(meghallgatom)
Rengeteget jártam horgászni, hol egyedül, hol haverokkal. Gyakran két-háromszáz kilométert autóztunk, húztuk a csónakot. Vadkempingeztünk. Sátorral, hálózsákokkal, és mindenfele campingezéshez szükséges dolgokkal jól fölszerelve. Főzőcskéztünk, amit fogtunk, azt ettük. Igazi vademberek voltunk.
A legnagyobb ellenség a szúnyog volt és az itt honos fekete légy, ami nem csíp, hanem harap, és egy darabka hússal távozik. A szerencse az, hogy a muslicánál alig nagyobb, a baj pedig az, hogy milliós csoportokban repked, és a riasztószereket nem veszi komolyan. Belerepül a hajba, a fülbe, az orrba. Az ember képtelen akármit is csinálni, mert folyamatos rovarkergetéssel telik a nap. Még is jobb, mint a nagyváros. Minden hajnalban, ez nálunk olyan négy órát jelent, ugrás a csónakba és peca. Ha esik, ha fuj. Ehhez elég spártainak kell lenni, mert normális ember ilyet nem csinál. A hajnalok hűvösek, három-négy fok van és a pára 100%. Tehát minden vizes és nyirkos. De hát önként választott szórakozási forma, úgy, hogy nem is panaszkodom.
Lakott területtől jó távol, csak csónakkal megközelíthető helyen vertük fel a tábort és az erdő csendjét. Bozótirtás, sátorverés, tüzelő gyűjtés, tűzrakás, megannyi olyan tevékenység, ami eltereli az ember figyelmét a nagyvárosi problémákról. Itt nem kell lakbért fizetni, nem jön a villanyszámlás és a gázos. Nincs főnök és nincsenek szomszédok. Az egyetlen, de nagyon fontos dolog, amihez alkalmazkodni kell, az a természet. Ismerni kell a növényeket, az állatokat, tudni kell, mihez szabad és nem szabad hozzányúlni. Mi harap, és mi csíp. Mi az, ami ehető, és mi az, ami minket esz meg. Találkoztam már farkassal és medvével is. Jobb az ilyeneket elkerülni, mondom most, de nem volt ez mindig így.
Volt egy kedvenc tavunk, ahova rendszeresen jártunk, Torontótól északra úgy kettőszázötven kilométerre, Crane Lake-nek hívják. Magyarul Daru-tó. Nevét egy hatalmas építkezési daru alakjáról nyerte. Nem túl nagy tó, de eldugottsága miatt rengeteg hal van benne. Az egyetlen földúton — ami a tóhoz vezet —, közvetlen az út mellett volt egy szemétlerakó. Jövet-menet itt kellett elmenni. Gyakran láttunk vadon élő állatokat, amint a szemeteszsákokat tépkedték, és az ételmaradékokat dézsmálták. Itt láttam először medve-veszélyre figyelmeztető táblát is.
Történt egyszer, hogy Jenővel — lányom keresztapja és őrült pecás — hajnalban elmentünk a szemétlerakóhoz, mert nem akartam elhinni, hogy szabadon élnek a medvék, és viszonylag ilyen közel hozzánk. Látni akartam.
Az álmom valóra vált. Három fekete medve tépte a szemetes zacskókat, és reggeliztek. Nem törődtek az autónkkal, megszokták, hogy a helybeliek, naponta többször is hozták a szemetet. Megálltunk, egész közel, úgy négy-öt méterre a medvéktől, és néztük őket. Gyönyörű fekete volt a bundájuk, termetük jóval kisebb a grizzlytől, de azért veszélyesek.
Ugyanis, ha valaki nem tudná, a grizzly nem mászik fára, tehát egy ügyes mászónak van esélye. Ezzel ellentétben a fekete medve, gyorsabban fut, mint az ember, jobban mászik fára, és jobban is úszik. Szóval, a menekülés elég reménytelen. A szerencse az, hogy az ember nem szerepel az étlapjukon. Azért minden évben egy pár turistát megölnek, mert vannak, akik kempingezés közben a kajaszagra megjelenő medvét el akarják kergetni, és hát erre kicsi az esély. Vagy éppen kölykeik vannak, akkor viszont támadnak, ha közel megy az ember hozzájuk.
Most már nagyon okos vagyok, de ennél a medve-lesnél még nem voltam. Elevenen élt bennem a Maci Laci történetek bájos főszereplője, és az állatkertben látott békés mackók aranyos mancsai.
Mondtam Jenőnek, hogy én kiszállok a kocsiból, és megpróbálom megsimogatni őket. Jenőnk elhűlt, de ismervén önfejűségem, nem szólt. Magamhoz vettem a vadászkésemet, mert olvastam, hogy a grófurak régen egy szál késsel is szembeszálltak a feldühödött medvével. Szóval fogtam a kést, és a hátam mögé dugva, szép lassan kinyitottam az ajtót. Az egyik medve az ajtónyitásra felnézett, de aztán folytatta a reggelizést. Szépen, lassan kiszálltam, még hallottam Jenő halk, de figyelmeztető hangját:
— Gyuri, én nem szállok ki, akármi lesz!
Nem reagáltam rá, ott álltam körülbelül négy méterre a medvéktől, és minden idegszálam megfeszítésével rájuk koncentráltam. Békésen kajáltak, látszólag tudomást sem vettek rólam. Elkezdtem araszolni feléjük, egyik kezem kissé előre tartva, mint amikor kutyához közelit az ember. A másik kezem görcsösen kapaszkodott a vadászkésbe. Vagy egy percig álltam mozdulatlanul, majd újabb araszolás. Ekkor kattanást hallottam. Megfordultam nagyon lassan — kerülve minden hirtelen mozdulatot — s láttam Jenő falfehér ábrázatát, épp belülről magára zárta az autó ajtaját. Ekkor jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de gyorsan végiggondolván a dolgokat arra a következtetésre jutottam, hogy csak engem zárt ki, a medve — ha akar — úgyis bemegy hozzá. Szóval átterveztem a gyors menekülési útvonalamat. Hála Istennek, meg a medvék rengeteg eszének, megunván közelségemet, szépen elhátráltak, és pár másodperc múlva már csak a széttépett szemetes zacskók emlékeztettek az ottjártukra.
Nagyot nyeltem, és visszaszaladtam az autóba.
Azon a túrán nem sokat beszélgettünk egymással, ő egy kicsit szégyellte magát, én mélységes csalódást éreztem. Lehet, hogy ez volt a barátság próbája? Azóta ritkán találkozunk, és még ritkábban megyünk együtt pecázni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Adminguru
