szeretett engem mamám onnan tudom
hogy bár csak a hasznosat kedvelte
mégis sütött-főzött ha nála nyaraltam
kecske nyulak tyúkok veteményes
voltak büszkeségei
a vakond kártékony – mondta
s üvegeket ásott a földbe ellenük
egyszer a konyha ablakán át
meglátott egy szerencsétlent
mint bősz harcos robogott ki mamám
meztelen talpát az állatra tette
s taposta rendületlenül
többé nem nyaraltam nála
levelére se válaszoltam soha
odvas sötét száját tátja
bekap lenyel megemészt
még nem tudod hogy
amit az idő elkövet azt
ellened vagy érted teszi
Nekem is nyílnak még virágok
salétromos penészes foltokban,
házamban több a nincs, mint a van.
Fedél, hajlék, szobameleg
sajgó csontomnak jót tenne,
mielőtt valaki eltemetne.
Hiábavaló álmok,
nem létező szép világ.
Egy gondolat emészt, egyre rág.
Hadd emésszen, na és,
rántok egyet a vállamon:
cédula így is lesz a lábamon.
Nem láttam tengert, sem sivatagot, sem magasba nyúló hegyeket. Lankás dombok erdeit járom. Gomba, elsuhanó őzsuta, vaddisznó dagonya, erdei virágok a látványosságok.
Az erdő harapható levegője szétáramlik roncsolt tüdőmben. Suhogó fák, félhomály sejtelmei, bekandikáló fénynyaláb aranya, semmihez sem fogható víg madarak dala, mennyi melengető érzés.
Átölelek néhány megtermett tölgyet, érzem a bennük áramló energiát. Mintha apám s anyám ölelne vissza.
Majd újra a városi kongó lakásom, amit nem tesz hangulatosabbá az erdőből elhozott üdezöld páfrány sem.
Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.
De elengedte a kezem.
Épp a foszforos csontokat szavaltam,
amikor, mint kit a darázs csíp, felugrott,
„Hülyeséget
tanultok” – és nagy tenyere meglódult,
csak anyám volt hirtelen pajzs nekem.
Reggel kést találtam az iskolatáskámba
szúrva.
Többé nem voltak közös családi étkezések.
Apám a szobában evett, mi a
konyhaasztalnál.
Már asszony voltam, amikor
megkínáltak ebéddel, ő is jött tányérjával…
„Én otthon fogok enni az enyéimmel” –
mondtam.
És csend lett, könnyes, hosszú csend.
Kérdezett, beszélt, de soha magáról,
én nem kérdeztem meg tőle, mi bántja.
Mindenét odaadta, de nem vettem
észre: szíve kopik, mint a kabátja.
Sírjánál sokszor kérek bocsánatot.
Fentről figyelve, meghallgat-e engem:
a kínzó önvád miatt megtanultam,
hogyan is kellett volna őt szeretnem.
Megtanultam a kötést és az oldást,
sorok közé búbánatot szőni.
Csomózni titkokat makraméra,
s horgolni reményt oda, ahol nincs.
Már csak foszló emlékeket foltozok
öltve szavakat nagy összevisszaságba.
Suták a szavak, suták a kezeim is.
Világom csupán álmomban hímezem ki.
Meggyűlölte a férjét. Az hétről hétre részegre itta magát. Ilyenkor magatehetetlen volt, bevizelt, összehányt mindent. Az asszony szó nélkül, de undorodva feltörölte, eltüntette az árulkodó nyomokat. Többször készült elhagyni a férjét, de belátta, hogy nem tudja eltartani magát, a fizetése még kosztra sem elég. Hát tűrt és takarított. Egyszer-egyszer altatót tett a férfi kávéjába, borába. Nem értett a mérgekhez, de elhatározta, hogy lassan megöli. Ám az altatóval nem érte el a célját. Beleunt. És nyelte a könnyeit.
Egymáshoz vénültek. Betegség kínozta a férfit, a szíve rendetlenkedett. Átgondolta egész addigi életét. Szégyent érzett az eltékozolt évek miatt. Abbahagyta az ivást. Egyre többet segített feleségének, lejárt vásárolni, amit fiatal korában soha nem tett meg. Egy hajnalon a férj rosszul lett. Felesége felriasztotta a szomszédot. Ő hívta a mentőket, de már késő volt. A férfi pattogott az ágyon, majd lefordult és meghalt. Nem lehetett újraéleszteni. A halottszállítók elvitték. Az asszony ijedten kucorgott magában, ürességet érzett. Éjjel az utcán rohangálva kereste az urát, hangosan szólongatta őt. Egy járókelő alaposan lehordta. Nem vette észre az asszony tébolyát. Napokig nem látták a szomszédok. Síri csend volt a lakásban.
Beszakították a bejárati ajtót. A nő az előszobában mozdulatlanul hevert a szétszórt ruhák között. Már kihűlt.
mint a túlérett gyümölcs
észrevétlen romlott el
üvegbe zárt nyarunk
ma már
kéretlen részem vagy
bőröm alatt viszketsz
kivakarlak magamból
Lassan több a halottam, mint az élő ismerősöm. Elég lesújtó gondolat. Szomorúság lengi át az életem, és ez, tudom, nem jól van így. Tulajdonképpen örülnöm kellene: vannak okos, felnőtt gyermekeim, kedves unokáim, és pár rokon. Van munkám, ahol ráadásul szeretek dolgozni. Az öregedéssel járó fájdalmakat leszámítva tehát nincs okom panaszra. Mégis. Valami nem passzol. Jövőképem megszűnőben. Már nem nézek tévét, nem hallgatok híreket, bedugtam a fülemet, hogy kizárjam az életemből a celebeket, a politikusokat.
Szerény környezetben lakom, nincsenek hivalkodó házak, rongyrázó emberek. Kétkezi, munkától kérges kezű emberek laknak itt mindenütt. Nincs nyalizó természetük. Ami a szívükön, az a szájukon. Mit is mondhatnék: manapság (is) bűnnek számító tulajdonság. És ami szörnyű az egészben: megérdemlik sorsukat sokak szerint. Azok szerint, akik felfelé nyalnak, lefelé taposnak. Vagy belepottyantak a készbe. Hagyjuk!
A társadalmunk beteg. Kiforgatott értékrend dívik. Ráadásul itt az öregség problematikája. Nincs igazi lehetőségünk betegségekkel terhes, koros szeretteink gondozására. A demens idősek pedig végképp magukra hagyottak. Leszedálva, ágyhoz kötve közelít feléjük a halál. Micsoda sorsok!
