A folyosók arra valók,
hogy várakozzon az ember.
Ott tenyérbe bújnak a félelmek,
a fülek megszokják a csendben
hirtelen koppanó súlyos lépteket,
árnyék sétál végig a kövön,
majd teljesen betakarja
a cammogó Időt.
Elhalványul a kinti világ,
hangosodik a szívverés.
Agresszív dobpergés lemerült agyban,
várni, remélni megszállottan.
Fordította: P. Tóth Irén
Hatalmas útról térek vissza!
Egy távoli országból jöttem,
Mely nincs rajta a térképeken…
Aludni kéne. Elfáradtam.
Sok éve űz a rohanás –
Mindig előre, csak előre,
Egy kérdés szólít, dübörögve:
Honnan, hová az utazás?
Már csónakom sem ugyanaz,
És érintetlen vitorlája
Olyan pecsétes lett mára,
Mint szállodai asztallap.
Vittem őt, vagy ő vitt engem
Hová szél fújt, hosszú éveken?
ő vezetett, vagy én vezettem,
Tévelyegve tengereken?
Egyetlen emlékem maradt…
Ott messze, bizalom országa –
Oly óriásnak tűnt határa,
és bejártam egy óra alatt!
Feldúl egy fájó gondolat,
Mint hasadt hárfa kiáltása:
Elveszni hagytam álmomat,
Elhagyva művészet varázsa!
Rohanva, szikláktól törötten,
Sorsom visszavezet a partra,
Halott virággal eltakarva
Mély sebeket szívemen.
És most, útban a sír felé,
Nézve a rézvörös alkonyt,
Fájlalom azt, ami vagyok,
Siratva azt, mi lehetnék…
Cântecul omului (Román)
Ma-ntorc zdrobit. Ce drum enorm!
Viu dintr-o ţară depărtată,
Pe care harta n-o arată…
Sunt obosit, aş vrea să dorm.
Sunt ani, sunt ani de când alerg
Tot înainte, înainte,
Cu-aceeaşi întrebare-n minte:
De unde viu şi unde merg?
Şi barca-mi nu mai e la fel,
Iar pânzele-i imaculate
De la plecare, sunt pătate,
Ca şi o masă de hotel.
O mânam eu, sau mă ducea
În voia vântului, tot anul?
Eram sau nu, eu, căpitanul?
Sărmanei bărci ce rătăcea?
O amintire mi-a rămas…
Ţara nădejdii,-n depărtare,
Mi se părea atât de mare –
Şi-am ocolit-o într-un ceas!
Un gând mă tulbură, mâhnit,
Ca un ecou de harfă spartă:
E visul meu neîmplinit,
E idealul meu în artă!
În goana lui, izbit de stânci,
Mă-ntorc la mal, mânat de soartă,
Pe inimă c-o floare moartă,
S-ascunză ranele-i adânci.
Şi-acum, în drumul spre mormânt
Privind amurgul arămiu,
Când simt ce-aş fi putut să fiu,
Mă-nduioşez văzând ce sunt…
Merre hajoljak,
merre térhetek ki a szavak elől,
hogy ne bántsanak,
hogy ne bántsak?
A hallgatás nem felejt,
összeszorított ajkak közt fuldoklik a motyogás,
zárt ajtó mögött harsan a csend,
(kívülről minden más, mint idebent),
próbálom elérni a szintet,
küzdök magammal,
a megértéshez felnőni szinte lehetetlen.
Egymástól oly távolinak tűnő rengetegben
téblábolva alakoskodunk, –
ahol minden elhangzott már vagy hetvenhétszer,
és a visszavonulás durva lépéskényszer.
Fodította: P. Tóth Irén
Tört kerítésnél állok,
És ázott levéllel fújdogál a szél –
Csúnyább vagyok, aszott,
Izzadt üveg a hidegről mesél.
Mint egy régi vers, olyan ez az ősz,
Az utcán, mely a völgy fölé hajol –
Nők szoknyája az úton előttük köröz,
Egyikkel többé nem leszünk egy pár, semmikor.
Papírt, virágot cibál az ősz,
Szomorúbb a messzi szakadék –
Rakjatok tüzet naponta többször;
Ó, biztos szomorúbb a távoli szakadék…
Hópihék szállnak, eltévedők…
P. Tóth Irén
George Bacovia: Frig (Román)
Sunt lângă un gard rupt,
Şi vântul bate cu frunze ude –
Sunt mai urât, sunt supt,
Frigul începe sticla s-o asude.
Pe strada aplecată la vale
E-o toamnă ca o poezie veche –
Vântul împinge fusta femeilor în cale,
Cu una din ele nu mai putem fi o pereche.
Toamna rupe afişe şi flori,
E mai trist departe-n prăpăstii –
Să faceţi foc pe zi de mai multe ori;
O, trebuie să fie trist departe-n prăpăstii…
Fulgi de zăpadă rătăcitori…
Szemeim –
csukott ablakok,
pilláim –
leeresztett függöny.
Füleim –
süketté lett falak,
életem –
csendbe burkolt börtön.
Nem mondhatom el
senkinek a titkot…
Ne tudjon rólam senki,
semmit.
Született,
élt,
meghalt –
talán csak ennyit.
2013
Fordította: P. Tóth Irén
Nézd, hogy havazik december…
Szerelmem, figyeld az ablakot –
Szólj, hozzanak még parazsat,
halljam a tüzet, hogy pattog.
A kályhához közel hozz széket,
kéményben a vihart hallgatnám,
vagy napjaimat – de ez mindegy-
megtanulnám szimfóniáját.
Szólj még, hogy hozzanak teát is,
és bujj ide mellém, kedves!
A Sarkról olvass nekem bármit,
s havazzon… a hó eltemessen.
De jó meleg van itten nálad,
Szent minden, mi díszíti szobád,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!
Nappal van, s micsoda sötétség…
Szólj hát, hogy hozzák a lámpát –
Nézd, a hó, akár a kerítés,
S dér lepte az ajtónak zárját.
Én nem megyek ma már el innen…
Előttem, mögöttem pusztulás,
Nézd hogy havazik december…
Ne nevess… csak olvass tovább!
Decembre
Te uită cum ninge decembre…
Spre geamuri, iubito, priveşte –
Mai spune s-aducă jăratec
Şi focul s-aud cum trosneşte.
Şi mână fotoliul spre sobă,
La horn să ascult vijelia,
Sau zilele mele – totuna –
Aş vrea să le-nvăţ simfonia.
Mai spune s-aducă şi ceaiul,
Şi vino şi tu mai aproape, –
Citeşte-mi ceva de la poluri,
Şi ningă… zăpada ne-ngroape.
Ce cald e aicea la tine,
Şi toate din casă mi-s sfinte, –
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.
E ziuă şi ce întuneric…
Mai spune s-aducă şi lampa –
Te uită, zăpada-i cât gardul,
Şi-a prins promoroacă şi clampa.
Eu nu mă mai duc azi acasă…
Potop e-napoi şi nainte,
Te uită cum ninge decembre…
Nu râde… citeşte nainte.
Egyre messzebb kerül a jövő,
mintha elfelejtett érintés lenne,
görcsösen szorítjuk a múltat,
mely minden csodáját elvesztette.
Hiába keresünk kapaszkodót,
valahol eltört, elveszett végleg,
ha így vagy úgy, ha ez vagy az –
ez pusztán patikamérleg.
Mi számít itt már győzelemnek?
Hónapok? Napok? Belevész a hit
a vissza nem térő felvonásba –
egyszer volt, elmúlt. Ki sirat kit?
Kizárt a szív újrahangolása.
És minden pusztán lét,
csak lét ma már, nem élet,
látszatokat ringatunk,
az egészből kiveszett a lényeg.
Az idő kontúrja szétterült,
beleolvadt a szembogárba,
maradt a vakság, némaság,
a szürkeség fáradt dadogása.
És döntetlenre áll a meccs –
ki győz le kit, már ez sem kérdés,
és nyikorog a folytatás,
minden szó csak félreértés.
Hallgatni úgy, hogy fájjon,
marja, mint ecet, a torkod,
miközben megrökönyödve állsz,
mint bennragadt vallomás,
töprengve, ki volt a hibás.
Szemtől-szembe lázad az igazság,
nem akar többé álruhába bújni.
A csend pengeélen táncol,
és a hallgatás üvöltve vádol.
Dönteni kell: múlt vagy jövő.
Vagy ez a csontig rágott,
megcsonkított jelen.
Bimm-bamm, bimm-bamm,
ütött az óra!
Elhallgatott gondolat vagyok,
idegen világból kerültem ide,
reméltem, itt boldogabb leszek,
és belesüllyedtem a semmibe.
Szemem tüze hamuvá fakult,
vak lettem mások gondjára, bajára,
minden szavam ócska, elavult,
mint ifjú házasok nászéjszakája.
A kor szilánkja terjedő tumor,
nem műtheti ki semmilyen sebész.
Hogy holnap jobb lesz: kegyetlen humor,
keresztre feszítve hallgat a józanész.
Fordította: P. Tóth Irén
A harcnak vége. Egy katona
mozdulatlan vár maszkja mögött,
valahol messze még jajgat a föld,
sikolyra készen, mint szülés előtt.
Fölötte tátongó Ég és a Nap,
körötte csupasz rét, s a holtak,
lelkeik vigyázzban állva, a Menny
kapuja előtt várakoznak.
Megkínzott földben egy kis virág,
füle mögé biggyeszti kábultan,
mennyi szépség, mennyi tisztaság,
és aljasság, bűn van e régi világban!…
A harcnak vége. Mozdítja fejét,
füvet keres vérfoltos sárban,
eltévedt golyó süvít felé,
állát, homlokát viszi magával…
Fölötte tátongó Ég és a Nap,
a mező mellette letarolva,
maszkja mögött már semmi sincs:
szeme se – látni, sem ajka.
Bătălia s-a sfârșit (Román)
Bătălia s-a sfârşit, soldatul
rămas pitulat într-o mască
Undeva departe pământul geme
Gata să urle, gata să nască.
Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul gol şi morţii
Sufletele lor stau drepţi şi aşteaptă
Să intre-n rai în faţa porţii.
Soldatul din mască vede o floare
Şi vesel şi-o pune după ureche
Ce mândră, ce pură e lumea
Ce rea, ce urâtă, ce veche
Bătălia s-a sfârşit, soldatul
Ridică fruntea să vadă iarba
Ţiuie-un glonţ rătăcit
Şi-i sfărâmă tâmpla şi barba.
Deasupra cerul gol şi soarele
În jur câmpul zdrobit de obuze
În mască soldatul nu mai are
Nici ochi să vadă, nici buze.
