Ősz

Elolvasta:
411

Lusta, lomha már az árnyék,
nyújtózik az udvaron,
őszi napfény égajándék-
szétfolyik a házfalon.

Gyöngyházfényű pókvitorlát
hintáztat a kajla szél,
elérve a templomtornyát-
őszt harangoz, s útra kél.

Aranyhajú fűzfaágat
némán ringat, nézd a tó,
nádra száradt már a bánat,
s elnémult az altató.

Elolvasta:
151

 

Kép: Filó Ida

Talán ma összeforrhatna
az éjjel és a nappal,
egyetlen őszi varázslattal.
Oly szívesen bűvölnék
mindenkinek színeket,
tartós legyen a hangulat,
ahogy én is élem. Ragyogó
arany- pillanatok, rőtszín
levelek felett enyhe szellő
hoz, visz üzenetet…
Majd késő éjjel,
szemem lecsukva gondolom:
Bűvöletem, varázslatom…
legyen úgy, ahogy én akarom!
___________
2019. szeptember 23.

 

 

 

 

Elolvasta:
432

Potyog a mogyoró,
hull a makk,
kabátjukat összehúzva
fázósan járnak
a kis bogarak,

 

messze időz
már a nyár,
hűlő árnyékán
a szeles ősz
leveleket ráz,

 

hűvös hajnalon
virágillat után
könnyez a harmat,
hamarosan a tél
arat fagy diadalmat,

 

de utolszor vissza-
kacsint még a fény,
cinkos sugarában
ott melengetve
a tavaszi reményt.

 

2016. 10. 05. 

Elolvasta:
563

 

Arany, sárga és sokbarnás körök:

színekbe rajzolja magát annyi fa.

Feltör valahonnan a föld alól

a foghatatlan kincsek dallama.

 

A csönd ma olyan bágyadt-tétova,

értelem vesztett némaságba vont.

Léptem alatt kéjes vetkőztetés

avarhangú fájdalma sikolt.

Elolvasta:
535

 

 

 

Az őszben vangoghi esték:
a fákról lefolyt a festék.
Lomha ködként terül a csend,
mert hallgat a lent és a fent.

Kigyúlnak, mint a csillagok,
űrből lopva kis illatot,
a függönyfátylas ablakok
rejtve, mi van az asztalon.

A holdas ég most kirakat,
és az árnyékból kiragad
kontúrosan néhány tárgyat
csillogva, mint angyalszárnyak.

Sejteti még a tört ereszt,
háttér a templom s a kereszt,
majd az utat körbelengi.
A távol már sötét semmi.

Elolvasta:
555

 

 

Elolvasta:
60

Harmatban fürdik még a Nap,

a hajnal arcán könnyfolyó.

Didergő, álmos madarak,

lombágyuk lágy avartakaró.

Lassan nyílik az ég szeme,

ködben bujkál a szürke táj,

míg dermedt élet ébredez,

gyöngyházszínű a félhomály.

Zord lelkekbe vad szél harap,

színzuhatag az íriszen,

fényszekerén vágtat a Nap,

derű, remény a szíveken.

Elolvasta:
584
A tavalyi Arany J. emlékév egyik pályázatára beküldött versem
A kép saját fotó.

          

                               Képzelt „Őszike„ 

               Arany J. megsemmisült erotikus verseiből 

                                     

                                               Koosán Ildikó          

 

Mottó: „Az az ábránd – elenyészett;

              Az a légvár – füstgomoly;

              Az a remény, az az érzet,

              Az a világ – nincs sehol! –„    Arany J.

 

 

Legyőzve múlik már

létem, s a régi nyár

hol hinni engedett

sok füstbe ment remény,

s szerelmes érzemény

tölté be lelkemet;

 

felajzva lantomat

jártam az ég alatt:

„a félénkségedet

engedd hát végre el,

akivel jót teszel

lánykám, az én legyek! 

 

az árnyas fák tövén

szép ünőm  jöjj elém,

szűz ajkadról a méz

forrása csörgedez,

míg nyárfaként remegsz

a  percre perc tetéz

 

beteljesült gyönyört,

s lelkem a meggyötört

végre békére lel”…

reménykedém, de nem,

e bűnös érzelem

lelkét nem dúlta fel…

           

Így ért az alkonyat.

Ó sors! Ó tévutak!

Bolondos ifjúság!

A Nap, ha sírba száll

kívánnám újra bár,

kihűlve már a vágy.

 

2017. szeptember 18.

Elolvasta:
66

Ismét a park, lazulás,

nyárhullám, koraősz,

kutyát sétáltat egy fiatal

nő, felszállok erre

a délutánra, színt váltó

fűsziget, vitorla feszül

gondolattengeren,

arcok villannak feledésből,

beazonosítatlan némelyik,

szemhéjon átsüt a Nap,

légszkafanderbe zárt

földi lények, évente

körbekerüljük, csak 

úgy, életárban, amíg

a Föld forog, küzd,

bízik,
remél, ilyen az ember,

a bronzköltő bólint,

elég a fejmozdulathoz

egy ágak közé röppenő

madár, mesélünk csak 

úgy, magunk közt, 

latolgatom: mit mondana?

támpont a könyve, más 

emlékek – tudatindigómon

átüt a város, elmúlt időm

miértjére válaszolt az élet,

kérdezni se kell,

a bronzköltő felvonja

szemöldökét, kételkedik,

bólint, filmszakadások,

elmosódottság,

és újra 
a tenger,

vitorlalevonás,

gondolatbúcsú, végül,

mondta a bronzköltő,

de most még otthon,

két kar kikötője vár.

Elolvasta:
89

Csökkenti tüzét az égi kohó,

varjak csőréből koppanó dió,

ködös, fáradt, didergős reggelek.

Dermedt békák lassú mozdulása,

szarvasbikák agancscsattogása,

vizek fölött tünékeny párafolt.

Eget hasító víg vadlúdcsapat,

hosszan vonuló bogárhadak,

öreg templomharang kondulás.

Sült tök íze, birsalmák illata,

kövér szőlők édes-dús zamata.

Gyertyafénybe boruló temetők,

zord szélkavarta levéleső,

ujjaim közül elpergő idő.

 

—

Versed naplóba javaslom. Tömör, száraz elbeszélés. Igazán hiányzik belőle a líra. Pedig az ősz, a táj, a mögötte rejlő mozzanatok leírása kínálja magát.
Üdv: Miklós

Elolvasta:
615

Szeptember, az ősz. Csinál, amit akar.

Időzhet. Nyakunkon egyfajta hivatal.

Küldi leveleit, ellenőriz, behajt.

 

Esőre áll. Fűzizzenés se őrzi

a menekülő árnyékot. Rövidül a nap. 

És más. Figyelemre méltatlan dolgok.

 

Ez itt a csend helye. Gondolkodnak

valamiféle versben a költők, népdalok

a múltra ütnek. Oda húz a hegedű.

 

Vannak még szüretek, borérlelő

pincék. Dióverés. Utcahosszat avart

lehet rugdalni. Szeptember, amit akar.

Elolvasta:
59

Mélabús homállyal éli meg vén gyászát

Pirkadat fényében az őszi csönd,

Egyre fösvényebben kínálja áldását,

Ajándékok helyett gyöngyöket önt.

 

Nem énekel már kis madárkák serege,

Szétszórva elhagyták kottáikat,

Kémények tégláin mászik a fák lelke,

Isten egére fest füstrajzokat.

 

Búcsúlevelét ím, minden ág megírta,

Szélpostán küldik az enyészetnek,

Talán sorait végzetük elolvassa,

Így panaszkodnak a természetnek:

 

„Egyre rövidebb a Nap simogatása,

Éppen csak hozzáér arc-ágamhoz,

Egyre hidegebb a Hold sárga varázsa,

Halálról mesél és pusztulást hoz.”

 

De él még remény minden száradt fűszálban,

Az alvó rügy is valamit titkol,

Ami ma megdermedt, virágot bont sárban,

És újra feltámad halálából. 

 

Elolvasta:
62
Őszi minimál
 
 
            Koosán Ildikó
 
 
még  küzd a fény
fátyolos
keserédese
toccsan
egy  felhagyott
tócsatükör
repedt foncsorán
 
            *
 
megül
az ág- bogok
térközén
ringó pókfonál
börtönrácsán
az elmúlás
pihényi töredéke
 
            *
 
múlik
a színek harsogó 
tobzódása
ahol a szem még
lombot várna
meztelen kórók
döfik a ködöt
 
            *
 
a haldoklás
borzongató
félhomálya kószál
a krizantém
fodraiba
s a sírkertek
kopjafái között
 
            *
 
 
2016. október 28.
 

 

Elolvasta:
61

 

 

Már gyűjti avarszőnyegét az ősz,

egy évgyűrűvel bölcsebbek a fák,

a csavargó szél még nem eszelős,

de rázza már a lombok ősz haját,

 

nagy, féktelen szerelmeket dalol,,

és nyújtja kacskaringós karjait,

a bokrok gyűrött arcára hajol,

s odasimulva suttog valamit.

 

Nincs semmi furcsa, csak a változás

lehetne ennyi idő múlva más,

de megöregszik benne a gyönyör,

 

a kérgen eggyel több lesz a rovás,

és elképzelhetetlenül csodás,

ahogy a sárga levél tündököl.

Elolvasta:
64
Kép: Kovács Emil Lajos

Őszi  magánytörés

 

Fázom.

De látom, te is beleremegsz.

Bús avart tapos a lábam

s nálad is kavargó falevelek.

Plédet készítek kettőnknek

elég lesz, bízz, gyere mellém –

eső ellen ernyőm is nyitva kész

testvér – törjük meg a magányt!

Elolvasta:
77
Kép: Internet

…amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett-
ledér kamilla csókja lett.
Nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
…az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.

Elolvasta:
51

“Venyigénk fürtjei már mind lefosztva ím”*

Álmos csendben bánatosan ing az óra.
Méla Nap süt a párát lehelő tóra.
Az álmok és a dús gerezdek
hová tűntek?
Üresen kongnak akár az estek.
Fáj a kertek fonnyadó magánya,
készülnek a hamvasztó halálra.
Talán még néha vidám borozások
hangja száll, túl a korhadáson.
A parton főznek még a halászok,
a kondérban rotyog a halászlé,
de fázik már a barát, s a násznép.
A menyasszonynak lobog a kontya,
fonnyad virága,
s holnapra már elfelejti, 
milyen volt a csókja,
s az esti nászdal, mit neki dúdoltak.
Venyigéink lassan elszáradnak,
dideregve ülünk a teraszra.
Hej, őszi esték, de elmúlt a nyarunk,
őszbe tekeredik a lobogó hajunk.
Szelíd lesz a nóta, fáradt a zsongás.
Közelgő tél konok szele ront ránk.

* idézet Guillaume Apollinaire Vendémiaire c. verséből.

Elolvasta:
48
Kivonat a Misztériumok című versből

 

 

 

ragyogó volt az a kora-nyár is 

pompás színeket öltött a földi és égi világ 

fényárban úsztak 

a fenséges kékek 

akkor még nem sejtettük 

hogy utoljára hódolsz 

a tenger vakító türkizének

azon a verőfényes szombaton 

amikor elragadott a fékezhetetlen 

végzet

valószínűtlen kék lett 

a földi élet fennkölt varázsa 

fagyos avarban roppanunk át dermesztő

vad telekbe álmunk éjjelente megrázó 

rémképek sora s a tavasz káprázatos illata 

hazug igézet mára 

komor és zord a tenger 

és a horizont sápadt kékje

vérkönnyet szitál a nyár 

azúr színére

Elolvasta:
80
Fotó: Zsanett lányomtól

 

Múló idő, mint fürge őszi pók sző deresedő hálót.

Hallgatag tájon penget ezüst húrokat a gondolat.

 

Egy-egy szó megáll, elakad… könnyű léptű szellő

jár a dombok alatt. Keskeny úton színes levél az

elmúlt nyárról mesél. Arany színű lombok hullanak.

 

Gyöngyöző cseppeken át messze nézek. Ott távol

a Párkák rövidre szabták már életem fonalát.

Utas, ki arra jársz mondd el nekik kérlek toldják

meg kicsit, hisz oly rövid e különös földi lét…

                        *

Sok éve már, hogy elment az üzenet, mégis

hiába minden… nézem a felleget, s idelent

árnyékom egyre keskenyebb –

 

 

Elolvasta:
64

Mint palettán a szétfutott színek,
ezerfélék az őszi levelek,
a zöld a sárga tónusába fut,
és esélytelen levél-háborúk
csodás világú, zizzenő zaját
hajladozzák csoportosan a fák,
a levegőnek levél-íze van,
s az őszi ízbe fúlva hangtalan,
a fák vetkőző ágát bámulom,
s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson,
a pőre szél az ághegyéig ér,
s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél.

 

Elolvasta:
54

 

 

 

Búsul az ősz,

fák közt

sikoltva  kiált a szél:

Ember, vigyázz!

Egyszer minden elmúlik.

 

 

 

 

Elolvasta:
82

 

figyeld a csendet
mint motoz szobádban
esik az eső
múltnak az arcát
mossa a víz
őszülő emlék
fényképről kérdez
fájdulna minden
(de az) eltűnő ábránd
(a) semmibe hull

 

(2007)

 

Elolvasta:
68
Bátyám születésnapjára

 

 

Nemhiába hullnak burgonyaszirmok a fákról,

ostyaként tapad nyelvhez a közelgő madár-csönd.

Búsan feledem távolom a ködben. Vizet gőzölök,

mint vacokban szívmeleget rejt rőzse az üszökben.

Valahol kezek keresnek, karnyújtásra szemerkél,

szürkeségbe szórt színes levelekkel kanyargó

tarka ösvény, előre engedett vad-lábnyomokkal.

Szelíd őzek a szemüregben varjakkal viaskodnak.

Tovaszálló szélcsapások mosnak össze földet éggel,

sétánk évszak szerint, örök szellemében megérlel.

 

 

 

 

Elolvasta:
54
https://www.youtube.com/watch?v=4zLfCnGVeL4

 

 

Őszintén hallgatni néha megerőltetőbb,

ráfognánk a nem jut eszünkbe semmit;

hazugság. Nincs is annyi becéző kedves

szavunk, mint amit nem mer kigondolni

gátolt “hogy jövök én ahhoz” fejünk, ha

túlzottan akarunk, de hiába, ott akkor –

abban a pillanatban – minden részletet

kisöpör a tudat, mikor ott van mögötte

valaki, akiből ismétlésképpen sem jön,

pontosabban: nem unalom árad felénk.

 

Elolvasta:
95

 

 

 

Felhő álarc mögé bújt
a megfáradt napsugár,
indián nyarunknak vége.
Elővették szürke felöltőiket
szőlőtőkék és hársfák.
Színes leveleikből mesés,
de gyorsan enyésző szőnyeget
szőtt Dionüszosz és a Hórák.
Idegen égi vándorok
gá-gá-gilik kiáltása
hallik párába rejtőzött
tavunk felől, miközben
görcsösen szorítom kezed,
becézgető csókjaimmal
hintem tele ajkadat.

Csillogó szemedben azt látom,
rólunk most új tekercs forog…

 

 

 

 

 

Elolvasta:
54

Még szökken a szöcske a betonon
eltűnt egy fűcsomóban
                  visszatalált az ősz
gomolygó felhőrongyokban
a Tisza felett párolog a zápor
beton
         fű
             szöcske
                         Tisza-part
lenn zörög a kukorica
                  száraz levelek
lepörögnek a szélben
a fák fakózöldek
menekülőben van a nyár elfut

 

a falon kakukkol az óra
délután
           öt óra
                meztelen csiga
felmászik a házfalra
                      a borostyánlevél
lassan magára marad a redőny
kopogtatnék
                  a dió lepottyan
s elvégzi helyettem az álmodozást
a felesleges szavakat kidobtam

 

Elolvasta:
71
Tankák

Őszi napfényben
levél töpreng bokor csúcsán,
menjen vagy maradjon.
Kegyetlen szél dönti el
sorsát, mély kútba veti.

 

*

 

Őszi pompát húz
magára a vén liget.
Ködből int a hárs.
Víg madárrajt búcsúztat.
Bokrok alján sün matat.

 

*

 

Ködbe fullasztott
reggel rejti a napot.
Seszínű a táj.
Vidám őszi színeit
lágy fuvallat bontja ki.

 

*

 

Színpompás lombok
alatt, vastag avarban
gesztenyék bújnak
Sármos sármányok raja
stiglicekkel veszekszik.

 

*

 

Indián nyár van.
Vén fa kidőlt törzsén vad
eső ver taktust.
Enyésző testén gombák
új nemzedéke  sarjad.

Elolvasta:
79

 

 

Gesztenyefák övezte
temetőben csendes
áhítat honol.
Senki sem siet,
csupán hervadt
koszorúk és ódon
kripták dohos szaga
gátolhatja szellemünk
szabad csapongását.
Műmárvány sírhely
csorba szegélyén
megülve ábrándozom.
Pár percre elfeledem
vegetáló porhüvelyem
tespedt szorítását,
pille szárnyon
röppentem vissza
gyermekkoromba.
Akkor avarban megbújt
gesztenyét kerestem,
melyek otthon
csikókká, tehénné,
bömbölő oroszlánná
és szelíd zsiráffá
nemesültek…

Gyermekkorom boldog
varázsát messzire
űzte a lélekharang
tompa kondulása.

 

 

Elolvasta:
62

 

 

csalánzöldes dallam az ősz

keringőre hív

álmatagon szívlekvárt főz

magányharcot vív

szerepeket nem osztogat

senkinek se már

hervadt mosollyal fosztogat

fuvallata száll

 

 

 

 

 

Elolvasta:
53
…

A lábam alatt
márványszagú minden őszi alkonyat,
megszámlálom
a lehulló faleveleket,
őrzik hangtalan emlékeim.
Ha a szenvedést
lelkem elrejti,
szívem szaporábban ver,
megsimogat majd az Isten,
csak a harangok némulnának már el…

Elolvasta:
86
Zengő, ritmus

 

 

Rég rám lát, nem is érzi már,

válláról a napfény átsuhan, álmodó,

látványát gyorsan, átfutón

párássá teszik már, ághegyen kék cinkék.

 

 

 

 

 

Elolvasta:
56

Csalfa az Ősz

a hűvös hajnalaival.

Végtelen lehetőség

a táj.

Arcunkba szél csap,

esővel verve,

Nedvesen csillog

pihék alatt a szád.

Tócsában állva

szívjuk ki egymásból

a komor hangulatot.

Ami marad az örök harag,

mint az asztalra folyt

gin-tonikok.

Avartól szaglunk.

Illatunk ez a csalfa,

őszi báj.

és amíg mi elmegyünk,

a Nyár irigyen ujjazza magát.

 

Elolvasta:
62

hideg van

ősz jár a fák alatt

az öreg tölgy szíve is

majd megszakadt

mert a madarak

elszöktek róla

elmentek

hosszú vándorútra

 

mintha elázott kévéket

hajigálna hozzám a nap

a fény bágyadtan csorgott

rám ragadt

 

a szél erkélyemre

vonszolta a faleveleket

csak tétován néztem

nem tudtam mit tegyek

a napsugár kidugta fejét

a felhők mögül

– meglesett –

furcsamód: örültem

mikor kinevetett

 

 

 

Elolvasta:
53

Egy ébredező, mély lila csoda,
ahogy rügyet pattint az orgona,
és friss pamacsot simogat a fény
a zöldbe mártott fenyők ághegyén,
a meggyfa fehér blúzba öltözött,
friss százszorszép örül a fű között,
és úgy mereng az öreg almafa,
hogy törzse-ága egybehajlana,
kivirulnak a vén cseresznyefák,
szél borzolja az ág virág-haját,
és szétterülve leng a pázsiton,
mint tavaszi hó, a virágszirom,
a gyöngyvirágba most karol bele
kis ívbe hajló karcsú levele,
egy virtuóz kis cinege talán
a hívó hangért röppen át a fán,
az egész kert új zöld zenét akar,

s egy rigófüttyel szétterül a dal.

Elolvasta:
71
Fotó: www.tananyag.almasi.hu

 

 

 

(őzikék)

 

 

Már később ébrednek a fák, a bokrok és füvek,

egy álló délelőtt dédelgetik a harmatcseppeket.

A madarak céltalan bolyongó égi őrszemek –

lassacskán terelgetik a kedvenc őszömet.

 

 

Erdők szélén már szél fésül ki kócos lombokat,

amerre elvezet utam – élménnyé válik bennem

minden mozdulat, s amíg megbámulok

a völgyben kedves őzikét, már búcsúzik a zöld

– velem marad a kék.

 

 

 

 

 

Elolvasta:
131

 

 

El kell mondanom, bár nem szokásom,

ma fáztam, rázott a hideg

a tornácon, hol örök idők óta

nyár van, részletezhetném, minek.

A könnycsatornákból zizegve hulltak alá

rőtvörös, száraz falevelek,

meleg vizet ittam, sok cigarettával,

s bevillant, többé nem leszek.

Maradhatnék, hisz hosszú még az ősz,

csak nagyon fázom, mindenem kihűlt,

és nincsen bennem semmi alázat,

ami volt ma végleg kiürült.

Kereshetnélek, te is kereshetnél,

csak éppen út nincs, és nincsen jó irány,

még nem múlt el, még nagyon szeretlek,

még ordít bennem, zokog a hiány.

S ha utad során meglátod a földön,

az esőtől szétmállott falevelet,

öleld magadhoz, fektesd melledre,

mert én leszek.

Elolvasta:
58

Várakozásunk türelem.

Értelmünk választóvonal.

 

Ha az EU-nak se kell,

a gyümölcs, mi lehull s megerjed, 

mehet a vályúba.

 

Mindennek megvan az ideje  –

szüretnek, böjtnek is.

 

Most: 

Meztelen csigák a kertben. 

Nyálkás főcímek.

 

Csupa kacsintó kutyaszar.

 

 

Elolvasta:
63
kattog és köhög

 

 

 

hol nyársas száraz ágak
hol sárga lombú fák
ahogy a ködben állnak

alattuk az idő megáll

csobbanó pataknak
csak látom rímelő sodrát
orromat  az ablaknak

s az olaj szagát

érzem bár szellők tépik
hogy oszlana a köd
a surrogó kerékig

kattog és köhög

alattam s elviszi a tájat
hasítva sziklát és hegyet
a távolt mit hátrahagy

tálcán kínálja mint kegyet

fenyők és sárga lomb szinében
felsejlik távol hegygerinc

sejlik talán lefekszik
alunni téli álmokat
hol a hó faggyal veszekszik

dermedt tájat látogat

kócoló vad szelekkel

Elolvasta:
74

 

Sárguló reggelen

hűvös napfény

mosolyt csal szememen,

harangként csengő vörös hangod

ébreszti fel fáradó álmából lelkem.

 

Mily nyugalmas gondolat,

morajló, haragos tengeren

csónakban himbálózó tudatom

pihen elnyúlva bársonyos tenyereden.

 

 

 

Elolvasta:
51

 

 

Koravén alkony simogatja

szirmaitok selymét,

délceg dáliák,

szelíd őszirózsák,

az ég kékje hamis

játékot űz veletek,

s ti megvető daccal tűritek

az elmúlás rideg leheletét.

 

 

 

Elolvasta:
64

Őszi fények

 

                               Koosán Ildikó

 

Mint szárnyas hinta 

siklik át a fény

rőtaranyba

mártott lombokon,

 

hullámot vet,

megy és visszatér;

pajkos kedvét

megcsodálhatom;

 

hintál az ég

legfelső fokáról,

lendületéből

kizuhan a nyár,

 

harmatágyon

csillanthatja bár

szivárványát

fű és pókfonál.

 

 

2013. szeptember 16.

 

 

  

Elolvasta:
62

 

 

Magán-alagút,

fázós csend, homály,

vákuum-villanás,

elbúvó élet.

Némi szorongás,

berzenkedés és

harag; elnémult,

elárvult lélek.

 

Zárt kapuk erdeje,

tonnányi teher-tömeg,

nagy agyszülemény-gyár.

Felhőtlen borongás,

zivataros napfény.

Soha nem láttam még…

mindig is ezt láttam…

mintha láttam volna…

 

Szürke álmokból kitör,

csatazajra ébredve

egy magzatnyi darabom

eszmél a végtelenre.

Micsoda – mi nem csoda?

Újra madárdalt hallok,

tünedez a félhomály,

újra szólnak a hangok.

 

Ébredésem eldöntött már,

takarodj, te kusza álom!

Valamikor enyém voltál –

most már halálod kívánom!

 

Itt a reggel, az őszi köd.

Lágyan simogat a pára.

Most a természet tart tükröt

kitáguló pupillámra.

 

Csicsergés a madárlakban,

virágillat leng köröttem;

hogyan nyughatnék meg abban,

hogy eddig észre se’ vettem?!  

 

 

 

 

 

Elolvasta:
48

 

 

 

Árkából szemem kapaszkodik,

égre fel, vagy egy ágra csak,

tép az elrugaszkodás, mint

ősz szemébe fagyott tavasz,

nyár keblű dombok felől,

megkopaszodva a változás.

Engedetlen, szerteszét gurult

falevelekből van kapás,

tótükörben ikra gyűl, mint

megannyi könnycsepp.

Fedésben nyár, kiölt tavasz,

most ősz, mert kibontott haj

lobboncait vörhenyes vihar

kavarja, sapkája elhull,

kopasz fák, alattuk összegyűlt

leveleimből romhalmaz. 

 

 

 

 

 

 

 

Elolvasta:
73

 

 

 

                                                              Őszi kép

 

 

                               Koosán Ildikó

 

 

 

Sárgarigó ül az ágon,

fürdik a reggeli fényben,

hajlik az ág oda-vissza,

kék ragyogás van az égen;

 

játszik a lomb is a széllel,

mintha halál sose volna,

zöldje ma sárgában vész el,

leng aranyos lobogója;

 

napsugár lépked a kerten,

holt melegét ide szórja,

lobban az élet utolsót,

álmában jut fel a holdra.

 

 

 

       2012. november 3.

 

 

 

 

 

Elolvasta:
62

 

előbb elpirul

mintha szégyellné voltát

úgy libeg alá

 

 

Elolvasta:
62

 

Bár nem elébb lett tél,

csak hófehér lettél,

a fény szele rád fúj,

az ég fele fájdul,

és villan a szárnyad,

mint őszi madárnak.

Elolvasta:
57

Szél színezi erdők lombját,

agancsuk’ még őzek hordják,

s merre zengtek hegyek, völgyek,

szarvasbikák rejtőzködnek.

 

Róka les árnyékba bújva,

kakasra vagy fácántyúkra,

árvák már a madárfészkek,

nyoma sincs füsti fecskének.

 

Két medvebocs patak partján

osztozkodik pisztráng farkán,

s míg zörren a farkasverem,

kürt szólal fenn, magaslesen.

 

Domboldalnak nekidőlve

kukoricát visz a csűrbe

szekerén a dolgos gazda,

s hordó borát számolgatja.

 

Határban a búzaföldet 

szántják, s belé a jövőnket

vetik – majd elboronálják…

Tél készíti hósipkáját.

 

Ajtón kopog két jóember,

előttük járt a szeptember,

s Ádvent köszönt a világra

ködöt fújva s dérszitálva…

 

2013. március 11.

 

 

Elolvasta:
65

 

 

 

Ázott, gyűrött szavakat tépked

a rohanó éjszaka, a házak

között esőszagú ősz botorkál,

szívemen hideg ujjak dobolnak,

kezemet fázós gondolatok szorítják.

 

Mert nem tudom, ki vagyok, nem

tudom, mikor lettem gyermek,

hol haltam, hova születtem.

Ki hívott, ki küldött, ki várt rám,

és van-e (még) odaát…

Valami híd.

Valami élet.

Valami szivárvány.

 

A hajnali ködfalról leáznak

az utolsó nyári csillagok, torz

arcuk a sárban fodrozódik.

Hozzám vetkőznek a fák,

lábam alatt elszáradt

csendek szisszennek.

Az álmok valahol a hegyeken

túl lobognak, s mire hozzájuk

ébredek, a mélybe zuhannak.

 

Felhőarcú pocsolyákban

morzézik a reggel, s csak

az eltévedt szél sír fel néha

a semmi egén. Holnapokat

koldul életemből a rongyos

feledés, kódolt szavakat

firkál szívemre egy öreg isten,

hiába…

Tagadom.

 

Hiába.

 

Zuhanok. Jeltelen.

fáradt, idegen-én…

mint fáról az elszáradt levél.

 

Elolvasta:
54
*

 

Rozsdalevél zizzen, épp surran az eső,

szivacsos házak során repül az idő.

Ásít és unottan sóhajt a vad fasor,

szelíd utakra dől a bágyadt nyugalom.

 

Néhány fáradt sugár míg áttör a ködön,

ború szitál csendet a nedves rönkökön.

Valahol felzsong néha egy halk orgona,

 

és tőkékre szelídül a nyár mosolya.

2009.08.10.-2012.08.30.

Elolvasta:
55
Fotó: Demeter Judit *

 

 

 

A fecskekörök ahogy egyre nőnek,

és hideg szelek lúdbőrzik a földet,

a levélhegyek sárba kucorodnak,

míg ködön ülnek varjak hajnalhosszat.

 

Az erkélyláda, az a pici szelet,

mi kertnyi teret ekképp őrizgetett,

bevágyódik a muskátlis sarokba,

hol pince-sötét takaróként óvja.

 

Már mosolyokon nyármúlás nyújtózik,

de éledezni mégse akarózik,

mert lányajkakról felvillanó fények

még kiharapnak néhány szép emléket.

 

Elolvasta:
52
Illusztráció: Hornyik Zoltán Merengő c. képe

Te meg én ismét,

ide jár őszi fény-jel,

tétován árnyal,

olyan szép a rajzolt kép,

ki tudja meddig,

    mikor borul be az ég…

 

 

Elolvasta:
62

 

                                                               ŐSZ

 

Eső kopog ablakon

s mint könny lepereg

hiány szüli bánatom

benn a lélek didereg

 

 

Sáros a föld

nedves az ég

mossa csak mossa

mindenek szennyesét

 

 

SÁR

 

 

Út mentén dagadón

keréktől szabdalva

látszik a hátán

mindenki lábnyoma

 

 

Vándor ha belelép

– út piszka undora –

rázza a lábát

sáros lett bocskora

 

 

Elolvasta:
59

 

 

Ringatóznék még

langymeleg őszben,

nem perzsel,

nem barnít már a Nap,

puha fénnyel hull rám,

mint sárga lomb a fákról,

az avar egyre nő,

de bennem

a nyár kicsit marad.

 

Nem, én nem akartam

több részeg ölelést,

de szárnyakat adtál,

hogy szeljem az eget,

ám kopnak a szárnyak,

elfogynak a tollak,

s lehullnak, mint ma

az őszi levelek.

 

 

Elolvasta:
52

Csupa rács, csupa mész

kórteremben ülök,

alámh?lt rigós nyaram

langymeleg, vizes homokja.

 

Tenyeremben kiszáradt folyómedrek:

érteni vélem az omló testek

elny?tt kartográfiáit.

 

Zihál, zokog, imbolyog minden,

csak a száraz körmök

elsárgult monolitjai hevernek

hószín leped?n, mozdulatlanul.

Elolvasta:
86

 

 

Az évszak minden nyűge

válladra szakadt,

itt rozsdás dallam röppen,

ott egy kottalap,

mindkettő súlytalan,

s könnyű, mint a bűn.

 

Mi már nem játszhatunk

hamis muzsikát,

 

nézd,

a park végén

még kotyog a patak,

de holnap már avarral

takarja magát.

Elolvasta:
65

Mint palettát a szétfutott színek,

a földet tarka báj teríti meg,

a félig fonnyadt-száraz hullt levél

az őszi torra pózt vált, színt cserél.

 

A zöld a sárga tónusába fut,

tapad-zizeg a tarka-barka út,

a nap tétován méláz szerteszét,

és fénybe mártja sugár-ecsetét.

 

Egy csupasz ág már megadta magát,

óvón lesi teremtőjét, a fát,

ki – bár megadón áll az ősz elé –

egy ághegyet még kedvvel döf belé.

 

 

Elolvasta:
69

 

illattá vált a múló időben

csenddé alkonyult emlék

sárguló fény villan a táj

gyűrött homlokán

a Nap mosolya bágyadtan

oson át a párás

szürke égre nyúló fák óaranyán

szégyenlős könnycseppek

harmata száll a széllel

kósza ökörnyál után

ősz van

halott a nyár

 

 

 

Elolvasta:
61

Mint palettán a szétfutott színek,

ezerfélék az őszi levelek,

a zöld a sárga tónusába fut,

és esélytelen levél-háborúk

csodás világú, zizzenő zaját

hajladozzák csoportosan a fák,

a levegőnek levél-íze van,

s az őszi ízbe fúlva hangtalan,

a fák vetkőző ágát bámulom,

s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson,

a pőre szél az ághegyéig ér,

s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél.

Elolvasta:
76
Zokogó húrral…

 

 

Kopasz ághegyen muzsikáló

lélek-zenész, zokogó húrral

novemberi sírokat látogat.

Hófehér virágok szirmán pergő

könnye ragyogó cseppjében

benne remegnek a múló fények.

 

 

 

 

Elolvasta:
43

 

Őszi

 

Semmi kis levél

 

csüng dacolva idővel.

 

Ina megfeszül

Elolvasta:
59

Poros úton gomolyog, fut a fény,
nyár végére csillan az új remény.
őszi színek távolról sejlenek,
ég permére már gyűlnek a fellegek.

Páros lábbal dobbant a hegytetőn
a szeptember – koppan a háztetőn
szelíd langy eső, mossa az út porát:
tisztul és frissül tőle a nagyvilág!

Elolvasta:
72
Fotó: Fotóház – kekasszony

Még nem tudom, mi lesz ebből, de izgalmas nagyon,

amikor hátra dőlök a székben, és a gépet bekapcsolom.

Régen a postást vártam így. Az árokparton ültem.

Tekintetemben szinte megkövültek a jobbra dőlt betűk,

csókjairól álmodoztam éjjelente, pedig csak egyszer láttam őt.

 

Elmúlt az is. Mellém az Isten mást rajzolt a könyvbe,

talán hamarosan visszatér a sorsom témakörre, hiszen

ő a rendszergazdám – Mit rám szkennel, hagyom.

Különben is, úgysem tudom, mi lesz, s ez izgalmas nagyon.

 

 

 

 

Elolvasta:
53
Fotó: Gyürki Zoltán

 

 

Idebent szinte minden mozdulatlan,

kint pergősre érett százezer levél;

hangtalan tulajdonomba árnyékokkal ír az ősz,

az ablak zárva van, hiába súg a szél.

Minden így van rendben, dolgát végzi a tudat,

szökőkutat bámulnak rég festett padok;

a nyitvatermők mind bezárnak,

kalapot emelnek szembejött fagyok.

Minden csodálatos ma, amit érzek,

kínjaimban rám köszön a lét;

Becsüld meg jól a gondjaid,

míg van belőlük, holtbiztos, hogy élsz!

 

 

  

Elolvasta:
55
Szégyenlősre pirul a táj… *

 

 

Fény szaggatta felhőkön át

ömlik a ragyogó sugár.

Vé-alakban távolodó vadludak,

ívben feszülő szárnyuk alatt

dombok, lankák.

 

Elmegy az utolsó vándor

mire szégyenlősre pirul a táj.

Sok éve játsszák el a fák

ezt a csodát.

 

Őszre öltözve, télre vetkőzvén,

dideregve fut az idő

rozsdás, csikorgó kerekén.

 

 

 

 

Elolvasta:
111

Átázott es?

 

Es? kopogtat ablakomon, s benéz
Vizes ruhája rátapad, és nehéz
Hiába kér, nem engedem be –
Sír, de ma kint marad ?kegyelme!

 

Temetésem

 

Hiába minden – élve temetkezem –
Magamra húzza hantom’ a két kezem
Fejemre koppanó rögökre
süpped a néma halál örökre…

Elolvasta:
62
–

Őszi felhők futnak az égbolton,

takarják a planéta szétszórt színeit,

a napsugár is megpihen a holdon,

visszaidézi a nyár múlandó ízeit.

Nyugtalan vörösen izzik az égalja,

jósolva holnapra hűvös szeleket,

 kacsint az est-hajnal fénylő csillaga,

 álmunkba lopva  nyári emlékeket.

Elolvasta:
64
*

napsugár táncol még sápadt-fáradtan

esti szél búvik meg avar szőnyegben

érintése nyugtatón hűs az estben

elszállt a nyár, a hőség mulandóban

 

a múló időben tűnnek a fények

éj-brokáton gyúlnak kristály csillagok

s míg álmok szállnak simulnak a gondok

pihenni tér most a megfáradt lélek

 

egy rebbenő érintés már csak a múlt

a nyár lobogó lángja bennünk kihunyt

ott búvik a halál létünk medrében

 

a végtelenben egy sikoly visszhangzik

aztán egy sóhaj, ő már nem létezik

s az emlék kialszik fájó lelkedben

Elolvasta:
48
Megfeleltél
magamban magadnak…

 

Tudatában vagyok annak

szolgálatom véget ért

szeretetem szabadulás

gyógyulásom és remény!

 

Felelj őszintén kérdésemre

ismerd fel az életed

jobb így neked, hogy belőlem

kiölted a szerelmed?

 

Életünk titka már ismert

a fájó csoda véget ért

gyógyulásért esedezem

de te felelj őszintén.

Elolvasta:
61

Elült az utcazaj,

eresz alatt éber eb figyel,

hátán borzongás fut át.

Óriás fa ága mozdul,

gesztenye koppan a kövön.

Juharfa lombjával játszik a szél,

még inog, s meginog

egy fűzfalevél

társai földön várják, míg hozzájuk ér.

Egy fuvallat táncot jár,

keringőbe kezdenek.

Békahad már csendes,

búvóhelyet keres.

Tücsök zenéje halkul, ritkán cirpel egyet.

Hajnali madárdal ébred,

harmat cseppje gördül a f?szálon,

köd finom fátyla leng a tájon,

az ősz már szelíden hazaoson.

Elolvasta:
92

 

őszi sóhajtás

rőt-arany széllel lépő

nyárvégi tangó

 

csüggedten hulló

rozsdaszín levelekből

tarka kelmét sző

 

félszeg ökörnyál

must-illatú délután

pók hintáján leng

 

ténfergő bánat

hideg-kék éjszakában

öröm-álmot fon

 

 

Elolvasta:
64
Saját fotó

 

Egymásra halt virágait

a kert szemétre szórta,

csorba flakonokon

dorombol a szél,

elmenekült a fecske is

a nyár halála óta,

 

csak ravasz verebek

csipognak megszokott

holnapért.

 

 

Elolvasta:
53

Kimondhatatlanul nehéz

– ez kész szerencse –

magamban tartani, amit

illene egész világnak hallani,

hogy áldozat lehessek végre,

s rám süthesse bélyegét a nép,

tegnap egy bolonddal kevesebb,

– Ma egyel több, na, nézd!

Hát, jó. Magamban tartalak

s elnyellek számba, hogyha szöksz,

kabátba rejtelek, ha mellkas tájt zörögsz.

Vasárnaponként magammal viszlek majd a rétre,

kiengedlek, s, ha térdre ereszkedve

figyelem fürjek kényeskedéseit,

Bújj vissza! Ki se nézz decemberig!

Mondom, minden vasárnap sétálni viszlek,

de engedd, további hat napon – pihenjek!

Gyakrabban fáradok s te nőttön nősz magamban,

szavakat kutatok szótlan falakban.

Tagadlak majd, mint gyermek, bánatát,

megtagadlak, mint hulló levelek a fát.

Elválok tőled, mint válik lelkemből a hit,

álmodtam, de az ilyesmi nem is létezik.

Megtanulok füllenteni majd,

lehazudom csillagait az égnek,

eladlak feledett fillérekért,

azért, mert sokkal többet érsz,

nem enyészhetsz hamis oltáromon.

Látod? Jól megy ez nekem.

Ahol fontos az igazság,

ott őszintén, hazudni kell!

 

Elolvasta:
59
[Blogterrarium I.A.T. Kiadó 2008, 49. p.]

 

 

szűz vagyok – a koraősz megrontóm

az éppen sárguló barnuló zöld mikor

az enyészet még nem rontón

de már csábítón rám köszön

Elolvasta:
58
…ny?gök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét…

 

 

Óriástölgyek alatt
halad el az utam,
nem szállok buszra,
bár ezer dolgom lenne…
Itt bokáig ér az avar,
újra gyerekként
gázolok benne,
s ahogy haladok,
léptem szelet kavar,
a levélsz?nyeg
zizzen? könnyedséggel
huppan arrébb…

Csend és áldott
nyugalom honol,
szell?ztetem
zsongó fejem –
ny?gök, gondok,
hagyjatok engem,
áhítom a békét…

Felfelé tekintek…
a lombkoronák már
nem takarják el –
a szikár ágak között,
magasan az erd? fölött
biztatón tekint rám
a kék ?szi ég.

 

 

Elolvasta:
59
kopjafavers

 

 

Ã??szi sanzon

 

 

 

suhog a lomb
didereg
r?t cseppeket
zokog
a tájra
kék
dér
keblére
zárja
az ?sz
minden
bánatát
dalát
hogy
múlok
csendesen
s mint
nyírfám
nyúl
távozó
levelek
után
úgy
kuporgok
szétszórt
kincseim
hantján
sután

 

 

 

Elolvasta:
14 052
Megszelídítesz?
Nem vész el, ha megleled
megszelídülten.

 

OKTONDI ÜZENET

 

Elmenekültél

hagytad előzni magad

vedd fel harcodat.

 

 

NÉGYLEVELŰ LÓHERE

 

Emlékkönyvemben

bolyongva nézelődöm

életgyümölcsöm.

 

 

BELEPUSZTULT

 

Méhcsípéstől fáj

mérge kínozza testem

meghalt a lelkem.

 

 

ÚJVILÁG

 

Lassan alakul

nem mindig jele az új

de felszabadul.

 

 

MEGGYÖTÖRT BOLYGÓNK

 

Írj történelmet

harcnak és háborúnak

foszlányát jognak

 

 

TITOK

 

Ne zavard szívét

szikrázó érveiddel

nem téged szeret.

 

 

ÉLET

 

Játszom szereped

csak az élt, ki szeretett

játszod szerepem.

 

 

LEHETŐSÉG

 

Egyformán adott

mindannyiunk számára

Te elfogadod?

 

 

HARMÓNIA

 

Megszelídítesz?

Nem vész el, ha megleled

megszelídülten.

 

 

 

 

 

Elolvasta:
89
Ajánlom szeretettel Toronybéli lakótársamnak, Zacharov Tivadarnak. (Fotó, a kerámia, ahogyan az írás is, én vagyok.)

Száraz falevelek gyűlnek 

amúgy is avaros arcodra 

a sok ráncot belepik 

és csak a tarkaság mutatja 

meg szemed meleg csillogása 

hogy a sárga, barna, bordó 

és múló-zöld alatt 

a lelked időtlen 

és „elnemmúlni” akaró 

pedig fejeden a dér már 

a tél fehér fúvását hirdeti 

de cipőd orrán a nyári 

szürke por még ott unatkozik. 

 

Őszi tűz vagy a csörrenő 

séta közben 

látom a mosolyod titkaid  

alatt 

hiába pöttyözöd össze az 

arcod szeplőkkel 

november hava lemossa azt. 

 

Vedd fel lassan a nagykabátot 

fejedre nyomj kalapot 

s lépteid zörrenését az avaron 

köszönésnek elfogadom. 

 

Elolvasta:
74

 

 

 

Minden ránc-csókot lehelő őszön

csitul a kín, de néha még üvöltöm:

meddig élek így,

bús átkozott?

Talán e némán haldokló ősz

kincséből valamit

megint itt hagyott

örökül,

végül,

mielőtt a rőt lomb

a lehajló fáktól,

– akár fiú a hajlott anyától

egy virradatkor, örökre 

– búcsúzott.

 

Ezen a néma, különös őszön is

esténként néztem a sok száz levél után,

amint a széllel pörögve jártak

valami búcsúzó táncot talán…

 

Néztem a hajlongó táncseregre,

s ekkor egy libbenő kis levelecske

pördült előttem alig-rezzenéssel,

s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,

és megállt ott kicsit, pihegve,

majd lassan, pörögve,

– mint egy lepke,

aki párjának elébb még

hívón a szárnyát billegette –

elszállt,

örökre, messze,

talán a végtelenbe.

 

Fényárban úszott az ég, s csak röpült,

szárnyalt egyre, messze

az a búcsúzó, rőt levelecske.

Néztem utána:

meg-megrebbent aranyló levél-teste,

és egy csillag – mint aki föntről leste –

éppen kigyúlt,

s mintha az égből integetne…

Különös volt ez az aranyló,

szép, őszi este.

 

Elolvasta:
71

Nyárfák vetkőznek

a langyos esti szélben.

Csábítják az őszt.

Elolvasta:
60

 

a páfrányfenyő

mint fáklya sárga lángja

a tél már várja

 

 

Elolvasta:
194 639

Üres az asztal. Üres a fej.

Se kint, se bent,

senki sem felel.

S már nem is kérdez.

A székhez

is csak egy, két odavetett ruhadarab

Tapad.

S beletöri a hajnali homályba

Halovány alakomat.

Oly vézna, megtört, csonka

vagyok így.

S a nyitott ablaknál

a szép pofozza

remeg? bordáim.

Négy óra már.

Nem fekszem le.

maradok.

Veled virrasztok.

Kemény, kopott,

?szi hajnalok.

2007

Elolvasta:
194 727

Messze szálló
bús gitárszó
hangja zeng,
peng a zord ?sz
gyászos és b?sz
hangszere.

Én félhalott
árnyék vagyok
s csak nézem,
elém hogy száll
elmúlt sok száz
emlékem.

Felkél a nap
és elragad
az éjjel,
s mint hullt levél
elszállok én
a széllel.

 

Eredeti francia szöveg:

Chanson d'automne

Les sanglots longs
Des violons
De l'automne
Blessent mon coeur
D'une langueur
Monotone.

Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l'heure,
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure

Et je m'en vais
Au vent mauvais
Qui m'emporte
Deçà, delà,
Pareil à la
Feuille morte.

Elolvasta:
193 540

 

 

Nem jössz, pedig vártalak …

itt a sárguló fák alatt.

ablakomon kopog az ősz…

te nem jöttél …

nem …

ma jössz?

 

Nem hívsz, pedig én vártalak …

lehunyt szemmel is láttalak.

Ablakomra virág dermed, jég

Te nem hívtál …

Nem…

Ma még.

 

 

Elolvasta:
67

tócsák vizétől részegülten

botorkál őszbe a nyár

felhőpamacsok kendőzik el

a tűnő idő

szaporodó ráncait

 

rozsdát nyikorognak az ajtók

szalmagöngyölegek alatt

tar mezők sóhajtoznak

s öreg szőlőtőkék

karókon ülő varjakkal

izületi bántalmakról beszélgetnek

 

a napraforgók

lelógó fejjel siratják

elherdált ifjúságukat

a ködben istenek bolyonganak

s elveszett trónjukat keresik

a hegyormokon

Elolvasta:
58

1.

 

Görnyedten áll felettem az ősz –

árnyéka dombjába zárom szemed bölcsőjét.

Pilláid megrebbennek –

a hullámzó búzamező

fakult ártatlansága

ég a tájba.

– torzsák letaposott,

céltalan ösvényei –

rajzok szemed sarkában.

Pupillád összeszűkül

(magába zárva

a lehulló éveket).

 

Görnyedten áll feletted az ősz,

púpjában eléd hordja

– mezítelen talpunkat érinti vele –

az álomba zuhant várakozást

(tűkön táncoló lepkék

szemed lángoló gomblyukaiban).

 

Fölénk hajol az ősz,

s lábai között még egymásra nézünk

(te a várost látod, én

régi lángjaid káprázatát).

 

2.

 

Olyan szent most a pillanat,

hogy a falak tétováznak:

ráomoljanak-e egy gönygyházfényű percre,

óvó leplükkel betakarva azt.

És a szobába,

az álmok félhomályába belehasít

valóságot vajúdva a fény –

és a tér öklendve kifordul sarkaiból,

és a szoba küszöbe az ágy alá hasal

(egy szemrebbenés csak),

míg lassan ébredek.

 

3.

 

Utcák lélegzetvisszafojtva.

Kapargálás a falon.

Őszre hajnalodik.

Fölénk hajol, s te

(kezem nyomának nyikorgó sínei)

szemhéjad pólyájába bugyolálod,

míg deres haját a tájra simítja,

és a letört búzaszál meghajol

a mező bújtatott, hosszú, árva útjain –

gyomrodban ördögszekér gördül,

és árnyából felkel az őszi domb

torz, visszavonhatatlan vonala.

 

4.

 

Változás.

Tán vágysz még egyszer repülni.

Csak a szirmok tűnő vonaláig.

Felemeled kezeid.

 

Kürtök hangján egyenesedik fel,

s szemedbe ég az őszi táj

(lepkék tánca tűhegyen),

és megkezdett, de be nem fejezett vonalain

egy függöny lebbenése

(szemed lehunyod) –

ráncok tenyereden

 

.

———————————————————Pálfi Ágnesnek

Elolvasta:
210

 

Hajnalban hűvös volt.
A kert közepén tanyázó
diófa is szokatlanul állt.
Az ajtófélfától figyeltem
hogyan imbolyog a törzse,
s kócolja össze szél
a lombruhát.

Különös ősz…
Megmagyarázhatatlanul
másabb az összes többinél,
amit eddig látni engedett
az Isten.
Mintha kábult lenne.
Van benne valami
igazán kellemesre
szelídített átmenet.
Olyan egészen igazi
napsütötte, mint amiről
a régiek meséltek
annak idején, amikor
még gazdagabbnak
vallhattam magam
egy-egy igaz
rokonnal.

Ahogyan telnek az évek
egyre inkább átsiklok
a részletek felett, és
egyre könnyedebben
fedem fel a fátylat
a dolgok lényegéről,
s az égboltra tekintve
– felhőkben megbúvó
alakzatokat már
nem vásárolok.

Csak azért, mert valami
elvakítja egy pillanatra
a szemeimet, még
nem hiszem, hogy
amit láttam káprázatos,
mert ehhez a kifejezéshez
általában valami
csodálatosat társít
az emberi agy,
pedig káprázatban van
része annak is, akinek
szemeit elvakítja
egy autó fényszórója,
s ez talán az utolsó képe
ebből a világból.

A lényegek?
Talán csak megélni minél
több ilyen elragadó őszi
napot, mint ez a mai.
A napokat imával zárni,
és persze kezdeni.
Hálát adni, áldásban járni.
Megköszönni a levegőt is,
ami a testből szinte
észrevétlen ki-be jár.
Segíteni másokon,
hogy mi is hihessük;
Még kisegíthet
a világ.

A rosszat elkerülni,
messze elkerülni –
nem kifecsegni mások
gondjait,
főleg nem örvendeni
kárán, s csomót keresve
kákán legyalulni
minden emberit.

Olyan ostobák vagyunk, mi,
az evolúció legbölcsebbjei,
pedig még egy árva saját
utunk sincs.
Csak követni tudunk
másokat, s ha kell,
leginkább a gyűlöletben
fogadunk testvériséget.
A jóságból,
az adományozásból
álruhát csináltunk, amit
akkor öltünk magunkra
valahányszor azt hisszük,
hogy senki sem látja
milyen nagyszerűek
is vagyunk.

Elfelejtettük, hogy Isten
a lelkeket vizsgálja,
és a lélek ruhátlan.
Ha nincs fegyverünk,
ölünk szavakkal, és
ha szavaink nem lennének,
de fegyvereink igen, talán
megtennénk azzal is az
elárvult pillanatainkban,
amikor azt hisszük,
hogy egyedül vagyunk
a világban, akik
másképpen
gondolkodunk,
érzünk, és
cselekszünk…
Gyakran vagyunk
olyanok, mint
ezek a sorok…
Értelmetlenül
töröttek.
Töröttek.
Értelmetlenül.

Elolvasta:
376

A várat figyelem,
a csönd támasztott,
feltárt kőfalat,
ahogy a halál távozik
róla, porszemenként alá
s fény önti el, melegíti át
a mésszel összeforrott,
borostyánnal futtatott
kősziklákat, fák levelein
átszűrődik egykor éltek
látványa, fénylik a reggel,
katonák, urak és cselédek
sietnek ki házaikból,
lovak patáinak dobogása,
asszonyok zsémbelése,
gyerekzsivaj tölti fel
a sötét évek mélységeit,
zúg, kétágon a Zagyva,
körülölelik a várat
a Tiszával s egyesülve
sietnek az öröktorkú
tenger felé, távoli partokon
hadak kelnek, gyilokeszközeik
csillannak, ágyúk dörögnek,
hadinépeket s ártatlanokat
emészt csonttá az idő,
háromszínű zászlót
lenget a szél, a várat
figyelem, a csönd támasztott,
feltárt kőfalat.

Elolvasta:
272

Úgy ordít, bőg a szél,

ahogy torkán kifér,

táncol, mint vad bivaly,

a fák ágaival,

tör-zúz, a lombba vág,

fölbőszíti magát,

egy rácsát szabta vad,

egy éhező harag,

s itt hagy csapot-papot,

ha végleg jól lakott.

Elolvasta:
281

A rózsa

Irta: Koosán Ilona III: polg. tan.

 

Könnyelmű pillangó

Tarka kicsi lepke

Szálldosott, s berepült

Egy virágkehelybe.

 

Törékeny kelyhébe

Illatos virágnak,

Égető keblére

Egy piros rózsának.

 

Kicsiny piros rózsa

Örömmel fogadta,

Égető csókjait

Vissza- visszaadta.

 

Megcsókolta százszor,

Csókolta ezerszer,

Édes boldogsággal,

Repeső őrömmel.

 

A kis tarka lepke

Sokszor elment hozzá,

Csókjait a rózsa

Mézcsókkal viszonzá.

 

Szegény kicsi rózsa

Nem is vette észre,

Dobogó kis szívét

Érte összetörte.

 

Bódító illatát

Szívéből kitépte,

Hogy a kicsi lepkét

Boldogítsa véle.

 

A virágméze is

Elfogyott miatta,

Égető csókokban

A lepkének adta.

 

Borús őszi reggel

Mikor sír az égbolt

Akkor tudta csak meg

Az egész regény volt.

 

Szegény kicsi rózsa

De nagyon csalódott,

Kifosztott szívével

Mégsem átkozódott 

 

Hanem felnézett a

Borús őszi égre,

S tarka kis lepkére

Ég áldását kérte.

 

Azután lehajtá

Föld felé a kelyhét,

Kereste a sírját,

Kereste nyughelyét.

 

Lassan fonnyadozott

Hervadott a rózsa,

Míg az őszi széltő

Az ágról lehulla.

 

A fagyos, hideg föld

Lett sírja szegénynek

Ez lett a jutalma

Rövid életének.

 

Szegény kicsi rózsa

Megpihent a sírba’

Hervadt rózsalevél

Betakarta sírva.

 

 

Elolvasta:
471

 

 

 

 

 

Mi nékem az úrasztala,

Csak ócska tárgy templomomba’,(?)

Vagy létem hangsúlyos része,

Hitvallásomnak kelléke?

 

Van akinek csak egy asztal,

Haldokló virágcsokrokkal,

Nekem a remény forrása,

A Teremtőm alkotása.

 

Helyet ád a Bibliának,

A krisztusi tanításnak,

Kenyérrel és borral kínál,

Megterítve mindenkit vár.

 

Ha a múltunkról mesélne,

Mindenkiről van emléke,

Miként szüleim öleltek,

Kisdedként itt kereszteltek.

 

Később, ahogy cseperedtem,

Hitben nagykorúvá lettem,

Legelőször itt mondtam én:

„Hiszem és vallom” őszintén.

 

Tanúja volt, mikor szívem

Isten színe elé vittem,

Szerelmesen, kéz a kézben,

Házasságra áldást kértem.

 

Be szép kép az albumomban,

Gyermekkel jöttünk karunkban,

Nyíltan ígérve-fogadva,

Szent sákramentumát adta.

 

Volt úgy, hogy fázott a lelkem,

Hitem gyengült, megrendültem,

Mégsem hagyott el az Atyám,

Lélekkabátot adott rám.

 

Mindenhatómnak kegyelme,

Ma is állhatok mellette,

Őseimet kiszolgálta,

Utódaimat is várja.

 

Ez nékem az úrasztala,

Pénzben nem mérhető ára, (!)

Ím létem hangsúlyos része,

Hitem, reményem kelléke!

 

 

 

 

Elolvasta:
334

 

Nézem, már semmi sem a régi,

az idő rajzolgat, itt-ott…

 

Emlék már a mézédes nyár,

színpalettás őszi képek, deresedő,

hideg telek, s az a régi tavasz.

Ünnepelni kellene lassan. Talán divatos

pirosban…

 

Volt egyszer rég, a pillanat,

– kávé-illatú tavaszban.

Elolvasta:
459

Nagy vagy a szememben. Hatalmasabb,

Erősebb, mint én bármikor voltam.

Bár hasonlíthatnék, csak egy kicsit rád.

Úgy tűnhet, csak banális apróság,

De nekem most mégis fáj nagyon.

Kacagj rajtam, én kacagok magamon.

Félek, mert őszinte vagyok veled

S így akaratlanul is megsebzel.

Lépj egyet felém, hajolj közelebb!

Hazudj! Én bármit elhiszek neked.

 

Elolvasta:
502

 

 

Apánk s Anyánk!
Háromágú gyertyatartóban
égünk: testvérek.
Vagy mint őszi fák
hullajtjuk leveleinket
a négyszemélyes sírra.
Bent még csak ketten,
Lassan meg kéne váltani.
Ó, Megváltó!
Neked sincs miből?
Marad az urna vagy a víz.
Lányom azt mondta,
engem hazavisz.
Jó kis vicc.
Majd elbeszélgetünk.
Ha ő is öreg lesz,
megértjük egymást.

Elolvasta:
510

Miféle kérdéshordozók
jelenléte bennem. Erre
minden válasz kevés.
Újra s újra írom, győzöm,
közelítve a távolodáshoz.
Sorsom ablakai tárva.
Mind jobban kell a fény.
Nem nyári, őszi, téli,
bennem tavaszi csend időz.
Nekem az ég kell, tiszta kékkel.
Az ég alól mindenki elmegy.
Apám búcsú nélkül tette.
Csak álltam a ravatalnál, 

döbbenten néztem utána,
mert már nem őt. Beköszöntött 
a nyár, feketében jöttek napok.
Azóta sem tudom, milyen 
végérvényesen aludni.
Addig csak ébren láttam,
az éjszaka ízével még tartozik.
Lehunyt szemmel belátom, 
semmit sem tudok róla, 
koholt emlékfoszlányok
jelzik, túlszőtte álmaim.
Eltűnik a szoba, nincs világ,
az ablakfüggönyön túl
vékonyka köd, lélektelen 
kerti csend s a madarak 
szeméből porba hullt nyárívelés.
Belenőttem ebbe a halálba,
én is megyek, de hová.
Hol hazám: dombok, hegyek,
szél fújta pusztaságok.
Sosem kértem semmit, elég 
hogy simogatós szívembe 
engedtem embert, vadat, fákat.
Mindenféle béke ölelget már,
nem bánom, utamnak vége,
születtem, meghalok, minden 
mérhetetlen, csak egymáshoz
viszonyított elmefogódzás. 
Bogár billeg egy kései virágon,
még szirmokon a nyár színei,
még felvillan a lombok hajába 
madarakat csempésző szél.
Még nincs csend, csak nem 
hallak világ, a színek zajától.

Elolvasta:
448
Nádasdi Szabó Zoltán fotójához: “A fák (nem mindig) állva halnak meg…”

 

még 
nekitámaszkodunk a vén időnek
imát áldozunk a naplementének
már 
nem vádolunk csak csendben áldunk
magunkra húzzuk őszi álmunk
míg 
végleg kidőlünk
akár 
a fák