Sonkoly Éva : Kényelmetlen – 4.

Illusztráció: Eufrátesz a bibliai Ígéret földjének északi határa

 

Az idő előrehaladtával egyre kényelmetlenebb az a bizonyos fotel, amelyben elgondolkodom a történtek felől, talán a nyári meleg az oka, nem is tudom.

Menjünk hát vissza a tavalyi őszbe, Erzurumba, ahol Ahmed betegen fekszik.

Az orvos hosszasan vizsgálta, majd mentőt hívott, mert látta, a fiúnak jártányi ereje sincs. Neki viszont szüksége volt egy röntgenre, hogy biztos legyen a diagnózis. A szülők aggódva várakoztak, és a lelet igazolta az orvos gyanúját, Ahmednek tüdőgyulladása van.

Megkapta a szükséges gyógyszereket, antibiotikumot, lázcsillapítót. Továbbra sem hagyhatta el az ágyát, bár igazság szerint nem is tudta volna, olyan gyenge volt. Keveset evett, néha ébren, de a nap nagy részét bódult álomban töltötte.

Hideglelős, lázas állapotában visszaemlékezett a párizsi eseményekre, talán eljött az ideje, hogy feldolgozza az ott történeteket, ami annyira riasztotta, hogy eddig a gondolatát is kerülte… Most újra felidézte: lövések, vér… és már derengett az is, hogyan menekült meg, ki segített neki abban a tömegben, ahol úgy érezte, elszabadult a pokol.

Hogy is volt?

 

Ali még Erzurumban mesélt valakiről, akivel régóta levelezett az interneten, egy párizsi lányról, aki segítséget ígért mindkettőjüknek, ha kijutnak.

— Milyen segítséget? — kérdezgette Ahmed egyre többször, de választ nem kapott, csak annyit:

— Majd meglátod!

Megérkezésük után egy kedves párizsi lány fogadta őket. Bemutatkozáskor Ahmed nem értette a nevét, megkérdezni pedig még nem akarta, majd… gondolta.

— Gyertek, szétnézünk a városban! Aztán majd megmutatom a lakást is, amit nektek találtam, arra a pár napra, amíg itt lesztek, úgy tudom, Németország a cél.

Ali szaporán bólogatott…

Így indultak el hárman a késő esti párizsi sétára. Minden olyan jól indult, egészen addig…

Egy étterem teraszán épp fizetéshez készült Ali, amikor feltűnt egy fekete Seat lesötétített ablakokkal, és lövések dördültek. Mindhárman megrémültek. Ali futni kezdett, szerencséjére gyorsan eltűnt az utcasarkon. Nem merték követni. Mindenki menekülni próbált, pánik keletkezett. Ahmed a nemrég megismert lány mellé állt szorosan az étterem ajtajában. A lövések után legtöbben eszeveszetten rohantak, kerülgették a halottakat. Mások segíteni próbáltak… Mindenki másként élte meg a sokkot. Nagy volt a zűrzavar.

Úgy tűnt, a lány is halálra rémült, de Ahmednek is a menekülés volt az elsődleges célja. Azt sem tudta hová mennek, sietős léptekkel hagyták el a helyszínt.

Egy közeli lakás ajtaját nyitotta a lány, csendben… majd bent, a sötétben egy fotelhoz vezette, leültette… inkább belenyomta. Nem beszélt, villanyt sem gyújtott, az ablakhoz lopózott, onnan lesett lefelé ijedten. Távolról újra lövések, robbanások hallatszottak.

Ahmednek félelmében eszébe sem jutott megszólalni.

Aztán elcsendesedett minden, a lány leengedte a redőnyöket, vastag függönyt húzott az ablakok elé, aztán felkapcsolta a kis állólámpát. A fény szűk helyre korlátozódott. A fiú lassan szétnézett, de keveset látott a szobából.

— Mi történhetett, és mi lehet Alival? — aggodalmaskodott.

— Nem tudom — felelte lány —, annyit láttam, mint te. Ali csak levelező partnerem volt az interneten, segítséget ígértem neki. Annyit, hogy tovább juttatom, ismerek pár embercsempészt, ennyi! Reggelre talán többet tudunk.

Hozott egy plédet a fiúnak, a kanapéra mutatott és magára hagyta.

Láthatóan nagyon feldúlták az események, de annyira nem ismerték egymást, hogy hosszasan beszélgessenek, az átélt izgalmak is megviselték mindkettőjüket.

— Majd reggel — gondolta Ahmed.

Minden idegen volt számára, álmatlanul, egész éjjel Alira gondolt. Vajon mi lehet vele, hová ment, eljutott-e valamilyen biztonságos helyre? Hiszen nem is ismeri a várost.

Reggel a lánynak hírei voltak, friss hírek egy borzalmas terrortámadásról, de Aliról nem tudott meg semmit.

— Haza szeretnék menni. Tudsz nekem segíteni? — reménykedett a fiú.

— Ahhoz pénz kell, sok pénz!

— Azt hiszem, ez elég lesz! — és megmutatta az összes eurót, ami nála volt.

A lány döbbenten nézte.

— Várj itt pár napot, próbálok segíteni, egyelőre semmit, hiszen alig jár ember az utcákon. Nem is tanácsolják senkinek. Később megpróbálom megkeresni Alit is. Remélem, nem csinált semmi butaságot.

Ahmed nem tudta mit gondoljon.

Ki is ez a lány valójában? Csak annyit mondtak, hogy Ali barátja, amolyan virtuális barátság. Vajon ér-e az annyit ebben a helyzetben, mint amire számított?

Sok választása nem volt, hát várt.

Aztán eljött a nap, amikor a főváros szélén felvette őt az a bizonyos embercsempész.

A lány elköszönt, még a nevét sem mondta meg, talán Ali jobban ismeri, de tőle most nem kérdezheti, ki tudja, merre jár! Idejük, kedvük sem volt beszélgetni a történtekről, Aliról semmi hír.

Ahmed úgy érezte, minél előbb szabadulni szeretett volna tőle a lány.

— Nők… — gondolta —, mire is számítottam? Mit várhatnék tőlük? Különös ez a világ, mennyire megváltoztak a dolgok Európában… Itthon minden rendben van — révedezett —, az itteniekkel sokkal könnyebb. Itt tudják ki az úr!

 

Édesanyja lépett be a szobába, vacsorát hozott és a gyógyszereket. Örömmel látta, hogy javul a fia. Megette a vacsoráját, bevette a gyógyszereit. Jó éjszakát, szép álmokat kívánt, és mint aki itt sem járt, gyors léptekkel kisurrant a szobából. Kicsit megállt az ajtó előtt és hallgatózott. Semmi zaj a szobából, a fia ma este nem köhögött.

— Allahnak hála! — gondolta az édesanya, pedig ritkán emlegette az Egyetlent.

Ahmed lecsukta a szemét, s valami lassú bódulattal kezdődött az álma, olyan szédítő utazással, valahova messze, a múltba szeretett volna visszatérni, a régmúltba… nem, nem Párizsba, azt jobb végképp elfelejteni. A valóság elől, amitől még mindig félt — ami még meg sem találta —, az elől szeretett volna menekülni, oda az álmok világába.

Valahol messze, évszázadok távolában lóra pattant és nyargalt a síkságon egy város felé, ahol — hite szerint — elérheti azt a barna hajfonatú lányt. Aranya volt bőven, s már ismerte az utat a város felé, ott a mocsaras, lápos vidéken.

Mert mindig van valaki, aki jó pénzért segít!

 

 

Folytatása következik

Legutóbb szerkesztette > Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"