Szabó Kálmán egykedvűen lóbálta a táskáját a hazafelé vezető úton. Hiába volt április, hiába hozta a tavasz mámoros illatát a szél a liget felől, hiába látta a mellette viháncoló tizenéves lányok combját kivillanni a rövidke szoknya alól, hiába melengette [… Tovább]
Merre hajoljak, merre térhetek ki a szavak elől, hogy ne bántsanak, hogy ne bántsak? A hallgatás nem felejt, összeszorított ajkak közt fuldoklik a motyogás, zárt ajtó mögött harsan a csend, (kívülről minden más, mint idebent), próbálom [… Tovább]
Foltom vagy, testemre öltelek. Betakarom veled magam, hogy ha fázom, mint éveimet földre hullt millió pillanattal, mikor ölellek. Égessen tűz egymáson! Ne lássa senki más, hogy e gazdag, tiszta szegénységben mennyire szeretlek. Foltod vagyok, a testedre öltesz. Betakarod velem [… Tovább]
Az óra áll, az idő mozdulatlan. Most már hiába hordozlak magamban. Némán, üresen konganak a napok, hiányodból kitörni nem tudok. Az óra mozdulatlan, az idő áll…. Időtlen fény ragyog, s önmagába zár.
