Apa, fia, lánya egy kis mesterséges ér mellett sétálnak január végén. A kis víz párállik. Odasietnek a vízhez, a másik partjánál tőkésréce pár.
-Kacsa – így a fiú.
-Kis kacsa – így a lány.
-Kifejlett pár – így az apa.
Érdeklődve szemlélik valahányan, némi sajnálkozással, hogy nincs náluk semmi kacsaehetnék.
-Most, télen itt vannak. – szól a fiú.
-Nem halnak éhen? – kérdi húga.
-Melegebbek a telek is már, és mindig találnak itt valami ennivalót – mondja apjuk.
Közelebb óvatoskodnak. Az egyik madár csőrében mintha lenne valami.
-Kishalat látok a nagyobb csőrében. Elkapta! – lelkesedik fia.
-Azt az aranyos pici halat eszi? – szomorkodik a lányka lebiggyedt szájjal. – Megöli! Én szeretem a kishalat!
-Nyugodj meg, ő is – mosolyog apja.
-Én nem úgy! Bántasz!
-Buta vagy. Ha nem eszi meg, akkor éhenfordul.
-Éhen hal – javítja ki fiát a férfi. Így működik a világ.
-Nem vagyok buta. Tudtam, csak nem láttam. Nem szabad ölni. Én mindenkit szeretek. Még a gilisztát is.
-Te tényleg mindenkit szeretsz. Még a bátyádat is, hiába bunyózik olykor. Majdnem olyan ez, mint ahogy Isten is. Ő is mindent és mindenkit szeret. És gondját viseli nekik.
-De a halacskát akkor ő ölte meg… Semmi gondja nem volt.
-Szerintem nem is érdekli, mi történik. Ha mindenkit szeret, olyan, mintha senkit sem. Az majdnem olyan, mintha közönyös lenne. Nem a bölcsessége miatt nem avatkozik be, hanem a tudatlansága miatt. Nem tudja, milyen halandónak lenni. Én ezért leszek halhatatlan. Mert ezt már tudom, milyen – zárja le fejtegetését a fiúcska.
Apja talán az örömtől, vagy a szégyentől szinte elpirult. A hidegre fogja. Aztán elővesz egy papírzsebkendőt, lánya orrához csípi:
-Na, fújjad csak, neked még gyógyulnod kell. Sietünk haza, jó kis becsinált leves van, meg sült pipihusi.
Legutóbbi módosítás: 2018.01.20. @ 18:21 :: Petz György
