort, aki por földre lép… és fordítva… annak fejét veszik.

— Ennek véget akarunk vetni, azért megyünk oda.

Babba, mint aki úgy sem tehet semmit a négy kán döntése ellen, tehetetlenül nagyot sóhajtott.

 

 

Kisregény

Imola 16.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vasárnap már pitymallatkor sürgésforgás támadt, főleg a konyhában. Panni néni lisztet varázsolt elő a titkos rejtekhelyéről. Innen mindig csak valami különleges alkalommal vett elő bármit. Ám ez az „aranytartalék” vészesen kezdett fogyni. Mikor körülnézett, hogy van e még egy süteményre való liszt és tojás, nagyon elszomorodott. Liszt meg tojás még akadt valamennyi, de tölteléknek való, sajnos alig. Ami dió volt az bizony megavasodott és be is penészedett. Még az egerek is fintoroghattak volna tőle, de szerencsére ilyen nem volt sem itt, sem a házban. Úgy látszik, nagyon szegényes lett a kínálat, és az a bizonyos templomi egér is inkább maradt a templomban, mert ott a paplakban jutott neki is valami jobb falat. Egy kis csuporban talált lekvárt. Megkóstolta, hogy jó e.

— Na végre valami használható is akad ebben a házban — mondta magának hangosan.

Hamarosan mennyei illatok kezdtek gőzölögni a konyhában, felébresztve a ház összes lakóját.

— Nem csak nektek készül! — figyelmeztette az odasereglő gyerekhadat. — Kaptok belőle ti is egy-egy szeletet, de a nagyobbik része a beteg Péternek készült.

— Ugye nem gondolod ezt komolyan, Panni? — szólalt meg Borbála a háttérben. Nem fogadhatom el. Ki tudja, mennyit adtál ki ezekért a kincsekért.

— De még mennyire, hogy elfogadod! Ne törődj vele, mibe került. Volt még „anyagom” vésztartaléknak eltéve. Egy hónapja sincs, hogy kaptam. A tojást nem lehet hónapokig tárolni. A lekvárról meg teljesen el is feledkeztem. A cukor a gond, abbó valódi nincsen. Nyírfa szirupom volt. Az egész háborús időkben ezt használtam. Nyírfa még most is van, ám hogy hogyan kell belőle édesítő szirupot lopni, azt csak kevesen tudják. Én is ellestem valakiktől. Majd megtanítalak rá téged is. Nagy hasznát vettem régen is, meg most is. Sütéshez, édesítőnek teába vagy kávéba kitűnő. Jobb, mint az eredeti cukor. Ha tényleg lesznek csirkéim, felnevelem őket, lesz újra tojás is. Azokból majd te is fogsz kapni, Borbála. Sőt! Keltetni is tudok, ha meg lesznek kis „pipik” azokból is adok nektek. 

Hamar elszaladt a délelőtt. Egy kisebb hátizsák holmit pakoltak össze Péter részére. Volt benne minden, főleg tiszta fehérnemű és élelem. Rögtön ebéd után útra keltek. Vasárnap lévén, élénk volt a forgalom Keszthely felé. Lovas-kocsik, szekerek, és néha egy-egy katonai teherautó is elporzott mellettük az úton. Volt is jármű, ami megállt a kedvükért, és fel is ajánlották a segítségüket, de egyiken sem akadt annyi hely, hogy mindnyájan felférjenek. Már nem voltak messze Keszthelytől, amikor egy szekér ismét megállt mellettük.

— Merre tartanak? — kérdezte a kocsis a bakról leszólva. — Három embernek van helyem Keszthelyig.

— Köszönjük — szólt Borbála —, de láthatja, kicsivel többen vagyunk.

— Szálljatok fel, anya — ajánlotta András.— Vidd magaddal a kicsiket, Vicát és Panni néni gyerekeit. Mi majd megyünk tovább, ahogy eddig. Keszthelyen találkozunk a kórház előtt.

A kocsis leszállt és segített felszállni az utazóknak.

— Beteget mennek látogatni? — kérdezte.

— A kisebbik fiam beteg, hozzá megyünk.

A szekér elindult, András és a két lány meg folytatták útjukat gyalogszerrel. Mire megtalálták a kórházat Keszthelyen, igen csak elfáradtak. Egy régi kastélyt alakították át kórházzá az orosz katonák. Szépszámmal gyülekeztek már a kapuban a bebocsátásra várakozók. Egy civil — aki valószínűleg a személyzethez tartozott a kastély „fénykorában” — figyelmeztette az embereket, hogy ne várakozzanak feleslegesen, mert csak azokat tudják beengedni, akik kezelésre szorulnak. Látogatókat csak úgy engednek be, ha rendelkeznek a kórházparancsnok írásos engedélyével.

— Van nekünk ilyenünk? — kérdezte András a megszeppent édesanyját.

— Igor nem adott nekem semmi ilyent. Azt mondta, megbeszélte, be fognak engedni minket.

— Ettől az ajtónállótól nem igen fogunk bejutni. Komolyan is gondolja, amit mondott, és ott áll mellette két katona is gépfegyverrel.

— És akkor most mit teszünk? — tárta szét a két karját Borbála.— Honnét kerítem elő Igort?

— Ne félj, Mama! Rögtön intézkedem.

András odament a kapushoz, szóba elegyedtek. Ám a kapus hajthatatlan volt.

— Én nem tehetek magukért semmit. Nekem kiadták parancsba, hogy mit tegyek. Ez a két „porkoláb” meg nem is érti a magyar nyelvet, tudják, nem engedhetek be csak olyant, akik rendelkeznek ilyen okmánnyal.

— És nem lehetne őket megkérni, hogy ezegyszer tekintsenek el a formaságoktól? Az öcsémet szeretnénk meglátogatni.

— El tudja nekik mondani oroszul? Ha igen és szerencséje van velük, talán. Én nem értek a nyelvükön, csak kézzel-lábbal tudjuk úgy-ahogy megérteni egymást.

András megszólította az egyiket.

— Zdrasztvujtye!

A katona jól megnézte magának Andrást, aztán megkérdezte tőle oroszul:

— Sto hagyítye? (Mit akarsz)

Mivel András orosztudása a köszönéssel nagyjából ki is merült, átváltott a mutogatós nyelvre.

Magára mutatott, majd a kapura, és gesztikulált a kezeivel, hogy be szeretne menni.

— Dokument? — ripakodott rá a katona.

András széttárta a két kezét és mondta: nyet. Aztán megint magára mutatott, mondta, rabota(munkás) és utánozta a vonatot. Ám az orosz hajthatatlanul dokumentet kért tőle. A másik katona — aki eddig szótlan volt, megszólat:

— Ha nem lenni papírod, nem tudsz bemenni. Minekünk ez van parancs. Nem kivételezni.

— Értesz magyarul? — csillant meg András szemében a remény.

— Nagyon kicsi.

— Én dolgozok a vasútnál. A testvérem itt van bent a kórházban. Beteg. Szeretnénk meglátogatni. Nincsen papírom, de Igor, a parancsnok megígérte, beszél az itteniekkel, és beengedtek.

— Ismerni Igor? Melyik? Mert kettő is van.

— Tudom is én — kezdett félni András. — Vigyél oda elé engemet.

— Jönni velem parancsnokhoz — könyörült meg rajta a katona.

András intett a testvérének és az anyjának, hogy megy intézkedni, nyugodjanak meg.

Egy iroda ajtaja előtt megálltak. A katona megrángatta kicsit a zubbonyát, ami eléggé gyűrött volt, majd bekopogott, de szinte válaszra nem is várva benyitott. Az íróasztal mögött egy plecsnikkel kidíszített tiszt ült, éppen telefonált. A beléptükre lapos pillantásokkal nézegetett feléjük. A katona tisztelgett, aztán oroszul elhadart valamit. A tiszt végignézett Andráson, két-három mondatot mondott a katonának.

— Igor nem ismerni téged.

— Én sem ismerem. Ő nem az az Igor, akit én keresek. Mondd meg neki, a másik Igorral akarok beszélni.

A katona készségesen fordított. A tiszt felemelte a telefont. Belebeszélt pár mondatot, aztán mutatta, hogy várjanak. Kis idő múlva egy őrmester és három katona lépett be. Ránéztek Andrásra, mindegyik megrázta a fejét, hogy nem ismerik az előttük állót.

— Ezek mind Igor névre hallgat. Egyik sem ismerni téged. Vigyázz malcsing, megjárhatod! — emelte fel a hangját a plecsnis.

— Most azt gondolják, hogy játszadozni jöttem ide, és idegesíteni magukat? Higgyék el nekem, nagyon fontos, nem azért gyalogoltunk ide az egyetlen szabadnapunkon, mert unatkoztunk — ijedt meg egy kicsit András. — Van még esetleg itt egy Igor névre hallgató tiszt, aki jól beszél magyarul? Nagyon kérem!

Az íróasztal mögött ülő tiszt kezdte elveszteni a türelmét. Az előtte álló őrmesternek és katonáinak szólt valamit, mire azok kifordultak az irodából. Ismét a telefon után nyúlt. Először szinte eszement hangon ordított bele a készülékbe, majd egy pillanat múlva, mint akit nyakon öntöttek egy veder hideg vízzel, alázatos hangra váltott. Pár perc múlva belépett végre az az Igor, akit András keresett. Az eddig íróasztalánál terpeszkedő, most felugró, tisztelgő irodásnak valamit odaszólt, és az — láthatólag meghunyászkodva — kiállította a hivatalos papírt, és lepecsételve átnyújtotta Andrásnak.

— Pont a legfontosabbat felejtettem el — nevetett Igor —, a teljes nevemet megmondani, de ezerfelé kell kapkodnom. Ezzel a papírral be lesztek engedve. Sőt! Bármikor jöhettek és meg tudjátok látogatni a beteget. Most viszont sietnem kell, dolgom van. Az Igor név meg nagyon gyakori errefelé. Rajtam kívül még három másik tiszt is Igor névre hallgat a laktanyában, a közkatonákról ne is beszéljek.

András megköszönte a segítséget, és már sietett is vissza az ámuló-bámuló katona kíséretében a bejárathoz. Valamit mondott a katona az őröknek, akik se papírt, sem más dokumentumot nem kérve beengedték a hozzátartozókat.

— Ezt hogy csináltad? — kérdezte Borbála.

— Majd később elmesélem, anya. Most siessünk Péterhez.

 

 

Kisregény

Imola 17.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A keszthelyi kórház, mint a legtöbb ilyen közintézmény Magyarországon, nagy múltra tekint vissza. Az ezerhétszázas évek közepén, a ferences rendiek, Festetics Kristóf gróf támogatásával „ispotályt” hoztak létre. Nem csupán betegeket ápoltak, hanem munkaképtelen és öreg embereknek is otthont adtak. Igazából a 48-as szabadságharc után indult fejlődésnek, és ekkor kezdett kórházzá alakulni. Az ispotály a szabadságharcot követően a város tulajdonába került, 1910-re fejezték be az átalakításokat, bővítéseket. Az irgalmas nővérek vették át a betegápolást. A létesítményt egészen a második világháború kitöréséig állandóan bővítették, fejlesztették. A második világháború végnapjaiban támadás érte, teljesen kiégett az épületek nagy része. A helyreállítási munkák szinte azonnal megkezdődtek, egy év alatt sikerült teljesen működőképes állapotba hozni. Ám addig is elsődleges feladata volt a betegek ellátása.

Pétert az újjáépített tüdőosztályon helyezték el. Még néhány helyen látszottak a háborús károk, de mindenütt a teljes megújulás jeleire lehetett következtetni. A háborút követő évben ezt tekintették az egyik legfontosabb feladatnak a város vezetői, de az orosz parancsnokságoknak is érdekük volt, hogy sebesültjeik a legjobb ellátást kapják, így csapataik hathatós segítségével mihamarabb teljesen működőképes állapotba hozzák. Ez sikerült is, és egyfajta jelképpé nőtte ki magát. A személyzet nagy része is megmaradt még a háború előttről, de nagyon sok orosz katonaorvost és ápolószemélyzetet állítottak be a régi dolgozók mellé. A kórház vezetőségének tagjai szintén az orosz orvosok köréből került ki, mivel főleg az ő katonáik ellátására renoválták ilyen „csúcs-sebességgel” a komplexumot. A betegek és az ápoltak többsége most főleg orosz katona volt, ám szorítottak helyet a helyi betegek ellátására is.

A kórteremben, ahol Pétert elhelyezték, legalább húsz ágy volt. Nagyobb részt orosz katonák feküdtek itt is. Nagy csodálkozást keltett, amikor Borbála és Péter testvérei, valamint Panni néni gyerekei bevonultak a kórterembe. Igyekeztek csendesek, halkak maradni, de mivel ők voltak az első látogatók aznap, óhatatlan rájuk terelődött a figyelem.

A nővérek különböző ruházatából lehetett következtetni, ki irgalmas nővér, ki orosz ápolónő. Ők inkább katonaruhában teljesítettek szolgálatot, és erre húztak csak fehér köpenyt, és csak törve beszélték a magyar nyelvet. Az elején nagyon nehezen ment a kommunikáció, fokozatosan vált könnyebbé. Az orosz személyzet lassanként megtanult egy pár szót magyarul, a magyarok meg oroszul. Így sem ment zökkenőmentesen a munka. A vallást az oroszok igyekeztek volna kiiktatni, ám ez nem ment. A nővérek még a régi rendházakban tanultak, és betartották az ott tanultakat, ahol a vallás jelentős szerepet játszott, de alapos szakmai képzésben is részesültek. Nem lehetett egyik percről a másikra kicserélni a teljes személyzetet, habár nagyon szerették volna ezt elérni.

Péter családját egy orosz ápolónő vezette az ágyához. Ha törve is, de érthetően beszélt magyarul.

— Én vagyok főápolónő. Húsz percetek van itt maradni, és beszélgetni. Utána el kell menjetek. Minden egyes alkalommal, csak húsz percetek van. Ha a beteg járóképes, joga van lemenni a kertbe, és ott társalogni. Ám a húsz perc időhatár ott is érvényes. Húsz perc! Értettétek?

Ahogy távozott az orosz ápolónő, megjelent egy apácaruhás nővér.

— Ha hoztak valami élelmiszert, azt kérem, adják át nekem. Nem fogjuk elvenni, de a kórteremben nem tárolhat egy beteg sem hazai, vagy másmilyen élelmiszert. Mi minden étkezés során majd hozunk belőle a betegnek, ha kéri.

Borbála egy kicsit meglepődött ezen, de mit volt mit tenni, engedett a kérésnek.

— A tortából, ha lehetne, most szeretnék neki adni.

— Egy kis türelmet kérek, azonnal hozok evőeszközt, tányért.

A nővér elsietett, majd rövid idő után a szükséges tárgyakkal tért vissza. Addigra Borbála is kipakolt a hátizsákból. Péter tágra meredt szemekkel figyelte a sok „kincset” amiket édesanyja kirakosgatott. Nemkülönben a betegtársak is.

— Ez mind az enyém? — kérdezte Péter.

— Ki másé? Nem jut belőle mindenkinek. Sőt senkinek sem tudunk adni. Nem irigység, de nekünk sem az égből hullott alá. Remélem, ezt az ápolónők is be fogják tartani, nem kell őket erre figyelmeztetni.

— Nehogy szólj nekik, Anya! Ők csak akkor adnak más betegeknek, ha a beteg beleegyezik ilyenbe. Minden közös ugyan, de megkérdezik, és nem illik nemet mondani. A katonák legtöbbje kap a bajtársaitól és az esetleges látogatóktól élelmet, ajándékot. Ám ha szét akarnak belőle osztani, ahhoz az engedélyüket mindig kikérik. Főleg ha dohányról van szó. A legtöbb dohányzik, habár tiltja nekik az orvos, de egy szál cigarettának itt nagyon nagy értéke van. Ezt tudják az ápolónők is persze, és úgy is kezelik. Van egy közös alap, és van egy személyes. Nem tudom pontosan, napi hány szál cigarettát kaphatnak a közösből és mennyit a sajátból. Mert a sajátjukból sem kaphatnak korlátlan mennyiséget.

Mindenről beszélgettek még, és persze nem vették észre, hogy mennyire elszaladt az idő. Az irgalmas nővér jött figyelmeztetni őket, hogy lassan szedelőzködniük kell, mert a látogatási idő lejárt.

Kifelé menet Marika megszólította a nővért:

— Megkérdezhetnék valamit? Megmaradtak a régi rendházak és kolostorok? Azért érdeklődöm, mert én és a barátnőm, akinek az öccse most itt ápolt, egy zárdában tanultunk. Én nagyon szeretném folytatni a tanulást, és ápolónő szeretnék lenni. A szüleim meghaltak a háborúban, árva lány vagyok.

Az apáca csodálkozó szemekkel vette jobban szemügyre.

— Ti akkor nem is vagytok igazából testvérek?

— Nem! De majdnem olyanok vagyunk. Találkoztunk egy Vöröskeresztes vezetővel még Győrben, amikor menekültünk. Kaptam tőle egy budapesti címet, hogy ha majd valamikor fel tudok utazni, akkor keressem meg őket, mert tudnak segíteni. Ennek már nagyon hosszú ideje. Persze, még nincs rendes közlekedés se vonattal, se mással, és nem is volt módom még senkivel sem beszélni erről.

— A zárdák siralmas állapotban vannak. Legtöbben elmentek külföldre, akiknek volt erre módjuk és összekötetésük. Akik maradtak, azoknak a sorsa mind bizonytalan — mondta sajnálkozva az apáca. — Előbb-utóbb bezárják majd a meglévő rendházakat is, a nővéreket meg szélnek eresztik. Boldoguljon mindenki, ahogy tud. Én továbbra is a kórházban szeretnék maradni. Nekem sincsenek szüleim, hozzátartozóim. Volt két bátyám is. Az egyik valahol Oroszországban, a másik meg Sopronban esett el. Az utóbbit a nyilasok ölték meg, mint „hazaárulót” mert nem volt hajlandó bevonulni, és inkább bujkált, amíg el nem fogták. Mindenkimet elvesztettem, de szállást is kaptam itt a kórházban. Ha megszűnik a rendház, legalább nem kell keresgélnem. És a fizetésem is majd én oszthatom be, de ki kell vetkőznöm, az biztos.

— És meg tudná mondani nekem, hol találok valakit, aki pontosan útba tud igazítani, hogy hol, kinél kell jelentkeznem?

— Ha tovább akarsz tanulni, akkor az orosz vezetőségtől kérjél információt. Szükség van a fiatal munkaerőre, és a képzésük is az ő hatáskörükbe tartozik, persze a magyar hatóságokkal karöltve. Ők közösen döntenek mindenről. Szerintem először keresd meg a városparancsnokságon azt, aki az ilyen ügyeket intézi. Sok szerencsét, és Péterért ne aggódjanak — nézett Borbálára. — Én gondját fogom viselni továbbra is.

 

 

Kisregény

A táltos lánya 29. Sári Kán utódja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Arüszlán közli Dilayjal, hogy Kara lesz a vőlegénye. A lány az Ene Sai sziklájához menekül. Kara utána fut, és belöki a jeges vízbe, majd Csabant vádolja a gyilkossággal. A terv szinte tökéletes, ám Csaban megöli őt is, majd Arüszlánt is. Tulpán megmenti Dilayt és Babbát is…

 

 

 Dilay és Babba felgyógyulásának örömére Sári Kán nagy ünnepséget rendezett. Ám miközben odakint javában folyt a vigasság, ő Bolannal félrevonult a káni jurtába.

— Hej, miért nem fogadtad el akkor az ajánlatomat? Sok szenvedéstől szabadítottál volna meg minket… De nem tudok rád haragudni, mert végül csak te húztál ki a mocsárból…

— Mert én nem vagyok kánnak való, uram…

— Ne kezdd el már megint… Ha nem te vagy itt a mergen… Egyedül te mertél szembeszállni vele első pillanattól kezdve, s egyedül te láttad meg a benne megbújó gonoszt…

— Nem én. Börű — sóhajtott nagyot megtért hős ebére emlékezve. — És Babba… De főleg az unokád, Dilay. Én eleinte próbáltam meggyőzni őket az ellenkezőjéről, hogy az egész csak egy gyermek ösztönös ellenérzése a mostohaszülője iránt…

— Emlékszem arra a csatára, amit megnyertél a testőrségével kapcsolatban… Ott dőlt el a baskortok jövője…

— Hadvezér tudok lenni, Sári Kán. De csak azért tudtam a mergenje lenni, mert ennek az ordunak sajátos a helyzete. Minden szavam mögött téged láttak, uram… Bíráskodnom ritkán kellett, te vezetted a tanácsokat. Ahhoz, hogy valaki kán legyen, az embereknek úgy kell hinniük benne, mint egy istenben, de legalább, mint Tengri földi helytartójában.

— Ne szerénykedj… A túlzott szerénység ártalmas, lám meg is ittuk a levét… Nézd meg a fiadat, a te nevelésed. Ott a tükröd. Nézd, miként lesik szavát az idősebbek is, mint Alp. Névleg ő Dilay testőreinek a parancsnoka, valójában Csaban az igazi vizir, az ő szavára hallgatnak. És fiad a szakasztott másod…

— Neem, sokkal több annál. Erről beszélek, ez hiányzik belőlem… Ő anájától is összegyűjtötte, ami érték… Én nem tudok olyan lenni, mint ő… Még azelőtt lett vizir a legények közt, mielőtt én mergen lettem… A fiatalok közt lett azzá… Akik még őszinték, nem nézik, kinek fia-borja vagy…

Nem tudta befejezni a mondatot, mert Csaban jelent meg a jurta ajtajában.

— Az ordu tagjai hiányolnak, uram… És téged is Atám…

— Fontos megbeszélnivalónk van atáddal, nemcsak az ordu, hanem a baskortok jövőjéről — felelte Sári Kán. — Le akarok mondani…

— De… — rémült meg kórusban ata és fia is.

— Öreg vagyok már, de ez a kisebbik baj. Beteg is… Napjaim meg vannak számlálva…

— De Babba hátha…

— Azt mondta, ő nem Tengri… Sem Umay. Én kértem meg, tartsa titokban… Napjaim meg vannak számlálva — ismételte meg nyomatékosan. — Umay már feni az ollóját.

Halálos csend lett a jurtában. Sári Kán törte meg.

— Mielőtt megtérek Tengrihez, szeretném tudni, ki lép a helyembe. Abban a tudatban szeretnék megtérni, hogy nem tör ki háború a káni címért… Ehhez örökösömnek valamelyik unokámat kell feleségül vennie. Egyik már hajadon közöttük, Dilay. Amíg legalább Sula is kinő a gyermekkorból, azt már nem érem meg. Így nővérét kell férjhez adnom. Ha a leendő kán nem is, de legalább az ivadékai, a dédunokáim legyenek a vérem.

Csaban falfehér lett, de torkán akadt a szó. Az öreg végigmérte, valami átsuhant az arcán, majd folytatta:

— Korban hozzáillőnek kell lennie, és akire felnéznek a baskortok… Aki fiatal kora ellenére bizonyított. Rád gondoltam, fiam!

— Ráám? De… hát én… Még… Még nem estem át a felnőtté avatáson, és…

— De már eljegyezheted. A Teremtés Ünnepét talán, ha Tengri és Umay úgy akarják, Anád segítségével még megérem… amikor felnőtté avatnak — jelent meg kópé mosoly az arcán. — Mert szereted ugye?

— Igen, uram! — húzta ki magát Csaban.

— De a kánság felelősségét is hozományul kapod vele…

— Dilayért bármit! — felelte a fiú, majd láthatóan megrettent saját szavaitól. Csak ekkor jutott el a tudatáig, valójában mit is mondott a kán.

— Érte még kán is leszel, ha kell? — kezdett a két férfi hahotázni.

— De én… — kezdett megijedni a felelősség terhe alatt.

— Amíg még élek, melletted leszek. Majd atád… — nézett Sári Kán Bolanra, aki beleegyezően bólintott.

— A fiamért bármit!

— Akkor ezt most bejelentjük az ordu előtt, s lovas futárok viszik majd tovább már holnap reggel a hírt.

— Milyen hírt? — pottyant be a jurtába Dilay láthatóan Csabant keresve. Bolan és fia Sári Kánra néztek. Ez mégiscsak az ő tiszte.

— Egy kánnak — vágott komor arcot az öreg, unokájához fordulva — akadnak kötelességei is, nemcsak jogai. Néha nehéz szívvel tesz eleget ezeknek, mint amikor Anádat kétszer is férjhez adtam. Ám egy kánnak kötelessége utódot nemzeni, ha nem, akkor kijelölni. A lánygyermekei pedig ilyen kötelességeknek eleget téve mennek férjhez. Örökös nélkül maradtam, s megöregedtem. Anád már nem szülhet gyermeket, így rád hárul a felelősség, biztosítani a baskortok jövőjét, megelőzve egy háborút a káni címért. Én lemondok, és neked ahhoz kell férjhez menned, aki átveszi a helyem. Ahhoz, aki megszabadított bennünket egy olyantól, mint Arüszlán. Próbálj belenyugodni sorsodba, talán megszereted, mint Babba kám is Bolan mergent… — tartott rövid hatásszünetet kópé mosollyal a szája szélén, sírásra görbülő szájú unokájára nézve. — Bemutatom vőlegényedet, a jövendő Csaban kánt.

Dilay arcára kiült a döbbenet. Az ő drága nagyatyja is olyant tesz vele, mint a gyűlölt Arüszlán… A többi még nem jutott el a tudatáig.

Csaban ereiben megfagyott a vér.

— Nem üdvözlöd, vőlegényedet, Dilay? — mutatott Sári Kán Csaban felé.

A lány nem bírta felfogni, annyira hihetetlennek tűnt. Csabanhoz „kényszerítik” feleségül? És ő lesz a kán? Itt valami nincs rendjén!

— Nem akarod? — mosolygott rá az öreg.

— De, de igen! — habozott, de csak azért, mert nem tudta kinek az ölébe boruljon először. Végül nagyapjával kezdte, s csak utána ugrott kedvese nyakába.

— Na, elég! Lesz még időtök rá! — szólt rájuk az öreg mosolyogva. — Be kell mutatnom benneteket az ordunak.

Még unokája életéért reszketve is észrevette, a jenei ordu egy emberként hálás Csabannak, mert megszabadította őket Arüszlántól. Hogy lehetett ennyire vak!

Az eljegyzés hírét üdvözölte a tanács. Sári Kán azonnali lemondása már váltott ki némi fejcsóválást, még az öreg ígérete ellenére is, hogy tanácsadója lesz a tapasztalatlan kánnak. Igaz, a beavatásra várni kellett, mert ahhoz jelen kell legyenek a baskort orduk mergenjei is.

 

Az aznap esti tanácson kellett meghozni a döntést, mi legyen Arüszlán testőrségének tagjaival, akik uruk parancsára azonnal ugrottak kivégezni Csabant. Ha Bolan nem ér oda idejében… Bár a beavatás még nem történt meg, Sári Kán fontosnak tartotta, hogy örököse már aznap vegye át a helyét az ítélethozatal alkalmával. Mint amiképp Sári Kán is tette egykor, a kánjelölt ezúttal is meghallgatta az öregek véleményét. A legtöbben úgy vélekedtek, az ifjú kánnak főleg zsenge kora miatt példát kell mutatnia, hogy elég erélyes vezetni népét. Hárman, Bolan, Sári Kán és Csaban maradtak a végére. A két férfi a jövendő kánra nézett, várva véleményét.

— A testőröknek nem a mérlegelés a dolguk, hanem életük árán is megvédeni urukat. Nem az ő kötelességük szembeszállni a leendő kánnal, ha a törvényt megszegve, a tanács meghallgatása nélkül kiadja a parancsot egy kivégzésre. Ráadásul abban a pillanatban, Kara vádjait meghallva, jogosnak is érezték a büntetést. Én is kivégeztem Karát, majd Arüszlánt is, mert abban a helyzetben nem tehettem mást. Nem a leendő kánt, hanem Sári Kán unokájának vélt gyilkosát akarták kivégezni, parancsra. Menjenek Tengri hírével, és mondják meg ordujukban, éppúgy az ő kánjuk is leszek, mint a többi ordué. Ők sem bűnösek, mert Arüszlán hozzájuk tartozott. Békét akarok a baskortok között! A halál gyászt szül, a gyász fájdalmat és bosszúvágyat, az meg újabb halált… Öt éves koromban hallottam atyámtól, Bolan mergentől — nézett rá — nem bátorság megütni a földön fekvő, már legyőzött ellenfelet. Sári Kántól — fordult az öreg felé — atyám azt tanulta, és ezt nekem sokszor emlegette, nem az az igazi szürke farkas, aki megöli a nyulat, hanem aki fel mer állni. Nem attól erős egy kán, ha halálra ítéli az ellene vétkezőket, hanem ha bocsátani mer! — nézett végig a halálbüntetést követelőkön, majd Sári Kánra és atyjára tekintett egyetértésüket lesve, kissé szorongó szívvel.

— Én, meghallgatva leendő kánunk, Csaban érveit, most már a tanács egyszerű tagjaként, csak egyet tudok érteni — támogatta Sári Kán.

A hangulat megfordult. Végül mindannyian rábólintottak az ítéletre. Az öreg szorongó szívvel várta a mergeneket, hogy bejelenthesse nekik döntését visszavonulásáról. Vajon miként fogadják az ifjú kánt? Félelmei alaptalannak bizonyultak. Hiszen Csaban nem csak Dilay jegyese, hanem Babba fia is, akinek istennői mivoltában sokan hittek… Ennek ellenére kétely merült fel, éspedig a seregé. Egy olyan ifjú, aki még nem vett részt csatában, miként lehet majd a főparancsnok? Ám mire Baskortföld legtávolabbi zugába is eljutottak a hírnökök és onnan vissza a mergenek a káni székhelyre, a jenei orduba, már erre is született elfogadható megoldás. A hatalmat megosztják. Kettős vezetése lesz a baskortoknak. A szellemi vizir lesz Csaban kán, a hadsereget vezetését pedig Bolan mergenre, most már jabgura[1] bízzák. Ez ellen pedig nem merült fel kifogás, hiszen több csatában is bizonyította már hadvezéri rátermettségét. Amíg él Sári Kán, majd utána Bolan jabgu lesz az aligfelnőtt kán tanácsadója. Csak azt kötötték ki, amíg él, Sári Kán maradjon meg tisztében még akkor is, ha a döntéseket már nem ő hozza, hanem örököse.

Ilker mergennek, Arüszlán bátyjának megjelenése egyszerre adott okot örömre és aggodalomra. Vajon jelenléte a béke jele, vagy csak eljött megnézni magának fia és bátyja gyilkosát? Bár hárman fogadták a káni jurtában, Sári Kán diplomáciai érzékének köszönhetően — saját és Levent mergen Bolannal való megbékélését hozva fel példának, majd saját családi tragédiáit: gyermekei elvesztését —, sikerült elsimítani a feszültséget. Vagy minimum takaréklángra tenni, a többit talán megoldja az idő…

A Teremtés Ünnepén Sári Kán még részt vett a legények, köztük a Csaban felnőtté, batirrá avatásán. Igaz, már nem saját lábán jutott el oda, vinni kellett.

— Most már nyugodtan meghalhatok — mondta utána.

Néhány nap múlva Umay elvágta élete fonalát, és megszabadította szenvedéseitől, gyászba borítva a baskortokat.

Másnap lovasfutárokkal hívták össze Baskortföld mergenjeit. A nép nem maradhat vezető nélkül, be kell iktatni az új kánt, de minél hamarabb. Elég, ha a „jóakaró” szomszédok megneszelik a vezér nélkül maradt falkát, máris… S már az is elég, ha csak azt hiszik, űr maradt a megtért kán helyén, még ha nincs is úgy, hiszen már egy ideje Csaban látta el Sári Kán feladatait, atyja védnöksége alatt. Még nagyobb veszélyt jelentett, hogy Baskortföld határán túl is terjengtek a hírek, Sári kánnak fia nincs, fiú unokája nincs, veje meghalt… Nincs olyan férfi, aki szakrális utód lehetne, s e hiánynak rendszerint viszály a vége az önjelölt uralkodók közt. Lehet tehát a zavarosban halászni…

Egyik mergen sem hiányzott a beavatásról, még Ilker, Arüszlán féltestvér bátyja sem.

— Köszönöm, hogy eljött — fogadta Csaban még beiktatása előtt. — Még egyszer szeretném kifejezni sajnálatomat Kara haláláért, de nem hagyott nekem választási lehetőséget… — kezdte a magyarázkodást.

— A kánt nem szeretni kell, hanem hűségesnek kell lenni hozzá — szólt közbe Ilker mergen. — Tudom, mit tett a fiam, ismerem a történetet. Arüszlán bátyám befolyása alá került… Így jár, mint én, aki nem tanul saját hibájából… — jelent meg egy könnycsepp a szemében. — De akkor is az édes fiam… volt…

 

Másnap Csabant felavatták kánnak, atyját is jabgunak. Babba — bár a szertartáson nőként nem vehetett részt (a beavatást a jurmaty kám vezette le) — amint sikerült kettesben maradnia fiával, büszkén, de a kijáró tiszteletet megadva kért engedélyt Csaban kántól, hogy fiaként keblére ölelhesse.

— Ó, de Ana! — rettent meg az ifjú kán e tiszteletadástól. — Kettesben vagyunk! — ölelte magához.

— Ó, ha nagyszüleid láthattak volna… — lett úrrá hirtelen Babbán a honvágy, amelyet évek óta magába fojtott. Az erős érzelemkitörés felszínre hozta rég elfeledettnek hitt érzelmeit.

— Ana, ha ennyire vágysz utánuk, miért nem ültünk soha lóra, meglátogatni szüleidet, testvéredet? Ahogy Ata elhozott, azon az úton eljuthatnánk oda… Húgomnak is emlegetted, milyen büszke lenne rá Regő nagyatyánk…

— Mert… mert… Amikor egykori vőlegényem eljött értem, és atyádat választottam… És… És… fegyvert emeltem saját népemre… A hontra…

— Én nem emeltem fegyvert! És meg akarom ismerni gyökereimet!

— Ahhoz először meg kell teremtened a békét itthon, Csaban kán — szólalt meg a hátuk mögött az atyja, aki hallotta az utolsó szavakat.

— Ez is a célom. A fegyver nem elég. Szövetkezni kell szomszédainkkal.

— Ezt Sári Kán is szerette volna, de nem olyan egyszerű. Mi ugyan a legtöbb velünk hasonló nyelvet beszélő szomszédunkkal békében éltünk, de nem lehet egyszerre szövetkezni két harcban állóval… Ám Arüszlán beleavatkozott néhány viszályba, például a kirk küzökébe, s ezzel szerzett ellenségeket is. Délről pedig a jüecsik komoly fenyegetést jelentenek. Az utóbbi évek aszályos időjárása miatt szűkös kezdett lenni a sztyeppe.

 

 

 

[1] A jabgu az 551-ben megalakult Türk Birodalom és az követő sztyeppei birodalmak magas rangú tisztsége, méltósága volt, feltehetően a címet jóval korábbról, a jüecsiktől vették át a hsziungnuk közvetítésével. https://hu.wikipedia.org/wiki/Jabgu A sztyeppei népekre jelemző a kettős fejdelemség rendszere, amelyet mi magyarok is átvettünk (kende-gyula: – Ibn Ruszta arab történetíró tudósít arról, hogy a (honfoglalás előtti) magyaroknak két királyuk van, az egyik névleges, akit nagyon tisztelnek, (szakrális vezető) ez a kende a másik a dzsula, aki a parancsokat osztja, a hadat vezeti és a tisztviselőket kinevezi.) https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyula_(m%C3%A9lt%C3%B3s%C3%A1g) Mivel a jabgu cím és a kettős fejedelemség-királyság-kaganátus rendszere a történelem homályába vész, bátorkodtam használni.

 

Kisregény

A táltos lánya 28. Segítséég!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A küz kuumayom, Csaban lován Dilay legyőzi és megkorbácsolja Karát, aki bosszút forral. Arüszlán azt ígéri, Csaban fejét véteti, ha meglátja mostohalánya közelében…

 

Arüszlán még egyszer körülnézett, mint hadvezér a terepen, amelyen csapdába szándékszik csalni az ellenségét, majd vett egy mély levegőt, s ő is bement a jurtába. Ilkay már csípőre tett kézzel várta.

— Mi ütött beléd? Elment a szép eszed? — kezdte a perlekedést.

— Azt, hogy kivel enyeleghet, azt én — nyomta meg a szót — döntöm el. És azt is, kihez megy férjhez, és főleg kihez nem. Felnőtt! Nem fogok majd kétségbeesetten férjet keresni neki, mert már dagad a hasa! — jelentette ki, sokatmondó arckifejezéssel. — Annak a gazembernek és a bügünek fiához pedig nem adom, nincs kedvem rokonságba kerülni velük! Még mielőtt ilyen bajokkal nézünk szembe, férjhez adjuk! Bemutatom a jövendőbelidet! — nézett rá Dilayra, majd ismét vissza Ilkayra, torkára forrasztva a szót tekintetével, pedig az asszonynak lett volna mondanivalója, nem is kevés. „Majd beszélek atyámmal!” — futamodott meg a további vita és az esetleges megtorlás elől, mert Arüszlán sötét tekintetétől a vér is megfagyott ereiben.

Dilay levegőért kapkodott.

— Én? Férjhez? Már? És ehhez a…

Nem talált hirtelen jelzőt. Arüszlán szemén látszott, el tudná sorolni a káni sarjadékok kötelességeit, és hogy anyjának is, nagyanyáinak is kijelölték a jövendőbelijét, de Kara kapott az alkalmon, és „Drága mátkám” megszólítással közeledett feléje széttárt karokkal, láthatóan ölelési szándékkal, az arcán vizenyős vigyorral. Dilayt az undortól kiverte a hideg veríték.

— Nem! Nem megyek férjhez! Hozzá pláne nem! Nehogy hozzám merj érni! Mintsem hozzámenjek, inkább meghalok! — rohant ki a jurtából sírógörcs közepette. — Csabaan! — visított segítségért.

Amint kiért a szabadba, utolérte mostohaapja fenyegető hangja:

— Ne feledd, amit mondtam, ha azt akarod, hogy a feje a nyakán maradjon…

Dilay megtorpant, főleg, mert hirtelen nem látta meg kedvesét. Nem, nem hozhatja Csabant ilyen helyzetbe, nem szolgáltathat ürügyet gyűlölt mostohaapjának ahhoz, hogy… Pillanatnyi habozás után sarkon fordult, és a másik irányba rohant.

Sári kán és az ordu vezetőinek jurtái egy magaslaton helyezkedtek el. Az Ene Sai közvetlen szomszédságukban, egy keskeny erdősávon túl hömpölygött, mellyel egy irányban két szikla közé szorult. Az innenső parti magaslatról ugrottak nyaranta fejest a jenei ordu legényei, virtusból a sziklák miatt elkeskenyedő medrű és emiatt igencsak gyors sodrású folyóba, amely jókora kanyart leírva ismét kiszélesedett. E két szikla mintegy utolsó kapuja volt a folyónak, melynek medre nem messze onnan, a sík sztyeppén hirtelen kiszélesedett, s a víz folyása lelassult. E szikla, mely az erdősáv miatt nem látszott az orduból, egyfajta csendes, rejtett zug volt Dilay számára. Bármilyen lelki fájdalma volt, a múltban oda menekült, a magányban kiduzzogni magából a fájdalmat. Most is oda igyekezett. Amint odaért, odaült a szikla hegyébe, de ezúttal nem nézte a mélyben az örvényeket, hanem arcát a tenyerébe temetve zokogott keservesen. Ismerős hang térítette magához, de a gazdája volt az utolsó, akit abban a pillanatban látni szeretett volna.

— Nicsak, az én mátkám! Táncsak nem sírdogál!— szólította meg gúnyosan.

Felállt a szikla tetején, megfordult, és rárivallt:

— Hagyj békén!

Csak ekkor látta meg, „vőlegénye” kivont karddal áll a háta mögött.

— Ugorj! — döfött feléje Kara, de csak megijeszteni próbálta.

— Segítség! — kezdett visítani, és rémülten hátralépett, pillanatra elvesztve egyensúlyát az egyenetlen sziklán, ám lábával még sikerült megkapaszkodnia. Kara látva, hogy nem esik a mélybe, közelebb lépett és nagyot lökött rajta. Velőtrázó sikoly által kísérve zuhant Dilay a folyóba, amelyen még néha feltűnt egy-egy elárvult, megkésett jégdarab. Hatalmas csattanással ért vizet.

— Elég nehéz úszni az örvénylő, jeges folyóban… Főleg ruhástól… Helyedben jobban vigyáztam volna… — motyogta félhangosan gúnyos-elégedetten.

Újabb loccsanás jelezte, még valami beesett a vízbe a magas partról. Talán egy szikla vált le? Karának nem maradt ideje ezen tűnődni, mert meghallotta a csörtetést, amely már az erdő széléről jött. Hirtelen megfordult. Csaban rontott ki az erdőből. Visszafele tartott a karámból, ahova bevitte Szonkhort a Küz Kuumay után. Amikor meghallotta Dilay őt kérő segélykiáltását, majd meglátta az utána szaladó Karát, kis kerülőt tett jurtájuk felé, hüvelyestől kapta fel a kardját, övébe kötni nem volt ideje, így a fegyvert tokostól bal kezében tartva rohant utánuk.

— Hol van Dilay? — nézett rémülten jobbra, majd balra is.

Kara szája szélén gúnyos vigyor futott át. Az erdőből már hallatszott csörtetés, Dilay segélykérő hangjára sokan rohantak segítségére.

— Segítség! Csaban belökte Dilayt a folyóba! — kiáltotta Kara torkaszakadtából, majd a fiúra támadt.

— Te lökted be, gazember! — ismerte fel Csaban a helyzetet, de a meglepetéstől alig volt hangja, épp csak a foga között bírta kiszűrni a szavakat.

Aztán már nem kiabálhatott, mert Kara halálos csapást készült rámérni, alig volt ideje kihúzni kardját a hüvelyből. Ám támadója valamivel nem számolt. A hüvely is megteszi kard helyett, ha vágást kell hárítani. Ám a sikertelen támadás után a támadó már nem tudott védekező állásba vonulni, és kivédeni a végzetes ellentámadást. Az erdőből elsőként kiérő Arüszlán már csak annak lehetett szemtanúja, amint Csaban kihúzza Kara élettelenné vált testéből a véres kardját. Magából kikelve ordított a közvetlenül mögötte megérkező testőrségének:

— Fogjátok meg, fegyverezzétek le ezt a gyilkost, kössétek egy ló után és hurcoljátok halálra! — adta ki a parancsot, amint meglátta a vágtában érkező Bolant, hátrább pedig némileg lemaradva, Sári Kánt. Már visszafelé tartottak a Szent hegyről, amikor felhangzott Dilay segélykiáltása, amely hozzájuk is eljutott. Bár onnan, ahol meghallották, az események színhelye nem látszott, azt észrevették, hogy mindenki az Ene Saihoz, a sziklához igyekszik. Megkerülték az erdőt, és a folyóparton közeledtek.

— Nem én öltem meg! — védekezett Csaban, de a túlerő ellen esélye sem volt. Pillanatok leforgása alatt a hátán feküdt összekötözött csuklóval, a kötél pedig egy lóhoz kötve.

— Ítélkezni kellene, uram! — próbált Alp közbelépni, és megakadályozni a visszafordíthatatlant. Amikor meghallotta Dilay kiáltását, és meglátta a lányt az erdőbe szaladni, majd az utána rohanó Karát, éleset fütyölt, ezt meghallva a lány testőrsége is szintén a helyszínre rohant. Ám mivel távolabb voltak, Arüszlán testőrei után érkeztek. Futás közben meghallották először Dilay sikoltását, majd a Csabant vádoló Kara ordítását, akit odaérve holtan találtak, s a „gyilkos” kardját véresen… Hihetetlennek tűnt az egész, de minden Kara vádját támasztotta alá. Vagy mégsem? Zavarban voltak. A Bolan mergen fia a barátjuk, de…

— Te fogd be a szád! Ha elláttátok volna a kötelességeteket, akkor ez a gazember nem követhette volna el, amit tett! S te vagy a vezér! Őt is kössétek meg! Indíts! — adta ki Arüszlán egyik testőrének a parancsot, aki a többiekkel ellentétben nem gyalog rohant a helyszínre, hanem lovon vágtatott oda.

Ám a ló alig tett meg néhány lépést, a vágtatva érkező Bolan is odaért, s kardjával, melyet szerencsére az övében hordott, el tudta vágni a kötelet, és fia leszakadt a vágtában induló ló mögül. Leugrott hozzá, hogy kiszabadítsa. Éles hang hallatszott, amint mindkét testőrség tagjai kihúzták kardjaikat a hüvelyükből. A két tábor szemvillanásnyi időre farkasszemet nézett, parancsra vagy támadásra várva. Mégiscsak baskortok mindannyian… Alp kihasználva a tétovázást, kitépte magát az őt épp lefogók kezéből, és övéi élére állt, de Bolant kereste szemével, parancsaira várva.

A másik, aki nem vesztette el a fejét a zavar közepette, az Arüszlán volt. Bolan mellé lépett, és lesújtott kardjával. Hátulról, a nyakát célozva meg a guggolásból épp felállni készülőnek. Bolannak épp sikerült átvágnia a köteleket fia összekötözött csuklóján, és maga mellé dobta a kardját, hogy lehámozza a béklyó maradványait róla, miközben egy hirtelen ránehezedő súlytól elvesztette egyensúlyát és elesett. Ám a halálosnak szánt ütés sem érte el célját. A lesújtó kart a csuromvizes Ayinak, Dilay ebének agyarai fogták bilincsbe. Ő lökte földre Bolant a hátát használván ugródeszkának. Csaban kezén éppcsak meglazult a kötelék, felpattant, és amúgy félig összekötött csuklóval kapta fel a földről apja elejtett fegyverét.

Arüszlán, bár megtántorodott a kézfejébe harapó Ayitól, megpördülve saját tengelye körül megtartotta egyensúlyát, sőt lélekjelenlétét sem vesztette el. Bal kezével kirántotta a tőrét, és támadójába döfte. Nem volt halálos a döfés, de elég fájdalmas ahhoz, hogy az eb harapása meggyengüljön, és a pördülés sebessége miatt messzire repüljön. Bár fel akart ugrani azonnal, a sérülése miatt összecsuklott.

Arüszlán ismét csapásra emelte kardját. A földön fekvő, időközben hátára forduló fegyvertelen Bolan is előrántotta tőrét, miközben készült félreugorni a lesújtó fegyver elől. Csaban a segítségére sietett, két kézzel tartva apja fegyverét. Arüszlán második csapását hárítani tudta. A kán veje számított erre. Tőrt tartó keze lendült támadója felé. Ám a fiú úgy sirült ki a halálosnak szánt döfés elől, mint a monguz a kobramarás elől. Bár az üresbe döfés után azonnal visszakapta egyensúlyát, és kardja már támadásra is lendült, de Csaban kihasználta a szempillantás törtrészéig tartó késlekedést, hárításból visszatérő kardja átvágta Arüszlán torkát. A kán veje holtan esett össze.

A következő pillanatban a két testőrtábor csapott össze. A némi késéssel szintén vágtában érkező Sári Kán visszavonulást jelző kürtszava, majd tiszteletet parancsoló hangja állította meg a vérengzést. A két tábor szétvált, de harcra készen tartotta továbbra is a fegyverét, ellenségesen méregetve egymást.

Sári Kán körbenézett. Veje halott, Csaban kezében a véres kard… de nem az övé, hanem az atyjáé. Mellette Kara holtteste szintén vérbe fagyva, a földön másik véres kard, az már a Csabané. Kötélmaradványok, a földön, bár csak rövidtávon, húzott test nyoma. Veje élettelen karján ebharapás. Bolan mellett a csuromvizes Ayi hörgött három lábon sántítva, mégis harcra készen. Unokája, Dilay sehol. Kinek szegezze a kérdést? — nézett körül. Bolannak semmi esetre… Második veje sincs többé, nincs aki a helyébe lépjen, s ez megint az ő műve. Vagy feltehetően ezúttal a fiáé, de az szinte ugyanaz… Átkozott család!

— Mi történt itt? — fordult végül Arüszlán testőreinek parancsnokához.

— Csaban belökte Dilayt a jeges Ene Saiba innen a magasból… Kara meglátta, segítségért kiáltott, de Csaban megölte. Arüszlán ki akarta végeztetni, de Bolan kiszabadította, és végül Csaban őt is…

— Nem én löktem be! — kiáltotta a fiú kétségbeesetten. — Szeretem Dilayt!

— Ne vágj más szavába kihallgatás alatt! — mennydörgött Sári Kán. — És akkor ki tette?

Lódobogás hallatszott. A jeges szélben derékig meztelen női test hajolt a fehér csődörre, és úgy vágtatott feléjük. Amint közelebb ért láthatóvá vált, hogy valamit tart maga előtt a nyeregben. Pontosabban valakit.

— Dilaaaay! — hasított a levegőbe Csaban örömkitörése. Ám az élettelennek tűnő test láttán kiment az erő a lábából, térdre esett, s zokogásban tört ki. Mindenkiben megfagyott a vér.

— Él! Utaat! — zendült fel Babba hangja, majd elvágtatott mellettük, a jurták irányába. Csaban felpattant, s usgyé utánuk.

— Hozzátok őket! — intett Sári Kán Bolan és a két holttest felé, majd elvágtatott unokája után.

— Jövök magamtól is! — förmedt rá Bolan mergen az őt megfogni készülőkre, és kirántotta kezét a fogásukból.

Sári Kán a távolból hallotta, amint Babba elkiáltotta magát:

— Nagy tüzet és pokrócokat! Forró vizet! Ecetet!

Mire odaért, már ott szorgoskodott Ereka és Ela vezetésével az ordu asszonyainak a fele. Babba parancsaira egyszerre többen is ugrottak. Dilayba lassacskán visszatért az élet, de minden ízében reszketett. Ám a veszélyen nem volt túl. A kihűlésből megmenekült ugyan, de egyre pirosodó orcája jelezte, nem úszta meg a jeges fürdést szövődmények nélkül. De legalább szóba lehetett állni vele.

Ki lökte be, már nem volt kérdés. De hogyhogy nem fulladt bele? Abból a jeges, sebes vízből, miként került ki élve? Babba tudta a választ:

— Ayi… Ő ugrott utána, és hozta ki a partra… Felfigyeltem a vonítására, és odalovagoltam.

 

Napokig küzdött mindkettejükért Tulpán, mert a jeges szélben való meztelenül lovaglástól Babba is belázasodott. A kislány épp úgy csüngött rajta kicsi korától kezdve, mint annak idején ő atyja, Regő mellett. Sári kán parancsára mindkét beteget a káni jurtában helyezték el, egymás mellett, így a kislány könnyebben el tudta látni mindkettőt.

Eközben, bár már sötétedett, Sári Kán a jurmaty ordu kámjáért küldött, aki csak másnap ért oda. Tulpán le sem hunyta a szemét egész éjszaka. Ott őrködött mellettük, mosogatta, kenegette őket ecettel, erőszakkal itatva meg gyógyfőzettel, ha kellett.

Másnap, hajnalban, miközben Sári Kán és a jurmaty kám elmentek a Szent hegyre áldozatot bemutatni, mindketten lázálomba merültek. A kán nem sajnálta a legszebb csikóit. Két feketét áldozott Umaynak, egyet unokájáért, egyet pedig Babbáért, valamint egy fehéret Tengrinek is.

Ela közben felváltotta az őrködésben és elküldte pihenni Tulpánt, aki a harmadik, már erélyes felszólításra kiment ugyan, de nem feküdt le, hanem kiült sírni a jurta elé. Ereka, amint megpillantotta, próbálta meggyőzni, pihennie kell, mert ha fáradt, nem tud segíteni rajtuk. Ha szükség lehet rá, hívják majd, megígéri. E munka egész embert kíván.

Bolan jelent meg. Ahogy annak idején Babbának, most lányának is elkészítette a kám-dumbrát, hogy révülve az alsó világba tudjon utazni, visszahozni az útra kelni kívánkozó lelküket. Hiszen e célra nem használhatta a másét, csak a sajátjával révülhet. A kislány kérdően, szorongó tekintettel nézett atyjára.

— Sikerülni fog! Képes vagy rá! — biztatta Bolan.

Tulpán kicsit távolabb ment, a patakon túli rétre. Nem akarta megzavarni révülési kísérletével a betegeket, majd elkezdte a szertartást. Eleinte még hallotta atyja, Csaban és Ereka hangját, amint csatlakoztak a fohászaihoz, majd egy ponton túl már semmi sem jutott el a tudatához. Amikor kimerülten abbahagyta, meglepve vette észre, hogy ott térdel mögötte az egész ordu, még a csikóáldozat végeztével az orduba visszatért férfiak, sőt Sári Kán és a jurmaty kám is csatlakozott hozzájuk.

A jelenet másnap is megismétlődött. Amikor Sári Kánék harmadnap visszatértek a Szent Hegyről, Tulpán épp befejezte aznapi révülését. A jurmaty ordu kámja bement a jurtába, ahol a két beteg épp magához tért gyógyító, önkívületi álmából.

— Minek hívtatok ide? — mondta az öreg jurmaty kám tréfásan. — Azt hiszem, te előbb-utóbb meg fogod mászni az élet fáját… Inkább előbb, mint utóbb…

Tulpán kám-jelölt első nagy csatáját kettős siker koronázta. Mindkét ápoltja visszatért a való világba.

 

 

 

Kisregény

Amikor én még… 3.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Vajda Ági az utca vége felé, a szemközti oldalon lakott. Vékony, rövid, kese hajú kislány volt. Kriszti nem nagyon ismerte, mert nem a Zalkába járt, hanem valamivel távolabb, a Sodronyosba. Még az oviba jártak együtt egy évet, de akkor még kicsik voltak.

 

 

Titok a szomszéd lány körül

 

Néhányszor próbált barátkozni vele, de a kislány mindig sietett. Hátán a régi barna iskolatáska talán még az apukájáé lehetett. Kriszti ilyen táskát csak a hajnalban munkába igyekvő bácsiknál látott. Neki szép piros és sárga színű táskája volt, nagy fényvisszaverő piros macskaszemekkel a csatján. Büszke is volt rá és vigyázott nagyon, hogy ne tegye tönkre, mert anyu azt mondta, hogy negyedikig biztos nem kap újat. Vajda Ági valószínűleg soha nem kapott újat, hanem megörökölte az apukájától a régit. Bár Kriszti még soha nem látta Ági szüleit, egyszer vele találkoztak a kisboltban is, amikor Ági két szatyorral próbált kijutni a bolt ajtaján. Kriszti megkérdezte, hogy segítsen-e, de az vissza sem köszönt, csak annyit mondott: nem kell. És kitántorgott, kezében egyensúlyozva a hálós, földig érő szatyrokat. Unalmában sokszor bámészkodott be Ágiék kerítésén, a gondozatlan udvar végében a kis házra, ami alig látszott ki a gazból. Lehet — gondolta magában —, hogy valami nagyon fontos munkát végeznek a szülei. Hajnalban indulnak dolgozni és csak késő este érnek haza, amikor már mindenki alszik. Ez lehet a magyarázat arra, hogy soha nem találkoztak még. Anyut egyszer megkérdezte, hogy ismeri-e Ági szüleit, de Anyu sem találkozott velük még soha.

Aztán egy nap úgy hozta a sors, hogy fény derült a titokra. Krisztiékhez dobta be a postás véletlenül a Vajda Ilona névre szóló levelet. Délután ért haza a suliból. Letette a táskáját, és a levelet nézegette. Talán Vajda Ilona Ági anyukája lehet. De furcsa, hogy nem úgy hívják, mint az apukáját. Vagyis a gyerekek vezetékneve az az apukájuk vezetékneve. De Ágit is Vajdának hívják, tehát az anyukája nevét kapta meg. Arra gondolt, hogy itt a jó alkalom meglátogatni Ágit, hátha beszélgethet vele végre a levél okán. Azonban el kellett végeznie az otthoni teendőit. Az volt a szabály, hogy aki előbb hazaér, az mosogat, pakolja el az ágyneműket és seper fel a konyhában. Mert reggel erre senkinek nincs ideje. Igaz a mosogatást nem bízták még rá, mert a lakásban nem volt vízvezeték, és ha még kintről be is cipel vizet hozzá, azt meg kellett volna melegíteni a gázon. Az pedig veszélyes. Szóval mosogatni nem kellett, de azon kívül minden mást. Így nekiállt seperni, az ágyat rendbe rakni, és amikor végre készen lett sietve magára kapta a kabátját, és a levelet a kezébe fogva átsietett Ágiék házához.

Az udvaron nem látott senkit, csengőt nem talált a zöld vaskapun. Néhányszor bekiabált, de nem kapott választ. Pedig Áginak itthon kell már lennie. Lenyomta a kapu kilincsét és benyitott az udvarba. A házhoz vezető kis ösvény mellett egy valaha veteményes kertet elválasztó térdig érő kerítés volt. A piros festék mállott a vékony falécekről. A ház ablakain a redőny félig le volt engedve. A kémény viszont füstölt. Elbotlott egy lavórban, ami alattomosan a kanyarban gubbasztott a fűben. A bokájához kapott és felszisszent. Amikor újra felemelte arcát, egy hatalmas németjuhász kutyával nézett farkasszemet. Úgy megijedt, hogy egyet hátralépett, pedig a kutya nem morgott és nem is ugatott rá. Azonban elég neveletlen volt, mert felugrott rá, és bár a szándéka nem az volt, hogy elfogyasztja őt vacsorára, a vékony kabátkát és az alatta lévő ruhát felszakította a kutya hosszú körme és megsebezte a vállát. Ekkor már nem akart tovább nyomozni, hanem szélsebesen a kapuhoz futott és kiszaladt az udvarról. Szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, menten kiugrik a torkán. A kabátját nézte, pulcsiját és a bőrét, amelyen két piros csík éktelenkedett, néhol kiserkent egy kis vér is. Hazaszaladt. Még a levélről is megfeledkezett, amit kétrét hajtva a zsebébe tömött, amikor a kapun kijutott. Anyu hat felé ért haza. Kriszti akkor már a háziját csinálta. Elmesélte, mi történt vele és anyu annyira megijedt, hogy megtámadta a kutya, hogy a szívéhez kapott.

— Mutasd a vállad! — szólt, mikor meglátta a felhasított kabátot és a pulóvert. A két karcolás láttán azonnal hozott egy üveg kölnit és egy zsebkendőre öntött keveset, s azzal törölgette le a sebet.

— Au! Ez csíp!

— Ez legyen a legkevesebb — mondta anyu aggodalmasan. — Reméljük, hogy a kutyának van veszettség elleni oltása, mert ha nem, akkor komoly bajok lesznek.

Még aznap este elmentek az orvosi ügyeletre, ahol Kriszti kapott egy tetanusz elleni oltást és a doki néni azt mondta, kellene a kutya oltási könyve, különben további hat injekciót kap a hasába.

Ettől Kriszti szédelegni kezdett.  

— Még hogy hatot?! Még egy is sok, nemhogy hat! — méltatlankodott Anyunak hazafelé.

Másnap átmentek együtt, de újra kihalt volt a ház és környéke. Anyu írt egy levelet és bedobta a postaládájukba. Ekkor jutott Krisztinek eszébe a másik levél, ami miatt átment Ágihoz és azt is bedobták. Este nyolc körül csengettek, majd kis idő múlva Misi bácsi kopogott be hozzájuk.

— Egy kislány áll a kapuban. Bejönni nem akar, de azt mondja titeket keres, Erzsike.

Kriszti kifutott a kapuhoz. Ági állt ott egy szürke kabátban, kissé csapzottan, mert az eső szemerkélt már egy ideje. A kezében borítékot tartogatott.

— Szia!   

— Szia — válaszolt Ági. — Elhoztam a Cézár oltási könyvét — nyújtotta oda a borítékot Krisztinek. — És hoztam tíz forintot, mert elszakította a ruhádat — mondta kissé szemlesütve, majd mégis Kriszti szemébe nézett. — Minek jöttél be az udvarunkba?

— Én csak… én csak egy levelet akartam átvinni, amit hozzánk dobott be a postás.

— Hát, most tessék. Jól megjártad — mondta bosszankodva. A hangja, és ahogy ezt mondta, olyan felnőttesen hangzott a szájából.

— Nem akartam rosszat, csak gondoltam odaadom a levelet.

— A Cézár nem rossz kutya, de neveletlen. Nincs időm vele foglalkozni, és mindenkire felugrál. A hátsó udvarban van elkerítve a helye, de most kikapart magának egy lyukat a kerítés alatt és emiatt szökik előre.

— Nem bántott, csak én ijedtem meg, mert nem tudtam, hogy kutyátok is van. — Kriszti kivette a borítékból a tíz forintot és visszaadta a lánynak. — Nem kell a pénz. Anyukám meg tudta varrni a kabátom. És azt mondta, hogy venni fog a Röltex-ben egy emblémát, és odavarrja, ahol a szakadás volt.

— A nagymamám azt mondta, hogy adjam oda a pénzt — sóhajtott Ági, de azért elvette Kriszti kezéből.

— Szerencse, hogy hoztad az oltási könyvet, mert különben hat injekciót kaptam volna a hasamba.

Ági hitetlenkedve nézett rá.

— Hatot?

Kriszti bólintott.

— Miért téged küldtek át? Az anyukád dolgozik?

— A nagymamámmal élek.

— Miért?

— Mert az anyukám… mert ő külföldön van.

— És meg szokott látogatni?

— Nem. Vagyis… néha mi látogatjuk meg.

— Az tök izgi lehet.

Ági zavartan elnézett Kriszti mellett majd megfordult.

— Ha már nem kell a könyv, dobd be a postaládába légyszíves.

— De átmehetek hozzátok?

Ági visszafordult.

— Át szeretnél jönni? Nem igazán érek rá.

— Akkor csak egy kicsit.

— Jó, akkor gyere majd át. De ötkor gyere, mert akkor figyelek az ablakból, és be tudlak engedni.

Kriszti lobogtatva vitte be az oltási könyvet Anyunak, aki fellélegzett, hogy nem kell további szurkálásoknak alávetni a lányát.

— És képzeld, holnap átmegyek hozzájuk!

— Otthon vannak a szülei?

— Nem, azt mondta, hogy az anyukája külföldön van és meg szokták látogatni néha. És azt is mondta, hogy a nagymamájával él.

— Különös — mondta Anyu — nem mondta, hogy hol él külföldön az anyukája?

— Nem, azt nem mondta, de holnap átmegyek, és akkor majd megkérdezem tőle.

Kriszti úgy várta a másnapot, mint valami nagy eseményt. Ötkor átrobogott a zöld kapuhoz és nyújtogatta a nyakát. Néhány perc múlva meglátta Ágit, ahogy közeledett. Egy mackónadrág volt rajta és egy zöld kötény. Kezén a piros pulóver ujja fel volt hajtva.

— Pont mosogattam — törölgette a kezét a nadrágjába, mielőtt kinyitotta a kaput. Cézár már ott is volt, de Ági a nyakörvénél fogva tartotta, amíg Kriszti belépett a kapun és Ágit követve a házhoz ment.

A kislány kinyitotta a zöld szúnyoghálós keretet, majd a mögötte lévő bejárati ajtót is. Mindketten beléptek az előszobába, ahol kellemes meleg volt és szép rend. A fekete-fehér köveken csíkos rongyszőnyeg nyúlt végig egészen a konyha bejáratáig. A falon kézzel készített subaszőnyeg, néger kisfiút ábrázolt, szemben vele akasztós előszobafal, rajta tükör. Alatta néhány cipő sorakozott katonás rendben. Inkább Ágié lehetett, mint a nagymamájáé.

— A nagymamád hol van?

— A szobában. Vedd le a cipőd és a kabátod, aztán gyere.

A konyhában valami főtt a gázon. A mosogatóban gőzölgött a meleg víz, benne néhány tányér ázott. A konyha közepén, az asztalon egy gyümölcsös kosárban néhány alma és mandarin díszelgett.

— Szép rend van itt — mondta Kriszti.

— Mindjárt elmosom ezt a néhány edényt, és utána ehetünk, ha éhes vagy.

— Mit főzött a nagymamád? Nektek van vízvezeték a házban? De jó. Fürdőszobátok is van?

— Van. És külön van a vécé.

Kriszti füttyentést imitált. Mert még nem tudott fütyülni.

— Ülj le, vagy ha akarsz, segíthetsz törölgetni.

— Jó!

A szobából rádió hangja szólt. Kabaré vagy kívánságműsor.

— Pörkölt van, de tésztával, mert a nokedlival nem szeretek bajlódni.

Ez tisztára úgy hangzott mintha az Anyu mondta volna, gondolta Kriszti.

— Te főztél? — képedt el, és végignézett a nála talán egy évvel idősebb vézna kislányon.

— Muszáj — adta Kriszti kezébe a kék szegélyű mélytányért. — A nagymamám ágyhoz kötött, ki se tud jönni a konyhába. Az edényt is én viszem neki, ha kell. Egy héten kétszer jön egy néni, és ő mosdatja, mert én nem bírnám őt forgatni. De az ebédet én csinálom. Azt mondja, elég jól főzök.

— Beteg a nagymamád? És akkor miért nem jön haza az anyukád inkább, hogy segítsen.

Ági hosszan hallgatott és a szürke mosogatóronggyal csuszatolta a következő tányért, majd megszólalt.

— Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, akkor elmondom, hogy hol van az anyukám.

— Megígérem — mondta és nagyot nyelt, mert kiszáradt a torka. Úgy gondolta, hogy most valami nagy titkot fog hallani.

— De tényleg esküdj meg, hogy titokban tartod! — nézett most rá szigorúan a kislány.

— Kisdobos becsszavamra! — és leütötte a hatot a szívén.

Ági visszafordult a tányérokhoz és úgy motyogta, szinte egy levegővétellel.

— Az anyukám börtönben van már négy éve.

Kriszti hallgatott. El nem tudta képzelni, hogy kerülhet valakinek az anyukája börtönbe.

— Azt kérdeznéd, miért van ott?

Kriszti csak bólintott.

— Hát azért, mert megpróbált külföldre szökni, de elkapták a határon.

— De… téged itt akart hagyni?

— Azért akart menni, mert azt akarta, hogy majd dolgozik külföldön, és utána engem is kivisz magával.

— Értem. És akkor a nagymamád megbetegedett?

— Tavaly óta nem tud járni, mert volt egy agyvérzése. Beszélni is csak nehezen tud, de azért én jól megértem.

— És az apukád?

— Ő már hat éve kiment, de nem tudunk róla semmit. Na, gyere, együnk! Van mákos patkó is, szereted?

Kriszti csak bólintott. 

Megterítettek szépen és Ági egy kislábosból kimert egy kis csigatésztát, aztán egy másikból csirkecombot vett ki és a tészta tetejére rakta, majd egy kis szaftot is locsolt rá. Ettek hozzá kenyeret is és egy üveg cseresznyebefőttet is kibontott Ági, amit még a nagymamája rakott el két éve, nyáron. Ági aztán egy mélytányérba tésztát tett és egy csirkecombról leszedegette a húst, majd apróra vágta és a szemével intett Krisztinek, hogy kövesse.

A kis szobában egy magas ágyon feküdt Ági nagymamája. Az ablak alatt állt az ágy, mellette egy alacsonyabb asztal, rajta egy sámli és azon néhány dolog, amit ha akart, elérhetett. Egy nagy rádió szólt vele szemben egy komód tetején. Olyan, amilyen Krisztiéknek is volt, négyszögletes barna, nagy gombokkal és világító sávkeresővel.

A szobában csak egy kis lámpa égett, de Ági, amikor belépett, felkapcsolta a villanyt, és a háromágú virágszirmokat mintázó csillárban felgyulladtak az égők. A nagymama a gyerekek felé fordította a fejét. Vékony fehér hajú néni volt, a takarón pihenő kezein lógott a bőr és az erek tisztán látszottak alatta.

— Jó hogyottok! Hodbe aszedent kélek.

Kriszti egy szót sem értett ebből de Ági már le is tette az asztalra a tányért és kirohant a szobából majd néhány perc múlva egy fehér zománcozott hosszúkás edénnyel ért vissza, aminek az egyik oldalán volt egy tölcsérszerű nyílás. Ági betette a takaró alá az edényt és a nagymamája alá tolta. Csurogni kezdett a pisi és közben Kriszti halkan megszólalt.

— Csókolom…

— Seebus alanom!

Kriszti kérdőn nézett Ágira.

— Azt mondta, hogy szervusz aranyom.

Kriszti mosolyra húzta a száját, miközben nézte, ahogy Ági kihúzta a tálat a néni alól, majd kivitte a vécére és beleöntötte a tartalmát.

Miközben etette a nagymamát, akit Zsófi néninek hívtak, Ági elmesélte, hogy régen a Vöröscsillag moziban dolgozott, és mindig hozott neki nápolyit esténként. És anyukája sokszor bevitte az előadásokra, amikor még pici volt, és ingyen megnézték a filmeket. Zsófi néni csak mosolygott, és nagy nehezen rágta az apróra vágott húst, amit Ági rakott a szájába a kanállal. Legalább fél óráig evett, majd Ági megtörölte a száját és hozott vizet, hogy leöblítse a vacsorát.

— Hanosis fela rátiót — kérte Zsófi néni, mielőtt kimentek a szobából.

Még jó egy órát maradt Kriszti. Ági képeket mutogatott neki az anyukájáról, meg magáról, pici korából.

— Mikor jöhet haza az anyukád?

— Nem tudom. Lehet, hogy három év múlva… ki tudja.

Kriszti elég szótlan volt, mikor hazament.

— Na, mit csináltatok? — kérdezte Anyu.

— Játszottunk — füllentette, de ennél többet nem mondott még Anyunak sem. Azért szép lakásuk van Ágiéknak — gondolta este, amikor a fejére húzta a takarót és hallgatta, ahogy Anyuék kint halkan beszélgetnek a konyhában… nekik meg még a budi is az udvar végén van, és ez egy kis vizes kuksziluk.

De neki legalább itthon van az anyukája.

 

 

Kisregény

Imola 15.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

15.

 

Közeledett a hétvége. A szombati távolmaradást meg kellett beszélni Igorral. Ez igazából Andrásnál jelentett problémát, mivel amolyan munkavezető volt. Szombat hiába munkanap, a munkások intenzitása a munkához nagyon is lankadt, mindenki fáradtan várta már a vasárnapot. A biztonság kedvéért Borbála még bement Igorhoz, hogy rendben van e minden. Igor megnyugtatta, hogy beszélt a kórházzal, vasárnap ebéd után beengedik őket.

— Ha van még valami gondod, akkor mondd el bátran! Hátha tudok megoldást. Nem ígérgetek úgy, hogy azt ne tudjam teljesíteni. Majd meglátjuk, mit tehetek.

— Ne fáradjon miattunk. Már eddig is nagyon sokat tett értünk, de ezt már mondtam.

 

Péntek reggel összepakolta Borbála a szükséges holmit, még egy utolsó utasítást adott Imolának, hogy mit hogyan tegyen.

— A babot ne felejtsd elültetni. Öntözni is legyen víz, de nem kell lemásznotok ezért a láposra. A kútvíz is megteszi, csak nincs benne olyan méreg, ami árt a növényeknek és utána nekünk. Tehát ahogy megbeszéltük. Panni néni vár benneteket, este nála találkozunk.

Imola kikísérte őket a Templom térre, és megvárta, amíg jött a teherautó, aztán gyorsan hazafelé vette az irányt. Míg távol volt, Marika elkészítette az ennivalót. Minden ment, ahogy eltervezték. Délben aztán összeszedelőzködtek. Egy utolsó ellenőrzést tartottak, hogy minden rendben van e házban és körülötte. Útközben nem történ semmi említésre méltó. Jól kiléptek, és még öt óra előtt leértek a máriai standra is Vicával és Panni néni két gyerekével, Julival és Ákossal. Jót hancúroztak. Amíg a kicsik a sekély vízben locsolták egymást, Marika és Imola egy nagy fűzfa alatt beszélgettek.

— Ki kellene találnom — tűnődött Marika —, hogyan tudjak felutazni Budapestre. Emlékszel még arra a Vöröskeresztes nőre? Ki tudja, mi lehet vele. Ám azt a címet fel kéne keresnem. Hátha tudnának segíteni. Ideje, hogy kezdjek valamit, és nektek is egy szájjal és gonddal kevesebb lenne.

— Miért mondasz ilyeneket? Itt nálunk otthon vagy. Senkinek nem vagy terhére. Budapesten nincs senkid. Betennének valami gyermekotthonba, vagy kollégiumba, ha ahogy tervezted, tanulhatnál. Én meg nem lehetnék ott veled. Én kénytelen vagyok a húgomat pesztrálni, na meg az öcsém is hamarosan hazakerül, őt még ápolnom kell. Időm se lesz, hogy valamikor összetalálkozzak veled. Ki tudja mikorra lesz vonat, vagy másfajta közlekedés? Miért akarsz elmenni tőlünk? Nem érzed jól magad nálunk?

— Szó sincs erről. Igaz, néha elgondolkozom, nincs az rendjén, hogy édesanyádnak még engem is be kellett fogadnia. Egy végtelen rendes asszony, de már túl régóta élvezem a vendégszeretetét.

Imola félbeszakította.

— Te itt nem vendég vagy, hanem családtag.

— Jó-jó, de mégiscsak egy emberrel többről kell gondoskodni. Soha az életben nem fogom tudni nektek ezt visszafizetni.

— Ki vár ezért fizetséget? A barátnőm vagy, eddig együtt voltunk jóban-rosszban.

— Imola! Én szeretnék tovább tanulni. Az idő nem állt meg, és haladnunk kell vele. Meg kíváncsi vagyok, maradtak e rokonaim egyáltalán. Van valami rokonság Ausztriában, Kismartonban. Oda szerettek volna átköltözni a szüleim, de nem adatott meg nekik. Én nem is ismerem őket, talán Budapesten mégis több információt megtudhatnék róluk, és ki tudja, talán be is fogadnának, újra lenne családom.

— Mi már nem pótoljuk a családodat? Tudom, azt teljes mértékben nem lehet pótolni, de nem érzed magadat köztünk úgy, mintha családtag lennél? Mi aztán tényleg elkövetünk ennek érdekében mindent.

— Nem erről van szó, Imola. Igenis otthonra találtam nálatok. Ám mégis szeretném felkutatni a gyökereim, rokonaim esetleg még élő ágát.

Közben lassanként rájuk esteledett. Megcsodálták a lenyugvó Nap látványát, amint aranyszínűre festi a tó vizét. Aztán megszárítkoztak és elindultak hazafelé. Panni néni már közben megterített.

— Megvárjuk a vendégeinket, vagy nagyon éhesek vagytok? Kaphattok egy-egy szelet zsíros kenyeret addig. Meg kell enni a maradék zsírt, mert megavasodik, ha tovább áll. Egészen ünnepi vacsorát tudtam készíteni. Sorban álltam krumpliért, paprikás krumpli lett belőle, és jutott bele még kolbász is. Ha igaz, akkor a jövő héten kapok pár kiscsirkét. Hogy lesz e köztük kakas is, azt nem tudom. Ha szerencsénk van, akkor igen. De ha nem, akkor sincs baj. Akiktől kapom, azoknak van négy is. Azért is tudnak adni kiscsirkéket, mert most kelt ki egy csomó. Megtartanák, de nincsen elegendő kukoricájuk, amivel táplálhatnák őket, na meg segíteni szeretnének rajtunk is. Biztosan behajtja rajtunk az árát majd, ha már lesz miből. Nekünk még van egy kevés „málénk” a rejtekhelyen, megdaráljuk nekik, aztán majd csipegetnek az udvaron. El tudunk kezdeni kicsit gazdálkodni. Még zsírunk is lesz talán, ha elfogadják cserébe azt a szép porcelán tálamat, amit még az anyámtól örököltem.

Farkas étvággyal estek neki a zsíros kenyereknek. Mire elpusztították, betoppant Borbála is Andrással.

— Mik ezek az isteni illatok?

— Nem fogjátok elhinni: paprikás-krumpli, valódi házi kolbásszal.

A vacsora után még elég sokáig beszélgettek. Imola szóba hozta Panni néninek, hogyha elmenne dolgozni, szívesen vállalná a két gyerek felügyeletét.

— Megbeszéljük, Imola. Persze először legyen jobban Péter, majd utána, de a terved nagyon tetszik.

 

 

Kisregény

Imola 14

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Aznap András végzett előbb, így ő ment Panni néniékhez. Az udvarban senki sem volt. Beóvatoskodott, és megkopogtatta a bejárati ajtót.

— Ki az? — kérdezte egy ismerős hang.

— András vagyok, Borbála idősebbik fia — válaszolta.

— Pillanat, rögtön nyitok!

Csoszogás hallatszott, majd fordult a kulcs a zárban. Éppcsak résnyire nyitotta az ajtót, hogy szemügyre vehesse a látogatót, és ha nem az a személy, akinek mondta magát, azonnal vissza tudja zárni. Mikor meglátta András arcát, azonnal szélesre tárta az ajtót.

— De régen láttalak, András! Kerülj beljebb, és mondd, mi szél hozott erre.

Közben elmesélte, nem ok nélkül volt ez az óvatosság. Alig pár héttel korábban, a szomszéd házba így jutottak be hívatlan látogatók. Hatósági személynek adták ki magukat. A gyanútlan háziak kinyitották az ajtót, és az idegenek pillanatok alatt benyomultak a házba. Az ott lakókat megkötözték, és a fellelhető élelmet és értékeket elvitték. Csak késő este figyelt fel valaki, a házból kiszűrődő hörgésszerű segélykérésre. Kiszabadították a bajbajutottakat, és valaki orvosért és rendőrért szaladt. Ezért a nagy óvatoskodás, elnézést kért, hogy előbb csak kilesett, mielőtt beengedte.

— Teljesen jogos az óvatossága, Panni néni. Még szerencse, hogy nem esett nagyobb bajuk a szomszédoknak. Fogok szólni otthon erről a testvéreimnek meg anyának is. Ámbár a faluban mindenki figyel mindenkit, mármint ha ismeretlent látnak, annak hamar híre megy az egész faluban.

— Itt is így szokás, mert Mária nem sokkal nagyobb, mint Kéthely. Ám a hírek itt is szájról szájra terjednek, az meg időbe telik, mire mindenkihez eljut. De mesélj végre, hogy vagytok, mi van veletek?

András éppen belekezdett volna, amikor ismét kopogtattak.

— Ezek biztosan a gyerekeim. A szomszédban voltak segíteni valamilyen munkában. Pillanat, rögtön beengedem őket.

Az ajtót ugyanúgy résnyire nyitotta, mint az imént Andrásnak. Csak amikor meggyőződött róla, hogy a gyerekei, akkor engedte be őket.

— Megismeritek Andrást? Ő Borbála néni idősebbik fia.

A két gyerek illedelmesen köszönt.

— Nem vagyok még nagyapa — viccelődött velük András —, pár év van csak köztünk.

— Menjetek a konyhába, majd mi is megyünk utánatok.

— Mesélj, András! Szerintem van éppen elég mondanivalód a tarsolyodban.

András belekezdett, és egészen odáig jutott, hogy a húga és Marika betévedtek Panni nénihez.

— Az pedig jó régen volt! — jegyezte meg a halottak alapján Panni néni. — Hát nem volt annyira régen, de mivel nagyon sok minden történt, úgy tűnik, mintha évek teltek volna el. És mondd csak, Péterrel most mi van?

András ekkor állt elő a kéréssel.

— Hát persze, hogy ide jöhettek! Van helyünk, ha nem is bőven, de elférünk. Arra már nem tudok megoldást, hogy hogyan juttok majd el Keszthelyre. Mondd meg édesanyádnak, szeretettel várunk benneteket. Én is elmennék meglátogatni Péter öcsédet, de nincs kire bízzam a gyerekeket. Elvannak egymással, de ahogy mondtam az elején, nem tudnám őket biztonságban magukra hagyni. Nem engednének be ugyan senkit, de ha kifigyelik a házat, hogy csak két gyerek van, nem biztos, nem támadnák-e le őket. Semmi értékeset nem tudnának elvinni, pár kacat, amink maradt. Élelmünk még akad valamennyi, de azt nem hiszem, hogy a rablók megtalálnák. Még egy jó kopó kutyának is becsületére válna felfedezni a rejtekhelyét, semhogy holmi rablóknak. Ez is egy ok, hogy csak akkor mozdulunk ki, ha vihetem a gyerekeimet is. Pedig most tudnék igazán keresni valamit, mert a földeken ilyenkor van a legtöbb munka. Nem jönne rosszul egy kicsit felfrissíteni a készleteinket. Hívtak már többen dolgozni, csak nem merek menni, noha a szomszédok, ahogy tudnak, vigyáznának. De nem lehet nekik sem ezer szemük. Akkor maradjunk annyiban András, hogy szombaton este idejöttök hozzánk. A többit majd akkor megbeszéljük.

András gyorsan elbúcsúzkodott, és sietett vissza a térre, ahol már a nagy teherautó várakozott a munkásokkal, akiket haza kellett szállítani. Már csak ő hiányzott a kompániából. Ám senki sem tett neki szemrehányást, hogy miatta kellett várakozni. Borbála már a sofőrfülkében ült. A mellette ülő udvariasan kiszólt Andrásnak.

— Gyere, cseréljünk. Hátramegyek a platóra. Biztosan fontos dolgokat szeretnél megbeszélni édesanyáddal útközben.

— Maradjon csak, bátyám. Megvár az minket hazáig.

Aztán már a Templomtértől hazafelé belekezdett volna.

— Várjál már, ameddig hazaérünk! — nyugtatta az anyja az egyre hevesebben belemerülő Andrást. — Vagy kétszer akarsz mesélni? A testvéreid és Marika éppen annyira kíváncsiak, mint én.

Otthon aztán megbeszélték az eseményeket.

— Akkor szombaton, ti elindultok Máriára már ebéd után. Ha jól kiléptek, akkor még négy óra, fél öt körül odaértek. Pár dolgot már most összekészítek, amit majd hoztok magatokkal. Sokat nem tudunk adni, de most legalább viszonozhatom Panni néninek a múltkori segítséget. Jut is eszembe. A kicsírázott babokat a konyhakertbe el kellene ültetnetek. Holnap erre lesz is időtök. Ha jó az idő, ami nagyon valószínű, akkor egyet tudtok fürödni is. Mi ahogy végzünk, megyünk.

— András! Említhetted volna Panni néninek, hogy mi Marikával szívesen vigyáznánk a gyerekekre, amíg ő távol van.

— Nem mondtam neki, de most majd te személyesen felajánlhatod. Persze vinned kell Vicát is, és ezt csak addig tudod vállalni, amíg Péter haza nem kerül.

— Ne perlekedjetek ilyen apróságon — figyelmeztette őket az anyjuk. — Mindent el tudunk rendezni.  Mi már csak olyan emberek vagyunk, akik jóban-rosszban kitartunk, és erőnkhöz mérten segítjük is egymást. A legtöbb falusi ember mindig is ilyen volt és maradt. Persze mindenkinek akad irigye vagy ellensége. Ritkaság az, hogy ne lenne egy-két olyan, aki kilóg a közösségből. Mások képesek kalákába szerveződni, ha nagy a baj. A vidékiek már régóta tudják azt, amit a városi ember nem, hogy az igazi erő abban van, hogy képesek összefogni, felülkerekedni a bajokon, ha a szükség úgy hozza.

Kisregény

A táltos lánya 26. Arüszlán vőt keres

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szikra pattan Arüszlán és Bolan között a vitán, hogy ki is lehet Sári Kán és családjának testőrsége. Bolan nem hagyja magát, így végül marad az ősi hagyomány: a kán és családja testőrsége a jenei ordu tagjai közül kerülhet ki. Bolan azt is végigviszi, hogy Dilayra is csak az általa kijelölt legények felügyelhetnek. Arüszlán fogcsikorgatva nyugszik bele. Levent halála után Bolan lesz a mergen.

 

 

Az elkövetkező időszak Sári Kánt igazolta, azaz semmi sem utalt arra, hogy Bolan és Levent aggodalmai többek lennének egy rosszat feltételező képzelődésnél. Habár időnként pattant egy-egy szikra veje és az új mergen közt, komolyabb összetűzésre nem került sor közöttük. A jenei ordu tagjai megszokták Arüszlán testőrségének jelenlétét, viszonylagos béke köszöntött be az ordu életébe. Megszületett közben Ilkay harmadik gyermeke is, Arüszlán második kislánya. Majd két évre rá még egy kislány. Az ötödik gyermekét Ilkay már nem tudta kihordani, Müge nem tudta megmenteni, Babbát is hiába hívta segítségül. Csak az asszony életben maradásának örvendhettek, hiszen kislányai nem maradtak árvák, ám többé nem vállalhatott gyermeket. Arüszlán tombolt, Babbát hibáztatta. A halva született gyermek fiúcska lett volna… Szerencsére Sári Kán idejében lépett közbe:

— Eszedet vette a fájdalom, fiam…

Dilay az évek során hajadonná serdült, egyik újholdkor aztán a természet törvénye nővé is avatta. Csaban is megnőtt, bár neki még várnia kellett a férfivá avatásra. Bár egyidősek, a lányok hamarabb érnek.

Sári Kán felett eljárt az idő, és egyre több felelősségét ruházta át vejére. Az orduban mind gyakrabban suttogtak a káni cím jövőjéről. Arüszlán egyrészt nem is a Bas Kort Ana vér szerinti leszármazottja, másrészt neki amúgy nincs is férfiutóda… Valamelyik lánya, pontosabban annak férje követi majd… De egyáltalán nem lehetne őt egyenesen átugrani? Dilay már-már férjez is mehetne…

Nem kellett e suttogásoknak Arüszlán fülébe jutniuk, őt is foglalkoztatta a jövő. Dilay a legidősebb Sári Kán unokái közül, akkor pedig az ő lányai hoppon maradnak. Sule nagyon szófogadó, irányítható, ez jó, de miként szabaduljon meg Dilaytól? Gondolta, férjhez adja valahova messze-földre. Jó eszköz lesz az ujgurokkal való szövetség megújításához. A keletről jövő csenjün fenyegetés elhárításához a kirk küzök nem elég segítség. Ott állandóan belviszály van, rendszeresek a kisebb-nagyobb lázongások. A kirk küz kán nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Végül nővére segítségével — akit a tatár kánhoz adott feleségül —, meg is döntötték uralmát. A kirk küzök szövetségesből ellenségekké váltak. Arüszlán meggondolta magát. Az nem lenne üdvös, ha Dilay is rászabadítaná az ujgurokat… Mert őt gyűlöli, az biztos… Nem, nem adhat mostohalánya kezébe ekkora hatalmat.

Unokaöccse… Féltestvérének, Ilkernek a fia, Kara (fekete). Hm… Bátyjával nem voltak túl jó viszonyban, mióta apjuk halála után Ilker helyett ő lett a mergen. Igaz, mióta elvette Ilkayt, bátyja elfoglalhatta jogos helyét az ordu élén.

Sári Kán aggastyán, és állapota egyre romlik. Eljött az ideje átvenni a helyét. Ha Kara elveszi Dilayt, meglesz a férfi örökös. Ha netán az öreg unokaöccsét jelöli ki utódjául, amíg megfelelő tapasztalatot nem szerez, valakinek uralkodnia kell helyette, — vele együtt, hiszen alig avatták felnőtté. Ezalatt végleg megerősíti a hatalmát, és lesz alkalma félreállítani Dilayt, majd Sulát hozzáadja Karához, hiszen nem édes unokaöccse, és ők lesznek az örökösök… De már nem Sári Kán örökösei, hanem az övé, s akkor pedig uralkodhat élete végéig.

Üzent Karának, látogassa meg. Atyja, Ilker azonnal gyanakodni kezdett.

— Annyi év után mitől támadt fel benne a vágy családja után? És miért téged akar látni, s bátyját nem? Nekem nem tetszik a dolog.

— Ha ártani akarna, nem kellene odahívnia. Ide küldene egy íjászt… Van elég hatalma hozzá — ellenkezett Kara. — Bosszú? Ő vette el tőled a mergeni címet, nem te őtőle. Igaz, végül megkaptad a jussodat, mióta a kán veje lett. Más borsot nem törtél az orra alá. Túsznak? Mit akarna tőled? Le akar mondatni a kánságról, hogy ismét csak mergen legyen? Na, ne má! Szóval el akar érni valamit, arra pedig én kellek neki. Ha hadi támogatás kellene, veled tárgyalna. Olyasmit akar tőlem, amire te nem felelnél meg… Amihez te már túl idős vagy… És fia nincs, csak lányai… Akiknek Arüszlán nagybátyám számára nem megfelelő férjet találniuk nem lenne szerencsés…

— Ki fog játszani… Nem ismered. Minden hájjal megkent…

— Legfeljebb nem leszek kán… Mit veszíthetek? Örök hűség nem létezik, csak hosszan tartó közös érdek… Egyelőre neki van szüksége rám.

Ilker nem tágított, elkísérte fiát. Arüszlán kedvesen fogadta mindkettejüket.

— Örvendek bátyám, mert te is eljöttél… Egykori súrlódásaink miatt nem reméltem, hogy igent mondasz meghívásomra. Örvendek, mert ha késve is, de jogos címed birtokába jutottál. Talán fátylat dobhatnánk a múltra…

— Miféle okból akarsz hirtelen kibékülni? — faggatta gyanakodva Ilker.

— Ilkay, mutasd be Karának a lányokat — jelezte Arüszlán, hogy négyszemközt szeretne beszélni bátyjával. Amint kettesben maradtak a jurtában, folytatta. — Nem épp hirtelen… Fokozatosan. De feszültségben váltunk el, és… Elhangzott köztünk egy és más. Szóval nehezemre esett. Tudod, rátarti voltam és büszke világ életemben… De elnéztem kislányaimat, amint együtt játszanak… Előtörtek gyermekkori emlékeim. Tudod, nekünk boldogabb gyermekkorunk volt. Szabadság… Lányaim körül állandóan ott vannak a testőrök, sokat panaszkodnak ezért. Mostohalányom, Dilay boldogabban élt eddig. Apósom fiatalokra bízta védelmét. Ő nem érezte állandóan, hogy felnőttek szeme előtt van. Nagyon elleneztem, de bizonyos értelemben igaza volt.

— Mostohalányodnak más a testőrsége? — csodálkozott Ilker.

— Egyelőre apósom a kán… — komorodott el Arüszlán. Majd elmesélem…

— Akadnak súrlódások, amint látom… De ha beláttad, igaza volt, miért nem követed példáját?

— Eddig jó volt — nyomta meg a szót Arüszlán. — De közben felnőttek… Dilay már hajadon, lassan eladósorba lép… Nemsokára Sula is. S ott lebzselnek a fiatal batirok körülöttük. Veszélyes dolog ám ez! Kellene nekem valaki, akiben feltétlen meg tudok bízni, s akit kinevezhetnék a testőrség parancsnokává. Fiadra gondoltam. Amint hallottam a Teremtés Ünnepén ő lett a győztes az orduban.

— Igen, fegyverrel és fegyver nélkül is! — tört ki Ilkerből az apai büszkeség. — Nálad is jobb!

— Nem ingyen gondoltam, hanem kétszer annyiért, mint amennyit a mostani testőrparancsnok kap szolgálataiért. De lenne egy fontos feladata. Ismerje ki a fiatal fiúkat, akár azokat is, akik most Dilay védelmét látják el. Át kellene venni az ellenőrzést a védelme felett. Sári Kán már nem elég erélyes. Nem jó, ha engedékeny ember előtt felel a testőrség… Nagy a kockázat, hiszen Dilay már kész nő. És fölöttébb csinos, akárcsak Ilkay. Nem lenne jó, ha baleset érné. Rossz fényt vetne a káni családra…

— És melyek a kockázatok? Kitől félted a legjobban? Mert nem külső ellenségtől…

— Csabantól, Bolan mergen fiától. Atyja ölte meg Ayit, Dilay atyját… A másik Alp, mostohalányom testőreinek parancsnoka, Csaban barátja… Összejátszhatnak. Ezért kell nekem olyan ügyes testőr, mint a fiad. S testőreimtől minden támogatást megkap majd.

Ilker sokat gondolkodott az ajánlaton, végül fia bizakodása meggyőzte.

— Ha nem Arüszlán nagybátyám ajánlotta volna a testőrséget, hanem Sári Kán, nemet mondtál volna? Nem! A kán testőrének lenni pláne nem kockázatmentes tisztség.

Azért atyja ezzel búcsúzott, amikor mergeni teendői hazahívták:

— Vigyázz magadra, fiam!

Ilker távoztának másnapján Arüszlán így küldte ki Karát lányaihoz:

— Egyelőre nem akarom, hogy értesüljenek a szerepedről, a testőrparancsnok pláne ne, hiszen le akarom váltani. Légy állandóan a közelükben, s felfegyverkezve. Figyeld meg Alp és testőrei miként őrködnek Dilay mellett! Tanulj! Természetesen velünk ebédelsz!

A családi ebédhez ülve Ilkay szemrevételezte, amint Kara Dilay és Sula közt keresett helyet magának. Titokban figyelmeztette férjét.

— Vettem észre… — felelte a férfi. — Hagyj magamra vele ebéd után.

Amikor magukra maradtak, kivallatta első napi tapasztalatairól, majd elmondta neki azt is, amit Ilkernek: a cél, átvenni az ellenőrzést Dilay testőrsége felett.

— Alpot megfigyelted?

— Igen. Ha nem szólsz, hogy testőr, talán fel sem figyelek rá. Megértettem…

— Láttam, amúgy is jól érzed magad a lányaim társaságában… Dilay…

— Sula jobban tetszik… — sietett pontosítani Kara.

— Dilay már szinte eladósorban van…

— Sula is nemsokára… — nézett alig látható mosollyal a szája szélén nagybátyja szemébe.

— Pedig akár kán is lehetne idővel Dilay férjéből… — nézett vissza Arüszlán szintén mosolyogva, figyelve unokaöccse reakcióját.

 — De nem lesz… — rázta meg a fejét a fiú magabiztosan, mint aki belelát a másikba. — Ugye nem?

Arüszlán egy ideig mérlegelt a fiú szemébe nézve, aki állta a tekintetet, sőt gúnyos mosoly bujkált a szája szélén.

— Amint látom, belőled lesz valami… — nevette el magát egy idő után. — Addig is… Egyelőre még ő az örökös… Mielőtt belehabarodna másba… Ha nincs szeretője, kisebb a kockázat.

— Van már…

— De még nem száradt meg a seggén a tojáshéj…

Kara bólintott megértése jeléül: féltékennyé kell tenni Csabant. Kezdetnek. S a féltékenykedő kislegények elég idétlenül tudnak viselkedni…

 

Sula másnap az ebédnél elég durcásan vette tudomásul Kara hirtelen megváltozott magatartását. Ha előző napokban a jóképű fiú őt tüntette ki figyelmével, aznap végig Dilayhoz intézte kérdéseit, vele viselkedett előzékenyen. Szabályosan udvarolt nővérének. Pedig eleinte nem sok siker koronázta Kara ostromait. Hűvös, távolságtartó egymondatos válaszokon kívül a legény nem kapott egyebet cserébe. Ennek ellenére nem adta fel a sikertelen udvarlást. Látszott a magatartásán, ahhoz szokott, hogy a lányok utána forduljanak. Ezúttal eleinte nem jött be. Nem adta fel. A családi ebéd, a szülők jelenlétében nem is a legideálisabb hely kapcsolatteremtésre.

Dilay talált ürügyet felállni az ebédtől, hogy elmeneküljön. Ám Kara hamarosan ismét csatlakozott hozzá. Mivel anája és mostohaatyja sem láthatta, hogy illetlen viselkedését számon kérje, ezúttal elég nyersen próbálta lerázni nem kívánt udvarlóját. Az elég hangosra sikerült szóváltásra viszont azonnal ott termett Csaban.

— Nem hallottad, mit mondott? — förmedt rá Karára.

A nagylegény sajnálkozóan nézett le a szinte fejjel alacsonyabb fiúra.

— Mert akkor mi lesz? — nézett rá a vállán keresztül, majd Dilayhoz fordult, s megfogta a csuklóját. Kara jól számított, a lány rángatni kezdte magát, de a vaskapocsként csuklójára záródó férfikéz szorításából eleinte nem tudott szabadulni. Csaban odaugrott, s elkapta a férfi szabad könyökét, és rákiáltott:

— Azonnal engedd el, nem hallod?

Erre ugyan Kara elengedte a lányt, de hirtelen megfordulva jó nagyot lökött vetélytársán. Szeme sarkából már azelőtt megfigyelte Csaban háta mögött fekvő tuskót. Jól számított: a fiú hátra akart lépni, hogy visszakapja az egyensúlyát, de megbotlott, s hátra esett. Ám mintha megfeszített íjhúrra esett volna, úgy pattant fel, s teremtette állkapcson támadóját, aki elterült.

— Válasszátok szét őket! — süvített a levegőbe Arüszlán hangja a közelből.

Fölöslegesen, mert mire elhangzott, nemcsak Alp, hanem Arüszlán testőrei is odaugrottak, és elkülönítették őket. Indulataik fellángolása közben észre sem vették, amint a szóváltásukra pillanatok alatt jókora nézősereg vette őket körül.

— Miért nem hagytad, szétvernem a pofáját? — dühöngött Kara, amikor nagybátyja betessékelte a jurtájába.

— Nem akartam vérontást. Ha nem lépek közbe, a két testőrség egymásnak esik… Te pedig ott találtad volna magad a csata közepén. Esetleg egy karddal a hátadban… — tartott hatásszünetet. — Na, mit tanultál ebből? — mosolygott rá sokatmondóan unokaöccsére, aki a beálló csendben önkéntelenül megtapogatta kékülő állát. — Egy: sohase becsüld le az ellenfelet! Kettő: Jól körülnéztél? Mert ha igen, akkor most már tudod ki az ellenség.

Dacos hallgatás lett a válasz.

— Tehát semmit! — emelte fel a hangját Arüszlán. — Aki úgy képen törölt, hogy megkékült a helye, sőt, elterültél, mint egy zsák…

— Ha nem fognak le… — szólt közbe Kara, de nagybátyja felemelt ujja csendre intette.

— Ne szakíts félbe, amikor beszélek! — reccsent rá. — Aki képen törölt, az a mergen fia… Dilay testőrségének tagja… A testőrvezér Alp, aki lefogott, kétszer nyerte meg a Teremtés Ünnepén a viadalt…

— Én is…

Arüszlán ismét felemelte figyelmeztetően a mutató ujját.

— Vajon melyik ordu legényei a jobbak? Minimum egyenlő ellenfél… Bár az idén már lehet, lesz majd egy kemény vetélytársa… Csaban…

— Kicsodaaa?

— Csaban fegyvertelenül az idén még nem győzné le. De vívásban… nem lepne meg, ha igen. Ötéves korában már egyszer adott Alpnak egy leckét — mesélte el a történetet.

— Akkor is megölöm azt a kölyköt — dühöngött Kara bosszúszomjasan, ismét megtapogatva az ütés helyét az állán. — Kinek képzeli magát, hogy csak úgy megüthet? 

— S mennyivel élnéd túl, ha egy eltévedt nyíl a hátába fúródna? Ne feledd, ő Bolan mergen fia, aki miatt Dilaynak külön testőrsége van…

— A legnagyobb ellenséged…

— Igen… Ezért tehát többet ésszel, mint erővel… S főleg türelemmel…

 

 

 

Kisregény

Imola 13.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 25. Dilay testőrei

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Arüszlán elég nyersen adja tudtára Dilaynak, hogy Bolan ölte meg az apját. Babba nyugtatja meg. A kislány ebet kap ajándékba atyai nagyszüleitől, amelyet Ayinak nevez el. Bolan szerint úgy vigyáz majd rá, mint az apja tette volna.

 

— Megölted a fiamat, Bolan, feleséged meg a másikat… — kezdte a sérült mergen, amikor magukra maradtak.

— Én nem akartam, de… — próbált magyarázkodni, Levent félbeszakította.

— Ne szólj közbe, kérlek, mert nehezemre esik a beszéd! — emelte fel kezét is nyomatékul. — Két fiam élte meg a felnőtt kort, s egy sincs már életben. Nekem csak az unokám maradt… — szökött könny a szemébe. — Tudom, én sem húzom már sokáig… Sohasem gondoltam, hogy unokámat fiam gyilkosára fogom bízni… — tartott pihenőt. Bolan ismét közbe akart szólni, a mergen azonban megint csendre intette. — Miután megsérültem, ott feküdtem a földön, mellettem pedig egy batir Arüszlán ordujából. Ő azóta megtért Tengrihez… S egy haldokló igazat beszél…

— Arüszlánról…

— Igen… Azt mondta róla: „Kegyetlen ember, bosszúálló, az ordunkban mindenki rettegett tőle, amíg ő volt a mergen. Apját is eladná a hatalomért, ha még élne. De meghal egy balsetben.” És kegyetlenül elbánt a legyőzöttekkel…

— De… — lepődött meg Bolan — itt, a jenei orduban még senkivel sem kegyetlenkedett. Még egy atya is keményen megbüntette volna kislányát az olyan magatartásért, mint Dilayé vele szemben…

 

— Nem, ezen én is elgondolkodtam, tényleg nem, leszámítva, hogy mindig kemény büntetést kért a tanácsban azokra, akik vétettek. Nem érdeke ezt az oldalát mutatni, amíg Sári Kán kezében a hatalom, és amíg nem nemzett egy fiú utódot. Sári Kán bármikor úgy dönthet, hogy nem ő lesz az utódja… De ha fordul a kocka, jaj lesz Dilaynak. Vigyázz rá Bolan, benned miden reményem. Én ezzel a sérüléssel nem sokáig élek már. Umay már feni az ollóját…

Levent ismét csendre intette Bolant, látva közbeszólási szándékát.

— És a baskortoknak is jaj. Meg kellene szervezni Sári Kán védelmét…

— Már megtörtént. Ide is eljutott a hír, nem tudom mennyire igaz, hogy a mostani kirk küz kánnak köze lehet atyja hirtelen halálához. Ma este a tanácsnak kell jóváhagynia…

— Ki engedte meg, hogy ilyen döntéseket hozz a távollétemben? Egyelőre én vagyok a mergen, ez az én hatásköröm! — csattant fel Levent, majd Bolanra kacsintott.

Ő először zavarba jött, aztán megértette: A holnap esti tanácsban Levent hozza majd fel, mint saját ötletét, és „szembesül vele”, hogy helyettese már intézkedett. Majd „jól összevesznek” ezen. Legalábbis ezt hitetik el másokkal. Bolan törvényesen járt el, hiszen Levent távollétében ő a mergen… Ismerve a köztük levő régi ellentéteket, a tanács az ötletet támogatni fogja, Sári Kán és Arüszlán pedig kénytelen lesznek engedni. — Elnevette magát, megcsóválva fejét. Mindig nagy róka volt az öreg…

— Alpnak és barátainak már régebben megparancsoltam, valamilyen ürüggyel néhányan mindig legyenek Dilay közelében, feltűnés nélkül, de fegyveresen… Már a legtöbben megkapták a kardjukat atyjuktól, közeli felnőtté válásukra gondolva, és egyre ügyesebben forgatják. Titoktartók, megesküdtek, erről atyjuknak sem szólnak.

Most Leventen volt a kópé fejcsóválás sora. A helyettesét sem kell félteni… És megnyugodhat. Unokája biztonságban lesz, már amennyire lehet.

 

Egy idő után Sári Kánnak is feltűnt a Levent és Bolan közötti régi ellentétek kiújulása. Kérdésére egykori atyatársa a szemére vetette:

— Ereka és Ela közötti viszony se a régi. Próbáltam felejteni, de nem tudok. És Bolan ki akar túrni a helyemről…

No, ez volt az, amit Sári Kán nem tudott elhinni… Kán nem akart lenni, de mergen mindenáron? Levent túloz!

Már színes volt az erdő, a legszebb őszi pompájában virított, amikor Ilkay Mügéért küldött. Elkezdődtek a fájdalmai. Nagy volt az izgalom az orduban, de természetesen a legnagyobb a családban. Nemcsak azért, hogy lesz-e kánzáde, vagy újabb kislánya születik Ilkaynak, de az első szülése körüli bonyodalmak — az időtlenül megszületett Dilayjal — sok aggodalomra adtak okot. Ela szólt Babbának is, készítse elő a kemencét, hátha szükség lesz rá, de ő hárított, mondván, hogy az újrasütés csak időtlen születés esetén szükséges. Arüszlán is ketrecbe zárt oroszlánként járt fel és alá a jurtája közelében. Sári Kán pedig üzent a jurmaty kámnak jöjjön a lóáldozatot levezetni, nehogy közben Babba segítségére legyen szükség. Végül az aggodalom fölöslegesnek bizonyult. Umay jó néven vette az áldozatot, és Ilkay egészséges kislánynak adott életet. Babba segítségére nem is lett szükség. Csak a férfiak, kán és veje voltak csalódottak.

— Majd a következő fiú lesz — vigasztalta őket Ela. Ám arra még várni kellett.

Dilay volt talán az egyetlen a családban, aki nem örvendett a jövevénynek. A húga, Sule (láng) megszületése után az újszülöttel lefoglalt Ilkaynak nem sok ideje maradt rá. Mint sok elhanyagolt gyermek, ő is rosszalkodással próbálta magára vonni az elvesztett anai figyelmet. Ettől ugyan szeretetet nem kapott, csak szidást, és bár nem fenyítették meg, egyrészt egyre jobban kezdett félni mostohaatyjától, másrészt rendszeresen oda menekült, ahol a kívánt szeretetet megkapta: Erekához és Leventhez, tovább mélyítve az ellenséges viszonyt Ilkay és egykori anyósa közt. Ha ők nem fognák mindig pártját, akkor lehetne bírni vele… Ha pedig nagyszülei nem voltak kéznél, barátainál, Csabannál és Tulpánnál keresett vigaszt.

Egyébként nem sok olyan esemény történt, ami alátámasztotta volna Bolan és Levent Arüszlán iránt táplált kezdeti félelmeit, egészen addig, amíg ki nem tört a lázadás a kirk küzöknél. Az új kán vaskézzel próbálta népét vezetni, és a féltestvérét pártolók közül sokat kivégeztetett. Ám a legyőzött féltestvérének még volt egy vérszerinti öccse, aki a bátyjai közt kitört háborúskodáskor tatárföldre menekült. Ő állt a felkelés élére. Arüszlán nem habozott segíteni a kánnak leverni a kiújuló lázadást. A legyőzött ismét tatárföldre menekült.

Sári Kán nem igazán örvendett a szövetségnek, ám veje azzal érvelt, hogy az ujgurok ellenségeikkel, a porokkal szövetkeznek, s kell egy szomszéd, akire biztosan lehet számítani. Végül beadta derekát.

Arüszlán győztes csatáinak köszönhető növekvő népszerűsége viszont aggodalommal töltötte el nemcsak Leventet és Bolant, de más orduk mergenjeit is. Lassacskán egyesek kezdték kiismerni a kánjelölt lappangó erőszakos természetét. Ő viszont idejét látta Sári Kán testőrségét megerősíteni néhány hozzá hű, de nem jenei batirral. Lám, mi történik a szomszédban is!

Bolan válasza nem váratott magára. Azonnal leváltotta őket. Arüszlán lángot fogott. Magából kikelve kezdett a mergen-helyettessel üvölteni.

— Hogy merészelted leváltani, akit kineveztem?

— Mert nem kérted ki sem az én, sem Levent mergen véleményét.

— Azt akarom, hogy a kánunk biztonságban legyen! Ehhez nem fogom a te véleményedet kikérni! Olyan embert akarok oda, akiben megbízok!

Bolan nem ijedt meg. Hangereje neki is volt. Feltehetően, ha nem lett volna kétesélyes a játék, Arüszlán azonnal kardot rántott volna dühében. Rövid habozása elég volt Sári Kán megjelenéséhez. Ayi halálának felemlegetése elégségesnek bizonyult a kedélyek megfékezéséhez. Többen is, köztük Alp atyja és nagybátyja is szorgalmazták az esetnek a tanácsban való megbeszélését, ahol mindkettőnek nagy szava volt. Sári Kán beleegyezett.

— Hej, Karsa, öreg Karsa, de hiányzol… — sóhajtott Bolan, majd megkereste Alpot, s odaszólt neki:

— Kettőzzétek meg az őrséget Dilay körül!

Az esti tanácsra váró Arüszlánnak is szembe kellett néznie aggódó feleségével.

— Ne húzz ujjat vele! Felesége egy bügü! Egy pillantásával megköti harc közben a kezedet, s Ayi sorsára jutsz, hiába vagy te a jobb! Először Ayi is legyőzte Bolant, mégis meghalt! Atyám melléd áll majd, hiszen az ő javát akarod, és ezt ő tudja. Nem akarok másodszor is megözvegyedni! Három gyermekkel… Ismét gyermeket várok, Arüszlán!

— Miért nem szóltál eddig?

— Mert csak ma lettem bizonyos benne! Sejtésemet Müge megerősítette.

Hiába számított Arüszlán apósa feltétlen támogatására. Levent mergen, bár akkor már nagyon le volt gyengülve, Erekára támaszkodva elvánszorgott a tanácsig. Amíg ő fel nem szólalt, Arüszlán mellett állt a hangulat.

— Idős, és beteg ember vagyok már, négy kán uralma alatt éltem. Egyik alatt sem volt oly rend Baskortföldön, mint Sári Kán alatt. Hogy miért? Megmondom: a törvények betartása a legkisebbtől legnagyobbig mindenkire kötelező volt, rá is, családjára is. Emlékezzetek Ilkay felháborodására, amikor azt mondta neki, ha még egyszer visszaél a nevével, a fejét véteti! Nos, akkor a kán vejére is érvényes! Bolan megölte a fiamat. Az utóbbi időben nagyon feszült volt közöttünk a viszony. Az utolsó vagyok, aki szövetséget kötne vele! De a kán védelmét ellátni mindig is a jenei ordu mergenjének volt a hatásköre és ebbe Sári Kán sohasem szólt bele. Akkor a veje se tegye! Tiszteljük a jó szándékát! De a döntés az enyém, vagy ha én nem vagyok döntőképes, akkor a helyettesemé. Arüszlán! Végy példát rólam! Bolan megölte a fiamat, de a jenei ordu érdekében együtt dolgoztunk, együtt harcoltunk. Ez a baskortok érdeke! Mutass jó példát! Ne feledd, egykor majd te leszel a kán!

Arüszlánnak tapasztalnia kellett, hogy népszerűsége kisebb annál, mint amire számított. Az eredetileg határozatlanok, elkötelezetlenek Levent felszólalása után mind a törvény betartását támogatták. Alul maradt.

— De az én saját védelmemről én magam döntök! Erre a feladatra olyan embereket akarok, akikben én bízok meg! — jelentette ki Arüszlán, majd otthagyta a tanácsot.

— Miért van az az érzésem, hogy ő csak saját ordujából származó batírokban tud megbízni? — mondta ki félhangosan Alp atyja sok tanácstag sejtését.

Sári Kán pedig belátta, veje nagyon maga ellen hangolta a jenei ordut.

— Beszélnem kell vele, ez így nincs jól!  — döntötte el. Ám előbb még Ela kánbikeh fogta vallatóra. Hamarabb értesült az eseményekről, mintsem a kán visszaért volna jurtájába.

— A jeneik nagyon érzékenyek arra az előjogukra, hogy emberemlékezet óta ők védik a kánt. Ha ettől megfosztod őket, lázadás törhet ki… És most hagyd békén. Nyugodjon meg, majd holnap beszélj vele!

Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, már másnap reggel folytatása lett a történetnek. Amint Dilay kilovagolt az orduból, két Arüszlán által kijelölt testőr kezdte követni. Fütty hasított a levegőbe, s pillanatok alatt hat aligfelnőtt legény jelent meg vágtatva, s elállta útjukat. Alp vezette őket.

— Állj! Senki sem közelíthet fegyveresen Dilayhoz! — vonta ki a kardját.

— Félreállni! Mi vagyunk Dilay testőrei!

— Nem! Azok mi vagyunk!

A hangzavarra Dilay rémülten állította, és fordította meg a lovát. Most mi lesz? A hangoskodásra hamarosan összefutott az ordu, Sári Kán, Arüszlán és Bolan is megjelentek.

— Arról volt szó, hogy az én családom védelmét az én embereim látják el! — csattant fel Arüszlán.

— Csakhogy Dilay nem a te lányod, hanem az Ayié, és Sári Kán unokája!

— Bolan nem válthatja le az általam kijelölt testőrséget! — tombolt Arüszlán.

— Te sem válthatod le a mergen által kijelöltet. Az este született erről döntés, és a tanács jóváhagyta! — torkolta le Bolan.

— A lányomnak testőrségre van szüksége, mert a kán és családja ellen lázítottad az ordut! Ezért neveztem ki testőrséget mellé!

— Csakhogy neki már régóta van. Alp a testőrparancsnok, Levent mergen jóváhagyásával. Nem válthatod le őket!

— Egy kölyök! — felelte Arüszlán gúnyosan.

— Nekem úgy tűnik, ezek a „kölykök” elég jól ellátják a feladatukat!

— Milyen régóta? — kérdett rá Sári Kán.

— Mióta Alp összeverekedett Csabannal…

Sári Kánnak viszont nagyon megtetszett a „láthatatlan” testőrség ötlete. Jóváhagyta, majd jurtájába hívatta vejét. Néha jobb engedni a nép akaratának.

S mint uralma alatt annyiszor, Sári Kánnak sikerült a feszültséget ismét feloldania. Ugyan a két testőrség nem kedvelte egymást, de kenyértörésre közöttük nem került sor. Nemcsak vejével, hanem Bolannal is elbeszélgetett. Igaz, erre csak Levent halála után került sor. Ugyanis a mergen, mint aki küldetését itt a földön elvégezte, megtért Tengrihez, de nem azelőtt, hogy haldoklóként magához hívassa a kánt, és elmondja neki utolsó kívánságát: Bolan legyen az utóda.

Levent temetése után Sári Kán hívatta Bolant, és szemére hányta magatartását.

— Ez a köszönet azért, amit tettem érted?

— Ez uram, mert családod biztonságát ez szolgálja! — húzta ki magát Bolan. — Tudod jól, uram, hogy a tűzbe mennék érted!

— Tűzbe mennél, de a kánságot nem vállaltad. Levent mergen utolsó kívánsága az volt, hogy te legyél az utóda… az ordu mergenje… Ami azt illeti, e feladatot már egy ideje te látod el. Elfogadod? Vagy visszautasítod egy haldokló utolsó kívánságát?

— És szereztem jóegynéhány ellenséget… Levent mergen pedig megesketett, uram…

— Szóval őt nem utasítottad vissza… Csak engem…

— Megesketett, uram — ismételte meg Bolan a megkezdett mondat elejét —, hogy vigyázok unokájára, Dilayra. Aki a te unokád is…

— Ti már rég ugyanazt a kását fújtátok! — jött rá Sári Kán. — És miért gondoltátok, hogy mellettem veszélyben lenne? — vált élesé a hangja.

— Nem, amíg te mellette vagy, valóban semmi bántódás nem érheti. Senki sem merne ártani neki. Uram, te imádod első unokádat. De…

— De…? — kérdett rá Sári Kán, majd rájött a ki nem mondott szavakra. „De attól féltünk, hogy Arüszlánnak nem lesz fia… S te sem élsz majd örökké.”

— Ez már rosszakaratú képzelődés! — csattant fel a kán, de a lehetőség szeget ütött a fejébe.

Este lefekvés után hosszasan elbeszélgetett Ela kánbikehhel. Valahogy fel kellene oldani az ellentétet Bolan és vejük között. A baskortok jövőjéről van szó. Ez a szembenállás még arra is rávette Bolant, hogy elfogadja a mergeni címet…

 

 

 

Kisregény

Amikor én még… 2. Peca, bocik és egy furi terelőpuli

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Anyu és Gyöngyike egymással szemben ült a vonat forró műbőr ülésén, Krisztike a piszkos sárgára homályosodott ablakba kapaszkodva bámult kifelé. Meztelen kis lába az ülésre tapadt. Néha megpróbálta feltenni a felnyitható asztalra, de anyu olyankor visszatolta a lábát és elmagyarázta, hogy az is veszélyes hogy itt áll az ülésen és ha nem fejezi be, hát leülteti.

 

Apu már tegnap motorral lement a Kunsági csatornára, ahol minden évben sátoroztak. Hátizsákban vitte a sátrat és a pecabotokat. Kellemes sátorozóhely volt sok családnak, akik szerették a természetet és a csöndes, nyugalmas horgászást… A vadregényes csatorna egyik oldalán a fűzfák ágai hosszan benyúltak a víz fölé, s onnan hajoltak aztán a vízbe. Alattuk kis csónakok pihentek. Csónakból is horgásztak, akiknek a közelben van a hétvégi telkük, vagy épp sátoroztak, mint most Krisztiék. Ahol a csatorna kiszélesedett, a túloldalon, a helyi termelőszövetkezet földjei terülnek el. A szarvasmarhák néha egész közel merészkedtek legelés közben a parthoz, hangjukat áthozta a szél.            

Az apró vonatállomás szinte üres volt. A bakterház álmosan várta, amíg a nagy, zöldkocsis szerelvény lassan fékez, majd megáll. A dunakaviccsal felszórt úton baboskendős, sokszoknyás nénike várakozott egy hatalmas, letakart kosárral. Rajtuk kívül még néhány ember szállt le a vonatról. Kriszti mindig nagyon izgult, hogy ne történjen baj, amikor leszállnak, mert a vonatlépcső magas és nagyon meredek a számára, de apu már ott is termett, és leemelte őt, majd lesegítette Gyöngyikét és anyut is. Eddig is izgalmas volt számára az utazás, mert imádott vonatozni, de innentől kezdve lesz csak igazi mulatság. A vízpart és a táborhely néhány kilométerre van az állomástól. Apu már felállította a sátrat, és összeszerelte a botokat. Most motorral jött eléjük és először Gyöngyikét viszi a sátorhoz néhány szatyorral, mert ő már elég nagy ahhoz, hogy míg visszajön Krisztiért, addig egyedül maradjon s majd vigyázzon a tesójára, amíg apu elmegy anyuért is.

 Ő már alig fért a bőrébe, anyu nem győzte lecsillapítani. A hőség elől az apró váróterembe vitték a holmijaikat, és ott hűsöltek a régi, talán még vályogból készült épület hűvös falai közt. Az egyetlen ott árválkodó vasból öntött padra leültek, és anyu egy palackot vett elő az egyik táskából, majd kisétált a nyomós kúthoz és megtöltötte hidegvízzel. Kriszti kezébe nyomta.

— De nem is vagyok szomjas! — tolta el magától, de anyu szigorúan a kezébe adta újra.

— Kell a folyadék, nagyon meleg van!

Mire apu visszaérkezett, Kriszti már nagy nehezen legyűrte az íztelen folyadékot.

— Na, gyere, motorozunk egyet! — ültette fel Krisztit a nagy MZ motorra, maga elé. Fejébe nyomta a kétszer akkora bukósisakot, és ő is a kormányba kapaszkodhatott, akárcsak apu. Lassan haladtak de ő nem bánta. Imádta a motor illatát, azt a jellegzetes olajos, benzines szagot. Amikor apu otthon bütykölte, ő folyton ott sertepertélt körülötte és bámészkodott, próbálta ellesni a technikáját. Amikor kisebb volt, akkor felfordította a háromkerekűjét, és ő is buzgón tekergette a csavarokat és olajozta a kormányt. Addig-addig tekergette, mígnem egyszer összerogyott alatta, mikor ráült.

A motor zötykölődve haladt a földes úton. Körülöttük már magasra nőtt a búza, július közepe volt. Majdnem húsz percbe is telt, mire a sátorhoz értek. Kriszti makacsul kapaszkodott a kormányba, és nem akart leszállni, de muszáj volt, mert anyu még az állomáson várt. Kelletlenül csúszott le és bevonszolta a sátorba a kis táskáját, amit magával hozott. Csak néhány napig lesznek itt, de hozott ceruzát, papírt, hogy rajzolhasson. Amikor anyu is megérkezett és kicsit kipihente magát, nekikezdett a lecsónak, amit a kis bográcsban főzött meg az előre megrakott takaros tűzhelyen. Az illat messze szállt. Néha apu egy-egy ismerőse jött arra, bort hoztak, leültek beszélgetni. Kriszti utálta a lecsót, de a friss kenyeret szívesen mártogatta a piros szaftba, amit édesanyja a tányérjába mert. Este, amikor már a szúnyogok elviselhetetlenekké váltak, Kriszti és Gyöngyike bemenekültek a sátorba, szüleik pedig kint ültek a vízparton és figyelték a botokat. Cigiztek. Ők azt mondták, a szúnyogok miatt, mert a füstöt ezek a vérszívók nem szeretik.

Másnap az egyik ismerős felajánlotta, hogy kölcsönadja a csónakját, tegyenek a vízen is egy kis kirándulást. Kriszti először élvezte az utat, majd egyre jobban elunta magát. A perzselő júliusi napot a víz kétszeresen tükrözte vissza, és mire visszaértek a partra, Kriszti már fejfájással és hányingerrel küzdött. Napszúrást kapott. Anyu szerencsére hozott gyógyszert, de ez a nap már el volt rontva. Semmit nem evett, inkább csak ivott, mert anyu folyamatosan diktálta belé a közeli forrásról hozott vizet.

A helyiek szerint már néhány hete nem esett, pedig nagy szükség lett volna rá a szomjazó földeknek. A csatorna vize is megcsappant, a túlsó part nagyon közelinek tűnt az ott békésen legelésző tehenekkel.

— Ugye nem jönnek ide? — kérdezte édesapjától, amikor ott guggolt mellette a botokat figyelve.

— Dehogy jönnek, nem jönnek át a vízen — mondta apu, miközben a kapásjelző dobozán az egyik lámpa felvillant. Nagyon okos kis szerkezet volt, ő bütykölte egymaga.

A dobozon négy kis különböző színű lámpa volt, belsejében egy négyvoltos elem adta az energiát. Valami drótot szerelt rájuk. Amikor beakasztotta a damilokat, és azok egy kapásra megfeszülve megszakították az áramkört, a kis lámpák — attól függően melyik bothoz tartoztak — felvillantak. Így este sem esett ki az ember szeme azt figyelve, hogy van e kapás, és ha igen, melyik boton. Később ezt egy kis elektromos csengővel kiegészítette, így ha nem figyelt fel valami miatt a lámpák villogására, akkor a csengőt biztos meghallotta. Aznap volt néhány kapás, fogott is egy nagy halat, de nem örült annyira neki, mert harcsa volt. Mikor anyu visszaterelte Krisztit és Gyöngyikét a sátorba, már késő este volt, és a távolban néhány villám cikázott át az égen.

— Vihar jön — mondta anyu —, jó lesz megnézni, hogy a sátor rendben van-e mindenhol.

Apu megnyugtatta, hogy nem lesz semmi gond.

Kriszti szeretett így elaludni. Közel a szüleihez, akiknek halk, duruzsoló hangja megnyugtató altatódal volt az idegen környezetben. Fél óra múlva arra ébredt, hogy óriási csattanás hasította ketté a csatorna csendjét. Anyu benézett a sátorba és megnyugtatta őket, hogy semmi gond, csak vihar jön, de nem kell megijedni, mert közel a falu templomtornya és azon van villámhárító. A tehenek felbőgtek a túloldalon. Ők is megrémülhettek. Ilyenkor nyáron nem terelték őket be a TSZ karámjába, hanem egy elkerített területen éjszakáztak. Mire Kriszti szeme újra lecsukódott volna, újabb csattanás következett. A tehenek hangosan bőgni kezdtek, majd abba sem hagyták. Sőt, egyre közelebbről hallatszott a kétségbeesett hangjuk. Feltámadt a szél. Apa jelent meg, viharlámpával a kezében.

— Gyertek ki a sátorból, úgy néz ki a tehenek megindultak.

— Hová? — kérdezte Gyöngyike rémült hangon.

— Azt hiszem keresztül a vízen, ide a másik partra. Megrémülhettek a csattanásoktól és átszakították a kerítést. A víz most elég sekély, simán át tudnak gyalogolni. De akkor nem lehettek a sátorban, mert ha rohannak, el is taposhatnak sátorostul. Legjobb lesz, ha lejöttök anyuval a partra.

Kriszti és Gyöngyike egy takaróval a vállukon, hevesen dobogó szívvel mentek le a partra és egymás mellé ültek anyuval. A szél egyre erősebb lett, de az esőnek még csak az illatát lehetett érezni. Az újabb villámlás megvilágította az egész tájat, a tehenek sötét körvonalai rajzolódtak ki, ahogy nyakig gázolva a vízben, menekültek át az innenső partra.

Kriszti nagyon félt. Apu elindult a tehenek irányába a viharlámpával a kezében.

— Jaj! Most hova megy? — kérdezte rémülten anyutól.

— Nem tudom! Anti, hová mész?

De apjuk nem hallotta a kiáltást, csak ment a tehenekkel szembe, és egyszer csak, akár egy jó terelőkutya, elkezdett ugatni, közben pedig lengette a viharlámpát a kezében. Egyre közelebb ment a tehenekhez és egyre hangosabban, mérgesebben ugatott. Néhány perc múlva ez meg is tette a hatását, a tehenek először megtorpantak, majd a vezérnek tűnő óriási állat hirtelen megfordult és visszafelé kezdte taposni a vizet… A többiek egymást oldalba bökdösve, lökdösődve megfordultak és követték őt.

 Amikor apu visszaért, azt mondta, hogy most már biztos nem jönnek többé át, mert tudják, hogy itt egy mérges kutya van. A gyerekek megkönnyebbülten felnevettek és ekkor megjelentek az első kövér esőcseppek. Anyu visszament Krisztivel és Gyöngyikével a sátorba, apu pedig magára terítette a viharkabátot, úgy várta a kapásjelző dobozon a felvillanó fényeket, mert ha esett, akkor biztos, hogy harapnak a halak.

 

Kisregény

A táltos lánya 21. Egy szőke istennő… Vagy emberevő gonosz szellem?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Csaban alig teszi meg első lépéseit, máris megtanul “kutyagolni”, s Bolan Babba felháborodására játékkardot farag fiának. “Mert ki védi meg Anát, ha ő nincs otthon?” De vajon családja-vőlegénye elfeledte-e Babbát?

 

Bár Kál, Regő, Eperje, Botond és Csanád minden alkalmat megragadtak, hogy a napkeletről érkező kereskedőktől érdeklődjenek Babba felől, az első hírek a fehér csődörön lovagló, villámot szóró szőke istennőről nem keltették fel a por hontban senkinek a figyelmét. A sokféle kereskedőnép sokféle istenségben hitt, akadtak olyanok is, akiknél ugyanazért két, akár több isten, vagy istennő is felelt. Ami biztos, biztos, inkább áldoztak a leigázott, vagy csak szomszédos népek által bálványozottaknak is, nehogy magukra haragítsák őket. Akkoriban új istenek/istennők „születése” nem számított meglepőnek, így senki nem hozta kapcsolatba Babbával.

Az újjáélesztett, halálból visszahozott Karsa hihetetlen története már nagyobb érdeklődést keltett. Ám például a hellén kereskedők — köztük Philon is —, meséltek Herkulesről, aki legyőzte a holtak birodalmát őrző Kerberoszt. A hont táltosai is jártak az alsó világban révülés közben.[1] Bár nem mindennapi történet, beleillett az akkori világképbe.

Az emberek közt élő gyógyító istennő története már fölöttébb furcsának tűnt, hiszen az isteneknek-istennőknek egyetlen nép hitében sem szokása az emberek közé költözni, és jurtában lakni. Talán inkább egy istennő küldötte, földi helytartója lenne valójában? Mint a királyok, kánok? Vagy valamely isten földi anyától született gyermeke? A gyógyításairól és a messze-földről hozzá járó emberekről érkező hírek, már komolyabb érdeklődésre tartottak számot. A kérdésre: „Mivel, miként gyógyított meg?” — már sok esetben Regő módszerei köszöntek vissza, ha nem is mindig. Akkor merült fel először a lehetőség: akár egy por vagy mos táltosnő is lehet. De a baskortok földjén?

A felvillanó lehetőség után, hogy netán Babba lehet az „istennő” hamar megérkezett a cáfolat is: a szintén fehér csődörön lovagló, szintén szőke, de felettébb gonosz bügü története, akinek lángol a haja a naplementében, és csak ránéz valakire, és máris meg tudja bűvölni. Az egyik karaván tagjai egybehangzóan állították, a „szőke bügü” két idős asszonnyal együtt, akik közül az egyik nem más, mint a maga a baskort kánbikeh, gyermeket sütöttek.

Nem, Babba nem enne embert… Szó sem lehet róla… Hát persze, nem ő az. Hogyan is fordult meg az ötlet a fejükben? Hiszen ő hús-vér ember… S a baskortok emberevők lennének? Ezen a szomszédos pugu ordubeli ujgurok is kétkedően hümmögtek, akikkel megosztották a híreszteléseket. Nem, soha nem hallottak róluk ilyesmit. Egyetlen magyarázat lehetett erre: a bügü elbájolta, hatalma alá vonta a kánbikehet…  Olyant már meséltek az arra járó kereskedők, hogy távoli országokban élő népek a legyőzött ellenséget megeszik, mert akkor rájuk száll az ereje, de a baskortok? Nem, az lehetetlen. És gyermeket enni? Az pláne nem lehet igaz. Bár… ők is hallották róla. De azok, akik mesélték, azt állították, saját szemükkel látták, sőt megesküdtek isteneikre!

Istennő vagy gonosz szellem? Esetleg mindkettő? Egy biztos, Babbával nem lehet azonos. Többé nem foglalkoztak a híresztelésekkel. Elég távol történik tőlük, Újgurföldön túl, az Ene sai környékén. Úgy kezelték, mint más történetet, amelyet a vitézek mesélnek a tábortűznél, ébren tartani magukat őrködés közben.

Aztán egyik nap újabb karaván érkezett a hontjukba, napkeletről, az Abakán-hegyeken túlról, Ujgurföld irányából. Vezetőjük Botondot, Kált vagy Csanádot kereste.

— Hírt hoztam Möngkétől, a mengwu kereskedőtől. Azt üzeni, a jenei baskort orduban van egy szőke nő, aki érti a nyelveteket.

Botond lázba jött. Ám hiába faggatta tovább a hírnököt, mert a rábízott üzenet csak ennyiből állt. Máris indult volna Babba keresésére, ha másnap nem esik le az első hó. Nagy hó, amely járhatatlanná tette az Abakán-hegyek hágóját. Kivételesen nagy tél lett abban az évben. Jött ugyan még egy meleghullám, ami miatt egy lavina eltemetett a hágón egy vakmerő karavánt, melynek csak két túlélője maradt. Majd ismét bő havazás következett, és a hó tavaszig nem olvadt el a hágón.

— Ő, vagy nem ő? — maradt a nagy kérdés.

A baskortoknál, a jenei orduban élő szőke nő, aki érti a por hont nyelvét. A baskortok nem szőkék… A szőke istennő, és gonosz szellem, aki gyermeket eszik… lehet azonos Babbával? Egy időtlenül született gyermek, akit újra kellett sütni, adta meg a választ. Regő, amint nézte az asszonyok ténykedését, majd magyarázkodnia kellett egy náluk veszteglő ujgur karaván elborzadt kereskedőinek, hirtelen feleszmélt. Akik megesküdtek, hogy látták embert enni a szőke istennőt/gonosz szellemet azok újrasütést láthattak. Ők e gyógymódot nem ismerik… Babba viszont igen… Csak ő tehette ezt… Hej, de kellene a bizonyosság! Sajnos várni kellett hóolvadásig, és a lavinaveszély elmúltáig. Sítalpakon[2] ugyan a vadászok átjuthattak volna, a hágón, de már célba jutni… És vissza is… Túl messze volt onnan a jenei ordu, az Ene Sai. Várni kellett. Hej, de lassan jött el a tavasz Botond számára!

Aztán az Abakán-hegyeken keletről nyugatra átkelő első karaván a szinte bizonyosságot is elhozta. Zhou király udvarából visszatérő Philon és Kula megálltak a por hontban piheni. Fárasztó volt az út, néhol lágy hó fedte még az utat a hágón, amelybe a szekerek kerekei mélyen belefúródtak. Bizony nem egyszer oda kellett nyomni a vállat, sőt egyik szekér elől egy másik bajbajutott elé fogni a lovakat, amíg átjutottak.

Kálnak ismerősnek tűntek. A hellén karavánoknak nem szokásuk erre járni. Pedig annak már több, mit két esztendeje, hogy itt megpihentek.

— Nem jártatok véletlenül a jenei orduban? — érdeklődött tőlük, miután megismerte őket.

— Csak menet. Amikor visszafele jöttünk, azt tanácsolták, kerüljük el, mert ott lakik egy emberevő istennő… Arra vitt volna el az utunk, de a biztonság kedvéért egy közeli dombon táboroztunk le… Miért?

— A lányomat elrabolták. Feltételezzük, hogy a jenei baskortok tették — magyarázkodott Kál.

— Akkor mégsem képzelődtem. Kevéssel napfelkelte után egy dombtetőről körülnézve egy fehér lovon ülő szőke nőt láttam egy szomszédos domb gerincén. Az volt az érzésem, őt látom. Azóta ugratnak a társaim ezért… — felelte felvillanyozva, majd lesütötte a szemét. — Amikor erre jártunk, gondozta egyik társunkat. Megtetszett nekem, de rájöttem, ara már… — magyarázkodott. — Ezek szerint mégis ő lehetett.

— Köszönjük!

 

Hiába a szinte bizonyosság, nem lehetett csak úgy elindulni. Fölöslegesen mennének oda egy ilyen szöveggel: „Adjátok vissza a lányomat/arámat!” Nem azért rabolták el, hogy csak úgy visszaadják. Akkor helyben lehetett volna alkudozni velük. De az, aki azóta magáénak tudja rabnőként, az biztos meg akarja tartani. Kál emlékezett a pugu ordu előtt történtekre. Az ujgurok védelmükbe vették a vendégszeretetüket élvező baskort lányrablókat, pedig nem népük tagjai, csak hasonló nyelvet beszélnek. A jeneiek annál inkább védelmeznék azt, aki ordujuknak a tagja. Hiába mennének oda néhányan. A kaland kiszámítható kudarc lenne. Sereget kell gyűjteni. Az ujgurok egy ideje a hont szövetségesei ugyan, jól jön most a kirk küz-ujgur viszály idején nekik nyújtott segítség. Ám ők sem szeretnék összerúgni a patkót baskírt szomszédjaikkal.

Feltehetően átengednék őket a területükön, de rájuk nem számíthatnak. A mosok sem örvendtek a furcsa távoli háborúnak, nem ment egyszerűen a sereg gyűjtése.

Minden rosszban akad valami jó is. A szakák újabb rablóhadjárata teljes kudarcba fulladt. Meglepetésre számítottak, nem hatalmas seregre. Ám Botond sérülése újabb haladékot követelt. Mintha Numi Turum egyengetni akarná az útjukat, ismét fellobbant az ujgur-kirk küz viszály. Jól jött a por-mos segítség, ugyanakkor nem ellenezhették seregük jelenlétét Ujgurföldön. A segítségnek is köszönhető győzelem után Botond bátran előadhatta tervét Nur Kánnak, aki ezek után nem mondhatott nemet. Hiszen ők nem akartak háborúzni a baskortokal, csak visszavenni, amit elraboltak tőlük. No, de miként, hogy ne szítsanak ujgur-baskort viszályt? Hosszas tanakodás után megszületett a terv: a terepet, és a határokat nem ismerő mosok „véletlenül” behatoltak a baskort területekre elég távol a jenei ordutól. Ez elegendő okot szolgáltatott Sári Kánnak szétküldeni a mozgósítást üzenő nyilakat. Ujgur közvetítéssel és némi ajándék lerovása árán a baskortok elfogadták a bocsánatkérést, és helyreállt a béke. Csak Bolan gyanakodott.

— Nekem itt valami bűzlik. Túl simán ment. Ez elterelő hadmozdulatnak tűnik…

— Mire gondolsz?

— Innen a legtávolabb fekvő ordukat, a jeneit és a jurmatyot fogják megtámadni, miközben mi itt „békét kötünk”. Ez egy csapda! Miközben mi itt „csatázunk” jurtáink védtelenek maradtak.

— Miért akarnának megtámadni? A kirk küzökkel háborúztak, akik megtámadták az ujgurokat. Háború közepette szomszédaink újabb háborút indítsanak, miközben a porok és mosok segítségére szorulnak a kirk küzök ellen? Ennek semmi értelme. Itt van Nur Kán, valamint a mosok és porok vezére is.

— Úgy hallottam, a mos és por törzsszövetség parancsnoka fiatal… és por. Ez idős, és mos… Hol van az igazi vezér?

— Miért akarnának a porok háborúzni velünk? Ha terjeszkedni szeretnének, egy szomszédos területet támadnának meg! Ennek semmi értelme. De vedd magadhoz a jenei és jurmaty batirokat, és az éj leple alatt vágtassatok haza. Ha baj van, adjatok le vészjelzéseket.

Még nem kezdett pirkadni, amikor harmadnap este hazaértek. Semmi sem igazolta Bolan előérzeteit, gyanakvását. Nyugat felé messze el lehetett látni a sztyeppén, de néhány kóborló állat és egy békésen pihenő vadlóménes kivételével csak a pusztaság látszott, és csend honolt. Egyetlen beláthatatlan terület az erdőfedte szurdok maradt, amelyen a jüecsik próbálták meglepni őket két évvel azelőtt. Bolan úgy döntött, pihenteti embereit, de megduplázta az ordu őrségét. Másnap már napvilágnál a szurdokot és környékét is szemügyre veszik. A vaksötétben nemcsak kockázatos, de nem is látnának semmit. Fény nem látszott az erdőben, mint a jüecsik támadása előtt, a múltkor Babba arra figyelt fel. Tévedett volna? Mindenesetre harci készültségben tértek nyugovóra.

Alig pirkadt, amikor megszólalt a vészkürt. Mire Bolan kiugrott a jurtából, és kiadta a mozgósító parancsot, már a vésztüzek is égtek. De ki jöjjön segítségükre? A Szonkhor által vezetett jurmatyokat kivéve alig számíthattak másra. A szurdok felől jelent meg az ellenség. Nem nagy sereggel érkeztek, de túlerőben voltak.

Botondék ujgur vezetővel közelítették meg a jenei ordut, jókora kerülővel, hogy elkerüljék a sztyeppét, ahol messziről feltűnést keltettek volna. A telihold pártjukat fogta. Nem kellett fáklyát használniuk. Lovaikat kantáron vezetve tették meg az utolsó útszakaszt a szorosban, majd az erdőben elrejtőzve várták meg a pirkadatot. Akkor lendültek támadásba.

Azonnal megszólalt a vészkürt, és a vésztűz is kigyúlt. Nem tudhatták, mekkora segítségre számíthat a megtámadott ordu, nem vesztegethették az időt. A távolban rövidesen megjelent egy porfelhő, jelezve, a hamarosan érkező jurmaty segítséget. Mekkorát? A felmentő sereg sem tűnt nagynak, s még távol voltak.

Nyílzáporral indult a támadás, majd Botond csapata kivont karddal rontott be a jurták közé. Bolannak pechére lovát két nyíl is eltalálta, összerogyott alatta. Esés közben lába is megsérült. Sántítva állt fel, még kikerülte az egyik neki tartó lovat, amely kis híján eltaposta. Még lovasát is sikerült lerántania. Ám a ló elrobogott mellette. Gyalogosan folytatta a harcot. A következő támadó lovának szügyébe döfte kardját, miközben pajzsával hárította a fentről érkező támadást. A ló megtett még két lépést, mielőtt összerogyott és lovasát maga alá temette. Bolan egy pillanatig követte, hogy megbizonyosodjon, nem támadja-e hátba, majd egy újabb támadó felé fordult. A következő pillanatban oldalról nyíllövés érte a lábát. Térdre rogyott, úgy védte ki a támadó kardvágását, de a mellette elrobogó ló lábát már nem tudta. Csuklóját érte a ló patája. Kardját elejtette, ő pedig az ütéstől hátára esett. Ott feküdt a földön, két lépésre jurtája előtt.

A kis Csaban atyját a földön látva kis fakardjával a kezében sírva rohant ki a jurtából:

— Ataa! Ataaa! — futott segítségére.

Az épp odaérkező Botondnak pillanatnyira megtorpant kezében a halálos döfésre induló kardja a másfél éves harcias fiúcska látványától. S ha ez nem volt elég, élesen hasított mellette a levegőbe egy rémült anya sikolya. Por nyelven.

— Neee! Csaban, neee!

Botond felismerte Babba hangját. A pillanatnyi tétovázás miatt lova tovaragadta. Ám két lépés után megrántotta zabláját, lova felágaskodott, majd helyben fordult meg. Közben egy másik por vitéz ért oda, aki rájött, a földön fekvő nem egyszerű batir. Lován oldalra ereszkedett, és már le is sújtott volna kardjával, ha egy ostorcsapás ki nem tépi kezéből a fegyvert, lova így robogott tova vele. Mire Botond visszaért volna, egy újabb por lovas előzte meg. Annak kardja már szikrázva csattant a Babbáén, amelyet Bolan mellől kapott fel a földről. Másik kezében az ostor nagyot csattant egy harmadik felé vágtató ló orrán, amely fájdalmában nyerítve ágaskodott fel. Lovasának időbe tellett, amíg úrrá lett a megbokrosodott állaton, ám bosszúra szomjasan fordult vissza, hiszen az ostorból neki is jutott.

Botond megállította lovát. Az egykori mátkák farkasszemet néztek. Babba a földön fekvő Bolan előtt állt, és ostort fogó kezével tartotta vállánál fogva kisfiát szétterpesztett lába között. Csaban rémülten kapaszkodott bal kezével az őt védelmező anyja lábába, a másikkal még mindig magasba tartotta kis fakardját. Vele szemben a megcsalt jegyes lóháton, és mégis vesztesen, a féltékenységtől remegő kézzel, kardját félúton felemelve. Habozása csak egy pillanatig tartott. Akkor lassú mozdulattal kezdte emelni a fegyvert, mint aki nem tudja eldönteni, elsőnek kit hasítson ketté, hűtlen aráját, vagy kölykét.

 

 

 

[1] A Fehérlófia típusú mesék és a mesehősök „a kacsalábon forgó kastélyban” (lásd uráli népek halottasháza) lakó boszorkánnyal való küzdelme a táltosnak a halállal való küzdelmét szimbolizálják. 

[2] A legrégebbi előkerült (fa)sík 6500 évesek, és a mai Oroszország területéről kerültek elő. https://en.wikipedia.org/wiki/Ski

Kisregény

Imola 11

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

11.

 

Miközben az eshetőségeket latolgatta a három lány, hazaérkeztek a „munkások”.

— Mi történt, Péter? — kérdezte Borbála. — Miért vagy ágyban, és nyakig betakarva?

Péter képtelen volt válaszolni. Összeverődtek a fogai úgy vacogott, noha erre semmi oka nem lehetett volna, hiszen már kellemesre fordult az idő. Megszeppent nővére, Imola válaszolt helyette.

— A láposhoz mentünk vízért a mosáshoz, meg szappanfüvet szedni. Úgy látszik mások is gondoltak arra, hogy innen visznek vizet mosásra, takarításra. Sokan voltak, és Péter azt javasolta, menjünk feljebb, közelebb a láphoz. Nem mentünk, mert eszembe jutott a figyelmeztetésed, mama. Péter beállt segíteni azoknak, akik az árokban merték a vizet. Megcsúszott és teljesen belesett, tiszta egy merő víz lett mindene. Mire átöltözött itthon száraz holmiba, már be is volt lázasodva. Vicát elküldtem orvosért, de Kállay doktor nem volt otthon.

— Megkértem a feleségét — szólt közbe a kis Éva —, küldje ide, ha hazaérkezik. Elmentem a patikába is. Kérdeztem a patikust, kit tudna ajánlani helyette, de senkit sem tudott. Viszont adott lázcsillapítót. Nem régen vette be, de még semmi hatása.

— Éppen csak kitettem a lábamat a házból — kezdte a korholást Borbála mama —, és máris baj történik.

— Nem tehetünk róla, hogy ez történt — nyelvelt vissza Imola. — Én igazán próbáltam vigyázni. Van itthon ecet?

— Mihez kellene ecet?

— A zárdában láttam, hogy ha valakinek magas láza volt, beborogatták ecetes rongyokkal. Legtöbbször segített a betegen.

— Honnét a fenéből lenne ecetünk? Rég elfogyott. Az ecet manapság olyan kincsnek számít, mint a cukor. Vizes ruha is megteszi és nincs mit tennünk, várni kell, amíg idejön Kállay doktor.

Nehezen múltak a percek. Valamikor, tíz óra felé kopogásra ébredeztek, mert elnyomta mindnyájukat az álom. Kállay doktor állt az ajtóban orvosi táskáját szorongatva.

— Jó estét! A feleségem mondta, hogy beteg a Péter gyerek.

— Csakhogy itt van, doktor úr! Jöjjön — invitálta beljebb a kései látogatót Borbála asszony.— Ezt a lázcsillapítót adta a patikus — mutatta a tablettát az orvosnak.

— Mikor adta be neki?

— Imola vetette be vele, úgy két órája.

A táskájából előszedte a sztetoszkópot, hogy meghallgassa Péter ziháló mellkasának rejtett hangjait.

— Ennek fele sem tréfa! — vakarta meg a homlokát a doki. — Azonnal antibiotikum kellene, nekem nincs, sajnos otthon sem. Benézek a patikushoz, talán neki van még. Ha neki nincs, akkor fogalmam sincsen, honnét tudunk szerezni, pedig más nem segíthet. Kezdeti tüdőgyulladása van a gyereknek. Mindenképpen visszajövök, akár tudtam szerezni, akár nem.

Eltelt legalább másfél óra, mire visszaérkezett.

— Antibiotikuma nem volt, de adott erősebb lázcsillapítót a patikus úr, meg egy tippet. Azt tanácsolta, ha Borbála találkozik munkakezdésnél a parancsnokukkal, kérjen tőle antibiotikumot. Náluk biztosan lesz. Most beadok neki a lázcsillapítóból, de ha mégis emelkedik a láza, tegyenek a csuklójára állott-vizes borogatást. Holnap reggel meg benézek, és majd délután vagy estefelé. Mikor érnek haza?

— Ha ugyanúgy alakul, mint ma, akkor nyolc-fél kilenc fele, de lehet, hogy kicsivel korábban.

— Én nyolcra itt leszek — búcsúzott az orvos.

Valószínűleg a lázcsillapítónak köszönhetően, Péter tudott rendesen aludni. Reggel, mikor az anyja enni adott neki, már jobban nézett ki, mint tegnap.

— Jobban érzed megadat? — simogatta meg homlokát az édesanyja.

— Kicsivel igen, de fázom egy kicsit még.

— Kállay doktor nemsokára jön, és ad neked majd gyógyszert. Vedd be rendesen. Rendbe fogsz jönni. Máskor meg ne menj felöltözve fürödni. Vagy vigyél magaddal száraz holmit is — viccelődött vele Borbála.

A Templom téren már várta a munkába igyekvőket a teherautó. Borbála úgy intézte, hogy Aljósa mellé ülhessen a sofőr melletti ülésre. Miután elindultak, kézzel-lábbal elmagyarázta neki, ha beérnek Máriára, neki azonnal beszélnie kell a magyarul is értő parancsnokkal.

— Lenni baj gyerekkel? Parancsnok tud segít. Kell neked egy jó „vracs”?

— Mi az a vracs, te?

Hiába magyarázta a sofőr, Borbála nem értette, mert rosszul mutogatott, és a megfelelő szó nem jutott eszébe. Pedig, ha csak azt mondja „doktor”, biztosan megérti. Amint megérkeztek Aljósa intett, hogy menjen vele. András persze ment volna az anyjával.

— Te maradni fiú, mert indultok rabota. Este majd találkoztok mama, vagy délben az ebédnél.

Borbálát az irodába vezette. Bekopogott, és meg sem várva a választ, benyitott. Valamit hadart oroszul a főnökének aztán a mellette ácsorgó asszonyt előbbre tuszkolta.

— Aljósa azt mondta, sürgősen beszélni akarsz velem. Mondta, beteg a kisebbik fiad. Miben segíthetek?

Borbála elmondta, mire volna szüksége.

— Elküldöm Aljósát Keszthelyre. Ott van a „bolnyica”, nem tudom, hogyan mondják azt felétek. Hoz orvosságot. El fog kísérni hazáig este, és ha nincs jobban a fiad, elhozza a mi orvosunkhoz Keszthelyre.

— Előre is nagyon köszönöm a segítségét! — hálálkodott Borbála.

— Most menjél a dolgodra, és délben majd gyere ide, hozzám.

Borbála elsietett, magában azon gondolkozott, hogy direkt tegezi-e őt a parancsnok, vagy náluk így szokás, vagy talán könnyebb neki így szólítani. Mindenesetre ő továbbra is magázni fogja, ha legközelebb találkoznak.

 

 

Kisregény

Imola 12.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

— Tudtam szerezni gyógyszert, de az orvos meghagyta nekem, hogy várjam meg, milyen hatása lesz a fiadra.

Borbála egy kicsit megijedt ettől.

— Ugyan miért, kell megvárnod a hatását? Ez valami kísérleti szer, amit valakiken ki akartok próbálni? Az nem az én fiam lesz.

— Dehogyis — magyarázta Aljósa a halálra rémült Borbálának —, ha nem eredményes és nem volna hatása, akkor azonnal vinnem kell Keszthelyre, a kórházba. Ezt tekintsd „parancsnak”. De ne ijedezz, remélhetőleg nem lesz semmi baj.

A Templom téren mindenki leszállt, kivéve Borbálát és Andrást. El is csodálkoztak a többiek, hogy az autón maradtak. Ám nem kérdezősködtek. Valahogy mindenki úgy gondolta, hogy különleges státuszt kaptak, mert a parancsnok külön kiemelte őket, amikor kiértékelte az elvégzett munkájukat. Andrást egy csoport vezetőjévé nevezték ki. Sokan ezt is valami kivételezésnek hitték, ellátásban vagy más téren. Ám az igazság az volt, hogy meg voltak vele elégedve, ám plusz juttatás, vagy kivételezés nem járt nekik. A magyarul beszélő parancsnok azért akart nekik segíteni, amiben tudott, mivel otthon beteg volt egy gyerek.

Ahogy a házba értek, menesztették Vicát Kállay doktorért.

— Mondd meg a doktor úrnak, jöjjön azonnal, ha tud. Megvan a gyógyszer, de itt vár az orosz sofőr, hogy szükség esetén azonnal elvigyen minket Keszthelyre a kórházba.

Hamarosan jött is Vica a doktorral együtt. Kállay doki először forgatta kezében az ampullát. Elolvasni nem tudta a cirill betűket, csak az összetétele volt latinul feltüntetve.

— Na, fordulj a hasadra — mondta Péternek. — Én azt javasolnám, hogy bármilyen hatása lenne a gyógyszernek, vigyék be a kórházba. Én a szegényes és hiányos felszerelésemmel megteszem a maximumot, ám a lehetőségeim nagyon végesek. Ott még is csak jobb a felszereltség, és tüzetesebben meg tudják vizsgálni. Bármilyen komplikáció esetén meg azonnal be tudnak avatkozni.

Aljósa értette majdnem az egész beszélgetést.

— Akkor készítsd össze a fiút. Minél hamarabb érkezünk oda, annál jobb.

Borbála, kiadta az utasításait Imolának.

— András velem jön. Menjetek aludni, ne virrasszatok itt feleslegesen. Majd jövünk, amikor jövünk. Tudjátok a dolgotokat.

Egy négyrét hajtott lepedőbe tette bele a legszükségesebb dolgokat, mivel táska nem igen akadt a házban. Hátizsák volt ugyan, de abban hozták-vitték az élelmet, nélkülözhetetlen darab volt.

Az elhagyatott, néptelen úton hamar bezötykölődtek Keszthelyre. A kórház bejáratánál persze alapos vegzálás következett. Aljósa erélyes fellépésére engedte be őket az őrség, miután kilátásba helyezte, hogy a főnökénél kérni fogja, hogy mentsék fel ezeket a katonákat, alkalmatlanok a feladatukra. Mikor megemlítette a parancsnoka nevét, azonnal cselekedtek. Ő volt ugyanis a körzet második legfontosabb embere. A kórház valami úri kastélyból lett átalakítva ideiglenesen. Minden talpalatnyi helyen betegek és ágyak. Orvosok, ápolók hemzsegtek lépten-nyomon. Egyetlen műtőjük volt, sürgősségi esetekre, persze csak hiányos felszereléssel. Ami egy tábori műtő szintjénél egy fokkal magasabb volt, mert mégsem sátorban, a szabad ég alatt kellett dolgozniuk, sőt volt folyamatos áramellátás is. Gyógyszerből viszont még a környékbeli alakulatok számára is bőven volt készlet.

Pétert először egy vizsgálóba vitték. Elég sokáig várakoztatták. Majd egy katonaruhás, tisztivállapos orvos kezdte tüzetesen megvizsgálni. Nem tudott csak oroszul, Aljósa meg próbált tolmácsolni, de néha bajban volt, mert nem tudta a helyes magyar kifejezést. Ám kézzel-lábbal sikerült megértetnie magát Péterrel, és a gyerek igyekezett minden hozzáintézett kérdésre válaszolni. A vizsgálat után az orvos megnyugtatta az anyját és bátyját.

— Egy-két hétig itt kell tartanom a kórházban. Gyógyszeres kezelésre van szüksége, és feltáplálásra, mert nagyon legyengült állapotban kapta a tüdőgyulladást. Segíteni fogunk, hogy felerősödjön. Otthon még sok pihenésre lesz szüksége, és rendbe fog jönni.

Már hajnalodott. Aljósa elvitte őket a parancsnoka szállására. Éppen készülődött, amikor betoppantak hozzá. Aljósa elmondta pár mondatban a történteket. Borbála és András megköszönték a segítségét, közbenjárását.

— Ne nyugtalankodjanak. Jó kezekben van, és mindent megtesznek majd, hogy hamarosan egészséges legyen. Most meg menjenek haza, igazolni fogom a távolmaradásukat. Aljósa elviszi magukat vissza, amúgy is megy a munkásokért. Egy kis élelmet is összepakoltatok a konyhán, a többi gyerek is biztosan éhes otthon.

A teherautó pont időre érkezett Kéthelyre a Templom térre, hogy felvegye a munkába indulókat. Csodálkoztak is nagyot, amikor meglátták Andrást és anyját lekászálódni. Valaki meg is jegyezte, hogy már éjszakai műszakra is lehet átjelentkezni? Aztán lecsendesítették az akadékoskodót, hogy kórházban voltak a gyerekkel. Javulást kívánt ezután mindenki a beteg Péternek.

Hazaérve már sürgés-forgás fogadta őket.

— Hogy van Péter? — rohanták meg őket egyből.

— Csak lassan, nem tudunk ennyire gyorsak lenni — intette le őket az anyjuk. — Először is rendesen megreggelizünk, utána majd mesélünk.

A hátizsákból előkerült a hajnalban kapott élelmiszercsomag. Volt benne szinte minden. Lekvár, sűrített tej, konzerv, füstölt hal, kevés kolbász és fehér kenyér, sőt egy igazi ritkaság is, kávé. Na nem valódi, csak amolyan pótkávé. Az igazi magyaros fehér kenyér nagy becsben állt, mert azt csak nagy ünnepekre osztották. Többnyire a barna, orosz „komiszkenyeret” kapták az ellátmányban.

 

 

Kisregény

Imola 10.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A magyarul is beszélő tiszt már ott fontoskodott az embereivel. Nagy volt a fejetlenség, mert munkára jelentkezők ugyan szép számmal jöttek, de az elosztásuk nagyon akadozva ment. A nőket elkezdték szortírozni. A fiatalabbakat és középkorukat kiválogatták, az éltesebbeket, gyengébbeket meg külön csoportba sorolták. Ebből azonnal bonyodalmak keletkeztek. Még élénken élt bennük az emléke, amit elkövettek a nőkkel, amikor mint felszabadítók megjelentek egy-egy faluban, városban. A vitának a tiszt vetett végett:

— Ne gondoljanak rosszra, nagyon megkérem magukat. A nem is olyan régmúltban voltak sajnálatos esetek, de most távolról sem arról van szó. Nem szemrevalóbb lányokat és fiatalasszonyokat keresünk, hanem idősebb asszonyokat könnyebb munkára, főleg az ellátásra, konyhára szeretnénk beosztani, ám ide is kellenek fiatalok, hiszen nem könnyű munka a főzés.

Lassanként olajozottan beindult a besorolás. A legtöbb embert persze a vasútvonal felújítási munkálataira osztották be. Andrást is egy ilyen csoportba irányították. Édesanyját konyhára akarták küldeni, de saját kérésére egy olyan brigádba osztották, akik az elhasználódott talpfákat szedték össze. A munka, ha nehezen is, de elkezdődött. Délben egy órás ebédszünetet tartottak. Bőséges, laktató ételeket osztottak ki a dolgozók közt.

 

Az otthon maradt gyerekek Imola, Marika, a kis Vica és Péter nekiláttak a rájuk bízott feladatok elvégzéséhez. Marika és Vica kimentek a Templom térre, hogy vizet hozzanak. Volt két nagy ötliteres demizson, amiben a napi ivóvizet tartották. A mosásra meg egy régi, de jó nagy tejeskannát vittek. Ezeket, hogy hazafelé is könnyebben menjen a cipekedés, egy kicsi kocsira rakták, ami valaha András egyik kedvenc játékszere volt öccsével. Hol az egyik hol a másik húzta fel a régi Vár dombjára, és onnan gurultak le a lejtő végére. Most meg amolyan fuvaros eszközzé nőtte ki magát.

A lajtos kocsi, mint mindig, most is jókora késéssel érkezett. Sok volt az ember, és a vita elkerülése végett a sofőr és segítője, még az osztás előtt kihirdették, hogy személyenként tíz litert tudnak adni. Ebből persze rögtön veszekedés lett, mondván, hogy ha egy családból öten állnak sorban, akkor ők ötször tíz litert tudnak hazavinni. Ahonnét meg csak egy vagy két ember jött, be kell érjék húsz literrel, pedig otthon többen vannak.

— Emberek! Értsék meg, hogy nem tud ez a kocsi több vizet hozni. Ez az egy kocsi látja el a maguk, és a szomszédos falú igényeit. A hatóságok egyelőre nem tudnak több kocsit biztosítani. Marcaliba csak úgy jut el a víz, hogy vissza kell mennünk Keszthelyre, újra feltölteni. A víz is drága kincs, de képzeljék el, mennyire drága az üzemanyag. Nem mi szabjuk meg a fejadagokat.

A tömegből egy férfi odanyomakodott a sofőr mellé.

— Van egy ötletem. Itt majdnem mindenki ismeri egymást. Javaslom, családonként mindenki elégedjen meg húsz literrel. Ennyi elég kell, hogy legyen főzésre és ivásra egy családnak, még akkor is, ha tízen vannak. Két liter egy egész napra személyenként.

Nagy helyeslés fogadta a javaslatot. 

Marika persze nem tudta, hogy ez elég lesz, vagy sem. Hazaérve mondta is Imolának, hogy a mosáshoz ebből nem futja.

— Ó ne aggódj. Mindenképpen le kell mennünk füvet szedni. Az árokban mindig van egy kis víz összegyűlve. Mások is ezt használják. A láposból mindig átfolyik annyi víz, hogy megteljen vele az árok.

Miután lepakolták az ivóvizes demizsonokat, a nagy kannával elindultak a lápos felé. Útközben másokkal is találkoztak, akik szintén oda tartottak. Péter húzta a szekeret, a többiek meg baktattak utána. Már sor fogadta őket, mire odaértek.

— Menjünk valamivel lejjebb — javasolta Péter. — Ha itt várakozunk, amíg sorra kerülünk, este lesz.

Imola kis ideig gondolkozott.

— Nem vagyok lelkes az ötletedért. Anya eleve szólt, ne menjünk nagyon messzire a láposban. Miért nem jó neked itt? Na mondd, várakozni kell. Van valami sürgős tennivalónk? Maradjunk itt, és várjuk ki a sorunkat.

Péternek nem nagyon tetszett, hogy a nővére kioktatta, de nem ellenkezett. Lement az árokparton, hogy segítsen azoknak, akik kézből kézbe adogatták fel a kimert vizet a várakozóknak. Két vedret használtak, amit hol tele, hol csak félig telve adtak kézről kézre. Lassan ment, de biztonságos volt, meg nem annyira fárasztó, mintha a feltöltött nehéz edényeket kellett volna felcipelni az árokpartról az útra. Akik a vizet merték, mindig egy-két lépést kénytelenek voltak bearaszolni az árokba a vízig. Péter egy óvatlan mozdulatra megcsúszott a sáros iszapos lejtőn, és egy pillanatra el is tűnt a vízben. Többen is a segítségére siettek, hogy ki tudják húzni a síkos árokpartról. Péter prüszkölt és szitkozódott. Mindene vizes és sáros lett.

— Látod — mondta nevetve Imola —, mekkora szerencse, hogy nem mentünk lejjebb a láposba. Ha ott pottyansz bele a vízbe, hogyan bírtunk volna mi egyedül kihalászni? 

Péter hazáig egyfolytában siránkozott, hogy vizes lett, fázik. Hiába öltözött át rögtön száraz ruhákba, ahogy hazaértek, egyfolytában rázta a hideg. A lányok azonnal ágyba dugták.

— El kellene mennem orvosért — mondta Imola. — Nem akarom Vicát elküldeni, habár az volna a megoldás, ha oda talál. Mi ketten jól el tudjuk látni. Ahogy elnézem, be van lázasodva. Mielőtt anya és András hazaérkeznek, orvost kell szereznünk.

— Van itthon ecet, Imola? — kérdezte Marika.

— Nem tudom, de mire kell?

— Még a zárdában láttam, hogyan ápolják a lázas betegeket. Ecetes kötést tesznek a lábukra és a csuklóikra. Az esetek többségében segített levenni a lázat.

— Megyek, körülnézek, hátha találok. Vica! — szólította a húgát, aki Péter ágya mellett ücsörgött. — Szedd össze magad, és menj át Kállay doktorhoz. Remélhetőleg megtalálod. Ha nincs otthon náluk senki, menjél a patikushoz, Szerencsi Béláékhoz, és kérdezd meg, tud-e valamit adni, és hol találunk egy orvost. Az anyagi részét majd elintézzük vele később.

Vicának nem kellett kétszer mondani. Már indult is. Imola hiába kutakodott ecet után, nem talált. Elosztották egymás közt a munkát, Imola a mosást és takarítást vállalta el, és ápolta Pétert. Marika a kertet tette rendbe, a konyhakerti nővényekkel. Már nyolc óra is elmúlt mire visszaérkezett Vica.

— Mit intéztél? — fogadta a nővére.

— Kállay doki nem volt otthon. A feleségének hagytam üzenetet. Mondta, amint hazaérkezik, azonnal küldi hozzánk. A Szerencsi patikus adott lázcsillapítót. Nem tudott senki más orvost ajánlani. Akiket ismer, azok Márián, vagy Keszthelyen élnek és dolgoznak. Van valaki Marcaliban is, de ugyanúgy messze van. Közlekedés nincs még, te is tudod, hogyan juthatok oda! Gyalog?

 

 

 

Kisregény

A táltos lánya 24. Aki megölte atyádat…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Dilay védelmében az öt telet megért Csaban fakardot ránt, a szinte-felnőtt fegyveres Alp ellen. Levent akadályozza meg a tragédiát. Az ezt követő párbajban Alp nagyon megveri Csabant, de a végén a kisfiú ledönti lábáról ellenfelét. Bolan kibékíti őket.

 

Csaban és Alp „párbaja” akkora port kavart fel, hogy napok múltán is azt tárgyalták az orduban. Többen a gyermekek lefegyverzését szorgalmazták, mások támogatták Bolan ötletét. Végül Sári Kán áldását adta rá, de még azután sem nyugodtak meg a kedélyek s a felkavart vihar így a néhány nap múlva megérkező Arüszlán fülébe is eljutott.

— S milyen büntetést kaptak? — kérdezte a történet hallatán.

Bolan hosszabb szünet után válaszolt, mialatt szúrós tekintettel nézett Arüszlan szemébe, mintha olvasni akarna gondolatai közt.

— Semmilyent. Kibékítettem őket — felelte sötét tekintettel.

— Mi lesz, ha bárki büntetlenül csúfot űzhet a kán unokájából? Mi lesz, ha bárki büntetlenül fegyvert emelhet az ordu egyik vezérének fiára? Ha jól értettem, Levent mergennek nincs utóda! Miként fogsz rendet tartani, ha a fiadat bárki lekaszabolhatja? — emelte fel a hangját. — Én az ilyent nem fogom tűrni!

— Az én tekintélyemet ne féltsd! És egyelőre csak egy mergen vagy, és nem ezé az ordué!

A jelenlevőkben meghűlt a vér, egyeseknek Ayi halála jutott eszébe. Arüszlán is többször győzött a Teremtés Ünnepe alkalmával tartott viadalokon, saját ordujában, akárcsak Ayi. Aki halott… Ám a két szem összevillanásán kívül egyéb nem történt. Bolan hátat fordított, majd faképnél hagyta a kán jövendő vejét.

Babba aggódva faggatta ki férjét, amikor hozzá eljutott az eset híre, főleg, mert nem azonnal számolt be róla.

— Igazad volt… Hogy is mondtad? Egy gyermeknek és egy ebnek kitűnő megérzései lehetnek. Nem tetszik nekem az az ember. Nem tudom megmondani miért, de… Talán mert mindent fenyegetéssel és büntetéssel akar megoldani. Én emlékszem Orhan Kán korára… Tőle féltek az emberek. Fiát, Sári Kánt szeretik… De attól félek, ez Orhan Kánon túltesz majd.

Börűnek nem kellett magyarázni, mert a hosszú idő után — amíg nem látta Arüszlánt — sem változott róla véleménye. S hiába beszéltek lelkére, az öntörvényű farkasivadék hajthatatlan maradt. Vicsorgott, ahányszor a férfi közeledni próbált az általa őrzött jurtához.

Mintha Börűtől kért volna tanácsot, Dilay véleménye sem változott irányában. Az újabb lekenyerezés, pontosabban lépesmézezés is kudarcot vallott. Tovább már nem lehetett halogatni a nagy hír közlését: Anája férjhez megy, és ő lesz a mostohaatyja. Ilkay, Ela kánbikeh és Sári Kán is hiába reménykedtek, a kislány a tőle telhető legkategorikusabban jelentette ki, neki ez az undok alak ne legyen a mostohaatyja.

Hát igen, ha valaki kán és mergen unokája, ráadásul atyja meghalt, annak kijárt a kényeztetés időszámításunk előtti első évezred derekán is, s a féken tartott nyelv az ilyennek ritkán erőssége… S hogy a vadlúd legyen jó kövér, a kislány szájából felhangzott a rettegett kérdés:

— Nekem miért nincs igazi atám?

Erről soha nem beszéltek előtte. Amíg baba volt, nem sok értelme lett volna, amikor már beszélni tudott, akkor felmerült Bolan és Ilkay házasságának lehetősége… Utána már a két gyermek barátsága miatt halogatták a felvilágosítást. Ami azt illeti, Babbáék is kerülték Csaban előtt a témát, tiszteletben tartva Ilkayék titkolózását. Amúgy sem gyermekfülnek való az ilyen történet. Arüszlán viszont, amíg Ilkayék egymásra néztek: „Na, ki mondja meg neki, és hogyan?”, magára vette a felelősséget. Ha már leendő családja ennyire határozatlan…

— Mert Bolan megölte.

— Hazudsz! Hazudsz! Ő jó ember! Hazuudsz! — visította Dilay, majd kirohant a jurtából. Arüszlán állt legközelebb a kijárathoz, ő ugrott utána, megállítani nem tudta.

— Állj meg! Állj meg, Dilay!

Nem érte utol, a kislány pedig meg sem állt Bolanék jurtájáig. Arüszlán nem tudta követni, mert Börű, látva a menekülő kislányt még a tőle megszokottnál is fenyegetőbben ugrott közéjük, megálljt parancsolva az általa kijelölt határvonalon. Ilkay közbelépésére az eb letett a tettlegességről, de ezúttal őt sem engedte Dilayhoz. Babba is hiába lépett ki a jurtából és próbálta szép szóval csitítani, az öntörvényű farkasivadék nem tágított. Vérfagyasztóan hörgő morgását és ijesztő agyarai mutogatását nem hagyta abba.

— Beszélek én vele. Ha megnyugodott, hazahozom — nyugtatta Babba Ilkayt, s míg a kislányt beterelte jurtájukba, arra gondolt, be jó, hogy Csaban elvitte a patakon túlra a kishúgát lepkét nézni.

Ölbe vette Dilayt, kedvesen kezdte faggatni, mi történt. Amikor a sírógörcsben levegőért kapkodó gyermek elkapott szavaiból kihámozta az eseményeket, neki is gombóc nőtt a torkában. Most légy okos, Babba!

— U-hu-gye-he ne-hem-i-hi-ga-haz? — könyörgött.

Babba mély lélegzetet vett és sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt.

— Tudod, atyád heves indulatos ember volt, és nagyon szerette öccsét, Emrét. Meg akarta bosszulni halálát. Tudja meg mindenki, az ő családját nem szabad bántani! Bolan az én védelmemre kelt… Nem akarta megölni, de engem kellett védenie, majd már saját magát is… Életre-halálra ment a küzdelem. Egyiknek meg kellett halnia. És bár azelőtt egyszer legyőzte Bolant, akkor, ott atád maradt alul.

— Te-he ölte-hed meg Emré-hét? — szörnyülködött a kislány. Mi derül még itt ki? Itt mindenki gyilkos? A számára olyan kedves emberek mind?

— Én is harcban… Megtámadtak… El akartak rabolni. Mi védekeztünk. Meg akarta ölni az öcsémet. Harc közben… — magyarázkodott.

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett szembe azzal, akit annyira szeretett, mert annyira kedves vele mindig, most pedig beismerte, gyilkos… Nem, nem lehet… Hitetlenkedése közepette próbálta összerakni az eseményeket… Emre haláláról és Babba elrablásáról már hallott elejtett szavakat.

— Ez a-ha-kkor történt, amikor Bo-ho-lan elrabolt, ho-ogy a felesége le-hegyél?

— Igen… És harcoltunk, mint akkor, amikor megtámadták az ordut. Emlékszel?

Lehet azt a rémületet elfelejteni?

— Amikor Csa-ha-bannal e-hegyütt megmen-te-he-tt-étek Bolant?

Na, igen, erről hallott. Látni, ugyan csak a halottakat látta, mert annak idején rémülten rejtőztek Anával a jurta mélyén, amíg a harcok folytak.

— És akkor Csa-ha-ban is meg-ha-halhatott volna, amikor A-halp…

— Igen, de ő győzött a végén… — próbálta Babba megnyugtatni.

— De Alp nem ha-alt meg!

— Mert Csabannak nincs igazi fegyvere. Az övé fából van. Azzal nem lehet ölni.

— De ő meg-ha-halhatott volna? A-halpnak igazi ka-ha-rdja van!

— Meg. Ezért avatkozott közbe Levent mergen is… Jól tudja, mekkora tragédia lehet egy ilyen harcból. Látod, ők is kibékültek Bolannal… Ő nem rossz ember…

— Tu-hu-dom! — kapaszkodott Babbára erősen. — Arüszlan a rossz. Nem a-ha-karom, hogy ő legyen az atám!

— Miért? Ő mit mondott?

— Hogy… — állt meg a kislány a mondat közepén zavartan. Miként lehet elmagyarázni, pláne gyermekfejjel, hogy „megölte”, azt sokféleképpen lehet kiejteni, és Arüszlán úgy mondta, „Bolan atyád gyilkosa…”

— Az igazat mondta, látod, de te elfutottál, mielőtt elmagyarázták volna, mi történt igazából. Gyere, vigyelek Anádhoz!

Ilkay, aki időközben visszakísérte vőlegényét a káni jurtába, már jött, hátha egyedül meg tudja közelíteni kislányát. Ezúttal Börűnek nem volt kifogása jelenléte ellen. Babba átadta az ölében hozott Dilayt.

— Megnyugodott egy picit…

— Mit mondtál neki?

— Az igazat. Amit nem kellett volna elhallgatni előle. Párbajoztak, Bolannak nem volt választása, nem akarta megölni… és sajnálja. És azt is, miként halt meg Emre. És mi megbocsátottunk egymásnak…

— Köszönöm — simogatta meg kislánya fejét, aki viszont már az úton a jurtájuk felé ismét rágyújtott:

— Nem a-ha-ka-ha-rom, hogy atám le-he-gyen az a… — ijedt meg a szótól, melyet épp ki akart mondani. — Utálo-hom!

Ám egy ilyen, egy egész nép jövőjét befolyásoló döntést, mint a kán lányának esküvője, ami egy örökös érdekében köttetett, nem dönthet el a gyermeksírás…

 

A téli napéjegyenlőség alkalmával Babba vezette le az egybekelést, ami a kám feladata. Nehéz szívvel, és rossz előérzettel. Talán ezért éltette hosszan Sári Kánt is, kívánva neki hosszú életet, s kemény áldkodásokat helyezett kilátásba annak, aki ártani akar neki, vagy családjának… Még Bolan is megbotránkozott ezen, főleg, miután Babba kám magyarázatot sem talált saját magatartására.

Arüszlán apósának nem panaszolhatta el felháborodását, mert hát mit sérelmezett volna? Hogy az ő esküvőjén apósát éltetik, és Tengri védelmébe ajánlják? Így inkább Levent mergentől érdeklődött, miféle szerzet ez a kám, aki ráadásul nő, és néha-néha hibásan is beszéli a baskort nyelvet? Levent mergen, aki sejtette, az új vővel kissé kiszorul a káni családból, egy ideje szintén töprengett a jeleneten. Így ezt felelte:

— Ne kezdj ki vele. Az egy bügü. Aki ujjat húzott vele, az mind megjárta. Emrét saját kezűleg ölte meg, Ayit, amint tudod, meggyilkoltatta Bolannal… Fiam először legyőzte, ő volt az erősebb, és ügyesebb, de akkor ott minden Babba szeme előtt történt…

Elmesélte a jüecsik támadását, és a hegyről leszórt „villámot”, a láttára hátraarcot csináló, már-már győztes porokat, a feltámasztott Karsa kámot, a biztos halálból visszahozott Börűt, amely kívánságára vérszomjas fenevaddá változik…

— Eddig csak annak lett baja, aki ártani akart neki. De jaj annak, aki kikezd vele. Tartsd távol tőle magad, azt tanácsolom.

Arüszlán hallott már néhány mesét, de először olyantól, aki személyesen át is élte. Elgondolkozott, de nem szólt többet. Ereka viszont, aki meghallotta a beszélgetést, nem hitt a fülének.

— Mi ütött beléd? — vonta kérdőre férjét, amikor négyszemközt maradtak.

— Eltöprengtem, mi lesz a sorsa Dilaynak, ha Ilkaynak kisfia születik… aki már nem lesz a mi unokánk…

Ereka csak hosszabb hallgatás után szólalt meg.

— S ha egyáltalán nem lesz gyermeke? Dilayt is alig tudta Babba megmenteni…

— Erre a helyzetre hagyományaink nem adnak támpontot. Ha Sári Kán meghal, Arüszlán átveszi a helyét. De ha Ilkaytól nem lesz gyermeke, akkor mi lesz, az jó kérdés. Arüszlan hozhat új asszonyt a házhoz, akitől lehet fiú utóda, de az nem Bas Kort Ana vérét hordozza már ereiben. Van egy féltestvér bátyja és egy unokaöccse… De ahhoz félre kellene állítania az unokánkat. De hát miért félünk tulajdonképpen?

— Mert Dilay utálja Arüszlánt!

— Végeredményben ez csak a gyermek ösztönös félelme a mostohától.

— Meg talán a Babbáé… Ne feledd, ő a kámunk… Talán többet tud nálunk. Érdeke nem fűződik hozzá. Bolan nem akart kán lenni. Ő pedig nem szeretné, ha ura feleségül venné Ilkayt — folytatta a gondolatot Ereka.

— Én mindenesetre nyitva tartom a szemem — fogadkozott Levent. — Bár lehet, csak rémeket látunk.

 

A következő napok eseményei pont a „csak rémeket látunk” feltételezést igazolták. Miután Ilkay és Dilay beköltöztek Arüszlan a káni jurta tőszomszédságágában felállított jurtájába, az ifjú vő látható erőfeszítéseket tett mostohalánya kegyeinek megszerzésére. Hiába minden igyekezet, minden közeledési kísérlete kudarcba fulladt. Ilkayt ez egyre jobban idegesítette, s nem egyszer ráförmedt kislányára, aki ettől egyáltalán nem kedvelte meg jobban mostohaapját, viszont panaszkodni hol Leventékhez, hol Babbáékhoz ment. Ez pedig feszültté tette Ilkaynak egyrészt egykori anyósáékhoz, másrészt Babbához való viszonyát. Viszont innen is, onnan is némileg megnyugodva tért haza a gyermek.

Tavasz felé aztán Ilkay és Arüszlán büszkén tették közhírré az asszonyka másállapotát. A káni székhelyt képező jenei orduban ez jó alkalom lett egy mulatságra. Örömhír ez nemcsak a kánnak, hanem az ordunak és az egész baskort népnek. A fiúgyermek utáni vágyakozás nem kerülte el a „csak” egy kislány, Dilay figyelmét. Még meg sem született testvére és máris véresen féltékeny lett rá. A hat telet megért kislányon Ela kánbikeh vette észre a magába zárt fájdalmat. Csak hosszas faggatás után vallotta be titkolt félelmét:

— Ha lesz öcsém, akkor Ana nem fog többé szeretni…

— Ez nem igaz! — próbálta nagymamája az általa kívánt irányba terelni a gyermeki érzelmeket. — Meglásd, milyen jó lesz, fogtok együtt játszani…

— De Ana többet nem engem fog szeretni…

Ebből pedig nem akadt érvelés, amivel ki lehetett billenteni. Bár Ela figyelt fel a gyermek aggodalmaira, amikor Ereka hozta szóba aggodalmait, élesen csattant fel:

— Azt hiszed, különbséget akarunk tenni unokáink között?

Az egykori anyatársak addigi jó viszonyába törés állt be. S Dilay minél többet panaszkodott Erekának, e repedés annál mélyebb és szélesebb lett. Nagy úr a bűntudat: Ilkay, ha lehet, még érzékenyebben reagált egykori anyósa aggodalmaira. Sejtette, kislánya Csabanéknál se burkolózik hallgatásba, ha a „pótanyuka” a rosszkedve iránt érdeklődik. S ha Babba nem is vonja kérdőre, gyermekeitől úgyis értesül arról, amit ők legszívesebben a családi szennyesládába rejtettek volna.

Ami azt illeti, nehéz helyzetben volt. Dilay nem épp a szófogadó, rendes kislányoktól elvárható módon viszonyult mostohaapjához. Férje pedig ilyenkor mindig ránézett mintha dühtől remegő ajkakkal azt mondaná: „Miért tűröd, hogy így viselkedjen velem?” Abban még első nap megegyezett a családi tanács, Arüszlán kerülje a fegyelmezést. Ám így a kislányban egyre erősödött az érzés: Ana őt nem szereti többé, hiszen állandóan mostohája pártját fogja, miatta fegyelmezi.

E hangulatban jött az ötlete Erekának és Leventnek, ajándékozzanak ebet a szeretetre éhes, elárvult unokájuknak. Dilay nagyon megörvendett a hosszúszőrű, borzos kis ebkölyöknek.

— Olyan, vagy, mint egy kis maci! (Ayi bala)

— Háát… Nem marad ilyen kicsi. Megnő hamar, meglátod. Nagy, erős csaban eb lesz belőle, aki a tulkok védelmében, ha kell, a kaplonnyal is felveszi a harcot.

— Vagy engem is megvédhet… — látott be a kislány a szavak mögé.

— Vagy téged… — mosolyodott el Levent, miközben büszkeség töltötte el unokája éles eszét látván. — Hogyan fogod hívni?

— Ayi bala… Ha a kis maci megnő, akkor Ayi lesz belőle! — nézett atyai nagyszüleire, mit szólnak hozzá. Erekának, könny szökött a szemébe. Csak akkor döbbent rá a kislány, hogy atája nevét adta az állatnak. Ajkába harapva fordult nagyapja felé, aki unokája pillantását kerülve, egy megreccsenő ág hallatán épp oldalra nézett. Dilay követte tekintetét, és Bolannal nézett szembe, akinek Levent mergennel volt megbeszélnivalója. A kislánynak eszébe jutott a halálos párbajuk. Nem futhat többé mindezek után Babbáékhoz vigaszt keresni!

— Az jó ötlet… — szólt közbe Bolan, aki az utolsó szavakat meghallotta. — Úgy fog majd vigyázni rád, amiképp atád tette volna…

A két férfi tekintete összevillant. Néha fölöslegesek a szavak.

 

Még nem született meg Ilkay és Arüszlán gyermeke, amikor kitört a viszály a szomszédos kirk küzöknél. Meghalt az öreg kán, és két feleségétől szinte napra egyidős fiai születtek. Mint ilyenkor lenni szokott, a káni cím követelői a határon túl kerestek segítséget. Sári Kán nem akart beleavatkozni, ám a vesztes fél baskort földre menekült. Azt már nem lehetett tűrni, hogy a csatározások itt folytatódjanak, pláne, miután gulyáikból pótolták élelmiszerkészleteiket, és az ezt rossz néven vevő csabanokat is leölték.

Sári Kán ezúttal nem hagyta védelem nélkül a káni ordut. Arüszlánt küldte maga helyett, és Bolan is itthon maradt, Levent vezette a jeneiket. Az óvatosság fölöslegesnek bizonyult, az ellenség nem próbálkozott hasonló csellel, mint Botond. A kirk küzöket hamar kitessékelték a területükről, és az új kánjukkal megkötötték a békét, kártérítést is kaptak tőle az okozott kárért. A vesztes, és alvezérei fejét viszont átadták a kirk küz kánnak.

Ám a csatában Levent mergen megsebesült. Amint hazaért, hívatták Babbát, aki rendszeres látogató lett a mergennél. Némileg felépült, de egy sérült, szenvedő ember maradt, nem lett többé árnyéka sem a régi önmagának.

Amikor még hazatérése napján Ereka késő este megjelent Babbáék jurtájában, a kám-asszony ijedten ugrott fel azt gondolva, Levent állapota fordult válságosra.

— Mi történt? — kérdezte.

— Nincs rosszabbul, de gyere át, hadd gondolják, ezért jöttem. Levent Bolannal akar beszélni, de titokban… Éjszaka jöjjön, ne lássák meg.

 

 

Kisregény

A táltos lánya 20, Egy vérbeli baskort

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bolan elutasítja a Sári Kán ajánlatát, hogy vegye feleségül Ilkayt, és legyen halála után a baskortok kánja. A két asszony közt továbbra is feszült a hangulat. Vajon az ellenségeskedés a két gyermekre is átragad?

 

Börű szerint Ilkay belépési engedélye csak arra az egy alkalomra szólt, és a kán leányát továbbra is nem kívánatos személyként tartotta nyilván, és minden alkalmat megragadott ezt értésére adni. Ám kislányára, Dilayra, a tiltás nem vonatkozott. Ez furcsa helyzeteket hozott létre, miután a kislány megtanult négykézláb közlekedni. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, és mire anája észbe kapott, átmászott a határvonalon. Mivel Babba épp a patakban mosott, és az alvó Csabant Börű gondjaira bízta, a farkasivadék felelőssége tudatában a szokottnál is harciasabban védelmezte a területet. Ilkay nem tudott kislánya után menni. Kétségbeesetten sikoltozott a fenevad mellett a hóban üldögélő gyermeke után. Több asszony is megjelent a segélykiáltások hallatán, de a vicsorgó ebbel egyik sem mert kikezdeni. A hangzavartól a kislány is megijedt, és sírni kezdett tovább fokozva az anyai kétségbeesést. Ezt már Börű sem bírta hallgatni, Dilayhoz ment, és megnyalta az arcát, de azelőtt még vicsorgott egyet anája felé, nehogy azt merje gondolni, a tilalomnak vége. A látványtól Ilkay éles sikolyt hallatott. Azt hitte, meg fogja harapni gyermekét. És nem ő volt az egyetlen a szemtanúk közül, akinek ez a gondolat fogant meg a fejében. Mivel Dilay a sírást nem hagyta abba, és a kétségbeesett hívó szóra sem mászott vissza anyjához, végül az eb szájába vette a hátán a ruhát, a határvonalig cipelte, ott letette, majd visszavonult. Ilkay remegő kézzel vette birtokba gyermekét a szemtanúk megnyugvására, aki egy elhagyott és megtalált baba kétségbeesésével kapaszkodott anájába. A hangzavarra megjelenő Babba már csak ennyit látott az egészből.

Ez az eset ismét elmérgesítette a hangulatot a két asszony között. Ilkay Börű fejét követelte, Babba pedig felfortyant, hallani sem akart róla. Este Sári Kánnak, aki nem tartózkodott az orduban a történtek idején, amiként a legtöbb férfi sem, nem volt könnyű dolga az ítélethozatalkor. A nézők közül egyesek a lányát támogatták, de jócskán akadt olyan is, aki tanúsította, hogy Börű nem bántotta a kicsit. Bolan is harciasan védte családja őrzőjét. Sári Kán nem akart vele ujjat húzni. Az utóbbi napok eseményei reményt adtak a megbékélésre, hátha csak múló női szeszély… Bár semmi jelét nem látta annak, hogy Bolan és Ilkay közt a jég olvadni kezdene.

Az újabb „fegyverszünetre” Dilay hasmenése adott lehetőséget, bár eleinte úgy tűnt, a helyzet még jobban elmérgesedik. Babba ugyanis egy marék fehér agyagot [1] adott a baj orvoslására. Ilkay először azt hitte, a múltkori vita következményeként űz csúfot belőle. Amikor viszont barátnőjének felháborodva panaszolta, mit adott neki Babba, az elmesélte, neki jót tett, és a kisfiának is. Az utána következő bocsánatkérés ismét megnyugtatta egy időre a kedélyeket. Sári Kán újra reménykedni kezdett. Babba viszont sejteni kezdte, mit tervelnek a háta mögött. Ám még Bolannak sem mondhatta el aggályait, hiszen nem több egy ágyasnál…

Más szempontból urára nem lehetett panasza. Kiváló atya volt. Rajongott kisfiáért. Ragyogott a szeme, amikor ránézett, és amikor hazaért, azonnal ölbe vette. Fúrt, faragott, zörgőt és mindenféle játékot készített neki, amikor pedig leesett a hó, már el is készült a szánkó egy kosárral, hogy Csaban le ne essen… Börűt befogta eléje, így kisfia kutyaszánon roboghatott, ő pedig utána. Ami azt illeti, az eb versenyzett vele a rajongásban. Csaban felmászott rá, húzta a fülét, szőrét, de az eb vakkanás nélkül mindent eltűrt. Ám a fiúcskára még feddően rászólni sem lehetett, mert azonnal fenyegetően kezdett morogni.

Na persze, szülei mindketten várták, szólaljon meg, titokban reménykedve, hogy az ő nevüket mondja ki hamarább. Ám az első értelmes szó — na jó, szótag —, amit kimondott, az Bö… majd Böbö… volt, könnyes szemekkel négykézláb igyekezve vigaszért örök védelmezőjéhez.

Néhány nap múlva, amikor Bolan épp leszállt a lováról, Csaban megtette első lépéseit.

— At… At — indult meg feléje feltartott kézzel, atyja boldogan nyúlt utána, nagyot rikkatva örömében:

— Babba, hallottad? Azt mondja, Ata! (=atya baskírul).[2]

Válaszként az atyai büszkeséggel ölbe kapott Csaban tovább nyújtózott… a kanca felé, amelyről Bolan épp leszállt.

— Háát… Nekem úgy tűnik, nem azt mondja „Ata”, hanem azt hogy „at” (ló baskírul) — gonoszkodott Babba.

— Na, gyere, na… — lombozódott le Bolan atyai büszkesége, de ismét lóra ült, Babba pedig kissé szorongó szívvel adta fel fiát az ölébe. Amire visszaértek, Csaban már vígan biztatta a lovat:

— Dí, dí!

Babba anyai előérzetei nem csaltak. Másnap már gyermeksírásra kellett kiszaladnia a jurtából. Börű bűntudatosan nyalogatta a pityergő kisfiút. Nem kellett sok anyai fantázia kitalálni mi történt. Csaban lovagolni, pontosabban kutyagolni akart, de leesett. Amint meglátta anáját, azonnal nyújtotta kezét, vegye ölbe. Ijedelme nem sokáig tartott. Alig száradtak fel könnyei, máris Börű után nyújtozott.

— Bö-bű! At!

Hiába minden anyai magyarázat, győzködés. A fiúcska tovább ismételgette:

— Bö-bű! At!

Másnap Bolan egy kis nyereggel jelent meg. Akkorával, amekkorát Börűre lehetett szerelni. Elöl volt fogantyúja is, hogy Csaban meg tudjon fogózni. Aztán kiderült, honnan tudott ilyen hamar nyerget varázsolni. Eredetileg egy hintaló kelléke lett volna, amely végül nem készült el. Ki akarna falovon lovagolni, ha van igazi, élő? A „fenevad” pedig birkaként tűrte a nyergelést és lovaglást. Kis gazdája kegyeiért bármit… Az orduban pedig csodájára jártak, és nemcsak a felnőttek. Börű felnyergelése Dilayt is odavonzotta a szomszédból Ilkay tiltása ellenére. Csaban már épp nyeregben ült, készen a „felvonulásra” amikor Bolan meglátta a nyújtózkodó kislányt. Megsajnálta.

— Gyere, na, te is! — tette fel a nyereg elé és átvetette felette a kantárt. Derekát a nyereg fogantyújához kötözte. — Fogd át a derekát, nehogy leessen! — szólt rá fiára, majd kezét körülöttük tartva adta meg az engedélyt Börűnek az indulásra. — Lassan! — figyelmeztette az ebet. Fölöslegesen.

A látványra összefutott az ordu, Ilkay is megjelent rémülten kislányát keresve, aki anai éberségének lankadását használta ki, és úgy szökött át a tiltott területre. Ezúttal Börű nem morgott rá, csak kivillantva félelmetes fogait parancsolt tisztes távolságot.

— Vigyázok rá! — vette elejét Bolan az anai rémüldözésnek.

Ilkay segélykérően nézett körbe. Senki nem figyelt riadalmára, tekintete csak Babbáéval találkozott. Ő is harapdálta az öklét kisfia épségéért aggódva. Ám amint telt az idő, s baleset nem történt, feszült vonásai fokozatosan büszke mosolyra változtak. Ez Ilkayt is megnyugtatta.

— Ebből lesz az igazi baskort! Még meg is tudja lovagolni! — biztatta őket valaki a nézőseregből Börű farkas-atyjára utalva.

— Azt a…! Járni sem tud, de lovagolni már igen!

— Asszonyt lopni idejében kell megtanulni! S főleg gyakorolni kell!

Ez az utóbbi közbeszólás aratott a legnagyobb sikert. Ám hiába udvaroltak mások is Bolannak, hogy az ő gyermekük is „kutyagolhason” egy kört, mert Csaban és Dilay kivételével Börű senkit sem engedett a nyeregbe.

A két gyermek barátsága újabb reményt adott Sári Kánnak. Hátha mégis… S hogy nem alaptalanul, azt a következő hónapok alátámasztani látszottak. Nem, nem. Szó se róla, Babba és Ilkay barátnők nem lettek, de ahogy a gyermekek helyváltoztatási sebessége nőtt, úgy egyre gyakrabban kellett a szomszédból összeszedni őket. Aztán a:

— Hagyd, maradhat itt is, vigyázok én rá! — is egyre gyakrabban hangzott el, sőt időnként már az is:

— Itt hagyhatom, amíg ellovagolok a…

Ha Babba eleinte a „kutyagolást” sem nézte jó szemmel, a következő atyai meglepetésen azonban már komolyan felháborodott. Bolan ugyanis egy kis fakarddal lepte meg kisfiát. Fegyvert egy egyetlen telet és két nyarat megért gyermek kezébe? Ki hallott még ilyent? Jó-jó fából van, de akkor is! Ez nem jó játék! Sőt, nem is játék!

Ám uráról mindez lepergett.

— Amikor távol vagyok, ki fogja Anát megvédeni? Megvéded, ugye? — fordult kisfiához, aki buzgón bólogatott.

Hiába minden anyai aggodalom és zsörtölődés, még „gyakoroltak” is. Amikor viszont Bolan kitette lábát a jurtából, a veszélyes játék azonnal rejtekbe került. No, nem ment ez ilyen simán, mert Csabannak éles volt a szeme, és „felelőssége tudatában” követelőzni is tudott.

Sári Kán elégedetten szemlélte a két gyermek barátságát, és a kölcsönös dajkaságot. Majd, ha sárgulni kezdenek a levelek, még egyszer szembesíti Bolant az ajánlattal. Hiszen láthatja, az asszonyok is jó úton haladnak a megbékélés felé… A téli napforduló alkalmával talán egybe is kelhetnének… Bolan azóta még egy csatában igazolta rátermettségét a hadvezetésre… Tekintélyét még a legöregebbek sem kérdőjelezték meg

 

 

 

[1] Kaolin. http://www.enviromedica.com/eating-clay A fehér agyag az egyik legősibb gyógyszer. Egyrészt nagyon sok ásványi anyagot (kálcium, vas, zink, nyomelemek, stb.) tartalmaz, amire szüksége van a szervezetnek, másrészt képes megkötni a szervezetbe (pl. bakteriális fertőzéssel) bekerült mérgező anyagokat (amiként pl. az aktív szén tabletta is megköti a gázokat). Például képes megkötni az anyarozzsal fertőzött lisztben a mérgező anyagok 77%–t egy amerikai kutatás szerint. Használták hasmenés és tavaszi fáradékonyság kezelésére, adták a terhes nőknek, egyrészt a szervezet erősítésére, másrészt a hányinger csökkentésére. Napjainkban az alternatív orvostudomány újra felfedezte az agyagot. Használják liszttel összekeverve és kisütve, vagy éjszakára beáztatják vízbe, és rövid ülepedés után megisszák a zavaros levet. http://www.libertatea.ro/sanatate/sfaturi/12-terapii-cu-argila-care-te-vindeca-de-boli-710915

 

[2] Bár etimológusaink az „atya” szavunkat funnugor eredetűnek tartják, nekem  akadnak kételyeim. Lehetségesnek tartom a török (altáji) eredetet (ata) is. (lásd Tóthfalusi online etimológiai szótára http://www.szokincshalo.hu/szotar/? „Akárcsak az apa és anya esetében, gondolhatunk gyermeknyelvi eredetre, illetve arra, hogy a finnugor rokonnyelvi megfelelők is párhuzamos gyermeknyelvi alakulatok: votják ataj, cseremisz atja, finn ätti, mordvin atje (‘nagyapa’), mivel más nyelvcsaládoknál is találni hasonló szavakat: görög, gót atta, albán at.”) És a török ata… 

 

Kisregény

MESÉL A MÚLT — Karcsi és Aranka 10.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A Főtérről nyíló Főszeg – anno.

 

Jenőfiék elsőszülött lányának nagy szerelme, az atléta termetű, szép és kedves, valóban atléta Imre egy szörnyű autóbalesetben meghalt. Ilonka belebetegedett, és ezután úgy zárta be lelkének azt a kis rejtekét, amelyben az ábrándos érzelmeket, a boldog jövő ígéretét ápolgatta, hogy abból az érzelmeknek is csak ritkán nyitott egy kis rést, de az ábrándokat végképp elaltatta. Ezután hozzáment az első kérőjéhez, akit távoli rokonoknál ismert meg, és azért választott, mert finom érzékkel hamar rájött, ez az ember neki soha nem mond majd ellent, ha egyáltalán megszólal valaha. Amikor Vilmos leánykérőbe érkezett, csak ült némán, az egész család megijedt a szúró tekintetétől, féltették tőle a lányukat.

         Pedig csak attól tartott, kosarat kap, mint már másutt annyiszor. Nem volt ő sem szép, sem kedves, csak nagyon szorgalmas és Isten adta csendes, jó ember. Szerelmi házasság ugyan nem lett belőle, de Ilonka minden mást megkapott, ami nem hagyta megkeményedni szívét, vagyis inkább kielégítette kárpótlásért jogosnak ítélt igényeit. Kitűnő üzleti érzékkel vett kézbe mindent, amit a maga hasznára fordított, mégsem gazdagodtak meg soha.

         Imre mellett jól kamatoztathatva ezt a tulajdonságát, még boldog is lehetett volna. A sorsa másfelé vitte: boldogulni ábrándok nélkül.

         Imre családját összetörte a fiúk elvesztése. A Főszeg elején álló, szép, gangos házukban működő sütödéjüket kiadták egy valahonnét elvándorolt péknek, hosszú időre elutaztak. Az utcafronton üresen állt a lakás és üzlethelyiség, nem lett belőle pékbolt, bezárt spalettaajtaján sárguló kis cédula hirdette: Kiadó.

 

*

A zsalugáter picit megemelt résein sápadt fényt küldött be a korareggel, de kint már egyik szomszédasszony vesszősöprűjének ütemes sercegése jelezte, errefelé így, az utca takarításával beindult a nap.

         — Ideje lenne megköszönni Ilonkának a vendégszeretetét, és hazamenni — folytatta hangosan a hajnal óta motoszkáló gondolatait Karcsi, érezve, hogy felesége is ébren van már. Feléje fordult és füle alá gyűrte a kispárnát, hogy ráláthasson az arcára.

         — Haza…? — nézett szomorúan Aranci.

         — Naponta többször elmentünk Mahalikék bespalettázott ablakai alatt, és a zárt üzletajtó előtt. Eddig úgy néztem rá, mint maga arra a teáskészletre az Erdősék kirakatában. Hiábavaló vágynak látszott. Én már ezt sem érzem elérhetetlennek. Két éve vagyok apámnál segéd, mestervizsgát teszek, és kiváltom az iparengedélyt.

         — Papa úgysem engedi!

         — Nem kérek rá engedélyt. A magam üzletét akarom megnyitni.

         — De hát a vizsgára elmegy a megtakarított pénzünk, akkor miből?

         — Beszélni fogok Mahalik úrral, hogy adja bérbe nekünk az üzletet a lakással együtt úgy, hogy utólag fizetünk, hisz úgyis csak üresen áll.

 

*

A borbélyüzletben várakozó kuncsaftok ültek minden széken, padon, és álltak, akiknek nem jutott ülőhely. Jenő egyedül dolgozott, amikor fia belépett. Észre sem vette volna, ha az örömmel köszöntő hangokra fel nem kapja a fejét. Körbefogták, kérdezgették hogylétéről, hátát lapogatták a réglátott Karcsinak.

         — A legjobbkor érkeztél, fiam, amint látod. Remélem, jól vagy már annyira, hogy rögtön be is állhatsz a szék mellé.

         — Nem dolgozni jöttem, hanem a szerszámaimért, és elvinném a sarokból a tükör-asztal- és széket, mosdót, meg a többi női berendezést.

         Jenő kínosan körbenézett.

         — Hova vinnéd az üzletem berendezésének részeit?

         — Amit állítólag nekem vett, Fater, a fizetésemből részletekben levonva.

         — Ezt talán nem most, és nem itt kellene megbeszélnünk… — vonta a függöny mögé Karcsit.

         — Nekem most van ezekre szükségem, hogy ki tudjam szolgálni a vendégeimet.

         — Hol, ha nem itt? Egyelőre még az én szerződött segédem vagy.

         — Az addig volt érvényben, amíg az egyik fél meg nem szegte a szerződésbe foglaltakat.

         — Még te beszélsz? — sziszegte fojtott hangon az apa. — Hónapok óta az üzlet tájára sem néztél, mi ez, ha nem szerződésszegés!?

         — Nagyon jól tudja fater, hogy operáltak. Csak arról nem tud, hogy kidobtak a kórházból, mert nem fizette be a betegsegélyezőmet.

         — Csak ne olyan hangosan! — lesett ki a függöny résén, és azt látta, hogy a kuncsaftok lassan szivárognak kifelé az üzletből.

         — De igen, hadd tudja meg az egész falu, hogy miért hagyom itt, Papa. Élet és halál közt feküdtem a sógornőmnél, mert még vonatra sem volt elég pénzem, gyalogoltam a félig begyógyult gyomorműtéttel.

         — Jó, jó, sajnálom, ezt este, otthon megbeszéljük… de hová mennél, Gombos kollégának nem kell már segéd?!

         — Kiváltottam az iparomat, fater. Nem leszek többé senki segédje. Az utolsó havi béremmel és a búza járandóságommal még adósom.

         Kilépett a függöny mögül, megkérte az egyik fiatal vendéget, hogy segítsen, vele kicipelte a bútorokat a kint várakozó lovas-kocsira.

         Jenő szó nélkül nézte, semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy jobb, ha most nem avatkozik be, hiszen úgysincs hová mennie a fiának.

*

         — Gratulálok, fiam, tudtam, hogy nem elégedsz meg azzal, hogy apád segédje légy — lapozott bele a mestervizsga és iparengedély papírjaiba Lénárd papa. — Bravó, ez szép eredmény!

         — Édesapám, kibéreltük a pékház utcafronti helyiségeit, az üzlethelyiséget is — szólalt meg a lánya.

         — Az nagyszerű… de a lakást minek? Itt jó helyetek van.

         Aranka összeszedte a bátorságát.

         — Ideje elköltöznünk, már ki is festettük az új otthonunkat, de be kell rendeznünk. Emlékszik, mit ígért nekem, édesapám, amikor Ilonka lakodalmáról beszéltünk?

         — Emlékszem. Még édesanyád kívánságára is, hogy Karcsinak segítsünk önállósodni. Most szóljatok, hogy mire van szükségetek.

         — A bútorra…

         Róza mama nagyot ásított.

         — Nem gondoljátok, hogy késő van már? Holnap korábban megbeszélünk mindent.

         Ó, nem volt még olyan öreg az este, csak az elhamarkodott ígéretek teljesítésének megakadályozásáról nem szeretett volna lekésni Róza asszony. Mintha hangos szóváltás foszlányai szűrődtek volna át a ház túlsó felébe a fiatalokhoz azon az estén. „Miért ne lenne jó… semmi baja… még emlék is!” A halkabb, morgó válaszokat érteni nem lehetett.

         Ők boldogok voltak, tele reménnyel, tervekkel, nem érdekelte őket, min kaptak össze az öregek.

         Következő este kiderült, nem biztos, hogy jó, ha az embert a vajszíve vezérli. Pláne, ha egy számító nőszemély gyakorol rá nyomást, ésszerűnek beállított megoldásra.

         A tegnapinál semmivel nem korábbi időpontban, de egy meggyőző érvelésen túl jött el a megbeszélés ideje.

         — Édesapád mondani szeretne valamit, Aranka — jelentette be Róza asszony, olyan hangsúllyal, mintha neki semmi köze nem lenne az egészhez, de egy ilyen megbeszélés felett elnökölnie kell valakinek, és az ki más lehet, mint ő.

         Lénárd papa krákogott kicsit. Sajátmagát már meggyőzte, hogy neki majd bőven lesz ideje helyrehozni, amit most el kell rontania, mégis jobb a békesség.

         — Pillanatnyilag nem vagyunk olyan jó anyagi helyzetben, hogy új bútort tudnánk vásárolni, gyerekek. Úgy gondolja… gondoljuk — helyesbített gyorsan —, édesanyád bútoraival van tele a padlás, a legjobb darabokat válogassátok ki… egyelőre. Aztán majdcsak lesz nagyobb forgalom, több bevétel…

         — Tartósak és nagyon szépek még azok a bútorok — vágott közbe Róza.

         — Kezdésnek megteszi, de… — szabadkozott papa.

         —… és minden mást is elvihetsz, ami anyá… édesanyádé volt — kotyogott bele ismét a mama.

         A fiatalok csak ültek csendben, össze-összenéztek, Aranka itt-ott vett egy nagy levegőt, de Karcsi pillantása némaságra intette. Mire Lénárd papa egy mosolynak szánt kínos fintorral bólintott, már fogták egymás kezét az asztal alatt, és úgy álltak fel.

         — Köszönjük.

         Másnap költöztek. Kocsira került Juliska mama furnérlemezzel borított régi hálóbútora. A szerény, engedelmes Aranka ezegyszer nem kért engedélyt, az akkor divatos szövet terítők, zenélő képóra, habverésre használt, szép nagy rézüst és cizellált rézmozsár, praktikus konyhai edények, eszközök elcsomagolásához, és a sötétre lakkozott egyajtós biedermeier szekrény kocsira pakolásához. Róza asszony ez utóbbinál és némelyik értékes darabnál beharapta az ajkát, mert nem szólhatott: egy napja sincs, hogy ezt ő ajánlotta fel…

         Mielőtt az új lakás frissen súrolt hajópadlójának illatával keveredő festékszag mellé a tojásrántottának illata is csatlakozhatott, Karcsi az ideiglenesen edényszekrénynek kinevezett szép örökség polcáról kilopta a teáskészlet tejes-kancsóját. A szemközti kiskocsmába szaladt, és fél liter vörösbort hozott benne, a terített asztal közepére tette. Aranci csak akkor látta meg, amikor kezében az elkészült, gőzölgő rántottával elfordult a beépített tűzhelytől. Egy minden földi jóval roskadozó asztal nem vetélkedhetett volna ezzel az egyszerű, egyfogásos első vacsorával, amihez életükben először, saját otthonukban, kettesben ültek le. Pár percig csak nézték egymást, szó nélkül, de a szemük beszélt.

         — Kihűl — szólalt meg Aranci, mire elnevették magukat, aztán farkaséhesen tűntették el a világ legfinomabb vacsoráját az utolsó zsírcseppig.

         Épp boldogan ölelték át egymást, amikor halkan kopogtatott valaki.

         — Édesapám! — sikkantott örömében a lánya.

         — Azért jöttem…

         — … mert az én édesapám!

         — Igen… de hoztam is valamit — tett le egy borítékot. — Ez elég lesz a kezdő házbérre…

         — Szó sem lehet róla! — állt fel Karcsi.

         — Az én Juliskám ígértette meg velem, és én tartozom neki azzal, hogy segítelek benneteket, ameddig szükségetek lesz rá.

         — De édesapám…!

         — Semmi de. Ha már így alakult… és ez nem adomány, hanem a hozományod része… Aztán majd…

         — Nem kell magyarázkodnia, édesapám.

         Meggyőző tudott lenni, magyarázat nélkül is, hiszen tudták, saját csapdájában vergődik. Körbevezették, megnézte az üzletet és az üresen ásító sarkokat is… kijöttek a könnyei.

         Aranka mégegy poharat tett az asztalra, Karcsi töltött, és megemelték.

         — Hát akkor igyunk arra, hogy legyetek boldogok ebben a kis lakásban — vette a sétabotját, elindult az ajtó felé, megállt, nem fordult vissza, csak halkan megjegyezte:

         — Erről meg nem kell tudnia senkinek.