Az én és kis barátaim korcsolyázása igen sokféle módon történt, akkor, amikor a tél még tényleg tél volt.
Kihasználtunk minden eszközt és jégfelületet, lefagyott havat.
Saját gyártmányú „korcsolya” volt pl. akkor is a lábamon, amikor a karácsonyra hizlalt libát vittem anyámnak a gangra, a soron következő tömésre.
Édesanyám, csaknem a földön ülve várta a libát nagyon idegesen, mert félt attól, hogy elejtem a csodaszép, fehér jószágot. Ezért úgy kapta ki a kezemből őkelmét, hogy szándékán kívül meglökött, és én úgy estem az eresz csepegőjének a jegén hasra, mint egy gyalog béka.
Jóska bátyám korholta is anyámat, aki látta a jelenetet:
– Baja is eshetett volna a gyereknek, Lídia! – mire anyám:
– Tömés közben ne korcsolyázzon az a kölyök, féltettem a libát! – azzal a lába alá terelte a tömést megadóan tűrő gúnárt, és tömte megnyitott csőrkávái közé az előre megáztatott kukoricaszemeket.
*
Maradjunk azonban az eredeti tárgynál, a korcsolyázásnál! A rábéi korcsolyázási lehetőségek a Vénkert melletti Sástóra, a malom szomszédságában leledző kenderáztatóra és a sokszor sokkal nagyobb felületű, de füvekkel benőtt, itt-ott zsombékos, szikes legelőkre, néha belvizes szántókra, vetésekre korlátozódott.
Emlékeim szerint sok ilyen sekély pocsolya volt a Szil alatt és Kisrábén, a pusztán.
Lássuk, milyenek is voltak a korcsolyák? Röviden, mindenfélék. Kissé részletesebben: csontból, fából és vasból is akadt néhány gyári példány, fölfelé kunkorodó éllel.
Néhány, az elengedhetetlen alkotórészekből: két léc vagy deszkadarab, előnyösen kemény fafajtából, madzag vagy spárga, ami igazi kenderből készült, gyermek ujjnyi vastagságú rudacskák peceknek, egy méretes bot, köpűs szigonnyal vagy csupán vasszeggel.
Ezekből az anyagokból úgy lett korcsolya, hogy a lábunk méretére szabtunk a megfelelően széles lécből két darabot. Azokat elől hegyesebbre, hátul kerekebbre faragtuk, Jöttek a megfelelő vastagságú és hosszúságú drótok, két célra: az egyik fajtát megizzítottuk a berakott spór parazsában, és a léceket átégettük a „menetirányra” merőlegesen.
A másik fajtát, a vastagabbat, de még hidegen jól hajlíthatót ráerősítettük hosszában a faléc kissé elkeskenyített talpára, hogy visszahajtottuk azt, elől és hátul úgy a lécre, hogy az a felső felületbe belesimuljon, és egy-egy U-alakú szeggel rögzítettük.
Már csak némi élet kellett reszelni – már ha volt efféle alkalmatosság -, vagy kalapálni előzetesen, a felfogatás előtt.
(Ezekhez a korikhoz köszörült, edzett acélél nem létezett még!)
A lábbeli sarkát, fejét felfogó spárgának és összekötőiknek elég hosszúnak kellett lenni ahhoz, hogy a peckekkel rá lehessen elég szorosan a bakancsra, cipőre, csizmára szorítani a korcsolyát. Ez kritikus művelet volt, mert a madzag elszakadhatott, túlhúzás esetén pedig fázott a lábunk a lábbeliben, minden zokni, kapca, szalma stb. ellenére.
Ha pedig kész volt szigony, amit valamiért kusztonynak is neveztünk, mehettünk korcsolyázni.
*
Mentünk csapatosan, mentem egyedül.
Egyik ilyen magányos portyázásom a Szil alatt esett meg, az akkor éppen latyakosodó, elvékonyodó jegű vízállásokon.
Szorgalmasan szigonyoztam, szél ellen, majd vitettem magam a széllel az ellenkező irányba. Vigyázni, szlalomozni kellett a jég felületéből kiálló fűcsomók, vézna zsombékok miatt, el ne essen az ember fia.
(Éppen azon ábrándoztam, hogy langyos tavaszi napokon az iskolából jöttünk apró unkákat fogni, biológia órára. A tocsogók langyosak voltak, persze, mezítláb voltunk, és produkálni akartam magam a kislányok előtt a békák megfogásában, amiért jókorát vetődtem.)
Most Rábé felé hajtott a szél. Erősen közeledtem a vízállás széléhez. Ám mielőtt partot értem volna bevágott előbb az egyik lábam, kirántottam, bevágott a másik korcsolya, azt is kiemeltem, majd bevágott, és egyre mélyebben mindkettő. Elhasaltam a jégen. Merő jeges vízzel telt meg a bakancsom, a nadrágomból is facsarni lehetett a vizet, legalább térdig, amin megsérült a bőr, nemkülönben a tenyeremen is.
Alkonyodott, hűlt az idő. A „gatya” természetesen rám fagyott, ezt érezték pipaszár lábszáraim.
Igyekeztem hát, a Hajnal utca felé, amit hamarost el is értem. Nagyanyám szörnyülködött a maga gondoskodó módján, de csendesen, hogy anyám meg ne halljon semmit. Lerakatta velem az átázott holmit. Bütykös, meleg kezével dörzsölgette a lábfejem, talpam a meleg vizes lavórban, és közben tovább zohorált:
– A fene ette vóna azt is, aki ezt az iszánkodást kitanálta! – majd fordított:
– Éhes vagy, fiam?
Persze, hogy az voltam. Közben nagyanyám az asztali spórhoz lépett, és a lerből, egy tepsin melegen tartott túrós bélest vett elő, lekváros bukta kíséretében, amik egy fehér kendővel le voltak takarva.
– Tudom, szereted az ilyesmit, ezt is megehedd. Neked sugorgattam. Ez majd felmelegít.
