Ősz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Éjszaka megint itt járt a fűfestő,
reggelre bocitarkás lett a gyep.
Nem sikerült meglesnem, halkan
dolgozik – fel nem ébredek.
Nagyobb területen alkotott, mint
tegnap éjjel, akkor még csak
ímmel-ámmal pingált, de persze
újra a fák ágain ugrált. Szinte
minden levél leesett a földre,
a bokrokat is épp így tette tönkre.
Egyszer csak arra ébredek majd,
hogy fehérre festi át a sárgát,
aztán tavaszig várhatom, hozza
már a zöldült mázolmányát.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:30 – Adminguru

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.

Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.

Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Vaskó Ági

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kép: Filó Ida

Talán ma összeforrhatna
az éjjel és a nappal,
egyetlen őszi varázslattal.
Oly szívesen bűvölnék
mindenkinek színeket,
tartós legyen a hangulat,
ahogy én is élem. Ragyogó
arany- pillanatok, rőtszín
levelek felett enyhe szellő
hoz, visz üzenetet…
Majd késő éjjel,
szemem lecsukva gondolom:
Bűvöletem, varázslatom…
legyen úgy, ahogy én akarom!
___________
2019. szeptember 23.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Bereczki Gizella – Libra

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hajnalban hűvös volt.
A kert közepén tanyázó
diófa is szokatlanul állt.
Az ajtófélfától figyeltem
hogyan imbolyog a törzse,
s kócolja össze szél
a lombruhát.

Különös ősz…
Megmagyarázhatatlanul
másabb az összes többinél,
amit eddig látni engedett
az Isten.
Mintha kábult lenne.
Van benne valami
igazán kellemesre
szelídített átmenet.
Olyan egészen igazi
napsütötte, mint amiről
a régiek meséltek
annak idején, amikor
még gazdagabbnak
vallhattam magam
egy-egy igaz
rokonnal.

Ahogyan telnek az évek
egyre inkább átsiklok
a részletek felett, és
egyre könnyedebben
fedem fel a fátylat
a dolgok lényegéről,
s az égboltra tekintve
– felhőkben megbúvó
alakzatokat már
nem vásárolok.

Csak azért, mert valami
elvakítja egy pillanatra
a szemeimet, még
nem hiszem, hogy
amit láttam káprázatos,
mert ehhez a kifejezéshez
általában valami
csodálatosat társít
az emberi agy,
pedig káprázatban van
része annak is, akinek
szemeit elvakítja
egy autó fényszórója,
s ez talán az utolsó képe
ebből a világból.

A lényegek?
Talán csak megélni minél
több ilyen elragadó őszi
napot, mint ez a mai.
A napokat imával zárni,
és persze kezdeni.
Hálát adni, áldásban járni.
Megköszönni a levegőt is,
ami a testből szinte
észrevétlen ki-be jár.
Segíteni másokon,
hogy mi is hihessük;
Még kisegíthet
a világ.

A rosszat elkerülni,
messze elkerülni –
nem kifecsegni mások
gondjait,
főleg nem örvendeni
kárán, s csomót keresve
kákán legyalulni
minden emberit.

Olyan ostobák vagyunk, mi,
az evolúció legbölcsebbjei,
pedig még egy árva saját
utunk sincs.
Csak követni tudunk
másokat, s ha kell,
leginkább a gyűlöletben
fogadunk testvériséget.
A jóságból,
az adományozásból
álruhát csináltunk, amit
akkor öltünk magunkra
valahányszor azt hisszük,
hogy senki sem látja
milyen nagyszerűek
is vagyunk.

Elfelejtettük, hogy Isten
a lelkeket vizsgálja,
és a lélek ruhátlan.
Ha nincs fegyverünk,
ölünk szavakkal, és
ha szavaink nem lennének,
de fegyvereink igen, talán
megtennénk azzal is az
elárvult pillanatainkban,
amikor azt hisszük,
hogy egyedül vagyunk
a világban, akik
másképpen
gondolkodunk,
érzünk, és
cselekszünk…
Gyakran vagyunk
olyanok, mint
ezek a sorok…
Értelmetlenül
töröttek.
Töröttek.
Értelmetlenül.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Kőmüves Klára

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A rózsa

Irta: Koosán Ilona III: polg. tan.

 

Könnyelmű pillangó

Tarka kicsi lepke

Szálldosott, s berepült

Egy virágkehelybe.

 

Törékeny kelyhébe

Illatos virágnak,

Égető keblére

Egy piros rózsának.

 

Kicsiny piros rózsa

Örömmel fogadta,

Égető csókjait

Vissza- visszaadta.

 

Megcsókolta százszor,

Csókolta ezerszer,

Édes boldogsággal,

Repeső őrömmel.

 

A kis tarka lepke

Sokszor elment hozzá,

Csókjait a rózsa

Mézcsókkal viszonzá.

 

Szegény kicsi rózsa

Nem is vette észre,

Dobogó kis szívét

Érte összetörte.

 

Bódító illatát

Szívéből kitépte,

Hogy a kicsi lepkét

Boldogítsa véle.

 

A virágméze is

Elfogyott miatta,

Égető csókokban

A lepkének adta.

 

Borús őszi reggel

Mikor sír az égbolt

Akkor tudta csak meg

Az egész regény volt.

 

Szegény kicsi rózsa

De nagyon csalódott,

Kifosztott szívével

Mégsem átkozódott 

 

Hanem felnézett a

Borús őszi égre,

S tarka kis lepkére

Ég áldását kérte.

 

Azután lehajtá

Föld felé a kelyhét,

Kereste a sírját,

Kereste nyughelyét.

 

Lassan fonnyadozott

Hervadott a rózsa,

Míg az őszi széltő

Az ágról lehulla.

 

A fagyos, hideg föld

Lett sírja szegénynek

Ez lett a jutalma

Rövid életének.

 

Szegény kicsi rózsa

Megpihent a sírba’

Hervadt rózsalevél

Betakarta sírva.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Koosán Ildikó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Úgy ordít, bőg a szél,

ahogy torkán kifér,

táncol, mint vad bivaly,

a fák ágaival,

tör-zúz, a lombba vág,

fölbőszíti magát,

egy rácsát szabta vad,

egy éhező harag,

s itt hagy csapot-papot,

ha végleg jól lakott.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Böröczki Mihály – Mityka

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A várat figyelem,
a csönd támasztott,
feltárt kőfalat,
ahogy a halál távozik
róla, porszemenként alá
s fény önti el, melegíti át
a mésszel összeforrott,
borostyánnal futtatott
kősziklákat, fák levelein
átszűrődik egykor éltek
látványa, fénylik a reggel,
katonák, urak és cselédek
sietnek ki házaikból,
lovak patáinak dobogása,
asszonyok zsémbelése,
gyerekzsivaj tölti fel
a sötét évek mélységeit,
zúg, kétágon a Zagyva,
körülölelik a várat
a Tiszával s egyesülve
sietnek az öröktorkú
tenger felé, távoli partokon
hadak kelnek, gyilokeszközeik
csillannak, ágyúk dörögnek,
hadinépeket s ártatlanokat
emészt csonttá az idő,
háromszínű zászlót
lenget a szél, a várat
figyelem, a csönd támasztott,
feltárt kőfalat.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Adminguru

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csak úgy egymagamba csöndesen,

 kéz-kézben távolabb szakadok,

a búcsúkat ki tartja számon,

tán a kora őszi lombsorok. 

 

Az út mellett nyugtalan tócsasugár,

finom fénye szövetkezett az éggel,

de holnap elmossa egy füstölgő ár,

s a horizont közben jajveszékel. 

 

Isten a roppant terek ura,

és a visszhangzó lelkeké…

 

 

Legutóbb szerkesztette 2020.05.19. @ 17:01 – Serfőző Attila

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nézem, már semmi sem a régi,

az idő rajzolgat, itt-ott…

 

Emlék már a mézédes nyár,

színpalettás őszi képek, deresedő,

hideg telek, s az a régi tavasz.

Ünnepelni kellene lassan. Talán divatos

pirosban…

 

Volt egyszer rég, a pillanat,

– kávé-illatú tavaszban.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Sonkoly Éva

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

 

 

Mi nékem az úrasztala,

Csak ócska tárgy templomomba’,(?)

Vagy létem hangsúlyos része,

Hitvallásomnak kelléke?

 

Van akinek csak egy asztal,

Haldokló virágcsokrokkal,

Nekem a remény forrása,

A Teremtőm alkotása.

 

Helyet ád a Bibliának,

A krisztusi tanításnak,

Kenyérrel és borral kínál,

Megterítve mindenkit vár.

 

Ha a múltunkról mesélne,

Mindenkiről van emléke,

Miként szüleim öleltek,

Kisdedként itt kereszteltek.

 

Később, ahogy cseperedtem,

Hitben nagykorúvá lettem,

Legelőször itt mondtam én:

„Hiszem és vallom” őszintén.

 

Tanúja volt, mikor szívem

Isten színe elé vittem,

Szerelmesen, kéz a kézben,

Házasságra áldást kértem.

 

Be szép kép az albumomban,

Gyermekkel jöttünk karunkban,

Nyíltan ígérve-fogadva,

Szent sákramentumát adta.

 

Volt úgy, hogy fázott a lelkem,

Hitem gyengült, megrendültem,

Mégsem hagyott el az Atyám,

Lélekkabátot adott rám.

 

Mindenhatómnak kegyelme,

Ma is állhatok mellette,

Őseimet kiszolgálta,

Utódaimat is várja.

 

Ez nékem az úrasztala,

Pénzben nem mérhető ára, (!)

Ím létem hangsúlyos része,

Hitem, reményem kelléke!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Thököly Vajk

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nagy vagy a szememben. Hatalmasabb,

Erősebb, mint én bármikor voltam.

Bár hasonlíthatnék, csak egy kicsit rád.

Úgy tűnhet, csak banális apróság,

De nekem most mégis fáj nagyon.

Kacagj rajtam, én kacagok magamon.

Félek, mert őszinte vagyok veled

S így akaratlanul is megsebzel.

Lépj egyet felém, hajolj közelebb!

Hazudj! Én bármit elhiszek neked.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Ravasz Levente

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Potyog a mogyoró,
hull a makk,
kabátjukat összehúzva
fázósan járnak
a kis bogarak,

 

messze időz
már a nyár,
hűlő árnyékán
a szeles ősz
leveleket ráz,

 

hűvös hajnalon
virágillat után
könnyez a harmat,
hamarosan a tél
arat fagy diadalmat,

 

de utolszor vissza-
kacsint még a fény,
cinkos sugarában
ott melengetve
a tavaszi reményt.

 

2016. 10. 05. 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Király Attila

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nádasdi Szabó Zoltán fotójához: “A fák (nem mindig) állva halnak meg…”

 

még 
nekitámaszkodunk a vén időnek
imát áldozunk a naplementének
már 
nem vádolunk csak csendben áldunk
magunkra húzzuk őszi álmunk
míg 
végleg kidőlünk
akár 
a fák

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Gősi Vali

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

(1)
két varjú károg
az öreg akác ágán
telet ígérnek
(2)
fekete foltok
varjú csapat tanyázik
a havas kertben
(3)
a diófáról
fekete varjú rebben
sorsa időtlen
(4)
Hómezők felett,
varjú-pár kering. Daluk
Tavaszi ének.
(5)
karácsonyi kert
avar alá bújt a tél
varjú hang mögé
(6)
Fekete foltok
hímzik az őszi vetést.
Dús varjú ebéd.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Vékony Andor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Miféle kérdéshordozók
jelenléte bennem. Erre
minden válasz kevés.
Újra s újra írom, győzöm,
közelítve a távolodáshoz.
Sorsom ablakai tárva.
Mind jobban kell a fény.
Nem nyári, őszi, téli,
bennem tavaszi csend időz.
Nekem az ég kell, tiszta kékkel.
Az ég alól mindenki elmegy.
Apám búcsú nélkül tette.
Csak álltam a ravatalnál, 

döbbenten néztem utána,
mert már nem őt. Beköszöntött 
a nyár, feketében jöttek napok.
Azóta sem tudom, milyen 
végérvényesen aludni.
Addig csak ébren láttam,
az éjszaka ízével még tartozik.
Lehunyt szemmel belátom, 
semmit sem tudok róla, 
koholt emlékfoszlányok
jelzik, túlszőtte álmaim.
Eltűnik a szoba, nincs világ,
az ablakfüggönyön túl
vékonyka köd, lélektelen 
kerti csend s a madarak 
szeméből porba hullt nyárívelés.
Belenőttem ebbe a halálba,
én is megyek, de hová.
Hol hazám: dombok, hegyek,
szél fújta pusztaságok.
Sosem kértem semmit, elég 
hogy simogatós szívembe 
engedtem embert, vadat, fákat.
Mindenféle béke ölelget már,
nem bánom, utamnak vége,
születtem, meghalok, minden 
mérhetetlen, csak egymáshoz
viszonyított elmefogódzás. 
Bogár billeg egy kései virágon,
még szirmokon a nyár színei,
még felvillan a lombok hajába 
madarakat csempésző szél.
Még nincs csend, csak nem 
hallak világ, a színek zajától.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – dudás sándor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Apánk s Anyánk!
Háromágú gyertyatartóban
égünk: testvérek.
Vagy mint őszi fák
hullajtjuk leveleinket
a négyszemélyes sírra.
Bent még csak ketten,
Lassan meg kéne váltani.
Ó, Megváltó!
Neked sincs miből?
Marad az urna vagy a víz.
Lányom azt mondta,
engem hazavisz.
Jó kis vicc.
Majd elbeszélgetünk.
Ha ő is öreg lesz,
megértjük egymást.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Szilágyi Erzsébet

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Néhány nap után ott folytatom,

ahol abbahagytam kutyusaimról

a mesét, mely nem is annyira mese,

mint mesés visszaemlékezés.

Ismerős a mondás, az idő

megszépíti életünk történéseit,

ha lelkünkben él, persze megbékítő

igyekezetének is akadhatnak határai,

melyek gátat szabnak az esetlegesen

hordott sebeknek, a haragnak.

Rosszabb esetekben még az indulatok is

 ilyenek lehetnek sok-sok év után,

melyek mint őszi levélégetéseknél

a kiskertek mélyén belevillázva

fojtogató füsttel itt-ott még lángra lobban.

 

Sok ilyennel és hasonlóval

találkoztam életem során.

Embere, s indulatai válogatja.

Na meg persze a vélt, vagy valós

sérelem intenzivitása maga.

Mindez függ mentalitásunktól,

lobbanékonyságuktól.

A végső konklúzió,

hogy ezek a visszaidézett

kellemetlen sebek, melyek

óhatatlanul előjönnek a jóval is,

vagy bocsánatos „bűnné”,

vagy megbocsáthatatlanná válnak.

 

Hogy mindezt miért említettem meg

 mesém folytatásaként egy kutya,

egy kis kölyök és egy öreg ember

története kapcsán, az nagyon

egyértelműnek tűnik, legalább is

számomra, mint csendes szemlélő

 számára. Több sikerrel kecsegtető

kerék pározás szabad gyakorlatai

között legutóbb kalandos,

eget-földet betöltő sikertelen

bicajozásáról írtam. Itt is hagytam abba.

 

Baleset történt. Laci fiam új kerékpárjáról

az utcai kutyák  jó voltából nagy ívű

kört formálva úgy fogott talajt,

mint egy kezdő talajtornász,

olyan egyre gyorsuló sebességgel,

mint egy légvédelmi Mistrál rakéta.

 

Mindezt az én fiam két okra vezette

később vissza 5 éves minden

bölcsességét latba vetve.

Az első ok, természetesen

a Nagyapja mitfárer ténykedése volt,

akiről joggal feltételezte,

hogy nem volt a helyzet magaslatén. 

Ott ő volt egyedül. Tehát nem követte

a felgyorsult gépet, kezéből kihullt

a másod „botkormány”, s ő is

térdre hullt a kutya ugatás

hangjaitól ijedtében.

A gép öreg, vízeres lábainak

lassuló ütemére kiugrott hátul

a nyereg alól, s kezéből.

A papa elterült.

Igaz Laci nem igen láthatta,

csak érezte e meglazuló

„rokoni” köteléket.

No meg a fájdalom vakká tette,

sírt, zokogott

 

A második ok

a kutyák voltak szemében.

A váratlan támadás, az ugatás

és főleg az ijedtség.

Kora zsenge vonzalma a négylábúak

iránt némileg megrendült,

halvány szimpátiává vált rögvest.

Jobban mondva egy bukásra.

Sűrű könnyek öntözték arca

nyíló virágait, ott hagyott csapott-papot,

mint Petőfi Megyeri Karcsija,

s bor de porral megszórtan

elindult hazafelé

hangosan kiáltozva mérgében:

– Nem kell bicikli, nem akarok biciklizni!

Papa miért engedtél el –

 

Így ért haza,

közben felverte a fél települést!

Az emberek kiszaladtak házaik elé,

kutatták, vajon mi lehet ez a visítozás?

Egy rövidnadrágos kis kölyök,

egy öregember félbetört seprűnyéllel,

meg pár kutya elsomforodván

az ellenkező irányba, farok behúzva,

hátrahagyva egy új vörös biciklit,

mint szétszórt relikviáit egy vesztes csatának.

Mondhatom szép látvány lehetett.

 

Végezetül! Az én kicsi fiam, Laci

ettől kezdve kezdett felfigyelni

igazán csak a kutyákra.

Hihetetlen, de igaz.

Tudományos alapozottsággal

Közelítettre meg őket

Elméletben, könyvek alapján.

S mikor elsős lett, s már olvasni tudott.

Kutyás könyveket kellett neki venni

kisebb, nagyobb ünnepeken.

Egy idő után nem volt kutya a környéken,

amit nem ismert fel, melyik mi fajta.

Melyik a terrier, a masztív, kuvasz,

bolognese, bulldog, ír szetter,

s a kedvence a német juhász.

S csak mondta-mondta vég nélkül, s

ahogy jöttek, vagy leginkább mentek.

Talán ez volt a legbiztonságosabb

kalandjaira ismerve. Erre mondják,

minden rosszban van valami jó is.

Valami jó. Neki a megszerzett ismeret.

Nekem meg „minden jóban” valami kis

elgondolkodtató intelem.

 

Ne mondd soha gyermekednek,

unokádnak, hogy nem való kutya a házba.

Való, nem való, higgy nekik, úgy is …lesz.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Seres László

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }kortárs, líra, költészet, vers, prózavers, szabadvers

POTTYANTOTT GALAMB-RAJ

Éjszakák kiszakított csendjéből dübörgéssel szakad ki, szesélyes szélű, tág tépése emlékek viharainak! Rozsdálló, ikrásodott mézszínű szurok bugyborog, míg a távolból kutatón fel-feltűnik egy-egy magárahagyott kő-sivatag! Lila sziszifusz-sziklák tanítják a türelmet, s az önmagukért való, érett hallgatást próféta-bölcseknek, s önmagukon is átutazóknak!

Sunyin még meglapulgat a vörhenyes csontváz-délibábos vég-árnyéka hadat üzenve rikácsoló holló-seregeknek! Kezdődhetnek a köztudott, akutális, vagy éppen bagatellizált hazug-tények: Az életmentés kötelező, prédikáló szent-parancsa, s méltatlan átgépesített echó-szózatok, hogy egészségügyünk falán egyre jobban málik már a penészesedő vakolat, s egetrengető repedések nőnek kórtermek helységeiben! – Halandó, tehát fejlődőképes testvér-államok megtisztelő figyelmére ezúton is csupán csak ritkán számíthatunk!

Kis magasságokban zuhanó galamraj pottyant fejünk fölött s egyesek édesség gyanánt a megtermelt vég-terméket is bátran eladnák, ha azon múlhatna minden, hogy gazdagságukat élénkíthessék önmaguk keltette szándékos hangrobbanásban eltömítődik a csurgatott igazság is! Fölfoghatatlan, idióta exibicionizmus burjánzása az önmagát is tágító térben; idokolatlan építkezések helyébe stabil s kiegyensúlyozott termelést kellene szorgalmazni oligarchák agyontömködése helyett!

Karavánút gyakorta beszippantja az elvesztett embert, ha nem vigyáz! Öntörvényűen, ki még merhet ringatózni makacs magabiztosan emberek konzervdoboz-gyűrűjében őszinteségében sem maradhat meg!

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Tasev Norbert

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Fitó Ica

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Az őszben vangoghi esték:
a fákról lefolyt a festék.
Lomha ködként terül a csend,
mert hallgat a lent és a fent.

Kigyúlnak, mint a csillagok,
űrből lopva kis illatot,
a függönyfátylas ablakok
rejtve, mi van az asztalon.

A holdas ég most kirakat,
és az árnyékból kiragad
kontúrosan néhány tárgyat
csillogva, mint angyalszárnyak.

Sejteti még a tört ereszt,
háttér a templom s a kereszt,
majd az utat körbelengi.
A távol már sötét semmi.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Pődör György

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }kortárs, líra, költészet, szabadvers, prózavers, vers

NÉMA JELEN-TÜNTETÉS

Az ordas Jelenidő még sikeresen hazudik, s megcsal: jónehány hitvány, alattomos tanáccsal! Prostituált felszínesség most is level, akár a fekély gyennyesedő sebekből! A Jövő is hírt ad: pöffeszkedő rátartin hírdeti: ,,csak az exibicionista Celebek győzhetnek, mert a próféták már valódi megalkuvók vagy némák lettek! Gyermeki lelkeinkben is önmagukkal viaskodó viselősek!

Szépségek Otthelloja vajon kinek s miért teszi még mindig a szépet?! Egyszerű fűzfapoéta tenne őszinte-tisztán balzsamos romantikák oltárán hősszerelmes vallomást még mások szándékosan csupán úgy érvényesülhetnek ha parti-arcok avitt gyűrűjében átklózkodják a Világot s benne mindenkit megtévesztenek! Dobbanó szívekben illene már megtartani a látvány titkait; örökké salygó, felgyógyuló átkokat jobb lett volna ki sem mondani süketfülűeknek!

Noé bárkába összegyűjtött, alattomos duma járta be mindig is a Kor-stílust s szerencsésebbek virágok gyöngéd alkonyi szirmát becézhették, míg mások türelmetlen erőszakkal elveszik azt, amitől Embernek kellene megmaradni! – Megbotránkozott már régtől fogva az alamuszi Világ! Kis-emberkék szorgos hangyaforgataga finom dívák keselyűleső játszmáiba be sem száll; tehetetlen vergődő roncs-sorsok ikrásodott képletén hol található még Igaz-Örök Ember-kapcsolat?!

Tudatos pénztelenség szorítja egyre összébb markát mert hirdeti fennen: csak az rúghat labdába érvényesüléssel, aki többet keres, mint az átlag! Két tűz között stricikké aláznak piperkőc-flegmák, kultúra-temetők! Egyszer majd remekműveket exumál az emlékezet, ám addig tartja magát a meggyökeresedett munkóság!

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Tasev Norbert

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nyírfa sirató

 

            Koosán Ildikó

 

 

Aranyba öltözve tudja, elhiszem,

az őszi pompa csupán átmenet,

megaranyozza az ég-kék hátteret

tikkasztó nyár után, aztán elpihen

 

hű alattvalóm, királya a kertnek;

sovány árnyéka itt-ott még befed

haldokló virágot, letarolt teret,

levelei míg mind útra kelnek

 

s halomba gyűlnek ablakom alatt,

ahogy a lélek a testből kiszakad,

a porból vett, hogy újra porba térjen;

 

belőlük épül a világegyetem,

aranyba öltözve tudja, elhiszem,

Isten kéznyoma ég minden levélen.

 

2018. október 30.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:22 – Koosán Ildikó