Hónap: 2014 november

      Ma este megint rám zuhant,a magány sötét leple,ablakom üvegén riadt szemema fényt hiába kereste.A kormos éj elnyelt mindent,csillagparázs sem világolt,kaján vigyorral a kaszásintett, a Hold fényudvarából.Ma este sebet karcoltak meginta feltörő emlékek,késként hatoltak szívemig a régi érintések.A [… Tovább]

“(behorpadt szentségtartó)” – Pilinszky: A Szent Lator –       mindenütt jelen és sehol sem távolmindenütt együtt a profán litániábólkimaradt zsolozsmákmagányos estek fényben lelőve keresztben hol az éjszaka menedékea csend kiéhezve távol a csillag a jászolés a barátság hóhullásban [… Tovább]

Saját fotó       Derékig állok az esőben, bőrig ázom érted. Elbújtat a köd, párába hull minden, jó rejtekhely ösztöneimnek. Őszi harmat nem olt szomjat. Beledermedek a csöndbe…   Az idő kurtább lett, az ősz sürget. Fújd le rólam [… Tovább]

Illusztráció: Kéz az Atacama sivatagban – Mario Irarrazabal szobra       az utolsó ember teste föld lesz vérkörei folyók szemei csillagok homloka a nap arca a fogyva növekvő hold gyomrában tengervíz mossa az örök anyagot emlőivel felhőket és tavakat [… Tovább]

    ezerszer is elátkoztalakés ezerszer öntöttem szoborba  arcodat körbecipeltem akár egy trófeáta tökéletesta bronzból elevent csak lélegzetvételkor éreztem néha hogy gipszporral lett tele a tüdőm s szemem előtt táncol felkavarvapedig vihart sem keltettem * azt hittem tökéletest alkottamelfelejtettem hogy én is csupánújraélesztett [… Tovább]

  Lábamhoz bújt az aggodalom, ő volt a kedvenc pókom a falon, szemhéjam mögött vetítenek egy filmet, csak játszom, hogy érteném a miértet, amiből összeáll az egész forgatókönyv. Forgat a könny, mint szívem falára karcolt rongyos szavaid, ringlispíl a gyomrom, [… Tovább]

Fövényi Sándor Engedélyével… ( Kiskabátban című verse ihlette, valós történet.)       Ezerkilencszázhetvenkilenc  december huszonnegyedike éjjelén anyám körül sápadt lett a fény, lelkében erősnek hitt kötelékek foszlottak hirtelen semmivé… Már apámat se hallotta, vitájuk még vibrált a légben, mikor [… Tovább]

Saját fotó         Maradna még az ágon a levél,bús fonákja reszket, táncra perdítené a novemberi szél,ám rojtosra tépázvakegyetlenül leszakítja… Rozsdásra barnultfélelmeink sátora alattelférünk sokan,mégis maradni szeretnénkmindannyian,te, én s a hulló falevelek…

    Fényt áhító, dermedt éjszakáknak rozsdás emléke, vérző fájdalom, lelkem kertjében mély árkot ásnak, a kegyetlen múlt, tort ül vállamon. S az idő, életét unta koldus, perckönnyeket sír, lomhán vánszorog, ütemét vesztette már a ritmus, nézd, nyomorom ösvényén tántorog. [… Tovább]

Lassan már az ősz is elmúl, ás a tél majd jégvermet. Ellepnek zord félelmek, hogy a fény, s az égi azúr örökre ment, játszik az Úr, nem alszik a Természet, haldoklik, vagy nagybeteg. És kórteremben, csempefalú szobában a csövek közt, [… Tovább]

        Nem sietek, maradok még, tisztogatom sírköved bús levelek s lehullt gallyak takarnak rád szőnyeget.   Karját tárva hallgat a táj – most a szél is mostoha –  s mint az egyfelé dőlő fák; nem találkozunk soha. [… Tovább]

Julika néni nyolcvankettő. Kétszer két évet várt térdműtétre. Míg kórházban volt, Karcsi bácsi meghalt. Nem búcsúztak el. Julika a szomszédunk. Tegeződünk, mert azt hiszi, én vagyok az a Zsuzsi, aki elköltözött – agydaganattal, nemrég temették. Julika szervez, takarít, felmos, pöröl. [… Tovább]

A derék fárad, sós csöppök az arcon,csak magad űzöd, senki sincs, ki hajtson,és megnyugodva bámulsz föl az égig,ahogy a friss föld eléd feketéllik,s úgy öleled át szemeddel a kertet,mint sok éve az ébredő szerelmet,a sárgálló őszt zsenge zöldnek látod,ahogy a [… Tovább]

  Köd, és dér fakít vörös háztetőt.Alant halkuló kutyaugatásokbúcsúztatják a nagybetűs– szidalmat is vélek bennük felfedezni – őszt,de mi bennem dühöng, maradjon titok.Higgyék csak kedvencemneka hűvössé lett sugarakat.Egy légy pihen mozdulatlan a falon.Álmodik: büszkén ingerel,és nem bírom melegemtől, elhajtanám, de [… Tovább]

  Olyanok vagyunk mi ketten egymásnak,mint Isten esti sóhajából lecsapódó harmat,vagy két egymásért epedő csillag könnye.Először én kezdek az égboltról alá hullani,folyton azt lesve, várva, utánam jössz-e.   Titkon azt remélem, hogy ott lenn a mélybenvalami nagy, közös jóvá válunk,molekulákként [… Tovább]

      Üresen kongok, mint kivágott nyelvű harangutolsó rezdülése bolyong parttalan.Visszacsendülni vélem fülembesimított sóhajod rezdüléseit,ujjaid kezembe kulcsolt imakettőnkért, de te már nem vagy itt.   Percenként juttatsz eszembe valamit,de ki nem mondott gondolataidnémasága belém fojtja a szót,alakod közös fotónkról [… Tovább]

Csillagocskák és emotikonok, szorgos ujjak alatt apró világok… Hogyha tehetném, esemest küldenék, nem költeményt; túl személyes a vers, sehol rejtezés, pedig a technika kéne közénk – amivel gyűrkőzünk te meg én, s amire fogjuk életünket – hiába próbáltuk sikerünket. Térerő, [… Tovább]

  Nyárasszony  csókja már  kihűlt  emlék, forrón  emésztő, mely  itt  járt  nemrég, várja  még,  s  hímes folytatást  remél: száz  meg  száz  színes, szerelmes  levél.   Dús  gyümölcsű  fák közt  –  akár  a  csősz  –  jó  gazda  gyanánt mendegél  az  Ősz [… Tovább]

  Könnyeket őrzősíri csendbenelnémultak harangjaink.Öblös ércfalonmegmételyezettbánat holt virága,égbe kiáltott fájdalom.Összetört harangzúgás,vágyakozó hit remeg.Szélnek buzdul újra,míg megnyugszika lázadó szív.   Minden pillanattalküzd az elmúlás,s a tétova újrakezdés.Jeltelen csend ez,hol zajt szül a kín,s felhorkan keserűn a jajmagadba zárva.   Így hordja [… Tovább]