Radnai István : Az őszi virágzás értelmetlen szépség

Nyomtatás

Elolvasta: 23
Nyomtatás

A meglehetősen nagy, de döntően uradalmi kézen lévő határnak csekély hányadát tették ki a lakosság kezén lévő földek. Tíz ezer aránylott az összesen is ezer hold alatti, kisebb, nagyobb paraszti gazdaságokhoz szülőfalumban.

Ennél még kisebbek voltak a falut északról gyakorlatilag körül ölelő kertségek: Pusztakert, Berekkert, Epreskert, Bánomkert, ami egy tagban volt a Vénkerttel. El ne felejtsem azonban a falu legfontosabb, de tőle kissé távolabb eső Gátszigetet! Itt folyt talán mindenkor is a legkomolyabb kertgazdálkodás

Két, még ma is létező kert neve idézi az egykori mocsárvilágot, amennyiben mindkettő szigetkén emelkedett ki a vadvizek járta síkvidékből.

Nos, a Gátszigettől eltekintve az én gyermekéveimben mindegyik felsorolt kertben volt a tágabb családnak esetenként, több parcellája is.

A Pusztakert, híven a nevéhez, valóságosan is a szántónak alkalmatlan, szikes pusztán keletkezett. Ott bármit termelni csak akkor lehetett, ha a tulajdonos képes volt a korabeli körülmények között a talajt némiképpen megjavítani. Szüretelni pedig akkor, ha nem lopták el, szedték fel, ásták ki a termelvényeket a kerthez közeli telepen, putrikban lakó romák és más szegény emberek.

Ez a kert az apám hozománya volt az anyámmal kötött házasságába. Ha bármely értéke lett volna, feltehetőleg eladták volna azon melegében, hiszen hozomra vettek házat Gál Lajos bátyámtól, a Hajnal u. 2. szám alatt. De ez egy másik történet.

A háború után pár nélkül maradt anyám kiadta ezt a parcellát szóban kötött árendába. Nem emlékszem, bármi hasznunk származott volna ebből a kontraktusból. Viszont módfelett büszkék voltunk az ott szépen zöldellő Pándi-meggy fára, ami általában alig kötött virágzó korában, és soha nem érlelte be ritka, de nagyocska gyümölcseit. A leghamarabb ezt kótyavetyélte el anyám, és örült, hogy megszabadultunk tőle.

Nyugtról keletre haladva, a falu északi peremén a Berekkert alkotott nagyjából kör alakú szigetet, amit az egykor vízjárta világban csónakkal lehetett a faluból megközelíteni. Az én időmben régen nem kellett már a vízi jármű, gyalogosan tudtunk a legkönnyebben oda jutni úgy, hogy valamelyik jó ismerősünk telkén kérezkedtünk le a Berek alá, aminek önálló neve a Berekalja volt.

Szekérrel már más volt a helyzet: vagy Dancsháza, vagy a cigánysor felől lehetett megközelíteni a faluból, ahogy ez egy tisztességes szigettől elvárható. Ezt a kertünket, ami nem is tudom, hogyan szállt ránk, szerettem a legjobban.  Talán úgy lett a miénk, hogy az apám családjából már senki sem élt Rábén, sem a közelében.

A falu felé lejtő földdarabot egy hatalmas rózsabarack fa uralta, amitől az útról nem is lehetett látni azt a néhány szőlősort, amiben főleg akkor különleges, csemege szőlőfajtákat is lehetett találni. A borszőlőkből, állítólag, Csillag nagyapám savanyú lőréket varázsolt, mert soha nem hagyta rendesen megérni a fürtöket.

Szóval a barackszedés volt a kedvencem, mert a gyümölcsök nagyra, mézédesre, pirosló arcúra értek. A megtört csonthéjak néha iker magvakat rejtettek, amelyeket frissen, de szárítva is meg lehetett jó ízűen ropogtatni.

Valaki ezt is művelte, méghozzá szakértelemmel és tisztességesen, de hogy ki volt az, arra már nem emlékszem.

Késő ősszel, amikorra ökörnyál lovaikon az apró pókok régen elszálltak pókországba, és a kertekből minden zöldséget betakarítottak a gazdáik, a szőlőket elfedték, és a levágott káposztafélék, karalábék töveit megcsípte a dér, akkor mi, kölykök ízletes csemegeként fogyasztottuk az édes torzsákat, szabadrablásos alapon, a csősz tudtával, aki azért arra ügyelt, kárt ne tehessünk garázdálkodásunkkal. A csősz szalmafedeles kunyhóban lakott. Ezt én nagyon idillikusnak találtam.

Tulajdonképpen a Berekkert tőszomszédságában, tőle keletre húzódott meg szerényen az Epreskert. Emlékeim szerint ez volt a legkisebb, és ebben nem voltunk résztulajdonosok. Viszont ennek az árkába jártunk ősszel kökényt szedni, és május tájékán ropogós cseresznyét lopni. A tolvajláson egyszer a tulajdonos, Belényessi Balázs bácsi rajta kapott bennünket. Anyám valahogy elsimította az ügyet egy nekem kimért lelki-fröccs után.

Máskor – éppen dércsípte kökény eddegélése közben -, arra járt egy Madarász nevű, nálunk nem sokkal idősebb juhászféle, akit rútul kicsúfoltunk. Szóban sem maradt adós, de nyomatékképpen bevágta a kampóját a tüskés bozótba. Isteni csoda volt, hogy nem történt komolyabb sérülés. Gál Iminek minden esetre jókora tüske állt a combjába.

Innen megint egy macskaugrásnyira nyílt a Bánomkert szekerek által is járt nagykapuja, ha tetszik, a Kosornyó végén. Itt orvosdoktor nagybátyám bízott anyámra egy aprócska kertrészt. Ehhez fűződik két baljós törtnet is:

A fentebb említett kertnek volt egy bejárata a Pogányzug felől is, ahol a gyalogos kapuhoz a sástó mellett vezetett el az út. A sástóhoz is jelentős emlékek fűznek, de ezek mind-mind külön történetek.

Történt egy nyári szünetben, hogy anyám kiküldött a Bánom kertbe nyári, apró, édes almáért. Igen ám, de az amerikai szövőlepke hernyói szakszerűen beszőtték a fácska lombját hálójukkal, és amikor csupasz felsőtesttel felóvakodtam a fára, és szedegettem az almát egy kosárba, éreztem, valami magcsípett, illetve rám ragadt.

A testemen, érintett részén nagy piros hólyagok nőttek, amik a gatyakorc felett, a bal oldalamon, mellkasomon sorakoztak, és azon versenyeztek, melykőjük tud jobban viszketni.

Haza vittem vagy két, három kiló almát, és nagyanyám vett kezelésbe valami hűsítő, fehéres folyadékkal, lévén, antihisztamin krém éppen nem volt otthon, de még a hírét sem hallottuk odáig.

A másik eset is az Imre nagybátyám kertjében történt. Az már elhomályosult, miért is mentem oda. Esetleg fehér ringlószilváért. Az biztos, kora délelőtt volt, még a harmat sem száradt fel az árnyékos helyeken, és egyszer csak egy nagy, szürke madár szállt le a szomszédos kertben. Érdekelt, és féltem kissé, miféle madár látogatott meg bennünket. Ugyanis nem voltam egyedül. Odaszaladtam, ahol a madár földet érését gyanítottam.

Rebeka néni – valahonnan a Szilalja tájáról -, ott vaklált erősen rövidlátó szemével, szemüveg nélkül. Azonban a madarat mozgásáról, furcsa kurrogó hangjáról felismerte.

Hajtsd, kisfiam erre a madarat, én felém! – mondta, és görnyedt tartásából igyekezett felemelkedni, öreg karjait kitárni.

Én szót fogadtam, elé tereltem a fiatal, fáradt túzokot. Az öregasszony mintha csak tanulta volna, elkapta a már röpképtelen jószágot, az egyik hóna alá csapta, a másik kezében elégedetten lóbálta a kaskáját, és elindult az otthona felé. Hosszan követtem. Úgy éreztem, a madár engem illet, hiszen ő meg sem látta volna, de szólni nem mertem. Ráébredtem, a túzokfiókát soha nem kapom meg.

Otthon elmondtam nagyanyámnak, mi történt, aki ekként összegezte végzett dolgomat:

• Na, mindig is a kapzsiságáról volt híres a kertszomszéd – majd anyámhoz fordult:
• Látod, Lídia ez vaksi Túzokrébék, hogy elvette a gyerektől a madarat?!

A Vénkert számomra Piroska nagynénémék kertjének fehér, ropogós cseresznyéjét, Sanyi nagybátyám házát és kertjét jelentette, ahol szépen gondozott gyümölcsfák, vetemények voltak, az udvarán csörgős almafa. A fő attrakció számomra mindenképpen a görbebotnak nevelt meggyfa volt.

De igen jól emlékszem Balogh bácsi méhészetére, amit sokszor megbámultam, beszívtam a virágzó gyümölcsfák és a méz illatát, a méhek zümmögése elandalított, a bácsi hosszú szárú pipájának füstje csípte a szemem. Ő volt a bába néni férje, és a Nagyutcán laktak.

Nyomtatás

Elolvasta: 29
Nyomtatás

Évek óta etetjük apró, fekete napraforgó szemekkel, a nálunk lakó és a hozzánk vendégségbe járó madarakat. Szándékaink szerint persze, elsősorban a széncinegéket. Az élelmes, de nagyon kulturálatlanul étkező verebeket is kedveljük. Azt már kevésbé, hogy bele állnak az etetőbe, és kúpos csőrükkel a helyszínen akarják megnyitni a magokat, amivel kiverik azok zömét az etető alá és mindenhova. Tehát „pocsékolnak”.

A cinkék viszont rárepülnek az etetőre, még türelmesen be is osztják, melyikőjük mikor következik, kicsípnek egy-egy szemet, elrepülnek a közelbe, és ügyesen kikalapácsolják héjából a magot. Tehát takarékosak és beosztók.

Néhány éve azonban eltűntek a cinegék, mintha költözködővé váltak volna. Ezért megszüntettük – roppant irigy módon -, a kopolit (u-profil üveg) féltető alá rendszeresített „elmés” madáretetőt (https://youtu.be/HI5EAwRm3Wo).

Eszkábáltam egy odút „pinceműhelyemben”, és a ház teraszának egyik oszlopához erősítettem azt, az üvegtető alá.

A madarász c. operettből „kilépő” fiam, aki tényleg tagja a madártani egyesületnek, felvilágosított, ezek a vad és apró énekesek soha nem fészkelnek, költenek épületek tetői alatt, lett légyen az akár üvegből is.

Igaza lett. Két vagy három év elteltével csak azért láttam ezt be, mert egy széncinege – esküszöm, régi ismerősünk -, oda repült az odúhoz, bele bújt, kirepült, és megült az egyik összekötő vason, hosszasan rám nézett apró, mákszem szemével, és „lekiabálta” a fejemet, miközben fel- lerebbent az odúhoz, a vasra:

Jó ez az odú, de nem jó helyen van, nem érted, amit mondok?!

Megérettem végre, és kitettem a madárlakot az egykor hatalmas, ma már valamilyen betegségben halódó diófára. Izgatottan, már-már kétségek között vártuk, csak beköltözik „valaki” a kiadó lakásba. Mindez az idén, kora tavasszal történt.

Egy zummolható, nagy fényerejű távcsövet háromlábra (tripod) rögzítettem, és a binokuláris kialakítású szerkezet jobb oldali nézőkéjéhez (okulár) addig igazgattam Xiaomi Redmi Note 9 Pro telefonom egyik kameráját, amíg a fán csüngő odú éles képe meg nem jelent a teló képernyőjén.

Nos, erről a költő madár mit sem tudott, amit én persze igen barátságtalan magatartásnak vettem, de kissé türelmetlenül és reszkető kézzel kivártam, hogy őkelmét „lencsevégre” kaphassam.

Eddig a madár csendben volt, és szó szerint rejtőzködött. Frici, a szomszéd macska ennek ellenére kileste. Egy a tűztövisből vágott, göcsörtös bottal fenyegettem meg az uraságot, otthon tágasabb.

Közben megjött a széncinege jól ismert, kedves hangja. Nem gondolom, utódait szándékosan veszélybe sodró szülőről lenne szó. Ellenkezőleg: ez a gondoskodó madár természetes, hívó hangja, mert kicsinyei közel járhatnak a fejlődésben ahhoz, hogy kirepüljenek az immár nem feleslegesen barkácsolt odúból.

A minap szőlőt kötöztem, ma permeteztem, és örömmel hallottam a még az odúban lapuló apróságok színes kánonját, amikor alattuk tevékenykedtem.

Határozott öröm tölt el, valamivel a természethez közelibbek lehettünk az itt sikeresen költő cinegepár jóvoltából.

Sok szerencsét, apróságok, az ég madarai között!

Nyomtatás

Elolvasta: 19
Nyomtatás

   A hőscincér jól látta, aznap az alkony pillangószárnyakon szállt le a tölgyes azon nyiladékára, amelynek kapubejáratát Szarvas szomszéddal ketten védelmezték a hívatlan látogatók ellen.

   Már minden üde zöldben állt, május vége felé ballagott Időapó. A pillangók még egy utolsó kortyra jöttek a nyiladék alján állandóan nyitva tartó, egy csöppnyi forrás által táplált vízkimérésbe. A forrás körül – ahova odasütött a Nap korábban, – kellemesen langyosak voltak a kövek.

   A két hatalmas bogár hivatalához tartozott, hogy rendet tartsanak a forrás körül, a nyiladék-szurdok lakóinak nagygyűlésén. Ma éppen egy ilyenre készültek.

  Szarvas szomszéd – övé volt a nyiladék legöregebb, korhadó tölgye –, külön testgyakorlatokat tartott: ijesztően felmeresztette hatalmas szarvait, amikre Szarvasné asszony módfelett büszke volt, több mint kétszáz csemetéjével egyetemben, akik éppen most költöztek át seregestül, a földgalacsinokból a környék évtizedek óta, minden háborítás nélkül haldokló, öreg tölgyeibe.

  Hős szomszéd vitézül összedörzsölte torát és potrohát, ami ijesztő, nyiszogó hangokat hallatott, jelezvén, a hatalmas rágók jócskán borotvaélesek.

  Ugyanő, mint kapuőr vígan megpödörte ostorszerűen csapkodó csápjait, amivel terelgetni szokta a sokadalmat, és ha kellett, oda-oda is suhintott.

   Különösen sok bajt okozott a folyvást ugráló tücsök- és sáskanép. De a csigák szintén, akik állandóan elkéstek minden rendezvényről.

  A vöröshangyák szárnyas hírnöke jelentette az egybegyűlteknek, látta, a szurdok délnyugati lejtőjén nagy esemény készül, amit minden szurdoklakónak meg kell ünnepelni.

  A Tavasztündér varázspálcájának egy-egy korábbi legyintésére huszonöt – ötven centit nőttek, redőzött szárleveleik tövén, barnás-vöröses köpenybe burkolózva, titokzatos, új lakókat ringatnak a molyhos növényszárak.

  Jóllehet, ez a nagy esemény évente ismétlődött bogáremlékezet óta, de át csak néhányan élték több ízben. Valahogy minden lakó érezte, ünnep ez, a szépség, az örök ismétlődés, mindnyájuk megújulásának fényes tanúságtétele, amit tisztelni, óvni kell minden körülmények között, hiszen kis világuk olyan törékeny, olyan esendő!

  Elegendő például, ha betör egy falka vaddisznó élén Agyaras makkolni, inni a cseppnyi forrásból, és noha nem akarnak rosszat, csak élik életüket, túrásaikkal akár évekre is megszakíthatják a csoda ismétlődését. Igaz, ezeket a dúlásokat a Tavasztündér máshonnan, szél szárnyán átszitált, lisztszerű magokkal orvosolni szokta

*

  Teljes holdtölte ígérkezett. A tölgyes nyiladékának minden lakója összegyűlt az aprócska forrás mellett. Ma a tenyérnyi csigák sem késtek, nem is volt semmi rendbontás, de Szarvas és Hős szomszéd árgus szemekkel figyelte, minden az ősi rítusok szerint folyjék.

  Pontban éjfélkor – mintha a Hold mögül repülne elő -, virágfogatán megérkezett a Tavasztündér. Ilyenkor a nyiladék lakói mindig megcsodálták az itt nagyon ritkán megforduló szentjánosbogarakat, akik sejtelmes, zöldes fénnyel világították meg a holdárnyékos helyeket. A nagy eseményre a Hold felhő mögé rejtette arcát, hogy majd a végeredményről bizonyosodjon meg. Holdanyó nem volt rátarti, holott tudta, nélküle a Földön nem lehetne ezt az avatót megtartani.

  A csigák már rég elindultak, le ne késsék a nagy eseményt, amikor a Tavasztündér pálcájának intésére az egész népesség a titokzatos növények felé indult, és hamarosan meg is érkezett.

  Ekkor a Tündér fölemelte jobb mutatóujját, már csak Szarvas és Hős szomszéd repülésének brummogása hallatszott, apró ezüst csengőt vett elő varázsládájából, és a kedvesen csilingelő hang végig hullámzott a szurdok növényzetén, akár csak a szél fuvallata, mire a lepelként szolgáló, barnás-vöröses, karcsú levelek négyrét kinyíltak, és látni engedték a zöldes-sárgás mézajkat, ami kiöblösödött, és a közben előbújó Holdanyó fényében ezüstösen csillogott.

 A sokat látott cincér, aki járt az emberek településén, és Andris egyszer megfogta, de rögvest elengedte, mert a Hős harapott, és ijesztően „nyikorgott” hozzá, megesküdött volna, hogy a faluban az asszonyok szakasztott ilyen alakú papucsokat viseltek.

  A hőscincér és a szarvasbogár igazán nem volt csélcsap személyiség, de most örömükben, erjesztett virágnektárban oldott „instant” tölgyfaport ittak egy-egy stampedlivel, a szurdoklakók egészségére és arra, hogy a Boldogasszony papucsa – legnagyobb orchideafélénk – ne csak bogár -, de embernemzedékek sokaságának emlékezetéig pompázzon háborítatlan erdeinkben.

Nyomtatás

Elolvasta: 31
Nyomtatás

a mézeskalács és a zserbó íze olyan mit ajkadé volt

egy korty víz olyan mint amikor itt vagy velem

a harmónia dolgos percei olyanok

mint lélekkel létezőnek a fény

a most olyan mint egyetlen hiányt

kiírni ezerérzésképp

a betűk foszlása utána olyan mint

álomcél legbelül

az elengedés mint olyan

hatalmába kerítő béke

a meditáció olyan

mint amikor önmagam ura én vagyok

a szerelem bennem virág

nyílik ha kell ha nem

a szemem is becsukva sóhajtok

most is beérem veled

Nyomtatás

Elolvasta: 72
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 32
Nyomtatás

/Szonettkoszorú/

1. HALLGATÁS
2. ELENGEDÉS
3. RINGATÁS
4. VÁGYAKOZÁS
5. ALKUDOZÁS
6. DERENGÉS
7. ÓCSKASÁG

8.   SODRÓDÁS
9.   ZSONGÁS
10. ÉRINTÉS
11. PIRKADÁS
12. SUTTOGÁS
13. ÉBREDÉS
14. GYENGESÉG

15. A VÁGY ÖLÉBEN

1.

Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás,
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Engedi – csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Széken hagyott múltunk felsikoltott,
Ahogy vadul ránk terült a borzongás.
Konokul felizzott – majd halkan rikolt
Még egyet az a késői zsongás,
Miközben fénytelen csendben eliszkolt
Végtelen útján a néma HALLGATÁS.

Felidéztem: kezed a kezemben,
Olykor reményt is vesztve, néma csendben.

2.

Olykor reményt is vesztve néma csendben
Zakatol szavak között holnapunk –
Esti fényében szent helyén, hol lakunk.
Múló vágyak tengerén, hajónk libben,
S mi felhőkben úszunk – dzsunkánk mélyén
Hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
És az egyre halkuló dalunk végén
Távolról a sötétség – felénk int.
Valamit suttogott, s én nem felelek;
Végtelen harmatot szitálva az ég
Rám terül, hogy nyugalmat keressek,
Hol az ELENGEDÉS lassan oszlik szét.

A reggel ringat, otthagy egyedül –
Keserű-édes minden, itt, legbelül.

3.

Keserű-édes minden, itt, legbelül,
Ahogy kitekintek az elmúló
Semmibe – a sziklás szirtekre terül
Hanga zöldje és a sok, kisimuló
RINGATÁS öblében – a szenvedés
Kialvatlan ráncaiba bújtatva,
Némán megkoptatta az üresedés
Fáradt ágát. Semlyéken csúsztatva
Konokul percet lop, s lassan lepereg
Az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
Árnyékába köd párát lehelek,
Míg a feledés útjára bocsátlak,

Azon az elhagyott, kopár szigeten,
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.

4.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Feküdtem melléd egy néma alkonyon
Darabokra tört mosollyal szívemben,
Azon a rég elképzelt balkonon.
A hajnal még egykedvűen jött felénk,
Mi lehunyt szemekkel éreztük, talán
Még újra kihajt a kis zöld meténg –
És nem maréknyi emlék lesz; mi tompán
Szertefoszlik. Lehullott várakozás
Kopott halmai lépteink nyomán,
Bennük árkot vésett a VÁGYAKOZÁS.
Csendben ültünk, a feledés fogatán

Walkűrök meséltek, s néma volt hangunk,
Kiömlött romlott, léha illatunk.

5.

Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti –
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli ALKUDOZÁS csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,

Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.

6.

És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült – simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
Te elsuhanó éjszakáid veted,
Párájából lehull az est kendője,
S a DERENGÉS lenge fátyla befed,
Mint a csillogó csermelyek redője,

Míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
Mi csendben, egymás ölében izzadunk.

7.

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
Mennyi elfelejtett álom pihen,
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját –
A hunyó világba burkolt tanúját.
Zsarátnok árny – ÓCSKASÁG a falakon,
Hajnali pára ringatja, talán
Vágyak feszülnek málló csodáinkon,
Földbe izzadt requiem oldalán
Pihen, míg az idő – kottáinkon
Átírja azt a pár akkordot dalán.

Hull fölém – milljomnyi tüze takargat,
Csak a testem remeg, ahogy jajgat.

8.

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
Lelkem – morajától hangos hajnalon,
Átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
Mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
Részegítsen, öleljen tovább – nagyon.
Csak a kora’ éj maradt ott árván,
Hogy szirmok bódító bársonya fonja
Ringó álmod, az égi valóság lágy
Szövetével hajadban, s bevonja
Arcunk, hűs tavasz öblén a múló vágy,
Mintha a SODRÁS illata folyna

Rejtekén. Ajkam néma volt – mégis
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.

9.

Megvész, mint egy elátkozott krudélis
Rikoltozó látomása: égből
Hirtelen lehullott, eltitkolt fétis,
Néhány kép elkopott foszlánya régről,
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Tornyokban – a szűkszavú novíciák
Vecsernyére készülő éneke.
Hallgatag barnájában az estének
Néztelek, ez a ZSONGÁS, az mind te vagy
És szárnya bomlik szirmok testének,
Hol a pára ráolvad, s néha megfagy.

Hangod bársonyán ébren álmodom,
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon.

10.

Csak fekszem kövekkel ékes lantodon,
Bárminek formájába rejtőzz is,
Az ÉRINTÉS titkait kigombolom,
S az este fakó pirosa sem tövis.
Lehunyt szemű alkonyt egy csupasz ág
Takarja, fáradt tánca ellenszegül
A tegnapoknak, és mint a szárazság
Rosszkedvünk hordalékán – szétterül.
Felissza hangunk a bágyadt hallgatás,
Ráfeszül álmunk a málló csodára,
Hol néha a hamis igazat ás,
Kutatjuk, de nem jutunk a nyomára.

Vágyunk foszlik, marad hipotézis,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis.

11.

Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Majd elolvadok, a vágy tengerén
Eltévedt redőket simít az ég is
Az éjszakák édes ízű énekén,
Hogy rám terítse kopott-álmosan,
Leplét. Távol, fű haja játszik, széllel
Táncol még, elringatva komótosan
Az est kapujába bámul. Kérlel
A PIRKADÁS, vele úszik az ármány,
Felitta rég a tüzek hamvas testét,
S lett vászon takarta hideg márvány.
Csak néztelek és mint a nyári esték

Titkolt emlékeit sorsomba fojtom,
Csillogását a hajadba sodrom.

12.

Csillogását a hajadba sodrom
A nyárnak, és a szelekbe kiáltott
Álom – megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj és megállt, ott
Mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
Lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.
Egy hervadó szépség koldusaként
A pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
Az ég alját még karcoló fuvallat
És SUTTOGÁS. A vágyak ölében
Hallgat a végzet, akit – a sors vallat
Az éjbe rejtett szótagok öblében –

Hangtalanul, sötétségbe szórtak,
És a szavak omló selyemről szóltak.

13.

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint bársonnyal szőtt feslett vétkeim,
Hol levetett múltam képei álltak,
Árnyak takarták a hajnal székein,
Majd ráült, mint egy derűs szélkalap
És zúgva bekopogott az ÉBREDÉS –
A fény nyalábjain küldött ég-darab
Int, a függönyön játszó teremtés
Rám néz, körbe jár, és itt van még velem,
Mire hozzám érne – valamit üzen:
Az élet palástja, kész gyötrelem,
Hervadó szépség – az elhamvadt tüzem.

Szívemben fáradt néma szavak lógtak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

14.

Mint nyári éjbe festett pár szótag,
Feslett képei az alvó köveknek.
Az érett kalász-mezők ringatóztak,
Füveik selyemútján követtek
Végtelen, hosszúnak tűnő utamon,
Mit vágyból szőtt álmaimban bejártam.
Kerestem és réveteg kutatom –
A GYENGESÉG kapuját már kitártam,
Vadul és kócos hajjal álmodtalak,
Hol mindig szédült velem a párnám,
Mint egy ködből kilépett fáradtalak
Feküdtél az ágyamon – úgy terült rám

Az ég, s tudtam – válladon keresztül
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül.

15.
(mesterszonett)

Elsodor A VÁGY, ahogy rám feszül,
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Keserű-édes minden, itt legbelül
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Kiömlött romlott, léha illatunk
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Csendben egymás ÖLÉBEN izzadunk.
Léha testem megremeg, ahogy jajgat,
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
Fekszem kövekkel ékes lantodon,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Csillogását a hajadba sodrom,

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

Nyomtatás

Elolvasta: 31
Nyomtatás

(naplójegyzet 13549

Mottó: “Hiába húzták fel magukat – megakadtak”

Talán csak átmenet holdvilágképű fekete Holdam,
az arcnélküli űr formabolondja voltam, s lám
képtelenül is összeolvadt a határ: szenvedélyem
finomrezgésén a jelennek mindenkori csókja visz,
és ha tudtam is miért szaladtam fel én a holdra,
megtiltott virág, minek illatáért ha elvadultam
is, visszafogtam. Soha jobbkor, csak a mostban,
az időben százszor mélabúsan, úgy időtlenedtem,
mert a szerelemnek hős szerelemese lehettem, azt
is megtanultam; gyengéden fehérlett megadássá az
ajkunk egyben, mikor a fényt nehezen forgatva is
mint malomkövet, szeretni tudom könnyű lelkemet.

Nyomtatás

Elolvasta: 27
Nyomtatás

Az, amit most elmesélek, az már nagyon régen történt. Nekem is úgy mesélte el egy öreg néni, amikor várakoztam a doktor bácsira, hogy megvizsgálja a beteg torkomat.

Volt egyszer egy nagy, hatalmas erdő, tele volt gyönyörű fenyőfákkal. Szerették a madarak, és az erdei állatok is mindig idegyűltek, ha pihenésre vágytak, vagy csak a forró nyár elöl szerettek volna elbújni. Volt az erdő szélén egy kis patak, ami egy nagy folyó felé sietett. Ebből a kis patakból ittak az állatok, ha szomjasak voltak, vagy ha fürödni volt kedvük, hát itt aztán fröcskölhették magukra a vizet. A patak partján virágok nyíltak, melyek, nem csak szépek voltak, de a pillangók és méhek is boldogan látogatták őket. Ősszel, minden fa lombja színesbe öltözött, majd leveleiket lehullatták, csak ebben az erdőben maradt minden zöld. Télen, ha a hó ráült a fák ágaira, szépségükben gyönyörködtek még a csillagok is. Így teltek el az évek, amíg egy napon egy varjú, az erdő szélén leejtett egy magocskát. Azon a napon, amikor lejtette, éppen nagy eső mosdatta meg az erdőt. A kis magocska belebújt a földbe, és amikor tavasz lett, elkezdett növekedni. Csodálkoztak is a fenyők, hogy mi lehet az, mert egészen máshogyan nézett ki, mint ők. Ahogy teltek az évek, egyre csak növekedett, és egyik tavaszon gyönyörű ruhába öltözött. Minden ágán csodaszép rózsaszínű virágok pompáztak. A fenyők irigykedve nézték a szépségét.
A kis barackfa, – mert, hogy őszibarackfa volt, – azonban szerény maradt. Boldog volt, hogy sok lepke és méhecske, kék-dongó látogatta. A Nap is egyre többször melengette az ágait. Békésen teltek a napok, már apró leveleket is bontott, és jókat beszélgetett a hozzá közel eső fenyőfával, akinek az ágai közé fészkeket raktak a madarak. Barátságot kötöttek.
Egy reggelen, furcsa zajokra ébredtek a fák. Nagy kerekeken guruló zajos gépek érkeztek. Emberek szálltak ki az autóból és elkezdték a fenyőket kifűrészelni. Hiába sírtak, jajgattak, az emberek nem hallották meg őket. Az állatok elmenekültek, a patakon túlra, a madarak hangos csicsergéssel repkedtek… ide-oda.
A kis barackfa nagyon megijedt. Minden erejét összeszedve nyújtotta az ágait, és a fenyőbarátjába kapaszkodott. Reszkettek mind a ketten, hogy hozzájuk is elér az a nagyhangú gép, ami miatt sorban borulnak ki a fenyőerdő fái. Volt a fűrészelő emberek között egy magas, kalapos férfi. Észrevette a kis barackfát. Odaszólt a többieknek, hogy nézzék meg, milyen különleges, hogy itt, az erdő szélén nőtt, és a mellette levő fenyőbe kapaszkodó ágain már apró kis zöld barackok is vannak. Törte a fejét, hogyan kerülhetett oda. Végül megpillantotta a fenyőn a madárfészkeket is.
– Ne bántsátok ezt a fát, és hagyjuk élni a többi fenyőt is! Már vágtunk ki eleget. Elégedett lesz a főnök, hogy az építkezéshez lesz fája. De ezeket hagyjuk élni. Madárfészkek is vannak rajtuk, és a kis barackfa is hadd etesse majd a madarakat a gyümölcseivel.
Elővett a zsebéből egy világoskék szalagot, és rákötötte a barackfa fenyőt ölelő ágára.
– Na, szépségem, neked adom a kislányom szalagját. Legyél te is még szebb. Nőj nagyra…
A kicsi fa, leveleivel megsimogatta a férfi kezét. Így köszönte meg, hogy meghagyták az életét neki, és a fenyőbarátainak. A favágócsapat tagjai felpakoltak mindent a nagy kerekes autókra és elmentek. Újra csend telepedett az erdőre. A megmaradt fákra visszatértek a madarak, és a patakon túlról előbújtak az őzek, szarvasok, mókusok, vaddisznók, rókák…
Ha arra jársz, keresd meg a kis szalagos barackfát, biztosan neked is ad majd a gyümölcseiből…

Nyomtatás

Elolvasta: 34
Nyomtatás

erdei csapáson imbolygok az éjben
még itt zsong a fülemben a tánc ritmusa
hallom kedves hangod sokat ittunk ma
most rémárnyak lengnek fölöttem az égen

egy-két-hár egy-két-hár nem vagyunk veszélyben
hallod himnuszát zengi vágyódó szerelem
aula sötétjén légy enyém kedvesem
hiszen mind a ketten vágyunk erre régen

eltűnt a lány bús baljós mámor szaga áztat
mégis úgy érzem isten vagyok
isten vagyok s az áldozat – ez régi szabályzat –

egy hamvasan szőke, kis földi lányka
legyenek bár buja bűneim nagyok
csak vágyam hűljön, mint csonkig égő fáklya

Debrecen.        1960 – 62

Nyomtatás

Elolvasta: 39
Nyomtatás

A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”

Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.

Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.

Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.

A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.

Berettyóújfalu.           1953 – 57