Kovács Károly Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Károly
Ország
Hungary
8 hónap 6 komment

Masszát kutyul, zsebben matat,

reményt hint és hetet havat,

bűbáj löttyel arcod keni,

agyat tágít, így lesz zseni.

Távolba küld bűbáj képet,

szívet hódít, ken rá mézet,

vigyor nyúzza az orcádat,

nyaldossák a pénztárcádat.

Izgalomnak percre vége,

lesz  az estnek újabb krémje.

Csatatéren pereg a kép,

bomba robban, repül a gép,

ő megáll a levegőben,

kapszulák most túlerőben,

szinte ingyen elvihető

 részletre is fizethető.

Ó mily’ áldás e portéka,

szegény ember kordéja,

 eszeveszetten vágtát jár,

így nem talál a bomba már.

Izgalomnak percre vége,

lesz  az estnek újabb krémje.

Béke jobbot nyújt egy ember,

ne légy szomjas, vedd el ezzel,

lila tehén tejét tolja,

dobjunk fátylat már a múltra.

Olcsó a tej szemed bámul,

pici eszed majd elájul,

nagy üzlet ez el kell hinni,

lila tejet illik inni.

Izgalomnak percre vége,

lesz  az estnek újabb krémje.

Műsor evez, műsor hátán,

csodát árul nem is drágán,

csinos a hölgy eszemadta,

kék kis bigyuszt úgy mutatja.

Kapósabb lesz majd a legény,

ettől lehet nagyon kemény,

ájul minden fruska tőle,

dicsérik majd agyba főbe.

Izgalomnak percre vége,

lesz  az estnek újabb krémje.

Jövőt árul bűvész lélek,

vásárolj pénzt, arra kélek,

palotád lesz, s arany borjad,

adóságból én kimoslak.

Írd csak alá online kérlek,

tanú nevek is kiférnek,

hálómon lyuk igen apró,

tejelj nékem, légy kitartó.

2 év 4 komment

A nagy találkozás

 

 

 

1

 

Reménylő nyaraknak legszebbik delén

mesébe készült  egy színes társaság.

Festék mögé bújt ott flegma és szerény,

volt fügefalevél, pucér igazság.

Nem a hazugság, csak a vágy bomlott ki

álmok mélyiről, szült az ecset szépet,

vénuszi bájost, bajszos nimfát, aki

szivacsmellekkel grimaszolva kérked.

Szerény, dolgos is kell az ilyen bálba,

Hófehérke, hét szerelmetes őrrel;

kedvessel, okossal, csalfával, bősszel…

A gonosz mostoha, vasorrú bába,

utcalány, kékangyal, tetszelgő léhák,

sorjáznak bicegve egylábúk,bénák.

 

2

 

Csábos istennőkkel királyi sarjak

vonulnak egyre. Dobszóló peregve

a húrral felesel, kifestett ajkak

hangzavar hevén trilláznak epedve.

Porondmester térül párok elébe,

csendbe mered a húr, a dob se dobban,

döbbenet ül ki mindenki szemébe;

az új belépő, mely meséből toppan?

Világjáró lehet a betoppanó!

Kezében toll, pilóta sapka fején,

balján egy ifjonc, másvilági legény.

Boglya-haj fején, köpenye csuda jó,

… hisz’ a Kisherceg… vállain csillagok.

Ő Exupery mellett csendben ballagott.

 

3

 

A könnyed csevej csak maszk a lelkeken.

Kit takarhat vajon a mesés álca,

pendül a kérdés a feszült idegen,

ki az álmodó, ki másnak az álma?

Talán egy tánc, egy hang árulkodik majd,

a titkos vágyak hol csengenek össze,

a kíváncsiság, vagy a vér heve hajt

egy mesehőst a látványon túl többre?

Messziről jött mind, ki ide belépett.

Tanár, diák, katona, hajnal’ kelők

reménye úszik a vágyban, talán ők

lesznek a fény, a legtöbbet becézett.

Elül a zsongás, a csendért cserébe

porondmester kezd egy mai mesébe.

 

 

4

Hófehérke hallja, szállnak a szavak,

de emlékek ömlenek szét a valón,

a készülődés izgalma elragad,

bódít még most is, itt zsibong izgatón.

Anya hangja szól: Nagylány vagy már menj csak,

szép kíséret lesz majd öcséid hada,

szépségedtől ájul mind, aki nem vak,

hét apró ifjonchoz te leszel a dada”

A szobácska, az agyon ölelt párna,

csábos kacsintása a tükörképnek

küldték, űzték, hogy várják itt a fények.

Az álomtörténet ajtaja tárva,

ő a vágyott szerep izgató hevén

sugárzik, körötte hét kicsi legény.

 

5

 

 

Mögöttük topog az izgága páros,

suttogásukat viszi a lehelet:

Ezt nézd barátom, ki lehet e csábos,

kinek a kis sereg adott fedelet?

Miért is Kisherceg, és nem királyfi

lett a szerepem, vagy rajongó törpe,

‘kin megpihen e két gyönyörű szem, ki

követ hajít az átkozott tükörbe.

A gonosz mostohát ördögnek adnám,

nála tetszeleghetne életen át,

kedvére illegethetné ott magát.

Őt ellopnám, el én. Derékon kapnám…

Csendesen barátom! – pisszeg az író,

valamit üzen, a mennyei bíró.

 

6

 

Égi dörgedelem, iszonyat hullám

a falakat rázza, lelkekig hatol:

a menny szakadt le, vagy szunnyadó vulkán

veszett dühében morajlón zakatol?

Megmozdul a föld, inognak a lábak,

vakolat hullik, tépett csillár reccsen,

jaj-sikoly hallik, torzulnak a bájak,

káosz lesz úrrá a hamiskás renden.

Hol vannak a fények hol a dallamok?

Cintányér csörömpöl, elpattan a húr,

leányka sikong, feljajdul egy úr.

Gerendák alatt kába sugallatok;

portengerben talán kis rés nyitva még…

a szél füstöt legyez – kint valami ég?

 

7

Dereng egy ablakocska, talán arra;

zokog a sötétből egy gyermeki hang.

A Kisherceg kiált – mind, ki az udvarra

ki él, sírunkká nem válhat e barlang!

Túrták az utat, dobtak mindent félre,

küzdtek az ifjak, rés nyílt a világra,

feltűnt egy sugár, fény derült az éjre

harsant a víg hang vivátot kiáltva.

Mentőcsapattá lett a mesés páros:

hőssé, orvossá váltak hamarjába’,

s mindkettő egy-egy törpét vett karjába.

Fojtó volt a por, mégis minden sáros,

de ők akkor is, ki nem bírta magát,

adták egymásnak a cseppnyi résen át.

 

8

 

Lépésre volt csak a győzelmi mámor,

mikor roppant a föld, dőlt még mi állott,

kopogott a kő, mint valami zápor,

a kis menedékre sötétség szállott.

Ketten még bent vannak, sikolt egy dáma,

de mindhiába, az útnak vége már,

Kisherceget s Hófehérkét a fránya

végzet sötét romnak börtönébe zár.

Rájuk borult az éj lapos keserve,

a kényszer szülte eszement rettegés

dúlta őket, mint végső elrendelés.

Bús lényük esdekelt egymást keresve,

hallatszik-e még az élet sóhaja,

mi lészen most már az úrnak óhaja.

 

 

9

 

A leányhang nyikkan, hol vagy te legény,

mely világban van most lelkünk otthona,

ránk pillant-e még a napfényes remény,

vagy sírba suhint földünknek ostora?

Add a karod, ez nem lehet még a vég

– kong a válasz, s egy kéz óvón nyúl felé –

álmainkat nem veheti el az ég,

üres szívvel hogy lépnénk az úr elé?

Rátalál a szó a szóra hebegve,

és mint mesékben történt annyiszor már,

nekik a mennybéli közös sorsot szán.

A picinyke helyen fejük leszegve,

ujjuk egybe fonva öleltek, csúsztak,

fügét mutattak a szűkölő búnak.

 

 

10

 

Hol házak nyúltak előbb ártatlanul,

már  romhalmaz terült el a fák alatt,

árnyak járták a tájt keresztül kasul…

hangokat lesve, hol a föld meghasadt.

Pózna állt még, rajta tábla hirdette:

Színházunkban ma déltől álarcosbál,

vetítőnkben: A szerelmes Ivettke.

Tessék, tessék, jegyek a pénztárosnál!

A tábla csak lengett, suttogott a szél,

eszelős sikolyok törtek fel egyre,

zokogás visszhangzott romváros szerte.

Fülelt a remény, a mély talán beszél,

de nem hallhatták, hogy odalent egy pár

mint két kiűzetett, megváltásra vár.

 

 

11

 

A valóság zord düledéke alatt

a mindenható új történetet szőtt,

szédült a lét, az  időszövet szakadt,

új kapu nyílott a mesehősök előtt.

Sötét pincéiben a büszke háznak

vándorútra kelt egy fiú és egy lány

újabb és  újabb zegzugokban jártak,

akadt is kezükbe ezernyi  talány.

Színészek lomja, szerepekhez kellék,

rég játszott darabok, kopott díszlete,

fotelek ágyak, szobáknak szeglete.

Végtelen kacat, milliónyi emlék

közt szöktek a percek, órák s  a napok,

borzaszt a sötétség,  lelkük is vacog.

 

12

 

Összebújva egy királynői ágyon

éber álmukban lesték az időt,

remegő szívvel a gerjedő vágyon,

óvták a szikrát a mennyekbe vivőt.

A vaksötét átkát ujjukkal űzték,

vérük zsibongása egyként lüktetett,

a kétes jövőt egy fonalra  fűzték,

parázs izzott már az ijedt éj felett.

Mint éhező koldus, ha prédára lel,

kéjes kedvük a végtelenbe szökött,

dőlt már a gát, az ezernyi csók között.

Illem, és szabályok úgy oldódtak fel

mint dalban a hegedű, éjben a hold,

s az álomkép, a valóságba karolt.

 

 

 

13

 

 

A halál árnya alatt szentség a kéj,

egymást jogos jussként ölelték már.

Először, utolszor, tanú volt az éj,

sikongott az érzés, megszűnt a határ.

Élték, mit zaklató vér szava diktált,

villám-idegekkel ízleltek mohón,

szívük lüktetése torkukban zihált,

ömlött az érzés, dobbanva lángolón.

Mint forró nyárnak üdítő vihara

ég és föld között szikraesőt csihol,

úgy tombolt az érzés ott lent valahol.

Lassan oldódott lényük zsibongása,

ódzkodva bújtak szerepükbe vissza,

mert reccsent ott fent a terhes kulissza.

 

 

14

 

Egy nagyot még dobbant szíve a földnek

majd dühödt kedve nyugalomba merült,

de hiába már, ára lett a csöndnek:

Csont roppant, szájukba vér íze vegyült.

Időtlen úton, emlékképek között

elhalt a jelen, ömlöttek a fények,

nem tudhattak róla, pincéjük fölött

ezer kéz munkált, s előtűnt a fészek.

Messzi város szerte szétfutott a hír

élőket leltek ennyi idő után,

mesehősök Ők, meglátszik a ruhán.

Sziréna vijjogott elhalt a manír,

szakavatott ujjak sebet kötöztek

mentők rohantak, kéklámpák köröztek.

 

 

15

 

Hófehérkét tették hófehér hordágyra,

Kishercegnek félték szíve ritmusát,

túl nagynak tűnt testüknek romlása,

legyezte vérük ördögnek gusztusát.

A kocsik robogtak, küzdöttek értük,

orvos és sofőr még imát is mormolt ,

–       csöveken csüngött gyengécske létük –,

apáca sírva rózsafűzért morzsolt.

Fricska volt a sorstól, kegyetlen sújtás;

napkeletnek vitt egyiknek az útja,

másikjukat a sors nyugatnak húzta.

Lepel hullt a múltra, nem maradt Júdás,

csak lázban fürdő álombéli féltés,

színekben fürdő beteljesült érzés.

 

 

16

 

A múló idő emlékek terhével

hagyta el a nyarat, monoton haladt,

belepte ősz lombja, tél a jegével,

majd tavasz szelén újra dalra fakadt.

Évre év jött, nyárra nyár… de nem az már!

Oda a lelkes, ifjúkori álmok,

a régmúlt reményein rozsdamarta zár,

csak a vágy maradt, mint valami zálog.

Szekrény mélyén, asszonyi ruhatárban

titkokban rejtőzve megbújt egy jelmez,

mit a nő egyszer, minden évben felvesz.

Mint egykor rég, Hófehérkévé váltan,

kis szoba parkettjén térül-fordul,

lesüti szemét, könnye is kicsordul.

 

17

A múló idő emlékek terhével

bús malomként, őrölte az éveket.

Nagyot döccent, bajt vívott nyár hevével,

s újra éledt az a régi fergeteg.

E nap, a büszke férfi gyenge napja.

Titokban új reménnyel messze indult,

mert a kéjes éjnek még mindig rabja.

Talán most! – egész úton azon izgult.

Zarándokként, ahogyan évről-évre

hegyoldalon, síkvidéken baktatott,

oly régi emlék, szíve mégis zaklatott.

Meglelem – esküdözött földre, égre –,

éledjen újra az az édes féltés,

taszítson bűnbe újra a kísértés.

 

 

 

18

 

 

Tétován, mint elveszett gyermek járta

a dicsekvő várost, kétség gyötörte:

Idegen utcák! Itt senki sem várta,

előtte toronyház, nyírott fű mögötte.

Ott, a tér fái közt bizarr pózna nyúlt,

rajta rozsdás táblát lengetett a szél

–       mintha villám csapna, emlék tüze gyúlt –,

kopott írás, mint emlékezet mesél.

„Színházunkban ma déltől álarcosbál”

Ettől negyven év valósága veszve,

úszott a múltba, vágyain evezve.

Igen, itt volt, itt, hol az az asszony áll,

karjára dobva észbontó csodácska…

hisz az jelmez! Hófehérke ruhája!

 

19

 

A bál elmaradt – szólalt meg kedvesen.
Elmaradt – simogatott a régi hang.
A nyári szellő csak forgott kecsesen,
a nap délhez ért, s megszólalt egy harang.

Bing-bang, bing-bang, a régi ütem zendült,

s megdermedt szavakon lépdelve a pár

feloldozta görcseit, táncra perdült,

szemük tükrében izzott a napsugár.

Irigy nyári vihar leste léptüket,

villámdíszeket nyilazott a kékbe,

dús mosolyfelhők szökkentek az égre.

Víg puttók csodálták szenvedélyüket,

látták repülni a múltnak reményét,

a Kisherceget, karján Hófehérkét.

 

 

 

3 év Nincs Komment

Szép az élet.

Kedves Húgom!

 

Nagyon megörültem a levelednek, de kicsit meg is hökkentem attól, hogy beszereztél egy kis kecskét háziállatnak. Itthon valóban szép volt a „Mufurc”, és amikor ivartalanítottuk, már nem is volt olyan büdös, de mégis. New Yorkban, a huszadik emeleten nem hinném, hogy jól kijönnél vele. Az is nagyon strapás lehet, hogy naponta rejtegetve a szomszédok elől, egy táskában hordod neki a füvet. A bogyókilövő, amit feltaláltál nagyon ötletes, de azzal is vigyázz, nehogy ugyanarra a helyre célozz vele minden nap. Belőheti a röppályát a rendőrség, ha a presszós ott szemben jelenti, hogy az égből kecskebogyók esnek az ajtajába. De nem is akarlak én téged rendre inteni, van itt a faluban is éppen elég bajunk.

          Biztosan emlékszel a Ragulya bácsira. Tudod, aki kilopta a Böskenéni tyúkja alól a tojást. Tagadott nagyon, de valami mégis lehetett benne, mert utána le is csukták pálinkafőzésért. Ő ilyen volt már akkoriban is.  Emlékszem, szájról szájra járt a mondás, hogy „Ha jön a Féltökűragulya, semmi sincs biztonságban”.

          Még tavasszal történt, hogy falopás ügyben behívatták a rendőrségre, pedig már két év óta az öregotthonban lakott. Sose lehet tudni, vélte a rendőrség. Az öreg hallhatott valamit, hátha el tudnak indulni valamilyen nyomon. Ott ült a folyosón, és amikor valamelyik rendőr elhaladt mellette, mosolyogva üdvözölte, mint régi kuncsaftot. Időnként ő kérdezett vissza, meddig tart ez a hercehurca, de csak lehurrogták:

          — Várjon már öreg, magának van ideje!

          Látszott, hogy valami akcióféle lehet, mert az udvaron civilruhás nyomozók szálltak ki a kéklámpás kocsikból, majd jó félórás csend után újra nagy lett a nyüzsgés. Dobozokat tettek le a fal mellé, aztán újabbakat csak úgy ledobálva.  Míg a folyosón megbilincselt embereket kísértek a szélső irodába, Ragulya bácsi — mint aki láb alatt van — behúzódott az óriási virágláda mögé. Meg sem mert szólalni, csak azt leste, mikor osonhat ki, úgyse foglalkoznak vele mostanában. El is tűnt hamarosan. Észre sem vették, ahogy a hóna alatt egy kékes színű dobozzal eloldalgott az utca irányába. Csak másnap jutott eszébe a főtörzsnek, hogy az öreget nem hallgatták meg. Valami gyógyszer botrány robbant ki ezen a napon, bár akkor még nagy volt a titkolózás, mert a megbilincseltek között egy képviselő is volt.

          El is felejtődött ez az eset, mert a nyár elején teljesen megváltozott ez a mi falucskánk. Igaz, kis veszekedések előfordultak, de a nyár szépsége átragadt az emberekre. A három asszonyság is kibékült, akik nemrég még egymást tépték a tévésszobában. Az volt az érdekes, hogy amikor Ragulya bácsi esténként ellátogatott barátaival az asszonykórus összejöveteleire, vagy netán a színjátszók próbáira, ez a három asszony mindig velük ment. Egyszer azonban, amikor a falunapon megnőtt ez a kis társaság, hirtelen nagy lett az ijedelem: elveszett Ragulya bácsi és az egyik barátja. Keresték mindenütt, de hiába. A szerb asszonykórus magyarul beszélő menyecskéje azért kikotyogta, hogy „délelőtt itt voltak, de mikor a fővárosi művészek elmentek, velük tartott a két aranyos bácsika”. Hiába rohant a három asszonyság, hogy a színtársulat buszát elérjék, mielőtt még az hazaindult volna, mert azok sem tudtak semmit. A kicsit túlméretes zeneszerző-énekes hölgy is csak annyit mondott átszellemült arccal:

          — Az a két cukipofa? Egy órácskát, ha itt voltak, de azok a szemét nyivákolósok elcsalták őket. Késő este lett már, mire rájuk találtak. A faluvégi kocsmában sikerült elérni őket. Kis csetepaté is lett, mert az a négy könnyűvérű lány, akik szombatonként fel-feltűntek az éjszakában, éppen nótát tanultak a két vidám férfitól. Ketten az asztalon ültek, lesték, milyen finoman cifrázza a dallamot Ragulya bácsi, ketten pedig az ölükben ülve próbáltak velük énekelni.

          Ahogy berontott a most már nyolc főre duzzadt asszonycsapat, félő volt, hogy szétverik a kocsmát, mint ahogy azt már a vadnyugati filmekből megszokhattuk. Julisnéni akkora pofont adott az asztalon ülő lánynak, hogy az lefordult, és lábaival kalimpált, mert fejjel beesett a két szék közé. Csattantak a pofonok, még egyik pultnál röhögő részeg is kapott egy akkorát, hogy ájultan csúszott a szeneskályha mellé. Hogy Ragulya bácsit ki vágta pofon, azt nem lehetett tudni, csak azt, hogy Márinéni odahajolt, és egy cuppanóst nyomott az arcára, közben tüzes hangon mondta: ahova pacsi oda puszi is.

          Gyorsan vége lett a kalamajkának, mert öt perc után már az utcán veszekedett a megmentő csapat, kik vigyék a rogyadozó lábú öregfiúkat, mert ugyebár csak négyen fértek hozzájuk. Böbe néni döntötte el a vitát:

          — Felijig mink visszük, felitűl meg tik.

          Senki sem értette, mi bajt csinálhattak ezek a csibészek, mert másnap megjelent a rendőrség. Ragulya bácsit, és azt a másik embert kitessékelték a szobájukból, és szakszerűen átkutatták a helyiséget. Győzelemittasan jöttek ki vagy húsz perc múlva, és közrefogták a szobatársakat, mivelhogy azok még nagyon gyenge lábakon álltak, majd betuszkolták őket a rendőrautóba.

          — Miért viszik be őket főtörzs úr? — hajolt a főrendőrhöz Vivien asszonyság, az intézmény vezetője.

          — Tetszik tudni, az a helyzet, hogy az öreg meglépett egy doboz gyógyszerrel, mikor tavaszon bent volt nálunk. Most újra néztük a felvételt, amit az udvari kameránk vett fel.

          — De hát mi volt abban a dobozban, drága főtörzs úr?

          —  Viagra, kedves Vivien, Viagra.  —  Mutatóujját feltartva nyomatékkal mondta. — Tizenkét ezer Viagra — majd bevágta a kocsi ajtaját és elhajtottak.

 

Hát így zajlik nálunk az élet Kedves Húgocskám. Ha majd kiderül az ártatlanságod, és újra haza mersz jönni a mi kis falunkba, megmutatom neked azt a kocsmát.

                                                                         Csókol bátyád, Titusz

 

 

 

3 év Nincs Komment

Minden nap nőnap

 

(Szonettkoszorú)

 

 

 

/Az ősanya/

 

 

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

 hamva sincs, emléke mégis izgató.

 Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

 kígyóbőrrel játszik, …mire is való.

 

  Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

 ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

 Itt fejezte tán be az isteni kéz…

 Ádám, szerelmem, így ugye izgató.

 

 Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása

 simogatja párját, lelke megtelve,

 hogy az úr, a szobrász gondolt reája.

 

  Sehol sem hibádzik, formája, bája,

 picike hája, külcsíne, belbecse

 csupa  tökély… de hol is a ruhája.

 

 

 Az örök Éva/

 

 

 Csupa tökély… de hol is a ruhája…

 Csak meg ne találja, esdekel imánk,

 maradjon, ahogy megszülte mamája,

 divatkirály rongya nem hatna miránk.

 

 Festőecsettől lesz szemének árnya,

 szobrász véső alatt pattan a szilánk,

 Vénusz születik, teste csupa párna,

 ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.

 

  Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,

 mégis égi jelt vár, szerelmes igét.

 Egekkel kokettál, lelkében a félsz,

 

  bűnös tán az álma… Uram, m’ért ítélsz,

  dacos könnye ömlik, jó uram miért…

 Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.

 

 

 /Az anya/

 

 

 Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

 győztes ősi ösztön, izzó pengeél…

 idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.

 Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,

 

 szeme tágra nyílik, szíve már becéz:

 Édes, éhes kincsem – hangja gőgicsél.

 Bajnok lesz belőled, udvari zenész,

 királyok királya, nagyobb bárkinél.

 

 Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,

  ringató remény… nem múló szenvedély

 szorításában alázattal várja

 

  a  társas hajnalokat. Legyint rája,

 ha izgatva sunyít millió szeszély,

 nem kell csillogás fügefa árnyába’.

 

 

 A béke asszonya/

 

 

  Nem kell csillogás! Fügefa árnyába’

 nincs hivalkodás, szerények a fények.

 A szó biztató, csak a vágy vágtázna,

 hamis szózatok ide fel nem érnek.

 

 Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.

 Lágy az érintés, nappalok és éjek

 a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,

 szétviszik a hírt, szállnak a remények.

 

  Vad és vadász együtt pihen, felejtés

 pora mindenen. A habokon túlról

 szirén ének száll, de ölel a féltés,

 

 majd semmivé hal az édes kísértés.

  Illat oson, zsongás ömlik a húrról,

  láz járta táncok, gyorsuló szívverés.

 

 

 /A szűzanya/

 

 

  Láz járta táncok, gyorsuló szívverés

 űzi. Lelki kéjjel éli  a valót,

 égi a jövevény, égi  rendelés

 írja a nemes, sorsbéli csattanót.

 

 Birodalmak rendülnek, keresztelés

 mossa évmilliók mocskát, hol a jó

 előtt út nyílik, min semmivé enyész

 a rettegés, nincs első, nincs utolsó.

 

 Fogná a kis kezet, szerető karja

  ölelné még, de az isteni másság

 már bizonyságot tesz, meg is hal, ha

 

 eljön az idő, s hív a Golgota,

 majd  végtelenbe emel az imádság,

 lobogó álmok ezernyi alakja.

 

 

 /Az amazon/

 

 

  Lobogó álmok ezernyi alakja

 dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,

 a szülő-szolga vágyának patakja

 a sorsot mossa, világokat hódít.

 

 Amazonná válva villogó kardja

 törvényeket zúz, összedől az őshit

 súgta kétes bástya, hogy a nő karja

 csak ölelni tud, teste, ami számít.

 

 Pedig énje képe bájos és merész.

 Uralni vágya tárgyát, ez élteti.

 Habzsolni az életerőt, mit lenéz.

 

 Bár lelkében csókot vágyva már egész

 világot rejt, tán még meg nem értheti,

 mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.

 

 

 /Álmodozó lány/

 

 

 Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész

 ábránd ágyán beteljesülve piheg,

 cirógat a lét, és mint féltő kertész

 gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.

 

Tündérkert a mező, édesebb a méz,

 álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,

 vágyott sorsot rendez az isteni kéz,

 patak csörgedez, olajfa ág libeg.

 

 Futna, nem számít az idő, mert nyomba’

 életre kel ki benne ázik újra,

 újra, s netán, ha békát csókolna

 

 királyfi toppan bűbájjal bókolva,

 mitől forr a vér, szívpitvarba  zúgva.

 Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

 

 

 /A sportoló nő/

 

 

  Ösztönök jogán vágyakon tombolna,

 idege megfeszül, trónusért kacsint,

 unja már a múzsa létet. Csókja ha

 cuppan, lelketlen lehelet, búsan int

 

 poétánknak: Lelkem porig rombolva.

 Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,

 lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva

 gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.

 

 Ha háború kell, én vezénylem. Hiába

 csábítanak harcra fényes fegyverek,

 hurrát mégis a lelátó kiáltja.

 

 Itt nem csordul vér, a küzdők imája

 egymásért is szól, a célok nemesek.

 Vénséges törvény nem hajthat igába.

 

 

 /A modern nő/

 

 

 Vénséges törvény nem hajthat igába

 hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.

 Hullámzó kebleket piciny ruhába’,

 szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt

 

 át nem szabhatja a múlt. M’ért alázna

 ősi szokás? Ó te újkor, bús remény,

 gúnyát húztál a három gráciára,

 vakon tapogathat a szegény legény.

 

 Ez már új kor, új regény… kicsi övvel

 fűszoknyában, mint Hawaii leányai,

 vagy aktok modellje, ki emelt fővel

 

 hirdeti, hogy az álomban hinni kell…

 Erósz szárnyain suhannak vágyai,

 ujja csak simogat, lába már ölel.

 

 

 /Az örömlány/

 

 

  Ujja csak simogat, lába már ölel…

 gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés,

 a szívhang is csak zakatoló zörej,

 hazug élvezet, önkínzó lihegés.

 

 Szebb jövőben  bízik, de ádáz röhej

  állja útját , ha álmodik. Pihenés

 nincs, forog a mókuskerék, nem jön el

  a herceg lovon, fásult minden érzés.

 

 Végtelen az alagút… biztatásra

 várva riadtan szűköl, talán mégse.

 Csepp fény, ha csillan, édes izgatása

 

  gazellareményt csihol, egyre másra

 dőlnek a falak, s szétömlik a rétre

 a tavaszi hang kedves suttogása.

 

 

 /A tavasz lánya/

 

 

 A tavaszi hang kedves suttogása

 izgatón oson, lázadásra késztet,

 Cupido íján rezdül a húr, társra

 vágyó leányok selymes vágya éled.

 

 Hormon űzte álom víg szárnyalása

 tüzeket csihol, ott belül úgy éget,

 nincs nyugalom, a pokol hasonmása

 lesz  minden, ha Apolló csak ígérget.  

 

 Tüzek  lobognak, húr pendül, a hárfa

 hangján csüngő remény örömmel sikolt,

 jövőbe kacsint, titkait kitárva.

 

 Új hullám gerjed, új időket várva

 zsibong már a vér, minden törvényt felold,

 száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

 

 

 /A nyár asszonya/

 

 

 Száz esküvéssel úszik át a nyárba,

 kitárul a világ, csipkedallamon

 ég az éj, csók ízű dobbanás járja

 táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.

 

 De jaj… Pitymallat szigora kitárja

 a nappal új kapuját, és zaklatón

 követel a gyerek, a férj. Hibája

 csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón

 

 Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel

 zakatol, tüzet izzít, vagy fékre lép,

 dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.

 

 Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel

 hajából egyre már ősz szálakat tép,

 csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

 

 

 /Az ősz asszonya/

 

 

 Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

 Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,

 kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,

 mégis, erénye százezerszer féltett.

 

 Perli az időt, a mennyei őrrel

 alkudik jogos hosszabbítás végett.

 Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,

 alig volt imám, lelkem még nem érett.

 

 Hidd el jó uram, kis napfény még járna!

 Hulló levélhang zenéje a csóknak,

 régi ízt varázsol, dallama párna.

 

 A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,

 múló őszidőn súlya lett a bóknak,

 a fagyos tél sem orvosság a lázra.

 

 

 /A tél asszonya/

 

 

 A fagyos tél sem orvosság a lázra.

 Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,

 üvölthet farkas, áldozatra várva,

 ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.

 

 Ő szűkölve ölel, karjában álma,

 múltnak idézete, óvott rejtelem…

 bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája

 lánypajtásoknak, az édes szemtelen.

 

 Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,

 izgató alakját, varázsát, báját

 óvja az idő, az újjászületés.

 

 Talány lengi útját, lénye megigéz,

 mégsem lelhetem titkainak zárját.

 Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.

 

 

 /Mesterszonett/

 

 

  Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.

 Csupa tökély… de hol is a ruhája…

 gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

 nem kell csillogás, fügefa árnyába’.

 

  Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,

 lobogó álmok ezernyi alakja,

 mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,

 ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

 

  Vénséges törvény nem hajthat igába.

 Ujja csak simogat, lába már ölel…

 a tavaszi hang kedves suttogása

 

 száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

 Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel

  a fagyos tél sem orvosság a lázra.

 

3 év 8 komment

Amikor ránk köszön a múlt.

 

— Vigyázz, indulunk! — szólt hátra a hajtó, és megbillentek alattam a szalmabálák. Szinte kéjes boldogság futott rajtam végig az ismerős mozgástól, pedig már vagy harminc éve, hogy utoljára lovaskocsin ültem. Mondták, üljek előre a hajtó mellé, de ott már ült a menyecske, akinek a segítségére indultunk most, valahova messze az akácosba. Hárman is szoktak ülni elől, de ahogy innen hátulról, a bálákon heverve elnéztem, nekem csupán tíz centi marad volna szabadon, mert az asszonyság feneke az ülés felét bőven betakarta. Jó ez nekem itt, nagyon is jó!

Mintha már megéltem volna egyszer ezt a percet, a hangulata visszarepített messze az időben. Hanyatt fekve a felhőket bámultam, vártam valamit, de csak a felhők változtak lassan, és a kocsirúd végén csilingelt a lánc, ahogy a lovak lépteitől lengedezett. Repülők! Eddig valahogy nem érdekeltek a csíkok az égen, de most elkezdtem számolni őket, és akkor villant az emlékezetembe, mit is várok. A repülök hangrobbanását, amit olyan régóta nem hallani már! Igen! Az utolsó lovaskocsis kirándulásomnál történt, hogy a robbanásszerű hangtól megvadult lovakat alig tudta megfékezni a bakon ülő bácsika.

Az a robbanás akkor nem csak a lovakat billentette ki a monoton nyugalmukból — nyílt ki az emlékezetem hirtelen —, hanem az én szerelmetes álmomat is szétrombolta. Talán most felidézhetem! Próbáltam arcot és mindenféle meztelenséget előhalászni, amikor szinte dörrent a hang.

— Itt lehetnek a közelben, hallom a láncfűrész sikoltozását — tört szét újra a varázs, és csak bámult az arcomba Patyi bácsi, úgy félig hátra fordulva. — Hallod?

— Hallom! — dörmögtem vissza, mert hirtelen sírni, vagy káromkodni szerettem volna.

Már értek mindent, elátkozott szerelem lehetett az. Nem is akartam tovább emlékezni, inkább felálltam, és az ülés háttámláján támaszkodva nézelődtem. Fácán röppent fel a közelben, és egy őzike igyekezett jó mesze tőlünk az úton át. Az erdő csöndjében finoman fürdött a lovak keltette ütemes csörrenés, a lábak pufogása a homokban, a kocsi ezernyi pici nyikorgó hangja, ahogy a kátyúk dobálták. Szinte ringatott úgy állva a billegés, ami végigfutott mindenen, ami elmozdulhatott. Kellemes érzés öntött el, amikor felfedeztem, hogy a lovak lépteivel szinkronban lebbentek oldalra a kedves gazdasszonyunk óriási mellei is. Az ingecske mintha nekem akarna bemutatót tartani, a felső gombjától megszabadulva messze elállt és mutatta, milyen is a természet egyik csodájának az élete, ha nem szorítják le mindenféle rafinált ruhadarabbal. Beleszőttem volna a gyerekes álmaimba ezt is, ha hirtelen meg nem áll a kocsi.

— No, itt nincs tovább — dörmögte Patyi bácsi, és a fára mutatott, ami keresztbe dőlve eltorlaszolta az utat.

Leoldotta egyik istrángját mindkét lónak, majd a kötőfékkel kikötötte őket egy fához. Gyalogosan indultunk a munkások felé, akik éppen komoly tárgyalásokat folytattak, melyik fát merre döntsék, majd hogyan darabolják fel. Ahogy közeledtünk, felénk fordultak, lesve, kik botorkálnak a galagonya bokrok közt. Többeket is megismertem közülük: A Józsi bácsi éppen a fűrészt reszelte, a Pityu, a Misi… Hát ez valóban a Misi?! Az általános suliból ismertem, de mintha köddé vált volna, azóta sem találkoztam vele. Annyira hihetetlen volt, hogy kissé el is bizonytalankodtam, még gyanú is ébredt bennem, biztosan ő lehet az?

Az asszonyság, akinek azt a nagyon szép szálfát akartuk hazavinni, noszogatott, beszéljem már meg, miféle szépséges mestergerendának valót szeretnénk. Láttam, Misinek felcsillant a szeme, mikor felé indultam, felismert ő is. Egy, a negyvenen túli emberrel szorítottam kezet, de a hangja, és hadaró beszéde most is úgy csengett, mint egykor, ott a folyosón. Ha úgy jobban belegondolok, még sohasem beszélgettünk. A szünetekben, ha kiabáltunk is fogócskázás közben, vagy ha súgtunk az órán, de ennél többet sosem. Magyaráztam neki, milyen vastagnak kellene lenni a fának, a hossza mennyi, de közbevágott.

— Gyere, mutass rá, bármelyik fát kivágom neked! Neked akármelyiket.

Bambán nézhettem rá, mert egyik kezével átölelte vállamat és szégyenlősen zavart mosollyal mondta.

— Egyedül te voltál, aki nem csúfolt az iskolában.

Erőltetett nevetésemre felénk fordultak a többiek. Zavaromban lehajoltam, felemeltem a láncfűrészt, és felé nyújtottam. — Menjünk!

Misi a legszebb fát döntötte az út mellé, aztán mindenki nekünk serénykedett. A kocsit is úgy fordították vissza, hogy megemelték, a lovaknak csak egy hátraarcot kellet csinálniuk. Fél óra sem telt el, és már fel volt pakolva a gerendának való. Olyan érzésem volt, mintha egy filmforgatásba cseppentem volna. A filmekben szokott lenni az ilyen sürgés-forgás, vagy, ahogy a lovak nekifeszülve, prüszkölve meglódítják a kocsit. Az elköszönés is komoly, nagy jövőt sejtető tekintetek egymásra villanásával vált drámaivá. Amikor, már vagy húsz méterre voltunk, az is színpadiasnak tűnt, ahogy én, a távolodó integet még egyet messziről.

A kocsi nyikorgó hangok kíséretében rugózva billegett, amitől gazdasszonyunk mellei újra vidám táncba kezdtek. Csini tanárnéni jutott eszembe, ahogy gyakorlati órán lehajolva mutatta a borsón, milyen is az a pillangósvirág és… A múlt és jelen képei összekeveredtek bennem, valódi időutazóként csodálkoztam: Ez a Misi még most is úgy emlékszik rám, mint egy barátra, aki biztos szigetet jelentett akkor rég.

 

3 év 6 komment

Néha álmodom, hogy járok a fényben

tétova búval, ártatlan szerényen.

Én a cseppnyi még árnyékot sem vetek,

de máris fújjolnak nyegle emberek.

Nem irigylem fényük, sosem volt erényük,

mégis én vagyok álmaikban rémük,

mert tollam alatt a vékony  cikornya

kietlen lelküket vallatóra fogja.

De inkább mégse, mert csak röhög a válasz,

víg drogvigéc passzusokat nyálaz,

törvényeket lövell, s ha nincs régi,

gyárt újabbat, mely páncélingként védi

 

Hagyjuk a rivaldát, hamis a fénye

 

nagy izzó tűz, ’mi a miénk, az kéne!

3 év 2 komment

Minden választás rákfenéje

  

A férfi már vagy a hatodik csatornára váltott, de egyik sem tudta ott marasztalni. Az Egészségőr is elvesztette varázsát, pedig ott régebben nagyon komoly elemzések zajlottak. Valahogy lekötötték az embert. Akkor ábrándult ki abból a csatornából, amikor az a fórum ment estéről estére. A Kutyahúzogatóval kezdtek, ami nagyon lekötötte, mert a meghívottak igazi szenvedéllyel ragaszkodtak az igazukhoz. Még talán a második rész is, de a harmadik hajmeresztően felháborító volt. Pedig igencsak várták a szomszédok is. Úgy hírlett, még a boltok is hamarabb zártak aznap, mivelhogy a beharangozott cím nagyon figyelemreméltó volt: „Maszturbáció, a spórolás leghatékonyabb formája”. Hát menjenek a fenébe! Csináljanak hülyét másból! Ha ennek akár a fele is igaz lenne, neki már Ferrarival kellene járnia, és nem azzal a rohadt rozsdás biciklivel. Könnyen beszélt az a betelefonáló nő, hogy ő legalább három válást spórolt meg, és egyébként is, ha a fertőzésveszélyt akárcsak egy ezreléknek veszi, akkor az legalább évi egy eset. Menjen a…

Talán ha megtalálja azt az új csatornát… azt a, hogyishívjákot. „Nemzeti kötözködők” a neve, ha a Pleccs bácsi nem hazudott.

Meg is lett hamarosan. Ott volt! Ott, ahol senki sem gondolta volna úgy elsőre. A nulladik csatornán! Ezt a csatornát csak azért találták ki a nagyokosok az okoskodó ellenzéknek, hogy minél kevesebben nézzék, mert ugye ki a csuda keresi pont a sehányadik helyen. Mert hát ott nem jellemző, hogy találnának is valamit.

Éppen egy bejátszás volt, amikor odakapcsolt. Széles, nagyon széles, talán nyolc sávos is lehetett az út, ahol a tüntetők, és az ellentüntetők haladtak egymással szembe. Köztük vagy száz rendőr vigyázta a rendet, vagyis, hogy még véletlenül se tudjon megütközni a két tábor. Látszott, melyik az ellenzéki oldal, mert azoknál magasra emelt transzparenseken kormányellenes jelszavak hirdették, „Le a hatalommal!”, míg a másik oldal csak a rendőröket tudta felmutatni.

Ekkor váltott a rendező. A következő pillanatban már a stúdióban ülő nyolc ember egymás szavába vágva beszélt. Az asztalra hajolva próbáltak az ellenfél arcához minél közelebb hajolni, hogy végre megértsék már azok a barmok.

— Provokáció! — kiabálta a kerekfejű fickó. — Nem látod gyúrtagyúkám? — címezte a tőle másfél méterre ülő kormánypárti szakértőnek. — Pistyukám! Hallod, Pistyukám! — kiabált már hátrafordulva, szinte bele a kamerába. — Játsszátok be! Játsszátok tovább! Most figyeljél kisbutám! — hangoskodott, mert újra az asztal túloldalán ülök figyelmébe akarta ajánlani pártja észrevételét. — Figyeljétek a fickót, aki ott előttem ugrált, mielőtt elkezdtem futni! Ha levennénk róla az álbajuszt, meg a parókát, kit látnánk? Na, kit? A ti minisztereteket… ha nincs neki ikertestvére! — emelte fel az ujját, hogy ő akár enged is a támadás hevességéből, ha azok ki tudják mosni magukat.

Váltott a kép, újra a két tömeget mutatta, de a köztük álló rendőrök már a határozottságukat demonstrálva, átlőttek néhány könnygáz gránátot az ellenzék közé. Azok, mintha rajtpisztoly durrant volna, egyszerre fordultak meg, és őrült irammal futásnak eredtek. Szinte kiürült az aszfalt, ismét élesen látszódtak a sávokat elválasztó vonalak. Meglepő volt, hogy a füstölgő bűzbombák között egy ember mégis ott maradt, különböző figurákat mutogatott a vonuló tömeg felé, és ütemesen hátrált, hogy a távolság megmaradjon köztük.

— Most figyeljétek! — hallatszott a kerekfejű hangja.

A fickó a képernyőn totálképben mutogatott. A karját behajlítva, a másik karját szorongatta, néha mintha odaveregette volna, üvöltözött. Nem lehetett hallani miket mond, de gondolhatta mindenki, aki nézte. Amikor biztonságban érezte magát, megfordult, letolta a nadrágját, és a hátsóját a tömeg felé fordítva elkezdett futni, csoda, hogy be nem akadt a lába a nadrágja szárába.

— Most figyeljétek! — hallatszott újra a kerekfejű hangja. — Ha a bajuszt, és a parókát levennénk róla, kit látnánk?

— No, ez tényleg egy nulla csatorna — dörmögte a férfi, és kikapcsolta a készüléket.

3 év 4 komment

Az élet odaát sem fenékig tejfel… Legalábbis az elején.

 

 

A simogató zene, a bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire szokta kinyitni, mert az érkezők akár a kulcslyukon is átsuhanhattak, ha jóságukkal kiérdemelték az öröklétet. A bűnösök mindig koloncot vonszoltak magukkal, amit már messziről kiszúrt valamelyik ördögfióka, és mire ideért a kapu elé, Lucifer már el is kapta a kapóhálójával, és ha nagy volt a kolonc rajta, azonnal bele is vágta egy kondérba.

Még sohasem fordult elő, hogy bármilyen félreértés lett volna a bebocsátásokkal. Jöttek a lelkek, suhantak a fényes alagúton, majd megdicsőülve mosolyogtak, amikor átsuhantak a kulcslyukon. De most…! A háború volt az oka mindennek. Ez a zavarodottság is csak azért alakulhatott ki, mert Lucifer nem tudta elég gyorsan elkapkodni a rossz lelkeket, annyian jöttek. Egymás koloncába akadt a lánc, aminek a végén a fadarab volt keresztbe kötve, és ez okozta a bajt. A segédördög kapóhálóján akkora lyuk keletkezett, hogy hirtelen átfértek rajta a rosszak. Szegény kergette őket a kapóháló rudjával, hátha beterelheti így a kondérok közé valamennyit, de csak a káoszt növelte minden körrel. Péter látta, mostanában úgysem jön hozzá újabb betérő, gyorsan meg akarta zsírozni a kapu forgóit, mert nem rozsdásodhatnak azok be egészen az idők végezetéig. Igen, akkor hirtelen ki kell, hogy tárja őket, és ezen keresztül özönlenek majd vissza a régi testükbe a most itt hozsannázó kedves lelkek.

Lucifernek jó volt a szeme, azonnal kiszúrta még futtában is, hogy egyik üldözöttjéről leesett a kolonc, és az besurrant a mennybe Péter háta mögött. Ez nagyon felbőszítette, mérgében kidöntött egy óriási üstöt, amiben bitumen fortyogott. Leragadt az üvöltöző társaság azonnal, és ő hirtelen utána nyúlt a szökevénynek. Simán elkapta volna, de Péter annyira dörzsölt volt, hogy rajta még egy segédördög sem foghatott ki. A nála lévő zsírosbödönt egyetlen mozdulattal húzta Luciferre, majd a farkánál fogva megpörgette a feje felett, és a rossz lelkek röhögésétől kísérve átdobta a pokolba.

— Mi volt ez? — hallatszott egy dörgedelmes hang, aminek a rezonanciája átfutott a mennyek végtelenjén.

— Édes Jóuram, az ördög betette a lábát a mennyek kapuján. Alig tudtam visszaverni a támadását. Legalább egy franciakulcs lett volna nálam, hogy jól odacsaphattam volna, de így csak a…

— Csend! — torkolta le a mindenható Pétert. — Mi volt ez a szemtelen kísérlet, te puruttya lélek? — szögezte kérdését a segédördögnek.

— Nézd, uram, nézd! Ott, az a kifehérített lélek nem is fehér valójában, csak nekidörzsölődött a fényalagút falának, attól olyan világos. Kezei véresek voltak már akkor, amikor állt fent az emelvényen, a szájából pedig frecsegett a hazugság.

— Nem igaz, Uram! Te is tudod, ez mindig mellébeszél. Abban a szégyenletes esetben is, ami még mindjárt az ősrobbanás után történt, szinte ugyanez volt. Ettől minden kitelik ennek semmi sem drága. Vagy az a másik eset nem túl régen.

— Mire gondolsz, Péter fiam, hozzám nem jutott el annak a híre.

— Szinte ugyanígy történt minden. Éppen ilyen tumultus volt akkor is. Valami nagy boldogság öntötte el a földet, vagy mi is… Azt hiszem, amikor amnesztiát hirdettél a paráználkodóknak. Igen! Akkor, persze.

— Kicsit gyorsabban mondd fiam, látod, amott kihűlt a bitumen, és azok a rossz lelkek trágár nótákat kezdtek énekelni örömükben.

— Mit játszod itt a fájintos csávót, Péterkém? — tört ki Luciferből, mert ő is hallotta onnan túlról, az üstök mellől a dalt, hogy „Fölmászott a pap az ágyra, twist…” — Nem is volt akkor semmi vita. Jött a nagyságosasszony velem az első intésemre.

— Mikor volt az már, te szomszédok legrosszabbika? — Péternek kezdett vörösödni az arca, bár próbált nyugalmat erőltetni magára. — Csupán egy kis lángolásra küldtem, mert gyanús volt. A tisztítótűz egy villanás, és kész, már jöhet is hozzám.

— Mit csináljak vele? Jól érzi itt magát, és kész. Ilyen guszta nőszemély ritkán keveredik hozzánk, örülünk, hogy itt van, és slussz! — jött a válasz.

— De hát agyonégetitek oktalanul — nézett Péter először Liciferre, aztán az Úrra.

— Ugyan kérlek! Nem érte azt láng még egy pillanatra sem, ott lakik nálunk.

— Mit beszélsz, te átkok átka! Évezredek óta nem tudtátok az ügyét lezárni?

— Mondom, hogy jól érzi ott magát. Holdtöltétől holdtöltéig nálam alszik, aztán meg Belzebubnál. Hidd el, isteni, ha meleg ágyba bújhat megpihenni a magamfajta. — Az „isteni” szónál kicsit behúzta nyakát az ördög, hátha az Úr odacsördít, majd felröhögött.

Az Úrnak elege lett a mellébeszélésekből, haragosan lövellt egy villámot a bitumenbe rekedt rossz lelkek közé. — Ezzel foglalkozzatok, aki most itt remeg a mennyek kapuja mögött!

— Az enyém ő, Nagyúr, hisz rajta volt a bűn kolonca!

— Az enyém, Jóuram, hisz nem volt rajta bűn kolonca. Szeplőtelen volt ő…

— Velem ne szórakozzatok — fújt egy nagy levegőt az Úr, amitől villámok százai sisteregtek. Még jó, hogy a legfélelmetesebb szikra megpattant a frissen zsírozott kapu sarokvasán, így nem találta el Pétert. Szegény kapuőr így is hanyatt esett a zsírosbödönön, amit a segédördög előbb odavágott mögé. — Azonnal távozzon ez a gyatra lélek, menjen vissza a földi forgatagba, és bizonyítson! — folytatta még a dörgedelmes hang, majd lassan feloldódtak az összetűzés görcsei.

Az ördög segítséget hívott, hogy felmelegítsék újra a kondérokat, amiknek peremén a rossz lelkek üldögéltek, és énekelték a trágár nótákat.

Péter tett-vett a kapu környékén, és csak úgy maga elé mormogta már vagy tizedszer, hogy „Pedig de jó lett volna, de jó lett volna, de jó…”.

— Mi lett volna olyan jó, kedves fiam? — nyúlt ki a dallamokban feloldódott ködből az Úr keze, és megsimogatta Péter fejét.

— Uram, tele a mennyek országa pápákkal, szentekkel, mindenféle jólélekkel, de ez lett volna az első politikus.

Az úr felhúzta szemöldökét — az univerzum struktúrája hirtelen átrendeződött — majd a dörgedelmes hangnak egy selymes, lelket simogató változatával szólt.

— Igazad lehet gyermekem, igazad — majd a lelkek mélyéig hatolt a hang. — Lecserélem őket jóra, lecserélem őket jóra. Lecserélem mindet.

 

*

 

Elült a vihar. A járda szélén térdelő orvos felegyenesedett. A körötte álló emberek feléje fordultak, de egyik kezük továbbra is a belső zsebben szorította a pisztolyt.

— Újra van légzése a miniszter úrnak. — Mosolyogni akart a doki, de azok csak rezzenéstelen arccal újra a tisztes távolságba terelt bámészkodókat figyelték.

 

3 év 17 komment

 

 

 

Könnyem száraz folt,

 

egómat felfalta a

 

rút pszichopata.

5 év 6 komment

 

 

 

Angyalokkal én nem kacérkodom,

kényes, kongó nyűg nekem minek?

Hulló csillag ugye nem veszed zokon,

de porcelán tested még izzón is rideg.

 

Rivaldában fürdő ágyatlan ágyasok,

Porschen könyökölő lelketlen bájak;

nincs kulcsotok hozzám. Zavaros vágyatok

hamis lihegéstek már veszettül fájnak.

 

Állam-emlőn hízott milliós csemeték,

 más itt a vágy, más az én álmom.

Odavetett konc, párt-atyus fedezék

mit érhet nyálas dogmaágyon?

 

Celebek, veletek dugig az élet,

lufi-létetek csak hab, mi elenyész.

Árnyék létet még szükségből se kérek,

a semmi a semmibe úgyis belevész.

 

Talán ahonnan dallamot leng a szél…

Nagyária, vagy munkadal csupán?

Kínzó szomjam vígesőt ott remél

a kéjsóvár árnyak blöffjei után.

 

 

Kovács Károly Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.