KKovácsKároly : Az univerzum döccenése

Az élet odaát sem fenékig tejfel… Legalábbis az elején.

 

 

A simogató zene, a bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire szokta kinyitni, mert az érkezők akár a kulcslyukon is átsuhanhattak, ha jóságukkal kiérdemelték az öröklétet. A bűnösök mindig koloncot vonszoltak magukkal, amit már messziről kiszúrt valamelyik ördögfióka, és mire ideért a kapu elé, Lucifer már el is kapta a kapóhálójával, és ha nagy volt a kolonc rajta, azonnal bele is vágta egy kondérba.

Még sohasem fordult elő, hogy bármilyen félreértés lett volna a bebocsátásokkal. Jöttek a lelkek, suhantak a fényes alagúton, majd megdicsőülve mosolyogtak, amikor átsuhantak a kulcslyukon. De most…! A háború volt az oka mindennek. Ez a zavarodottság is csak azért alakulhatott ki, mert Lucifer nem tudta elég gyorsan elkapkodni a rossz lelkeket, annyian jöttek. Egymás koloncába akadt a lánc, aminek a végén a fadarab volt keresztbe kötve, és ez okozta a bajt. A segédördög kapóhálóján akkora lyuk keletkezett, hogy hirtelen átfértek rajta a rosszak. Szegény kergette őket a kapóháló rudjával, hátha beterelheti így a kondérok közé valamennyit, de csak a káoszt növelte minden körrel. Péter látta, mostanában úgysem jön hozzá újabb betérő, gyorsan meg akarta zsírozni a kapu forgóit, mert nem rozsdásodhatnak azok be egészen az idők végezetéig. Igen, akkor hirtelen ki kell, hogy tárja őket, és ezen keresztül özönlenek majd vissza a régi testükbe a most itt hozsannázó kedves lelkek.

Lucifernek jó volt a szeme, azonnal kiszúrta még futtában is, hogy egyik üldözöttjéről leesett a kolonc, és az besurrant a mennybe Péter háta mögött. Ez nagyon felbőszítette, mérgében kidöntött egy óriási üstöt, amiben bitumen fortyogott. Leragadt az üvöltöző társaság azonnal, és ő hirtelen utána nyúlt a szökevénynek. Simán elkapta volna, de Péter annyira dörzsölt volt, hogy rajta még egy segédördög sem foghatott ki. A nála lévő zsírosbödönt egyetlen mozdulattal húzta Luciferre, majd a farkánál fogva megpörgette a feje felett, és a rossz lelkek röhögésétől kísérve átdobta a pokolba.

— Mi volt ez? — hallatszott egy dörgedelmes hang, aminek a rezonanciája átfutott a mennyek végtelenjén.

— Édes Jóuram, az ördög betette a lábát a mennyek kapuján. Alig tudtam visszaverni a támadását. Legalább egy franciakulcs lett volna nálam, hogy jól odacsaphattam volna, de így csak a…

— Csend! — torkolta le a mindenható Pétert. — Mi volt ez a szemtelen kísérlet, te puruttya lélek? — szögezte kérdését a segédördögnek.

— Nézd, uram, nézd! Ott, az a kifehérített lélek nem is fehér valójában, csak nekidörzsölődött a fényalagút falának, attól olyan világos. Kezei véresek voltak már akkor, amikor állt fent az emelvényen, a szájából pedig frecsegett a hazugság.

— Nem igaz, Uram! Te is tudod, ez mindig mellébeszél. Abban a szégyenletes esetben is, ami még mindjárt az ősrobbanás után történt, szinte ugyanez volt. Ettől minden kitelik ennek semmi sem drága. Vagy az a másik eset nem túl régen.

— Mire gondolsz, Péter fiam, hozzám nem jutott el annak a híre.

— Szinte ugyanígy történt minden. Éppen ilyen tumultus volt akkor is. Valami nagy boldogság öntötte el a földet, vagy mi is… Azt hiszem, amikor amnesztiát hirdettél a paráználkodóknak. Igen! Akkor, persze.

— Kicsit gyorsabban mondd fiam, látod, amott kihűlt a bitumen, és azok a rossz lelkek trágár nótákat kezdtek énekelni örömükben.

— Mit játszod itt a fájintos csávót, Péterkém? — tört ki Luciferből, mert ő is hallotta onnan túlról, az üstök mellől a dalt, hogy „Fölmászott a pap az ágyra, twist…” — Nem is volt akkor semmi vita. Jött a nagyságosasszony velem az első intésemre.

— Mikor volt az már, te szomszédok legrosszabbika? — Péternek kezdett vörösödni az arca, bár próbált nyugalmat erőltetni magára. — Csupán egy kis lángolásra küldtem, mert gyanús volt. A tisztítótűz egy villanás, és kész, már jöhet is hozzám.

— Mit csináljak vele? Jól érzi itt magát, és kész. Ilyen guszta nőszemély ritkán keveredik hozzánk, örülünk, hogy itt van, és slussz! — jött a válasz.

— De hát agyonégetitek oktalanul — nézett Péter először Liciferre, aztán az Úrra.

— Ugyan kérlek! Nem érte azt láng még egy pillanatra sem, ott lakik nálunk.

— Mit beszélsz, te átkok átka! Évezredek óta nem tudtátok az ügyét lezárni?

— Mondom, hogy jól érzi ott magát. Holdtöltétől holdtöltéig nálam alszik, aztán meg Belzebubnál. Hidd el, isteni, ha meleg ágyba bújhat megpihenni a magamfajta. — Az „isteni” szónál kicsit behúzta nyakát az ördög, hátha az Úr odacsördít, majd felröhögött.

Az Úrnak elege lett a mellébeszélésekből, haragosan lövellt egy villámot a bitumenbe rekedt rossz lelkek közé. — Ezzel foglalkozzatok, aki most itt remeg a mennyek kapuja mögött!

— Az enyém ő, Nagyúr, hisz rajta volt a bűn kolonca!

— Az enyém, Jóuram, hisz nem volt rajta bűn kolonca. Szeplőtelen volt ő…

— Velem ne szórakozzatok — fújt egy nagy levegőt az Úr, amitől villámok százai sisteregtek. Még jó, hogy a legfélelmetesebb szikra megpattant a frissen zsírozott kapu sarokvasán, így nem találta el Pétert. Szegény kapuőr így is hanyatt esett a zsírosbödönön, amit a segédördög előbb odavágott mögé. — Azonnal távozzon ez a gyatra lélek, menjen vissza a földi forgatagba, és bizonyítson! — folytatta még a dörgedelmes hang, majd lassan feloldódtak az összetűzés görcsei.

Az ördög segítséget hívott, hogy felmelegítsék újra a kondérokat, amiknek peremén a rossz lelkek üldögéltek, és énekelték a trágár nótákat.

Péter tett-vett a kapu környékén, és csak úgy maga elé mormogta már vagy tizedszer, hogy „Pedig de jó lett volna, de jó lett volna, de jó…”.

— Mi lett volna olyan jó, kedves fiam? — nyúlt ki a dallamokban feloldódott ködből az Úr keze, és megsimogatta Péter fejét.

— Uram, tele a mennyek országa pápákkal, szentekkel, mindenféle jólélekkel, de ez lett volna az első politikus.

Az úr felhúzta szemöldökét — az univerzum struktúrája hirtelen átrendeződött — majd a dörgedelmes hangnak egy selymes, lelket simogató változatával szólt.

— Igazad lehet gyermekem, igazad — majd a lelkek mélyéig hatolt a hang. — Lecserélem őket jóra, lecserélem őket jóra. Lecserélem mindet.

 

*

 

Elült a vihar. A járda szélén térdelő orvos felegyenesedett. A körötte álló emberek feléje fordultak, de egyik kezük továbbra is a belső zsebben szorította a pisztolyt.

— Újra van légzése a miniszter úrnak. — Mosolyogni akart a doki, de azok csak rezzenéstelen arccal újra a tisztes távolságba terelt bámészkodókat figyelték.

 

Legutóbb szerkesztette - KKovácsKároly
Szerző KKovácsKároly 30 Írás
A valódi nevem Kovács Károly, bár gondolkodtam azon, talán valami feltűnőbb név menőbb lenne de... Egy majdnem épkézláb ötletem volt, ami a két regénykém szereplőinek nevéből;Ginseng Titusz lett volna, csakhogy a nevetéstől nem tudtam leírni, hát maradtam a réginél. Olyasminek, hogy hol lakom, és hogy ennyi, meg ennyi éves vagyok, azt hiszem semmi jelentősége. Talán úgy jellemezhetném magam, hogy egymástól jó messze lévő két énem próbál betűkkel zsonglőrködni e helyen, bár időnként összetalálkoznak, de mégis... A gondolatot a forma fölé helyező, és a bolondozós betűvető írásai találhatók itt türelmes embereknek.