– Azért mégis szomorú, hogy ilyen magányosan
hunyt el. Senki sincs, aki megsirassa – szólt a fiatal,
megnyúlt arcú nő, akinek sötét haja kilógott a fehér
kendő alól. Hosszú eres ujjaival megfogta a halott nő
kezét, keresztbe rakta a mellkasán, majd elmélázva
nézte a combokon, vállakon ívelő lágy mintákat. Néhány
párnáról, ruháról ugyanis drága csipkéket fejtettek
le, és az ablak elé akasztották. Talán, hogy védjék
a kosztól, vagy csak azért, hogy ne keveredjen a
drága holmi a többi anyag közé. A lenyugvó nap
éppen bekukucskált az elhunyt lábánál lévő ablakon,
így a csipkecsíkok sötét árnyékruhába öltöztették a
meztelen testet.
Odabent mindent fehér gyolcs és lepel borított:
fehérbe öltözött az ajtó, az ablak, fehér lepel takarta
a hosszú asztalt is, amin a nő feküdt meztelenül.
Az az egykor elegáns nő, aki egyszer csak beköltözött
a hegy elárvult házába.
A ház tetejét és oldalát fakéreg fedte, ablakai mégis
jóval nagyobbak voltak, mint a faluban lévő kunyhóké.
Furcsa kinézete mellett már csak azért is legendát
szőttek köré az emberek, mert a falutól olyan távol,
a szikla fennsíkjára épült a szakadék szomszédságába,
ahova csak az erdőn át lehetett feljutni egy jókora
meredek kaptatón keresztül. Egyik oldalán a szakadék,
másik oldalán a fennsík tisztása ölelte körbe, utána
az erdő. Mint a tisztelendő atyák tar feje búbján lévő
aprócska anyajegy… – Isten bocsássa meg nekem ezt
a hasonlatot!
Aki itt élt, bizton rejtegetni valója volt.
A falusiak elátkozott helyként tartották számon. Ha
tehették, kerülték a házat, de még a környékét is. A
gonosz tanyája lehetett valaha, amire már csak halványan
emlékezett mindenki. Már nem tudták, mikor
épült, és hogy ki volt az, aki építette, de látszott rajta
az igényes, hozzáértő munka. A falak tartósan, biztonságot
adóan védték a benne élőket a viharos széllel és
egyéb viszontagságokkal szemben.
Ide költözött be három nagy ponyvás szekér kísé –
retében az elegáns nő. Nagy híre volt a faluban,
mikor megérkezett, és áthaladt a sáros utcákon a
hegy irányába. Eleinte ment a találgatás, különféle
pletykák keltek szárnyra. Persze mindenki tudni
vélte, hogy honnan csöppent oda, no meg azt is, hogy
miért, hogyan keveredett az országnak ebbe az elfeledett
szegletébe a szép, nemes hölgy. Merthogy nemes
volt, abban egyetértettek, hisz ruhájának finom anyaga
és kecses, méltóságteljes mozgása is erre utalt.
Annyit tudtak csak a különös, új lakóról, hogy
időnkét lovas kaptat fel a kis házhoz, majd teher nélkül
még aznap vissza is tér. Magányosan élt ott fent.
Csak vasárnaponként látták őt az emberek a temp –
lomban. Félreülve, egyedül hallgatta az atyát. Mise
után mindig tovább maradt a templomban. Özvegy
férfiak és kalandorok hiába lesték jöttét, volt, aki
vissza merészkedve se találta az oltár előtt. Tudni vélték
hát, hogy gyónását is azonnal elvégezte, ha már olyan
messziről lejött. Aztán elterjedt a hír, hogy ritka kórság
vagy átok ülhet rajta, mert egyre nagyobb hassal,
mégis egyre beesettebb arccal, sápadtabban érkezett
a faluba. Így lekerült róla a kíváncsiak figyelme, és
inkább kerülni kezdték.
Most ott feküdt a sötét árnyékszőtte ruhában, örök –
re megnémulva, mozdulatlanul. Három nő tény kedett
körülötte. Mindhárom fehér kendőt és fehér, egyszerű
ruhát viselt. Csak némán, nyugodtan tették a dolgukat,
míg a legfiatalabb, aki az előbb keresztbe rakta a
megboldogult kezét, újra megjegyezte:
– Olyan nagyon szomorú ez!
– Ne érzelgősködj, Eva! Majd Kél atya mond egy
imát érte. Meggyónt, így békében találkozhat a
Teremtővel – válaszolta rá a szikár, hajlott hátú társa
karcos hangon, aki most jött vissza a nagy helyiségbe.
Megtörölte a kezét, majd ő is az asztalhoz lépett.
A harmadik, egy termetes asszonyság a sarokban,
fémlábakon álló dézsában mosta a kezét, fehér ruháját
barnuló vérfoltok tarkították. Mellette egy csomóban
véres vászondarabok feküdtek.
– El kell pusztítani! – mondta minden átmenet nélkül
maga elé bámulva. Halkan beszélt, de keményen.
Megfogta a dézsa szélét, s mintegy magában megismételte:
– El kell pusztítani, mielőtt ebben a testben
képes lesz használni a hatalmát!
A másik kettő felé fordulva rámeredt.
– Elpusztítani? Mégis hogyan? – kérdezte remegő,
vékony hangon a fiatalabb. – És ha visszatér, és
megbüntet bennünket, amiért elvettük tőle az új élet
lehetőségét?
– Ugyan már! – tette le a tiszta gyolcsot tartó kezét
az idősebb. – Egy csecsemőről beszéltek! Klara,
térj észhez!
– Megölte az anyját! – kelt ki magából a Klarának
nevezett. – Biztos úgy rágta ki magát! Ez a szegény
asszony csak arra kellett neki, hogy evilági megtestesüléséhez
segítse!
– Hát persze! – vett fel egy könnyed, gúnyos hangnemet
a társa, miközben a szép hölgy testét betakarta
egy nagy lepellel.
– Sára! – lépett hozzá a termetes nő, és miközben
megragadta a szikár asszony karját, erővel maga felé
fordította. – Te is láttad! Foggal született! Boszorkány!
Képes vagy felfogni, milyen veszélyes életben
tartani? Képes vagy felfogni?!
Míg Klara vasmarka még mindig fogva tartotta,
Sára lassan a társára emelte a szemét.
– Eressz el azonnal! – sziszegte Klara arcába hajolva,
mire az a meglepetéstől hirtelen elengedte a karját.
– Boszorkány? – fordult újra a halott felé Sára
megeny hült hangon. – Jó. Tegyük fel, hogy az –
foly tatta elgondolkodva. – No és azt gondolod, hogy
annyira ostoba egy boszorkány, hogy a születésénél
megöli az anyját? – ekkor újra odafordult Klarához,
akinek egyre vörösebb volt az arca a visszafojtott haragtól
és a megalázottságtól. – Ki fogja etetni, ruházni,
életben tartani, míg a teste felnövekszik, hm? – nézett
a szemébe Sára.
Hangja halk volt mégis erőteljes és határozott.
Talán egy kis gúnyt is észre lehetett venni benne, ha
az ember jól figyelt. Sára szúrós, átható tekintetét
Klara nem bírta, lehorgasztotta a fejét, és megtámaszkodott
az asztalban. A fiatal, vékony Eva kezeit
tördelve, rémült tekintettel nézett hol az egyik, hol a
másik társára.
– Nagy gyerek – folytatta Sára még lágyabban,
elmélázón, majd ismét a letakart test felé fordult –,
az asszony gyenge volt. Három napon át vajúdott.
Azt még egy erős asszony is megérezte volna. Ő meg
nagyon gyenge volt és törékeny. Ez végzett vele.
Láttunk már ilyet, nem egyet…
– Igazad van – vágott a szavába Klara, és a társaira
nézett. – Nem kell beszennyeznünk a kezünket, és az
átkot magunkra venni. Itt hagyjuk! – Ahogy keresztet
vetett, láng lobbant a szemében: a félelem lángja.
Hátrált egy lépést, újra keresztet vetett, majd lassú
léptekkel visszament a dézsához, megtámaszkodott
a peremében, és csak úgy maga elé motyogta:
– Igen, itt hagyjuk… Haha! Elkövette a legnagyobb
hibát már az elején… Saját magát ölte meg az anyja
megölésével…
Sára nézte. Nézte a társát, a hajlott hátát, a leeresz tett
vállakat, ahogy ott állt a fallal szemben pirospozsgásan,
vigyorogva. Sajnálat kezdett ébredni benne iránta.
Mennyire fél – gondolta. – Ha nem tudja elhagyni
ezt a gondolatot, megőrül. Hisz csecsemőt akart ölni.
Egészséges csecsemőt! Lesz dolga Kél atyának vele
elég. S ez meg – nézett a fiatal nőre –, ez meg meg se
mer mukkanni! Most még! Aztán meg a legnagyobb
szája neki lesz.
– „A gonoszt ne kívül keressétek, hanem önmagatok
sötét bugyraiban.” – folytatta aztán Sára hangosan.
– Emlékeztek? Ez volt az atya utolsó prédikációjában.
A baba megszületett. Egészséges lett a beteg,
gyenge nő testében. Megszületett Isten kegyelméből.
Az atya majd megmondja, mitévők legyünk. Hozz
még gyolcsot! – fordult most Evahoz, aki felocsúdva
a rémületből, kissé megnyugodott, hogy nem lesz
szerepe semmilyen bűnös vagy veszélyes dologban.
A háta mögötti kis sublótból lenge szövésű gyolcsot
vett elő, amivel körbetekerte a szép hölgy lepellel letakart
fejét, majd egy kis csipkét helyezett a szemére.
Sára meglepetten felnézett rá, de Eva finom vállrándítással
csak ennyit mondott:
– Hisz mindig olyan csinos volt.
Sára bólintott, majd a lepel alól kivette a halott nő
kezeit, összekulcsolta újra a mellkason, majd azt is
átkötötte egy hosszabb csipkével, s egy szál fehér
tulipánt helyezett a keze közé a mellére fektetve.
Felnézett a fiatal társnőjére, aki enyhén rámosolyodott.
Úgy tűnt, lenyugodtak a kedélyek. Békés csend ült
újra a házra. Sára magabiztossága és nyugalma átterjedt
a társaira, pedig ez a nyugalom is csak látszat
volt. Keze remegett, és észrevétlenül könny csordult
le az arcán. Bár nem a gyásztól, hanem a meg könnyeb –
büléstől. Mert félt ő is, sőt, néha rettegett, akár Klara.
Bár ő jóval kézzelfoghatóbb és érzékelhetőbb dologtól
félt: a saját testében terjedő kórtól. S bár pontosan
tudta, hogy mi történik a testében és az elméjében, a
haláltól való félelem mégis sok éjszakáját elvette már.
A fájdalom váratlanul és hirtelen jött időnként, majd
eltűnt, mintha csak rossz álom lett volna. De időről
időre ott volt.
Ismerte a halál jeleit. A kórt, amire nem tudta a
gyógyírt. Érezte, ahogy a hátán csurog le a veríték,
de most nem tudta eldönteni, hogy a betegsége vagy
a félelme jeleként.
Becsukott szemmel hallgatta hát egy darabig, ahogy
fiatal társa pakolni kezd, és ahogy Klara kivi szi a dé –
zsát. Hallgatta a hangokat, amelyek elterelték a figyel –
mét teste vészjelzéseiről. Lassan felnézett, ami kor a
szorítás újra enyhülni kezdett, a görcs oldódni látszott.
Klara éppen visszatért a kimosott dézsával és négy
gyertyával. Megtörölte izzadt homlokát, és fújt egy
nagyot:
– Iszonyú meleg lett odakint. Kél atya jöhetne már
a tartókkal! – morogta, ahogy becsukta maga mögött
az ajtót kirekesztve a perzselő hőséget.
– Amikor tegnap lent voltam, azt mondta, hogy a
reggeli ima után fognak indulni. Lassan már meg kell
érkezniük – közölte félénken Eva, és megigazította a
kendőjét.
