Petrozsényi Nagy Pál Szerző
Vezetéknév
Petrozsényi
Keresztnév
Nagy Pál
Ország
Hungary
3 hét ezelőtt 2hozzászólás

 

 

Az asszony főzött, Bódog újságot olvasott. Átböngészvén, a faliórára meredt: fél tizenkettő. Tizenkettőkor ebéd, utána alvás, tévé, vacsora. Nagyjából ennyiből állt a napi program. Sétálni, szomszédolni nem szeretett. Pedig nyugdíjas létére ugyancsak ráért. Kedvére barkácsolhatott volna, esetleg kertészkedik, malacokat nevel. Ehelyett inkább a nappaliban csücsült, nézte a tévét, és nosztalgiázott, Régente bizony nem ért rá unatkozni. Előbb a tanulás, majd a munka miatt, bár az átlagnál sohasem vitte messzebbre.

– Rá se ránts! – vigasztalta „barátja”, a jólfésült Győző. – Katonák nélkül a tábornok se sokat ér.

Bódog arcára könnyű felhő röppent. Már az általános iskolában is együtt nyomták a padot, ugyanabba a lányba szerettek bele, és egy sportterembe jártak edzeni is. Csakhogy a leány Győzőt választotta. Győző volt a bajnok, az iskola s a karateklub példaképe, aki mellett Bódog egyre hátrább szorult. A fiú csak nyelt, nyelt, mosolyba gyűrve tehetetlen dühét. Aztán az élet szétfújta őket. Győző egyetemre, ő egy autószerelő műhelybe került. De a szívében ott maradt a tüske, és az azóta is szúrja, adósnak érzi magát, amiért sosem sikerült revánsot vennie. Elsősorban Győzőn, hiszen többnyire miatta futott holtvágányra. Megölte a hitét s talán a jövőjét is, még mielőtt kinőtt volna a bajuszuk.

– Éhes vagyok. Kész az ebéd, Irmus?
– Azonnal, drágám, már a tésztát sütöm.

Az öregember az ablakhoz lépett. Odakint bágyadtan hunyorgott az októberi nap. A szemközti sarkon ösztövér utcai zenész hegedült. Bódog elmélázva nézte, nézegette, majd gondolt egyet, és kisurrant az ajtón.

– Gyere, tatus, meghívlak egy slukkra!
– Engem?
– Jössz, vagy nem jössz?
– Hoztam egy vendéget – dörmögte oda gömbölyded párjának.
– Éhes vagy, maestro?

Az utcai hegedűs igent intett. Öreg volt ő is, elnyűtt és vékony, mint a magyarok pénztárcája.

– Akkor csüccs le, ma pulykát eszel. Szereted a pulykát?
– Igen.
– Hogy hívnak?
– Király Albert hegedűművész vagyok – felelte tétován.
– Te, művész? Ilyen lapátkezekkel? – göcögött Bódog. – Hát erre én is iszom – baktatott a bárszekrényhez. – Tehát hogy hívnak?
– Király Albert…
– Jól van, elhiszem. Hanem akkor mit keresel az utcán? – kacsintott a feleségére.
– A koncertterem a sarkon túl van, tata.
– Kérem, ne haragudjék rá! – mentegette az asszony. – Azért jó ember az uram, csak vicces egy picit.
– Proszit! – komorult el Bódog. – Ahogy látom, csíped a piát. Tudod, mit? Hozok még egy üveggel.

Kajánul kiment, s egy fiaskó rummal tért vissza. A másik kezében pulykacombot lóbált.

– Mit szólsz ehhez a cubákhoz? Szép ropogós, most vettem ki épp a grillsütőből. Allez, happ!
A hegedűs mohón nyúlt utána. Hanem az öreg fürgébb volt nála, villámgyorsan elkapta, és az utcai hegedűs arcába röhögött.

– Kéne, mi? Csakhogy ezért meg kell szolgálni ám. Kapd el négykézláb, akkor mindkettőt neked adom.

A férfi megdermedt, de uralkodott magán. Mit ér a rebellió, ha az ember szegény? Egy szavára kirúgják, és még szomjasabb lesz utána. Márpedig ő iszik, innia kell, hogy még sokáig gyönyörködjék ebben a szép világban.

– Ügyes kutyus! Egész jól csinálod. Ugatni nem tudsz? Kérlek, vakkants egyet nekünk!
– Te nem vagy normális! – csapta össze kezeit a háziasszony. – Keljen fel, uram, és vigye azt a rumot!

– Dehogy vigye! Mit képzelsz? Pénzben van az, Irmus. Ha nem kaffogsz, mehetsz, de üres kézzel, komám – gesztikulált az ura. – Különben is móka, kis hecc az egész, ha már úgyis olyan „vicces” ember vagyok… Nos? Ugatsz, vagy inkább elárulod, hogy a francba hívnak – kanyarodott vissza makacsul előbbi kérdéséhez.

– Ugyan, Emil, hát nem mindegy az neked? Hívják, ahogy hívják, miért alázod meg szegényt?
– Mert…

Elhallgatott.

– … hazudik – válaszolta végül –, és én utálom, ha palira vesznek. Másodszor, úgy tűnik, mintha már láttam volna valahol – révedt maga elé. – Ez a hang, termet… Kísértetiesen emlékeztet egy régi „barátomra”.

A hegedűs zavartan pislogott. Te jó ég, ez mindent kitalál. Sejti, hogy iszik, potyára mondott álnevet. Netalán, ki tudja, valahonnan tényleg ismerik is egymást – mérte végig a zömök, kurta nyakú nyugdíjast.

– Virágh Győző vagyok – kászálódott talpra. A térde fájt, szégyen és düh mardosta, ám a kilátásba helyezett jutalom mindent méltóságot kioltott belőle.

– Na ugye! Miért nem ezzel kezdted? Tessék a rum!

Mohón esett az italnak. Hiába, na, a nyugdíjat tejre, kenyérre, nem piára adják. Nyugaton még hagyján, ha nem csurrant, csöppent, de amióta repatriált, egyre sűrűbben kullog a placcra. Mert a szegény ember itt is, ott is szegény, csak elvtárs helyett most úrnak hívják.

– Csuda slukkod van! – álmélkodott Bódog. – Vagy a művészek mind így nyakalnak?

– Lehet, én… kőműves vagyok, vagyis voltam, amikor…

– Hagyd, ne strapáid magad! Ami érdekelt, megtudtam, a többit elengedem. Azaz várj csak! Azt mondtad, Virágh? – lépett közelebb a repatriált magyarhoz, s egy rántással lekapta Virágh szemüvegét. – Tehát jól sejtettem! – szisszent föl keserű diadallal. – Isten hozott, bajnok! Mi az, amit bámulsz úgy? – kotort elő egy elsárgult csoportképet. – Mit gondolsz, ki az a paszulykaró ott a jobb sarokban?

– A jelek szerint…
– Te vagy. És mellette?
– Bódog Emil – villant össze a tekintetük.
– Hát ti ismeritek egymást? – nézett nagyot az ősz hajú asszony.
– Valamikor osztálytársak voltunk – vont vállat ingerülten Bódog. – De nem láttam már vagy harminc éve. Legfeljebb messziről, amíg egy napon végképp nyomát vesztettem.
– Eddig hol volt? Csak nem külföldön? – érdeklődött Bódog felesége.
– De, Ausztriában – bólintott fáradtan Virágh. – Áttelepültem, aztán vissza, merthogy ott sem fonják ám a kerítést kolbászból.
– A felesége?
– Meghalt.
– Család?
– Nincs.

Bódog szívébe szánalom suhant. Hát erre az emberre, erre a kopott, magányos éhenkórászra irigykedett ő mostanáig?

– De legalább diplomát szereztél, vele címet, tudást, mialatt én az autók alatt hasaltam – keményedett meg a hangja.

Csak nem fog elérzékenyülni néhány kurta szótól! Ki mit keres, megtalál. És most az ő feladata az, hogy megadja azt a bizonyos kegyelemdöfést. Merthogy megadja, arra megesküszik. Méghozzá itt és most, ezzel olyan elégtételt kap, amilyenre harminc éve vár, de a sors mindeddig megtagadott tőle valamiért.

– Diplomát? – rezzentette föl az egykori bajnok. – Aligha! Nem jártam én egyetemre fél évnél többet. A rendszer, ne félj, gondoskodott erről. Egyébként mindegy – legyintett fásultan. – Rendszer ide, rendszer oda, a föld mindig ugyanúgy forog.
– Azt hiszed?
– Azt tapasztaltam.
– Na és Gizi? Tudod, az a szeplős a III. C-ből. Két évig udvaroltam neki, mégis kikezdtél vele. Bármibe fogtunk, te vitted a prímet, én voltam a „Rücskös”, te a snájdig fiú, akiért az összes csaj összepisilte magát. De nem csak snájdig, bajnok is voltál, hogy még a sportban se jussak lélegzethez, így fojtottál meg lassan, fokozatosan, ezért lettem nulla, örökös közlegény, belőled meg tábornok anélkül, hogy egyszer is a tyúkszemedre lépjek.

– Ne búsulj, most sikerült, úgyhogy kvittek vagyunk – feszengett a levitézlett tábornok. – Köszönöm a rumot és a… leckét.
– Ohó, ilyen olcsón azért nem úszód meg – szorította a kezét ökölbe Bódog. – A java még hátra van, ajánlom, koncentrálj.
– Emil! Szűzanyám, ez csakugyan megbuggyant! – ugrott közéjük Bódogné.
– Állj félre! Jó? Talán sétálj egyet, addig én is elrendezem, ami ránk és csakis ránk tartozik – vetkőzött ingujjra harciasan az öreg.

Hanem a másik ügyet sem vetett rá, hóna alá dugta a hegedűt, és az ajtóhoz battyogott. Bódog a nyomába, aztán úgy rúgta tarkón, hogy az utca művésze a kilincsnek esett.

– Azt mondtam, koncentrálj! Koncentrálj, és harcolj, te tücsök.
– Minek?
– Hát ezért! – vágta gyomorszájon, amitől a hegedűs rögtön hétrét görnyedt. – Ha óhajtod, kaphatsz repetát is.

Virágh arcából kifutott a vér, aztán lassan kihúzta magát.

– Paranoiás hülye! De hát te akartad…

Az ingaóra ekkor ütötte el a kettőt. Beverték a tükröt, ripityára tört néhány váza. A „Rücskös” lihegett, ellenfele hörgött anélkül, hogy egyikük is engedett volna.

– Ezt köszönd a Gizinek.
– Te meg a pulykádnak.
– Jaj, a szívem! – kapott hirtelen Bódog a melléhez. – Irmus, a cseppeket! Gyorsan! Gyorsan, mert meghalok!

Az asszony rémülten kacsázott a fiókhoz.

– Nincs. Semmit sem találok. Szűzanyám, épp a tegnap fogyott el az utolsó.
– Hát akkor mit bámulsz? Lódulj már a patikába gyógyszerért!

Mikor visszatért, már mindkét öreg pityókosan hortyogott. Egymás vállán mint két jó barát.

10 hónap ezelőtt 6hozzászólás

(Turai Kamil méltatásával)

Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.
– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
– Az édesapád.
– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?
– Az édesapád! – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.
– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.
– Tessék!
Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.
– Nem ismerem magát. Volt szerencsém!
– Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel be­széltél?
– Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
– Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.
A tanár vállat vont.
– Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.
– Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd a fenébe és menjünk ebédelni.
– Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?
– Te mit gondolsz?
– Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?
– Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.
– Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Ingrid Igorné.
– Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.
– Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar? – ellenkezett óva­tosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…
– Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kisfia, aki éppen ekkor toppant a szobába.
– Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor ezerszer elmondtam, hogy meghalt, te észkombájn.
– De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?
– Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?
– Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólintok? – perlekedett a két szülő.
– Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.
A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsaly­gott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket!
– Behoztam a nagypapát az esőből.
– Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide ne­kem ezt a csavargót?
– De hiszen ő a nagypapám.
– Ezt maga mesélte be neki?
Az öregember válasz helyett elkezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.
– Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?
– Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.
– Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.
– Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőz­zön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?
– Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.
– Távozzék!
– Apuka, miért küldöd el a nagypapát?
– Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?
A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben las­san felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti, jócskán megvénült a gaz­ember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egyedül a két kiálló szemfoga nem változott.
– Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.
– Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.
– Éljen, velünk ebédel a nagypapa!
– Én, veletek? Isten áldja meg a jóságát – hajolt meg az öreg hálásan –, bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.
A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Dilemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az alkalmat semmiképp sem hagyhatja ki.
– Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.
– Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.
– Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.
– Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gő­zölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, át­adnád helyedet a papának?
Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.
– Jó étvágyat! – mondta az asszony.
– Köszönjük – rebegte az öregember.
Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.
– Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje te­kintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.
– Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.
– Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.
Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az or­rához, és mindent megértett.
– Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egy­mással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.
– Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!
– Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?
– Meg.
– Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, milyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprinteltél a határon? Idézem: Jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.
– Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.
– Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befogta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondjaira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdalmát egyszerre akarná apjára önteni.
Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.
– Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.
– Milyen megoldás?
– Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.
Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagy­ta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.
– Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.
– Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – puk­kadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, ami­ért itthon hasztalan pedáloztál?
– Pedáloztam?
– Küzdöttél, ha így jobban tetszik.
Tényleg érdekel?
– Valójában nem.
– Akkor miért kérdezted?
– Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.
– Milyent vágtam?
– Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negy­venegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?
– Látni akartalak, mielőtt meghalok.
– Olyan beteg vagy? A szíved?
– Még elég jól ketyeg.
– Azért markolásztad az előbb annyira?
– Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.
– Covid–19?
– Cold (hideg).
– Nocsak, megtanultál angolul?
– Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.
– Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.
– Nincs.
– Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?
– Érzem.
– Értem, tehát hazajöttél meghalni.
– Igen. Csupán arra kérlek, hogy…
– Aha, most bújik ki a szög a zsákból.
– Nothing (semmi.), meggondoltam magamat.
– Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.
Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló faterja. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen, vétkezhet. Igazából nem is azért mert elhagyott, hanem amiért megfeledkezett mi­rólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.
– Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?
– Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!
– De hát én nem vagyok fertőzött.
– Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-cel senki sem mehet biztosra. De hogy lásd kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…
– Az utolsó ebédem?
– Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.
– Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsá­nat), költői kérdés volt.
– Éhes vagy?
– Mint a farkas.
– Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?
– Nem kell magyarázni, mindent megértettem.
– Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, aki él-hal a spe­ciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!
– Neked is – esett az öreg ezután az ételnek, vigyázva, nehogy megint kiszivárogjon az orrá­ból valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!
– Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?
– Egy éve.
– Már egy éve, és honnan?
– New Orleansból, Louisiana állam.
– Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leg­halványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.
De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyírja az a fatert, meg őt is ráadásul.
– Ez is költői kérdés volt?
– Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?
– El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.
– Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?
– Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.
– Fáj a fejed?
– Egy kicsit.
A tanár szeme felcsillant.
– Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?
– Előfordul. Nyilván meghűltem.
– Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.
Indig Viktor megszédült.
– Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.
– Pillanatnyilag, de lesz, amint hazaérsz.
– Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyál­talán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?
Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.
– Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.
– Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadja­tok be, amíg tart ez az őrület.
– Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben, én törődöm a családommal – gyújtott újból cigarettára.
– Vagyis eszedben sincs megbocsátani.
– Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.
– Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a politikát előbbre helyeztem a családnál.
Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.
– Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyámat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Főleg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.
– Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mielőtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.
Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a faterja? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is össze­törje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?
– Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?
– Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad ne­kem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.
– Ízek, szagok? Velük nincs problémád?
– És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.
– Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.
– Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.
– Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világ­nak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.
– Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?
– Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.
– Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: Mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?
– Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gyerek­korában annyiszor énekeltek neki a szülei:

Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már.

Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.
– Nyugodj meg, bogaram!

***

Turai Kamil: PNP, A SZPÍ

(Petrozsényi Nagy Pál novellaportréja)

I.

(A született prózaíró)

Több született vagy vált prózaíró ismerősömnél-barátomnál (a továbbiakban szpí) vettem azt észre, hogy végtére is felszámolják magukat, akár a szú. Szétfolynak, szétforgácsolódnak ezermillió alakjuk-alakzatuk közt. Mert mégiscsak, akárhogy vesszük (kapjuk) a „szpí” lényege az, hogy számtalan számú szereplőket-személyeket teremt, akárcsak (szerényebb mértékben) a Jóisten. Jószerével átcsobogtatja önmagán az egész emberiséget (egy echte Balzac, Zola avagy Musil, Esterházy). Node, mialatt ezeket a számos-számtalan fiktív perszónákat világba-veti, úgyszólván elli-vetéli. ködközönyökbe-köldökközepekbe vész az egy-egyetlen eleddig evidens, a saját, a sajátos. Jóformán mindegy lesz, hogy ki s ki-nem, én avagy más, a másik. Mind egy már, mindegy. A másik a másom, máslom a másikakat. Oldja a kontúrjait a szent-magú én. „Énekké ekéződik-ékesül ama Én” – ( a költő szavával, aki is költő – a „szpí”-vel ellentétben – minden más-másságot magába-szív, elsajátít avagy lop, s ezáltal az eredendő bűn-tolvaj Ádámság – merül el a végtelen sokaság egyes-egyedi bőr-börtönébe, azaz pusztul el ellenkező haláltusájában a „szpí”-vel). A szpí tehát mint holmi jézusi búzaszemek, úgy és azáltal nyer és hoz hatvanszoros és hatmilliószoros élet-terméseket, hogy azt az egyetlen sajátot-sajátost elrohasztja-elveszti. Azt már, népiesen szólván, baszhatja. Node, csakazértis, a szpí is mégiscsak csakis ember-ből van. Márpedig ez az ember (zember) élni akar, mi több: örökké (akár Napóleon vágóhídi hadfiai), tehát az elkártyázott-elkárhozott-elördögösitett egy-egyetlen saját-sajátságos életke helyett teremt itt a Földön ezer és ezermillió életeket-életecskéket. Azaz “külömb-külömbféle” helytelen s helyes Helyzeteket. (Ahogy is láttam én többet, többször és tömkeleges tömb-tömörséggel, hogy a választott-született „szpí” direkt önmaga ellenében kreál-fú fel levegőteli-luftballonos helyzeteket, hogy ezáltal  – jobb helyében – önálló személyiségre tegyen szert. Az eljátszott, alludált millió szerep így testesül meg fokról-fokra a beálló-alakoskodó alakzatokban.) Nos persze sokan – úgynevezett írók-írogatók – igyekeznek ezt az átkozott-ördögbagzotta „szpí”-séget   kijátszani-túljátszani-aluljátszani. Ők a pszeudó-írók (a továbbiakban se „ppí”). Velük nem érdemes foglalkozni, mivel nincsenek. Se másolhatatlan másságukban, se másikságuk  másaiban. Maradnak – már ameddig, azaz mindig – a „született prózaírók”. Akik, kvázi, az egész emberiséget képviselik. Belerontva és rondítva a teremtés rendjébe, egy világfi  Szun Vu-kungként hanyigálják ki az űrökbe, a zűrökbe miljom szőrszálaik ezermiljom személyiségjegyeit, olyannyira, hogy végtére is –  egy se marad! Nos, ilyen „szpí”-perszóna az én Petrozsényi Nagy Pál  emberöltős barátom és ős-ellenlábasom is!

II.

(A „szpí” életei)

Mekkora totális aranyrög-hendikeppel (todzicher trotli tromf-trotil-robbanással) indul az, akinek megölték az apját halhatatlanul, s akit a fia gyilkolt meg még élvén? P. (P.N.P. trotil-alapanyag) még harmincegynehány éve úgy tudta, hogy tiszteletreméltó református tiszteletes édesapja öngyilkos lett, P.N.P. kisgyerekkorában. Úgy Dej + Ceausescu határvonalán, a Nagyantant-gyártotta alattomosan aljas – Pi-Romániában  (trotil és Pirománia!) Nem lehet az Pali, mondok én, hívő  református pap, oszt öngyilkos?! Merthogy őt ezzel etették  kisdedkora óta (nyilván , nehogy az eleven magyar legényke netán bosszúállásra vetemedhessen). S Pali ezt – kényelmesen és kényszeredetten – benyelte: egy fél életre. Úgyhogy negyvenéves kora tájt illett ráébreszteni a  vakvalóságra: nézzen már utána annak az annó dacumál dák akasztókötélnek. Utánanézett, s hát persze hogy kiderült, az ateista-vörösfasiszta-antihunnita román halálkommandók tették el láb alól az ott lábatlankodó színmagyar papot, álságosan aljas búcsúlevelet is hamisíttatva, azzal a fenyegetéssel, nehogy az egész családját kiirtsák! Szép nyugati módra! No de ez még semmi, nem sok. Hanem amikor az immár 80 esztendős, a megszálló rablóországot négy évtizede maga  mögött hagyó, elvált és elhagyatott „szpí” – felesége halála után cefetül magára maradva – megpróbálja felvenni a kapcsolatot a réges-régen szülőanyjánál feledett édesegyszülöttjével, a regebeli Igorral, s az  – széles hátba az éles kés – kerek-perec megtagadja az apját, azzal az együgyű fennszóval, hogy: nem ismerlek téged, sose is láttalak, tűnj el a balfenéken, ne sajnáltasd magadat, viseld el sanyarú romlásod, hallani sem akarok rólad többet! Úgyhogy aztán a pórul járt apa annyit se tud meg, hogy egyáltalán hogyan és miként él egy szem fia? Van-e családja? Született-e unokája? Mind-mind ezt a családi hátteret, ha még élni akar, magának kell kitalálnia, felmerítenie a semmisségekből. Mert ha fia talántán nem is nemezett unokákat, ám az a fránya „szpí”-toll mégiscsak előgargarizál. Pedig az Igor nem is csak haki panelproli ám, hanem nagyméltóságú egyetemi rektor és Oregon-akadémikus balneotéta! Ezt húzd ki aztán, nyájas Olvasó, ha tudod, ha bírod cérnával…Nos ilyféle halálszületések és születéshalálok közé feszülve-szorulva, vajon mihez kezdhet a szánalmas mai halandó? Hát, ugye, lészen belőle avatott „szpí”. Aki vegyíti az elviselhetetlen halálsötét valóságot a jól megérdemelt és megharcolt mesebeli idillel. Feltámasztott Édesapával és bűbájosan grószpapis képzelt Unokával. S – ilyen hátterek előterében – vajon miképpen tekinthessünk el a vakuljmagyar-vakló-valóságtól? Lehetséges-e merőben, pusztában a bevésett prózabetűben bíznunk?

III.

(Bogaram-bogarászás)

Olvassuk át újra, olvadjunk bele a novellába (mert novella, azaz „újdonság”-át átszövi a Covid aktualitása, mint Boccacciót a pestis). És dráma is ez a szűk öt oldal, tragikomikus rémdráma O’Neill-módra, négy szereplővel, ezeréves megvilágításokkal és elsötétedésekkel, történelmi prolidráma – shakespeare-iáda, szamárfüles végjáték Beckett-be avatva. Az alaphelyzet: a kisebbségbe vehemedett kolozsvári (gyulavári?) villa kapujánál ácsorog az esőben egy mai-maszkos de ókék-dzsekis vénember. A kötött sapka sem mellékes: közgondozott. Furcsa randi! Édesapád  – Nem ismerem magát! – Második jelenet: katalizátor az ebéd, s a melegebb szívű feleség. Ő az öreg remegő hangjára ELÉRZÉKENYÜL. A nagyfiú IRRELEVÁNSNAK ítéli, hogy valóban a „faterja” ácsorog-e a kapu előtt. De a megoldás kulcsa a kis unoka, aki ismeretlenül is vágyik a sokszor meghalatott nagyapára. Ő nem „kekeckedik”  –  tesz (beengedi a „csavargót”), sőt maradásra marasztalja. Aztán van egy kis infektív intermezzo, hogy ne feledjük, nem Euripidész óhellén korában járunk. A „kivert kutya” képzete lassanként felkelti a zordon apa-fia lelkét: felismeri a „dobbantott gazemberben” a mégiscsak-apját. Pláne, hogy az unokában semmi bosszúvágy, csak szerető kíváncsiság! Az öreg siralmasságára a fiúcska Éljen-je a válasz. Az apa-fiú „se bű, se bá” továbbgörgeti a cselekményt. Már ameddig : merthogy az elasztikus „orrváladék” (magyarul takony) beteszi a kaput ismét. (Ettől kezdve a ház asszonyára ne számítsunk. Feleslegessé vált. Deus ex machina, lecsippentjük a színről.) Sőt, az unoka is – már módjára – mehet, pozitíve megtette a kötelességét. Marad a két főszereplő, mint egy mesterien egybemesterkedett Márai-regényben…A Fiú továbbra se tekinti apjának az apját, nem toleránsabb, mint amikor disszidálásakor kitagadta. Mármint Fiú az Apját, fájdalmában. Felidézik az akkori – Ceaușescui-szorongatottság kényszerpályáját, amikor is az Apa a családja helyett a  szabadabb politikát választja. Emigrál Magyarországra (illetve Amerikába) – úgyhogy 41 esztendő kiesik családatyai emlékezetéből. Olykor a legegyszerűbb ősmagyar kifejezések is angolul tolulnak nyelvére: sorry, nothing, cold. A Fiú végtére kifogy a bosszú-ötletekből s megvendégeli Apját kebabbal, polentával, Gundel-palacsintával. Sőt, fütyülős konyakkal koccinthatnának – ha nincs az a fránya vírus meg műfogsor. Akkor derül fényre, hogy az öreg már egy éve itt rostokol a városszéli idősotthonban, csakhogy nem támadt „kurázsija” a látogatásra, zavarásra. Nem véletlen gyanakszik hát a Fiú, hogy a járvány sarkantyúzta meg az apai vonakodást. Tudniillik: a rohamosan vírussá fertőzött „globetrotte” (a szinonimacsokrát vesszük lentebb) szemet vet a sokhelyiséges családi villára. Végső kétségbeesésében zokogva térdre veti magát, s csókolná Fia kacsóját, ha az engedné (Covid 19). A végponton ott vagyunk, ahol a part szakad, a kezdetnél, csak kissé magasabban. A Fiúban felidéződik a hajdani anyai altatódal dallama-szövege: TENTE. Az Atya pedig megsimogatja a fejét, mint egykor: Nyugodj  meg, bogárkám! ( Sírnivaló, lankadhatnánk el Füst Milánként a Lear király Cordélia-ölében, ha nem lenne az egész jelenetsor valóságosan sírnivaló.)

IV.

(Írj – iszonyt irtva!)

Mert – ne kerülgessük tovább a forró kását – mégiscsak a művészi metamorfózis csodájával szembesülhettünk az előzőekben a „szpí” P.N.P. varázslatos önhipnózisa révén. Másként fogalmazva: a képírás írásművészeti beavató hatalmával, az őskori vadász-szuggesztió naprakészen orvosoló originális változatával. Mi is lenne más a művészet célja, minthogy élhető idillé domesztikálja az elviselhetetlen rettenetet. Édes fájdalommá (dolce dolore) a keserű karóba húzást! Valóságossá az alávalóságot! Ma már kevés számunkra – mármint: igényeseknek – kevés, kutyára kevés – a szórakoztató irodalmárosdi, de az okostojáskodó értelmezősgesdi is! Mágiára, szeretet-extázisra, élet-feltámasztásra van szükségünk! Ne parancsoljon senki-Rilke ránk, hogy változtassuk meg az életünket – merthogy éppen azt nem tudjuk! Változtasd te meg Író a mi életeinket, mivelhogy éppen azért tartunk. Vége azoknak a szép primadonna-időknek, midőn az Író Úr leereszkedvén fővárosi fődíjazott piedesztáljáról nagy kegyesen eladogatja s dedikálgatja a velejéig zseniális önkielégítését. Nem, nem Portársak! Varázslatot várunk, s nem vagyunk hajlandók hajbókolni a  csavaros-trükkös öniróniai-írói nárcizmusok láttán. TESSENEK MINKET – nem magukat – BOLDOGGÁ TENNI! Akár azzal – mint ősi bölényrajzosok és rituális rigmusregölők – hogy megteremtik számunkra itt a Földön (nem ám a beláthatatlan Túlvilágon) a tökéletes beteljesülést, a maradéktalan megbékélést. Írásukkal IRTVA az iszonyatos ijedelmünket, vagy – méginkább – Heideggerrel fogalmazva – Irtást-Lichtungot – Tisztást támasztva (feltámasztva) a nyomasztóan sötét anyagerdő rengetegében. Nos, ehhez járul hozzá, a maga módján megszenvedvén és megszerettetvén, Petrozsényi Nagy Pál is írásművészetével. Nem „szavajátszón” (ahogy Arany ítél), nem is ugrabugrálva fickósan bohóckodván, hanem ama ősóceáni óriásteknős módjára, aki is százmázsás testsúlyával cammogva évszázadok alatt teszi meg univerzális útját a törzsfejlődésünkben, elérve mihozzánkig. De valódi problémákat őröl selymes-semmissé ez a Tartaruga.

 

 

[Illusztráció: Öreg ember, Chris Modarelli festménye]

1 év ezelőtt 6hozzászólás

Az Ingyom-bingyom irodalmi portálra kattintva szokatlan hirdetésre bukkantam. Bocsánat, hogy tetszik mondani? Nem ismerik az Ingyom-bingyom irodalmi portált? Lehetetlen, hiszen ez Magyarország egyik legszínvonalasabb weboldala. Itt, kérem, minden amatőr tollforgató profi (értsd: profi színvonalú, de nem hivatásszerűen alkotó irodalmár). Egyedül a hivatásosak tagadják. Hiába, az irigység… Vagy tévednék? Még jó, hogy az amatőrök sem rejtik véka alá a véleményüket, akik szerint viszont a profik pancserek. Hogy kettőjük közül kinek van igaza? Hm! Hátha éppen ebből a pályázatból derül ki.

Novellapályázat

Az Ingyom-bingyom irodalmi portál és Pitypalatty Rádió közös, kvízjátékkal egybekötött novellapályázatot hirdet írók és olvasók számára. A pályázat célja az amatőr portálok és modern nyomtatott sajtóra jellemző stílusban utánozni, illetőleg átírni Kosztolányi Dezső Sakk-matt című novelláját, melynek alapján az olvasók csoportosíthatják a bemutatott műveket.

Aha! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Nyilvánvalóan azt próbálják tesztelni, milyen a pályázók olvasottsága és stíluskészsége. Lerágott csont! Mit lehet Karinthy után ebből még kihozni? Mindegy, olvassuk tovább, ha már erre a portálra tévedtem.

A pályázat két szakaszos. Az első szakaszban bemutatjuk a pályadíjas novellákat, melyekhez szokás szerint bárki hozzászólhat.

A pályaművek maximális terjedelme 20 000 karakter (szóközökkel). A beküldés határideje:…  szeptember 30. E-mail címünk: ingyom@bingyom.hu. Eredményhirdetés:…  október 30. Benevezési díj: 2000 Ft.

Első díj. Az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió szerkesztősége felkínálja a lehetőséget a díjnyertes vagy bármely novella saját Antológiában való díjtalan megjelentetésére.

Második díj. Idem. Hozzájárulási díj 10000 Ft novellánként.

Harmadik díj. Egy-egy tiszteletpéldány az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió nyomtatott változatából.

A második forduló az olvasóé, s csupán egy kérdésre kell válaszolnia:

Melyik szerző képviseli az online, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát.

Pályadíj. Ingyenes belépés az Ingyom-bingyom által szervezett zenés, táncos irodalmi estre.

A pályaművekhez bárki, folyóirattól és portáltól függetlenül, regisztráció nélkül is hozzászólhat.

Eltelt két hónap. Október, a pályadíjas novellák bemutatásának a hónapja. Nosza, nézzük meg gyorsan, kik győztek!

Októberi pályázatunk nyertesei:

Első helyezett

Szent I. Manci:
SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.
– Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba! Felfogadott házitanítónak Aladárhoz.
Aladár meg én ugyanabban az iskolában tanultunk. Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló. Persze engedelmeskedtem, nehogy kikapjak az édestől. Tudjátok, ő olyan… izé … agresszív, és többször eljár a keze, mint kellene. Még anyut és a testvéreimet is megveri. Nem akarok nyafogni, de tudjátok, hányszor szipogtunk miatta? Mindegy, ne ítélj, hogy ne ítéltess – szokta mondani anyuka, így hát hallgatok, s csupán befelé folynak a könnyeim.
– Aztán becsüld meg magad, kisfiam! – mondta édesapám. – Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag, és lám, Tar szomszéd mégis téged választott. Cserébe úgy ki kell tenned magadért, hogy év végén Aladár egy tantárgyból se bukjon meg többé.
Ünnepélyesen megígértem, és átszaladtam Aladárhoz.
– Szia, Ali, mától kezdve én vagyok a házitanítód – jelentettem be barátságosan a kissrácnak.
– Tudom, te nagy marha! Nesze, itt ez a hülye házi, oldd meg gyorsan, és tűnj el innen!
Így kezdődött első órám a szomszédban, amiért rögtön kaptam kerek 200 forintot, édesapámtól pedig egy atyai fülest, amiért átvertem.
– Nem vertelek át, esküszöm – szökött a könny a szemembe. – Tényleg csak ennyit adtak, de ha gondolod, máris befejezem a tanítást.
– Egy fenét fejezed, de vigyázz, legközelebb ötször ennyit kérj. Hiszen ezért egy deci fütyülőst sem adnak – vágta zsebre első keresményemet, és még aznap eljátszotta egy félkarún.
Aladárral amúgy elvoltam. Néha zsarnokoskodott velem, de lenyeltem, mert a szegény embernek mindent le kell nyelnie – figyelmez­tetett anyuka.
Addig nem is volt baj, amíg nem kezdtünk sakkozni. Én kitűnően játszottam, Aladár pocsékul. El is páholtam rendesen.
– Kérlek, hagyd nyerni a fiamat! – vetett véget Aladár sorozatos verességének Tar néni. – Annyira fáj neki, ha megverik, és te, ugye, nem akarsz fájdalmat okozni egy gyereknek.
Ettől kezdve Aladár győzött. Mert hagytam, mert kellett a pénz, és sajnáltam is a kis zsarnokot.
Csak a születésnapján rendültem meg egy pillanatra, amikor már nem csak Ali anyja, de húsz pár szem is a mi partinkat figyelte. Akkor, de csakis akkor határoztam el, hogy most kivételesen én győzök.
– Sakk! – mondtam be az utolsó sakkot a kissrácnak.
Még egy lépés, és megnyertem a játékot. Aztán mégis úgy léptem, hogy Aladár adjon mattot a mesternek. Mármint nekem. De nem bántam. Tudtam, hogy valaki odafenn, aki szintén a mi játszmánkat figyelte, most nagyon megdicsért ezért a lépésért.

Hozzászólások:

Gratula! Végigsírtam az egész novellát. (Könnypataky Róza, Ingyom-bingyom)

Nem találok szavakat. Én nem csak végigsírtam, de még most is sírok a meghatottságtól, és áldom a sorsot, hogy ilyen remekművel ajándékoztál meg bennünket. Ha egy icipicit rövidebb lenne, elküldeném minden barátomnak, ismerősömnek SMS-ben. (L. R. Dávid, Amatőr Birodalmi Portál)

Hát igen, ilyen is van. Ki síró-, ki nevetőgörcsöt kap, főként, ha a kommentekbe is belepislant. (Réti Ferenc, Mézga Világ)

Szegény házitanító! Hol az apja alázta meg, hol Aladár, és ő mégis úgy reagált, ahogy minden keresztény embernek reagálnia illene. De hajh, hol találni manapság ilyen önzetlen lelkeket! (Áder Odett, Ujjé, utazni nagyszerű!)

Függetlenül attól, hogy utánzol, vagy éppen magadat adod, briliáns a stílusod: amellett hogy igazi esztétikai élményt nyújt, igen tömör és lényegre törő is. Végre egy írás, amiben nincsenek unalmas leírások, túlírt magyarázatok, fölösleges részletek. Őszintén szólva ez a novella az eredetinél is remekebb, ezért ha tőlem függne, a magam részéről József Atilla-díjjal jutalmaznám. (Deutsch Dezső, kis lyra)

Briliáns stílus, esztétikai élmény, tömörség, József-Atilla-díj? No persze, hiszen éppen ettől paródia ez a „remekmű”. (Író Szergely, Magyar Tapló)

Nagyon tetszett a blogod. Mondtam is az uramnak: Tibi, nem kéne a mi fiúnkat is beajánlani házitanítónak valahova? Nekünk, vagyis neki is jól jönne egy kis mellékes. Vehetne rajta egy Android mobiltelefont. Sajnos szegények vagyunk, másra nem telik. Mi azonban okosabbak leszünk, mint a te hősöd, és kétezer forint alatt senkivel sem tárgyalunk, elvégre is a tudást meg kell fizetni. És ekkor még mindig sokkal becsületesebbek és olcsóbbak vagyunk, mint az a számítógép-szerelő, aki 10000-ért javította meg a gépünket, hogy másnap ugyanazért a hibáért fejjen meg plusz 5000 forinttal. Apropó, nincs valami különleges étel recepted, mert én ajánlanék egy príma tejfölös csigalevest. Hozzávalók. 25 dkg tisztított csiga, 8 dkg vaj, 3 dkg zsemlemorzsa, 2 dkg liszt, 1 dl tejföl, 2db tojássárgája, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg gyökér, 4 adag zsemlekocka, kevés citromlé kb. mokkáskanálnyi, Fűszerek: só, bors, 1db babérlevél, ételízesítő, kerti fűszerkocka 1/2, Worcestershire… (Ács Enikő, Nagy Lyra)

Csatlakozom azok véleményéhez, akik szerint ez a mű jól sikerült alkotás. Amennyiben paródiának, az irodalmi giccs negatív jellegzetességeit karikírozó írásnak tekintjük. De hogy ne csak úgy, a levegőbe beszéljek, hadd támasszam alá a véleményemet néhány konkrét példával.” Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.” 1. Kimaradt a napból az –on toldalék. 2. Figyelembe véve a házitanító és apa közötti konfliktust az édesapa szó kissé irreálisnak tűnik, nem szólva arról, hogy ma már egyre ritkábban használják. 3. A sugárzó arccal Kosztolányi idézet, ezért nem ártott volna idézőjelbe tenni. „Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba!” Miután itt értelemszerűen  a cselekvés és a szomszéd szó hangsúlyos, helyesebb lenne a mondatot is így kezdeni: Menj át a szomszédba holnap Tar bácsihoz! „Felfogadott házitanítónak Aladárhoz”. Egy tanítót, tanárt alkalmazni, kinevezni szoktak, nem felfogadni, mint egy kertészt vagy napszámost.  „Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló.” 1. Csakkal, (éssel) ne kezdjünk mondatot! 2. Túl sok az és (kötőszóhalmozás). 3. Mi szükség van itt a bizonyra? Fölösleges. „Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag…” Még egy példa a halmozásra, hiszen mindkét hasonlat, amellett, hogy igen-igen elkoptatott, sablonos kifejezés, ugyanazt a tartalmat fejezi ki. Az ilyen és ehhez hasonló pongyolaságokra szoktuk a mi portálunkon mondani: változtass, más szóval nyírni, nyírni, ahogy Kosztolányi mondaná, vagy hagyd abba az egészet! De miután ez az írás paródia (?!), a felsorolt hibákat természetesen pozitívumként is értelmezhetjük.  Helyesírási hibákat nem láttam. Ha eredetileg sem voltak, ahhoz külön gratulálok, mert meggyőződésem szerint a jó helyesírás a jó író egyik ismérve. (Véres Hurka, Kirc-karc)

Második helyezett

Veres Dániel:
SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik este apám besugárzott a szobába. Ránéztem. Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázzban, te anyám tyúkja? Kot-kot.

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

– Holnap átmasírozol az ezredes bácsihoz. Te leszel a fia házitanítója.
– Tessék? Ja?! Igenis, százados úr!
– Lelépni! Aztán becsüld meg magad, mert nagy megtiszteltetés ez a mi családunknak.
– Kot!
Leléptem. Később, azaz másnap katedra szívvel kocogtam az ezredik eshez, aztán a ház, faberakásos ajtaján.
– Á, az új házitanító! – találta ki azonnal az ezredes fia, ki vogymuk, és leereszkedően nyújtotta felém keskeny, sápadt pracliját. – Aladár vagyok.
Hamar megkedveltük egymást. Én tanítottam, okítottam, magyaráztam, fejtegettem, gesztikuláltam, verejtékeztem, bogarásztam. Na ja, ezért tejeltek! Ő ásítva hallgatott, feküdt az ágyban, beteg volt. Nem tudtam, mi baja, de az volt, és unatkozott is. Mindig unatkozott, mert a gazdagok mindig unatkoznak. Bevallom, néha én is, pedig én minden voltam csak gazdag nem. Ilyenkor együtt unatkoztunk. Duóban. Unalom2. A szobában halkan zenélt a szilvórium, szimfónia, almárium, vagy minek nevezték. Vele egy sárga tollú kanárium: fitty-fitty, patt-patt: pattogott a tűz a kandi lóban. Megállt az idő, az égen néma álló csillagok. A Földön csak te vagy és én vagyok.
– Sakkozzunk!
– Nem tudok.
– Majd én megtanítalak, tyutyu.
Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

– Muszáj?
– Muszáj.
Erre, kot, megtanultam, s egy hét múlva úgy vertem, mint a dobot Chuck Silverman. Az ezredesné (sovány termet, ősz sörény) egy ideig elnézte, miként cincálja Aladár a homlokát, hol elsápad, hol elpirul, végül nem bírta tovább, és szégyenkezve kijelentette, szeretné, ha a b. fia győzne ezentúl.
– Kot. Hadd győzzön, ha ettől boldogabb!
– Köszönöm – simogatta meg a fejemet. – Örülök, hogy ilyen rendes, megértő gyerek, pardon, fiatalember vagy, aki nem akar diadalmaskodni egy szegény betegen – suhant elfelé; szürke haja lebbent az égen, és kékítőt oldott az ég vízében.
Ettől a naptól kezdve Aladár sem ráncolta többé a homlokát, és ha ki is pirult az arca, az a győzelem írja-pírja volt.
– Győztem! Megint én győztem!
– Brávó, bravisszimó! – dicsérte agyba-főbe az ezredik s neje. – Ha továbbra is így menetelsz, te leszel a városunk legújabb és legfiatalabb sakkbajnoka.
Oké, oké, csak örvendezzetek! Nekem nyolc, ez csak játék, aminek semmi, de semmi tétje sincs. Akár Aladár nyer, akár én, a föld ugyanúgy forog, mint azelőtt. Ő megmarad gazdagnak, én szegénynek, és ezzel mindent megmondtam.
Aladárnak smakkolt a diadal, és, amikor csak tehette, ki is csúfolt rendesen.
– Látod? Tanulhatsz tőlem stratégiát, taktikát, ahogy apuci mondaná. Nem olyan nagy dolog, csak hát ehhez ész is kell, neked meg annyi sincs, mint egy balhának. Balha, balha! – fetrengett a nevetéstől.
De már ekkor, oké ide, kot oda, kedvem lett volna megfojtani. Üsse kő, anyám tyúkja már voltam, de balha… Mikor hazamentem, mérgesen kaptam le az ágyról egy plüssmacit, és többször odavágtam a díványhoz. Aladár! Aladár, itt repül a kismadár! Kezét, lábát kitéptem, majd belemarkoltam a mellébe, ahol az a kaján szíve dübögött. Utána persze elszégyelltem magamat. Elém villant tanítványom vézna, elaszott alakja, piros arca, melyen lázrózsák virultak. Haragom elszállt, és már nem akartam megverni, illetve már megtettem, viszont ezért csak ez a szegény maci jajgathat, már ha tudna jajgatni. Világos? Tényleg? Akkor elmagyarázom még egyszer, hogy mégse legyen világos. Tudjátok, ez a trendi mostanság. Vagy ne magyarázzam? Nekem nyolc! Te döntesz. Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, se fény az alagút végében – magyarázta egyszer egy szippantós bácsika. Akkor mi van? – kérdeztem lelombozódva, és már láttam magamat, amint ott ülök valahol a világ tetején, és lógatom a lábamat a nagy semmibe. Csak szar, de az dögivel, és amíg egy ember is szarni tud, én sem halok éhen, kispajtás! – purcantott egyet nyomatékul a jó ember.
Egyik nap új szereplő lépett színpadra egy fiatal leány képében. Valami rokon vagy kicsoda lehetett, mert egész otthonosan ült egy ezüsternyős lámpánál és hímezett. Beszédbe elegyedtem vele, és azontúl alig vártam az alkalmat, hogy megint eljöjjön. És nemcsak tré­cseltünk, sétálgattunk is. Szobáról szobára vagy odakint a nagy kertben. Néha leült a zongorához, és olyan világba röpített, ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből volt, mint az ezredik s kacsalábon forgó házában. Aztán… Folytassam? Ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem, hogy ott ülök valahol a világ tetején, és a semmi­be lógatom a lábamat. Egy frászt, táncoltam! Ja, én, aki mindeddig csak csetlettem-botlottam, most végigkeringőztem vele a parkettát, feltáncoltunk a plafonra, és egy ideig fejjel lefelé lebegtünk. Még! Tovább! Tovább! Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus /Post iucundam iuventutem post molestam senectutem. Kisuhantunk az ablakon, és fénycsóvává alakulva cikáztunk tovább térben és időben. Milyen igaza volt a szippantós öregnek: Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, és, százat teszek egy ellen, nemsokára a kínai Nagy Falat is földig romboljuk!
– Sakkozunk? – szakadt ki Aladárból egy csúf, ugatáshoz hasonló köhögés.
Most már naponta játszottunk, és ő úgy csüngött a játékon, mintha attól függne az élete. Sötét, októberi délután volt. Aladár nagy fejében, melyen selyempuha szőkeség bodorult, nyugtalanul görögtek a láztüzes szemgolyók.
– Jól vagy?
– Semmi közöd hozzá! Állítsd már fel azokat a rohadt bábokat!
– Sziasztok! – érkezett meg Olga is, odaült mellénk, és szótlanul figyelte, hogy üti ki Aladár lassan a bástyámat, futómat, huszárom. Még néhány lépés, és mattot kapok a kölyöktől. Máskor ez csöppet sem izgatott volna, de Olga előtt valahogy elszégyelltem magamat. Mi volna, ha ezúttal kivételesen én győznék? Ugyanis még győzhetnék, ha nagyon összeszedem magamat – meredtem a sakktáblára. Ezzel nemcsak a lány előtt tűnnék ki, de egy csapásra elégtételt szereznék minden megaláztatásért, kudarcért. Izgatottan pattantam fel a székemről.
– Mi az, feladod? – ujjongott Aladár, és cinkosan nézett össze Olgával.
– Te mit gondolsz? – fedeztem fel Olga szemében ekkor valamit, és lassan előretoltam egy parasztot.

Hozzászólások:

Nekem nem tűnik paródiának. Az írásmű hangja, szerkezete elég eredeti, sőt, érzésem szerint, még eredetibb is lett volna, ha a szerző nem ragaszkodik az originális szöveghez. Ami engem leginkább megkapott, az a csapongó fantázia, néhány meghökkentő mozzanat, szóalkotás és a szereplők, valamint környezet szemléletes bemutatása. Katartikus, illetőleg különösebb esztétikai hatást ugyan nem keltett, de ami késik, nem múlik, amennyiben a szerző jobban odafigyel a részletekre, mélyebben nyúl a témához, és úgy bővíti, árnyalja a tartalmat, hogy aközben a feszültséget is végig fenntartja. (Lecsó Keresztes Sámuel, Élet az irodalomban)

Nem hinném, hogy paródia, újszerűség vagy bármi más ürügyén el lehetne feled(tet)ni, hogy minden írásmű az ember értelmi-érzelmi világának  ábrázolására törekszik. Hiszen még a legbizarrabb karikatúra is értelmezhető, bármennyire is torz, irreális egy-egy eleme. Nincsen ez másképpen ebben az alkotásban sem. Bizonyos megkötésekkel, mert mi az, hogy: katedra szívvel, ezredik s, bodorult, kanárium, kandi ló? De nem jövök rá a köv. szín ok és okozati összefüggésére sem: Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázzban, te anyám tyúkja? Ugyanígy kilóg a sorból Petőfi Anyám tyúkja verse, no meg a novella vége is. Végül is ki győzött: a házitanító vagy Aladár? Mellékes? Másik kérdés a fel-felbukkanó Kosztolányi és más idézet. Idézőjel nélkül. De uraim, az még hagyján, hogy a házitanító és Olga a plafonon táncol fejjel lefelé, de hogy valakit idézőjel nélkül idézzünk, az én szememben irodalmi lopásnak minősül. Vagy ez is mellékes? (Karkötő Iván, Canada Dry)

Harmadik helyezett

Simplicissimus:
SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyszer este apám lecsatolta kardját, és így szólt.
– Holnap átmész Tarékhoz! Az ezredesem megfogadott Aladár tanítójának.
Átmentem, és azután mindennap ott ültem az ágya mellett. Sokat unatkoztunk, ezért Aladár megtanított sakkozni. Azonban nem sok haszna volt benne, mert mindig én győztem. Amikor az anyja megtudta, magához hívott a szalonba.
– Hagyja rá! Szegény beteg fiú nem bírja elviselni, ha megverik.
Azóta ő győz, mindig csak ő, ahogy az anyja kívánta. Nem sokkal ezután megismerkedtem Olgával. Jó volt vele. Mindennap találkoztunk, és kóboroltunk az ezredes úr kertjében meg a tágas, kongó szobákban. Aladár egészségi állapota eközben nagyon megromlott. Az orvosok kimondták: vége, nemsokára meg kell halnia. De ő továbbra is ragaszkodott a sakkjához. Mit tehettem mást, játszottam, amíg meg nem elégeltem, hogy sorozatosan veszítek. Na, várjál csak, most azért is én győzök! – fakadtam ki egy szép napon, és… legyőztem. Naná, amiért ágrólszakadt szegény srác vagyok, és naponta jobbra-balra hajlongok, egyszer az életben én is kiegyenesíthetem a derekam, nem igaz?

Hozzászólások:

Köszönöm, hogy olvashattalak. Türelmetlenül várom a többi, hasonlóan tömör, gerincességre és etikusságra nevelő elbeszélésedet! (Bíborcsiga, Tollrágó)

Ezt már szeretem: rövid szöveg, könnyen érthető tartalom, egyszerű cselekmény és tetszetős csattanóval záruló befejezés. Akarhat többet egy kikapcsolódni vágyó olvasó? (Bikicsunáj, Homokszemek)

Hogyne: szexet, bunyót és kétpercenként egy halottat. (Egy semleges olvasó)

Éljen! Csak nyírni, nyírni, nyírni pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen! (Kritikus, Azt a fűzfán fütyülőjét! )

Várjuk olvasóink véleményét, illetőleg pályázatát, melyben arra kell válaszolniuk, melyik szerző novellája képviseli az internet, pontosabban amatőr, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát. A pályázat kihirdetése mához egy hónapra várható. A helyes megfejtők közül tíz olvasót – sorsolás útján – a már eddig ismertetett jutalomban részesítjük. Addig is további kellemes olvasást kívánunk!

Figyelemreméltó pályaművek, beleszámítva jó néhány, nem kevésbé parodisztikus hozzászólást. Vagy nem is olyan parodisztikusak, csupán a jövő szele süvöltött át rajtunk?  Nos, várjuk meg a következő hónapot, és vegyük számításba, mit szól mindehhez a többi olvasó.

Jelentem, ne lepődjenek meg, egy kukkot sem, tudniillik még le sem telt a beharangozott határidő, amikor az Ingyom-bingyom portál lehúzta a redőnyét, konkrétan összeomlott, lefagyott az informatikai rendszere.

Na bumm! De semmi gáz, hölgyeim és uraim, majd én feltámasztom, ígérem, és kezdődhet a játék elölről. A benevezési és egyéb hozzájárulási díjakat jövendő irodalmi portálomon olvas­hatják. Címe: Így (Ny)írunk Mi.  A regisztrált webtagok árkedvezményt, a legolvasottabb szerzőink írói minősítést is kaphatnak.

1 év ezelőtt 5hozzászólás

Kedves Barátom!

Örömmel hallom, hogy újabban cirkusztörténeteket forgatsz, helyesebben forgatnál, megfelelő sztori birtokában. Őszintén szólva meglepett, hogy rám gondoltál, hiszen én sohasem dolgoztam cirkuszban, de még hasonló helyeken sem. Mi tagadás, szerettem volna, sőt, hosszú ideig lestem, kerülgettem is az arénát. Sajna hiába, noha tizenhárom évig tornásztam, és olyan számokat dolgoztam ki, amiket profi artisták is meg-megtapsoltak. Utána slussz, nincs tovább, ugyanaz maradtam, aki ma is vagyok: szürke kis egér az egerek között. Ezért nem értem, mit akarsz egy olyan sztorival, amely elejétől végig merő bevezetés, utazás a cirkuszba, vagy inkább a cirkusz körül. (Lásd Jules Verne: Utazás a Holdba, illetőleg Hold körül című regényeit!) Ám legyen, dióhéjban elmesélem cirkusszal kapcsolatos élményeimet, hátha fel tudsz belőlük használni készülő dokumentumfilmedhez (?) valamit.

Baráti szeretettel

Pali

1

Nem tudom, járt-e valaki Petrozsényben valaha. Petrozsény, románul Petroşani, füstös bányászváros volt az erdélyi Zsil partján, körös-körül hegyek, köztük a 2529 méteres Páringgal, amelyről gyakran még nyáron se olvadt le a hósüveg. Nekem tetszett – legalábbis eleinte – a sebes vizű Malea és a büszke Mândra-hegy is, no meg a momârlanok, akik erős, mokány lovakon ügettek le a hegyekből. De hát omnia fluont, omnia mutantur: minden folyik, minden változik. A momârlanok eltűntek, még az éghajlat is lehűlt, és én egyszerre fázni, dideregni kezdtem, szűknek láttam az utcákat, a várost, az egész Petrozsényi-medencét. Úgy éreztem, bezártak, és a Kárpátok az őreim, akik eltakarják a kilátást, ráülnek a lelkemre, és lassan megfojtanak. Hacsak ki nem sütök valamit. Csakhogy mit, milyen úton-módon törjek ki ebből a füstből, koromból? Tisztább, színesebb régiókba vágytam, ahol melegebben süt a nap, merészen száll a képzelet, és ugyanolyan szabadon járhatok-kelhetek, mint a szabad momârlanok valamikor.

Ekkor született meg bennem a gondolat: akrobata leszek. A cirkuszokban nincs korom, ott minden csupa szín, fény, mozgás, megismerem Bukarestet, Londont, Rómát, a közönség tapsol. Bis! Bis! – sikoltják a tinik, és én könnyedén hajlongok jobbra-balra. Pereg a dob. Mindenki engem néz, értem drukkol, megbámulják a bátorságom, az izmaim.

Tizenhét éves voltam, elég magas, vállas legény, nem túlságosan izmos, ám annál erősebb. Fizikailag, lélekben, igen, főleg lélekben, mert hittem, és harcolni, szenvedni is tudtam a hitemért. Meg voltam győződve, hogy az ember többre hivatott, mint hogy naponta öt-hatkor keljen, elbaktasson a bányába, aztán kettőkor holtfáradtan, porosan, piszkosan vánszorogjon haza. Én magam sose voltam bányász, de a Zsil-völgyiek zöme az volt: a barátaim, ismerőseim, és minél hosszabb ideje éltem közöttük, annál jobban éreztem a tárnák vonzását, a csillék súlyát a drótkötélpályán. Lent szénpor, fent szénpor… Aki tehette, nyakalt, és aki beszívott, átmenetileg elfelejtette, milyen taposómalomba született. Tehát ittak, néha bizony magam is, bár sejtettem, hogy a megoldást a crâşman (kocsmán) kívül kéne keresni.

A cirkusszal tizenkét éves koromban ismerkedtem meg először. Betanultam pár illuzionista számot, és jelentkeztem egy utazó cirkuszban. Ember tervez, isten végez. Bemutatkozásom ugyan sikerült, a cirkuszigazgató mégis meggondolta magát. Akkor verset írok – kerestem a kitörés másik lehetőségét, mert hiszen a költők, írók sem akárkik, továbbá fölös energiámat levezetendő el kezdtem intenzíven tornászni. Szuhánek bácsi, egy kopasz, hatvan felé járó autószerelő volt az edzőm, aki ingyen, csak úgy passzióból foglalkozott a fiúkkal. Rám hamar felfigyelt, és megpróbált minél többet kihúzni belőlem. Négy év múlva én vittem a prímet a fiúk közt, ilyen téren tehát kimozdultam a holtpontról. Ügyes, jókötésű legények – állapították meg egyszer a városi Sportszövetségben, és ennyiben maradtunk, a továbbiakban a kutya sem törődött a csapattal. Nem rendeztünk versenyeket, bemutatókat, gyakran kiszorultunk még a tornatermekből is. Magyarán: a város sportvezetése akkoriban a futballon kívül nem látott fantáziát semmilyen sportágban, különösképp a tornában, amelynek a becsületét csak jóval később Nadia Comăneci tudta kivívni. Ilyen lelki és anyagi támogatás mellett ki gondolhatott rendszeres edzésre! Hiszen még a tornaterem fűtését is mi, fiúk finanszíroztuk, amikor beköszöntöttek a hideg, petrozsényi évszakok.

– Ez van – vonogatta vállát az öreg tehetetlenül. – Torna? Kit érdekel? Futball? Hű, az pénzes sport, arra a Szövetség is kinyitja a bukszáját, úgyhogy ha fel akartok törni, gyerekek, labdarúgónak menjetek! Akkor lesz prémium, külföldi vendégszereplés, munka nélküli munkahely és effélék.

Nos, egyesek meg is fogadták a tanácsát, mások viszont fogták magukat, és beültek a csehóba. Tiszta sor. Nyilván én is ezt teszem, ha felhagyok a tornával. Hát nem, azért sem! Ha elmaradnak az edzések, tornászom otthon, egyedül. Hiszen annyi mindent szeretnék még tanulni. A híd megy, a fejállás hibátlan, de a flikflakkal már vannak problémák, aztán ott a kézállás, előre-, hátra szaltó… Végül ezeket is elsajátítottam elkápráztatva ezzel a legmarkosabb bányászfiút is.

– Még egy-két év, néhány különleges mutatvány, és akár artistának is felcsaphatsz – biztatott egyik barátom a csapatból.

Ezzel legtitkosabb gondolataimat mondta ki. De hát ehhez még ki kellett találni azt a néhány különleges mutatványt, hozzá a rekviziteket, és ha már minden egyben van, következett volna a kérdések kérdése: sikerül-e a felvételi vizsgám a cirkuszba.

2

Napokig töprengtem, variáltam, kombináltam. Hasztalan, egyetlen olyan szám sem jutott az eszembe, ami nemcsak különleges, hanem új is lett volna egyúttal.

– Szerintem felejtsd el az egészet – tanácsolta Vaszi, csapatunk legidősebb tornásza, egy sovány, magas villanyszerelő, aki maga is kötéltáncos volt valamikor. – Nehéz kenyér ez, pajtikám. Egy artista folyton úton van, keményen edz, és fáj, mindig fáj valamije: a csuklója, háta, karja, lába. Alkoholt, kávét nem ihat, a bagózás tilos, azonkívül sohasem tudhatja, mikor esik le a trapézról, kötélről, melynek következményei egész életét megváltoztathatják. Miért nem tanulsz inkább mérnöknek?

Véleménye, amelyhez maga Szuhánek bácsi is csatlakozott, szinte letaglózott, és hosszú ideig kísértett. Egyedül Ţintea lelkesedett a tervemért. Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre!) hamar összeszedtem magamat, és kétszeres erővel kerestem a megoldást.

– Hogy haladsz a számokkal? – kíváncsiskodott néhány hónap múlva Ţintea a tornateremben. – Kitaláltál már valamit?

– Ki, de még kell egy év ahhoz, hogy igazán beérjen – válaszoltam magabiztosan, tudniillik addigra valóban megszülettek a számaim.

– Bemutatnád nekünk is? – állt körül a többi tornászbarátom: Tisi, Vivi és Flórián.

– Majd jövőre. Nem eredeti számok, mint ahogy terveztem, viszont bármelyik cirkuszban felléphetnék velük, ha akarnám – büszkélkedtem a fiúknak.

– Mégis milyenek? Legalább magyarázd el, kérlek!

– Azt hiszitek, hazudok? – lestem el Vivi kacsintását mérgesen. – Bine. (Jó.) Képzeljetek el nyolc palackon két egymásra tett asztalkát, legfelül két székkel, körülbelül így – rajzoltam le a mutatványt egy papírra:

– Igen, és?

– Látjátok a támlákon ezt a két rúdfélét? Erre teszek egy hengert, a hengerre deszkát, utána jöhet a kézállás.

– A hengeren? – hitetlenkedett Flórián?

– Előbb a hengeren, utána két függőleges, egymással párhuzamos deszkán is.

– Nem semmi! – tátotta el a száját ezúttal Tisi barátom. – Más?

– Türelem! Egy év múlva mindent láthattok. Még egy félkézállást is, ami szintén nem semmi.

Hogy az ázsióm megnőtt, az nyilvánvaló. Még partnert is szereztem Flórián személyében. Ő volt a legkönnyebb, fejjel kisebb nálam. Segédmunkásként gürizett a petrillai szénbányában, emellett (esti iskolában) tanult, tornászott, festett és rádiókat javított. Amint látható, nem csak én akartam kitörni ebből a hegyek miatt idillikusnak tűnő, de valójában rideg-sivár világból.

Ettől kezdve három helyen edzettem: a csapatban, otthon és Ţintea-éknál, ahol életemben először lengtem a trapézon. Kint lógott a kertjükben két, kb. tíz méter magas pózna közt. Csak a háló hiányzott, de hát istenem, a cirkuszban sem volt mindig ilyesmi. Ide – Ţintean kívül – leginkább Tisi, Flórián és Vivi járt edzeni, valamennyi izmos, magas fiatalember. Ţintea szobafestő volt, Tisi hivatalnok, Vivi nyomdaipari dolgozó. Munkájuk mellett tanultak, tornász­tak, s még a kocsmák tájékára sem tévedt egyik sem, ami petrozsényi viszonylatban szinte különleges erénynek számított. Egyszer a súlylökést gyakoroltuk kisebb-nagyobb sikerrel. Jó ideje versengtünk, ám a golyót egyikünknek sem sikerült négy méternél messzebbre eldobni.

– Most figyeljetek! – jöttem ki a béketűrésből, felkaptam a súlyt, és teljesen szabálytalanul, mint egy kavicsot hajítottam előre.

Kerestük a golyót négy méteren, öt méteren. Eltűnt. Tűvé tettük érte az egész kertet, mégse bukkantunk a golyóra.

– Még ilyet! – hüledeztünk értetlenül. – Elnyelte a föld, a mennykőbe!

Végül a kerítésen túl, a szomszédék kertjében találtunk rá, úgy tíz méterre, mélyen a földbe fúródva.

Máskor öt fiú csimpaszkodott rám. Egy a nyakamba, kettő oldalról és kettő a mellemre, illetve hátamra, így sétáltam körül a kiskertet. Csoda, hogy a hátgerincem össze nem roppant a hatalmas súly alatt! De hát hallgattam én akkoriban az eszemre! Kezdetben nagyon féltem a magasban. Aztán ezt is megszoktam a trapézon, és kézenállás közben fent a háztetőn, kint a strandon, az ugródeszkán, szakadékok szélén stb. Bár mindnyájan vigyáztunk magunkra, hébe-hóba azért le-lepottyantunk, és ilyenkor hol a bokánk ficamodott ki, hol a csuklónk rándult meg. És? Ebcsont beforr, különben is ez együtt jár az akrobatikus tornával.

Flóriánnal, nálam, otthon is edzettünk. Hogy honnan volt ehhez annyi ereje, energiája, nem tudom. De bírta, valami nagyon hajthatta belülről ezt a szép arcú, arányos termetű csillésfiút. Még jobban is, mint engem, de hogy mi…? Sohasem kérdeztem, ő meg sohasem dicsekedett el vele. Így állt össze a repertoárunk, így értünk meg a porondra. Csupán a porond, engedély és közönség hiányzott.

3

Első lépés: felvételizni a cirkuszban. E célból több kérvényt is megírtunk, illetőleg tájékoztatást kértünk a bukaresti állami cirkusztól anélkül, hogy bárki is figyelemre méltasson bennünket. Márpedig vizsga nélkül (a régi időkkel ellentétben, amikor csak a tudás számított) senki sem lehetett Romániában artista. Ez eddig rendben van, ha ez a törvény, vizsgázzunk. Csakhogy mikor, mert erről mi soha egy közleményt sem olvastunk.

– Hívjuk fel őket telefonon! – indítványoztam Flóriánnak. – Ha így sem reagálnak, agyő, aréna, mehetünk vissza Szuhánek bácsihoz tornászni.

– Hívjuk.

Erre elkocogtunk a postára, befizettünk egy háromperces beszélgetésre, és vártuk, hogy felvegyék a kagylót a fővárosban. Na végre! Két óra múlva összekapcsoltak bennünket.

– Halló! Állami Cirkusz?

– Igen.

– A Pitar Moş-i központból?

– Kivel beszélek? – reccsentett rám egy borízű hang bosszúsan.

– Nándili Nándi vagyok Petrozsényból – füllentettem. – Bocsánat a zavarásért, csak azt szeretném kérdezni, mikor lesz a legközelebbi felvételi vizsga a cirkuszban?

– Amikorra hirdetjük. Kísérjék figyelemmel az Informaţia Bucureştiului (Bukaresti Tájékoztató) újságot, és megtudják.

– Persze, persze, de én pont arra lennék kíváncsi… Letette – bámultam megrökönyödve Flóriánra.

– Várj, majd én! – hívta fel ő is a központot. – Itt Fufu Teodor ezredes beszél.

– Román Állami Cirkusz. Parancsoljon, ezredes elvtárs!

– Kérem, informáljon pár szóban, mikor tartják az artistavizsgákat! – pattogott kurtán, katonásan.

– Mert?

– Most maga kérdez, vagy én kérdezek? Halló, ott van még? Nem hallottam a válaszát.

– Bocsánat. Sajnos az az igazság, hogy még magunk sem tudjuk pontosan. Az idén semmiképp. Talán jövőre.

– Ezt nevezem precíz válasznak! – csapta le a kagylót dühösen. – Becsszó, egyszer még szétverem ezt a kuplerájt.

Mit tehettünk, vártunk, közben kifundáltam, hogy addig is lépjünk fel a petrillai kultúrház színpadán. Petrozsényban nem mertünk, talán be sem fogadtak volna bennünket, a tőle négy- öt km-re fekvő városka azonban nyilván örülne, ha fellépnénk – fejtegettem Flóriánnak lelkesen.

– Felőlem – egyezett bele Teofil, aztán az utolsó pillanatban mégiscsak meghátrált. – Bocsáss meg, de engem itt sokan ismernek, és van pár rosszakaróm is a városban, úgyhogy elég egy hiba, a legapróbb tévedés, és már ki is fütyöltek. Előbb a nézőtéren, később az utcán, nem, komolyan, ennyit nem ér nekem ez a színjáték.

– Oké! Te tudod – legyintettem, aztán új ötletem kerekedett. – Menjünk Dévára! Ott senki sem ismerhet, ráadásul véletlenül akrobatát keresnek – lobogtattam meg a Scânteia Tineretului (Az Ifjúság Szikrája) című napilapot.

– A varieténél?

– Hol másutt? Van ez is olyan klassz, mint a cirkusz, ha nem még klasszabb. Na, ez a színjáték sem érdekel?

– Induljunk!

Felszálltunk a vonatra, és három óra döcögés után megérkeztünk Kőműves Kelemen nevezetes várához.

– A hirdetésre jelentkeztünk – nyomtam a napilapot a hirtelen felbukkanó portás kezébe.

Micsoda rumli! – néztem körül csodálkozva. A színház folyosóin csupa kacat, vödrök, létrák és egyebek. Az egyik helyen festettek, a másikon az ajtókat, ablakokat mázolták. Így fogadják ezek a vizsgára jelentkezőket?

– Jöjjenek utánam!

Bevezetett egy festékszagú irodába, ahol egy mészporos ruhájú férfi, feltehetőleg ma­ga az igazgató kavargatta mélán a kávéját.

– Akrobaták. Az újsághirdetésre jelentkeztek.

– Késő. A varieténk néhány napja kimúlt – mutatott körül keserűen a szobában.

– Hogyhogy kimúlt? – paprikázódott fel Flórián. – Akkor ez a hirdetés mit jelent? – emelte fel a Scânteiát.

– Már semmit. Nagyon sajnálom, de időközben megszűnt a varieté tagozat. Így határoztak odafent. Javaslom, jelentkezzenek vizsgára a Bukaresti Állami Cirkusznál.

Ez ám a fiaskó! Döcöghettünk vissza Petrozsényba.

– És most? – vakargatta a fejét Flórián. – Hogyan tovább, művész úr?

– Folytatom a felvételit, csak nem a cirkuszba, hanem valamelyik felsőfokú intézetbe. Te?

– Nem tudom. Lehet, hogy én is így teszek. Hacsak el nem visznek addig bakának.

4

Hát ilyen előzmények után kerültem a marosvásárhelyi főiskolára. Marosvásárhely volt akkoriban a székelység legnagyobb, Románia tizenhatodik városa, bár a magyarok száma már akkor alig haladta meg valamivel a románét. A Maros partján épült, Bukaresttől mintegy 500 kilométerre. Nevezetes intézményei: Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Székely Színház, Színművészeti Főiskola, Pedagógiai Főiskola, Kultúrpalota, Vártemplom. Éghajlata mérsékelten kontinentális, és a város számos virágoskertje, parkja miatt a virágok városának is nevezik.

Szóval román–magyar szakos hallgató lettem, miközben Flóriánt… Őt bizony bekapta a kaszárnya, és azontúl már bakaruhában masírozott valamelyik laktanya udvarán. Ezért ugyan kár volt annyit álmodozni, edzeni! – sirattam el őt is, magamat is. A karom eltört, mindkét bokám megrándult, fejem berepedt, ráadásul a szívem is nagyobb a normálisnál. És az eredmény? Három év unalom, utána felcserélhetem a petrozsényi füstöt, kormot sárra, porra egy isten háta mögötti községben – átkoztam a sorsomat, mire az hirtelen megkönyörült szegény peches fejemnek, amennyiben újra mellém sodorta Flóriánt.

Fura, nem? Mikor minden ajtó bezárult, egy, a legutolsó nyomban ki is nyílt előttünk. Ja, de mégis mi történt? Hát csak annyi, hogy Flóriánt is egy vásárhelyi kaszárnyába helyezték, egyszóval ugyanabba a városba, ahol én is tanultam. Szép, de mit változtatott ez a dolgokon, hiszen egy frissen besorolt bakának sem ideje, sem energiája nincs edzeni. Azonkívül egy kaszárnya viszonylag zárt terület, ahonnan csupán rövid időre, és akkor is csak engedéllyel lehet kijutni. Stimmel, csakhogy Flóriánt négy hónap alaki kiképzés után kinevezték lőtéri karbantartónak, melynek területét aztán el sem hagyhatta. Itt lakott egymagában, viszonylag szabadon. Egyetlen lakótársa egy kedves süni volt, melyet nagy odaadással etetett. Semmi vész, nekem így is megfelelt, ugyanis ott már ő volt a nagyfőnök, és akkor engedett be, amikor csak akarta.

Telt-múlt az idő, s miközben naponta fellapoztuk a Bukaresti Tájékoztatót, hátha megjelenik már az az átkozott hír a vizsgáról, szorgalmasan edzettünk a fáktól körülvett gyepes lőtéren. Megtudtál valamit? – kérdezgettük egymást csaknem naponta, később hetente, amíg az utolsó ajtót is bevágta orrunk előtt az úristen. Ezt úgy kell érteni, hogy Flóriánt másik városba, méghozzá egy bukaresti kaszárnyába helyezték.

– A sors iróniája – búcsúztam el tőle könnyeimet nyeldesve. – Bukarestbe vágytál, hát ott leszel. Viszont mi haszna, ha pont ezért válunk el egymástól.

Folytattam hát az edzést egyedül. Így repült el közel három esztendő. Közben Flórián is leszerelt, és nekiadta fejét a tanulásnak: bányászmérnök szeretett volna lenni. Nem sokkal ezután pedig a következő levlapot kaptam a Zsil–völgyi kisvárosból:

Egy fantomot kergettünk, ideje felébredni, barátom. Ami engem illett, én felébredtem, és teszek a cirkuszra. Melegen ajánlom, kövesd te is a példámat.

Flórián

Nem hallgattam rá, tovább edzettem, elvégre a számok zöme úgyis az én produkciómon alapult. És igazam volt, mert az utolsó felvonás még csak ezután következett.

5

– Szóval akrobaták vagytok.

– Igazgató elvtárs, szabad egy percre!

– Bocsánat! – tűnt el a diri jó félórára. – Hát ti? – pillogott ránk, mihelyt előkerült. – Ja, persze, a kígyóbűvölők.

– Akrobaták – javítottam ki halkan. – A korzikai duó.

– Korzikából? – nézett nagyot a vállas, hosszú hajú, kígyóbőr zakóban ágáló igazgató.

– Ez a művésznevünk. Azért jöttünk, hogy…

– Vizsgázzunk – vette át a szót Teofil –, helyesebben, hogy megtudjuk, biztosan megtartják-e a meghirdetett vizsgát holnap nyolc órakor.

– Reméljük, fiúk, reméljük. Pardon! – nyúlt a telefonhoz. – Halló! Én, személyesen… Micsoda… ? Fizessétek ki, és arrivederci, Roma…! Nem, szó sem lehet róla…!

– Zavarok? – sompolygott be a direktor szilfid termetű titkárnője.

– Menjen a fenébe! Nem maga, ők – mutatott a férfi a kagylóra, s már akasztotta is le a másodikat. – Bonjour! (Jó napot!) Oui, oui…! (Igen!) Bien entendu…! (Természetesen!)

Ekkor egy akrobata totyogott be a kezén, a nyomában két zsonglőr és egy buggyos nadrágú bohóc fülsüketítően trombitálva.

– Mulţi ani trăiasca, la mulţi ani! (Sokáig éljen!)

Ölelkezés, kézszorítások.

– Boldog szülinapot! – köhintett a szilfid titkárnő.

– Igazgató elvtárs…! – köhintettünk mi is figyelmeztetően.

– Viszlát, fiúk! Üdvözlöm Korzikát és a kígyótokat!

– De mi…

– Mi van, Giziké? Látom, tűkön ül. A titkárnő átadott egy táviratot.

– La naiba! (Az ördögbe!)

– Gáz van? – kérdezte a bohóc.

– Két akrobatánk Párizsba disszidált.

– Kik?

– Paoloék.

– Mi szívesen… – jegyezte meg Flórián felcsillanó szemmel.

– Ti még mindig itt lötyögtök? – mordult ránk az igazgató. – Hányszor mondjam, hogy momentán nincs szükségünk se fakírra, se zsonglőrre.

– És akrobatákra?

– Mi? Akrobaták vagytok? És ezt csak most mondjátok? Micsoda szerencse! Meg vagyunk mentve, uraim! – ölelt át latinos temperamentummal bennünket.

– Ura! – kiáltották kórusban a bohóc, a zsonglőr meg a többiek.

– Honnan jöttetek?

– Én Vásárhelyről! – mosolyogtam boldogan.

– Én meg Petrozsényból? – mondta Flórián.

– Fel vagytok véve, illetve… Előbb megnézzük, mit tudtok. Mindenesetre legyetek holnap reggel nyolckor a Nagycirkuszban!

Bukarest Románia délkeleti részén fekszik a Dâmbovita folyó két partján, a Dunától északra, a Fekete-tengertől 280 km távolságra. Lakossága a hetvenes évek körül olyan jó másfél millió lehetett. A várost a legenda szerint egy Bucur nevű pásztor alapította. Mivel sok szempontból hasonlított Párizsra, Kis Párizsnak is nevezték mindaddig, amíg az 1977-es nagy földrengés, később pedig a hírhedt diktátor jócskán át nem alakította a főváros arculatát. Rám a Romániában egyedülálló széles sugárutak, a Herăstrău-, a Cişmigiu-park, a volt Királyi Palota, a Calea Victoriei utca és a Curtea Veche-templom hatott legjobban. Amúgy már többször, úgyszólván minden évszakban felbukkantam a városban, így elég otthonosan mozogtam a hatalmas háztömbök közt.

Amint kiléptünk a cirkuszból, arcunkba csapott a fagyos téli szél. Esteledett. Egy ideig céltalanul bolyongtunk Bukarest utcáin. A hópelyhek lassan keringve hulltak alá a magasból. Hallgattunk. Bárcsak sikerülne a holnapi felvétel! Évekig vártam, készültem erre a pillanatra, és most itt van, szembesültem vele egy kurta újsághír képében. A függöny tehát felgördült, még néhány óra, és a korzikai duó kilibbenhet a porondra.

– Gyere, vegyünk ki egy szobát valamelyik hotelben! – rezzentett fel gondolataimból Teofil.

– Menjünk!

– Sajnáljuk, minden szobánk foglalt – utasítottak el mindenütt, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, megszálltunk a Gara de Nord (Északi pályaudvar) várótermében.

– Szabad a jegyeket? – ráztak fel erélyesen éjféltájt.

Nem lévén jegyünk, kitessékeltek a teremből, ahol csakis érvényes vasúti jeggyel tartózkodhattak az utasok.  Ez volt a szabály, ezért nem lehetett látni egy csavargót sem a román várótermekben. Egy darabig tanácstalanul toporogtunk a peronon, aztán felültünk egy holtvágányon veszteglő, Piteşti feliratú vonatra.

– Innen biztosan nem dobnak ki – nyújtózkodtam el a meleg ülésen.

Barátom két perc múlva már fűrészelt, csupán én mocorogtam nyugtalanul. Folyton azon rágódtam, nem kellett volna megkérdezni, meddig rostokol itt ez a szerelvény. Üresnek ugyan tök üres, meg meleg is, de mi lesz, ha mégis elindítják Piteştire? A gondolat sehogy sem hagyott nyugodni, ezért gyorsan leszálltam, és megkérdeztem egy pufajkás atyafit:

– Megmondaná, kérem, hány órakor indul az a vonat onnan Piteştire?

– Boldogan – ölelt át a szemmel láthatóan illuminált pufajkás. – Neked szívesen, ha meghívsz egy pofa italra.

Na, én is jótól kérdezem, de talán ez a szőrmebundás hölgy felvilágosít.

– Megmondaná, hány órakor indul a vonat Piteştire?

– Reggel, csak reggel, szépfiú, úgyhogy ha érdekel, akár meg is hívhatlak egy csésze kávéra. Itt lakom a közelben, és nem kerül többe száz pengőnél.

– Egy kávé? Köszönöm, majd legközelebb, ha pénzem is lesz hozzá.

– Csóró mazsola! – hagyott faképnél lenézően az örömlány.

Milyen vendégszeretők ezek a regátiak! Na, mindegy, böngésszük át akkor a Mersul trenurilort (menetrendet)! Piteşti, Piteşti… Hű, mekkorát gurított a kiskurva! Nyomás vissza, Flóriánhoz. De hol volt már akkor Flórián! Megdöbbenve meredtem a sínekre, ahol nemrég még ott vesztegelt a vakvágányra terelt szerelvény. Szegény Flórián már biztosan gőzerővel robog Piteştire – néztem körül abban a titkos reményben, hátha elém ugrik valahonnan nagy kacagva. Persze nem ugrott, és engem összevissza szurkáltak a lelkiismeret nyilai. Vajon mit gondolhat rólam, ha felébred, és nem lát maga előtt az ülésen? Elképzeltem magamban, amint keserűen felkiált: ez az áruló itt hagyott engem a vonatban! Most mi a francot kezdjek ezzel a vizsgával partner nélkül, egyedül? Illetve egyedül éppen kezdhetnék, viszont együtt kezdtük, izzadtunk hosszú éveken keresztül, most meg, csak úgy, ukmukfukk, mellőzzem egy ilyen ostoba pech miatt? Lerogytam egy padra, és órákon át tépelődtem, gyötrődtem, végül úgy döntöttem, hogy ha neki nem sikerült, úgy illik, egyelőre én se menjek vizsgázni. Előbb mindenképp tisztáznom kell, mi történt, utána még mindig ráérünk nekirugaszkodni a dolognak. Újra együtt vagy közös megegyezéssel szólóban, ha történetesen feladná, és a fűrészpor helyett megint a szénport választja. Megváltottam hát a vasúti jegyemet, és szomorú szívvel elhagytam álmaim városát.

Visszatérve Teofilra, ő bizony alaposan megjárta, ugyanis leugrottam a vonatról – mesélte utólag. El is ájultam azonnal. Egy vasutas talált rám egy galagonyabokor tövében. Fejem betört, erősen véreztem, más bajom szerencsére nem esett. Az öreg bekötötte a fejemet, aztán felrakott egy Petrozsénybe induló vonatra…

Így „sikerült” kitörnünk egy színes, füst és szénpor nélküli világba, amiről egy nap alatt kiderült, hogy ha való is, ugyanolyan csalóka és elérhetetlen, mint egy délibáb. Kár, mert akkor azon a fagyos decemberi reggelen valóban felgördült a függöny előttünk.

Csak éppen mi nem libbentünk sem akkor, sem soha többé a porondra.

1 év ezelőtt 17hozzászólás

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben, fiai, menyei, egyszóval az egész család.

Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

– Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.

– Igenis!

– Kérlek, ne habzsolj!

– Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?

– Töröld meg a bajuszod, tiszta majonéz! Ízlik a saláta? – fordult udvariasan csinos, jó modorú menyéhez, akit mindenkinél jobban kitüntetett, lévén a család legrangosabb tagja, főkönyvelőnő, s mint ilyen, túl nőtt hivatalnok fián is.

– Nagyon fincsi, igazán, elárulnád a receptjét?

– Eh, minden szakácskönyvben benne van, salade de boeufnek is nevezik. Dezső, te nem eszel? – szólt figyelmeztetően meglehetősen sovány fiára. – Más fogás nincs, úgyhogy most egyél, ne éhezz, mint odahaza! Elnézést! – mentegetőzött a könyvelőnőnek. – Ez csak olyan szólás minálunk. Te éhezel? – kapta ki a tálat férje kezéből. – Gondolj a kilóidra és az epédre!

– Az epéjére miért? – kérdezte halkan Dezső, a tisztviselő, és nem kapván választ, maga elé meredt.

Ha nem válaszol, annyi, ő megkérdezte, nehogy megint megszólják, amiért olyan ritkán társalog. Locsogni nem szeret, az bizonyos, a technika meg éppen a leggyengébb oldala. Márpedig, ha ezek rákezdik, másról sem hall, mint autókról. Mindkét bátyja, Balázs és Jakab is autószerelő, így persze érthető. Csak őt untatják a Trabantok, Skodák, Zsigulik… Pedig rajtuk kívül ezernyi téma van: irodalom, festészet, színház… Szóval ezernyi, ehelyett itt ül, ücsörög, mint aki karót nyelt.

– Mi az, te nem kajálsz? – csámcsogott feléje a majd kétméteres, örökké munkaruhában járó Balázska. – Nézd ezt a cubákot! Nem szebb, jobb ez minden versnél, amit bármelyik irodalmi lapban olvashatsz?

– Megbuggyantál, öcsikém? – csodálkozott rá Jakab, a legidősebb Péntek fiú, aki öccsével ellentétben, mindig kirívó eleganciával öltözött. – Mióta olvasol te ilyesmit?

– Olvas a cipőm talpa, mit képzelsz? Egy krimi, szex- vagy sportcikk még elcsúszik, de ki olvas ma már Dezsőn kívül verseket?

– Például én – kelt Dezső védelmére a családfő. – Na, nem Tandorit, Parti Nagy Lajost meg a hozzájuk hasonló zseniket. Engem kielégít Petőfi is, Tompa Mihály, Arany János…

– Este van, este van, kiki nyugalomba –, idézte Jakab gúnyosan az ismert Arany-költeményt.

– Ennyi?

– Vidáman, nem, feketén bólingat az eperfa lombja.

Itt megállt, nem tudta folytatni.

– Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, /Nagyot koppan akkor, azután elhallgat – egészítette ki Balázs, azzal kifújt, a folytatás neki sem jutott eszébe.

– Hát ez jellemző. Az én időmben bezzeg minden tanuló kívülről fújta a Talpra magyart, Családi kört, a Dózsa György unokáját Ady Endrétől. Ma, nem csak hogy nem fújják, de meg sem értik a legegyszerűbb cikket, elbeszélést sem. És a számtanról, történelemről, földrajzról még nem is beszéltem.

– Rám célzol vagy a mai diákokra? Mert, ha rám, biztosítalak, én még olvastam, és meg is értettem Ady Endrét, Jókait, Mikszáthot, míg a mai gyerekek… Abban tényleg igazad van, hogy ők már sem a régieket, sem a maiakat nem értik. Csak azt ne kérdezd, ki ezért a felelős.

– Szerintem az oktatás, a tanárok – bölcselkedett Jakab. – Régen általában azok mentek tanárnak, akik hivatásnak tekintették a katedrát. Ma dobbantónak használják, amivel bármikor átugorhatnak valamilyen diplomás állásba. Van diplomád? Van. Akkor jöhet az állásinterjú, függetlenül attól, hol, mi célból és milyen eredménnyel végeztél. Ezzel csak azt akarom mondani… Te meg mit somolyogsz? Talán nincs igazam?

– Dehogy nincs! – sietett megnyugtatni Dezső a nyalka szerelőt. – Legalábbis részben, mert a dolog azért nem olyan egyszerű. Egy tanulási folyamatnak több összetevője van ahhoz, hogy mindent a tanárokra kenhessünk.

– Márpedig én azt mondom, azért van a tanár, hogy tanítson. És ha erre nem képes, illetve nem akar, olyan tanárokat kell képezni, akikre nyugodtan rábízhatom Marcikát. Marcika! – kiáltott oda a fiának, aki éppen Balázs lányával hancúrozott a sarokban. – Gyere ide egy percre apuhoz! Nem hallod? Méltóztass ide fáradni, ha nem zavarlak!

– Jövök már, ne üvölts! Bökd ki gyorsan, mit akarsz!

– Marcika, hogy beszélsz te az apáddal? – csóválta meg a fejét megbotránkozva Péntekné.

– Elszavalnád nekünk Arany János Családi kör című költeményét?

– Szavalja a segedelmem, nem is tanultuk.

– Na látod! Ennyit a tanárokról, mélyen tisztelt öcsikém.

– Jó. Tegyük fel, hogy csakugyan nem tanulták. Nem igen hihető, de fogadjuk el igaznak. Ebben az esetben miért nem tanítottad meg te neki?

– A Családi kört?

– Is, plusz a szorzótáblát, Archimédesz törvényét, a legfontosabb magyar és világtörténelmi évszámokat, vagy mi a violinkulcs, mit nevezünk alkotmánynak stb., ha már a suliban nem tanították meg Marcinak.

– Ismétlem: ez nem az én dolgom – hangsúlyozta Jakab nyomatékosan. – Azonkívül kinek van erre ideje? Mi, kérlek, keményen melózunk. Én is, meg Erzsi is. Igaz, édes bogaram? – fordult tenyeres-talpas, némán figyelő nejéhez. – Ő a konyhán, az üzemben, én az autó alatt, reggeltől estig, tetőtől talpig olajban, benzinben, miközben te az irodában lógatod a lábadat.

– Szóval nem érsz rá, meg nem is a te dolgod – hagyta megjegyzés nélkül a “lógatod a lábadat” kifejezést Dezsőke. – De akkor azon se csodálkozz, hogy Marcika még a Családi kört sem ismeri.

– Csodálkozik a vakbelem! Mellesleg az sem olyan nagy baj, ha nem tudja. Nem akarok én belőle se költőt, se magyar tanárt, de még hivatalnokot sem faragni. Mi akarsz lenni, kisfiam? – kérdezte Jakab a fiától.

– Autószerelő.

– Hallottad! Miért nem tanár vagy tisztviselő, mint a nagybátyád?

– Mert én szeretem az autókat, meg aztán neki se nyaralója, se pénze sincs, ezért jár mindig hozzánk kölcsönért.

– Jó, jó, eredj vissza játszani! – köhögött az apa zavartan. – Okos kölyök, ő már most látja, mi a különbség egy iparos és éhenkórász…

– Tisztviselő közt?

– Én ilyet nem mondtam. De, ha jobban meggondolom…

– Állj, állj, állj! – sietett elejét venni a vitának Péntekné. – Minden mesterségnek megvan a maga előnye és hátránya. Pont. Inkább azt jósolja meg valaki, ki győz a holnapi rangadón!

A futball és az autó volt a csalétek, valahányszor a fiai elkezdték egymást csepülni. Csipkedni ugyan ilyenkor is csipkedtek, de ez sohasem volt olyan veszélyes, mint amikor a diploma, műveltség és kereset miatt akadt össze a bajuszuk.

– Micsoda kérdés! Természetesen az FTC – jelentette ki magabiztosan Balázska.

– Nana! – tiltakozott Jakab mérgesen. – Ne felejtsd, hogy az UTE sem akárki, és ha ezek egymás ellen lépnek pályára…

– Akkor az Újpestnek semmi esélye – vágta rá Balázs azonnal.

Dezső ásítozva bóklászott át a kertből az udvarra. Most meg a futballról traccsolnak, utána következik a rali, derbi… Csupa olyan téma, ami már gyermekkorában is halálosan untatta. Hát csak traccsoljanak, de nélküle, ő inkább eljátszik a Bodrival itt az udvaron.

– Feküdj! Jó kutya! – veregette meg a kutya nyakát időnként, még elszívott egy-két cigarettát, majd visszaballagott a többihez.

Esteledett. A lugasban egyszerre kigyulladtak a színes lampionok. A társaság harsányan énekelt, méghozzá nem is akármit, Petőfi híres Befordultam a konyhába… című versét dalolta:

„Befordultam a konyhára,

Rágyújtottam a pipára…

Azaz rágyújtottam volna,

Hogyha már nem égett volna.”

– Te meg hol jártál? – bökte oldalba Aranka, amint Dezsőke odahuppant melléje az asztalhoz. – Nem illik ám otthagyni csak úgy, se szó, se beszéd egy társaságot, kedvesem.

– És? Észrevette valaki? – vonta meg a vállát keserűen a hivatalnok.

A nő elértette, de még mielőtt válaszolhatott volna, Marcika már állon is találta egy labdával.

– Bocsánat!

– Semmi baj, megesik – mosolygott rá megbocsátóan a főkönyvelőnő.

– Parancsoljatok, itt a finom zserbócska! – szolgálta fel a süteményt Péntekné. – Zserbó, isler, kinek mihez van étvágya.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – kacsintott a most is munkaruhában bokázó Balázska.

– Brr! – fintorgott Marcika, aki mindeddig versenyt evett az öreg Péntekkel. – Még egy falat, és kireped a pocakom.

– Akkor győztem, mert én ebből is veszek ám – ágaskodott a zserbó után a kőműves.

– Nana! – állította meg azonnal az elveihez szigorúan ragaszkodó Péntekné. – Megfeledkeztél a cukrodról.

– Igaz. Istenem, mit csinálnék én nélküled. Akkor igyunk! Bort a billikomba!

– Hehehe, hihihi! – nevetett fel ekkor Évike, Balázs szőke, ibolyakék szemű kislánya.

– Hát te min vihogsz? – bámult rá a hasonlóan szőke és kék szemű Péntek Balázsné.

– Azt mondta, hehehe, az ópapa, hogy, hihihi, bort önt a bilibe.

– Billikomba, te kis buta – javította ki anyja reszelős hangon, kedvetlenül, amiért a lánya ilyen zöldségekkel szégyeníti meg őket. – Így hívták valamikor a serleget.

Aha, már rötyög is a sógorasszony! Mármint az Erzsike, ez a táskás szemű kisgömböc, aki szentül meg van győződve, hogy valamennyi sógornőjét, még Arankát is lepipálja. Szó mi szó, főzni azt megtanult, de hát attól még nem kell mindenkit lenézni.

– Éljen! – kiáltotta Balázs és Jakab egyszerre.

– Figyelem! Figyelem! – koccintotta meg Balázs a poharát. – Mondanék egy köszöntőt.

– Halljuk!

– Drága papa! Engedd meg, hogy nyugdíjaztatásod alkalmából erőt, egészséget és sok-sok boldogságot kívánjak.

– Erőt, egészséget! – harsogták a vendégek.

– Remélem, a mi nyugdíjaztatásunkat is megéred, és akkor te fogsz nekünk erőt, egészséget kívánni.

– Ajaj, hol leszek én már akkor, gyerekek!

– Hajrá, UTE! Hajrá, magyarok! – szúrta oda Jakab provokáló arckifejezéssel.

A szálas, felnyírt fejű férfi elvörösödve meredt a bátyjára.

– Na, idefigyelj, te csámpás lábú, nyálas próbababa! – kapcsolta le a zenét a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Elég! Elég! Ülj már le, eleget beszéltél – húzta maga mellé a férjét idegesen a felesége. – Elnézést! Kicsit fejébe szállt a badacsonyi.

– Köszönöm a jókívánságokat – avatkozott közbe ekkor maga a házigazda. – Hálából elszavalom nektek a Családi kört, ha megengeditek – hunyorított a feleségére.

“Este van, este van: ki-ki nyugalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”

A család megadóan hallgatta az öreget. A vers hosszú volt, a vendégek meg fáradtak, némelyik ezért el is bóbiskolt lassacskán. Csak Balázs és Jakab méregették egymást továbbra is, mint két kakas a szemétdombon.

– Na, hogy tetszett? – fejezte be az öregúr elégedetten. – Ugye, igazam volt, amikor azt mondtam, egy költő sem ír manapság ilyen gyönyörű költeményt?

Senki sem válaszolt, ehelyett éles, kb. száz decibel erősségű kürtszó hasított az est idilli csendjébe.

– Jézus Mária, mi történt? – rezzent föl ijedten a Péntek ház asszonya. – Marcika, légy szíves, fejezd be ezt az éktelen tülkölést!

– Gól! Gól!

A ricsajra megelevenedett a szomszéd ház, s egy pillanattal később ösztövér férfi battyogott a drótkerítéshez.

– Jó estét, Takács úr! – üdvözölte a kőműves, odabaktatott a szomszédhoz, váltott vele néhány szót, majd tisztelettel megkérte, csatlakozzék ő is hozzájuk.

– Sajnálom. Igazán hálásan köszönöm, de beteg a feleségem. Majd máskor, esetleg Péntek úr névnapja alkalmából. Addigra, remélem, nekünk sem lesz ennyi problémánk. További kellemes szórakozást, és ha kérhetném, fogják halkabbra a lejátszójukat!

– Magától értetődik. Egy percre azért még átugorhat mihozzánk. Na, csak egy pillanatra. Bekap egy pohár kisüstit, és már mehet is vissza a feleségéhez.

– Nem bánom, de tényleg csak egy pillanatra.

A vendéget részvevő arccal fogadták. Tudták róla, hogy szegény, hatgyerekes édesapa. Szűzanyám, hat gyerek, akik közül egyikük félig vak is ráadásul, és minden jel szerint, nemsokára teljesen meg is vakulhat! Hacsak a Jóisten csodát nem tesz a kilencéves, göndör hajú Irénnel.

– Bort, pálinkát?

– Inkább pálinkát, ha lehetne.

Megkapta a pálinkát, hozzá két zacskó élelmet: kis krumplit, sült pulykát, kávét, narancsot, süteményt…

– A gyerekeknek. A feleségének meg jobbulást kívánunk – nyomta Péntekné a zacskókat Takács szomszéd kezébe.

– Köszönöm. Az Isten fizesse meg maguknak.

– Irénke? Találtak már megfelelő orvost a számára?

– Találtunk.

– Valóban? – örült meg a hírnek Péntekné. – Hol, kit, és meg is műti a kislányát?

– Németországban. Egy híres szemészprofesszort, igen, meg is műtené Irénkét.

– De hisz ez nagyszerű! Hallottátok? Gratulálok! – ölelte át a megviselt arcú, ágrólszakadt édesapát.

– Én is – lépett hozzá a házigazda.

A férfi halotthalványan rogyott vissza az asztalhoz, és gyorsan felhajtott még egy pohár kisüstit.

– Valami baj van, Takács úr?

– Csak annyi, hogy lemondtuk a műtétet.

A család furcsa szemeket meresztett a szomszédra.

– Miért, olyan veszélyes? – puhatolódzott megértően Aranka.

– Megjárja, viszont annál drágább, asszonyom, annyira, hogy ki sem tudnám fizetni – szökött egy könnycsepp Takács úr szemébe. – Na, mindegy – állt fel ismét szomorúan. – Ilyen az élet! Megesnek ennél súlyosabb dolgok is, ugyebár. Irénke legfeljebb csak megvakul – emelte tekintetét Péntekre.

Az zavartan nézett a lampionok körül repkedő rovarokra, Jakab malmozott, míg a többiek poharukat szorongatva hallgattak. Ekkor Évike, Balázs öt éves kislánya tipegett az apához.

– Tessék a babám, Irénnek adom ajándékba.

Balázs megszégyenülten ütött a homlokára.

– Hozz még egy szatyrot, mama, légy szíves!

Amint megkapta a szatyrot, lekapcsolta csuklójáról a karórát, és bedobta a szatyorba.

– Jakab?

A fiatalember ezer forinttal ajándékozta meg a beteget, de a többiek is mind kitettek valamivel magukért, beleértve Marcit is, aki féltve őrzött vuvuzeláját csúsztatta a szatyorba.

– Fogja, a magáé, aztán meglátjuk, mit tehetünk még ez ügyben.

Takács úr megrendülve tántorgott ki a lugasból. Nem sokkal utána pedig Péntekék búcsúztak el egymástól. Még egy hörpintés, utolsó kézszorítás, és átvette a „tücsök csendes birodalmát”.

1 év ezelőtt 10hozzászólás

Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét. Délben szinte naponta sercegett a hús Kecskésné tűzhelyén, a könyvelő így ismételten ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb szagok áramába került. Hétfőn hurkát sütöttek, kedden színhúst, ezt követte a töltött káposzta, birkapörkölt… A diétázó férfi kívülről fújta a menüt, Kecskés szomszéd vicceit, rokonai, ismerősei nevét, miután nemcsak a szagok, hanem a hangok is terjednek ám, következésképpen a böfögéstől a szellentésig minden áthallatszott. Aztán betoppantak a vendégek. Puszi, puszi! Örülünk, hogy látunk! – áradoztak Kecskésék végig a kis szobában, ahova úgy befészkelték magukat, hogy sem a vendégek, sem a hőség, de még Ipolyi úr áriái sem űzték őket beljebb.

– Okos enged. Ha ők nem tágítanak, húzódj beljebb te egy szobával, ahol kevésbé hallod őket! – kommendálta a neje, amitől a könyvelő majdnem sokkot kapott.

– Még hogy én! Soha! Inkább naponta áriázom nekik.

Így teltek-múltak a napok. Ha az egyik tüsszentett, a másik tüstént egészségére kívánta. Ha bekapcsolták a Petőfi rádiót, holtbiztos, hogy erre a Kossuth felelt.

Ennyit kettőjükről. A csata folyt, de csak kettőjük közt, amíg föl nem bukkant a harmadik „szomszéd”. Nérónak hívták, s volt vagy nyolcvan centi, akkora hanggal, hogyha ugatni kezdett, a társasház összes lakója rémülten rezzent össze. Ezt a tulajdonságát Kecskés és a többi szomszéd vendégei is hamar megismerték, mert ezentúl egyre ritkábban látogattak hozzájuk. Annál sűrűbben ruccantak ki maguk a társasház lakói. Ki üdülni, ki színházba vagy moziba ment, csakhogy ne hallják azt az istenverte dögöt. Kerekes szomszéd például befeküdt a kórházba, és megműttette magát. Mellesleg, már régóta készült erre, pontosabban Néró beköltözésének percétől. Hát kérem, dög ide-oda, azért mégis hasznos állat: támogatja a színházat, fellendíti a filmipart, csökkenti a víz-, gáz- és villanyfogyasztást, sőt, kikerget a szabadba, a drága friss levegőre, ahova önként aligha mennek már ki manapság.

Sajna az emberek sokszor rövidlátók, s ahelyett, hogy hálásak, még ingerültebbek lesznek. Ez történt Néró esetében is, akitől mindenki szabadulni akart.

– Én felmondok – fenyegetőzött a postás, aki a vicsorgó fogaktól való félelmében csakis motorbiciklin mert közlekedni. – Vagy fizessenek benzinpénzt, plusz veszélyességi pótlékot.

– Mérgezzük meg! – rukkolt ki az ötlettel félénken Horacsek szomszéd, ám a többiek gyorsan lehurrogták: veszélyes ötlet, az ilyesmi ma már bűnténynek számít.

Csupán Ipolyi és Kecskés méregették egymást. Nem mondtak sem bűt, sem bát, ők tudták, miért. Különösen Kecskés, nyilván még örült is, amiért a másikat a guta cirógatja.

– Ez a Kecskés immunis – roppant össze végül szegény Ipolyi úr, s elhatározta, hogy kivesz két hét szabadságot, és kiruccan falura a tyúkok, malacok és szülei ölelő karjai közé.

Ott persze szóba se jött a feketekávé, nem karattyoltak a fülükbe, és senki sem beszélt Néróról. Ezzel szemben feleségestül reggel ötkor keltek, megetették az állatokat, elkapálgattak a kertben. Közben hallgatták a madarak énekét, amit hol gágogás, malacsivítás, hol a kutyák, Dráva és Száva csaholása kísért.

A könyvelő pár nap alatt lesült, izmai megduzzadtak, s olyan fogyásnak indult, hogy a szomszédjai alig ismertek rá a falusi kúra után. Ő sem az otthonára. Kerekes úr meghalt, Kecskésék elköltöztek, a virágágyások feldúlva, mindezek koronájaként pedig eltűnt maga Néró is tipp-topp házacskájával együtt.

Ipolyi úr sugárzó arccal sétálta körül az elárvult csatateret.

– Úgy látszik, győztünk. Végre csakugyan itthon érzem magam – ölelte át feleségét túláradó boldogságban utána.

Hát igen, idővel újból visszagömbölyödött, mialatt a napok tovább vánszorogtak. Legalábbis Ipolyi úr szerint, aki lassacskán unatkozni kezdett a társasház síri csendjében. Unta a tévét, a néma szomszédokat, ahonnan se vicceket, se puszikat nem hallott többé. Bezzeg azelőtt, a régi szép időkben, amikor még birkapörkölt főtt a mellettük a lábasban…! Eltervezte, hogy legközelebb megint meglátogatja falun a szüleit.

Addig is szerez egy aranyos dogot, épít neki egy házikót, és Nérónak fogja hívni.

 

2 év ezelőtt 4hozzászólás

CINKA HANNA LEVELEI

    okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

 

    okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

 

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

 

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

 

    okt 11

Igen tisztelt polgármester úr

 

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérései fordulok magáho utaltason ki a polgármester úr a családomnak valami járadékot, mer a családi pótlékból mik nem tudunk megélni. Legaláb munkanélküli segéjt adjanak. az is töb a seminél. így csak guberálunk pedig érek én is anyit mint Vacakné a szomszédból aki szintén munkanélküli mégis óton jár vásárolni a piacra. Igaz hogy csak egyszerű cigány vagyok meg szakmám sincs azér nekem is jogom van az élethe. Jó, tudom én azt, hogy az állam támogatja a romákat ám mit érünk vele ha más van a törvénybe és más a szivébe. Ha a polgármester úr megért engemet még megtódja a járadékot egy lakásal. Mahónap öten leszünk, túl sokan aho a likho amiből hiányzik a gáz fürdőszoba és egyebek. Ójan hejen szeretnénk lakni aho nincs bűdösség, a szomszédok tisztelnek és szégyenkezés nélkül fogadhatom a postást vagy a rajkók tanitónénijét. A magyarok azt monggyák semmi bajuk velünk éjjünk ügy mint ők akko ők se nézzik le a romákat. Hát jó de ehhe munka kel rendes lakás és megértés mer híjába mozsdunk meg és akármijen cifrán beszélünk attól még mindig romák maradunk.

Válaszát várja Cinka Hanna. Ha nem hallgat meg má most megmondom hogy a köztársasági elnökhöz fordulok.

 

    okt. 30.

Tisztelt Cinka Asszony!

 

Örülünk, hogy változtatni óhajt eddigi életmódján, pusztán azt furcsálljuk, miért éppen most jutott eszébe ilyesmi. Ettől függetlenül megígérjük, tőlünk telhetően támogatjuk a kérelmét. De miután nem Ön az egyetlen, aki a segítségünket igényli, és egyesek még Önnel is hátrányosabb körülmények között élnek, dolgoznak, kérjük, várjon türelemmel, amíg érdemben foglalkozhatunk Magával.

Üdvözli

 

Hidegházy Antal, a városi polgármesteri hivatal vb-titkára

    Ápr 1.

Drága Elnök Úr!
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy vagyis már öt purdé annya. Azal a kérésell fordulok magáho tegyen igasságot egy csóró bibasz dogába. Én má sokszor láttam az Elnök Urat a tévébe és isten bizony irtó teccik nekem – legjobban a bajussza Csak az a baj hogy túl kurta ha nem haragszik amér kimondom az őszintét. Egy bajusz akko szép ha jo hoszu legaláb is nálunk szegény romákná. Ennél nagyobb baj, hogy két éve élek munka, segéj és férj nélkül. A gyerekek éheznek, a házban nincs víz, villany, fűttés. Én még csak kibírom valahogy de hogy várjam el ugyanezt a purdéktó? Mindenki azt kérdi mér nem csórok nekik eztazt időnkén? Ez óján bűn amér az isten is behunyná a szemeit – Én mégis dógoznék ehejett. Nem szégyen a, kérem alázatai akármijen munka csak megfizessék. De hát senkinek még a devlának se kelek én má ugy látom. Mindenki csak bolondit, hivatalból ki hivatalból be küldenek, oszt nesze semmi fogd meg jol. Utósó reményem magába van, ha maga sem segít kihez fordujjak?
Cinka Hanna

    máj 1
    Elnök Úr!

Ügy nézem maga sem különb a deákné vásznánál. Nem baj éjjen boldogul. Én nem is zavarom se most se máskor ezután.
Cinka Hanna

Éjfél. Cinka Hanna nyitott szemmel feküdt hortyogó gyerekei körében. A hold nyájasan kukkantott a füstös szükséglakásba.
– Oá, oá! – sírt fel a bölcsőben a legkisebb Cinka-bébi, az ötödik.
– Sss, tente, baba, tente!
– Oá, oá!
A nő gépiesen nyúlt löttyedt melle után, aztán legyintett, és odabaktatott a kredenchez.
– Nem jó, he, pedig ez is csak tej, kis prücsök. Ha nem húzod meg, együtt zörgetünk be Szent Péterhez ma éjjel.
Egyik fia kitakarózott, azt betakarta, majd elővett egy antennadrótot, ráhurkolta a lámpára, és elszántan lépett egy billegő sámlira.
– Viszlát, csipiszek, majd mindnyájan találkozunk egyszer
Tekintetével még egyszer utoljára végigszaladt a lakáson, az alvó gyerekeken, és egy pillanatra megpihent szülei falra akasztott arcképén. Vajon mit szólnának, ha meglátnák, mire készül ő idelenn? Biztosan nagyon megszidnák. De hát mit csináljon? Aki születik, meghal, és olykor jobb előbb, mint később, a purdékról meg gondoskodjék a kormányuk.
Hirtelen elsápadt. Eszébe jutott a gyár, a polgármester, felvillantak előtte a kukák és a tisztviselők gúnyos arcai. Ezek közül hányan gondoskodtak őróluk, ki adott nekik tanács helyett kalácsot? Egyik sem, ezért jöjjön csak vele az egész családja. Elvégre az övé, ő szülte valamennyi gyermekét. Ez új gondolat volt a számára, fejbe is kólintotta alaposan. Mindenre felkészült, és bele is nyugodott jól tudván, hogy ez az egyetlen kiút a bajból, nyomorból. De hogy a gyerekeit is megölje… Mindegy, akárhogy is van, nem rossz gondolat – hajtogatta magában. Hiszen a pap is azt mondta tegnap a templomban, a halál nem büntetés, hanem megváltás, az egyedüli út a mennyországba, ahol nincsenek sem szegények, sem gazdagok.
Leugrott a székről, és előkereste a kisbaltát. Jó éles volt, éppen aznap fente borotvaélesre. Kezdte a bölcsővel, majd jobbat talált ki: miért ne fojtsa meg álmában a kicsiket? Az nem olyan kegyetlen és fájdalmas. Gyors mozdulat, kis roppanás, és volt purdé, nincs purdé. Hanna csöndesen mosolygott, gyorsan odakapott a kicsi nyakához, és valóban volt baba, nincs baba.
– Ez má a mennyből figyel bennünket. Jöhet a következő.
Semmi lelkifurdalást sem érzett, sőt, kifejezetten elégedett volt. Egyébként ez sem érdekes! Aminek meg kellett történnie, megtörtént, mert így volt megírva. Még csak meg se rendült, amikor ugyanilyen módon végzett a másodikkal, harmadikkal, egész a legidősebb lányáig. A nagylánya kitakarózva terült el a szutykos matracon. Hálóingje felcsúszott, csípője finom, épphogy kerekedett, akár a mellkasán dudorodó mellecskék. Hosszan nézte, gyönyörködött a sötét szempillákban, a szeméremdombon ütköző pihékben. Valamikor ő is hajszálra ilyen volt, ilyen üde, kecses, mint egy tündérrózsa. Aztán mi lett belőle? Ráncos, büdös öregasszony, akinek az egész világ hátat fordított. Megcsókolta a lányt, és nekiesett a torkának.
– Mm-a-ma! – fuldoklott a tinédzser.
– Ss-egítséég!
Keményen védekezett, s mivel ő volt a legnagyobb, őt már nemigen lehetett csak úgy fél kézzel elintézni.
– Lalaaa! – hívta segítségül egyik testvérét. – Mama megint megkergült.
– Elment. Hugyos, Lala, Bobo. Mindegyiket felküldtem – mutatott a nő a magasba.
– Hugyos, Lala, Bobo! – sikította a lány el magát.
A gyerekek meg sem moccantak. Valamennyi, beleértve a babát is eltorzult arccal, mozdulatlanul nyúlt el a fekhelyén.
– Nem igaz! Ez nem lehet! – fogta fel a lány rémülten, mi is történt valójában. – Nem tudom elhinni, hiszen te szereted… szeretted a rajkókat.
– Ezért mentek el, és ezért mész te is utánuk – kapta fel a cigány asszony a kisbaltát.
– Könyörülj rajtam, és megfogadom, ezentúl minden megteszek, amit csak parancsolsz. Ha akarod, kimegyek a sarokra, és mindenkivel lefekszem, kéregetek, vagy csórok is a kedvedért – borult anyja lábaihoz a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlány.
– Dinka, hiszen pont ezt nem akarom. Na, mondj el egy imát utoljára!
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám.
– Más? A Miatyánkot nem ismered?
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Most mér álltál meg? Folytasd, hogy az anyád is felkészüljön.
– Nem tudom. Elfelejtettem.
– Akkor viszontlátásra! – emelte rá a baltáját Cinka asszony.
Hanem a lány gyorsabb volt az anyjánál, elkapta a kezét, és birokra kelt vele. Egy darabig állva, utána a földön tépték, marták egymást. Végül győzött az erősebb, azaz Cinka Hanna, és a lány lelke egyetlen jajszó nélkül szállt a másvilágra. Az anya meggyújtott öt gyertyát, és a gyerekek fejéhez rakta.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Tovább ő sem tudta, ezért csak ült, ült órákon át mozdulatlanul, szemben az öt halottal. Így köszöntött rá a reggel. Nyolc óra körül felállt, és elkezdett fel-alá sétálni. Úgy érezte, sürgős dolga van, valami nagyon-nagyon fontosat kell még tennie. No, de mit? Hát erre bizony sehogy sem bírt emlékezni.
Délfelé bezörgettek az ajtaján. A postás hozott egy ajánlott levelet.
– Itt írja alá, itt lent, a jobb sarokban! – nézett körül egykedvűen a fiatal, jóképű levélkihordó; micsoda lepusztult nyomortanya, és ez a rendetlenség, levegő…! – Jézus Mária, betörtek ide, vagy mi történt? – fedezte fel a hullákat az ágyakon.
– Pszt, halkabban! Nem látja, hogy alszanak? – sietett a nő a babához, megringatta a bölcsőt, és elkezdett dúdolni:

 

Tente, baba, tente,
a szemedet hunyd be,
aludj, ringó-bingó,
pici rózsabimbó.
Alszik az ibolya,
csicsija, bubuja.

A levélkihordó kezéből kiesett a golyóstoll.
– Elolvasná, mit írnak abban a levélben?
– Ho… hogyne, de…
– Akkor, legyen szíves, olvassa!
A levélben a következő önkormányzati határozatot közölték:

1992 ápr. elsején kelt levelére válaszolva tudatjuk, hogy családi és vagyoni helyzetét elemezve a városi önkormányzat Önt rendkívüli segélyben részesíti, továbbá felajánl az Ön számára egy kétszobás önkormányzati bérlakást. Ezzel párhuzamosan elfoglalhatja régi munkahelyét is az üzemben, amennyiben ezután is ott óhajt dolgozni.
Igaz István, a Családvédelmi Osztály vezetője

Bolond Irén
2 év ezelőtt 3hozzászólás

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

Volt Kajántó határában egy sással benőtt, 1,5-2 méter mély tavacska. Azt mesélték, él a fenekén egy százéves öregasszony, a szeme zöld, haja hosszú. Ezzel a hínáros, az egész tavat átfogó hajával szokta magához húzni a szófogadatlan gyerekeket, ha azok beljebb, a tó közepe felé merészkedtek. Én persze nem tartottam magam ilyen gyereknek, és szinte naponta kijártam a tóra csónakázni, fürödni mindaddig, amíg rám nem tapadt egy-két pióca. Attól kezdve még a tó közelébe sem mentem, bármennyire is csábítottak a társaim. A ludak, bivalyok bezzeg nem féltek, irigykedtem is reájuk. Bivalyok. Hú de féltem tőlük is. Ha ezek a szarvukra kapnak, kispajtás!

– Dehogy kapnak, gyere, barátkozz meg velük! – nevetett ki apám, azzal hopp, máris ott lovagoltam a legfélelmetesebb, legfeketébb bivalyon.

– Édesanyám! – hívtam segítségül anyámat.

– Pszt, ne kiabálj! Inkább vakard meg a hátát, azt nagyon szereti.

– Mi van már megint? – bukkant elő anyám, meglátott a bivalyon, és csak hápogott. – Já… János, a gyerek! Jaj, kapd le, gyorsan, mert lepottyan!

– Ne légy már olyan kishitű! Isten vigyázz rá, azonkívül hadd szokjon egy kicsit a melegebb helyzetekhez is. Az életben nem lehet mindig csak futni, futni. Szükség van bátorságra, erőre, no meg tapasztalatra is ahhoz, hogy, ne rezzenjünk össze minden zörejre. Na, mi lesz, simogasd már meg azt az állatot!

Félve engedelmeskedtem, és óvatosan megsimogattam a bivaly széles, forró hátát. Az állat békésen tűrte, és semmi jelét nem adta, mintha le szeretne rázni magáról. Nagyszerű! Nem is igen értem, miért féltem én eddig ezektől. Maradtak a libák, merthogy azoktól is tartottam ám. Mitől nem tartottam én akkor, istenem! Féltem a boszorkányoktól, a kígyóktól, patkányoktól, nem mertem kimenni este az utcára… Egyszer mégis szembeszálltam egy sziszegő gúnárral, befogtam a csőrét, és láss csodát, már tőlük sem féltem többé.

Nemsokára olyan Tarzan-félének éreztem magamat. A falu volt a birodalmam, és az állatok a barátaim. Sosem jártam egyedül, mindig elkísért valamelyik kutya, macska, elsősorban Szivar, édesapám kutyája. Hatalmas kutya volt vicsorgó nagy fogakkal, egyébként olyan kezes, mint a bárány, így kedvére nyargalhatott velem is meg egyedül is, bárhol a faluban. A tiszteletes szíve bütyke – mondták az emberek, és senki sem bántotta. Együtt hancúroztunk odakinn a réten vagy akár otthon, a széles rekamién is. Egyedül a templomból tiltottuk ki őkelmét. Pedig oda csakugyan bárki beléphetett, látogatták is sokan, főleg ünnepnapokon. Itt prédikált naponta az apám, lelkipásztor lévén, de hogy miről, arra sajnos már nem emlékszem. Elfelejtettem, vele a templomot is, csak a hangulatát őrzöm, és a karácsonyfák képét szívem valamelyik rejtett zugában. Hű, hogy csillogtak-villogtak azok a fenyők tele dióval, dísszel, szaloncukorral, alattuk ajándék, felettük angyalok. Igen, angyalok, szinte láttam őket, amint suhogva röpködnek a karácsonyfánk körül.

Egy nyáron szörnyű vihar támadt, utána napokig ömlött az eső. A sáncok megduzzadtak és kiöntöttek, a víz elárasztotta a kerteket, udvarokat, aztán tovább emelkedett.

– Imádkozzunk az Úrhoz, hogy állítsa el az esőt! – biztatta híveit az apám. – Szálljunk magunkba, és bánjuk meg a bűneinket! Emellett segítsünk is, testvéreim, mert Isten is akkor segít leginkább, ha mi, emberek is segítünk magunkon.

Ezzel kirohant a templomból, ki a töltésre, hogy megvédje faluját egy újabb vízözöntől.

Mihelyt kiszépült az idő, és rendbe jöttek a dolgok, siettem kocsikázni egyet. Igaz, nem volt nekem se kocsim, se lovam, viszont mire való a domb, szekérnek meg ott a babakocsi. Pár éve még ebben tologatott anyám, színe kifakult, egy kereke hiányzott, de a többi még úgy-ahogy működött.

– Szivar! – füttyentettem a kutyának. – Ezentúl te leszel a paripám.

Befogtam a kocsiba, és elvágtattunk. Az utca végén borzas asszony figyelt minket. Bolond Irén! – torpantam meg előtte riadtan. Akkoriban minden faluban akadt ilyen Bolond Irén. A nép etette, ruházta őket, és jókat derült rajtuk. Én inkább féltem, és lám, nemhiába. Amint észrevett, különös arccal kapott ölbe, el kezdett ringatni, majd visszagyömöszölt a babakocsiba. Mint a szélvész vágtattam ki a kezei közül, utánam Szivar boldog csaholással. Amikor hátranéztem, Irén csípőre tett kézzel táncolt, és énekelt valamit.

Azóta sajnos egy egész élet vágtatott tova, ám Kajántó képe ma is fel-feldereng bennem. És akkor… Akkor újra gyermek vagyok, versenyt futok Szivarral, és pislogva nézem, hogyan ille­geti magát a kajántói Bolond Irén.

3 év ezelőtt 7hozzászólás

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek.

 

 

 

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is.

            Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.

Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja.

            – Úristen! Mi volt ez? – iramodtak az emberek a hang irányába, rábukkantak a szörnyre, és borzadva torpantak vissza.

A fantasztikus lény egy gémeskút mellett vonaglott. Testéről csöpögött a víz, nyilván a kútból mászott elő.

            – Hű, de rusnya! Csapjátok agyon! – biztatták egymást az elképedt atyafiak. Egyikük felragadta bunkóját, és ráütött a fejére.

Az állat keskeny boncasztalon tért magához, ahol ámulva, perzselő reflektorfényben vizsgálták a székváros orvosai. A gyík vaksin meredt a föléje hajló arcokba. Ennek ellenére mindent látott: a fényt, a teremben található tárgyakat, a mozgó alakok irányát, sebességét. Helyesebben mondva, hallott ultrahangimpulzusai révén.

            – Vigyázzatok, mozog! – kiáltotta figyelmeztetően valaki.

            – Fogjátok meg! – süvöltötte a másik, amikor a hüllő leszökkent az asztalról, s az ablakon át kimenekült az udvarra.

A kutatóközpont szirénái fülsüketítően búgtak fel. Valamelyik őr kétszer belelőtt a monstrumba, erre megdermedt, és szemlátomást nőni, vastagodni kezdett.

            – Elképesztő! – hüledeztek a dokik.

A központ vezetője remegő kézzel tárcsázott, s a rendőrség csakhamar körülfogta őket. A szörnyeteg éppen akkor robbant ki az utcai kapun.

            – Tűz!

Ettől ismét megdermedt, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy fogságba ejtsék.

            – Elképesztő! – motyogta a rendőrparancsnok is. – Ha nem a két szememmel látom… Hűha, máris magához tért.

            Csakugyan, sőt, ezen felül még nőtt is egy kicsit. Már akkora volt, mint egy borjú, csak százszor csúnyább és veszélyesebb. A rendőrök hidegvérűen vették célba, és parancs nélkül lőttek, ám ezúttal igazi töltényekkel, amitől nem csak ideiglenesen bénult meg a célpont.

Pedig mégis ez történt, azzal a különbséggel, hogy a borjú szemük láttára változott elefánttá. A szájtátiak megrettenve rebbentek szét, utánuk a rendőrök, legvégül a mesék életre kelt alakja.

            – Megsemmisíteni! – adta ki a parancsot maga a polgármester, mire riasztották a katonaságot is, s ez már tankokkal és ágyúkkal vonult a céltalanul cammogó sárkánygyík ellen.

            – Három, kettő, egy, nulla, tűz!

Semmi eredmény, azon kívül, hogy a gyíkból valódi sárkány lett, cirka 40 m magas, hihetetlenül rút és félelmetes hüllő. A város lakosai pánikba estek, jóllehet a szörnyeteg senkit sem bántott, kikerülte a házakat, és elhagyta a helységet. Amerre elhaladt, besüppedt a talaj, s lehe­letének bűzétől szaglott a környék. Fölötte harci gépek szálltak, de a monstrum nemigen törődött velük, csupán megpróbált valamilyen rejtekhelyre bújni. Felbattyogott a hegyekbe, és onnan sandított a különös röpcsik felé.

            Néhány napig semmi sem történt, csupán a gépek zümmögtek makacsul a búvóhelye körül. Lassanként teljesen hozzájuk szokott, amikor újabb támadás célpontjába került, csak most szi­gonyokkal törtek a békés négylábúra. És ezek már fájtak, fel is bőszítették, ezért felkapott néhány sziklát, és a helikopterekhez csapta. Kettőt-hármat lekaszált, a többi továbbillant, nyomukban a bosszúszomjas, vérző szörnyeteggel.

            A világ szívdobogva szurkolt a tévékészülékek előtt. Miután a helikopterek egyike folyamatosan filmezett, a nézők mindenütt nyomon követhették a dögöt. Lúdbőrös háttal szemlélték, hogyan tarolja le a fákat, mezőket, miként üvölt, és gázol át a védtelen falvakon. Tudták, hogy gyakorlatilag szinte sebezhetetlen, és senki sem tudta, miért, aztán látták, amint regenerálódik, amitől még jobban megriadtak. A jelek szerint nincs kiút, a bestia mindent túlél, szétdúl, vagy agyontapos. Egyelőre csak ott, abban a városban, később máshol, kontinensről kontinensre. És ez a vég, az egész világ vége lesz, amiről annyiszor jósoltak nekik.

A templomokban egymásután kondultak meg a harangok. A világ valamennyi tévéje átvette az adást, melyben hol nyugtatták, hol bátorították a népet. Ám részleteket közöltek a misékről és az államközi tanácskozásokról is, ahol a sárkánygyík elleni tervek kerültek adásba.

Igaz, a bestia eddig halhatatlannak bizonyult, de a rakétáik kipróbálása még hátra van. Végső soron ott a lézer, az atom-, sőt hidrogénbomba, amelynek eddig még semmi sem állt ellen – bizakodott az USA, Kína és mások is.

            – Isten őrizz, szó sem lehet róla! – tiltakoztak a tudósok. – Hiszen a radioaktív sugarak bennünket is megfertőznek ám. Másrészt arra sincs garancia, vajon nem idézünk-e elő ezzel újabb növekedést, ugyanis, úgy tűnik, az őshüllőt pont a lőfegyverek energiája regenerálja.

            – Mindegy, meg kell próbálni. Ha így is, úgy is meghalunk, legalább fegyverrel a kezünkben masírozzunk a túlvilágra – vágtak vissza a hadügyi szakértők, és nyomban értesítették álláspontjukról az elnököt.

            – Figyelem! Figyelem! – szakították félbe ekkor az összes rádió— és tévéadásokat. – Itt a Világtanács elnöke beszél. Felmérve a kolosszus által okozott példátlan károkat, valamint azt a veszélyt, mely már puszta létezése miatt fenyeget bennünket, a magam és a Világtanács nevében közöljük, hogy felvesszük a harcot a hüllővel.

            – Éljen!

A világ fellélegzett. De csak egy pillanatra, elvégre a harc, a nagy leszámolás még mindig hátra van, s könnyen megeshet, hogy az utolsó szót mégis a Godzilla mondja ki.

Az állat sebei gyorsan behegedtek, haragja lelohadt: kitombolta magát. Fáradtan roskadt egy tér közepére. A kóbor kutyák rögtön körülvették, mialatt a lakosság hanyatt—homlok menekült. Ki kocsin, ki gyalog, megrohanták a vonatokat, repülőteret, csak el, ki innen, minél hamarabb és messzibb a szörny közeléből! Egy tűzoltóautó a kolosszusba farolt. Az rátette a lábát a nélkül azonban, hogy az széttiporta volna.

            – A francba a csülköddel, szeretnék továbbmenni. Süket vagy? Lépj le, picikém! – pattant ki a kabinból egy pisze orrú, szeplős tűzoltó, előhúzta a fecskendőt, és ráfröcskölt a gyíkra.

A csodalény teste sercegve izzott fel, s akkorát üvöltött, hogy még a várost körülzáró, szupertechnikával fölszerelt kommandó is rémülten rezzent össze.

            – Úgy látszik, a bébi nem csípi a vizet – csóválták meg fejüket a tévénézők milliói, akik, a szüntelen filmezésnek köszönhetően, mindent láttak, hallottak. – Adj még neki, nehogy pípet kapjon szegény.

A Godzilla fokról fokra hátrált, végül szokás szerint, támadás nélkül kereket oldott. A millió és millió néző ekkor egy emberként szökött talpra.

            – Csoda! Csoda! Isten megbocsátott nekünk.

A tűzoltó szirénázva robogott a szörnyeteg után. Az felkúszott egy meredek dombra, és megzavarodva sziszegett az elakadt ifjú felé. Érezte, „látta”, hogy bántani akarják. De miért? Irtózatosan fázott, s míg egyfelől éhség, másfelől bizonytalanság gyötörte. Vajon miért olyan hideg és ellenséges itt fenn minden, egyáltalán mi történt vele, hogy ekkorára dagadt?

            – A helikopterekbe! Gyorsan! Gyorsan! – rendelkezett a kommandósok vezére. – Segítsünk a fiúnak, és spricceljük mi is nyakon Lucifer átkozott szolgáját!

Hanem az állat ezúttal is feltalálta magát, kitépett egy irdatlan parabolaantennát, és ugyanolyan száraz maradt, mintha esernyő feszült volna ormótlan feje fölött.

Teltek, múltak a percek. A tűzoltó nem tágított, előkotorta szájharmonikáját, és sorra—rendre elfújta Ennio Morricone szerzeményeit. Az óriás négylábú elbűvölve fülelt. A csodálatos, soha nem hallott dallamok lecsalták a dombról. Tudta, hogy veszélyes, talán az életébe is kerülhet, csakhogy képtelen volt megállni. Mennie kellett, és ő ment, egyre közelebb cammogott egy kiterjedt tó közelébe.

            – Hurrá, megmenekültünk! – kapcsolt a fiatalember, gyorsan előkapta mobilját, és fél órával később már az egész tűzoltózenekar csalogatta tovább az ősgyíkot.

Egyenest a nagy tóba, ahol aztán el kezdett zsugorodni, és csak zsugorodott, zsugorodott, amíg teljesen beleolvadt a tó vizébe.

Így veszett oda a föld utolsó sárkánya. Hogy miért kellett elpusztulnia, egyáltalán igaz—e ez a történet? Ki tudja? Én az öregapámtól hallottam, ő meg az övétől valamikor régen, a XXI. század hajnalán.

 

 

 

 

4 év ezelőtt 2hozzászólás

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt.

 

 

Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

— Te vagy a világ legcukibb mackója — gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

— De hát mi bajod? — kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

— Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

— Ezt hogy érted?

— Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Letehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék…

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapkáját, és elment… intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt közül pusztán őt húzták meg.

— Még egy ilyen mulyát! — sápadozott az asszony. — Pedig maholnap a gyerekekre is sor kerül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

— Hanem?

— Magántanár, protekció — csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket kérdez. — Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűrnek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról”, ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán… Ádámné ismerősei nem győztek gratulálni:

— Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

— Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged intéznek el.

— Igazad van — helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a munkahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

 

Petrozsényi Nagy Pál Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.