Sonkoly Éva Szerző
Vezetéknév
Sonkoly
Keresztnév
Éva
4 nap 6 komment

Egy őrült világban, ezernyi gond,
torlódnak az értelmetlen napok.

Valami átok súlyosul a földre,
menekülnék, rossz minden szavam.

Naponta érzem, lehetne jobban,
elférnénk e tág univerzumban.

Szemem keresgél, hová lettél
gyermekkor, föld, menny, pokol.

*

Bárhová mennék utam néma.
Kinek mondanám, fák árnyán
nézd az őz nyomát, vadkörte fát.
Nem tudod, útra készülök rég,
egérutat keresek lelkemnek.
Menteném, amit lehet még.
Porba fúl szavam – tudod –
nem így akartam.

*

Mikor megkopik az élet
az öröm is semmivé lett.

Az akarat nyújtózik, álma
mély, nem ébred semmiér’.

A célok homorú lencsében,
tekintetlen mélyen.

A világ forog, áporodott.
Aprópénzre váltják a jót.

Fizetéskor az is kipereg,
a remény oly’ vásottan
– tipeg.

 

 

 

 

2 hét 6 komment

Csengettek.

Az ajtóban egy úr áll, széles peremű kalap a fején, fura mosollyal néz rám.

– Bemehetek? – kérdezi.

– Nem vásárolok! – csuknám az ajtót.

– Az nem olyan biztos – mondja. – Egyébként is rendelésre jöttem.

– Én nem kértem semmit – válaszolom.

– Te nem, de valaki szeretné, hogy válassz! – ellentmondást nem tűrően szélesre tárja az ajtót.

Már bent ül a szobában, kabátban, kalapban, a furcsa mosolyával.

– Van egy kávéd? – kérdezi.

Hozom a kávét, lassan kevergeti.

– Amíg kóstolgatom, mert az élvezetekkel lassan kell élni, kérlek nézd át ezeket!

Mélyen a zsebébe nyúl, kis dobozokat tesz elém. Olyan parányiak, alig nagyobbak egy gyufás doboznál. Van vagy három. Kíváncsian bontogatom.

– Csak bátran! – biztat miközben kávézik. Lassan, élvezettel kevergeti a sötét folyadékot.

Előttem a nyitott dobozban valami fényeset látok belegyömöszölve, szinte erőszakkal.

– Óvatosan húzd ki! – biztat.

Valami különösen finom tapintású kelmét talál a kezem. Finomabb az igazi hernyóselyemnél. Áttetsző, szinte egész ruha, mégis olyan különös. Nézem, forgatom.

– Tetszik? Próbáld fel nyugodtan!

– Én? Nem rendeltem semmit!

– Már mondtam, a megrendelő nem te vagy – figyelmeztet.

– Menj a fürdőszobába, vedd magadra nyugodtan!

Elkerekedik a szemem.

– Ezt, ott?

– Felőlem itt is maradhatsz, de a megrendelő szerint kicsit visszafogott vagy… – jobb szót keres – olyan más vagy – legyint.

– Tudod a csupasz bőrödre kell felhúzni, de engem nem zavarsz, akár itt is… – rágyújt, s figyel.

Kimegyek, vetkőzöm, felveszem, nézem magam.

A tükör kinevet. Már látom, ez nem az én méretem. Áttetsző, szinte testszínű, de igen nagy, itt-ott már feslett.

Felháborodottan kirontok, mit sem törődve “másságommal”, illemmel.

–  Nézd, ez nem az én méretem, s már használt! – mutatom.

– Igen, kicsit, a fenébe! – állát simogatja, mosolyog. – Furcsák vagytok ti, azt hiszitek mindenkinek újat szállítok… – körbenéz, s elém tol egy másik dobozt.

– Ezt próbáld fel! – biztatóan tartja elém -Kicsit kreolabb bőrszínű.

– De nekem ránézésre is nagy, kétszer is beleférnék.

– Igen, kicsit más a méreted – néz csodálkozva. – Megmérhetlek? – kérdezi, s feláll. Nincs a kezében semmi.

– Mivel? – kérdezem.

– Csak úgy a szememmel – s már írogat is -, dereka 60 centiméter.

– Honnan tudod? – kérdezem.

– Ó, régi szállító vagyok én, csak ilyen macerás páciens alig akadt még! – morogja maga elé. – Bár figyelmeztettek, hogy, csak… Nem is értelek – folytatja – mások örülni szoktak nekem.

– Ha megmondanád honnan jöttél… – próbálkozom, mert kíváncsi lettem nagyon.

Mély hallgatással néz.

– Van még egy dobozom, meg sem nézted! – tolja felém.

– Minek nézzem? Az is nekem valami alkalmatlan darab lehet, vagy valami használt.

– Azért nyisd csak ki, kérlek!

A színe kicsit más. Lassan óvatosan belenézek. Ott lapul a szivárvány minden színe.

– Ezt a bőrömre? – csodálkozom.

– Igen, ott majd nem ragyog ennyire, de amit befelé sugároz, az jó érzéssel tölt el majd sokáig.

– Milyen érzéssel?

– Vedd fel! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

Óvatosan belebújok, kétszer körbe ér, de érzésnek olyan különös. Elmondhatatlan meleg ölelése van.

– Kié volt? – kérdezem.

– Jobb, ha nem tudod! – morgott morcosan – Válassz!

– Használt ruhát nem kérek! – szögezem le.

– Gondoltam! Nézd, mert olyan szépen kért a megrendelő, méretre kaphatsz újat. – Számolgatni kezd.

Gondolkodom.

– Ez a szivárványszínű, meleg ölelésű nagyon tetszik – mondom.

– Sejtettem – homlokát ráncolja.

– Mi a baj? – kérdezem – Te mondtad, hogy választhatok.

– Tudod, most ősz van. Az alapanyaggal van a baj. Meg kell várni a tavaszt, nyár elejét.

– Miért?

– Láttál te már őszi szivárványt, netán télit?

Csodálkozom ismét.

Lassan feláll, zsebébe süllyeszti a dobozokat. Távozni készül. Kikísérem.

Egy névjegyet ad a kezembe.

– Majd kereslek, ha elkészült, ezen a számon érdeklődhetsz.

Becsukom az ajtót.  Nézem a névjegykártyát.  Alig hiszek a szememnek.

Lassan olvasom: Bol-dog-ság.

Alatta mobil szám. Mi lehetne más, hiszen ő maga is olyan… mobil.

 

 

4 hét 6 komment

Talán semmi sem a régi már,

arany színű levelek, törött ágak,

régen vége a nyárnak.

Falevél, sárga falevél.

 

Szél hordja az avart, őszi minden

gondolat. Gyűjti, halomba söpri,

elenyész majd, mind az egész.

Falevél, sárga falevél.

 

Aranyat hint fák alá a szél,

tükörbe nézek, elmúlásról beszél.

Hallgatok róla, sok a szó a szomorú.

Falevél, sárga falevél.

 

Számolom a napokat, mi hátra van

még neked, s nekem. Több lehetne,

tán’  arany színű, ragyogó –

Falevél, sárga falevél.

1 hónap 12 komment

Nyár végén öreg
időanyó ül az úton,
hosszú, csontos ujjával
port kavar.

Vihart vár, szelet.
Áll az idő.
Kereke közt por csikorog.

Múlik a nyár,
s minden, amit hozott,
csak érezni lehet,
jön esti, hűs lehelet.

*

Erdő szélén, eső elől
vacogva megpihent az ősz.
Vékony gallyból font eres
keze tüzet rakott.
A táncoló parázson át
látta, amit a nyár nevelt,
mind előtte. Terített asztal,
szőlősorok, alma, körte.

Fázósan összehúzta
lomb-köpenyét.
Fejét lassan álomra hajtja,
hisz őszi színeit a dér majd
betakarja.

*

Sápadt levelek alatt
csengő-bongó szavak,
fájó érzetek, semmi árnyak.

Esti homályban álom,
elmúlás van…
Csukott alkonyi ajtó mögött
mély sóhajjal mellém ereszkedik
egyszer, ezüst köddel az ősz.

2 hónap 8 komment

Valami baj van velem,
törlöm a szemem.
Szaporodó évekkel
fogy a barátok sora.

Régi utamat járom,
a talaj ingatag, sár
fedi az ösvényt…

Ó, semmiség csak
a közeledő őszi szél
elmúlásról beszél –

*

Nem kérek mást
a sorstól, csak azt
a nagy kegyet, mitől
könnyű lesz a szív,
s a lélek, mint tollpehely.

Hogy majd arra
a mérlegre, a földi
gondok mását ne…

Ugyan mit veszíthetünk,
hiszen semmi sem volt
a miénk, csupán kölcsön
– e földi lét.

2 hónap 8 komment

Vigyázz, a visszautat
hiába keresed,
eltemetve.

Tudom, nem hiszed.
Nincs az a hatalom,
amely tőlem ment.

Akaratom, erőm,
hiszed vagy nem,
fogva tart.

Máglyát rakott az a tűz,
ami hozzám űz.
– ott végeztem volna rég –

Most utoljára akarlak,
magamnak,
– más nem kell!

2 hónap 6 komment

Elmerengek egy dallamon,
szem lecsukva hallgatom.

Elém jönnek képek itt, most
s a régi világom.

Aki játszik, ott a távolban
tudja mire gondolok.

Lelkembe néz, s én vele utazom
– azon a dallamon.

3 hónap 12 komment

Visz az idő, utazom,

Hajnali ködpára vonatom.

Őszi lombok közt

suhanó árnyak,

valami bús dalt muzsikálnak.

* * *

A mólón két ember,

köztük a lemenő napsugár.

Nem kellene, hogy így legyen.

Amíg a Nap fenn volt

gondolatot egybe mosott.

Most, mikor lemenőben

szótlan várnak, mint néma árnyak.

* * *

Az igazi szeretet

nem kér, követel.

Tud várni, akár éveket.

Míg visszatalál hozzá,

aki eltévedt.

* * *

Sok mindenre megtanított az élet,

már azt is tudom, nem voltam más,

mint játék, egy halk csengő a kezében..

* * *

Utakon indultam,

vizeken hajóztam,

nem vitt sehova,

vesztett célom volt.

Utoljára próbálom,

magam útját járom.

 

 

 

Kép: Ábrahám Renáta

 

4 hónap 6 komment

Milyen lehetett

akkor régen,

hosszú ujjak,

szép vonalak.

 

Vérerek, a

szíve már

alig pulzál

Délutánra

fárad…

 

Szép kezek,

biz’ rég volt

mikor még

simogatásra,

ölelésre mozdult.

 

 

1 év 9 komment

Régóta gondolkodom

– gazdag a szókincsünk –

sokféleképpen elmondhatnám,

vajon arról szólna… arról,

amit gondolok.

 

Szavak sorban, itt-ott  lényeg.

Összesimult kezek, máskor

magányos séta. Mégsem egyedül.

Valaki ott van – gondolatban.

 

Álmok… egyedül alszom, álmodom.

Okát sem tudom… lassan elmúlik az

egész világom, s tudatlan maradok.

Ki voltam, ki vagyok, – nélküled sokkal

kevesebb, mint veled… s még mindig

szavakat keresek.

*

Van mit biztosan tudok,

hasonlót többé nem vetek – papírra.

 

 

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.