Péri Györgyi Szerző
Vezetéknév
Péri
Keresztnév
Györgyi
Ország
Hungary
4 hónap ezelőtt No comment

Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek.  Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.

 

6 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Nem találtak rám a Harcban,

mellettük én kicsi voltam.

Kicsi lénynek nagy az útja,

az Életet megtanulja.

 

Megtanultam lélegezni,

megtanultam szépen enni,

kiabálni, járni-kelni,

a világot felfedezni.

Viharban élni, menekülni…

azt is, nincsen hova menni,

nincsen hova menni.

 

Megtanultam álmodozni,

könyv szavába belebújni,

szép mesében minden lenni,

a kétséget megízlelni.

Megtanultam előbújni.

Megtanultam mélybe bukni,

fájdalmakat elviselni,

szomorúan is nevetni.

Kitartani. Erőlködni.

Dacos szívvel vagdalkozni,

azután meg  jól harcolni,

jól harcolni.

 

Megtanultam reménykedni.

Megtanultam, feléledni,

szépen kérni, ragaszkodni,

elfogadni, s ellazulni.

Megtanultam felolvadni,

hideg ércként nem karcolni,

lágy szellőkkel simítani…

szívet nyitni, csöndben lenni…

csöndességben

csak figyelni.

 

Hosszú út volt, keserédes.

Homokszemnyi csillámfényes

Hosszú út volt, fújt ám sok szél,

kiállhattam önmagamért!

 

Fele úton vagyok itten.

Megsegít tán még az Isten,

s megtanulok nagyra nőni,

szelíd erővel bűvölni,

vihar hegyen csak megállni…

a sikerrel parolázni!

Megtanulok már nem fájni.

Nem megtörni, meghajolni,

vidám dalra táncolgatni…

élményeket gyűjtögetni…

s megtanulok jól szeretni.

Szép szavakkal teremteni.

 

Isten előtt számot adni…

s békességben elaludni.

 

… mi ÉN voltam Az maradni.

Tiszta lényem megtartani.

4 év ezelőtt 8s Hozzászólások

A kép Homola Gábor munkája

 

Tudod, néha jól esne nekem is

egy kis ölelés,

mikor a magány vas marka

belőlem könnyet facsargat…

Tudod, nekem is jól esne néha

egy kis ölelés,

mikor fáradtan vetem neki

hátamat a falnak…

csak úgy a semmiért.

Egy kis ölelés… lágyan és szelíden,

még ha az nem is lesz majd szerelem.

Jól esne néha nem erősnek lenni,

a tartáson lazítani, s csak engedni

hogy folyjék belőlem a fájdalom,

akár a patak…

Nem kell, hogy szóljatok olyankor.

Csak egy kis ölelés kellene,

amiben védett vagyok,

védett

 

és mégiscsak szabad. 

5 év ezelőtt No comment

A szürke ég alatt halott avar,

téglavörös a föld, a büszke gally…

téglavörös lett és rozsdabarna,

kopár erdőnk a nyarat siratja.

 

Kopár faág karmolta az eget,

ezért sírt nekünk reggelre deret.

Téglavörös a táj, sötétbarna,

nyári búmat az avar takarja.

 

A szürke felhő most ólmos, nehéz,

csak itt-ott piroslik csipkevitéz,

az avar alatt halódik a nyár…

de új élet vár, egy új élet vár.

———————————————————————-

Kedves Györgyi! Ezt a versed most nem publikáljuk. Tele van szóismétlésekkel, semmi újat nem mond. Ettől jobbat várunk tőled. Üdv: Zsó

5 év ezelőtt 4s Hozzászólások

TILLA

 

Eljött.

Eljött pontosan.

Meghallgatott,

            beszélt,

s én meséltem

            gondtalan.

Eljött,

és sokáig maradt.

   Sétáltunk

a város fénypontos

csöndburka alatt.

 

Sétáltunk hosszan

–          a két idegen    –

ő csak jött velem,

s válaszolt            

            engedelmesen.

 

Ott volt,

     mesélt, figyelt

     s beszéltetett sokat.

–          Aztán eltűnt.

És én nem értem az okokat.

 

Széparcú fiú volt

s dalszülte neve…

     Nem maradt meg más

csak a kétség hidege,

s  a hajlott hátú

kérdőjelek.

 

Hiányzik.

 

    Hiányzik az a

 lány,

    ki akkor

mellette belőlem

 

              megszülethetett. 

5 év ezelőtt 1 megjegyzés
eLL

eLL.

 

A fortélyos félelem…

Hm…

Hallottam ezt már valahol…

            hogy a fortélyos félelem

            igazgat

s ötletnek, gyönyörnek is

áthatolhatatlan

            gátat szab.

 

A szememben gyémántragyogás

            és hit volt, mikor láttam.

De félek. Félek, hogy

     el fogok hamvadni

     a félelme szőtte

                        távolságban.

 

A fortélyos félelem…

Igen.

Hallottam ezt már valahol…

            hogy a fortélyos félelem

            igazgat

s az Esély sötét, elárvult

helyén

      ez a félelem megszüli

az új

 

      megalkuvásomat. 

—————————————————————————————-

Kedves Györgyi! A téma nem rossz, mondhatni aktuális, de ez az írás még nem nőtt fel József Attilához. Naplóba javaslom. Üdv: Zsó

7 év ezelőtt 9s Hozzászólások

Ez mese. Vagy mégsem. Nem, nem az. Van, akinek igen, van, akinek nem.

 

 

Volt egyszer, messze bent, valahol egy lélek mélyén, ahol a Nap s a Hold évente egyszer csókot vált, egy gyönyörű királyság.

A királyné mosolygós szemű, ragyogó szívű, pajkos nő volt. Ebbe a játékos derűbe szeretett bele a király annak idején.

Mikor a palotájába vitte, a lány ragyogása betöltötte a palota minden zugát, s annak falai ontották tovább a fényt a királyság minden házára.

A király csodálta ezt a bársonyos fényt, a mosolyt, az örömteli szemsugarat, ami ha rávetült, büszkeséggel és erővel töltötte fel.

Jöttek is mindenhonnan a népek, hogy a király segítségét kérjék, s megfürödjenek a béke és a nyugalom fényében. Virágzott az egész ország.

A király azonban egy idő után már el is feledte, hogy máshogy is volt ez régen, annak idején. A vár most áll, a fény örök, a boldogság megkövült. Elszólították a királyság teendői, a vezetés gondjai miatt már nem mosolygott annyit. Fényhordó királynéja, ha látta ráncolt homlokát, s vállára tette kezét nyugtatón, ő másra figyelve, lesöpörte válláról a puha érintésű kezet észre sem véve, hogy királynéja halk léptekkel eltűnik a közeléből.

A királyné egyre többször sétált el a kertben egyedül, az égre emelve a szemét. Sétált egyedül, s körülötte valahogy halványabb lett a fény.

A király is érzékelte ezt, de azt gondolta, csupán elfáradt. Így lefeküdt aludni. A királyné nézve magányos pihenését, egy könnycseppet ejtett.

Másnapra megjelent egy sárkány.

S ahogy már az lenni szokott a sárkányokkal, s a királylányokkal a mesékben, elrabolta a királynét.

Mire a király felébredt, sötét volt a palota, s rideg. Hideg a fala, sötét minden zuga.

Akkor jutott eszébe királynéja.

Futott szobáról szobára, emeletről emeletre, toronyból a pincébe, de nem lelte sehol sem.

Mire teljesen kifulladt egy fénylő sárkánypikkelyt talált a vár egyik kapujánál.

Elment vele egy varázslóhoz.

— Királynédat sárkány rabolta el — mondta a mágus a kezébe adott pikkelyt nézegetve. — A búbánat keltette életre, s a királyné könnyeinek padlóra esett csengése vezette el hozzá.

— Könnyei? — kérdezte a király

— Nagyuram nem is tud róla? — kérdezett vissza a mágus, kutatóan vizsgálva a király arcát.

— De mi boldogak voltunk. Nem volt semmi baj. Mért sírt volna elő a mélyből egy sárkányt?

— Én ezt nem tudhatom. Ezzel nagyuramnak kell szembenéznie. S nem csak ezzel, ha vissza akarod kapni királynédat, hetvenhétezer tükörkapun kell áthaladnod, hogy eljuss a sárkány által őrzött barlangba, ahol a királyné raboskodik.

A kapukon kard lóg. Ha belenézel a tükörbe, át kell haladj rajta. Minden tükör megmutat egy eseményt, amikor ígértél valamit, de nem tetted meg, vagy elkövettél valami kényelmetlen, bánathozó dolgot, amit nem tettél helyre. A kard, ami ott van, védi ezt a helyet. Amint megpillantottad, mi van a tükörben, életre kel a kard, hogy megvívj vele.

Sokszor a látvány olyan keserű, s olyan mély fájdalmat ébreszt, hogy meg sem tudsz mozdulni. Készülj ezekre, mert ha a kard megsebez, megfeledkezel mindenről, ami miatt elindultál. Mindenről. Királynéról, királyról, királyságról, fényről…

— Jól van, jól — szólt a király — s mi van, ha nem akarok harcolni?

— Megteheted azt is, nagy királyom — hajtott fejet a varázsló. — A te választásod. A kaput ki is kerülheted. Ám akkor a hátadba kapsz egy nyilat. Ez ugyan nem lesz halálos, épp csak megsért, de úgy beléd akaszkodik, hogy nem bírod majd kihúzni. Egy király már járt így. Vastag páncélt húzott a nyilak ellen, s végig kikerülte a kapukat, rájuk sem pillantva a tükrökre (mert is minek bolygatni a múltat ugyebár). Az út felénél már úgy nézett ki, mint egy sündisznó, s olyan nehéz volt a páncél, hogy lerogyott a földre. Meg sem tudott mozdulni tőle. Mire levette a páncélt, megértve mit tett, s heves kardcsapásokkal elérkezett mégis a barlanghoz, már elkésett.

— Hogyhogy elkésett?

— Sietned kell, nagyuram. A sárkány minden egyes nap kedvesed bőrére: arcára, karjára, combjára, homlokára, rak egy pikkelyt, ami odatapad. A tízedik napon már a szívére kerül a sárkánypikkely. S ha ez megtörténik, sárkánnyá változik ő maga is végleg. S akkor nincs fény már. Csak sötétség.

— Mit tegyek? Már eltelt egy nap. Ha oda is érek időben, már soha nem lesz ugyanaz a lány! — kérdezte a király kétségbeesetten.

— Valóban nem. De királyom sem lesz már ugyanaz a férfi, mint most. Nincs rossz döntés. Az lesz, amit királyom óhajt! Maradhat minden így is, ha királyomnak ez így megfelel. Magányos, kalandokat hozó, akár dáridós örömteli napokkal, s azok minden rejtélyével. Vagy akár választhatsz más fényhozó hölgyet is, de meg nem harcolt tükörkapuk innentől álmaidban kísértenek majd, s eljutva ugyanerre a pontra a sárkány elragadja új hölgyedet is. Ha azonban érzel magadban elég erőt, s bátorságot, s kell a királynéból áradó fény, indulj útnak! Most azonnal! Harcold meg a harcokat!

— Gyávának nevezel? Gyenge erőtlennek?

— Nem én, uram! Hogy is tehetném. A döntés a tiéd. Én csak arra vagyok hivatott, hogy elmondjam, melyik választásod mivel jár, mikor mi fog történni. Ezért jöttél hozzám, nem?

— De az államügyek… az a rengeteg feladat! S egyébként is! Ő mért nem szólt? Mért nem szólt soha?

A varázsló nyugodt, békés hangon, a király szemébe nézve kérdezte:

— Nem szólt? Biztos vagy benne?

A királyban felrémlett halvány bátortalan kérések, keserű vádló szavak sokasága…

— De. Szólt. Csak nem hallottam meg…azaz nem akartam meghallani.

— Ez lesz az első kapu. Már azon könnyen át fogsz jutni. Látod, nem lesz azért ez olyan nehéz — mosolygott a mágus.

— De — morfondírozott a király —, ha ki lehet kerülni a kapukat, akkor mért nem jön haza? Mért marad a sárkánnyal?

— Mért jönne haza? — kérdezte a varázsló. — Hisz semmi hasznát nem láttad már. Csak a gond volt vele. Te magad mondtad neki. A sárkány erőt ad számára. S újra fénylő a tekintete. Ő nem tudja, hogy ha így marad, megkövül a szíve. Csak az örömet érzi, a tiszta kék ég, a távol hívását.

— S volt már, akinek sikerült?

— Nézz körül. Vannak ragyogó királyságok, vannak fénylő paloták. Bár egyre kevesebb. S egyre több a sárkány. De vannak utolsó pillanatban megmentett királynék is, akik fénytelenül, járják a maguk útját semmire sem figyelve. Még harcosoknak is beállnak, sok férfit lepipálva.

— Szóval… mi teremtjük hölgyeinket sárkánnyá, mi?

— Ahogy az ő fényüktől lehettek királyok mindannyian. Ha táplálod a fényt, király maradhatsz mindörökre.

— S mi van azokkal a nőkkel, akik kizsigerelik férjeiket? — vágott diadalmas képet a király.

— A nők fénnyel születnek. Arra születnek, hogy beragyogják a királyságot, ahova tartoznak. Akikről te beszélsz, álcázott sárkányok már. Bosszúszomjas, keserű, dacos lények.

— S nem lehet ezt visszacsinálni? Valami főzettel, vagy varázslattal.

A varázsló elkomorult.

— Létezik rá mód. De még nem volt férfi, aki miután a hetvenhétezer tükörkapun átverekedte magát, még szükségesnek látta volna, hogy ezzel is bajlódjon. Elsárkányosodik a világunk. Királyságok tűnnek el, vagy fakulnak meg.

— Mégis mit kell tenni, ami ennyire nehéz lehet? Főleg miután sikerült megmenteni őket? Hisz az a neheze, nem?

— A siker egy férfi számára lezárás. Akkora becsvágyat ad, akkora dicsőséget kölcsönöz, hogy annak fényében fürödve nem veszi észre, hogy a fény, amit elhoztak, nem fénylik elég élesen. Ellustulva nem táplálják a tüzet. S poros hétköznapok fülledtségébe fullad bele a régi dicsőség. A vadászattal sem lehet megteremteni önmagában a királyi lakomát. Még rengeteg feladat van a megszerzett vaddal, mire fenséges étekké válik. S sok kapu a feladat egyik része csupán. Vannak királyok, kik azonnal dacosan követelik, hogy megmentettjük imádja őket, a megmentőt… S nem értik királynéjuk lehajtott fejjel való hallgatását, mikor annyit megtettek értük. De annyit! Elfelejtik, hogy a lélekburkoló pikkelyek mért vannak ott, arra meg rá sem akarnak nézni, hogy egyáltalán ott vannak. Pedig azt le kellene venni róluk…

— De hogyan?

— Hát királynőként kell velük bánni. Fényüktől ered az erőtök. S fényt tápláló gyengédségetektől létezik az a fényük. Királynőként bánva velük lehettek csak királyukká. Ha nincs királyné, nincs király, s király nélkül nincs királyság sem.

— Ennyi?

— Igen. Ennyi.

— Királynőként bánni velük?

— Igen. Minden nap. Ahogy minden nap eszel, iszol. Ahogy aludni sem felejtesz el.

— Tehát nem tettem semmi értékeset? Nem vezettem jól az országot, a népem ügyeit? Nem volt elég neki az én szeretetem…

— Királyom! Azt hiszem, most nem figyeltél eléggé. A férfi dacos gyerekké válik, ha megkérdőjelezik munkája értékét. De úgy igaz, ahogy mondod: mindaz, amit tettél érték. S senki nem vitatja tehetségedet mindebben. Azonban ha házat építesz, mikor éhezik a nép, hiába teremtesz tetőt a fejük fölé, közben éhen halnak. S sértett büszkeségtől hajtva akkor feleslegesen kiáltasz fel, hogy hogy mertek meghalni, mikor te annyi mindent megtettél értük. Mindazon értékes teendők mellett hát azt is meg kell tegyed, amivel táplálod királynőd fényét. Már ha kell a fény, ami táplál, jó uram. Mint mondtam, a döntés a tiéd, s nincs rossz döntés a számodra.

A király félrebillent fejjel nézett a varázslóra.

„Gúnyolódik az alávaló! Felkötöm a pimaszt! Mégis, hogy merészeli?”

Dühös, dacos, kétségbeesett volt egyszerre.

A varázsló hagyta néhány percig őrlődni, s utána megszólalt:

— Jöjj, királyom. Segítek, mert már újra leszáll az este.

— El sem indulok. Minek? Mire odaérek, már elcsúfult, sárkánykezdeményt hozhatok csak haza.

— Minden bizonnyal, Uram!

— S mit tudnál nekem ebben segíteni most? A pimasz gúnyolódáson kívül?

— Nagyuram! Dacod érzi gúnynak, s a tehetetlenség dühe vádol engem most. Segíteni abban tudok, hogy megmutatom, mért indultál el hozzám. Mért volt melletted királynéd. Mi adta sikeretek, amíg még birtokoltad. Megmutathatom a múltban azt, ami boldoggá tett.

— Jól van, öreg! Még gondolkodok rajta!

— Tégy belátásod szerint, nagy jó uram! — hajolt meg a mágus. — Mindent tudsz már. A döntésed rajtad áll.

7 év ezelőtt 4s Hozzászólások

 

 

 

Szelíd kezem borítja már

Kesergő arcodat,

Szerény, hűvös kezem mögé

Más is elbújhat.

 

Szelíd kezemmel festem én

A tájt, ahol lakom,

Szerény kezem simít ráncot

Gondterhelt arcokon.

 

Szelíd kezem, ha simogat,

Tudom, örülsz neki.

Ám ha gyenge is szerény kezem,

Tud téged tartani.

 

Szerény kezem erősebb már,

Roppantok is, ha kell,

Ha fáj, szelíd kezem segít,

Gyógyítva bűvöl el.

 

Szerény kezem vértől tapad,

Lemossa gyöngyeső,

Szelíd kezem rút arcokon

így lett szemfedő.

 

Szerény kezem, ha dolgozik,

Egész nap nem remeg.

Szelíd kezemmel dörzsölök

Beléd új életet.

 

Szerény kezem estére már

Felejt simítani,

Szegény kezem! Ha alszol már,

 

Hagyom majd csüngeni. 

8 év ezelőtt 3s Hozzászólások

 

 

 

Varázsének fafurulya,

Tűz melegét hívom rajta.

Hívom, hívom hívogatja,

Bennem égjen tűz démona!

 

Tűz démona bennem égjen,

Bennem égjen csak segítsen,

Jó erővel csak biztasson,

Szívem erőtől duzzadjon!

 

Itt a szívem kérges része!

Tűz démona eleméssze!

Bánat ködét messze fújja,

Köd előtte, füst utána!

 

Köd előtte, füst utána,

Bánatomat Tigris rágja…

Főnix karma széjjeltépje,

Lenyugodjon elmém végre.

 

Fáklya lobban haj! előre!

Kard szülessen majd belőle!

Nincsen nappal, nincsen éjjel,

Mi egyben volt, itt hullt széjjel.

 

Magány foga nem fog rajtam.

Köd előttem, füst utánam.

Tigris karma, főnix tolla

Senki nem ér a nyomomba!

 

Tüzem terjed, mar vagy éget:

Tűz körében lássak szépet!

Erőm nem fogy, bánat messze,

Tiszta szívűt csak segítse!

 

Tűz démona én vagyok már.

Tűz melege engem táplál.

Engem táplál, engem segít,

Ki ellenem van, úgy elveszik.

 

Sámán ének… lassú vágta,

Köd előtte, füst utána.

Tüzem lobban: tigris csíkja…

Főnix madár éled újra!

9 év ezelőtt 9s Hozzászólások

Mikor a MI szétválik

s a TE magamra hagy

az ÉNre a csönd

rácsücsül

a MIből az EGÉSZ

csak nem teljesül

S mi BENNÜNK

élne még

az EGYből

az is szétszakadt

s egy MÁS ÉN

belőlem

hátad nézve

rád kacsint

–majd felkacag.

Péri Györgyi Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.