Vers

Őszi csend

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.

Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.

Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.

Vers

őszi varázslat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kép: Filó Ida

Talán ma összeforrhatna
az éjjel és a nappal,
egyetlen őszi varázslattal.
Oly szívesen bűvölnék
mindenkinek színeket,
tartós legyen a hangulat,
ahogy én is élem. Ragyogó
arany- pillanatok, rőtszín
levelek felett enyhe szellő
hoz, visz üzenetet…
Majd késő éjjel,
szemem lecsukva gondolom:
Bűvöletem, varázslatom…
legyen úgy, ahogy én akarom!
___________
2019. szeptember 23.

 

 

 

 

Vers

Őszi séta

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Arany, sárga és sokbarnás körök:

színekbe rajzolja magát annyi fa.

Feltör valahonnan a föld alól

a foghatatlan kincsek dallama.

 

A csönd ma olyan bágyadt-tétova,

értelem vesztett némaságba vont.

Léptem alatt kéjes vetkőztetés

avarhangú fájdalma sikolt.

Vers

Őszi zsánerkép

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Az őszben vangoghi esték:
a fákról lefolyt a festék.
Lomha ködként terül a csend,
mert hallgat a lent és a fent.

Kigyúlnak, mint a csillagok,
űrből lopva kis illatot,
a függönyfátylas ablakok
rejtve, mi van az asztalon.

A holdas ég most kirakat,
és az árnyékból kiragad
kontúrosan néhány tárgyat
csillogva, mint angyalszárnyak.

Sejteti még a tört ereszt,
háttér a templom s a kereszt,
majd az utat körbelengi.
A távol már sötét semmi.

Vers

Őszi fény múlató

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Potyog a mogyoró,
hull a makk,
kabátjukat összehúzva
fázósan járnak
a kis bogarak,

 

messze időz
már a nyár,
hűlő árnyékán
a szeles ősz
leveleket ráz,

 

hűvös hajnalon
virágillat után
könnyez a harmat,
hamarosan a tél
arat fagy diadalmat,

 

de utolszor vissza-
kacsint még a fény,
cinkos sugarában
ott melengetve
a tavaszi reményt.

 

2016. 10. 05. 

Vers

Őszi panoráma

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ismét a park, lazulás,

nyárhullám, koraősz,

kutyát sétáltat egy fiatal

nő, felszállok erre

a délutánra, színt váltó

fűsziget, vitorla feszül

gondolattengeren,

arcok villannak feledésből,

beazonosítatlan némelyik,

szemhéjon átsüt a Nap,

légszkafanderbe zárt

földi lények, évente

körbekerüljük, csak 

úgy, életárban, amíg

a Föld forog, küzd,

bízik,
remél, ilyen az ember,

a bronzköltő bólint,

elég a fejmozdulathoz

egy ágak közé röppenő

madár, mesélünk csak 

úgy, magunk közt, 

latolgatom: mit mondana?

támpont a könyve, más 

emlékek – tudatindigómon

átüt a város, elmúlt időm

miértjére válaszolt az élet,

kérdezni se kell,

a bronzköltő felvonja

szemöldökét, kételkedik,

bólint, filmszakadások,

elmosódottság,

és újra 
a tenger,

vitorlalevonás,

gondolatbúcsú, végül,

mondta a bronzköltő,

de most még otthon,

két kar kikötője vár.

Vers

Őszi hangulat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csökkenti tüzét az égi kohó,

varjak csőréből koppanó dió,

ködös, fáradt, didergős reggelek.

Dermedt békák lassú mozdulása,

szarvasbikák agancscsattogása,

vizek fölött tünékeny párafolt.

Eget hasító víg vadlúdcsapat,

hosszan vonuló bogárhadak,

öreg templomharang kondulás.

Sült tök íze, birsalmák illata,

kövér szőlők édes-dús zamata.

Gyertyafénybe boruló temetők,

zord szélkavarta levéleső,

ujjaim közül elpergő idő.

 

Versed naplóba javaslom. Tömör, száraz elbeszélés. Igazán hiányzik belőle a líra. Pedig az ősz, a táj, a mögötte rejlő mozzanatok leírása kínálja magát.
Üdv: Miklós

Vers

Őszi sorok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szeptember, az ősz. Csinál, amit akar.

Időzhet. Nyakunkon egyfajta hivatal.

Küldi leveleit, ellenőriz, behajt.

 

Esőre áll. Fűzizzenés se őrzi

a menekülő árnyékot. Rövidül a nap. 

És más. Figyelemre méltatlan dolgok.

 

Ez itt a csend helye. Gondolkodnak

valamiféle versben a költők, népdalok

a múltra ütnek. Oda húz a hegedű.

 

Vannak még szüretek, borérlelő

pincék. Dióverés. Utcahosszat avart

lehet rugdalni. Szeptember, amit akar.

Vers

Őszi reggel

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Harmatban fürdik még a Nap,

a hajnal arcán könnyfolyó.

Didergő, álmos madarak,

lombágyuk lágy avartakaró.

Lassan nyílik az ég szeme,

ködben bujkál a szürke táj,

míg dermedt élet ébredez,

gyöngyházszínű a félhomály.

Zord lelkekbe vad szél harap,

színzuhatag az íriszen,

fényszekerén vágtat a Nap,

derű, remény a szíveken.

Vers

Képzelt ” Őszike”

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A tavalyi Arany J. emlékév egyik pályázatára beküldött versem
A kép saját fotó.

          

                               Képzelt „Őszike„ 

               Arany J. megsemmisült erotikus verseiből 

                                     

                                               Koosán Ildikó          

 

Mottó: „Az az ábránd – elenyészett;

              Az a légvár – füstgomoly;

              Az a remény, az az érzet,

              Az a világ – nincs sehol! –„    Arany J.

 

 

Legyőzve múlik már

létem, s a régi nyár

hol hinni engedett

sok füstbe ment remény,

s szerelmes érzemény

tölté be lelkemet;

 

felajzva lantomat

jártam az ég alatt:

„a félénkségedet

engedd hát végre el,

akivel jót teszel

lánykám, az én legyek! 

 

az árnyas fák tövén

szép ünőm  jöjj elém,

szűz ajkadról a méz

forrása csörgedez,

míg nyárfaként remegsz

a  percre perc tetéz

 

beteljesült gyönyört,

s lelkem a meggyötört

végre békére lel”…

reménykedém, de nem,

e bűnös érzelem

lelkét nem dúlta fel…

           

Így ért az alkonyat.

Ó sors! Ó tévutak!

Bolondos ifjúság!

A Nap, ha sírba száll

kívánnám újra bár,

kihűlve már a vágy.

 

2017. szeptember 18.

Vers

Őszi minimál

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Őszi minimál
 
 
            Koosán Ildikó
 
 
még  küzd a fény
fátyolos
keserédese
toccsan
egy  felhagyott
tócsatükör
repedt foncsorán
 
            *
 
megül
az ág- bogok
térközén
ringó pókfonál
börtönrácsán
az elmúlás
pihényi töredéke
 
            *
 
múlik
a színek harsogó 
tobzódása
ahol a szem még
lombot várna
meztelen kórók
döfik a ködöt
 
            *
 
a haldoklás
borzongató
félhomálya kószál
a krizantém
fodraiba
s a sírkertek
kopjafái között
 
            *
 
 
2016. október 28.
 

 

Vers

Őszi mámor

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az ősz bejárja a határt,

hideget csöpörészget,

holt levél issza, pőre ág,

s az összes bokor részeg.

 

Már melengeti a telet

megrozsdállott ölében,

s úgy hagyja cserben a meleg,

hogy mégse érje szégyen.

 

Most fáj a föld, vad szerelem

cifrázza föl a lelkét,

időben addig van jelen,

hogy meg sohase leljék.

 

Az erdőn duzzad az avar,

alá búvik az élet,

a lélegzet új színt akar,

és bő álmot a fénynek.

 

A törzs göcsörtös, néma ránc,

még tűri az enyészet,

de szél pördül rá, mint a tánc,

és őrizi a fészek.

 

Valamit rejt a változás,

vagy csak a régi öl szül,

új tavasz, új madártojás,

s a világ beletörpül.

 

Úgy vagyok én is, mint a fa

a föléledő faggyal,

már szál izmom se hajlana,

de bajlódok magammal.

Vers

Őszi paletta

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Már gyűjti avarszőnyegét az ősz,

egy évgyűrűvel bölcsebbek a fák,

a csavargó szél még nem eszelős,

de rázza már a lombok ősz haját,

 

nagy, féktelen szerelmeket dalol,,

és nyújtja kacskaringós karjait,

a bokrok gyűrött arcára hajol,

s odasimulva suttog valamit.

 

Nincs semmi furcsa, csak a változás

lehetne ennyi idő múlva más,

de megöregszik benne a gyönyör,

 

a kérgen eggyel több lesz a rovás,

és elképzelhetetlenül csodás,

ahogy a sárga levél tündököl.

Vers

Őszi magánytörés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Kovács Emil Lajos

Őszi  magánytörés

 

Fázom.

De látom, te is beleremegsz.

Bús avart tapos a lábam

s nálad is kavargó falevelek.

Plédet készítek kettőnknek

elég lesz, bízz, gyere mellém –

eső ellen ernyőm is nyitva kész

testvér – törjük meg a magányt!

Vers

Őszi dal

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Internet

…amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett-
ledér kamilla csókja lett.
Nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
…az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.

Vers

Őszi csönd (Szent András gyásza)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mélabús homállyal éli meg vén gyászát

Pirkadat fényében az őszi csönd,

Egyre fösvényebben kínálja áldását,

Ajándékok helyett gyöngyöket önt.

 

Nem énekel már kis madárkák serege,

Szétszórva elhagyták kottáikat,

Kémények tégláin mászik a fák lelke,

Isten egére fest füstrajzokat.

 

Búcsúlevelét ím, minden ág megírta,

Szélpostán küldik az enyészetnek,

Talán sorait végzetük elolvassa,

Így panaszkodnak a természetnek:

 

„Egyre rövidebb a Nap simogatása,

Éppen csak hozzáér arc-ágamhoz,

Egyre hidegebb a Hold sárga varázsa,

Halálról mesél és pusztulást hoz.”

 

De él még remény minden száradt fűszálban,

Az alvó rügy is valamit titkol,

Ami ma megdermedt, virágot bont sárban,

És újra feltámad halálából. 

 

Vers

Őszidő/m/ben

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: Zsanett lányomtól

 

Múló idő, mint fürge őszi pók sző deresedő hálót.

Hallgatag tájon penget ezüst húrokat a gondolat.

 

Egy-egy szó megáll, elakad… könnyű léptű szellő

jár a dombok alatt. Keskeny úton színes levél az

elmúlt nyárról mesél. Arany színű lombok hullanak.

 

Gyöngyöző cseppeken át messze nézek. Ott távol

a Párkák rövidre szabták már életem fonalát.

Utas, ki arra jársz mondd el nekik kérlek toldják

meg kicsit, hisz oly rövid e különös földi lét…

                        *

Sok éve már, hogy elment az üzenet, mégis

hiába minden… nézem a felleget, s idelent

árnyékom egyre keskenyebb –

 

 

Vers

Őszi kép

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mint palettán a szétfutott színek,
ezerfélék az őszi levelek,
a zöld a sárga tónusába fut,
és esélytelen levél-háborúk
csodás világú, zizzenő zaját
hajladozzák csoportosan a fák,
a levegőnek levél-íze van,
s az őszi ízbe fúlva hangtalan,
a fák vetkőző ágát bámulom,
s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson,
a pőre szél az ághegyéig ér,
s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél.

 

Vers

Őszi morzsa

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Búsul az ősz,

fák közt

sikoltva  kiált a szél:

Ember, vigyázz!

Egyszer minden elmúlik.

 

 

 

 

Vers

Őszi zsongás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

“Venyigénk fürtjei már mind lefosztva ím”*

Álmos csendben bánatosan ing az óra.
Méla Nap süt a párát lehelő tóra.
Az álmok és a dús gerezdek
hová tűntek?
Üresen kongnak akár az estek.
Fáj a kertek fonnyadó magánya,
készülnek a hamvasztó halálra.
Talán még néha vidám borozások
hangja száll, túl a korhadáson.
A parton főznek még a halászok,
a kondérban rotyog a halászlé,
de fázik már a barát, s a násznép.
A menyasszonynak lobog a kontya,
fonnyad virága,
s holnapra már elfelejti, 
milyen volt a csókja,
s az esti nászdal, mit neki dúdoltak.
Venyigéink lassan elszáradnak,
dideregve ülünk a teraszra.
Hej, őszi esték, de elmúlt a nyarunk,
őszbe tekeredik a lobogó hajunk.
Szelíd lesz a nóta, fáradt a zsongás.
Közelgő tél konok szele ront ránk.

* idézet Guillaume Apollinaire Vendémiaire c. verséből.

Vers

Valószínűtlen

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kivonat a Misztériumok című versből

 

 

 

ragyogó volt az a kora-nyár is 

pompás színeket öltött a földi és égi világ 

fényárban úsztak 

a fenséges kékek 

akkor még nem sejtettük 

hogy utoljára hódolsz 

a tenger vakító türkizének

azon a verőfényes szombaton 

amikor elragadott a fékezhetetlen 

végzet

valószínűtlen kék lett 

a földi élet fennkölt varázsa 

fagyos avarban roppanunk át dermesztő

vad telekbe álmunk éjjelente megrázó 

rémképek sora s a tavasz káprázatos illata 

hazug igézet mára 

komor és zord a tenger 

és a horizont sápadt kékje

vérkönnyet szitál a nyár 

azúr színére

Vers

Kis őszi mélabú

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

figyeld a csendet
mint motoz szobádban
esik az eső
múltnak az arcát
mossa a víz
őszülő emlék
fényképről kérdez
fájdulna minden
(de az) eltűnő ábránd
(a) semmibe hull

 

(2007)

 

Vers

Őszi képlet

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bátyám születésnapjára

 

 

Nemhiába hullnak burgonyaszirmok a fákról,

ostyaként tapad nyelvhez a közelgő madár-csönd.

Búsan feledem távolom a ködben. Vizet gőzölök,

mint vacokban szívmeleget rejt rőzse az üszökben.

Valahol kezek keresnek, karnyújtásra szemerkél,

szürkeségbe szórt színes levelekkel kanyargó

tarka ösvény, előre engedett vad-lábnyomokkal.

Szelíd őzek a szemüregben varjakkal viaskodnak.

Tovaszálló szélcsapások mosnak össze földet éggel,

sétánk évszak szerint, örök szellemében megérlel.

 

 

 

 

Vers

Őszintéskedés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }https://www.youtube.com/watch?v=4zLfCnGVeL4

 

 

Őszintén hallgatni néha megerőltetőbb,

ráfognánk a nem jut eszünkbe semmit;

hazugság. Nincs is annyi becéző kedves

szavunk, mint amit nem mer kigondolni

gátolt “hogy jövök én ahhoz” fejünk, ha

túlzottan akarunk, de hiába, ott akkor –

abban a pillanatban – minden részletet

kisöpör a tudat, mikor ott van mögötte

valaki, akiből ismétlésképpen sem jön,

pontosabban: nem unalom árad felénk.

 

Vers

Őszi ábránd

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Gesztenyefák övezte
temetőben csendes
áhítat honol.
Senki sem siet,
csupán hervadt
koszorúk és ódon
kripták dohos szaga
gátolhatja szellemünk
szabad csapongását.
Műmárvány sírhely
csorba szegélyén
megülve ábrándozom.
Pár percre elfeledem
vegetáló porhüvelyem
tespedt szorítását,
pille szárnyon
röppentem vissza
gyermekkoromba.
Akkor avarban megbújt
gesztenyét kerestem,
melyek otthon
csikókká, tehénné,
bömbölő oroszlánná
és szelíd zsiráffá
nemesültek…

Gyermekkorom boldog
varázsát messzire
űzte a lélekharang
tompa kondulása.

 

 

Vers

Őszi dallam

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

csalánzöldes dallam az ősz

keringőre hív

álmatagon szívlekvárt főz

magányharcot vív

szerepeket nem osztogat

senkinek se már

hervadt mosollyal fosztogat

fuvallata száll

 

 

 

 

 

Vers

Őszi snittek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Felhő álarc mögé bújt
a megfáradt napsugár,
indián nyarunknak vége.
Elővették szürke felöltőiket
szőlőtőkék és hársfák.
Színes leveleikből mesés,
de gyorsan enyésző szőnyeget
szőtt Dionüszosz és a Hórák.
Idegen égi vándorok
gá-gá-gilik kiáltása
hallik párába rejtőzött
tavunk felől, miközben
görcsösen szorítom kezed,
becézgető csókjaimmal
hintem tele ajkadat.

Csillogó szemedben azt látom,
rólunk most új tekercs forog…

 

 

 

 

 

Vers

Őszi dalocska

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Még szökken a szöcske a betonon
eltűnt egy fűcsomóban
                  visszatalált az ősz
gomolygó felhőrongyokban
a Tisza felett párolog a zápor
beton
         fű
             szöcske
                         Tisza-part
lenn zörög a kukorica
                  száraz levelek
lepörögnek a szélben
a fák fakózöldek
menekülőben van a nyár elfut

 

a falon kakukkol az óra
délután
           öt óra
                meztelen csiga
felmászik a házfalra
                      a borostyánlevél
lassan magára marad a redőny
kopogtatnék
                  a dió lepottyan
s elvégzi helyettem az álmodozást
a felesleges szavakat kidobtam

 

Vers

Őszi hangulatok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Tankák

Őszi napfényben
levél töpreng bokor csúcsán,
menjen vagy maradjon.
Kegyetlen szél dönti el
sorsát, mély kútba veti.

 

*

 

Őszi pompát húz
magára a vén liget.
Ködből int a hárs.
Víg madárrajt búcsúztat.
Bokrok alján sün matat.

 

*

 

Ködbe fullasztott
reggel rejti a napot.
Seszínű a táj.
Vidám őszi színeit
lágy fuvallat bontja ki.

 

*

 

Színpompás lombok
alatt, vastag avarban
gesztenyék bújnak
Sármos sármányok raja
stiglicekkel veszekszik.

 

*

 

Indián nyár van.
Vén fa kidőlt törzsén vad
eső ver taktust.
Enyésző testén gombák
új nemzedéke  sarjad.

Vers

Őszi

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…

A lábam alatt
márványszagú minden őszi alkonyat,
megszámlálom
a lehulló faleveleket,
őrzik hangtalan emlékeim.
Ha a szenvedést
lelkem elrejti,
szívem szaporábban ver,
megsimogat majd az Isten,
csak a harangok némulnának már el…

Vers

Őszi alkony

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Zengő, ritmus

 

 

Rég rám lát, nem is érzi már,

válláról a napfény átsuhan, álmodó,

látványát gyorsan, átfutón

párássá teszik már, ághegyen kék cinkék.

 

 

 

 

 

Vers

Őszi anziksz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csalfa az Ősz

a hűvös hajnalaival.

Végtelen lehetőség

a táj.

Arcunkba szél csap,

esővel verve,

Nedvesen csillog

pihék alatt a szád.

Tócsában állva

szívjuk ki egymásból

a komor hangulatot.

Ami marad az örök harag,

mint az asztalra folyt

gin-tonikok.

Avartól szaglunk.

Illatunk ez a csalfa,

őszi báj.

és amíg mi elmegyünk,

a Nyár irigyen ujjazza magát.

 

Vers

Az őszi virágzás értelmetlen szépség

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }paradoxonok gyűjteménye az élet…

 

paradoxonok gyűjteménye az élet
rögtön az első a halál s a szerelmet
élni kell káprázat lenne a léte
káprázat amiben magad sem hiszel
 
nézd hát a félig nyílt virágot
ígéret még s nem az ígéret földjén
mert mérsékelt az égövünk
de minek is hinni benne és csalódni
 
vihar a vágy és mennykő a szerelem
több ágra szakad amikor beléd vág
és szíven
 
több ága van ahogy több tárgya
s bozótjában elveszel azt hívén mindegyik
virág rád vár egyen-illatot lehel

Vers

Tavaszi hószirom

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy ébredező, mély lila csoda,
ahogy rügyet pattint az orgona,
és friss pamacsot simogat a fény
a zöldbe mártott fenyők ághegyén,
a meggyfa fehér blúzba öltözött,
friss százszorszép örül a fű között,
és úgy mereng az öreg almafa,
hogy törzse-ága egybehajlana,
kivirulnak a vén cseresznyefák,
szél borzolja az ág virág-haját,
és szétterülve leng a pázsiton,
mint tavaszi hó, a virágszirom,
a gyöngyvirágba most karol bele
kis ívbe hajló karcsú levele,
egy virtuóz kis cinege talán
a hívó hangért röppen át a fán,
az egész kert új zöld zenét akar,

s egy rigófüttyel szétterül a dal.

Vers

– őszi kék –

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: www.tananyag.almasi.hu

 

 

 

(őzikék)

 

 

Már később ébrednek a fák, a bokrok és füvek,

egy álló délelőtt dédelgetik a harmatcseppeket.

A madarak céltalan bolyongó égi őrszemek –

lassacskán terelgetik a kedvenc őszömet.

 

 

Erdők szélén már szél fésül ki kócos lombokat,

amerre elvezet utam – élménnyé válik bennem

minden mozdulat, s amíg megbámulok

a völgyben kedves őzikét, már búcsúzik a zöld

– velem marad a kék.

 

 

 

 

 

Vers

Őszi vers kedvesemnek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

El kell mondanom, bár nem szokásom,

ma fáztam, rázott a hideg

a tornácon, hol örök idők óta

nyár van, részletezhetném, minek.

A könnycsatornákból zizegve hulltak alá

rőtvörös, száraz falevelek,

meleg vizet ittam, sok cigarettával,

s bevillant, többé nem leszek.

Maradhatnék, hisz hosszú még az ősz,

csak nagyon fázom, mindenem kihűlt,

és nincsen bennem semmi alázat,

ami volt ma végleg kiürült.

Kereshetnélek, te is kereshetnél,

csak éppen út nincs, és nincsen jó irány,

még nem múlt el, még nagyon szeretlek,

még ordít bennem, zokog a hiány.

S ha utad során meglátod a földön,

az esőtől szétmállott falevelet,

öleld magadhoz, fektesd melledre,

mert én leszek.

Vers

Embargó őszi fák alatt

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Várakozásunk türelem.

Értelmünk választóvonal.

 

Ha az EU-nak se kell,

a gyümölcs, mi lehull s megerjed, 

mehet a vályúba.

 

Mindennek megvan az ideje  –

szüretnek, böjtnek is.

 

Most: 

Meztelen csigák a kertben. 

Nyálkás főcímek.

 

Csupa kacsintó kutyaszar.

 

 

Vers

egy őszi nap

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

hideg van

ősz jár a fák alatt

az öreg tölgy szíve is

majd megszakadt

mert a madarak

elszöktek róla

elmentek

hosszú vándorútra

 

mintha elázott kévéket

hajigálna hozzám a nap

a fény bágyadtan csorgott

rám ragadt

 

a szél erkélyemre

vonszolta a faleveleket

csak tétován néztem

nem tudtam mit tegyek

a napsugár kidugta fejét

a felhők mögül

– meglesett –

furcsamód: örültem

mikor kinevetett

 

 

 

Vers

Őszi utazás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }kattog és köhög

 

 

 

hol nyársas száraz ágak
hol sárga lombú fák
ahogy a ködben állnak

alattuk az idő megáll

csobbanó pataknak
csak látom rímelő sodrát
orromat  az ablaknak

s az olaj szagát

érzem bár szellők tépik
hogy oszlana a köd
a surrogó kerékig

kattog és köhög

alattam s elviszi a tájat
hasítva sziklát és hegyet
a távolt mit hátrahagy

tálcán kínálja mint kegyet

fenyők és sárga lomb szinében
felsejlik távol hegygerinc

sejlik talán lefekszik
alunni téli álmokat
hol a hó faggyal veszekszik

dermedt tájat látogat

kócoló vad szelekkel

Vers

Őszi gondolat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Sárguló reggelen

hűvös napfény

mosolyt csal szememen,

harangként csengő vörös hangod

ébreszti fel fáradó álmából lelkem.

 

Mily nyugalmas gondolat,

morajló, haragos tengeren

csónakban himbálózó tudatom

pihen elnyúlva bársonyos tenyereden.

 

 

 

Vers

Őszi virágok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Koravén alkony simogatja

szirmaitok selymét,

délceg dáliák,

szelíd őszirózsák,

az ég kékje hamis

játékot űz veletek,

s ti megvető daccal tűritek

az elmúlás rideg leheletét.

 

 

 

Vers

Őszi fények

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Őszi fények

 

                               Koosán Ildikó

 

Mint szárnyas hinta 

siklik át a fény

rőtaranyba

mártott lombokon,

 

hullámot vet,

megy és visszatér;

pajkos kedvét

megcsodálhatom;

 

hintál az ég

legfelső fokáról,

lendületéből

kizuhan a nyár,

 

harmatágyon

csillanthatja bár

szivárványát

fű és pókfonál.

 

 

2013. szeptember 16.

 

 

  

Vers

Séta, őszi reggelen (avagy vissza a jelenbe)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Magán-alagút,

fázós csend, homály,

vákuum-villanás,

elbúvó élet.

Némi szorongás,

berzenkedés és

harag; elnémult,

elárvult lélek.

 

Zárt kapuk erdeje,

tonnányi teher-tömeg,

nagy agyszülemény-gyár.

Felhőtlen borongás,

zivataros napfény.

Soha nem láttam még…

mindig is ezt láttam…

mintha láttam volna…

 

Szürke álmokból kitör,

csatazajra ébredve

egy magzatnyi darabom

eszmél a végtelenre.

Micsoda – mi nem csoda?

Újra madárdalt hallok,

tünedez a félhomály,

újra szólnak a hangok.

 

Ébredésem eldöntött már,

takarodj, te kusza álom!

Valamikor enyém voltál –

most már halálod kívánom!

 

Itt a reggel, az őszi köd.

Lágyan simogat a pára.

Most a természet tart tükröt

kitáguló pupillámra.

 

Csicsergés a madárlakban,

virágillat leng köröttem;

hogyan nyughatnék meg abban,

hogy eddig észre se’ vettem?!  

 

 

 

 

 

Vers

Őszi szemmel

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Árkából szemem kapaszkodik,

égre fel, vagy egy ágra csak,

tép az elrugaszkodás, mint

ősz szemébe fagyott tavasz,

nyár keblű dombok felől,

megkopaszodva a változás.

Engedetlen, szerteszét gurult

falevelekből van kapás,

tótükörben ikra gyűl, mint

megannyi könnycsepp.

Fedésben nyár, kiölt tavasz,

most ősz, mert kibontott haj

lobboncait vörhenyes vihar

kavarja, sapkája elhull,

kopasz fák, alattuk összegyűlt

leveleimből romhalmaz. 

 

 

 

 

 

 

 

Vers

Őszi madár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Bár nem elébb lett tél,

csak hófehér lettél,

a fény szele rád fúj,

az ég fele fájdul,

és villan a szárnyad,

mint őszi madárnak.

Vers

Őszi mérleg

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szél színezi erdők lombját,

agancsuk’ még őzek hordják,

s merre zengtek hegyek, völgyek,

szarvasbikák rejtőzködnek.

 

Róka les árnyékba bújva,

kakasra vagy fácántyúkra,

árvák már a madárfészkek,

nyoma sincs füsti fecskének.

 

Két medvebocs patak partján

osztozkodik pisztráng farkán,

s míg zörren a farkasverem,

kürt szólal fenn, magaslesen.

 

Domboldalnak nekidőlve

kukoricát visz a csűrbe

szekerén a dolgos gazda,

s hordó borát számolgatja.

 

Határban a búzaföldet 

szántják, s belé a jövőnket

vetik – majd elboronálják…

Tél készíti hósipkáját.

 

Ajtón kopog két jóember,

előttük járt a szeptember,

s Ádvent köszönt a világra

ködöt fújva s dérszitálva…

 

2013. március 11.

 

 

Vers

Őszi anzix

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Ázott, gyűrött szavakat tépked

a rohanó éjszaka, a házak

között esőszagú ősz botorkál,

szívemen hideg ujjak dobolnak,

kezemet fázós gondolatok szorítják.

 

Mert nem tudom, ki vagyok, nem

tudom, mikor lettem gyermek,

hol haltam, hova születtem.

Ki hívott, ki küldött, ki várt rám,

és van-e (még) odaát…

Valami híd.

Valami élet.

Valami szivárvány.

 

A hajnali ködfalról leáznak

az utolsó nyári csillagok, torz

arcuk a sárban fodrozódik.

Hozzám vetkőznek a fák,

lábam alatt elszáradt

csendek szisszennek.

Az álmok valahol a hegyeken

túl lobognak, s mire hozzájuk

ébredek, a mélybe zuhannak.

 

Felhőarcú pocsolyákban

morzézik a reggel, s csak

az eltévedt szél sír fel néha

a semmi egén. Holnapokat

koldul életemből a rongyos

feledés, kódolt szavakat

firkál szívemre egy öreg isten,

hiába…

Tagadom.

 

Hiába.

 

Zuhanok. Jeltelen.

fáradt, idegen-én…

mint fáról az elszáradt levél.

 

Vers

Őszi kép

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

                                                              Őszi kép

 

 

                               Koosán Ildikó

 

 

 

Sárgarigó ül az ágon,

fürdik a reggeli fényben,

hajlik az ág oda-vissza,

kék ragyogás van az égen;

 

játszik a lomb is a széllel,

mintha halál sose volna,

zöldje ma sárgában vész el,

leng aranyos lobogója;

 

napsugár lépked a kerten,

holt melegét ide szórja,

lobban az élet utolsót,

álmában jut fel a holdra.

 

 

 

       2012. november 3.

 

 

 

 

 

Vers

Őszi falevél

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

előbb elpirul

mintha szégyellné voltát

úgy libeg alá