haza találni lenne végre jó
átölelni újra szeretteim
hallgatni apám meséit
s érezni anyám szívmelegét
szétnézni a tájon ahol felnőttem
bújni az ősi tölgyes fáihoz
a zúgó fenyves dalát élvezni
miközben belélegzem az erdő kipárolgásait
volna jó de már semmi sincs
apám anyám rég halott
az erdőt kivágták
mindőjüket eltűntette egy felsőbb hatalom
A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.
Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!
ásítva hálót fon az éj
a csillagok megannyi
szentjánosbogár
s néma tó a Hold
elapadni
majd megújulni kész
idilli kép
de az embernek
“ágyban párnák közt” halódva
a remény
megmarad-e hogy
majd az utolsó lélegzettel
meglesz az örök élet ígérete?
a háttérből nézem tükörképét
eltűnik a borotvahab alatt
mindig ámulatba ejt
ahogy a borotva serceg
s tűnik a szakáll a hab
meglett mondja büszkén
mint egy isten
hej a célját hát elérte
bódultan hullok vigyorgó ölébe
szeretett engem mamám onnan tudom
hogy bár csak a hasznosat kedvelte
mégis sütött-főzött ha nála nyaraltam
kecske nyulak tyúkok veteményes
voltak büszkeségei
a vakond kártékony – mondta
s üvegeket ásott a földbe ellenük
egyszer a konyha ablakán át
meglátott egy szerencsétlent
mint bősz harcos robogott ki mamám
meztelen talpát az állatra tette
s taposta rendületlenül
többé nem nyaraltam nála
levelére se válaszoltam soha
odvas sötét száját tátja
bekap lenyel megemészt
még nem tudod hogy
amit az idő elkövet azt
ellened vagy érted teszi
Nekem is nyílnak még virágok
salétromos penészes foltokban,
házamban több a nincs, mint a van.
Fedél, hajlék, szobameleg
sajgó csontomnak jót tenne,
mielőtt valaki eltemetne.
Hiábavaló álmok,
nem létező szép világ.
Egy gondolat emészt, egyre rág.
Hadd emésszen, na és,
rántok egyet a vállamon:
cédula így is lesz a lábamon.
Nem láttam tengert, sem sivatagot, sem magasba nyúló hegyeket. Lankás dombok erdeit járom. Gomba, elsuhanó őzsuta, vaddisznó dagonya, erdei virágok a látványosságok.
Az erdő harapható levegője szétáramlik roncsolt tüdőmben. Suhogó fák, félhomály sejtelmei, bekandikáló fénynyaláb aranya, semmihez sem fogható víg madarak dala, mennyi melengető érzés.
Átölelek néhány megtermett tölgyet, érzem a bennük áramló energiát. Mintha apám s anyám ölelne vissza.
Majd újra a városi kongó lakásom, amit nem tesz hangulatosabbá az erdőből elhozott üdezöld páfrány sem.
Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.
De elengedte a kezem.
Épp a foszforos csontokat szavaltam,
amikor, mint kit a darázs csíp, felugrott,
„Hülyeséget
tanultok” – és nagy tenyere meglódult,
csak anyám volt hirtelen pajzs nekem.
Reggel kést találtam az iskolatáskámba
szúrva.
Többé nem voltak közös családi étkezések.
Apám a szobában evett, mi a
konyhaasztalnál.
Már asszony voltam, amikor
megkínáltak ebéddel, ő is jött tányérjával…
„Én otthon fogok enni az enyéimmel” –
mondtam.
És csend lett, könnyes, hosszú csend.
Kérdezett, beszélt, de soha magáról,
én nem kérdeztem meg tőle, mi bántja.
Mindenét odaadta, de nem vettem
észre: szíve kopik, mint a kabátja.
Sírjánál sokszor kérek bocsánatot.
Fentről figyelve, meghallgat-e engem:
a kínzó önvád miatt megtanultam,
hogyan is kellett volna őt szeretnem.
