Mire meghallották a ministráns hozta csengőket,
már magasan fenn járt a nap az égen.
Négy fiú cipelte a hosszú tartókat, a pap közöttük
lépdelt. Nehézkesen vette a levegőt, idős volt már.
Megfáradt a szolgálatban, az emberi bűnök hallgatásában
és az érzésben, hogy az emberi szenvedésekkel
szemben tehetetlen.
Mikor felértek a síkra, a kis kerítés mellett fújtatva
megálltak egy cseppet, s utána néztek csak a ház felé.
A szakadék felől enyhe légmozgás ölelte körbe őket.
Kél atya a széllel szembefordította az arcát, és hátrave –
tett fejjel élvezte a frissítő, hűs szellőt. A ministránsok
türelmesen álltak mellette. Nem beszéltek, nem mo co –
rogtak. Az atya végül rájuk tekintve elindult a ház felé.
A három nő már tiszta ruhában, imára kulcsolt kézzel
várta őket az ajtóban. Leültették az érkezőket a ház
fala melletti padra, hogy kipihenjék az út fáradalmait.
Eva vizespoharakat kerített.
– Elkésett atyám – közölte Sára, miután a pap
vissza ad ta a poharat. Kél atya a fiúkra nézett, bólintott
feléjük, és lehorgasztotta a fejét.
A kis ministránsok bementek, és az asztal négy sarkára
helyeztek egy-egy tartót, majd beleillesztették a
gyertyákat, és félhangosan imádkozni kezdtek. Amint
meghallották az ima mormolását a pap és a három nő
követte őket a kellemes hűvösbe és félhomályba.
– A gyermek? – kérdezte a férfi Sára felé fordulva,
mint aki most eszmélt rá, hogy valamit elfelejtett.
– Egészséges leány, atyám – válaszolt Sára gyorsan.
Talán túl gyorsan is. A pap ráemelte a tekintetét, majd
a másik két nőre nézett, akik csak lehajtott fejjel álltak
némán, szemlesütve.
– Értem. A nagyságos grófnak el kell küldeni a hírt
– szólt a pap tárgyilagosan.
– A grófot nem érdekelte sem a gyermek, sem az
anyja. Eddig sem érdekelte, s úgy hiszem, ez most
sem fog változni – jegyezte meg Sára. Látva azonban
az atya rosszalló tekintetét elhallgatott.
A négy fiú meggyújtotta a gyertyákat, majd a pap
vezetésével énekelni kezdtek.
A gyermek felébredt a belső szobában, és felsírt.
Kél atya feltekintett, és az asszonyokra emelte tekintetét.
Azok egymásra nézve tétováztak. Mi dolguk lenne
egy idegen gyermekkel? Végül Sára mozdult meg, és
bement a kisszobába. Az ének tovább folytatódott.
Ahogy Sára belépett a belső helyiség sötétjébe,
halk duruzsoló hangot hallatva a kisded fölé hajolt.
Lábával a bölcsőt ringatta közben. A kicsi nyöszörgött
egy csöppet még, aztán lassan kinyitotta a szemét,
majd Sára arcát nézve halványan elmosolyodott.
Kicsi nyelvecskéjével megnyalta a száját, gurgulázó
hangot adott ki, majd újra lehunyva szemét lassan
elcsendesedett.
Eközben a nagy helyiségben Kél atya kinyitotta a
Bibliát, és olvasni kezdett. A megnyugtató, monoton
hang betöltötte az egész házat.
Kyrie eleison! hallatszott a végén egyszerre a kis
ministránsok és az asszonyok hangja. Sára kijött a
belső szobából, és megismételte: ” Uram irgalmazz”!
Kyrie eleison!
Egy percig még lehajtott fejjel álltak, majd a minis t –
ránsok és az asszonyok elkezdtek pakolni. A fiúk
gyorsan elhagyták a helyiséget, Eva a kis dézsát hóna
alá vonva lépett az ajtó felé, míg Klara nagy zsákot
vetett a vállára.
– Mi lesz az elhunyttal és a gyermekkel? – kérdezte
visszafordulva a paphoz.
– Estére felküldök két embert, aki az asszonyt eltemeti.
Addig legyen az ajtó csukva! Tudják: a meleg
miatt. Majd ők lehozzák utánunk a tartókat is.
– Igen, igen… És… és a gyermek? – Ismételte
Klara jóval bizonytalanabb hangon.
– Meglátjuk… Meglátjuk – mormolta maga elé a
pap, majd az asszonyok felé fordult: – Menjenek
csak haza! Maguk mindent megtettek, amit lehetett.
Mindjárt követjük magukat Sárával mi is.
A fiatal nő hálás szívvel nézett a papra, az ajtóból
visszafordult, és hirtelen az atya mindkét kezét
megcsókolta. Klara ahogy elé ért, a férfi arcához
közel hajolt, és sziszegve odasúgta:
– Atyám! Foggal született! Foggal!!
A pap bólintott, keresztet vetett az asszony össze –
kulcsolt kezeire, a füzért megcsókolva Klara homlo –
ká hoz érintette. Erre aztán a termetes asszonyság
megfogta a pap Bibliát tartó kezét, és tébollyal a szemében
megismételte:
– Foggal született!
Kél atya megnyugtatóan újra bólintott, végigsimí –
totta az izzadságtól nedves, széles hátat, majd sokáig
nézte, ahogy lassan a négy fiúval eltűnnek a kaptató
meredek ösvényén az erdőben.
Sára tehát ott maradt. Türelmesen várt, amíg az
atya újra visszafordult az ajtóból, és leült a kis házikó
egyetlen szekrénye mellé állított székre. Ölébe tette
összekulcsolt kezét, majd a nőre nézett. Elnézte vékony
termetét, okos, dacos vonásait. Emlékezett még, mikor
ebbe az egyházközösségbe ért, és hallott róla a faluban.
Félelemmel vegyes tisztelet övezte személyét.
Igen. Tisztelték, de nem szerették. De hát az asszony
maga is ezt mondogatta mindig: „Nem jónak kell
lenni, hanem okosnak, s tudással telinek.”
Sára volt a legjobb bába és füvesasszony a négy
faluban. Ehhez nem fért semmi kétség. Legyen akár
farfekvés vagy ikerszülés, egyszerű nátha, himlő vagy
bármely más ördög hozta nyavalya, Sára átsegítette a
kicsiket, de a nagyokat is egyaránt mindenen. Törékeny
nek tűnő alakjában akkora erő volt, mint egy
ifjúéban, szúrós tekintete pedig olyan átható volt, hogy
azt érezte az ember, minden gondolatát kiolvassa.
Rátarti volt és egyben titokzatos is.
Tudta is magáról, hogy tudása mit ér, így sokszor
sarkos, kemény beszédével az atyákat és az elöljárókat
is többször megsértette. Soha nem lehetett tudni,
mitől és miért fortyan fel éktelen rikácsolással szitkozódva.
Mégis elnézték mogorva természetét, mivel
oly sok életet köszönhettek neki.
Az a hír is járta, hogy ő is egy volt az átkozottak
börtönéből szabadultaknak. Szikár alakja, csontos,
fürge keze, és kemény, szürke tekintete az embereket
csak megerősítette ebbéli hitükben. Kevesen szaba –
dultak ki onnan, és azok is összetört betegekként,
haldoklók ként távoztak a börtönláztól. Az alattomos
kór néha még évek múltán is elragadta a kiszabadult,
bár remény vesztetté vált lelkeket, hogy végre Isten
előtt megleljék a végső szabadságot. Sára hogyan
maradt meg, csak a jó Isten tudja. Többen éppen ezért
a kalmár pityókás fejéből született handabandának
tartották ezt a gondolatot a kórról meg a börtönről.
Azt is rebesgették még Sáráról, hogy régen, a
hosszú háború idején volt családja is. De hiába kérdezték:
a pokol tüzét is jobban kívánta az, aki efelől
kíváncsiskodott nála. Szájas természete miatt azonban
többen úgy vélték, hogy nincs épeszű férfiember, aki
elviselte volna, és soha nem is volt családja. Így hát
a rejtély rejtély maradt.
– Nekem ti vagytok a családom – mondta egyszer
egy kedvesebb pillanatában kis Gideonnak, aki Sára
körül sündörögve érdeklődött nála.
– Mi? Anya, apa, meg én? – kérdezte meglepett,
ártatlan szemekkel a kisfiú.
– Nem, dehogy, te kis lókötő! – borzolta össze a gyermek
dús haját Sára. – A falu. A faluban mindenki. Hisz
gon doskodom rólatok. Mint egy igazi nagymama, nem?
– Igen – nézett rá a gyermek csillogó szemekkel. –
Te vagy Sára nénje, a falu gyógyító nagyija – és
megölelte.
Ha volt is igazi családja hát, nem lehetett tudni róla.
De itt sem lett sajátja újra a faluban.
Kél atya kedvelte. Isten tudja talán csak, hogy miért.
Bár ő minden embert szeretett. Nyájas, türelmes természete,
bölcs meglátásai miatt nagy tisztelet övezte.
Művelt ember volt, erős hitű, az egyházhoz lojális,
mégis nyitott és érdeklődő. S bár ő sem volt fiatal,
mozgása energikus és erőteljes maradt. Sárával
többször is beszéltek a kötelező gyónáson kívül is,
főleg, ha több beteg lett a környéken. Így hát már
nem volt furcsa, hogy Kél atya kettesben maradt vele.
– Mit tervezel? – kérdezte egy idő múlva a férfi,
mikor már terhessé vált a csend.
– Hát nem tudom… – kezdte Sára a fejét lehorgasztva.
Majd lehajolt egy-két elmaradt véres gyolcsért,
hogy a frissen rakott tűzre dobja őket. – Tényleg nem
tudom, atyám – ismételte meg visszafordulva.
– Valóban egészséges? – intett fejével az atya a
kis szoba felé.
– Igen. És erős. De az asszony…
– Tudom, tudom – intette le a pap hátravetve két
kezét a derekára, és elkezdett fel-alá járkálni. – Én
nem hiszek a boszorkányságban. Ostoba babonaság,
melynek több áldozata van, mint a pestisnek. Istenben
hiszek, Isten irgalmában… És én értelek. De a
gyermekről a grófnak akkor is tudnia kell.
– Atyám! Az is gyilkosság lenne! – kiáltott fel hirtelen
Sára hangosan. A pap fegyelmezőleg felemelte
a kezét. A nő elhallgatott, de továbbra is keményen
nézett az egyházfira. – A grófnak mindegy – folytatta
halkabban. – Atyám tudná vállalni Isten színe előtt,
hogy magára hagy egy egészséges csecsemőt? A gróf
kitaszította saját vérét, csak mert az várandós lett. Itt
kellett élnie teljesen egyedül, reményvesztetten. Mit
várhatnánk a gróftól, aki megtagadta, és…
– Hallgass, asszony! – kiáltott rá a pap. – Túl sokat
engedsz meg magadnak! – de nem folytatta. Kinézett
az ablakon és elmélázott. – Ebben az egyházközösségben
nincs olyan istenfélő lélek, aki befogadná a
gyermeket. Félnek ezek a gróftól is, de leginkább a
saját babonájuktól. A parókiára sem hozhatjuk…
– Én majd felnevelem – mondta Sára mielőtt az
atya befejezhette volna a gondolatot.
Kél atya lassan felé fordult és fürkészőn nézett rá.
– Te? – kérdezte vontatottan. – Miért?
– Mert nincs más – mondta Sára. – Éppen most
mondta, atyám, nem?
– Levinnéd a faluba? – kérdezte a pap megütközve
az ötleten.
– Nem, dehogy. Hamar kikezdenék. Láthatta
atyám, hogy Klara is milyen őrült módon viselkedett.
Itt maradok vele. Ebben a házban.
– Igen… igen… – horgasztotta le fejét Kél atya. Pár
percig megint csend lett, majd újra Sára felé fordult. –
S miből tartanád el a gyermeket? S mi lesz a házaddal?
Jószágaiddal? – kérdezte őszinte kétséggel a hangjában.
Tudta, hogy van valami, amit Sára nem árul el neki.
– Atyám! Nekem nincsenek jószágaim. Nem volt rá
szükség, hisz mindent megkaptam az emberektől, ami
csak kellett. De szerezhetek egy kecskét. Azt hallottam,
hogy nem túl kényes jószág, és a teje, húsa is jó… A
házamat meg tudná használni az egyház ispotálynak
vagy átmeneti szállásnak. Jó föld van a kertemben,
gyógynövények vannak benne, amik jó szolgálatot
tehetnek a betegségek kezelésében.
A pap elgondolkodva meredt maga elé.
– Hány szobád van? – kérdezte végül.
– Három is akad. Egyikben lehetne az orvos vagy
a gyógyító szerzetes, ahol a gyógyító főzeteket, teákat
és patikaszereket lehetne tárolni, másikban akár az
ágyak a nagybetegek számára…
– A harmadik meg menedéknek akár – fejezte be
a pap.
– Ugyan! Ki tévedne erre az Isten háta mögötti
faluba? – ellenkezett Sára. – De akik gyors segítséget
akarnak, vizsgálatot, kötözést vagy fogkezelést, ilyesmit,
ott el lehetne látni. Így nem zavarná azokat, akik
az ágyhoz kötve kénytelenek gyógyulni.
– És így nem kéne a parókia csendjét sem megzavarni
– folytatta a férfi a gondolatot. – Hallottam,
hogy messze földön hasonló intézményeket már külön
is építettek apátságok mellé. Igen hasznosnak tartottam
– fejezte be a hangos gondolkodását Kél atya, majd
Sárához fordult: – Hatalmas adomány ez, Sára! Isten
bizonyosan gondodat fogja viselni ezért a másvilágon!
– Hát ezen a világon is viselhetné gondomat! –
mosolygott Sára. – Dolgozni dolgozhatnék ugyanúgy,
mint eddig. Ha születendőben van egy gyermek, a
ministránsokkal atyám tud üzenni számomra. De
galambokat is megpróbálhatok tartani üzenetküldés
céljára. A gyermek azalatt, amíg odavagyok, ellehetne
a templomban magával.
– Vagy férjhez is mehetnél – javasolta a pap mosolyogva,
mert szinte tudta, milyen válasz érkezik erre
Sárától. Nem is csalatkozott:
– Még csak az kéne! – kiáltott fel az asszony. –
Hogy mindenemet elvegye, és cserébe meg hallgat –
has sam éjszakánként a hortyogását? Nem, atyám!
Nem! Megszerzi a tudásom és a két karom, amire
szükségem van. A férfiember meg, ha akar hozzátenni
valamit, áldja érte az ég, egyébként útilapu!
Kél atya jót derült magában Sára felháborodásán.
Az asszony meg, hogy véleményének nagyobb
nyomatékot adjon, erősebben meghúzta állánál a
kendőt, majd hangnemet váltva, lassan folytatta:
– Aztán ha a gróf nem tudja meg, hogy az anya
meghalt… még lenne talán némi járandóság is a
gyermek számára – nézett sandán felfelé.
Kél atya az asszonyra meredt, majd idegesen járkálni
kezdett. Kezét hol összekulcsolta, hol az állát
simogatta, vagy a derékkötőjét igazgatta:
– Veszélyes játékot játszol, Sára – suttogta maga
elé egy kis idő múlva. – Nagyon veszélyeset. De…
de Istennek tetsző dolog, hogy megóvnád a gyermek
életét – fejezte be határozottan, és az asszony szemébe
nézett. – Kapsz néhány állatot, magokat. Ha már itt
kell éljél, meg kell tanulnod az állattartás és egyéb
termények termesztésének mesterségét is. Akkor
majd el tudod magad tartani abból, amit kapsz, és
amit megtermelsz, ahogy mondtad. Talán cserélni is
tudsz dolgokat. Azt mondtad vannak edényeid… – Sára
bólintott. – Jó. A gyermeket csak a templomba hozd!
A babona gyorsan terjed, nem kell szítanunk a tüzét.
Én nem tudok rá mindig vigyázni, ha elszólítanak a
munkáid, de majd kitalálunk valamit… Csak a rendhez,
megértetted? – Sára újbóli bólintása után folytatta:
– Azonban a grófnak tudnia kell arról, hogy mi történt.
Akárhogy is lesz, tudnia kell róla. Mindannyian Isten
kezében vagyunk.
Sára hirtelen letérdelt az atya elé, és hevesen
megcsókolta a kezét. A pap a másik kezét az asszony
fejére helyezte, és imát mormolt.
– Isten segítsen meg bennünket! – mondta még az
ima befejeztével, és elindult kifelé. Az ajtóban azonban
még visszafordult. – Várd meg az embereket, és
ügyelj, hogy rendben eltemessék a szerencsétlent!
Néhány ruhádat felküldjem velük?
– Igen atyám, megköszönöm. És… és a kislány?
Nem kereszteli meg?
– Nem… A keresztség szentségét majd később
kapja meg. Most nem úgy készültem. Egyébként is
korai lenne még.
– Értem, atyám. Igaz. Akkor várunk még.
A pap újra végignézett a házon, és Sárára pillantva
halkan megkérdezte:
– Nos, Sára, jól meggondoltad, te ezt?
– Hát nem, atyám, hogy őszinte legyek… nem. De
azt hiszem, hogy így lesz a legjobb.
A pap bólintott:
– Bútoraidból ne küldessek fel valamit?
– Nem is tudom – követte Sára a férfi tekintetét a
ház belseje felé. – Még ezt át kell gondoljam, atyám.
Akadnak itt szép, míves bútorok. Ha hiányzik valami,
később is fel tudom hozatni.
A pap újra csak bólintott, és áldásra emelt kézzel
keresztet rajzolt Sára homlokára, majd fogta a szentelt
vizet, és a ház négy sarka felé suhintott vele.
– Ennyit tudok még tenni érted – mondta végezetül,
és komótosan elindult kifelé.
Sára sokáig nézett utána az ajtóból, míg egészen el
nem tűnt a lejtőn. Aztán bement a bölcső mellé, és
leguggolva az alvó gyermekhez ezt suttogta:
– Na, kis boszorkám, ketten maradtunk. Csak ne
félj semmit! Itt maradok veled. Ketten leszünk. Új
életet kezdünk.
A bölcsőnek támaszkodott, amiről ugyanúgy fehér
csipkecsíkok lógtak, mint a nagy helyiség ablakairól.
Akár egy kis angyal – gondolta az asszony elnézve a
kisded békés szuszogását. – Mennyire más lenne, ha
nem lenne az a fog…
( A festmény Acsádi Rozália munkája, a könyv illusztrátora )
Legutóbbi módosítás: 2024.01.09. @ 09:02 :: Bereczki Gizella - Libra